A 7. Cirkálóraj – Elefántvadászat

„Tengeri elefántok”

A 19. század végén Európa lakossága még nem tudta, hogy közeledik a „boldog békeidők” vége. Az egyre nyugtalanítóbb politikai folyamatok és a nagyhatalmi ellentétek erősödése nyomán, már lengedezett a jövendő nagy háború előszele. A fokozódó katonai szembenállás, a nagyhatalmi státuszt legjobban szimbolizáló hadiflottáknál jelentős és egyre gyorsabb minőség és mennyiségbeli fejlődéshez vezetett. A beinduló és egyre gyorsuló fegyverkezési verseny idővel roppant méretüvé vált. Azonban mindez nem következhetett volna be, az új találmányok térhódítása, a gépgyártás és a kohászat gyors fejlődése nélkül. 

A nagyhatalmak elsősorban a flottáik fő csapásmérő erejét jelentő csatahajók fejlesztésére koncentráltak, általánosan elterjedtté váltak a lövegtornyokba épített, hátultöltős, nehézlövegek ( 305 - 343 mm - es típusok ) és a közepes méretünek számító, 152 mm-es gyorstüzelő ágyúk, amelyeket általában a hajók oldalain kialakított kazamatákban és páncélerkélyekben helyeztek el. A drasztikusan megnövekedett tüzerő szükségessé tette, a védelem erősítését, a páncélzat vastagságának növelését a kisebb hadihajókon is, hogy ellenálljon az új típusú, nagyobb átütőerejü lövedékek becsapódásának, ez azonban csak a tömeg növekedésével, a sebesség és a gazdaságos üzemeltetés rovására történhetett meg. Ezért nem véletlen, hogy hadihajók mérete egyre nőtt, annyira, hogy a századfordulóra, a legnagyobb cirkálók vízkiszorítása elérte, sőt meghaladta a néhány évtizeddel korábban épített csatahajókét is. A fejlődésnek jelentős lendületet adott egy találmány, amely forradalmasította az acél és egyben a páncéllemezek gyártását. Az 1895 – ben szabadalmaztatott, az esseni Krupp Acélmüveknél kifejlesztett krómnikkel ötvözetü, hőkezeléssel erősített, úgynevezett „K” páncélzat sokkal ellenállóbb és ami sokat számított, könnyebb volt a korábban alkalmazott nikkelacélnál, így nem véletlen, hogy hamarosan világszerte elterjedtté vált. Mivel nagy szakítószilárdsága miatt, a kevésbé vastag lemezek is elegendő védelmet biztosítottak, a hajók tervezésénél több fegyver elhelyezésére nyílt lehetőség a szerkezeti tömeg jelentősebb növekedése nélkül, sőt a korszerü, háromfokozatú gőzgépek alkalmazásával a sebességük is növekedett. 

A gyors technikai fejlődés és méggyorsabb elavulás jellegzetes példájának tekinthetők, a Royal Navy, Cressy osztályú páncéloscirkálói, amelyekbe beépítették a kor számos újdonságát, fejlesztését, de egyben megörökölték elődeik technikai hiányosságait is. Az osztály hat egységére ( Cressy, Sutlej, Aboukir, Hogue, Bacchante, Euryalus ), a Brit Admiralitás 1898 nyarán adta le a megrendelést a Vickers Müveknek, valamint a skóciai John Brown & Company és a Fairfield hajógyáraknak. Az új páncéloscirkálók 1901 és 1904 között készültek el és álltak egymás után szolgálatba a Királyi Haditengerészetnél. A 144 méter hosszú, 12000 tonnás hajók, a századfordulón igazi óriásnak számítottak kategóriájukban. Az oldalukat védő, a hajótest középső, 70 méteres szekciójánál 152 mm vastag páncélövhöz, a Royal Navy számára épített hadihajónál, először használtak Krupp féle eljárással készült acélt. Az övvért, az elülső és hátsó végénél beépített 127 mm – es válaszfalakkal és a felette húzódó 76 mm vastag, megerősített páncélfedélzettel lényegében egy jókora páncéldobozt alkotott. ( ez a tervezési megoldás általánosan elterjedt volt a hadihajókon ) A két nagyméretü, háromfokozatú, állóhengeres gőzgép forgatta a két hajócsavart és összesen 21000 lóerő leadására volt képes, amellyel a cirkálók elvileg, akár a 21 csomós ( kb. 39 km / óra ) sebességet is elérhették. A harminc darab, vízcsöves, Belleville kazán füstjét, négy karcsú és magas kémény vezette el, amelyek a korabeli cirkálók jellegzetességei közé tartoztak. A Cressy osztály egységei abban is elsők voltak a brit hadihajók között, hogy a hajótest vízvonal alatti részét már nem a vitorláshajók kora óta általánosan alkalmazott rézlemezekkel, hanem rozsdagátló festékkel vonták be, ezzel jelentős súlymegtakarítást értek el és sikerült csökkenteni az építés költségeit is.

