SS Sultana – Tüzes pokol a Mississippin

Amikor elhallgattak a fegyverek

1865 áprilisában véget ért a négy évig tartó véres polgárháború, amelynek során az északi Unió és a déli Konföderáció államai feszültek egymásnak. Ez volt Észak – Amerika történetének, legnagyobb fegyveres konfliktusa és egyben a legtöbb áldozatot is ez szedte mind a katonák, mind a polgári lakosság köréből.A harcok lezárulta után, mindkét korábbi hadviselő fél, megnyitotta börtöntáborait és fogolycserére került sor, amelynek nyomán több ezer férfi nyerte vissza szabadságát.Bár sem az északiak, sem a déliek nem bántak kesztyüs kézzel a fogságba esett ellenséggel, volt néhány különösen hírhedt fogolytábor. Ezek közé számított az 1864 februárjában létesített georgia - i Andersonsville, ahol alig egy évig tartó müködése alatt kb. 45000 ember fordult meg. A parancsnokot, Henry Wirz kapitányt a békekötés után bíróság elé állították és felakasztották, háborús büncselekményekért. A hatalmas cölöpkerítéssel körülvett kb. 26,5 hektáros területen, rettenetes körülmények között tartották a rabokat. Az élelmiszer és az orvosi ellátás hiánya, a járványok, valamint az őrök brutalitása miatt a halálozási arány nagyon magas volt. A tábor müködése alatt több mint tízezren haltak meg.

A lángoló Sultana korabeli metszeten

A másik véglet Cahawba (vagy Cahaba) volt Alabama államban. Köszönhetően a parancsnok Howard Henderson kapitány metodista lelkész múltjának, a gyapotraktárból kialakított börtönben, ahol 1865 tavaszán kb. 3000 embert tartottak fogva, annak ellenére, hogy az őrök itt is gyakran, rendkívül kegyetlenek voltak legalább az orvosi ellátást biztosították és jóval kevesebben haltak meg mint más táborokban.

1865 tavaszán megnyíltak a börtönkapuk és a fogolycsere során, sok ezer meggyötört, alultáplált, betegségekkel küszködő férfit, többek között, Andersonville – ből és a Cahawba börtönből a Mississippi államban található Camp Fisk gyüjtőtáborba irányították, amely alig 10 kilométerre feküdt, a fontos folyami kikötőnek számító Vicksburg városától, amely egyben a térségben állomásozó katonai egységek főparancsnokságának székhelye is volt. Az Unió kormányának, nagy gondot okozott a sok ezer volt hadifogoly elhelyezése, ellátása és hazajuttatása, éppen ezért Napoleon Jackson Tecumseh Dana vezérőrnagy, a Mississippi államban állomásozó uniós haderő főparancsnokának utasítására, szerződést kötöttek a Mississippi folyón közlekedő gőzhajók tulajdonosaival és kibérelték jármüveiket csapatszállításra. Az állami megbízás remek üzletnek ígérkezett, mivel az elszállított közkatonákért fejenként 5, a tisztekért 10 dollárt fizettek. A volt foglyokkal kapcsolatos szervezési feladatokat, George Augustus Williams századosra bízták. Williams annak ellenére, hogy már 13 éve szolgált a hadseregben csak a századosi rendfokozatig jutott, nem tartották jó tisztnek. Alig egy évvel korábban, a déli foglyokkal való durva bánásmód és kötelességmulasztás miatt le akarták szerelni és csak azért maradhatott a hadsereg kötelékében, mert Grant tábornok közbenjárt az érdekében feletteseinél. 1865 áprilisában éppen nem tartózkodott egy ideig, Vicksburg – ben, ezért a 24 éves Frederic Gordon Speed százados, Dana vezérőrnagy segédtisztje helyettesítette, aki tökéletes ellentéte volt Williams – nek. Alapos volt és megbízható, aki pontosan teljesíti a kapott parancsokat.

A Mississippi „császárnője”A hatalmas Mississippi, a mai napig Észak – Amerika egyik legfontosabb szállítási és kereskedelmi útvonala. Annak ellenére, hogy napjainkban a nehéz rakományokat főleg kamionokon és vasúton szállítják, a folyó képéhez még ma is hozzátartoznak a lapátkerekes gőzhajók. Ezek a rendkívül látványos, vakító fehérre festett óriások a 21. században leginkább már csak turistákat és kirándulókat szállítanak, de a 19. század közepén, a Mississippi mentén fekvő államok gazdasági életének fontos, nélkülözhetetlen tényezői voltak. Több tucatnyi gőzhajó járt menetrendszerüen a part menti városok között, teheráruval és utasokkal a fedélzetén.A legjövedelmezőbb természetesen a déli államok ültetvényein termelt gyapot szállítása volt, erre a célra épült 1863 – ban Cincinnati városában a John Litherbury Hajógyárban az SS Sultana. A gőzhajó romantikus hangzású nevét, a török szultánok mindenkori fő feleségét megillető, cím után kapta. A teljesen fából készült Sultana, 78 méteres hosszával és 1719 tonnás vízkiszorításával a legnagyobb gőzösök közé tartozott. Hogy alacsony vízállás mellett is közlekedni tudjon, hasonlóan a folyón használt társaihoz, lapos fenékkel és alacsony hajótesttel épült, amelyre négyszintes (a legfelső szintje a díszes kormányház volt), fehérre festett, impozáns felépítményt helyeztek, mely elé az orr részre, kétoldalt a beszállóhídakat és az ezeket mozgató darukat telepítették. A hatalmas hajógépet, négy darab öt és fél méter hosszú és egy méter átmérőjü, henger alakú, közvetlenül egymás mellé beépített csöves kazán látta el nagynyomású gőzzel, hogy meghajthassa, a két csaknem tíz méter átmérőjü, fából készült lapátkereket.

