CSS Virginia - „Tengeri Szörny”

Az ellenfelek közül az USS Monitor ágyúnaszád méltán vált híressé és lett egy új, rendkívül sikeres hadihajótípus legelső példánya, egyben névadója. Azonban a csata másik főszereplőjéről sokkal kevesebb szó esik és jóval kevésbé ismert, pedig azokban a hónapokban alaposan megrémítette az Unió kormányát és hadvezetését, sőt létezése, kisebb pánikot váltott ki a part mentén élő lakosság körében. Ez a Konföderáció mérnökei által megalkotott csodafegyver, a CSS Virginia páncéloshajó volt, vagy ahogy az Unió sajtója elnevezte a „Lázadó Szörny”.

USS Merrimack

1855. június 15 – én Bostonban vízre bocsátották az Amerikai Egyesült Államok hadiflottájának legújabb és egyben legmodernebb hadihajóját, amely az USS Merrimack nevet kapta. A vízrebocsátás örömére, Phineas Stowe, a bostoni baptista tengerésztemplom lelkésze himnuszt írt, amely olyan népszerüvé vált, hogy szerte az Egyesült Államokban énekelték. Az új hajóosztály mindegyik egységét, Észak – Amerika egy – egy nagy folyójáról nevezték el.( testvérhajói a Wabash, Roanoke, Niagara, Minnesota és Colorado voltak ) A Merrimack, a Massachusettsben fekvő Merrimac város, hasonló nevü folyójáról kapta nevét.

Az új gőzfregatt 84 méter hosszú, a hajóközépnél 11,7 méter széles volt, vízkiszorítása elérte a 3200 tonnát. A Merrimack és testvérhajói, az akkor teljesen hagyományosnak számító módon, fából épültek, de az amerikai flotta már ennél a hajóosztálynál is alkalmazta a gőzgépet és a hajócsavart, a három hatalmas árbocra felszerelt, teljes vitorlázat mellett. ( az első csavargőzös az Egyesült Államok flottájánál az 1843 – ban épült, 969 tonnás USS Princeton volt, ezt azonban alig hat évnyi szolgálat után szétbontották ) A fregattot erős fegyverzettel látták el, mivel 14 darab 8 hüvelykes ( 20,32 cm – es ), 2 darab 10 hüvelykes ( 25,4 cm – es ) és 24 darab 9 hüvelykes ( 22,86 cm – es ) löveget hordozott.

1855 – ben még úgy tünt, hogy a Merrimack pályafutása nem fog eltérni a többi hasonló társáétól, de a történelem közbeszólt és egészen rendkívüli módon alakult későbbi sorsa. Olyan hajóvá vált, amelynek két „élete” volt.

USS Merrimack

Miután 1856. február 20 – án szolgálatba állt Garrett J. Pendergast kapitány parancsnoksága alatt, előbb a Karib-tengeren, majd az Atlanti – óceán túlsó partján, Nyugat – Európában tett hosszabb körutat, képviselve az Egyesült Államokat. Látogatást tett az angliai Southampton, a franciaországi Brest és Toulon, valamint a portugáliai Lisszabon kikötőiben, majd 1857 tavaszán visszatért Bostonba, ahol április 22 – én szárazdokkba került, hogy kijavíthassák a hosszú úton szerzett sérüléseit és módosításokat hajtsanak végre rajta. Az átalakításokra szükség volt, mivel kiderült, hogy tervezésénél nem vettek számításba néhány fontos dolgot. A Merrimack többnyire vitorláit használva haladt, ezért nem túl megbízható gőzgépét, csak gyenge szél, vagy szélcsend esetén indították el. A korabeli hajógépek alacsony hatásfoka és hatalmas szénfogyasztása miatt, amúgyis képtelen lett volna egy teljes tengeri útra elegendő szénkészletet magával vinni, de ez nem is volt cél építése idején, gőzgépét már eleve csak segédhajtómünek szánták. A gyakorlatban aztán kiderült, hogy az akkoriban nagyon korszerü megoldásnak számító hajócsavar, a közegellenállás miatt használaton kívül, erősen lelassította a vitorlákkal haladó fregattot, és emiatt nem tudta elérni maximális kb. 12 csomós ( 21,6 km / óra ) sebességét. Ezt a problémát végül úgy tudták kiküszöbölni, hogy a propellert a gőzgép tengelyéről lekapcsolhatóvá alakították, hogy egy szerkezettel felemelhessék a hajótestbe, majd szükség esetén könnyen visszaengedhették. Ezzel a technikai módosítással sikerült az elvárt 12 csomós sebességet produkálni a vitorlák használatával.

A Merrimack 1857. szeptember 1 - én állt újra szolgálatba és alig másfél hónappal később a Csendes – óceáni flotta zászlóshajója lett, ezért új állomáshelyének elfoglalásához, meg kellett kerülnie Dél – Amerikát és a viharos Horn – fokot. Ezután meglehetősen eseménytelen két esztendő telt el amelyet Dél és Közép - Amerika, valamint az Egyesült Államok nyugati partvidéke mentén járőrözéssel töltött. 1859 novemberében rendelték vissza Norfolkba, ahol nemsokkal megérkezése után, 1860. február 16 – án ismét leszerelték, hogy megkezdhessék az esedékessé vált karbantartási munkálatokat. A polgárháború kitörése az USS Merrimack fregattot a hajójavítóban érte.

CSS Virginia

1861 elejére, az Egyesült Államok északi és déli államai közötti egyre súlyosabb politikai és gazdasági ellentétek, szakításhoz vezettek. Januárban kivált az Amerikai Egyesült Államokból Mississippi, Florida, Alabama, Georgia, Louisiana, valamint Texas és február 4 – én már össze is ült az elszakadt államok kongresszusa, amely 8 – án elfogadta a Konföderáció ideiglenes alkotmányát, majd másnap megválasztották elnökké Jefferson Davis volt szenátort, korábbi hadügyminisztert. Más déli államok, mint Tennesee, Virginia, Kentucky, Maryland, Delaware és Missouri egyelőre kivártak, álláspontjuk nem volt egyértelmü, mivel gazdasági érdekeik óvatosságra intették őket. Miután március 4 – én az új elnököt, a republikánus Abraham Lincolnt beiktatták hivatalába, a súlyos politikai helyzet tovább romlott és küszöbön állt a polgárháború kitörése. Lincoln megpróbálta a déli államok kiválását megakadályozni, lehetőleg tárgyalásokkal, de szükség esetén a fegyveres erő alkalmazását sem vetette el, ezért utasítást adott a mozgósítás megkezdésére. Ez azonban csak olaj volt a tüzre és az addig ingadozó államok többsége, április közepén az elszakadás mellett döntöttek, szószegéssel vádolva az elnököt. A Lincoln kormány előbb a lázadó államok területén található katonai létesítmények szigorú védelmét, majd amikor nyilvánvalóvá vált az elszakadás, a szövetségi tulajdon és katonai felszerelés azonnali megsemmisítését rendelete el. Amikor 1861. április 12 – én a dél - karolinai Charleston kikötőjének bejáratát védő, az Unió csapatai által megszállva tartott Sumter erődöt tüzérségi tüz alá vették a déliek, ezzel ténylegesen kitört a polgárháború. ( Anderson őrnagy az erődítmény parancsnoka, másnap szabad elvonulás fejében csapataival megadta magát.)

A virginiai Norfolk és vele szemben, az Elizabeth folyó túlsó partján fekvő 

Portsmouth, a keleti part egyik legfontosabb flottatámaszpontjának és a Gosport Navy Yard haditengerészeti hajógyárnak és javítómühelynek adott otthont. A létesítményben, ebben az időben tíz hadihajó állt a felújítási munkálatok különböző fázisában, köztük az USS Merrimack. 

