Surcouf – Rejtély a Karib - tengeren

Tengeralattjáró cirkálók

Az I. világháború korai szakaszában bevetett tengeralattjárók, alig számítottak többnek, mint víz alá merülni képes torpedónaszádoknak, amelyek így, rejtőzködve tudták becserkészni és megtámadni az ellenséget. Ez az alattomos, de felettébb hatékony harcmodor mérhetetlenül irritálta a régi iskola szerint nevelt, hagyománytisztelő tengerészeket, ezért sokan nem is tekintették igazi hadihajóknak és lenézték őket. A századforduló éveiben gyártott tengeralattjárók a flották büszkeségeihez, a csatahajókhoz és csatacirkálókhoz képest valóban kicsik és lassúak voltak, csekély hatótávolsággal. Eleinte nem is merészkedtek túl messzire bázisaiktól, de korlátozott képességeik elegendőnek bizonyultak feladatuk ellátásához és el tudtak bánni a páncélos óriásokkal is.

 A németek számára 1916 – ra nyilvánvalóvá vált, hogy az akkor még semleges Egyesült Államokból Oroszországnak és a többi antant államnak tengeri úton szállított katonai segélyeket és a brit hadigazdaságot talpon tartó, a gyarmatokról érkező hajórakományokat az addig alkalmazott módszerekkel nem tudják feltartóztatni. Így aztán 1917. február 1-én, II. Vilmos császár belegyezésével a német hadvezetés meghirdette a korlátlan tengeralattjáró - háborút, amelynek értelmében az addig megkímélt, semleges zászló alatt közlekedő kereskedelmi hajók is, figyelmeztetés nélkül elsüllyeszthető célpontnak minősültek a továbbiakban. Azonban ahhoz, hogy a tengeri kereskedelem legfontosabb szállítási útvonalait ellenőrzésük alá tudják vonni, a korábbiaknál nagyobb teljesítményü és hatótávolságú tengeralattjárókra volt szükség. Hadászati céljaik végrehajtásához, kapóra jött a Császári Haditengerészetnek, hogy titokban Németország is kereskedett az amerikaiakkal. Még 1915 – ben azért építették meg, az első néhány úgynevezett Deutschland osztályú tengeralattjárót, hogy kijátszhassák az ugrásra kész Royal Navy tengeri blokádját. A 65 méter hosszú, több mint 2200 tonnás hajók eredetileg nem harci egységeknek készültek, lényegében tengeralattjáró teherhajók voltak és az első három példány eleinte nem viselt katonai jelzést sem, hanem a felszíni hajókhoz hasonló nevük volt: Deutschland, Oldenburg és Bremen. Fegyverzetük ekkor még mindössze két torpedóindító csőre korlátozódott, amelyek csak az önvédelemre voltak elegendőek. A Deutschland osztály egységei több sikeres kereskedelmi utat tettek, ezért számuk végül nyolcra bővült. ( A Bremen első útján aknára futott és elpusztult ) 

 A korlátlan tengeralattjáró – háború meghirdetése után, ezek a hajók, hatalmas ( kb. 21 000 km ) hatótávolságuknak köszönhetően, alkalmasak voltak a tengeri kereskedelmi útvonalak ellenőrzésére, ezért a flotta stratégái ebben az új szerepkörben kívánták őket alkalmazni.( Az USA 1917. április 6-án belépett a háborúba az Antant oldalán, így a titkos kereskedelmi küldetéseknek vége szakadt ) Az osztály egységeinek átalakítását már 1916 decemberétől megkezdték, fegyverzetüket jelentősen kibővítve a fedélzetre szerelt két 150 mm - es és két 88 mm - es löveggel, amelyek segítségével eredményesen harcolhattak akár nagyobb hajókkal is. Az összes egységet besorolták a harci tengeralattjárók közé és mindegyik katonai jelzést kapott U-151 – től, U-157 – ig. ) Az átépített, nehézfegyverzetü tengeralattjárók beváltották a hozzájuk füzött reményeket és hosszú járőrszolgálataik során, számos kereskedelmi hajót elsüllyesztettek. A sikerek nyomán megtervezték a továbbfejlesztett, U-139 osztályt, amely már eleve harci feladatok végrehajtására készült. Ezek a búvárnaszádok koruk csúcstechnológiáját képviselték. 92 méteres hosszúságukkal és több mint 3000 tonnás vízkiszorításukkal másfélszer nagyobbak voltak az elődtípusnál. Hatótávolságuk már 23000 km volt és fegyverzetüket tovább erősítették elől négy, hátul két torpedóindító cső beépítésével a két 150 mm - es és a két 88 mm - es fedélzeti ágyú mellett. Ebből a változatból mindössze két példány vetettek be a háború végéig, ( U-139, U-140 ) de kis számuk ellenére, ezek is számos hajót küldtek az óceán fenekére. ( az U-141 már nem lépett szolgálatba )

Az U - 151 tengeralattjáró cirkáló

 A németek félelmetes tengeralattjáró - cirkálóira, a Royal Navy a hatalmas méretü, gőzturbinával felszerelt K osztályú tengeralattjárókkal válaszolt, amelyek utóbb elképesztő technikai melléfogásnak bizonyultak, akárcsak a típus alapjain a háború végére kifejlesztett M naszádok, vagy másnéven tengeralattjáró – monitorok. Ezek a furcsa, bizarr kinézetü hadihajók, torpedóik mellett, egyetlen hatalmas, 305 mm-es eredetileg csatahajók számára tervezett löveget hordoztak fő fegyverzetként és a németek parti létesítményeinek, kikötőinek lerombolására akarták bevetni őket. Az elkészült három példányból kettő balesetben pusztult el ( az M2 hidroplán - hordozóvá átépítve ), míg az M3 kísérleti aknarakóként végül bontóba került.

 Az I. világháború után, a győztes hatalmak rendkívüli érdeklődést tanusítottak a németek fejlesztései és technológiája iránt, ezért a zsákmányolt eszközöket, köztük a tengeralattjáró - cirkálókat is alapos elemzéseknek és vizsgálatoknak vetették alá, majd többnyire szétbontották, vagy célhajóként elsüllyesztették őket. Akadt azonban egy olyan is, amelyet tovább üzemeltettek, mivel az U-139, Halbronn néven 1935 – ig szolgált a francia flotta kötelékében.

Egy költséges kudarc: HMS X1

A Német Császári Haditengerészet nyomdokain haladva, a korábbi ellenséges államok flottái is nagy hatótávolságú, óceánjáró tengeralattjárók fejlesztésébe kezdtek. Az egyik első próbálkozás a Brit Admiralitás utasítására kezdődött, alig három évvel az I. világháború befejezése után. A brit mérnökök saját elképzeléseiket a németektől szerzett technológiával elegyítve, egy fegyverzetében és feladatában teljesen új tengeralattjáró típus létrehozását célozták meg. Az új egység, - amely a sejtelmes X1 jelzést kapta - gerincét 1921. november 2 - án a chatham – i hajógyárban fektették le és négy év múlva, 1925 decemberében állt szolgálatba.