A Sultana 1865 április 26-án Helena városában egy nappal a katsztrófa előtt

A gőzös rendkívül látványos megjelenésü volt, amelyet még hangsúlyosabbá tettek a több emelet magas, karcsú vaskémények és a lapátkerekeket burkoló óriási kerékházak, oldalukon a hajó nevével. A Sultana impozáns külsejéhez, pazar belső is társult, mivel 76, a legkényesebb ízlést is kielégítő, elegáns luxuskabinnal rendelkezett valamint egy díszteremmel, ahol akár bálokat, fogadásokat is rendezhettek. A hajó a 85 fős személyzettel együtt, összesen 376 személy szállítására rendelkezett engedéllyel. A korabeli vélekedés szerint a Sultana, az akkoriban épített legmodernebb és legbiztonságosabb gőzhajók egyike volt, amelynek kazánjait óvintézkedésként, az akkor még újdonságnak számító biztonsági szeleppel is ellátták, valamint 76 parafa mentőövet is kapott és három erős tüzoltófecskendőt, számos tüzoltóvödörrel együtt. Mindezekre, a korszakban rendkívül gyakori hajótüzek miatt volt különösen nagy szükség. A hajó két mentőcsónakja közül az egyik hagyományos, faépítésü volt, a másikat fémlemezekből szegecselték össze, ami igen korszerünek számított abban az időben.Annak ellenére, hogy Sultana kiváló folyami gőzhajó volt, építtetője Preston Lodwick kapitány és üzlettársai néhány hónap után kénytelenek voltak túladni rajta, mivel a polgárháború miatt a gyapotüzlet összeomlott és szállítható áru híján, nem volt elegendő a bevétel még a fenntartási költségekre sem. 1864 márciusában a Sultana tulajdonosa újabb befektetői csoport lett, amelynek egyik tagja az új kapitány, John Cass Mason volt. Mason, Missouri államból, St.Louis városából származott. Fiatal kora ellenére, tapasztalt folyami hajósnak számított, aki korábban más gőzösökön kormányosként szolgált, ezért úgy ismerte a Mississippi minden kanyarulatát, mint a tenyerét. A Sultana -t új tulajdonosai a St. Louis és New Orleans közötti útvonalon járatták, ahol a közbeeső partmenti városokban is kikötve utasokat és teherárut szállított. Minden igyekezetük ellenére azonban, a vállalkozásnak komoly pénzügyi problémái voltak. A polgárháború eseményei nem tettek jót az üzleti vállalkozásoknak, emiatt erősen visszaesett az utas és a teherforgalom. Úgy tünt Mason és üzlettársai is úgy járnak, mint hajójuk előző tulajdonosai, azonban 1865 tavaszán rájuk mosolygott a szerencse. Mivel véget ért a háború, a győztes Unió hatóságai a Sultana tulajdonosaival is szerződést kötöttek, a hazatérő hadifoglyok elszállításáról.A jövedelmező megbízásA Sultana 1865. április 9 – én indult el következő háromhetes útjára St. Louis - ból, New Orleans - ba. Abraham Lincoln elnök meggyilkolásáról útközben, az egyik kikötőben értesültek a hajón tartózkodók így, mivel a Konföderáció és az Unió között nem volt egyéb kommunikációs lehetőség (a távíróvonalakat már a háború elején elvágták) ők vitték tovább a hírt. 17 – én dokkoltak a Vicksburg – i kikötőben.A megérkezés után, Mason kapitány azonnal a városparancsnokhoz, Morgan Lewis Smith dandártábornokhoz ment, aki Reuben Benton Hatch alezredes, a hadsereg ellátásért és a katonák elhelyezéséért felelős tisztjének, a főszállásmesternek társaságában fogadta. A két magasrangú tiszt közül Mason kapitány, Smith - t korábbról ismerte, mivel mindketten St. Louis - ban születtek és a tábornok mielőtt a hadsereg kötelékébe lépett volna, hajóskapitányként tevékenykedett. Hatch alezredes közismert és meglehetősen hírhedt embernek számított abban az időben, mivel még a polgárháború elején egy súlyos korrupciós ügybe keveredett helyettes hadbiztosként. Annak ellenére, hogy minden bizonyíték ellene szólt és bünössége nyilvánvaló volt, befolyásos politikus barátai és kormánytisztviselőként tevékenykedő testvére segítségével sikerült megúsznia a felelősségrevonást és a börtönt.John Cass Mason kapitányA megbeszélésen Mason ígéretet kapott arra, hogy New Orleans - ból visszafelé jövet, minden akkor a kikötőben tartózkodó volt hadifoglyot, ő szállíthat tovább Vicksburg – ből, St.