A bázis parancsnoka Charles S. McCauley kapitány, nehéz helyzetben volt, ugyanis ő és a legénységi állományú tengerészek többsége hüségesek maradtak az Egyesült Államok kormányához, azonban tisztjei között többségben voltak az elszakadás pártján állók. Gideon Welles haditengerészeti miniszter távíróüzenetben utasította, hogy védelmezzék meg a támaszpontot a szeparatistáktól, de amikor április 17 – én Virginia bejelentette kiválását az Unióból, azt az új parancsot kapta, hogy azonnal ürítse ki a bázist és mentse a szövetségi tulajdont amennyire lehet, vagy semmisítse meg, hogy ne kerüljön az ellenség kezére. A zürzavaros helyzet miatt bizonytalan McCauley, három napig késlekedett a parancs végrehajtásával, talán azért mert a helyzet javulását remélte. 

A lángoló kikötő és hajójavító Norfolkban ( korabeli újságrajz)

Amíg a parancsnok a kivárást választotta, addig mások cselekedtek és az egyik virginiai, fegyveres milícia emberei, egy kisebb hajó elsüllyesztésével részben eltorlaszolták a kikötőből kivezető csatornát, ezért a javítás alatt álló hadihajók kimenekítése szinte reménytelenné vált. Végül április 20 – án McCauley utasítására, a tengerészek nekiálltak elpusztítani az épületeket, raktárakat és mindent, amit csak tudtak, majd a hajóik is sorra kerültek. A Merrimack főmérnöke Benjamin F. Isherwood megpróbálta megmenteni a fregattot és a személyzet tagjainak segítségével sikerült is felfüteni a négy kazánt, de nem tudtak elég gőzt fejleszteni az elinduláshoz, ezért hajójukat kénytelenek voltak ők is felgyújtani és sorsára hagyni. ( a vitorlákat és a kötélzetet leszerelték a javítások idejére ) A hatalmas kiterjedésü támaszpont teljes megsemmisítése, a McCauley kapitány rendelkezésére álló alig száz embernek szinte lehetetlen feladat volt, ezért hiába akartak alapos munkát végezni, nem jártak sikerrel. Végül hátrahagyva a lángoló épületeket és hadihajókat, a visszavonuló északiak az USS Pawnee által nagy nehézségek árán, a nyílt vízre vonszolt, öreg USS Cumberland vitorlás fregatt fedélzetén távoztak. 

A másnap reggel bevonuló déliek, a bázist meglehetően lehangoló állapotban találták, de korántsem károsodott annyira mint amennyire az északiak szerették volna. A tüz számos épületet tönkretett, de a hajójavító mühelyek többsége alig sérült és a nagy szárazdokk is teljesen ép maradt, ráadásul a raktárakban tárolt lőpor, hajóépítő fa, fémszerelvények, felszerelés és rengeteg tartalék ágyú lényegében sértetlenül került a kezükre. A hadihajókkal azonban az északiak alaposabb munkát végeztek, mivel látszólag egytől – egyig, javíthatatlan roncsokká váltak.

A maradványok felmérését John Mercer Brooke és John L. Porter hadnagyok, valamint William P. Williamson, végezték. Mindannyian képzett mérnökök voltak, akik jelentős hajóépítési és tervezési tapasztalattal rendelkeztek, Williamson egyben a gőzgépek specialistája is volt. Nem véletlen, hogy ez a három kitünő szakember hamar észrevette, hogy a látszólag hasznavehetetlen, leégett roncstömeggé vált USS Merrimack, még megmenthető, sőt félelmetes fegyverré alakítható. ( Más helyzetben, valószínüleg selejtezték és szétbontották volna, de a Konföderációnak égetően szüksége volt minden hajóra, mivel az Egyesült Államok hadiflottája, a tengerészek csekély hányadának kivételével hüséges maradt az Unió kormányához, így hajókat és legénységet onnan és úgy szereztek, ahogy tudtak. )

A roncs átvizsgálása során kiderült, hogy a hajótest vízvonal alatti része, ahol nem érték a lángok, teljesen épségben maradt és a hajógép, a kazánok és a kémény is kisebb, javítható sérülésekkel átvészelte a tomboló tüzet. A mérnökök a szemle után javaslatot nyújtottak be Stephen Mallory haditengerészeti miniszternek, amelyben felvetették, hogy a Merrimack maradványának felhasználásával, egy olyan páncéloshajót építhetnének, amely alkalmas lenne arra, hogy az Unió haditengerészetének, Anakonda Terv néven ismertté vált, tengeri blokádját áttörje. ( hatalmas szerencséjükre Mallory lelkes támogatója volt a modern technikának és egy páncéloshajókból álló flotta létrehozásán dolgozott, amelyre az európai fejlesztések, főleg a francia Gloire és a brit Warrior páncélozott gőzfregattok inspirálták )

A leégett Merrimack a szárazdokkban.

A szükséges kormányzati támogatás és pénzügyi keret birtokában, a norfolki bázis új parancsnoka Francis Forrest admirális utasítására a Merrimack törzsét a portsmuth – i Gosport Navy Yard szárazdokkjába vontatták. A szárazdokkban álló groteszk hajótorzó, rendkívül bizarr látványt nyújtott a meredező, elszenesedett végü árboccsonkjaival, bordáival és a középen magasodó hatalmas vaskéményével. Az átépítési munkálatokat 1861. június 11 – én kezdték meg Brooke és Porter tervei alapján, az összeégett faszerkezet és a bordázat vízvonalig történő visszabontásával és a rengeteg törmelék eltakarításával. Williamson irányításával kijavították a gépezet és a kazánok sérüléseit. Mivel erősebb gőzgép beszerzésére nem volt lehetőség, úgy döntöttek, hogy az eredetit használják a továbbiakban is, de a vitorlákat és árbocokat végleg elhagyták. A merülési vonalra, lapos, keményfa fedélzetet építettek, hogy erre telepíthessék a törzs középső részét elfoglaló, teljesen zárt, felépítményt. A háztetőszerü kazamata, 36 fokban megdöntött oldalakkal készült, az orr és a tat felé eső része ívelt kialakítású volt, hogy elterelje a becsapódó lövedékeket. Vegyes, fa – fém szerkezettel épült, alul vastag tölgy és vékonyabb fenyőfa gerendákból, amelyek együttes vastagsága 61 centiméter volt, majd ezeket két, egymásra merőlegesen elhelyezett rétegben, hosszú csavarokkal a fagerendákhoz rögzített, 5 centiméter vastag, hengerelt vaslemezekkel fedték be. A páncélzathoz szükséges, nagyjából nyolcszáz tonnányi vas előteremtése, komoly gondokat okozott mivel, a déli acélipar kapacitása igencsak korlátozott volt, ezért jobb híján minden elképzelhető helyről begyüjtötték a hulladékvasat, sőt több szakaszon a vasúti síneket is felszedték, hogy alapanyaghoz jussanak. Az orrfedélzetre V alakú, hullámtörőt szereltek, amely a kazamatához kapcsolódott. Feladata az volt, hogy megvédje a felépítményt a vízben sodródó törmeléktől és uszadéktól, valamint a felcsapódó víztől. A kazamata tetején keskeny járófedélzet húzódott a búvónyílásokkal a kéménnyel és a szellőzőkürtőkkel valamint elől egy erősen védett megfigyelőállással. Elől és hátul egy – egy karcsú zászlórúd magasodott. A járófedélzet két oldalára védőkorlátokat is szereltek. A nagy, több mint hat méteres mentőcsónakokat és a csónakdarukat a felépítmény két oldalán helyezték el tartóbakokon a kémény vonalában.