 A 110,79 méter hosszú, 3700 tonnás óriás, a huszas évek elején a világ legnagyobb tengeralattjárója volt. A K osztálytól örökölt, nyolc méterrel meghosszabbított, hatalmas hajótestre szükség is volt, mert megmozdításához nem kevesebb, mint hat hajógépet építettek be: felszíni haladáshoz két 8 hengeres, 1500 lóerős Admiralty típusú, valamint két 1200 lóerős MAN gyártmányú dízelmotort ( utóbbiakat a lefoglalt, U - 126 jelü, német aknarakó tengeralattjáróból szerelték ki ). A két MAN dízel elsődleges feladata az akkumulátorok töltése volt, de jelentős plusz hajtóerőt is szolgáltattak, így a nagy hajó elméletileg akár a 19,5 csomós ( 36,1 km/óra ) sebességet is elérhette. A víz alatt két 1000 lóerős, General Electric gyártmányú villanymotorral haladt, 9 csomós sebességgel ( 17 km/óra).

 Az X1 orrába épített hat torpedóindító csőnek csak másodlagos szerepet szánták, a fő fegyverzetet valójában az a négy 130 mm - es hajóágyú jelentette, amelyeket a fedélzet középső, megemelt szekciójára, a parancsnoki torony elé és mögé telepített egy - egy lövegtoronyba építettek be párosával. A lövegeket és kezelőiket nem védte páncélzat, a „lövegtornyok” tulajdonképpen alig voltak többnek nevezhetők jókora, áramvonalas, repeszvédő pajzsoknál, mivel hátul teljesen nyitott kialakítással készültek. A fedélzetre szereltek még két 7,7 mm - es légvédelmi géppuskát is, bár ezek hatékonysága már abban az időben is eléggé kétséges volt.

A HMS X1 tengeralattjáró - cirkáló

 Fegyverzetének szokatlan elrendezése, nagy sebessége és a kb. 23000 km - es hatótávolsága nyilvánvalóvá tette, hogy az X1 - t csak másodlagosan tekintették tengeralattjárónak, fő feladatköre a szállítókonvojok felszíni kísérete és védelme volt, hogy szükség esetén, sikeresen szembeszállhasson az ellenséges rombolókkal és felfegyverzett kereskedelmi hajókkal, segédcirkálókkal. Valóban tengeralattjáró – cirkáló volt.

 Bár a HMS X1 impozáns és félelmetes hadihajónak látszott, végül mégis prototípus maradt és aktív pályafutása meglehetősen rövidnek bizonyult. Mindennaposak voltak a technikai problémák és a rendszerhibák, pokollá téve a legénység amúgy sem könnyü életét. A naszádnak, több mint két és fél percre volt szüksége a lemerüléshez, azonban technikai képtelenség volt lerövidíteni a folyamatot. Ezalatt viszont ki volt szolgáltatva a repülőgépek támadásainak. Az érzékeny és túlkomplikált meghajtórendszer, ahogy várható volt, megbosszulta magát. A motorok folyamatosan túlmelegedtek, a bonyolult áttételek fogaskerekei pedig, időnként egyszerüen „ledarálták” egymást, sőt előfordult az egyik csavartengely törése is, mert nem bírta a magas fordulatszám okozta túlterhelést. Az ilyen és hasonló hibák, hosszadalmas kikötői tartózkodással járó javításokat igényeltek, így a hajó rendszeresen, huzamosabb időre alkalmatlanná vált a szolgálatra.

 Súlyos problémák merültek fel, a fegyverzettel kapcsolatban is, amelynek müködtetése sokkal bonyolultabb és munkaigényesebb lett mint várták. Mint kiderült, a négy löveg kiszolgálásához legalább 58 emberre volt szükség a 75 fős legénységből, mégis csak ritkán sikerült produkálni az elvárt hat lövést percenként. Mivel a lőszerraktárakat a felszíni hadihajókhoz hasonlóan a „lövegtornyok” alatt helyezték el, ahogy a muníció mennyisége és ezzel együtt tömege csökkent a hajó dülöngélni kezdett, instabillá vált. Ennek kompenzálására kiegészítő ballaszttartályokat építettek be, még tovább növelve a hibalehetőségek számát ….

 Az X1- t 1925 – ös hadrendbe állása után, a Földközi – tengerre vezényelték és Máltán állomásozott, de a rengeteg meghibásodás miatt több időt töltött a kikötőben, mint a nyílt tengeren.Végül 1930 – ban, alig ötévnyi aktív szolgálat után, hazarendelték és tartalék állományba került, majd 1936 decemberében kiselejtezték és hamarosan szétbontották.

 Az Admiralitás az X1 költséges kudarca után, felhagyott a hasonló különleges típusok építésének finanszírozásával és az erőforrásokat hagyományosabb konstrukciók fejlesztésére fordította. A tengeralattjáró – cirkáló koncepcióját azonban nem mindenütt vetették el.

A francia kalóz és a tengeralattjáró

Robert Surcouf ( 1773 – 1827 ) tengerész, rabszolgakeresedő és kalóz volt, aki a 18. század végén és a 19. század elején, főképpen az Indiai – óceán területén tevékenykedett. Elsősorban a távol – keleti gyarmatokról hazafelé tartó, áruval megrakott brit teherhajókra vadászott, de ha szükséges volt szembeszállt a Királyi Haditengerészet fregattjaival is. Annyi bosszúságot és kárt okozott a briteknek, hogy az Admiralitás magas vérdíjat tüzött ki a fejére, de a Királyi Haditengerészet hadihajóinak egyszer sem sikerült elkapniuk. Surcouf kapitány, aki hazájában nemzet hőssé vált, miután visszavonult a tengerről, dúsgazdag, köztiszteletben álló üzletemberként és hajótulajdonosként élte le hátralévő éveit szülővárosában Saint – Malo – ban. Tettei elismeréseként Bonaparte Napoleon, - akkor még Első Konzulként - a Becsületrenddel is kitüntette 1802-ben ( az első kitüntettek egyike volt ), sőt egyes források szerint már császárként, bárói címet is adományozott neki, bár ez utóbbi vitatott. Az egykori kalóznak valószínüleg eszébe sem jutott, hogy hazája flottájában hadihajó, sőt tengeralattjáró viseli majd a nevét, pedig száz évvel halála után ez a megtiszteltetés érte.