-Louis felé. Ennek a nagylelkü ígéretnek valószínüleg az volt a hátterében, hogy a kapitány a várható jelentős haszonból részesedést ígért a tiszteknek. A találkozó végeztével, Mason elégedetten tért vissza a hajójára, amely a berakodás és az utasok felszállása után továbbindult és 19 – én kötött ki New Orleans - ban, ahol két napot időzött.A kikötői tartózkodás alatt, a hajó raktárába került 20 tonna cukor és egyéb teheráru, valamint felszállt mintegy 250 civil utas, akik az útbaeső partmenti településekre indultak. A Sultana április 21 – én, utasokkal tele indult vissza észak felé. Eleinte minden rendben lévőnek tünt, de nagyjából 18 kilométerrel Vicksburg előtt J.W. Kennison a főmérnök, olyan hírt közölt a kapitánnyal, ami felért Mason számára egy hidegzuhannyal. A négy csaknem hat méter hosszú kazán közül, az egyik fala megrepedt és veszélyesen szivárogni kezdett belőle a gőz és a forróvíz. A korabeli hajókazánok viszonylag vékony, szegecselt lemezekből készültek, ezért élettertamuk meglehetősen korlátozott volt. A főmérnök közölte, hogy amennyiben nem tesznek valamit a robbanásveszély elhárítása érdekében, Vicksburg kikötőjének elérése után, nem hajlandó továbbmenni. Mason tisztában volt vele, hogy a repedt kazán mennyire veszélyes, ezért egyelőre más lehetőség híján elrendelte, hogy csökkentsék a sebességet. Így aztán jelentősen lelassulva, csak este 21 óra körül tudtak dokkolni. Azonban Vicksburg – ben újabb kellemetlen meglepetés várt a kapitányra. Röviddel megérkezésük előtt hajózott ki ugyanis az SS Henry Ames 1300 katonával a fedélzetén, majd utána, az SS Olive Branch további 700 emberrel. Alig maradt valaki a parton, akit elszállíthattak volna. Mason dühösen a parancsnokságra ment Smith tábornokhoz, aki azonnal hivatta Hatch alezredest, a szállítás szervezésével addig foglakozó Speed századost és Williams kapitányt, aki időközben visszatért a városba. Speed nem javasolta a Camp Fiskben maradt embereknek a Sultana fedélzetére irányítását, mert még nem készültek el a szükséges adminisztrációval és a nyilvántartásokkal. Azonban Williams közölte a jelenlévőkkel, hogy a névsort a behajózáskor is elkészíthetik és utólag is ellenőrizhetik. Speed a rá jellemző módon nem ellenkezett, hanem teljesítette a parancsot.Mason visszatért a kikötőbe, ahol a fedélzeten várta a helyi kazánépítő R.G. Taylor, akit kikötés után, rögtön a hajóra hívtak. Taylor véleménye lesújtó volt, ugyanis közölte, hogy a hibás kazánt azonnal cserélni kell. A kapitány tisztában volt vele, hogy ez a legjobb esetben is legalább három napos munka, de neki nem volt ennyi ideje. Kétségbeesésében könyörgőre fogta a dolgot és sikerült rábeszélnie a mestert, hogy legalább ideiglenes jelleggel foltozza meg a kazánt, hogy használni lehessen a hazafelé vezető úton, aztán St. Louis - ban majd kicserélik. Taylor nagy nehezen beleegyezett, de közölte, hogy a továbbiakért nem vállal felelősséget. Embereivel hamarosan munkához láttak és két rétegben fémlemezeket szegecseltek a repedés fölé, ideiglenes javításként. A szivárgás megmaradt, de jelentősen csökkent, ezért úgy tünt a kazán kibírja a hátralévő útszakaszt.Másnap reggel Williams és Speed századosok, Camp Fiskbe lovagoltak, majd megérkezésük után megegyeztek abban, hogy Williams az első csoporttal visszatér Vicksburg - be és felügyeli a behajózást a Sultana fedélzetére. Ezalatt Speed, a táborban maradva irányítja az izgatott és türelmetlen katonák lakóhelyük szerinti elosztását és az újabb csoport össszeállítását, majd velük együtt ő is utána indul.Amikor megérkezett a mintegy 570 főből álló első transzport, velük együtt hajóraszállt még 398 ember, akiket valószínüleg röviddel azelőtt engedtek ki a katonai kórházból. Engedélyt senkitől sem kértek, a