A belső térben, amit lehetett, megőriztek a Merrimack eredeti elrendezéséből. A 320 fős legénység, szállása és a raktárak, a gépház, valamint a lőportároló a védettebb alsó szinteken maradt. A hajó fegyverzete a kazamata felső szintjére került és meglehetősen vegyes, sőt szedett - vedett képet mutatott, mivel a tizennégy löveget onnan teremtették elő, ahonnan éppen lehetett. A felépítmény elülső és hátsó, ívelt homlokfalán kialakított tüzelőállásokba, középre egy – egy 178 mm-es, melléjük, két-két 160 mm-es Brooke löveget telepítettek. Az oldalsó ütegsorokba három-három 22,86 mm-es, huzagolatlan csövü, Dahlgren vaságyú került ( ezek a Merrimack eredeti, a roncsok közül kimentett, még használható lövegei voltak ), valamint beépítettek még két 12 fontos tarackot is ( ezek 5 kg – os golyók kilövésére voltak alkalmasak ). A tüzérség mellé, egy olyan fegyver is felszerelésre került, amely a 19. században már meglehetősen anakronisztikusnak számított, később mégis újra népszerüvé vált a hadihajótervezők körében. Ez nem volt más, mint egy 750 kilogrammos kovácsoltvas lékelősarkantyú, hasonló azokhoz amelyeket valaha az ókori görög és római gályák orrára szereltek. Abból a megfontolásból vették elő ezt a régimódi eszközt, hogy amennyiben egy páncélozott ellenféllel kerülnek szembe ( bár ezt nem tartották túl valószínünek ) és az ágyúk lövedékei nem tudnak áthatolni annak védelmén, szükség esetén, egy ütközéses támadással elbánhatnak vele.

A Merrimack amely átépítése után a CSS Virginia nevet kapta, 1862. február 17- én került vízrebocsátásra, majd március 7 – én vált bevethetővé, bár valójában még mindig nem készült el teljesen. A páncélos rendkívül csúnya és furcsa volt a korabeli hadihajók mellett, mivel az átalakított Merrimack teljesen elvesztette egykori kecsességét és szépségét, ami a vitroláshajókra annyira jellemző. Koporsószerü, zárt felépítményével, sötét, majdnem fekete festésével, kifejezetten ijesztővé vált. Ami a lényeg azonban, valóban legyőzhetetlennek tünt és az adott körülmények között az is volt.

A félelmetes monstrum, tervezői minden igyekezete ellenére, messze nem volt hibátlan, a kényszerü szükségmegoldások miatt. Mivel a gőzgépet az eredeti fa hajótesthez méretezték, a páncélzat felszerelése nyomán keletkezett több mint 1000 tonnás plusz súly, kifejezetten lomhává és nehézkessé tette a Virginiát, ráadásul a gépezet ebből fakadó folyamatos erőlködés nem tett jót üzembiztosságának sem. Míg vitorláival azelőtt akár 12 csomós sebességre is képes volt, most kizárólag gőzhajtással alig 5 - 6 csomó ( 9,3 - 11,1 km/óra ) volt a maximális sebessége, annak ellenére, hogy egy korszerübb és hatékonyabb hajócsavarral is ellátták. Nehezen fordult és manőverezett, egy teljes kör megtételéhez közel háromnegyed órára volt szüksége. Mivel eredetileg tengerjárónak készült, merülése nagy volt, emiatt a sekélyebb partmenti vizeken és a folyókon nem tudott haladni, könnyen megfeneklett volna. Ez azonban akkor még nem látszott fontos tényezőnek. 

Az elkészült CSS Virginia a norfolki szárazdokkban.

USS Monitor

A Merrimack átépítése természetesen nem maradt titokban, az egykori fregatt nagyon népszerü volt, az emberek jól ismerték és szerették. Ezért az Unió hírszerzése meglehetősen pontos információkkal rendelkezett a munkálatok menetéről, állásáról és az újságok is rendszeresen cikkeztek róla. A polgárokat, rendkívüli módon nyugtalanította a déliek új szuperfegyvere, amelyet szinte mindig eredeti nevén Merrimack – ként, de ahogy az idő telt, egyre gyakrabban csak a sajtó által ráaggatott „Déli Szörny”, vagy a még hangzatosabb „Lázadó Szörnyeteg” néven emlegették. 

Nemcsak az egyszerü polgárokat rémítette meg a Konföderáció mérnökeinek alkotása, hanem az Unió kormányát is. Elsősorban azért, mert tisztában voltak vele, hogy hiába rendelkeznek jelentős méretü, több mint negyven egységből álló flottával, a korábbi generációt képviselő, fából készült hadihajóiknak esélye sincs a rájuk támadó páncélossal szemben. A helyzet válságos volt, ezért sürgősen lépni kellett az ügyben.

 1861. augusztus 3 – án a Kongresszus, Gideon Welles haditengerészeti miniszter előterjesztésére,1500000 dollárt szavazott meg egy, vagy több páncéloshajó tervezésére és megépítésére, majd hamarosan kiírták a pályázatot is, amelyre tizenhét tervezet érkezett be. A pályamüveket három tekintélyes tengerésztiszt, Joseph Smith, Hiram Paulding kapitányok és Charles Henry Davis parancsnok bírálta el. Vizsgálatuk nyomán, végül három hajó került megépítésre, az USS New Ironsides és az USS Galenit vérteshajók, valamint a világhírüvé vált USS Monitor.

A két másik, jóval konzervatívabb elvek szerint tervezett egység mellett, a Monitor minden tekintetben formabontó újdonság volt, mivel hozzá hasonló hadihajó addig nem épült még. Tervezője a svéd származású mérnök, John Ericsson volt. Ericsson már dolgozott korábban a flottának, mivel évekkel korábban ő álmodta meg, az USS Princeton hajócsavarral felszerelt gőzfregattot, azonban az együttmüködés megszakadt egy tragikus baleset miatt. 1844. február 28 – án a Princeton fedélzetén tartották a barátja, Robert F. Stockton kapitány által tervezett új 305 mm - es löveg bemutatóját, amely a „Pacemaker” nevet viselte. Az ágyú azonban elsütésekor felrobbant, megölve hat és megsebesítve további húsz embert. Az áldozatok között volt Thomas Gilmer haditengerészeti miniszter, valamint Abel Parker Upshur külügyminiszter és több előkelő vendég. Ezután a kormány hallani sem akart Ericssonról, noha ő teljesen vétlen volt az ügyben. A Monitor terveit csak barátja, Cornelius Bushnell ( Bushnell tervezte az USS Galenit vérteshajót ) unszolására nyújtotta be és eleinte nem aratott vele osztatlan sikert. Annyira újszerü volt, hogy hosszas viták után csak akkor fogadták el, amikor Lincoln elnök személyesen biztosította támogatásáról, miután megtekintette a terveket.

A megvalósításra 275000 dollárt bocsátottak Ericsson rendelkezésére, de cserébe vállalnia kellett, hogy száz napon belül elkészül az új hadihajó. A munkálatok 1861. október 25 - én kezdődtek, Brooklynban, a Continental Iron Works – nél. A sajtó a Monitor építését is figyelemmel kísérte és nem kevés rosszindulattal, gúnyos hangú cikkekben Ericsson ostobaságának, vagy „sajtosdoboz a tutajon” - ként emlegették. A legélesebb kritikát megfogalmazók meg voltak győződve róla, hogy a vízrebocsátáskor azonnal el fog süllyedni, mint egy kődarab.

A CSS Virginia és ellenfele az USS Monitor

A Monitor nem volt nagy hajó. Teljes hossza 54,6, szélessége 12,6 méter volt a fedélzeten mérve. A hajótest, amelyben a legénységi szállások, raktárak és a gépészeti berendezések elhelyezésre kerültek, lényegében a vízszint alatt volt és nem is látszott. Valójában rövidebb és keskenyebb volt, mint a ráhelyezett, 25 mm – es vaslemezekkel borított, az egyszerübb építés miatt teljesen egyenes páncélfedélzet, az úgynevezett vastutaj, amely körben túlnyúlt rajta, ezzel védve a hajó törzsét a lékeléstől ( alig 45 centiméter magas oldalának páncélzata 127 mm-es volt ). A meghajtásról egy 320 lóerős, fekvőhengeres gőzgép gondoskodott, amely négyszárnyú propellert forgatott. Ezzel a hajógéppel a 987 tonnás Monitor, a tervek szerint 8 csomós sebességre ( 14,81 km/óra ) lett volna képes, de ezt sohasem tudta elérni, a gyakorlatban mindössze csak 5 - 6 csomóval tudott haladni.