Robert Surcouf kapitány ( 1773 - 1827 ) kalóz , üzletember , a Becsületrend lovagja

 Miközben a britek azzal küszködtek, hogy az X1 – t müködőképes hadihajóvá tegyék, a La Manche – csatorna túlsó partján a franciák, egy hasonló de nagyobbszabású terv megvalósításába kezdtek, amely még Charles Jerome Alexander l’Croix Drujon admirális 1922- ben papírra vetett elképzelésein alapult. A koncepció abból a tényből indult ki, hogy Nagy – Britannia szigetországként erősen rá van szorulva a tengeri szállításra, ha az anyaország ellátását problémamentesen biztosítani akarják. A tengeri útvonalak elvágásával, elvileg könnyen tédrekényszeríthető, ahogy ez a németeknek kishíján sikerült is a világháború alatt. Drujon a francia politikusok és katonák egy részével együtt, a briteket annak ellenére, hogy elvileg szövetségesek voltak, továbbra is potenciális ellenfélnek tekintette és nem zárt ki egy konfliktust a két nagyhatalom között a későbbiekben, főleg a gyarmati terjeszkedés ürügyén.Véleménye szerint Nagy - Britannia megszorongatásához elegendő lett volna hét, nagyméretü tengeralattjáró, amelyek legalább három hónapot tudnak egyhuzamban járőrözéssel a nyílt tengeren tölteni és így könnyedén el tudnák látni feladataikat: a zavartalan kapcsolattartás biztosítását a gyarmatokkal, a flotta más egységeivel együttmüködve az ellenséges hadihajók, konvojok felkutatását és megsemmisítését, így elvágva az ellenfél utánpótlási útvonalait, továbbá a saját és szövetséges konvojok kíséretét és védelmét. Az elképzelésről hosszantartó politikai vita bontakozott ki, de végül 1926 nyarán a Cherbourg-ban müködő haditengerészeti hajógyár mérnökei megbízást kaptak, egy új típusú, három egységből álló tengeralattjáró osztály tervezési munkálataira.

 Az első hajó építése 1927 októberében indult, Goudot és Clerget főmérnökök irányításával. Vízrebocsátására 1929. október 18-án hatalmas ünnepség keretében került sor, amikor a hajó a Surcouf nevet kapta, nyilvánvaló utalásként későbbi feladatkörére is. Az ünnepségen díszvendégként részt vett az idős Dr. Joseph Surcouf ügyvéd, a híres kalóz unokája is.

A Surcouf gyári hossz és keresztmetszeti rajzai

 Az új tengeralattjáró igazi monstrum volt. 110 méteres hosszával és 9 méteres szélességével ugyan nagyjából azonos méretü volt, mint az akkor már évek óta kikötőben rozsdásodó brit X1, de 4373 tonnás vízkiszorításával, átvette a világ legnagyobb tengeralattjárója megtisztelő címet. ( a háború végén megjelenő, több mint 6500 tonnás, japán I-400 osztály megjelenéséig nem is épült nagyobb ) A felszíni haladáshoz két darab, 3800 lóerős, nyolchengeres, Sulzer 8Q54 dízelmotort építettek be ( ez a flottánál általánosan alkalmazott és jól bevált, hathengeres Sulzer motor továbbfejlesztett, megnövelt teljesítményü változata volt.), amelyek 18,5 csomós ( 34,3 km/óra) sebesség elérését tették lehetővé. Víz alatt a két 1700 lóerős General Electric villanymotor szolgáltatta a hajtóerőt, ami 10 csomó ( 19 km/óra ) elérésre volt elegendő. 

 A hatalmas hajótest, viszonylag konvencionális volt, de a tervezők alkalmaztak néhány sajátos megoldást is. Kialakítottak egy feltünően nagyméretü belső rakteret, amely alkalmas volt speciális rakomány, hadizsákmány, sőt negyven utas, vagy hadifogoly elhelyezésére is. Az orrfedélzet alatt egy tíz méteres, a tatfedélzet alatt pedig egy öt méter hosszú motoros bárkát helyeztek el egy – egy vízmentes rekeszben. A parancsnoki torony hátsó részéhez, henger alakú, nyomásálló repülőgéphangár kapcsolódott, amelyben leszerelt szárnyakkal, egy kisméretü, kétüléses Besson MB411 - AFN speciális, felderítő hidroplánt tároltak. A kis gépnek egy tankolással, mintegy 400 kilométer volt a hatótávolsága és 190 km / óra volt a maximális sebessége. A radarok megjelenése előtt így próbálták a távolsági felderítés problémáját megoldani. ( történtek próbálkozások, hajó által vontatott, megfigyelőüléssel ellátott sárkánnyal, vagy a németek a Focke – Achgelis Fa330 típusú forgószárnyas, motor nélküli autogirójával is, azonban egyik sem vált be igazán ) A világ legtöbb hadiflottájánál, a cirkálókon és csatahajókon, gyakran alkalmaztak katapulttal indítható felderítő hidroplánokat, de a tengeralattjárókról alkalmazható repülőgépek leginkább a Japán Császári Haditengerészet egységein terjedtek el, nemcsak felderítőként, hanem bombázóként is ) A repülőgépet a fedélzetbe süllyeszthető daru segítségével emelték a vízre, majd visszatérése után a fedélzetre. Az MB411 típusból mindössze három példány készült, tengeralattjárók számára, de végül csak a Surcouf fedélzetére telepítettek belőlük egyet.

Az MB 411 felderítő hidroplán

 A hajót tekintélyes fegyverarzenállal szerelték fel. Elől hat darab 550 mm – es, a tatfedélzetre pedig, négy darab 400 mm - es torpedóindító cső került beépítésre. A hangár tetejére két 37 mm – es légvédelmi gépágyút és négy 13,2 mm – es Hotchkiss géppuskát telepítettek. Mindezek mellett azonban a legfontosabb és legjellegzetesebb az a forgatható lövegtorony volt, amely áramvonalasan illeszkedett a parancsnoki torony elülső részéhez. A két 203 mm – es löveg azonos volt a francia nehézcirkálókon alkalmazott típussal, ezért a torony felépítése és szerkezete is hagyományosnak volt mondható, eltekintve áramvonalas kialakításától és nyomásálló falaitól, valamint a lövegcsövek torkolatának zárófedeleitől. A 203 mm – es lövegek lőtávolsága elméletileg elérte ugyan a 26 kilométert, de a Surcouf esetében ezt nem tudták kihasználni, mivel a beépített távmérő berendezés, a hajó kialakítása miatt, túl alacsonyan volt ( a hozzá tervezett hidraulikus emelőberendezést végül nem szerelték be ), így a lőtávolság kb.14 kilométerre csökkent. A beépített hajóágyúkkal egyéb probléma is akadt, de ez politikai jellegü volt. 

 1930 – ban, miközben javában zajlottak a Surcouf futási és rendszerpróbái, nemzetközi fegyverzetkorlátozási konferenciát tartottak Londonban, ennek során szigorították az 1922 – es Washingtoni Flottaszerződést. Az eredeti egyezményben még nem volt szó a tengeralattjárókról, most azonban a vízkiszorításukat 2800 tonnában, a fedélzetükre szerelhető lövegek ürméretét pedig 150 mm – ben maximálták, hogy gátat vessenek a brit M osztályhoz hasonló, óriáslövegekkel felszerelt egységek elterjedésének. Az építés alatt álló Surcouf sem méretében, sem tüzérségének tekintetében nem felelt meg az egyezményben foglaltaknak, de a franciáknak sikerült elérniük, hogy velük kivételt tegyenek és nem kellett lebontaniuk azzal a feltétellel, hogy a tervezett másik két egység már nem épül meg. 