hatalmas tömegben pedig senkinek sem tünt fel, vagy egyszerüen nem törődtek vele, hogy a tolongó katonák jóval többen vannak, Williams századosnak pedig csak az volt fontos, hogy mindenki a partról, fedélzetre kerüljön.Frederick Gordon Speed századosDélután, a Speed által vezetett újabb több száz fő is megérkezett, így teljesen bizonytalan, hogy valójában hányan is voltak a Sultana fedélzetén a személyzettel és a több mint száz civil utassal együtt. Speed úgy vélte, hogy 1866-an vannak, de valójában több mint 2400 – an lehettek.Egy másik tiszt William F. Kerns, aki ugyancsak századosi rangban szolgált a főparancsnokságon és történetesen, éppen a csapatszállítási feladatok szervezésével volt megbízva, miután meglátta a kikötő felé kígyózó, emberekből és szekerekből álló hosszú sort, azonnal rájött, hogy az ő teljes megkerülésével zajlanak az események. A dolog végtelenül felháborította, ezért elhatározta, hogy utánanéz a dolgoknak. Amikor látta, hogy a Sultana zsúfolásig tele van, ugyanakkor az időközben befutó, nagyobb méretü SS Lady Gay fedélzetén alig van valaki a legénységén kívül, kérdőre vonta tiszttársait. Speed a rá jellemző módon, a kapott parancsra hivatkozott, hogy nem oszthatja szét az embereket, mert mindenkit a Sultana - nak kell elszállítani, Williams pedig közölte, hogy a hajó ugyan valóban eléggé zsúfolt, de szerinte kényelmes és minden rendben van. A Lady Gay utasok nélkül indult tovább.A valóságban, ekkorra a Sultana nemhogy zsúfolt volt, hanem már annyira megtelt, hogy mozdulni is alig lehetett rajta és minden talpalattnyi helyen emberek voltak. A tisztek az alsó fedélzet többszemélyes kabinjaiban lettek elszállásolva, a közkatonák többsége pedig, a felső hurrikánfedélzeten helyezkedett el. A személyzetnek a felső szintet, gerendákkal kellett aládúcolni, mert a padló deszkái ijesztően recsegve, vetemedni és görbülni kezdtek a hatalmas többletsúlytól. A szemtanúk beszámolói szerint nem hogy lefeküdni, de még ülni is alig lehetett a rettenetes tömegben. Az elképesztő állapotokat látva Kerns kapitány előbb főnökéhez Hatch alezredeshez fordult, de az figyelmen kívül hagyta beosztottja figyelmeztetését az ügyben, mint ahogy Smith tábornok is, akihez utolsó lehetőségként fordult, hogy csoportosítsák át az emberek egy részét, az időközben a kikötőbe érkezett SS Pauline Carroll gőzösre. Felettesei nem tettek semmit, így tehetetlenül és idegesen kellett végignéznie, amint április 24 – én a Pauline Carroll alig tizenhét utassal a fedélzetén kihajózik, majd este 21 órakor erőlködve és láthatóan nehézkesen a Sultana is elindul felfelé a folyón. A látvány nem sok jót ígért.Robbanás és lángokMason kapitány sem volt nyugodt. Egy darabig ugyan nem aggódott túlzottan a hatalmas tömeg miatt, mivel úgy gondolta, hogy hajója megbirkózik a dologgal. Úgy vélte, a Sultana ugyan rettentően zsúfolt, de nincs túlterhelve. Véleménye akkor kezdett megváltozni, amikor első tisztje William J. Gambrel, aki egyben üzlettársa is volt, egyre nyugtalanítóbb dolgokra hívta fel a figyelmét. Nemcsak a fedélzetek roskadoztak, hanem a hajó nyugtalanítóan instabillá vált és megdőlt, amikor egyszerre túl sok ember tartózkodott az egyik, vagy a másik oldalán, ezért figyelmeztetni kellett az utasokat, hogy legyenek óvatosabbak. A figyelmeztetés ellenére, amikor Memphis felé közeledve április 26 – án rövid időre kikötöttek az Arkansasban található Helena városában, majdnem bekövetkezett a katasztrófa. A katonák között elterjedt a hír, hogy a parton egy fényképész dolgozik és a folyón elhaladó valamint a kikötőbe beálló hajókról készít képeket. A fotózás a 19. század közepén még igazi eseményszámba ment, ezért az izgatott utasok, hogy minél többen szerepelhessenek a képen, a Sultana bal oldalára tódultak, amitől a gőzös erősen megdőlt és csaknem felborult. Csak a legénység és a kapitány erélyes fellépése