USS. Enterprise (CVN-65)

Az Amerikai Egyesült Államokban 1910. novemberében hajtottak végre felszállást először egy hajó fedélzetéről, majd két hónappal később megtörtént az első hajófedélzeti leszállás is. Az I. Világháború kitörése ideiglenesen lefékezte az amerikai hajófedélzeti repülőgépes kísérleteket, de a háborút követően újabb lendületet vettek azok. Az USA első repülőgép-hordozója, vagy ahogy a köznyelvben elterjedt repülőgép anyahajója a USS. Langley (CV-1), 1922. márciusában állt szolgálatba. A Langleyt a Jupiter nevü szénszállító hajó átépítésével hozták létre, úgy hogy a felső fedélzeten egy rácsszerkezetre építve alakították ki a hajó teljes hosszában elnyúló repülőfedélzetet. Az első valóban repülőgép-hordozónak épített amerikai hajó a USS. Saratoga (CV-3) volt, mely 1927. novemberében lépett szolgálatba. A II. Világháború kitörésekor az Egyesült Államok öt anyahajóval rendelkezett (Saratoga, Lexington, Ranger, Yorktown, Enterprise).

Repülőgép-hordozókat először a britek vetettek be a II. Világháború során, melyek súlyos veszteségeket szenvedtek a német tengeralattjáróktól. Mindamellett jelentős sikereket is elkönyvelhettek, többek között a Taranto kikötőjében horgonyzó olasz flotta ellen végrehajtott támadást is, mely jelentős hatással volt a Japánok Pearl Harbor elleni támadásának taktikájára.

A Pearl Harbor elleni támadásban hat japán repülőgép-hordozó vett részt, az Akagi, a Kaga, a Soryu, a Hiryu, a Shokaku és a Zuikaku. A támadás, amely az addigi legjelentősebb repülőgépekkel végrehajtott haditengerészeti akció volt, nem érte el célját, mivel a fő célpontot jelentő amerikai anyahajók éppen nem tartózkodtak a kikötőben. A támadás az eddig kételkedő amerikai admirálisok számára is megmutatta a repülőgép-hordozókban rejlő erőt és a hatalmas gazdasági háttérrel rendelkező amerikai ipar, elkezdte ontani a különböző osztályú repülőgép-hordozókat, melyekből a kísérő anyahajókkal együtt mintegy 150 egységet állítottak szolgálatba a háború folyamán.

A II. Világháborút követően tovább folytatódott a repülőgép-hordozók fejlesztése. A fedélzeten megjelentek a sugárhajtású repülőgépek. Ezek a nagyobb tömegü repülőeszközök hagyományosan nekifutva már nem voltak képesek felszállást végrehajtani, ezért a korábban már a hidroplánoknál alkalmazott katapultos indítási módszerhez folyamodtak. A kezdetben használt katapultok hidraulikus müködésüek voltak, amiket az 50-es évek közepén kezdett felváltani a napjainkban is használt gőzkatapult. Az igazi áttörést az anyahajók alkalmazásában a ferde fedélzet bevezetése jelentette, ami egyszerre teszi lehetővé repülőgépek indítását és fogadását.