 A tengeralattjáró lassan készült, mivel rengeteg „gyermekbetegséget” kellett orvosolni. A próbák során kiderült, hogy a motorok korántsem annyira üzembiztosak mint gondolták, a túlmelegedés és olajszivárgás, a törések szinte mindennaposak voltak. A lövegtoronynál rendszeresen visszatérő hiba volt a vízszivárgás, ráadásul nagy súlya miatt fejnehézzé tette a hajót, ami erősebb hullámzásnál dülöngéléshez vezetett. A lemerülés több mint két percig tartott, a felszínre emelkedés pedig legalább három percig. Az egyik próba során csaknem végzetes baleset történt, amikor a legénység csak jóval az engedélyezett 80 méteres mélység elérése után tudta a süllyedést megállítani a nehézkesen reagáló merülési kormányok miatt. A sorozatosan fellépő problémák egy részét, a hajó egész pályafutása alatt sem tudták megoldani, de valószínüleg ha a két másik egység is megépül, a gondokat okozó tervezési és müszaki hibákat azokon már ki tudták volna küszöbölni a megszerzett tapasztalatok alapján. Végül 1934. május 3 – án, hosszú tesztelési szakaszt követően, a francia flotta büszkesége végre szolgálatba állt. Állandó támaszpontja a cherbourg – i haditengerészeti bázis lett.

A hidroplán szétszerelt állapotban a hangár előtt

 Hadrendbe állása után a Surcouf kissé ironikus módon, fényes, úgynevezett porosz kék ( vagy másnéven berlini kék ) színü festést kapott és ebben pompázva, hatalmas körutakat tett a francia gyarmatokat és a nagy külföldi kikötőket bejárva, demonstrálva Franciaország erejét és katonai potenciálját. 1934 és 1939 között, csaknem 30 000 kilométert tett meg összesen, de szinte mindig a felszínen haladva. Ezek az utak nagyrészt eseménytelenül teltek, bár az egyik küldetés alkalmával 1935. november 25 – én az egyik matróz tengerbe esett és hiába kutattak utána testét nem találták meg. 

 1938 – ban a Surcouf kisebb átalakításon esett át, amelynek során szürke festést kapott és modernizálták a távközlési rendszerét, valamint a parancsnoki torony és a felépítmény is magasabb lett.

A Katapult Hadmüvelet

Amikor 1939. szeptember 1- én kitört a II. világháború, a Surcouf éppen az Atlanti – óceán túlsó oldalán a Kis – Antillákon tartózkodott, ahonnan szeptember 26 – án indult vissza a KJ-2 jelzésü, huszonöt hajóból álló brit konvoj egyik kísérőjeként. 

 A Lengyelország lerohanása és megszállása utáni, 1939 szeptemberétől, 1940 májusáig tartó időszakot a furcsa háborúnak is nevezik, mivel Nagy – Britannia és Franciaország szeptember 3 – án hadat üzent ugyan a Harmadik Birodalomnak, de tényleges, komolyabb harci cselekményekre lényegében nem került sor Nyugat - Európában. Nem véletlen, hogy miután október 18 – án megérkezett Brest kikötőjébe, minden különösebb aggodalom nélkül, megkezdték a Surcouf szétszerelését, az esedékes nagyjavításhoz. 

 Franciaország, vezető európai nagyhatalomként, erős hadsereggel, flottával és légierővel rendelkezett, ezért mindenkit megdöbbentett, hogy az 1940. május 10 – én indult német támadás után alig több mint egy hónap alatt katonailag teljesen összeomlott. Az ország északi és nyugati része német megszállás alá került, délen Vichy központtal, egy magát semlegesnek deklaráló, névleg önálló, de valójában német befolyás alatt álló állam jött létre, amelynek miniszterelnöke az II. világháború hőse, Henri Philippe Pétain marsall lett. 

 A francia hadiflotta tekintélyes méretü volt, erős és korszerü hadihajókkal, ( bár a legújabb Richelieu csatahajóosztály egyes egységei, még nem készültek el teljesen, vagy alig kezdték meg építésüket ) de eléggé szétszóródott a különböző kikötők között. A flotta egy része Toulonban, Brestben és Cherbourg – ban horgonyzott, de a legütőképesebb és legmodernebb egységek Észak -.Afrikában, az algériai Mers-El-Kebirnél állomásoztak, Oran városa mellett. Számos hadihajó, így a Surcouf is nagy – britanniai, vagy brit igazgatás alatt álló kikötőbe menekült. ( Plymouth, Alexandria, stb. )

A Surcouf lövegtornya a 203 mm - es lövegekkel

 Az események alakulása Winston Churchill legrosszabb rémálmait látszott valóra váltani, mivel a francia flotta német kézre kerülése, beláthatatlan következményekkel járhatott volna hazája számára. A németek ugyan deklarálták, hogy nem fogják felhasználni a francia hajókat és Darlan flottatengernagy, a Vichy kormány haditengerészeti minisztere is kijelentette, hogy a németek nem kapják meg a francia flottát, de ez érthető módon a briteket egyáltalán nem nyugtatta meg.

 1940. június 27 – én a brit kormány határozatot hozott, hogy minden eszközzel meg kell akadályozni, hogy Hitler rátehesse a kezét a francia flottára, ha szükséges akár katonai erővel is. Másnap, Gibraltárból kifutott a H- Force - nak nevezett flottaegység, James Somerville altengernagy parancsnoksága alatt. Somerville zászlóshajója, a hatalmas HMS Hood csatacirkáló volt, vele tartott a HMS Resolution, a HMS Valiant csatahajó, a HMS Ark Royal repülőgép – hordozó, fedélzetén ötven repülőgéppel, valamint tizenegy torpedóromboló. Az admirális azt a parancsot kapta, hogy kényszerítse ki a francia hajók átadását, vagy semmisítse meg őket, ezért először a kikötő elé repülőgépekről mágneses aknákat telepítettek, hogy a franciák ne tudjanak esetleg megszökni. ( az egyik Blackburn Skua bombázót aknatelepítés közben, egy francia vadászgép lelőtte )

 Marcel-Bruno Gensoul tengernagy, flottaparancsnok az átadott brit ultimátum szerint négy lehetőség közül választhatott: 