tudta megakadályozni a bajt. Akkor még senki sem tudta, hogy ez a nevezetes kép lesz a Sultana és számos utasa utolsó fényképe az életben.Mivel a Mississippi éppen áradt, vízszintje és a sodrása erősebb volt a szokásosnál így a túlterhelt gőzösnek még nagyobb erőfeszítésébe került az előrehaladás árral szemben. Április 26 – án, 23 óra körül érték el Memphis városát, Tennessee állam délnyugati részén. Itt szenet vettek fel és kiszállt az utasok egy része, valamint kirakodták a cukorrakományt, amelyet New Orleans - ból hoztak. A katonák, akik elég erősnek érezték magukat, szívesen segítettek a munkában a személyzetnek, mert a felszabaduló helyen végre kényelmesebben alhattak a többieknél és örültek a munkáért kapott kevéske fizetségnek is. A következő kikötő, a közeli Hopefield volt a folyó kanyarulatában, ahol újra szenet rakodtak be. Erre azért volt szükség, mert a korabeli gőzgépek meglehetősen gyenge hatásfokkal müködtek, viszont sok tüzelőanyagot fogyasztottak, az egész útra elegendő szén elraktározása az értékes rakomány számára fenntartott helyet csökkentette volna, így egyszerübb volt gyakrabban szenet vételezni.Az időjárás kora tavaszias és viszonylag kellemes, az éjszakai égbolt teljesen tiszta volt. A Sultana fedélzetén nyugalom honolt, az utasok többsége, a körülményekhez képest megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni és aludni néhány órát. Akiket zavart a tömeg, vagy a gőzgép monoton lüktetése és a lapátkerekek surrogása, beszélgetéssel, kártyával, vagy katonanóták éneklésével próbálták eltölteni az utazás unalmas óráit. Nem volt tivornyázás, mulatozás, az emberek többsége túlságosan gyenge, beteg és megviselt volt ahhoz, hogy bármi ehhez hasonló dolog eszükbe jusson. Örültek, hogy végre hazatérhetnek a családjukhoz, szeretteikhez és csak ez számított nekik a fogolytáborok pokla után.Az éjszaka közepén, hirtelen hangos dördülés morajlott végig a folyó felett. A Sultana felrobbant.

A szén torpedó fennmaradt példányai

A katasztrófa éjjel 2 óra körül következett be, minden látható előjel nélkül. Hirtelen, fülsiketítő dörrenéssel, fekete füst és tüzforró gőzoszlop robbant ki a Sultana középső részéből. A detonáció szétzúzta a kazánház feletti fedélzetek egy részét és azonnal megölt legalább kétszáz embert, mindazokat, akik balszerencséjükre, itt tartózkodtak. Közöttük volt a kazánház személyzete, a parancsnoki hídon álló kormányos, valamint Gambler első tiszt. A roskadozó hurrikánfedélzet, a robbanás erejétől részben összeomlott és újabb százakat temetett maga alá, akiknek esélyük sem maradt a menekülésre. De a legrosszabb még hátra volt. A túlélők beszámolói szerint a robbanás rengeteg égő szenet, fatörmeléket és a szétszakadt kazánok izzó fémlemezeit repítette a levegőbe, amitől az egész látvány olyan volt, mint egy tüzijáték. A visszahulló széndarabok, lángra lobbantották, a gyúlékony festékkel vastagon fehérre mázolt, csontszáraz, fa felépítményt és a Sultana alig húsz perc alatt lángoló pokollá változott.Kitört a pánik, az emberek egymást taposva próbáltak elmenekülni a tomboló tüz elől, amely egyre gyorsabban terjedt. Oltásra, vagy a hajó megmentésére nem gondolt senki. Mivel az utasok nagyrésze nem tudott úszni, vagy túl gyenge volt a sok éhezéstől, többségük sorsa azonnal megpecsételődött, amint a vízbe vetették magukat. Akiknek volt némi lélekjelenlétük és nem vette el az eszüket a rettegés, minden kezük ügyébe kerülő tárgyat, ami fennmaradt a víz felszínén, hordókat, bútorokat, deszkákat, ajtókat dobáltak a folyóba, hogy valamibe kapaszkodni tudjanak. Mások a mentőöveket próbálták magukra rángatni és így ugrottak le a fedélzetről. Sok ember akkor lelte halálát, amikor a két hatalmas vaskémény csikorogva rájuk omlott. Mason kapitányt a lángoló fedélzeten látták utoljára, amint a menekülőknek próbál segíteni. Holtteste sohasem került elő.