A legfőbb újdonságot fegyverzetének elhelyezése jelentette, amelyet az addig megszokott és általánosan alkalmazott oldalütegsoros elrendezés helyett, egy kerek, forgatható lövegtoronyba építettek be. Az eredeti tervekben két darab 380 mm-es huzagolatlan csövü Dahlgren nehézlöveg szerepelt, de mivel ezek nem készültek el időben, be kellett érni két kisebb, 280 mm – es ágyúval. A lövegtorony 6,1 méter átmérőjü volt és 2,7 méter magas, de a hatalmas ágyúk kiszolgálásához szükséges tizennyolc ember, csak szükösen fért el benne. Fala 230 mm – es volt, amelyet több rétegben egymáshoz szegecselt vaslemezekből készítettek, mivel az akkori technológiával nem tudtak ilyen vastagságú páncéllemezt hengerelni.Tetejét rácsszerüen vasúti sínekből alakították ki, hogy hatékonyabban szellőzzön, de ennek ellenére a belső hőmérséklet harc közben elérhette a 60 Celsius fokot is és a tüzérek gyakran elájultak a hőségtől. A torony mozgatását Ericsson egy átalakított gőzcsörlő és egy központi tengelyen elforduló, nagyméretü fogaskerék kombinációjával oldotta meg. A rendszer hátránya az volt, hogy mivel a torony a szelepek nyitásakor, a gőznyomástól lökésszerüen fordult, finomabb mozgásokra, irányzásra nem volt lehetőség. Az így elérhető pontosság azonban az adott körülmények között bőven megfelelt. A lövegtorony másik hiányossága ( ez volt a súlyosabb ), hogy alsó pereme és a fedélzet között állandóan szivárgott a víz a hajó belsejébe magasabb hullámok esetén, amelyek akadálytalanul végigmosták a fedélzetet. A megfelelő tömítést a hajó egész pályafutása alatt sem sikerült megoldani. A lapos fedélzeten a lövegtornyon kívül mindössze a két szögletes vaskémény és a szegecselt lemezekből összeállított, kocka alakú kormányállás jelentette a felépítményt. A kormányfülke elhelyezése nem volt éppen szerencsés, mert zavarta az ágyúk kilövését az orr irányába. A Monitor felettébb szokatlan kialakításának és alacsony építésének elsődleges oka az egyszerüség volt, hogy gyorsabban megépíthessék és minél kisebb célfelületet nyújtson az ellenség tüzéreinek. Ennek azonban az volt az ára, hogy a fedélzeti nyílásokat csak rendkívül nyugodt időjárás esetén lehetett nyitva tartani mert különben a víz elöntötte a hajó belsejét. A tíz tisztből és harminckilenc főből álló legénység önkéntesekből állt, akik vállalták, hogy életük nem lesz könnyü, mivel a Monitor gyomrában állandó volt a hőség és a zsúfoltság. Nem valószínü, hogy sokat javított közérzetükön, hogy olyan kényelmi berendezéssel is büszkélkedhettek, amely más hajón nem volt még abban az időben. Az USS Monitor volt az első hadihajó, amelynek fedélzetén vízöblítéses WC – t alkalmaztak.

Mérkőzés két fordulóban:

Első menet

Észak - Amerika keleti partján található a világ egyik legnagyobb természetes kikötője, az észak – déli irányban, mélyen a kontinens belsejébe benyúló Chesapeak – öböl. A rendkívül erősen tagolt partvidéken számos nagy folyó torkolata található, amelyek közül a legjelentősebbek és egyben legfontosabbak nyugati oldalán a Potomac, amelynek vizén Washingtont az Unió, délnyugaton a James, amelyen Richmondot a Konföderáció fővárosát lehetett elérni és délen az Elizabeth, amely Norfolk tengerre nyíló kijárata. Az öböl északi része az uniópárti Maryland államhoz, míg a déli a legfontosabb kikötőkkel a konföderációs Virginiához tartozott, ezért ellenőrzése mindkét háborús fél számára stratégiai fontosságú volt.

Franklin Bucahanan admirális ( 1800 - 1874 ) a CSS Virginia parancsnoka

1862 tavaszára a James folyó széles torkolatánál húzódó Hampton Roads – nak nevezett tengerszakasznál, amely egyben a Chesapeak - öböl Atlanti – óceánra nyíló kijárata is volt, sajátos katonai helyzet alakult ki. A Hampton Roads északi partját az uniós erők, benyomulva Virginiába, sikeresen elfoglalták és megerősített állásokat építettek ki erős tüzérségi ütegekkel. A Konföderáció elleni tengeri blokádot fenntartó flottakötelék hajói, a torkolat előterében fekvő, Newport News – nál és a Virginia – félsziget csúcsán álló Monroe erődnél állomásoztak a part mentén, láncot alkotva, Louis M. Goldsborough admirális parancsnoksága alatt. Velük szemben a túlsó partot és a James folyót, a déliek ellenőrizték fő támaszpontjukról Norfolkból.

A CSS Virginia fedélzetén még 1862. március 7- én is dolgoztak a hajógyári munkások, pedig kapitánya Franklin Buchanan admirális, már másnap át akarta törni segítségével az uniós tengerzárat. A 62 éves Buchanan tengerészeti karrierjét még jóval a polgárháború előtt kezdte az Egyesült Államok haditengerészeténél. Jól képzett, tehetséges tiszt volt, így nem véletlen, hogy 1845 és 47 között ő volt, az akkor újonnan megalapított Haditengerészeti Akadémia első parancsnoka. Maryland államban született és a polgárháború kitörése idején a Washington Navy Yard hajógyár és tengerészeti bázis parancsnoka volt. Abban reménykedett, hogy szülőföldje is csatlakozik a Konföderációhoz, ezért 1861 tavaszán lemondott, de amikor Maryland mégis az Unió tagja maradt megváltoztatta a döntését. Gideon Welles haditengerészeti miniszter azonban nem bízott meg benne és így a Konföderáció flottájához csatlakozott. 1862 tavaszán ő volt a James folyót ellenőrzése alatt tartó, úgynevezett James Folyó Flotilla parancsnoka.

 A páncélosnak másnap, március 8 – án úgy kellett bevetésre indulnia, hogy a hajógyár emberei még mindig a fedélzetén voltak, mert minden igyekezetük ellenére sem sikerült az építési munkálatokkal idejében végezniük. A lövegállásokat fedő, mozgatható páncéllemezeket végül Buchanan utasítására fel sem szerelték, mert az admirális nem akart tovább várni. 

Reggel nyolc óra tájban elbődült a gőzkürt és a Virginia két kisebb ágyúnaszád a CSS Raleigh és a CSS Beaufort kíséretében kifutott a norfolki kikötőből, hogy megleckéztesse az Unió flottáját. ( mindkét kísérőhajó eredetileg kikötői vontató volt, amelyekre egy-egy ágyút szereltek ) Útközben csatlakozott hozzájuk a CSS Patrick Henry ( egy felfegyverzett, lapátkerekes, utasszállító gőzös ), a CSS Jamestown ( eredetileg szintén lapátkerekes, utasszállító gőzhajó ) és a CSS Teaser ( egy öreg, felfegyverzett vontatóhajó ) a James Folyó Flotillából. A hadmüveletben, a tengert borító reggeli köd okozott némi fennakadást, mert feloszlását meg kellett várniuk, mielőtt továbbhaladhattak volna.

A Virginia kifut a kikötőből 1862. március 8 -án

A látványos flottafelvonulás természetesen hamar felkeltette az emberek figyelmét és a partmenti dombokon egyre több kíváncsiskodó civil jelent meg a katonák mellett, hogy végignézzék a várható csatát. A közvetlenül a parton állomásozó északiak tüzérsége lőni kezdte a hajókat és a Patrick Henry gépháza szinte azonnal találatot kapott. A lövedék megölt négy embert és megrongálta a kazánokat, ezért kénytelen volt ideiglenesen kiválni a harcrendből és csak a javítás után tudott újra csatalakozni a többiekhez. A lövéseket az ágyúnaszádok viszonozták de az előcsatározásoknak további következménye nem volt.