 - csatlakozik hajóival a britekhez és harcol a németek ellen

 - nyugat- indiai, vagy brit kikötőkbe viszi a hajóit 

 - a hajókat hatástalanítják brit felügyelet mellett 

 - parancsot ad flottája elsüllyesztésére 

Gensoul természetesen visszautasította mindegyik lehetőséget, ezért a H – Force július 3 - án, 18 órakor tüzet nyitott nehézlövegeivel. A franciák furcsa módon, annak ellenére, hogy tudatában voltak az ultimátumnak, nem rendeltek el harckészültséget és később is alig védekeztek. Már a támadás legelején, a korábbi generációba tartozó Bretagne csatahajó, miután lőszerraktára telitalálatot kapott és felrobbant, oldalára dőlve elsüllyedt. Csaknem egész legénysége, 977 ember vele együtt merült a hullámsírba. Gensoul zászlóshajója, a modern Dunkerque csatacirkáló, csak kis mértékben sérült, de a Bretagne testvérhajóját a Provence - t kapitánya csak úgy tudta megmenteni a nagyobb katasztrófától, hogy partra futtatta. A Mogador nehézromboló tatját szétroncsolta egy fel nem robbant 380 mm – es gránát. A hajó ugyan nem süllyedt el, de legénységének 37 tagja meghalt. A Dunkerque testvérhajója, a Strasbourg és négy romboló kihasználva az égő roncsok körül gomolygó füstöt, átjutva az aknazáron, ki tudott szökni a kikötőből. Az öt hajót, az Ark Royal hordozó Swordfish torpedóvető gépei megtámadták, de a franciáknak sikerült kettőt lelőni közülük. ( a pilótákat a Wrestler romboló kimentette ) Annak ellenére, hogy később újabb légitámadás érte a Strasbourgot és kísérőit, sikerült eljutniuk Toulonba. 

 Tizenhárom perces folyamatos bombázás után Somerville leállította támadást és a flottakötelék visszaindult Gibraltárba. Július 6 - án az Ark Royal gépei visszatértek és torpedókat lőttek ki a Dunkerque - re mert három nappal korábban, csak minimális sérüléseket szenvedett. Az egyik kilőtt torpedó, a mellette horgonyzó Terre-Neuve járőrhajót találta el, amelynek felrobbanása ( a fedélzetén tárolt tizennégy vízibomba berobbant ) léket szakított a csatacirkáló oldalába, a pusztítást egy újabb, már közvetlen torpedótalálat fejezte be, így a hatalmas hadihajó megfeneklett. Az újabb támadás kétszáztíz ember életét követelte. Július 8 – án a szenegáli Dakar kikötőjében tartózkodó Richelieu csatahajót ( a hajó még csak 95 % -ban volt befejezve ), a HMS Hermes hordozó, repülőgépei rongálták meg, mintegy zárásaként a Katapult Hadmüveletnek. A támadások során 1297 francia tengerész meghalt, 350 ember megsérült. A britek mindössze hat repülőgépet vesztettek és az aknatelepítő Blackburn Skua kétfős személyzetét. A hadmüvelet napjának éjszakáján a külföldi kikötőkbe menekült francia hajókat, brit tengerészgyalogosok és fegyveres tengerészek szállták meg. Incidensekre nem került sor, ez alól az egyetlen kivétel a Surcouf volt.

A Surcouf múzeumi makettjének keresztmetszete

 Július 3 – án éjjel, Plymouth - Devonport kikötőjében, az ott horgonyzó a két veterán, csekély harcértékü csatahajót, a Paris - t és testvérhajóját a Courbet – t is lefoglalta a Királyi Haditengerészet. Legénységük nem tanúsított ellenállást, de a mellettük horgonyzó Surcouf parancsnoka Martin fregattkapitány, megtagadta a tengeralattjáró átadását. A britek erre nem számítottak, így amikor a HMS Thames parancsnoka, Denis „Lofty” Sprague kapitány és Richard Griffiths hadnagy, a HMS Rorqual hírszerző tisztje által vezetett osztag megpróbált behatolni, rövid tüzharcra került sor. Az incidens során Sprague és Griffiths és L. S. Webb tengerészgyalogos őrmester halálos sebet kapott ( Webb őrmestert a Surcouf orvosa lőtte le a revolverével ), a Surcouf legénységéből, Yves Daniel gépésztechnikus esett el a harcban. Martin végül belátta, hogy nincs értelme az ellenállásnak és a franciák megadták magukat, ezután fegyveres őrizet mellett a Liverpool melletti, Camp Aintree – be szállították őket. 

 A Katapult Hadmüvelet a mai napig vitatott akció. A franciák egyértelmüen gyalázatos árulásnak tekintették, de a Royal Navy tisztjei és tengerészei is nehezen fogadták el és szégyenletesnek tartották, hogy azokra kellett lőniük, akikkel nemrég még együtt harcoltak és vettek részt Dunkerque kiürítésében. ( a németek természetesen kihasználták a kiváló lehetőséget a franciákban lappangó, angolellenes érzelmek felszítására ) Az akciót követően a Vichy kormány légiereje végrehajtott néhány megtorlásnak szánt bombatámadást Gibraltár ellen, de nem tudtak számottevő kárt okozni. A brit – francia viszony mélypontra jutott, annyi azonban bizonyos, hogy a továbbiakban fel sem merült az esetleges brit kiegyezés Hitlerrel, Nagy – Britannia egyedül is tovább harcolt és Churchill pozíciója megerősödött.

 A történethez tartozik az is, hogy mint később kiderült, a brit miniszterelnök félelmei nem voltak alaptalanok, mivel 1942. november 27 – én a németek bevonultak Dél – Franciaországba és ezzel együtt megpróbálták megszerezni, a francia flotta hazai kikötőkben álló egységeit is. Azonban nem jártak sikerrel, mert a legénység a fenékszelepek megnyitásával, vagy robbanótöltetekkel elsüllyesztette mindegyiket, így valóban nem kerültek az ellenség kezére. ( a britek által külföldön lefoglalt francia hadihajókat, hamarosan újra harcképessé tették és a szövetségesek oldalán bekapcsolódtak a harcokba )