A szén torpedó metszete

A Sultana haldoklott, irányítatlanul, lassan keresztbefordulva, úszó máglyaként sodródott lefelé az áradó Mississippin, körülvéve a jéghideg vízben vergődő, kiabáló, ordítozó, sikoltozó szerencsétlenekkel. Amikor a hajó fémből készült mentőcsónakja, amelyet a robbanás lerepített a fedélzetről váratlanul előbukkant a sötétből, rögtön vagy százan próbáltak felkapaszkodni rá, de a túlterhelt lélekvesztő felborult és magával rántott mindenkit a hullámsírba. A gőzös sodródó roncsa nekiütközött egy fákkal borított, kis szigetnek a folyó közepén, néhányan kihasználva a hirtelenjött lehetőséget a menekülésre, leugrottak az aprócska szárazföldre. Ez a szerencsés alkalom azonban csak pillanatokig tartott, mert az áramlás továbbragadta a Sultana maradványait, ami alig háromnegyed óra alatt nagyrészt leégett. Memphis – től északra, Marion város mellett nyelték el a hullámok a part közelében, lassan szétoszló, hatalmas füst és gőzfelhőt hagyva maga után.Az első túlélőket egy órával a robbanás után, a folyón lefelé tartó Bostonia II gőzhajó legénysége kezdte kimenteni, majd jó húsz perc elteltével Memphis felől megérkezett az USS Tyler és az USS Grosbeak ágyúnaszád valamint, az SS Jenny Lind, az SS Pocahontas és az SS Rose Hambleton gőzösök. Összesen mintegy 742 túlélőt sikerült kimenteni, de közülük még legalább kétszázan az elkövetkező napokban, hetekben belehaltak súlyos égési sérüléseikbe és a folyó hideg vízében elszenvedett kihülés, a rettegett hypothermia következményeibe. A civil utasok között gyerekek és nők is voltak, de számukról ellentmondásosak a híradások (a különböző források tizenkettő és negyven közé teszik a nők létszámát, a gyerekekről nincs adat). Közülük mindössze két asszony élte túl a katasztrófát. Egyikük neve és szomorú története híressé vált.Ann Vassey AnnisA 39 éves Annie Annis katonatiszt férjével, Harvey Annis hadnaggyal és legkisebb gyermekük a hétéves Isabelle (Belle) társaságában utazott hazafelé az Illinoise államban fekvő Cairo városába. Annis hadnagy ugyan elkerülte a hadifogságot, de krónikus váltólázzal küszködött és leszerelése folyamatban volt. A szörnyü éjszakán a robbanás hangja riasztotta fel őket kabinjukban, amely gyorsan megtelt füsttel. Harvey azonnal magára kapkodta ruháit és kiment felmérni a helyzetet, majd nemsokára mentőövekkel a kezében rohant vissza. A fedélzeten gőz és füst gomolygott, emberek rohangáltak és kiabáltak, teljes volt a káosz. A hajó középső része már lángokban állt, elzárva a menekülés útját az orr felé. Annis karjában a kislányával, feleségét maga után vonszolva rohant a tat felé, amelyet még nem ért el a tüz. A hadnagy egy lelógó kötél segítségével lemászott az alsó fedélzetre, miközben Isabelle a nyakát átkarolva belékapaszkodott. Leérve, megpróbált az utánuk mászó Annie – nek segíteni. Az asszonyt egy a korláton átugró férfi a fedélzetre lökte, de szerencsére nem sérült meg és az eszméletét sem vesztette el. Ekkor látták egymást utoljára. Férje mentőövvel a derekán, kislányával a karjában beugrott a vízbe, Annie pedig követte, de a rosszul rögzített mentőöv lecsúszott róla és ő majdnem elmerült. Szerencséjére bele tudott kapaszkodni a hajó hatalmas kormánylapátjába, amely félig kiemelkedett a vízből. Látta, amint Harvey és Isabelle elsodródnak a sötétbe. Az ő holttestük sem került elő soha. Az asszony addig kapaszkodott a kormánylapátba, amíg a hajó tatját el nem érte a tüz és kénytelen volt a hőség miatt elengedni. Súlyos égési sérüléseinek nyomát élete végéig viselte a karján, a hátán és a kezein. Sikerült egy elszabadult nyílásfedélre felkapaszkodnia. Így találták meg összeégve, súlyos hypothermiás állapotban, eszméletlenül és emelték be egy csónakba a mentést végzők. Annie felépült és nagy nehézségek árán egyedül nevelte fel négy gyermekét. Hosszú élete során végig kísértette a katasztrófa szörnyü emléke. (Az asszony, Harvey Annis halálával harmadszor özvegyült meg. Előző két férje, hajóskapitányként a tengeren veszett oda.)Az áldozatok számát a hadsereg először 1238 –ra becsülte, de a hivatalos jelentésben már 1547 fő szerepelt, azonban az 1800 közelebb állhat a valósághoz, mert még hónapokkal az események után is vetődtek partra, vagy akadtak fenn a partmenti bokrokon emberi maradványok, a Sultana katasztrófájának hátborzongató emlékeként. Az áldozatok többségét Memphis - ben és a közeli városok temetőiben helyezték végső nyugalomra.Alig néhány órával az események után, Cadwallader C. Washburn tábornok a Memphis - ben állomásozó uniós erők parancsnoka vizsgálóbizottságot állított fel, amely egyhetes müködése alatt, nem végzett túlságosan