1955-re készült el az első, a mai is alkalmazott kialakítású 78000 tonna vízkiszorítású amerikai repülőgép-hordozó a USS. Forrestal. Ez a hajó a fejlesztések eredményeként már négy lifttel, négy gőzkatapulttal, teljesen páncélozott repülő- és hangárfedélzettel rendelkezett, és mintegy 90 repülőgép üzemeltetését biztosította. A hajó meghajtását 8 darab olajkazán és 4 darab gőzturbina egysége biztosította, mely 191000LE teljesítmény leadására volt képes. A hajó hajtómüve hatalmas mennyiségü gázolajat igényelt, aminek tárolása jelentős helyet foglalt el, és a hajónak viszonylag sürün kellett tüzelőanyagot felvennie. Az 50-es évek elejére az atomenergia kutatás fejlődése lehetővé tette, hogy olyan kisméretü reaktorokat építsenek, amelyek akár hajókon alkalmazott gőzturbinák táplálását is képes biztonságosan ellátni. Először tengeralattjárókon próbálkoztak, mivel azok alkalmazásának lehetőségeit jelentősen kitágította az új meghajtási mód. A világ első atommeghajtású tengeralattjárója a USS. Nautilus (SSN-571) lett, ami 1954-ben lépett szolgálatba az Amerikai Haditengerészetnél. Az atom-tengeralattjárókkal szerzett kedvező tapasztalatok arra ösztönözték a US. Navy vezetőit, hogy a repülőgép-hordozóknál is kipróbálják az olcsóbb atommeghajtást. Ezzel nem csak a hajó hatótávolsága nő meg, de a hajtómü meghajtásához szükséges tüzelőanyag tároló kapacitást a fedélzetről üzemelő repülőgépek tüzelőanyagának tárolására is lehet fordítani, ami ritkább tüzelőanyag utánpótlás felvételt tesz lehetővé (a repülőgéphordozók tüzelőanyag felvétele közben a legsebezhetőbbek).

Az új repülőgép-hordozó, amely a világ első atommeghajtású anyahajója lett a USS. Enterprise nevet kapta. Az Egyesült Államok Haditengerészetének történetében ez a hajó lett a nyolcadik ezzel a névvel. Szintén e névvel szolgált a II. Világháború legsikeresebb repülőgép-hordozója a CV-6 is, amit 1958-ban bontottak szét. A Forrestal osztályból kifejlesztett új nukleáris CVN-65 gerincének lefektetését 1958. kezdték a Newport News Shipbuilding and Drydock Company szárazdokkjában. A hajó építése olyan nagy összeget emésztett fel, hogy miatta öt másik hajó építését kellett törölni a US. Navy terveiből.  A hajót 1964. szeptember 24-én bocsátották vízre. Akkoriban ez volt a valaha épített legnagyobb és legerősebb hadihajó a világon. Meghajtását nyolc darab A2W nyomottvizes, dúsított uránnal üzemelő atomreaktor és négy gőzturbina biztosította.

Az Enterprise, vagy ahogy a tengerészek nevezik „Big E” fedélzetén 1962. január 17-én szállt le az első repülőgép, egy F8U Crusader. A következő hónapban első útja során követő és mérőállomásként vett részt a Mercury ürprogramban Vincent P. DePoix kapitány parancsnoksága alatt. A hajó ezt követően augusztusban csatlakozott a Földközi-tengeren hajózó 6. Flottához. Nem sokkal később, októberben már a 2. Flotta tagjaként vett részt a szovjetek által Kubába telepített nukleáris rakéták miatt kirobbant válság kezelésében. A hajók feladata a Kuba körüli tengeri blokád biztosítása volt. A válság elmúltával a hajó visszatért a Földközi-tengerre, ahol 1963-64-ben teljesítette második és harmadik útját. A harmadik útja során május 13-án a hajóhoz csatlakozott a USS. Long Beach atommeghajtású cirkáló és a USS. Bainbridge atommeghajtású romboló, létrehozva a 60.1 számú alkalmi harci csoportot, mely a világ első nukleáris hajóköteléke lett. A csoport októberben fejezte be küldetését, mely során 30.565 mérföldet hajóztak mindenféle utánpótlás felvétele nélkül. Ezt követően a Newport News-i hajógyárban elvégezték a hajó első javítását és nukleáris fütőelemeinek cseréjét.

A javítást követően, 1965. novemberében az Enterprise csatlakozott a csendes-óceáni 7. Flottához, és 1965. december 2-án bekapcsolódott a Vietnam elleni háborúba. A hajó 1965. és 1972. között hatszor vett részt bevetésen Vietnam partjainál, miközben 1970-ben elvégezték a hajó második javítását és fütőelemeinek cseréjét.

Az 1973-as vietnami tüzszünetet követően a hajó a Washington állambeli Bremerton kikötőjében átalakításokon esett át, ahol alkalmassá tették a Haditengerészet új F-14 Tomcat típusú repülőgépeinek üzemeltetésére. Hetedik Csendes-óceáni útja során, 1974. szeptemberében az Enterprise lett az első repülőgép-hordozó, amely megkapta az új típust. A hajó 1975. februárjában, Saigon elestekor részt vett a város kiürítésben, melynek során repülőgépei 95 bevetést teljesítettek.