A Szabad Francia Erők zászlaja alatt

A Katapult Hadmüvelet lezárulta után, a Surcouf állapotát felmérték a Royal Navy szakértői és nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalmas hajó meglehetősen siralmas állapotban van, mert Brest kikötőjét kénytelen volt úgy elhagyni, hogy az éppen zajló felújítási munkálatokat félbehagyták rajta. Az is csoda volt, hogy egyáltalán átjutott a La Manche csatorna túloldalára. A bal oldali Sulzer motor, még mindig darabokra szedve, müködésképtelenül állt és nem javították ki a mozdíthatatlanul beszorult merülési kormányt sem ( a merülési kormányok felszíni üzemmódban, általában a törzsben kialakított „fészkekbe” voltak fordítva, egy hidraulikus rendszer segítségével ). Mivel Franciaország német megszállás alá került, ráadásul a Surcouf egyedi darab volt, az alkatrészek pótlása szinte lehetetlennek látszott. Az alkatrészhiány mellett, ha lehet, mégnagyobb problémát jelentett, hogy nem rendelkeztek képzett legénységgeel, márpedig a Surcouf bonyolult rendszereinek müködtetéséhez legalább 130 ember kellett, ami a duplája volt egy átlagos tengeralattjáró személyzetének. Az eredeti legénység tagjai közül, a július 3 – án történtek után, mindössze tizennégy ember volt hajlandó beállni a Szabad Francia Erőkhöz ( két tiszt és tizenkét tengerész ). A többieket rövid őrizet után hazaküldték egy kórházhajón, de azt útközben megtorpedózta egy német U-boat és többen életüket vesztették közülük. ( a Vichy kormány azonnal dühödt vádaskodásba kezdett ) Végül más hajókról és ahonnan csak lehetett, összeszedték a hiányzó embereket, de többségük tapasztalatlan újonc volt akik addig még életükben nem láttak tengeralattjárót. Az Admiralitás illetékesei, akik amúgy sem voltak túlságosan elragadtatva francia ipar csúcstermékétől, szembesülve a Surcouf állapotával, felvetették De Gaulle – nak, hogy mivel a hajó önmagában stratégiailag értéktelen, egyszerübb lenne leszerelni és szétbontani. Azonban a tábornok büszke hazafiként, továbbra is a francia nagyság és dicsőség ( Grandeur et Gloire ) megtestesülését látta benne, ezért hallani sem akart a dologról. A Surcouf -ot nagy nehézségek árán, számos szükségmegoldással augusztusra újra müködőképessé tették és beosztották a Clyde folyó torkolatánál állomásozó, 3. Tengeralattjáró Flotillába, új kapitánya Paul Ortoli fregattkapitány parancsnoksága alatt. ( Ortoli korábban tüzértisztként szolgált a Surcouf fedélzetén ) Azonban mielőtt megkezdhette volna tényleges szolgálatát, az elkövetkező hónapokat egyelőre az újonc tengerészek kiképzésével és felkészítésével kellett eltölteni.

A Surcouf a tengeren nyitott merülési kormányokkal

 A Surcouf legénységére felett, kezdettől fogva a gyanakvás árnyéka vetődött, mert a britek a július 3 – án éjjel történtek után, egyáltalán nem bíztak bennük. Állandóak voltak a híresztelések, hogy valójában a Vichy kormánynak kémkednek,de hírnevüknek az sem használt, hogy egy alkalommal tévedésből, kishíján megtorpedózták az amerikai USS Wasp repülőgép – hordozót és az USS Quincy nehézcirkálót. Ha az akció sikerül, annak beláthatatlan következményei lettek volna. Ráadásul a kísért konvojokban haladó kereskedelmi hajók legénysége, furcsa dolgokat állított az elvileg őket védelmező Surcouf manővereiről, amelyek néha úgy tüntek, mintha torpedóindítási pozícióba akarna kerülni. 

 Valószínüleg az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor egy sérült teherhajó törzsébe szorulva egy fel nem robbant, francia gyártmányú torpedót találtak. ( a dologra nem adtak magyarázatot ) Nemsokkal ezután, háromtagú összekötő csoportot vezényeltek a Surcouf fedélzetére, ami elvileg nem lett volna szokatlan, sőt általános és bevett eljárás volt, például a lengyel személyzettel harcoló brit hajókon. Az összekötők feladata a külföldi személyzetek és a Royal Navy parancsnoksága közötti kapcsolattartás és megfelelő kommunikáció biztosítása volt. A módszer általában remekül bevált, de a Surcouf megint kivétel volt. A tengeralattjáró személyzete és az összekötők között, már kezdettől fogva nagy volt a feszültség ami később nyílt ellenségeskedésbe torkollott, mivel a franciák tudták, hogy a britek fő feladata valójában az, hogy szemmel tartsák őket és jelentsenek róluk.

 1941. február 10-én a Surcouf új állomáshelyére, a kanadai Halifax-be hajózott, hogy innen végezze az elkövetkező hónapokban konvojkísérői feladatait, Kanada és Nagy – Britannia között. ( HX 118 Halifax - Liverpool, SC 27 Halifax – Liverpool ) Miután az SC 27 célba ért, a Surcouf 1941 áprilisában Plymouth - Devonportba hajózott, ahol légitámadás során egy német repülőgép bombáitól megrongálódott. Kijavítása után, Bermudára küldték, hogy onnan induljon önálló járőrszolgálatra és vadásszon német tengeralattjárókra. Az út azonban csaknem katasztrófával végződött, mert alig három héttel az indulás után, az egyik fő olajtartály fala váratlanul szétrepedt és elvesztették az üzemanyagjkészlet nagyrészét. Mivel a baj nem jár egyedül, az illesztéseknél folyamatosan szivárgó víz, ( ez állandó problémát jelentett ) elérte az akkumulátorokat és a fejlődő klórgáz elöntve a belső teret, kishíján megölte a legénységet és alig tudtak visszajutni Bermudára. A baleset nyomán elodázhatatlanná vált az újabb nagyjavítás, amelyre 1941. július 28 és november 11 – e között az Egyesült Államokban, a new hampshire – i Portsmouth - ban került sor. Az amerikaiak mindent megtettek, hogy a hajó rengeteg hibás rendszerét újra müködőképessé tegyék, de nekik is a krónikus alkatrészhiány okozta a legtöbb fejfájást, így csodát ők sem tehettek az öregedő tengeralattjáróval. A munkálatok végeztével a Surcouf a connecticut – i New Londonba hajózott, ahol a legénység kéthetes intenzív kiképzésen esett át, majd új parancsnoka George Louis Blaison fregattkapitány parancsnoksága alatt visszatért Bermudára, de innen hamarosan visszarendelték Halifax - be. 

A Surcouf Portsmouth - ban ( USA ) végzett javítás idején 1941-ben

 Mialatt a Surcouf Kanada felé hajózott, Emile Muselier admirális a Szabad Francia Haditengerészet parancsnoka Ottawába érkezett és tárgyalásokat folytatott a kanadai kormánnyal. A megbeszélések végeztével a parancsnoksága alatt álló Mimosa, Aconit és Alysse korvettekkel elindult Halifax – ből hadgyakorlat címén, az Új - Fundland déli partjaitól mindössze tíz kilométerre található kis szigetek, Saint Pierre és Miquelon felé. A Surcouf december 20 – án csatlakozott a flotillához és átvette a zászlóshajó szerepét. 