HMS Cressy

Az új páncéloscirkálókat erősebb tüzérséggel látták el, mint a korábbi, elődtípusnak tekinthető, Diadem osztály hajóit, amelyek tüzerejével a Royal Navy egyáltalán nem volt megelégedve. ( legerősebb fegyvereik, csak 152 mm-es, közepes méretü lövegek voltak ) Ezért fő fegyverzetként az orr és a tatfedélzetre, egy – egy 234 mm-es, Mk. X típusú löveget telepítettek, páncélozott lövegtornyokba építve. Másodlagos fegyverzetként a hajók két oldalán lévő kazamatákba és páncélerkélyekbe ( sponsonokba ), összesen tizenkét darab 152 mm-es Mk.VII típusú gyorstüzelő ágyút, valamint a torpedónaszádok ellen, tizenkét darab 76 mm - es és oldalanként további három – három, 47 mm - es Hotchkiss löveget helyeztek el, részben az oldalsó kazamaták felső szintjén, részben a fedélzeten. Kiegészítő fegyverzetként az osztály hajói rendelkeztek két 450 mm - es torpedóvető csővel is, amelyeket a hajótörzsbe építettek be kétoldalt, a vízvonal alatt. 

Annak ellenére, hogy a Cressy osztályú cirkálók tervezésük idején még erős és jól védett hadihajóknak számítottak, a technikai fejlődés rövid idő alatt túllépett rajtuk és mire szolgálatba álltak, lényegében már korszerütlennek számítottak. 21 csomós maximális sebességükkel, már túl lassúak voltak az újabb típusokhoz képest, ráadásul a Brit Birodalom különböző távoli szegleteiben eltöltött, meglehetősen eseménytelen szolgálatuk alatt, néhány olyan bosszantó tervezési hiányosságukra is fény derült, amelyeken utólag már nem lehetett változtatni. Bár viszonylag stabil hajóknak tartották őket, feltünően hosszú törzsük miatt nehezen manővereztek, viharos időben pedig hajlamosak voltak a bukdácsolásra és orrukat mélyen a hullámokba fúrták, amelyek aztán végigsöpörtek a fedélzetükön. Elég volt ha kissé nyugtalanabbá vált a tenger a szokásosnál és az alsó kazamaták 152 mm-es lövegeit már nem lehetett használni, mert egyszerüen elöntötte őket a víz, mivel túl alacsonyan voltak elhelyezve. Ezzel fegyverzetük közel negyede, időről – időre kiesett, mivel a tenger ritkán tükörsima, főleg az északi vizeken. A büszke cirkálókat, alig hat évvel szolgálatba állításuk után, már csak a „tengeri elefánt”, vagy a még megalázóbb „tizenkétezer tonna lassan átrozsdásodó ócskavas” néven emlegették. Nem véletlen, hogy a háború kitörésekor, a Cressy osztály egységei már évek óta tartalék állományban voltak, és éppen hosszadalmas felújításuk tartott, vagy a kikötőben rozsdásodva várták, hogy további sorsuk miképpen alakul. 