Időközben a távolban gomolygó füstfelhőket, a blokádflotta hajóinak őrszemei is észrevették és riadót fújtak. Számítottak az előbb – utóbb bekövetkező támadásra és erre az esetre Goldsborough admirális egy tervet is kidolgozott, hogy fregattjai hogyan csalják csapdába és lőjék szét együtt, kereszttüzbe fogva a Virginiát. A szépen kidolgozott terv azonban, már a csata előtt összeomlott. Ezen a napon a főparancsnok történetesen éppen Észak – Karolinában vett részt egy hadmüveletben és John Marston kapitány, helyettesítette. Marstonnak négy hadihajó állt rendelkezésére, a támadás visszaverésére: saját zászlóshajója az USS Roanoke és az USS Minnesota gőzfregattok ( mindkettő Merrimack osztályú, a Virginia egykori testvérhajói ) és három régi vitorlás hadihajó az USS Cumberland, az USS St. Lawrence és az USS Congress. A Monroe erőd mellett még további kisebb kiszolgálóegységek, vontatók és az USS Borbuggyan szállítóhajó horgonyzott, de ezeknek nem volt harci értéke.

 A hadihajók azonnal felvonták a horgonyaikat, vitorlát bontottak és elindultak, hogy fogadják az ellenséget, de a Roanoke és a St. Lawrence nemsokkal később homokpadra futottak és mindkettő megfeneklett, így a kibontakozó csatában csak minimális szerepük volt, bár kaptak néhány találatot.

Buchanan első célpontjául a Cumberland - et szemelte ki, amely a legközelebb volt és sikerült leválasztania társaitól. Az öreg, Raritan osztályú, huszonnégy ágyús fregatt, alig egy évvel korábban megmenekült a felgyújtástól Norfolk kiürítésekor. Thomas O. Selfridge kapitány bátran felvette a harcot és közel egyórás tüzpárbaj kezdődött a két hajó között. A legénység és a tüzérek keményen küzdöttek, bár már az összecsapás elején látható volt, hogy nincs sok esélyük a páncélossal szemben. az ágyúgolyók sorra lepattantak a vaslemezekről, viszont a Virginia sortüzei valósággal felszántották a fregatt fából készült törzsét, borotvaéles szilánkokkal, repeszekkel borítva el a tengerészeket. A szerteszéjjel repülő fatörmelék több embert ölt, vagy sebesített meg, mint a lövedékek.

A Virginia páncélzatának metszete

Azonban a déliek csodafegyvere sem úszta meg sérülések nélkül, mivel a Cumberland tüzéreinek is sikerült néhány telitalálatot elérni, amelyek nyomán a Virginia elvesztette két ágyúját és a páncélzat is több helyen erősen meglazult. Mindezek ellenére a „lázadó szörny” továbbra is harcképes maradt, bár a fedélzetén számos sebesült és két halott is volt már. Végül délután 15 óra körül, Buchanan úgy döntött, hogy véget vet a küzdelemnek. Mivel a lőszerrel is takarékoskodni akart, a lékelősarkantyút használva nekirontott az északi hadihajónak. Az ütközés pusztító erejü volt, a fa hajótest óriási reccsenéssel szakadt be jobb oldalon, az orr közelében és a víz azonnal nagy erővel bezúdult a léken. Buchanan majdnem rajtaveszett az ütközéses támadáson, mert a Virginia sarkantyúja beszorult a szétzúzott gerendák kusza halmazába és a gyorsan süllyedő roncs úgy húzta lefelé mint egy kődarab. Ráadásul az orrfedélzet felett himbálózott a Cumberland egyik hatalmas horgonya, amely ha lezuhan, leszakíthatta volna a hajó elejét.Végül némi erőlködés után sikerült leválni a süllyedő hajóról, de közben leszakadt a lékelősarkantyú, amit észre sem vettek ….

A Cumberland az utolsó pillanatig tüzelve az ellenségre elmerült, 400 fős legénységéből 121 embert magával ragadva a hullámsírba. A tengerészek bátorságát és kitartását maga Buchanan is elismerte később.

A következő célpont az 52 ágyús, 1867 tonnás Congress volt. A hajó parancsnoka Joseph B. Smith hadnagy látva a Cumberland vesztét, megpróbálta hajóját a sekélyebb vizekre menekíteni, ahová a páncélos reményei szerint nem tudja majd követni. Azonban a terület számtalan alattomos homokpadjainak egyike keresztülhúzta a számítását és a Congress megfeneklett. A Virginia kihasználta a lehetőséget és tüzet nyitott, majd hamarosan a James Folyó Flotilla többi egysége is csatlakozott hozzá és szisztematikusan ronccsá lőtték a lebénult vitorlást, hiába védekezett keményen, viszonozva az ágyútüzet. Amikor egyórás ádáz küzdelem után, az egyik találat következtében Smith parancsnok is elesett, a súlyosan sérült Congress legénysége kitüzte a fehér zászlót és megadta magát. A kor szokásainak megfelelően Buchanan admirális, mint győztes kapitány, személyesen fogadta el az ellenség megadását és átszállt a másik hajóra, hogy birtokba vegye a Konföderáció nevében. Csakhogy azután, hogy Buchanan a Congress fedélzetére lépett, a közeli partról az északi katonák kézifegyverekkel és ágyúkkal vad lövöldözésbe kezdtek, vagy azért mert nem ismerték a tengerészet hagyományait és a vonatkozó protokollt, vagy nem érdekelte őket ( valószínüleg az utóbbi… ). Alig tért vissza a Virginiára, az admirális hirtelen a lábához kapott és összeesett, mert egy mesterlövész eltalálta, ezért emberei amilyen gyorsan csak tudták levitték a kabinjába és a hajóorvos gondjaira bízták. A fájdalomtól és a felháborodástól dühös Buchanan, mialatt a doktor ellátta a sebét, parancsot adott az elfogott vitorlás, felgyújtására miután elhagyta foglyul ejtett legénysége. A Congress hamarosan tüzet fogott a gyújtólövedékként használt, felizzított ágyúgolyóktól és a nap egész hátralévő részében lángolt. Hosszú agóniájának az vetett véget, amikor az éjszaka közepén felrobbant a lőporraktár és a roncs tatjával előre elmerült. A négyszáznyolcvan fős legénységéből százhuszan estek el, köztük Joseph B. Smith hadnagy a parancsnok, mások fogságba estek vagy kiúsztak a partra. ( A történet egyik érdekessége, hogy a hajó fizetőtisztje McKean Buchanan, Buchanan admirális öccse volt, aki a partra úszva menekült meg a hadifogságtól. A másik, hogy eredetileg a Congress fedélzetén szolgált az a James A. Wicks is, aki a Hunley tengeralattjárón halt később hősi halált, miután a hadifogság helyett a Konföderáció flottájánál való szolgálatot választotta )

A Virginia és mögötte a lángoló USS Congress

A blokádflotta két egységének elpusztítsa után az USS Minnesota került volna sorra, de a hajót kapitánya, Gerson Jacques Van Brunt szintén a sekélyebb partmenti vizekre vitte, hogy a „szörny” ne tudjon a közelébe férkőzni. Ezzel a lépéssel azonban csak azt sikerült elérnie amit a Congress parancsnokának, hogy a Minnesota is megfeneklett egy homokpadon és a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetbe került, mint álló célpont … A Virginia a Jamestown és az időközben újra müködőképessé tett Patrick Henry azonnal bombázni kezdte és csak azért menekült meg egyelőre, mert közben alkonyodni kezdett és romlani kezdtek a látási viszonyok, ráadásul a Virginia lőszerkészlete is jelentősen megfogyatkozott és a harc közben szerzett sérüléseit is ki kellett javítani. ( a kéményen számos lyuk tátongott, a két hatalmas mentőcsónakból csak törmelék maradt, a fedélzeti korlát, a szellőzőkürtők romokban hevertek, számos eldeformálódott páncéllemezt, már alig tartotta valami a helyén ) A „lázadó szörnyeteg”, viharverten, de diadalmasan visszatért „fészkébe”, hogy másnap újra támadhasson.