 A két kis sziget a Vichy kormány fennhatósága alatt állt és régóta zavarta az amerikai és a kanadai hatóságokat is, mivel az oda telepített erős rádióadók egyrészt náci propagandamüsorokat, másrészt a német tengeralattjárókat segítő adásokat, például időjárásjelentéseket sugároztak. Muselier valójában azért érkezett hajóival, hogy elfoglalja őket a Szabad Francia Erők nevében. Karácsony estéjén, a partraszálló, francia tengerészekből álló osztag elfoglalta szigetek közigazgatási központját, majd Gilbert de Bournat kormányzót eltávolították posztjáról és őrizetbe vették. Az egész müvelet gyorsan és erőszakmentesen zajlott le, a dologból azonban komoly diplomáciai botrány kerekedett, mivel az USA röviddel korábban ígértet tett Vichy - nek a szigetek státuszának tiszteletben tartására. Cordell Hull amerikai külügyminiszter lemondással fenyegetőzött, ha nem állítják vissza a korábbi állapotot, azonban De Gaulle, aki sem a brit, sem pedig az amerikai kormány jóváhagyását nem kérte az akcióhoz népszavazást iratott ki a szigeten, amely számára kedvező eredménnyel zárult így mindenki kénytelen volt belenyugodni a helyzetbe. Churchill elnézést kért Roosevelt elnöktől, aki ejtette az ügyet, mert időközben az USA is hadviselő féllé vált a december elején, Pearl Harbort ért japán támadás után.

 1942 januárjában a brit katonai hírszerzés lehallgatott egy rádióüzenetet, amelyben a francia fennhatóság alatt álló csendes - óceáni sziget, Új- Kaledónia kormányzója, japán katonai inváziótól tartva, felvette a kapcsolatot a Szabad Francia Erők főparancsnokságával. Úgy vélte, hogy a Surcouf jelenléte eltérítené a japánokat ilyesféle terveiktől és felvetette az ugyancsak a Vichy kormány kezén lévő Tahiti esetleges elfoglalását is a Szabad Franciák részére. Az Admiralitásnál nem ellenezték, hogy a Surcouf a Csendes – óceánra tegye át müködési területét, bár nagyon is tisztában voltak a hajó egyre sokasodó problémáival. Tudták, hogy a Szabad Franciák büszkesége igencsak roskatag állapotban van, nemcsak korszerütlen ( sem radarral, sem szonárral nem rendelkezett és a felderítő repülőgép is annyira megsérült a devonporti bombázás során, hogy selejtezni kellett ), hanem szerkezetileg is elöregedett és az elvégzett javítgatások ellenére, állandóan hibák tömegével küzd. A képet tovább árnyalja, hogy a Surcouf fegyverzete nem volt kompatibilis a Royal Navy – nál alkalmazott lőszerekkel, így mindössze a hajón tárolt raktárkészlet állt rendelkezésre és annak elfogytával, hadihajóként használhatatlanná vált, mert nem volt megfelelő utánpótlás …. Valójában már kezdettől fogva, csak De Gaulle tábornok követelésére tartották kínkeservesen müködőképes állapotban, de ez napról - napra nehezebben ment. Ugyanakkor nevetségesnek tartották a franciák meglehetősen nagyképü feltételezését, hogy a Surcouf megjelenése Új – Kaledónián, a japánokat bármitől is el tudná riasztani, hiszen nemsokkal korábban, a vadonatúj, HMS Prince of Wales csatahajót és a régebbi típusú HMS Repulse csatacirkálót ( 1941. december 10 – én ) a japán bombázók és torpedóvető repülőgépek könnyedén elpusztították, miután azok légi fedezet nélkül futottak ki Szingapúrból. Az Admiralitásnál tulajdonképpen örültek, hogy végre megszabadulhatnak a koloncként nyakukba rakott, elavult, francia monstrumtól.

 Február 3 - án a Surcouf elindult Halifax - ből és február 7 - én érkezett meg Bermudára, ahol üzemanyagot és ellátmányt vett fel a Malabar tengerészeti bázison. A brit összekötőtiszt Roger Burney február 10 – én innen küldte el utolsó jelentését, amelyben valóban siralmas állapotokról adott hírt. A tengeralattjárón a müszaki hibák listája már oldalakra rúgott, az egyik villanymotor lényegében használhatatlan volt és a merülési kormányok újra hibásan müködtek ( alig lehetett őket megmozdítani, így a hajó tulajdonképpen képtelen volt lemerülni ). A legénységet fegyelmezetlennek és hanyagnak írta le, körükben gyakori volt a részegeskedés és ittasság szolgálatban. Ráadásul a három brit ( Robert Burney, Harold Warner és Bernard Gough ), egyre nehezebben viselte a franciák irántuk tanusított ellenséges és kifejezetten rosszindulatú magatartását. Az összekötőket február 12 – én este, a két nappal korábban leadott jelentésre küldött válaszüzenetben visszarendelték a hajóról, de a londoni parancsot már nem kaphatták kézhez, mert a Surcouf aznap délután 15 órakor, elhagyta a kikötőt és ezután nem látták többé. Vagy mégis?

A Surcouf emlékmü Cherbourg -ban

Baleset, baráti tüz, vagy valami más?

1942. február 18 – án, 16 óra 40 perckor a new orleans – i Lykes Hajózási Társaság, 6762 tonnás, 125 méter hosszú tehergőzöse az SS Thompson Lykes, Colónnál elhagyta a Panama - csatornát és úticélja Kuba felé indult. A hajó új volt, alig tíz hónapja állították szolgálatba Henry Johnston kapitány parancsnoksága alatt és az Egyesült Államok hadserege is rendszeresen igénybe vette hadianyag szállítására. ( rakodóterében most is katonai felszerelés volt ) Johnston kapitány és első tisztje Andrew Thompson tapasztalt tengerészek voltak akik számtalanszor megtették már ezt az utat, de a legénység döntő többsége olyan újonc volt, akik nemrég fejezték be a kiképzést és addig alig, vagy egyáltalán nem láttak tengert. ( a profi tengerészek többségét már behívták a haditengerészethez )

 Este 19 óra után, gyorsan beesteledett és a hajó teljesen lesötétítve, rádiócsendben haladt 15 csomós sebességgel. ( a teljes elsötétítés szükséges óvintézkedés volt, az esetlegesen arra ólálkodó német tengeralattjárók miatt ) Ahogy közeledett az éjszaka, az időjárás egyre rosszabbra fordult és alig lehetett látni a vaksötétben, ezért a kapitány mielőtt visszament volna a kabinjába, hogy nyugovóra térjen, utasítást adott, hogy csökkentsék 13 csomóra a sebességet. 

 Egészen 22 óra 28 percig minden rendben volt, amikor hirtelen Atwell kormányos jobboldalt, valami bizonytalan, imbolyogva mozgó, fehér fényforrást vett észre. Nemsokára az árbocon, a varjúfészeknek nevezett megfigyelőponton tartózkodó őrszem is felfigyelt valami mozgásra a haladási irányukban és telefonon jelentette a hídnak. Thompson azonnal rájött, hogy hajó van előttük és éles balfordulót rendelt el. A hirtelen irányváltásra a kapitány is visszajött a hídra, hogy megtudja mi történt. Azonban, mielőtt helyettese jelenthetett volna, hangos, robbanásszerü dörrenés hallatszott az orr felől, éles villanás kíséretében, amely a koromsötétben mindenkit elvakított egy pillanatra. Dohrmann Henke közlegény, aki a hajó orrának közelében tartózkodott, valami világos színü tárgyat látott néhány másodpercig a víz felszínén és néhány angol nyelvü segélykiáltást is hallott. Egyértelmü volt, hogy valamivel ütköztek és ez a valami a kapitány szerint német tengeralattjáró lehetett.