alapos feltáró tevékenységet az üggyel kapcsolatban. Végkövetkeztetésük szerint a Sultana pusztulását, a hajó túlterheltsége és a hibás kazán okozta. A bizottság szerint a robbanás bekövetkeztéhez hozzájárult a kazánok alacsony vízszintje és falaik egyenetlen hőterhelése, valamint a biztonsági szelep kiiktatása, amit valószínüleg Mason kapitány rendelt el, hogy növelhessék a gőznyomást az árral szembeni haladáskor. Mivel Mason kapitány meghalt, ezért közvetlen felelősként, lényegében senkit sem lehetett felelősségre vonni. Azonban Speed kapitányból csaknem sikerült bünbakot kreálni. Az összes érintett közül, egyedül ellene emeltek vádat és egy csaknem fél évig tartó eljárás után vétkes hanyagság és gondatlanság, valamint függelemsértés miatt elítélték és eltávolították a hadseregből. Azonban hamarosan Joseph Holt dandártábornok, az uniós hadsereg vezető hadbírója felülvizsgálta az ítéletet és ejtette az ellene felhozott vádakat.Speed egy évvel felmentése után leszerelt a hadseregből és Vicksburg –ben telepedett le, ahol családot alapított és 1911 – ben bekövetkezett haláláig, jónevü ügyvédként, majd bíróként tevékenykedett és a helyi közélet meghatározó alakja lett. Williams százados ellen soha nem emeltek vádat, 1870 –ben őrnagyként vonult nyugállományba és köztiszteletben álló emberként élt a továbbiakban Newburgh városában.A Sultana emlékmü Marion városában Arkanasas állambanSmith tábornok neve csak egyszer merült fel 1866 – ban, a katasztrófa ügyében indított újabb vizsgálat során, amelyet Dana vezérőrnagy egykori Mississippi főparancsnok és William Hoffman dandártábornok a volt hadifoglyok ügyeivel foglalkozó kormánymegbízott kezdeményezett. Az elkészült jelentésben elmarasztalóan nyilatkoztak Smith tevékenységével kapcsolatban, mivel Kerns százados figyelmeztetése ellenére nem tett semmit annak érdekében, hogy megakadályozza a Sultana túlterhelését, pedig sok száz ember életét menthette volna meg. Az ügyben játszott kétes szerepe ellenére, a jelentésnek nem lettek következményei és Smith diplomáciai feladatot kapott Ulysses S. Grant elnöksége alatt, mint az Egyesült Államok honolului konzulja. 1874 –ben egy korrupciós ügybe keveredve, öngyilkosságot követett el.Hatch alezredes karrierje az események után röviddel, még 1865 folyamán véget ért, méghozzá a rá rendkívül jellemző módon. Mivel a rábízott 14490 dollárnyi kormányzati pénzt ellopták tőle a St. Louis –ba tartó Atlantic nevü gőzös fedélzetén. A tolvajt ugyan elfogták, de 8500 dollár soha nem került elő. Az eset után azonnal eltávolították a hadseregből.Hang a múltbólA Sultana pusztulása az áldozatok hatalmas száma ellenére, viszonylag hamar feledésbe merült a közvélemény számára, annak ellenére, hogy a túlélők évtizedekig tartottak találkozókat a tragédia évfordulóján. A helyi lapok még egy ideig rendszeresen tudósítottak a fejleményekről, de a katasztrófa hamar lekerült a címlapokról. Az eset iránti viszonylagos közöny részben köszönhető volt az éppen zajló nagyszabású belpolitikai átrendeződésnek, de annak is, hogy az emberek hozzászoktak a háború alatt a tragédiákhoz. A Sultana akkor került ismét az érdeklődés középpontjába, amikor a Memphis Daily Appeal címü lap 1888. május 8 – án cikket közölt egy William C. Streetor nevü St. Louis –ban élő férfiról, akinek állításai, az egész katasztrófát egészen más megvilágításba helyezték. Robert Louden egyetlen ismert portréja amelyen a Selouis-i-önkentes tüzoltok egyenruhaját viseliStreetor a polgárháború alatt főtörzsőrmesterként szolgált a híres Gratiot utcai börtönben St. Louis –ban. Itt ismerkedett meg és barátkozott össze az egyik rabbal, egy Robert Louden nevü helybéli fiatal férfival, aki éppen halálos ítélete végrehajtását várta, amit kémkedésért szabtak ki rá. Louden annak ellenére meggyőződéses déli hazafi volt, hogy szülőföldje Missouri állam az Unió tagja maradt. Ő és sok más hozzá hasonló gondolkodású polgár, köztük családtagjai, különböző módon szolgálatokat tettek a Konföderációnak, amit az Unió hatóságai keményen megtoroltak. (sógora Arthur McCoy, akivel az egyik legkeményebb st. louis – i önkéntes tüzoltóbrigádban szolgált, az egyik leghírhedtebb konföderációs szabadcsapat vezetője lett és csak a „Vad Ír” néven emlegették) Louden feleségét Mary-t 1863 – ban előbb bebörtönözték, majd más déli szimpatizánsokkal együtt, Missouri állam kormánya egy hajón New Orleans – ba szállíttatta. A hajó kormányosa történetesen John Cass Mason, a Sultana későbbi kapitánya volt. Louden ezek után állt be a Konföderáció titkosszolgálatához, hogy bosszút álljon az északiakon és az egyik legügyesebb kém, futár és szabotőr