Második menet

A Hampton Roadsnál történtek és a „szörny” pusztításának híre, a Monroe erődben nemsokkal korábban felállított távíróállomás révén hamar eljutott Washingtonba, ahol Lincoln elnök késő este rendkívüli válságtanácskozást hívott össze a Fehér Házba. ( Tény, hogy hasonló méretü, súlyos veszteség egészen Pearl Harbor 1941 decemberi megtámadásáig nem érte az Egyesült Államok flottáját ) Az ülésen Edwin M. Stanton hadügyminiszteren és Gideon Welles haditengerészeti miniszteren kívül számos tábornok és magasrangú tengerésztiszt vett részt. 

A riasztó hírek nyomán, a határozott, de egyébként rendkívül mogorva természetü és felettébb indulatos Stanton, rá nem jellemző módon szabályszerüen pánikba esett és az amúgyis rémült jelenlévőknek, miközben hevesen gesztikulálva fel - alá járkált a tanácsteremben, a lehető legsötétebb jövő képeit vázolta fel.

Úgy vélte, hogy a Virginia órákon belül megtizedeli az Unió flottáját és így szabadon kitörhet az Atlanti - óceánra hogy végigpusztíthassa az Unió partmenti városait és kikötőit egyenesen New York - ig. Azt sem tartotta lehetetlennek, hogy hamarosan felhajózik a Potomacon és meg sem áll Washingtonig, hogy szétágyúzza a Fehér Házzal együtt. Kijelentette, hogy azonnal utasítást ad a Potomac eltorlaszolására kavicsszállító uszályokkal. Arra a felvetésre, hogy Ericsson hajója már a helyszínen van, csak gúnyos mosollyal legyintett. Welles és John Dahlgren admirális megpróbálták meggyőzni róla, hogy a Virginia túl nagy ahhoz, hogy feljusson a fővárosig, de a hajótorlaszról csak azután mondott le ideiglenesen, miután az elnök közbelépett. Arról viszont már nem volt hajlandó, hogy azonnal figyelmeztetést küldessen a keleti part mentén fekvő államok kormányzóinak és a városok polgármestereinek. Ezzel aztán sikerül is jókora riadalmat kelteni, mert a lakosság azt hitte eljött a világvége….

John L. Worden hadnagy ( 1818 - 1897 ) az USS Monitor kapitánya

Miközben a Fehér Ház üléstermében Stanton kirohanásait hallgatták, a Monitor viszontagságos út után megérkezett a Monroe erődhöz és horgonyt vetett a Roanoke zászlóshajó mellett. Útjuk kész lidércnyomás volt annak ellenére, hogy szinte végig az USS Seth Low lapátkerekes gőzös vontatta hajójukat. Egyszer majdnem felborultak a viharos óceánon, ráadásul a víz folyamatosan szivárgott a torony pereme körül, mert az ideiglenes tömítés kilazult, majd kimosta a víz. Több gépész és fütő kishíján megfulladt, amikor a magas hullámok leszakították a két gyenge anyagból készült kéményt és emiatt víz zúdult a kazánokba kioltva a tüzet és mérgező gázokkal kevert füsttel árasztva el a hajó belsejét. John Lorimer Worden hadnagy, a Monitor kapitánya és emberei jól látták a távolban lángoló Congress roncsát és tudták, hogy másnap kemény ellenféllel kell szembenézniük. A Roanoke fedélzetén Marston kapitány tájékoztatta a Wordent és tisztjeit a fennálló helyzetről majd kiadta az utasítást a Minnesota minden eszközzel történő megvédésére. Az eligazítás után a Monitor megközelítette a Minnesotát és annak takarásában maradva várta a reggelt, amikor feltünik az ellenség.

Március 9 - én kora reggel, az előző napinál is népesebb tömeg gyült össze a környező vidék magaslatain, hogy lássa amint a Virginia a Jamestown a Patrick Henry és a Teaser kíséretében, miképpen fejezi be az előző nap kényszerüen félbehagyott „munkáját” és végez a Minnesotával is. A páncélos parancsnokságát az első tiszt, Catesby ap Roger Jones hadnagy vette át, aki korábban tevékeny részt vállalt az egykori Merrimack átépítésében is. Amikor a hajó elkészült abban reménykedett, hogy érdemeire és szakértelmére való tekintettel, őt nevezik ki kapitánnyá, de az akkori szigorú szabályzat szerint, amelyet a Konföderáció flottája is átvett, a szolgálatban eltöltött idő számított a parancsnoki kinevezéseknél, így legnagyobb bosszúságára be kellett érnie az első tiszti beosztással. Ráadásul a becsvágyó főparancsnok, személyesen akarta a csodafegyvert harcban kipróbálni. Most azonban Buchanan súlyos sebesülése mindent megváltoztatott, az admirális ugyanis még sokáig nem tudott lábra állni, ezért Jonesnak alkalma nyílt a bizonyításra.

A konföderációs flotilla, már távolról tüzet nyitott a megfeneklett Minnesotára, amely még mindig a homokpadon vesztegelt, mivel a Dragon vontató, bár az éjszaka folyamatosan próbálkozott, képtelen volt elmozdítani róla. A fregattot újabb lövedékek rongálták meg és kisebb tüz is kiütött, de hamar eloltották. Aztán váratlanul a Minnesota mögül, egy furcsa kis hajó bukkant fel és elállta a Virginia útját. A déli hajó legénysége és maga Jones parancsnok sem tudta eleinte mire vélni a különös hajó felbukkanását, ezért azt eleinte valamiféle vontatónak gondolták és nem törődtek vele. Aztán váratlanul a kerek felépítmény, amely lövegtoronynak bizonyult zakatolva elfordult és eldördült a két 280 mm - es löveg. Az ágyúgolyók hangos csattanással pattantak le a Virginia páncéljáról, kezdetét vette a csata.

A két páncélos négy órán keresztül viaskodott és próbált egymás fölé kerekedni. Fordulóharc alakult ki, amelyben a Monitor egyértelmüen jobb volt, annak ellenére, hogy semmivel sem volt gyorsabb ellenfelénél, viszont kisebb méreténél fogva jobban és könnyebben manőverezett, mint a másfélszer hosszabb és négyszer nehezebb, lomha monstrum. A két hajó egymás körül körözve, igyekezett minél előnyösebb tüzelési pozícióba kerülni és lehetőleg eltalálni a másik lövegállásait, vagy belőni az ágyúnyílásokon. ( ez persze nem sikerült egyiknek sem ) A Monitor kizárólag tömör ágyúgolyókat használt, a Virginia viszont robbanógránátokat, de egyik lövedékfajta sem tudta átütni a páncélzatot. Utóbb kiderült, hogy a Monitor és a Virginia tüzérei is alig 6 kg - os, csökkentett mennyiségü lőportölteteket használtak, mivel tartottak egy esetleges csőrobbanástól. A csata utáni hónapokban a John Dahlgren admirális vezetésével elvégzett lőkísérletek bebizonyították, hogy amennyiben 15 kg lőport használnak a golyók kilövéséhez, az sem okozott volna balesetet, viszont így a golyók valószínüleg könnyedén áttörik az ellenség páncélzatát. 

Catesby ap Roger Jones hadnagy ( 1821 - 1877 )a Virginia parancsnoka 1862. Március 9-én a monitorral vívott ütközet idején

Jones látva, hogy lövéseik csak jókora horpadásokat okoznak a Monitoron ( a toronyban tartózkodók csaknem megsüketültek a találatok csattanásaitól, mert a becsapódások hanghullámai olyan hatást váltottak ki, mintha egy hatalmas templomi harang belsejében lettek volna ), ötször is kísérletet tett a meglékelésére, nem tudván hogy a sarkantyút elvesztették a Cumberland elsüllyesztésekor. ( ez csak a Virginia teljes felújításakor derült ki, miután szárazdokkba került…) Próbálkozásaival csak annyit ért el, hogy saját hajójának orra alaposan megrongálódott és a víz szivárogni kezdett a belsejébe, ugyanakkor az ellenfél sértetlen maradt. Eközben a Monitor technikai problémákkal küzdött, mert egyik ágyúja időlegesen használhatatlanná vált a löveg hátrasiklását gátló berendezés elakadása miatt, de a toronyforgató mechanizmus is beragadt és a torony mozdíthatatlanná vált.