Nyolcadik és kilencedik Csendes-óceáni útját követően, 1979 januárjában az Enterprise visszatért a Bremertoni hajógyárba, ahol 30-hónapos átfogó nagyjavításon esett át. A javítás során a hajó elektronikai rendszereinek nagy részét lecserélték és a Nimitz osztály hajóihoz hasonló új árbocrendszert kapott. A hajó atomreaktorait is újakra cserélték. A javítás elvégzését követően az Enterprise 1982-ben futott ki tizedik Csendes-óceáni útjára. A hajó tizenkettedik útján, 1986-ban a nukleáris repülőgép-hordozók közül elsőként haladt keresztül a Szuezi-csatornán, és 22 év után először ismét a Földközi-tengeren hajózhatott.

A hajót 1988. tavaszán a perzsa-öböl térségébe küldték, ahol a tankhajók által használt útvonalakat kellett biztosítania. A feladat végrehajtása során a repülőgép-hordozón állomásozó 11. Repülőgép-hordozó fedélzeti Repülőezred repülőgépei több esetben is támadták az Iráni Haditengerészet egységeit.

A hajót a következő útján, 1989. decemberében a Fülöp-szigetek térségébe irányították, ahol a fedélzeten állomásozó repülőegységek a kormány megdöntéséért fellázadt puccsisták ellen indított „Classic Resolve” hadmüvelet légitámogatását biztosították. Ezt követően 1990. márciusában egy újabb világkörüli út következett. A hajó a kaliforniai Alameda kikötőjéből kihajózva több mint 43000 mérföldet tett meg, majd egy újabb nagyjavítás következezett Newport Newsban. A hajó felújítása, mely a Haditengerészet valaha is végrehajtott legnagyobb volumenü ilyen jellegü projektje volt, közel négy évig tartott.

A munkákat követő próbák és a következő út előtti felkészülést követően az Enterprise 1996. június 28-án lépett ismét szolgálatba. A 15. tengerentúli útja során Bosznia, majd Irak feletti repüléstilalmi zónák biztosításában vett részt. Az út során vett búcsút a haditengerészet az A-6E Intruderektől, melyek a hajón állomásozó VA-75 század állományából kerültek nyugállományba utoljára. Az utat követően az Enterprise egy újabb, kisebb mélységü karbantartáson esett, mely négy és fél hónapig tartott Newport Newsban.

A hajó a következő, 16. tengerentúli útjára 1998. novemberében futott ki, fedélzetén a CVW-3-mal (Hordozófedélzeti Repülőezreddel). Az Enterprise az Eisenhowert váltotta a Perzsa-öböl térségében. Az út során, 1998. december 16-án az Enterprise harccsoport hajóiról kilőtt Tomahawk rakéták támadásával és a CVW 3 repülőgépeinek bevetésével kezdődött az Iraki katonai célpontok ellen végrehajtott Sivatagi Róka Hadmüvelet. A 70 órás hadmüvelet végeztével a repülőgép-hordozó és köteléke az Adria felé vette az irányt, hogy részt vegyen a Jugoszlávia elleni müveletekben. A hajó 1999. májusában tért ismét haza.

Az Enterprise következő útjára 2001. áprilisában indult, melynek során a Földközi-tengeren és a Perzsa-öböl térségében hajózott és részt vett Southern Watch müveletben. Az Enterprise útban hazafelé Dél-Afrika partjainál hajózott, amikor a szeptember 11-i terrortámadást elkövették az USA ellen. A hajót azonnal a Perzsa-öböl térségébe vezényelték, és a hajó repülőgépei az Afganisztán elleni Enduring Freedom hadmüveletben elsőként kerültek bevetésre. Az Enterprise-t november 10-i hazaérkezésekor ünneplő tömeg fogadta a norfolki kikötőben.

