Az 1970-es évek elején a US Navy úgy döntött, hogy egy olcsó, nagy mennyiségben gyártható, egyszerű felépítésű osztállyal váltja fel a régebbi rombolókat, fregattokat és egyéb kísérőhajókat. A repülőgép-hordozók köré szerveződő csapásmérő hajócsoportokban nagy szerepet szántak ezeknek a rakétahordozó, tengeralattjárók és repülőeszközök ellen egyaránt bevethető gyors hajóknak.
A hajó felépítése, technikai jellemzői
Az alap koncepció lényege az volt, hogy egy olyan hajóosztályt hozzanak létre, mely egyszerüsége révén a kisebb hajógyárakban is gyártható legyen és adott esetben a szövetséges államok haditengerészetei számára is jó megoldást jelentsen ára és teljesítménye révén egyaránt. Az első, névadó egység vízrebocsátására 1977. december 17.-én került sor a Bath Mayport-i hajógyárban. Az egység vízkiszorítása teljes feltöltöttség esetén 4.100 tonna volt, hossza 135.6 méter, legnagyobb szélessége 13.7 m, merülése 5.8 méter. A hajóorr a felcsapó hullámok elleni védelem miatt magasított, a felépítmény viszonylag alacsony, de hosszú, jellegzetessége, hogy középen kissé összeszükül. A kémény két kürtős, rövid, alig emelkedik ki a felépítményből. A fedélzet hátsó részén egy helikopterhangár és egy viszonylag kisméretü leszállófedélzet található, melyet a Kaman SH-2F Seasprite forgószárnyasok méreteinek megfelelően alakítottak ki. Ezt a megoldást az első 21 amerikai és 4 ausztrál egységnél alkalmazták, ezt követően egy jelentősebb változtatás keretében meghosszabbították a hajótestet és megnövelték a leszállómező méretét, hogy a hajók alkalmasak legyenek a modernebb Sikorsky SH-60B Seahawk helikopterek alkalmazására is. A hajótest hossza ezáltal 138.8 méterre változott. Néhány korábbi, rövid hajótestü változatot is később átépítettek hosszabbra.A meghajtásról két darab General Electric LM-2500 gázturbina gondoskodik, melyek egy tengelyen keresztül forgatják a hajócsavart. A fő hajtómüvek segítségével a hajók 55,1 km/h sebesség elérésére képesek, ez igen jó értéknek számít. Különlegesség, hogy a hajókat ellátták segédhajtómüvekkel is, melyeket szükség esetén a törzsből kieresztenek és egy-egy kis, 325 lóerős dízelmotorral segítik a kikötési manővereket, illetve ha valami sérülés éri a főhajtómüveket korlátozott sebességgel a nyílt tengeren is használhatóak. A személyzet 13 tisztből és 287 főnyi legénységből áll.
A Perry-osztályú USS Carr (FFG 52) fregatt Libéria partjai előtt cirkál. Jól megfigyelhető a hosszú, középen elkeskenyedő alacsony felépítmény.
Elektronika, fegyverzet
Légi célok felderítésére AN/SPS-49 radar, míg felszíni célok ellen AN/SPS-55 lokátor szolgál. Az Mk.92 tüzvezető rendszer a rakéták, és az ágyúk vezérlését végzi, elektronikai ellentevékenységre pedig az AN/SLQ-32 rendszer szolgál. Tengeralattjárók felderítésére különböző szonárok, a torpedók vezérlésére a AN/SQQ-89 került rendszeresítésre.
A beépített fegyverzet - a fregattok összetett feladatrendszerének megfelelően - sokrétü. A fő csapásmérő erőt a hajó orr-részén beépített Mk.13-as rakétaindító állvány képezi, mely hajók elleni Harpoon, és légi célok elleni SM-1MR rakéták kilövésére is alkalmas. Maximum 40 darab rakétát szállíthat a hajó, általában négy Harpoon és 36 SM-1-es került készletezésre. Tengeralattjárók ellen két darab, egyenként három indítócsöves Mk.32-es torpedóvető került beépítésre, melyek Mk.46 és Mk.50 torpedók indítására alkalmasak. A felépítmény felső részére két gépágyú került beépítésre, a kémény előtt egy 76 mm-es, míg a hangár tetején egy 20 mm-es Phalanx rendszerü. Ezek légvédelmi és kisebb hajók ellen is alkalmazhatóak. A fedélzeten a rövidebb hajótörzsü változatokon egy darab Kaman SH-2F Seasprite tengeralattjáró felderítő és elhárító helikopter állomásozhat, a hosszabb törzsü későbbi egységeken pedig akár két darab, Penguin hajók elleni rakéták hordozására is alkalmas Sikorsky SH-60B Seahawk is elfér.
A megnagyobbított hátsó fedélzet már alkalmas a Seahawkok üzemeltetésére.
Az elmúlt évtizedekben számos kisebb modernizálási program érintette a hajókat, ezek során tették Harpoon-ok indítására is alkalmassá az Mk.13 állványokat, módosították a Phalanx légvédelmi rendszert és modernizálták a felderítő és tüzvezető rendszereket. A tajvaniak szintén változtattak a hajók fegyverzetén.
Üzemben tartók
A US Navy részére összesen 51 darab Perry-osztályú fregatt került legyártásra. Ausztrália 4 darabot rendelt, további kettőt pedig saját maga épített Adelaide-osztály néven. Spanyolország szintén megvásárolta a licencet és hat darabot Santa Maria-osztály néven a Bazan hajógyárban épített meg. A hagyományosan amerikai fegyvereket vásárló Tajvan is a Perry-osztály mellett döntött, Cheung Kung-osztály néven hat darab normál és két darab módosított hajót állítottak szolgálatba, ez utóbbiak a fegyverzet terén térnek el leginkább az amerikai változatoktól. Érdekesség, hogy a régebbi egységek közül pár darabot eladtak az amerikaiak néhány szövetséges országnak, így kapott Lengyelország kettő-, Törökország kilenc-, Bahrain egy-, Egyiptom pedig 4 hajót.
Egy spanyol, Santa Maria-osztályú fregatt felett az Ír Parti Őrség Casa CN-235MP tengerészeti járőrgépe látható.
Harci alkalmazás
A Perry-osztályú fregattok a repülőgép-hordozó harccsoportok részeiként az elmúlt évtizedekben szinte az összes olyan katonai akcióban részt vettek, melyekben az USA bevetett haditengerészeti egységeket. Két esetben majdnem végzetes harci sérüléseket is elszenvedtek az osztály egységei. Az irak-iráni háború idején 1987. május 17.-én a USS Stark (FFG31) fregattot Exocet rakétákkal találták el az irakiak, míg a USS Samuel B. Roberts (FFG-58) iráni aknára futott 1988. április 14.-én. Mindkét esetben súlyos sérüléseket szenvedtek a hajók és több tengerész is meghalt vagy megsebesült. Selejtezni azonban egyik egységet sem kellett, javítás után újból szolgálatba álltak. Napjainkban is a világ szinte minden pontján ott vannak a Perry-osztályú fregattok, ahol az amerikai fegyveres erők bevetést teljesítenek, a Perzsa-öböltől az Indiai-óceánon át a Földközi-tengerig.