A párbaj végül azért ért véget, mert a Virginia egyik robbanógránátja eltalálta a Monitor kormányházát és kárt ugyan nem tett benne, de a becsapódás lángja és repeszei a keskeny kémlelőnyíláson az éppen ott tartózkodó Worden kapitány arcába robbantak, súlyosan megsebesítve őt. Worden időlegesen megvakult és később felépült ugyan, de a látása maradandó károsodást szenvedett. A parancsnokságot az első tiszt Samuel Dana Greene hadnagy vett át, aki mivel eddig a lövegtoronyban az ágyukat felügyelte egy darabig bizonytalan volt a folytatást illetően, mert nem látta át a pillanatnyi helyzetet, ezért amíg mindent tisztázott, a sekélyebb, partmenti vizekre vitte hajóját. A Virginia követni próbálta, de kishíján fennakadt egy homokpadon. Jones parancsnok látva, hogy a Monitor eltávolodik és nem viszonozza a tüzet, úgy vélte, az ellenség visszavonul ezért miután rövid megbeszélést tartott beosztottjaival, elrendelte hogy térjenek vissza a norfolki kikötőbe. Döntésében az is közrejátszott, hogy a lőszerkészlet az órákig tartó küzdelem során alaposan megfogyatkozott.

Amikor alig fél óra elteltével a Monitor visszatért a csata helyszínére, a Virginia már hazafelé tartott, így Greene is azt hitte, hogy ellenfele feladta a küzdelmet. Mivel továbbra is az elsődleges parancsot, vagyis a Minnesota megvédését tartotta irányadónak, nem vette üldözőbe a délieket. ( ezt később többen is súlyos hibaként értékelték ). Az ütközet lényegében döntetlennel zárult, miután a küzdők félreértve egymás szándékait elhagyták a csatateret anélkül, hogy számottevő kárt tudtak volna tenni egymásban. ( A Cumberland és a Congress ágyúi jóval nagyobb pusztítást végeztek a Virginián, mint a Monitor lövegei …) A Minnesota március 10 – én kora reggel az SR Spaulding gőzös és számos vontató együttes erejével szabadult ki a zátony fogságából, majd lehorgonyzott a Monroe erőd előtt, hogy kijavíthassák sérüléseit.

Hampton Roads után

A kétnapos csata után a Konföderáció és az Unió közvéleménye is újongott. Mindkét kormány hatalmas ünnepséggel fogadta a saját hőseit, kitüntetésekkel és jutalmakkal halmozva el őket. A Monitor mivel alig sérült meg, az elkövetkező hónapokban is a térségben maradt és részt vett a James folyó térségében zajló harcokban, ágyúival támogatva a szárazföldi csapatok előrenyomulását McClellean tábornok Richmond elleni offenzívájában és összecsapva a James Folyó Flotilla kisebb egységeivel. Szeptember végén John P. Bankhead kapitány ( ő néhány hónapon belül az ötödik parancsnoka volt a hajónak, egyik elődje Thomas O. Selfridge alig két napig töltötte be a posztot mielőtt leváltották …) parancsnoksága alatt, a Washington Navy Yard hajógyárba rendelték javításra és átépítésre. ( ekkor kapott mentőcsónakokat, csónakdarukat és egy nagy, teleszkópszerüen összecsukható új kéményt, a korábbi két kisebb helyett ) A munkálatok végeztével, új feladata az észak- karolinai Charleston előtti blokádflotta erősítése lett volna, ezért 1862. december 29 –én az USS Rhode Island lapátkerekes gőzös vontatmányaként útra kelt. Azonban soha nem érte el új állomáshelyét, mert december 31 – én éjszaka, Észak – Karolina partjainál, a Hatteras - foknál lecsapott rájuk egy orkán és az óceán vize betört a Monitor belsejébe. A személyzet minden eszközzel próbálta megmenteni a hajót, de a gőzszivattyúk sem bírtak a bezúduló árral és Bankhead kapitány kénytelen volt elrendelni a kiürítést. A fedélzeten tartózkodó hatvankét tengerészből, tizenhatan vesztek oda, amikor a Monitort végül felborították a hullámok. 

A roncs nyughelye sokáig ismeretlen volt, teljesen véletlenül bukkantak rá 1974 – ben. 2002 – ben, miután rendkívül rossz állapota miatt a teljes hajótest megmentése nem volt lehetséges, csak lövegtornya, gőzgépe és több más, nagyobb részegysége került kiemelésre, hogy Newport News – ban a Tengerészeti Múzeumban kiállíthassák. ( a múzeum bejárata előtt a hajó életnagyságú másolata látható )

Amikor azon a viharos éjszakán a Monitort elnyelte az Atlanti – óceán, ellenfele a Virginia már több mint fél éve a Hampton Roads fenekén pihent. Az 1862 márciusi diadal után a páncélos szárazdokkba került, hogy a harci sérülések sebtében elvégzett javítását, komoly helyreállítás követhesse. 

A csaknem egy hónapig tartó munkálatok után, április 4 - én immár felújítva, újra harcra készen állt a Konföderáció flottájának büszkesége, de az eltelt rövid idő elég volt ahhoz, hogy gyökeresen megváltozzon a katonai helyzet, szárazföldön és vízen egyaránt. George B. McClellean tábornok vezetésével az északiak újabb offenzívába kezdtek Virginia területén és közeledtek Norfolkhoz, a blokádflotta pedig az elszenvedett veszteségek pótlására jelentős erősítést kapott. A térségbe vezényelték az SS Arago, SS Illinois, SS Ericsson, valamint az SS Vanderbilt gőzhajókat, amelyek ugyan felfegyverzett civil hajók voltak, de jelentős tüzérséggel látták el mindegyiket és egy – egy lékelősarkantyút is szereltek az orrukra. Közülük kiemelkedett az SS Vanderbilt lapátkerekes gőzhajó, amely 101 méteres hosszával, 3400 tonnájával és 14 csomós sebességével, messze a legnagyobb, legerősebb és legnagyobb teljesítményü volt az összes közül. Később a vadonatúj USRC EA Stevens és az USS Galenit páncélosok is csatlakoztak a flottakötelékhez.

Az erőviszonyok drasztikus megváltozása ellenére, a Virginia kísérőhajóival április 11 – én egyenesen Newport News partjaihoz nyomult, a 67 éves Josiah Tattnall kapitány parancsnoksága alatt ( Buchanan admirális még lábadozott, Jones hadnagy pedig rátermettsége és a csatában nyújtott teljesítménye ellenére, újra csak első tiszt lehetett …) és több sortüz leadásával ütközetet akart kiprovokálni a készültségben várakozó Monitorral, de az nem vette fel a harcot. Ennek az volt az oka, hogy parancsnokának szigorúan megtiltották, hogy mégegyszer harcba bocsátkozzon a déliek páncélosával. ( túl értékes volt és nem akarták kockáztatni ) Miután a provokáció nem sikerült, a déli flottakötelék elvonult és sikeresen elfogott három északi teherhajót, a Marcus, a Sabout és a Catherine T. Dix vitorlásokat. Miközben Norfolkba vontatták őket, uniós zászlóikat gúnyolódásként fejjel lefelé húzták fel, remélve, hogy ettől az északiak talán annyira feldühödnek, hogy mégis megütköznek velük. Nem történt semmilyen válaszlépés és a Virginia kénytelen volt hazatérni.

Hampton Roads az 1862. március 8-9-én lezajlott csata idején

Alig telt el egy hónap és május 8-án a Monitor más hajókkal a déliek parti erődítéseit és tüzérségi ütegeit bombázta, de a Virginia ekkor már nem merészkedett elő a kikötőből. Egy nappal később Benjamin Huger vezérőrnagy a norfolki helyőrség parancsnoka, mindenféle előzetes egyeztetés és bejelentés nélkül csapataival elhagyta a várost, lényegében feladva azt, így Jonathan E. Wool tábornok egységei 10 – én, egyetlen puskalövés nélkül foglalhatták el. 