lett. Annak ellenére, hogy többször is elfogták, mindig sikerült megszöknie. A halálos ítéletet is sikerült megúsznia egy elnöki kegyelemmel, amely után hamarosan újra megszökött a börtönből. A polgárháborút követően, Charley Dale álnéven visszaért szülővárosába St. Louis – ba és az Andrew Johnson elnök által 1867 – ben meghirdetett amnesztia után közös vállalkozásba kezdett egykori őrével és barátjával William C. Streetorral. Házak és hajók dekorációs festését végezték.Louden szerette az italt és ha többet ivott a kelleténél gyakran megeredt a nyelve. Ilyenkor a polgárháború alatt végzett titkosügynöki munkájáról is beszélt és többek között eldicsekedett legalább hat gőzhajó felrobbantásával. A háború idején 26 uniós gőzhajó pusztult el a Mississippin robbanás következtében, de ezeket balesetnek könyvelték el, egészen addig, amíg egy elfogott déli ügynöknél különös bombát nem találtak. A robbanóeszköz első látásra közönséges széndarabnak tünt, de valójában öntöttvasból készült és nagyjából 100 gramm puskaporral volt megtöltve, majd egy csavarmenetes dugóval zárták le. Hogy a lehető legjobban hasonlítson egy valódi széndarabhoz, álcázásképpen kátrányba és szénporba is belemártották. Az alattomos fegyver, a szén torpedó nevet kapta. (a 19. században számos robbanóeszközt illettek a torpedó elnevezéssel, az egyszerü kézi bombától kezdve a tengeri aknákig, jóval a közismert tengeralattjáróról kilőtt fegyver megjelenése előtt)Thomas Courtenay kapitány a szén torpedo feltalalójaA primitív, de rendkívül hatékony bomba feltalálója, Thomas Courtenay százados, a Konföderáció titkosszolgálatának egyik tisztje, Robert Louden főnöke és egyben közeli barátja volt. (Courtenay szintén St. – Louis – ban született) Courtenay a szén torpedóval elsősorban az Unió hadseregének utánpótlását kívánta akadályozni, mivel a bomba egy mozdony, vagy hajó szénkészletébe keverve komoly károkat okozott, de a nyomás alatt lévő kazán felrobbantásával akár a jármü pusztulását is előidézhette. Hogy pontosan hány hajót sikerült a folyó fenekére juttatni a módszerrel nem lehet tudni, mert a vonatkozó iratokat, a Konföderáció fővárosának, Richmondnak elfoglalása előtt sikerült megsemmisíteni. Az azonban tény, hogy amint az északi hatóságok tudomást szereztek a szén torpedó létezéséről, a szénszállító uszályok és vasúti vagonok mellé fegyveres őröket állítottak, akik a gyanús egyéneket lelőhették.1867 – ben New Orleans – ban sárgaláz pusztított és Louden, aki megkapta a betegséget, halálos ágyán magára vállalta a Sultana elpusztítását. Elmondása szerint akkor csempészte a fedélzetre a bombát, amikor a hajó Mempisben szenet vett fel. Egyik volt ügynöktársa Absolon C. Grimes, akivel gyakran dolgozott együtt, emlékirataiban nem tett említést a Sultana és más hajók elpusztításáról, azonban amikor Louden vallomásáról később újságírók kérdezték, mindig kitérő válaszokat adott, vagy éppen nem mondott semmit…Hogy mi az igazság és valóban egy fanatikus déli szabotőr bosszújáról volt – e szó, vagy egyszerü baleset történt, talán sohasem fog már kiderülni. Mindkét változatnak vannak hívei és ellenzői.A szén torpedó egyébként meglehetősen nagy karriert futott be a titkosszolgálatoknál a későbbi évtizedekben, szerte a világon. Courtenay, a polgárháború után megpróbálta eladni találmányát a brit kormánynak, de miután nem sikerült megegyezésre jutniuk, sem keseredett el mert talált jól fizető vevőket. A korabeli brit lapok szerint, az 1860 – as évek végén több furcsa kazánrobbanás történt gátlástalan hajótulajdonosok, rozoga, de hatalmas összegre biztosított gőzösein, felvetve a biztosítási csalás gyanúját. Széndarabnak álcázott bombákat később, a 2. világháborúban a britek, sőt Vietnamban a CIA is használt gőzmozdonyok megrongálására. Természetesen addigra a puskaport, a sokkal modernebb és pusztítóbb plasztik robbanóanyaggal váltották fel.Hullámsír a szárazföldönA balsorsú gőzhajó összeégett maradványait, ma már hiába keresnénk a hatalmas Mississippi iszapjában, mivel bizarr módon, napjainkban nehéz, mezőgazdasági gépek és tehergépkocsik dübörögnek végső nyughelye felett. A folyó egykori jókora kanyarulatából, csak egy keskeny, iszapos holtág maradt, mivel az elmúlt másfél évszázad alatt a főmeder csaknem négy kilométerrel nyugatabbra helyeződött a szeszélyes vízjárás következtében. Marion város közelében, azon a helyen, ahol egykor a hullámok elnyelték a Sultana égő roncsát, a 21. században hatalmas szójaültetvény zöldell.

Marion városa melletti szójabab ültetvény amelynek helyén a Missisippi medre húzódott 1865-ben 8 méterrel a felszín alatt nyugszik a Sultana-roncsa

Nemes Ferenc