2002. januárjában ismét egy hosszabb karbantartás következett, mely 16 hónapig tartott. Ezt követően a „Big E” 2003. augusztus 29-én futott ki 18. tengerentúli útjára. Ennek során ismét áthajózott a földközi-tengeren, majd a Perzsa-öbölben részt vett az Iraqi Freedom, és az afganisztáni Enduring Freedom müveletekben. A hajó februárban fejezte be a küldetését és tért haza. 18. útját követően hazai vizeken hajózva a Haditengerészet új pilótáinak hordozó-fedélzeti minősítéséhez szükséges kiképzést biztosította, majd a nyár folyamán részt vett a „Summer Pulse 2004” NATO gyakorlaton.

Az Enterprise jelenleg a norfolki kikötőben egy újabb karbantartáson esik át, mely novemberben kezdődött, és várhatóan a nyár közepén fog befejeződni. A karbantartás során többek között új repülőgép fékező rendszerrel is felszerelik a hajót. A „Big E” a tervek szerint az ősszel fog kifutni következő küldetésére.

Az Enterprise története sem mentes a balesetektől és katasztrófáktól. Számos repülőkatasztrófa mellett a US. Navy egyik legsúlyosabb balesete is a hajó nevéhez füződik. 1969. január 14-én a Hawaii vizeken hajózva egy Zuni típusú rakéta felrobbant az egyik előkészítés alatt álló F-4 Phantom szárnya alatt. A robbanás láncreakciót indított el és a fedélzeten előkészített 500 fontos bombák sorra robbantak fel. 18 detonáció követte egymást. A balesetben huszonnyolc tengerész vesztette életét, háromszáznegyvenhárman megsérültek, és 15 repülőgép megsemmisült.

A repülőgép-hordozó önmagában semmit sem ér a fedélzetéről üzemelő repülőgépek nélkül. Az Enterprise fedélzetén története során, számtalan repülőezred és repülőgép típus fordult meg. A hajó kötelékében jelenleg az CVW-1 szolgál. A hordozó fedélzeti repülőezredek repülőszázadai is gyakran cserélődnek, és szárazföldi állomáshelyük is különböző bázisokon található. Az ezredek összetétele általában a következő: egy-két vadászrepülő század (VF), két-három vadász-bombázó század (VFA), egy elektronikai zavaró repülőszázad (VAQ), egy tengeri megfigyelő repülőszázad (VS), egy légtérellenőrző és korai riasztó repülőszázad (VAW), egy tengeralattjáró elhárító helikopterszázad (HS) és egy szállító repülőraj (VRC). Egy teljesen feltöltött anyahajós repülőezred mintegy nyolcvan- kilencven repülőeszközzel rendelkezik, ami önmagában is igen jelentős erőt képvisel.

Az 1. repülőezred négy harcászati repülőszád helyett jelenleg csak kettővel rendelkezik. A VFA-82 „Marauders” és a VFA-86 „Sidewinders” is jelenleg az F/A-18 Hornetet repülik. Az ezred állományába tartozik még a VAQ-137 „The Rooks” zavaró repülőszázad EA-6B Prowlereivel, a VS-32 „The Maulers” tengeri megfigyelő század S-3B Vikingjeivel, a VAW-123 „The Screwtops” Légtérellenőrző század E-2C Hawkeyeaival, a HS-11 „The Dragonslayers” tengeralattjáró elhárító repülőszázad SH-60 Seahawkjaival és a VRC-40 „The Rawhides” szállító repülőszázadának egy raja C-2A Greyhoundjaival. A hajó következő útjára két további harcászati repülőszázaddal is ki fog egészülni, de erről jelenleg csak annyit tudunk, hogy azok már az új F/A-18E/F Superhornetekkel lesznek felszerelve.

A USS. Enterprise technikai adatai

Normál vízkiszorítás (tonna):

75700

Maximális vízkiszorítás (tonna):

89600

A hajó hossza (méter):

335,9

A repülőfedélzet szélessége (méter):

76,8

A hajó merülése (méter):

10,9

A hajtómü teljesítménye (LE):

280000

Maximális sebesség (csomó):

32

A hajó személyzete:

3395 fő tengerész + 1891 fő repülőszemélyzet