A tengeralattjárót 1942. február 18-án valószínüleg legázoló SS Thompson Lykes egyik testvérhajója

 Az első tiszt azonnal elrohant felmérni a károkat, de szerencsére a Thompson Lykes nem sérült meg komolyabban, ezért nagy ívet leírva visszafordultak, esetleges túlélőket keresve. Nem törődve a tengeralattjáró veszéllyel, bekapcsolták a keresőreflektorokat és pásztázni kezdték a víz felszínét, de ott sem roncsokat, sem holttesteket, sem túlélőket nem találtak, csak a tengert borító, vastag olajszőnyeget. Johnston kapitány a rádiócsendet megszakítva jelentette az ütközést a panamai kikötői hatóságnak, ahonnan azt az utasítást kapta, hogy maradjon a közelben amíg a USS Tatnall és a USS Barry rombolók a helyszínre nem érnek. A két hadihajó másnap reggel érkezett meg és bekapcsolódott a keresésbe, de ezek legénysége sem talált senkit és semmit a felszínen úszó rengeteg olajon kívül. A Thompson Lykes ezután visszatért Colón - ba, hogy ideiglenesen rendbe hozhassák és viszatérhessen New Orleans – ba, teljes javításra. A gyors vizsgálat során kiderült, hogy a teherhajó egyik üzemanyagtartálya felrepedt ( a rengeteg olaj egy része valószínüleg onnan származott ) és az orr vízvonal alatti részét, a nyomai alapján, egy alacsony építésü, hengeres formájú tárgy horpasztotta be. A leírás erősen illett egy tengeralattjáróra. A vizsgálati jelentést, alig egy héttel később, február 25 – én adták ki és egyértelmüen egy tengeralattjáróval való ütközést jelölték meg, mint a baleset okát, amely azért következett be, mert mindkét hajó lesötétítve haladt. Hogy a Surcouf lehetett az ütközés áldozata, ekkorra már nyilvánvalóvá vált, mert 1942. február 19 – én nem érkezett meg a Panama - csatornához és legénysége többé nem adott életjelt magáról. ( a háború után átvizsgált német iratok szerint, ebben az időben nem volt a térségben és nem is veszett oda U - boat )

 Mivel nem találtak roncsokat, feltételezték, hogy a monstrum azonnal elsüllyedt, ahogy a gőzös végiggázolt rajta, de valószínüleg nem így történt. Később nyilvánosságra került egy jelentés, amelyet a Rio Hato - ban ( Panama City – től délnyugatra ) állomásozó 6. Bomber Group pilótái adtak le 1942. február 19 – én. A két Northrop A-17 – ből és egy Douglas B-18 – ból álló kötelék, február 19 – én a reggeli órákban, nyolc bombát dobott egy Colóntól északkeletre felfedezett, feltünően nagyméretü, ismeretlen tengeralattjáróra. A hajó láthatóan sérült volt és süllyedt. Később, a Panama City – től csaknem 100 km - re keletre fekvő San Blas szigeteknél, számos ismeretlen holttest sodródott partra, akiket a helybéliek temettek el. Ezek a jelentések arra utalnak, hogy az ütközés után, a súlyosan megsérült Surcouf, megpróbált Panamáig elvánszorogni, de a rádióberendezés valószínüleg teljesen tönkrement, ezért nem tudtak segélykérő jelzést leadni. Tragikus véletlen, hogy ha az arra járőröző bombázókötelék lelkes pilótái támadásukkal nem adták volna meg neki a kegyelemdöfést, Blaison kapitány talán el tudja juttatni hajóját a kikötőig.

A Surcouf utolsó legénységének névsora a cherbourg - i emlékmüvön

 A kiadott hivatalos jelentést természetesen a Szabad Franciák nem fogadták el, és hónapokig tartó, vádaskodásokkal terhelt vita bontakozott ki köztük, valamint a brit és az amerikai kormány között. Évekkel később, a háború után, a francia kormány megbízásából is lefolytattak egy saját vizsgálatot, amely arra a következtetésre jutott, hogy egy PBY Catalina típusú, tengerészeti járőrgép bombázta le hajójukat, február 18 - án éjjel tévedésből, mert német tengeralattjárónak vélte.

 A II. világháború után a Surcouf – ot, mivel a roncsainak helyéről a mai napig csak feltételezések vannak, egyes szerzők besorolták a Bermuda - háromszög áldozatai közé, annak ellenére, hogy a hírhedt zónán még valószínüleg szerencsésen túljutott. Az évek során aztán felmerült még az eltünés magyarázataként német, esetleg amerikai tengeralattjárók, valamint brit vagy a Royal Navy kötelékében harcoló, valamelyik lengyel romboló támadása is.

 Az egyik legérdekesebb, bár nem túl valószínü teóriát a francia legénység iránti bizalmatlanságra és arra a kétségtelen tényre alapozzák, hogy a britek potenciális náci kollaboránsként tekintettek rájuk. Az elmélet szerint 1942. február 11 – én, az indulás előtti éjszaka, miközben a Surcouf Bermudán állt a kikötőben, brit búvárok időzített tapadóaknákat erősítettek a hajótestre, amelyek másnap valahol a Sargasso - tengeren robbantak, felszakítva az amúgyis rozoga hajótestet.

 Hogy mi az igazság, talán sohasem fog kiderülni, hacsak időközben elő nem kerül a roncs és fel nem fedi titkait, mi is történt valójában. 1967 – ben elterjedt a hír, hogy Jacquqes-Yves Cousteau, a neves tengerkutató ( maga is egykori francia tengerésztiszt ), egyik mélytengeri expedíciója során megtalálta a Surcouf maradványait, de a kapitány határozottan cáfolta a hírt. Később mások is állították, hogy felfedezték a roncsot, de ezt eddig senkinek sem sikerült bizonyítani.

 1951. szeptember 23 – án, De Gaulle tábornok jelenlétében, a cherbourg - i kikötőben emlékmüvet avattak. A tengeralattjáró tornyát formázó kőépítmény a móló azon pontján áll, amely mellett egykor a Surcouf állandó kikötőhelye volt. Az emlékmü homlokzatán a Szabad Francia Erők jelképe, a Lotharingiai Kereszt látható a túloldalon elhelyezett bronztáblán, az utolsó legénység 130 tagjának névsora olvasható.

Az F711 Surcouf lopakodó fregatt

 A II. világháború után, a megújuló Francia Haditengerészet jelképeként, 1955 és 1972 között a T 47, vagy másnéven Surcouf osztályú, D621 Surcouf nagy hatótávolságú, kísérő romboló, majd napjainkban 1997 óta, a LaFayette osztályú, F711 Surcouf csökkentett észlelhetőségü ( lopakodó ) fregatt viseli a legendás hajó nevét.

Nemes Ferenc