Mialatt az Unió csapatai diadalmasan bevonultak Norfolkba, az Elizabeth folyó torkolatában fekvő Craney – szigeten, megfeszített munka folyt, Catesby ap Roger Jones vezetésével. A hadnagy számára ez volt valószínüleg élete legelkeserítőbb és legkiábrándítóbb napja, mert a Virginia lefegyverzését végezték, hogy ágyúit a hajó megsemmisítése előtt szekerekre rakják és biztonságba helyezzék a James folyó mellett álló Drewry Bluff erődítményben. A hajó elpusztítása azért vált elkerülhetetlenné, mert menthetetlenül csapdába esett. Az óceán felé már nem tudott kitörni a túlerő miatt és ha mégis valahogy sikerült volna, sajátos felépítése miatt az első nagyobb vihar valószínüleg végzett volna vele. A másik menekülési út a James folyó, pedig túl sekély volt, még azután is hogy Tattnall kapitány utasítására a páncélzat egy részét leszerelték, így próbálva csökkenteni a merülését. Azonban a kétségbesett próbálkozás hiábavaló volt, a behemót Virginia ugyan megemelkedett kissé, de előbb – utóbb mindenképpen megfeneklett volna a folyón felfelé haladva és sohasem jutott volna el Richmondig, hogy ágyúival védelmezze. A kapitány csak vonakodva hozta meg a fájdalmas döntést a páncélos elpusztításáról, de nem volt mit tennie, ha nem akarta, hogy az ellenség kezére kerüljön. Május 11-én kora reggel, Jones hadnagy még egy utolsó pillantást vetett szeretett hajójára, majd miután meggyújtotta a kiszórt puskaporcsíkot utolsóként hagyta el.

A „lázadó Szörnyeteg”azonnal lángba borult a fedélzetre locsolt olajtól, kátránytól zsírtól és egész nap égett, majd másnap hajnalban, amikor a tüz elérte a mélyen a hajó gyomrában lévő lőporraktárt, amelyet szándékosan nem ürítettek ki, egy hatalmas robbanás tett pontot története végére. Egy szemtanú beszámolója szerint a detonáció akkora volt, hogy izzó, összegörbült, vasdarabokkal, széthasadt fával és egyéb törmelékkel borította be az egész környéket. A szétroncsolódott hajótest gyorsan elsüllyedt, az egykori Merrimack, amelynek két „élete” volt, ezúttal végleg elpusztult.

A Virginiából alig maradt valami, mert miután 1865 - ben a Priscilla nevü vitorlás hajótörést szenvedett a roncs miatt, veszélyesnek nyilvánították és páncélzatát élelmes vállalkozók kitermelték, hogy részben ócskavasként, részben emléktárgyakként értékesítsék. A fa hajótest nagyrészét, 1876 – ban emelték ki és ebből is emléktárgyakat gyártottak ( pl. sétapálcákat…) Az a kevés amit meghagytak ma is a Craney – sziget mellett fekszik a Hampton Roads mélyén. Egyik megmaradt horgonya napjainkban Richmondban a Konföderáció Múzeuma előtt látható.

Monitorok és kazamatahajók

A Hampton Roadsnál vívott tengeri csata nyilvánvalóvá tette, hogy a fából épült hadihajók kora véget ért, a jövőt a páncélosok jelentik. A helyszínen tartózkodott egy brit és egy francia hadihajó is, amelyek tisztjei gondosan feljegyezték a látottakat és jelentéseik nyomán, a hazai hajógyárak hamarosan leálltak a fából készült egységek építésével és vagy lebontották, vagy miután átdolgozták terveiket, fém páncélzattal ellátva úgynevezett vérteshajóként fejezték be őket. Az utólagos elemzések kimutatták, hogy bár a Virginia március 8 - án valóban nagy pusztítást végzett, de a katonai helyzeten nem tudott változtatni, hiszen a tengeri blokád fennmaradt, sőt hamarosan sokkal erősebb lett. Ráadásul miután kiismerték a déli hajó gyengéit, már korántsem tartották annyira veszélyesnek, mint eleinte.

A polgárháború hátralévő éveiben az Unió haditengerészetét valóságos monitorépítési láz fogta el, amelynek nyomán több tucat új, lövegtoronnyal felszerelt, páncélozott hadihajó épült. ( a típus később az egész világon elterjedt és rendkívül sikeres lett ) Ezek az egységek, az időközben megszerzett tapasztalatok felhasználásával készültek, nagyobbak és erősebbek voltak Ericsson eredeti, legendás konstrukciójánál, de az alapelvek ugyanazok maradtak. Bár elsősorban a nagy folyókon vívott harcokban és a szárazföldi csapatok támogatásában jeleskedtek, készültek igazi óceánjáró változatok is mint például a 4509 tonnás USS Dictator, vagy a Roanoke gőzfregatt átépítésével készült, három lövegtoronnyal felszerelt egység. ( Ez utóbbi egyedi darab volt és nem lett túl sikeres szerkezeti gyengesége miatt ) A monitorok, James B. Eads mérnök és vállalkozó, City osztályú ( az egységei, városokról kapták nevüket ) lapátkerekes, páncélozott, folyami ágyúnaszádjaival nagy szerepet játszottak a nagy folyók feletti ellenőrzés megszerzésében.

A 19. század második felében, az USA kormányzata sokáig elhanyagolta a haditengerészet fejlesztését, ennek következtében a polgárháborút megjárt veterán hajók közül több, még húsz évvel később is hadrendben volt, noha akkorra már teljesen elavultak. ( a Passaic osztály egységei még 1898 – ban, a spanyol – amerikai háborúban is részt vett, mint partvédő hajó… ) Ennek az állapotnak az a felismerés vetett véget, amikor a döntéshozók végre ráébredtek, hogy az USA nagyhatalmi státuszához, korszerü flottára is szükség van és ha nehezen is de elkezdték a modern hadihajók rendszerbe állítását az 1880 – as évek végén.

A Konföderáció a polgárháború egész tartama alatt, krónikus hajóhiánnyal küzdött, amit különböző módokon próbáltak megszüntetni : civil hajók besorozásával és felfegyverzésével, külföldi vásárlásokkal ( ezeket azonban többnyire lefoglalták az adott ország hatóságai ) és a déli hajógyárak is előállítottak saját konstrukciókat. 

USS Virginia ( SSN - 774 )

A Virginia pusztulása után még legalább negyven hasonló, annak mintájára tervezett kazamatahajó készült, azonban lényegesen kevésbé voltak hatékonyak az északi monitoroknál. Ez azonban nem legénységük elszántságán és bátorságán múlott, sokkal inkább a technikai hiányosságokon.

A Konföderáció páncélosai szinte állandó müszaki és minőségi problémákkal küzdöttek, a megbízhatatlan gőzgépek, a rossz minőségü fa és vasanyag miatt ( páncélzat gyanánt, gyakran közönséges vasúti síneket csavaroztak fel ), valamint a gyenge ipari háttér következtében. A polgárháború végén a konföderációs páncélosok egy részét elfogták ( például így került uniós kézre a CSS Atlanta, amelyet az SS Fingal nevü, gyors tehergőzösből alakítottak át ) vagy önsüllyesztést végeztek, ( Így járt az 1864 – ben szolgálatba állt Virginia II is, amely már eleve kazamatahajónak épült a híres előd pótlására, de annál jóval kisebb volt. ), de némelyiket egyszerüen sorsára hagyta személyzete. A polgárháború után, a zsákmányolt, vagy éppen épülőfélben lévő kazamatahajókra az Unió haditengerészete nem tartott igényt, ezért vagy szétbontották őket, vagy eladták más államoknak.

Napjainkban a Virginia nevet az USS Virginia ( SSN -774 ), az US Navy 7800 tonnás vízkiszorítású, 115 méter hosszú, Tomahawk robotrepülőgépekkel és Mk.48 torpedókkal felszerelt, nukleáris támadó tengeralattjárója viseli. A hajó 2004 – ben állt szolgálatba, új, tizennyolc egységből álló osztálya első, névadó egységeként.

Nemes Ferenc