Rajtaütés Helgolandnál 

Amikor 1914 nyarán kitört az 1. világháború, a brit és a német hadiflotta még messze nem készült fel az elkerülhetetlennek tartott, nagy összecsapásra. A flottafejlesztési programok mindkét oldalon folyamatban voltak, a legmodernebb hajók egy része éppenhogy elkészült és hadrendbe állt, a többi pedig még a hajógyárakban állt, vagy alig került le a tervezőasztalról. A kölcsönös hadüzenetek után, a háborúzó felek egy darabig még tartózkodtak a tengeri összecsapásoktól, mivel a szárazföldi hadmüveletek elsőbbséget élveztek és várták a további fejleményeket. 

A Royal Navy eredeti ( a németek által is ismert ) haditerve szerint, blokád alá vonta volna Németország partvidékét, így próbálva döntő csatára kényszeríteni, a várakozásaik szerint azt áttörni szándékozó német hadiflottát és megsemmisíteni azt. Azonban az Admiralitás stratégáinak csakhamar rá kellett jönnie, hogy a teljes blokád még a Brit Birodalom erőforrásait is meghaladja, ezért kénytelenek voltak beérni azzal a megoldással, hogy a Skócia és Norvégia partvidéke között húzódó keskeny szakaszon és a La Manche – csatorna északkeleti bejáratánál lezárják az Északi – tengert és így elvágják a németeket az Atlanti - óceántól. Ezzel elméletileg azt is sikerült elérniük, hogy a brit expedíciós csapatok és a hadianyag Franciaországba szállítását a német hajók nem tudták megakadályozni. A terv szépséghibája mindössze annyi volt, hogy a nagyobb német hadihajók egyelőre ki sem mozdultak a kikötőkből, mert a Kriegsmarine parancsnokai tudták, hogy egy nyílt összecsapásban a britek számbeli fölénye miatt, nem a győzhetnek, ezért a megfelelő alkalomra vártak, amikor az esélyek kiegyenlítettebbek lesznek. A német tengeri kereskedelmi forgalom lényegében megszünt, a civil teherhajók és óceánjárók vagy az otthoni, vagy semleges kikötőkbe húzódtak. Csak tengeralattjárók, rombolók és torpedónaszádok, valamint könnyücirkálók járták a tengert, hogy felderítést végezzenek és ellenséges tengeralattjárókra, aknatelepítőkre vadásszanak.

HMS Hogue

A nyugat – európai hadszíntéren, 1914 nyarán a háború menete az antant államok számára igencsak rosszul alakult. Miközben a németek már Párizs felé közeledtek, a Royal Navy hajói is nagyrészt a kikötőkben álltak. A brit közvélemény valamilyen offenzív lépést várt a legendás Királyi Haditengerészettől, Nagy - Britannia büszkeségétől, hogy végre alaposan megleckéztessék az egyelőre sikert, sikerre halmozó németeket. Ezért Roger Keyes Commodore ( flottakötelék önálló parancsnokságára jogosított sorhajókapitány ) a tengeralattjáró egységek parancsnoka és Reginald Tyrwhitt Commodore a Harwitch – ben állomásozó rombolóflotilla parancsnoka merész haditervet dolgozott ki, az Északi- tengeren járőröző német rombolók és torpedónaszádok lerohanására és megsemmisítésére. A terv a németek rendszeresen alkalmazott eljárásán alapult, amikor rombolóik és torpedónaszádjaik esténként egy – egy könnyücirkáló felvezetésével őrjáratra indultak támaszpontjaikról a Helgolandi – öbölből és a reggeli órákban ugyanígy tértek vissza. Az elképzelés szerint, a reggel visszatérő egységeket néhány tengeralattjáró megtévesztő manőverrel elcsalná magával a kikötőktől, majd egy nagy, rombolókból és cirkálókból álló kötelék rajtuk ütne és elpusztítaná őket. A hazafelé menekülőket és a felmentésükre érkező erőket, további brit tengeralattjárók várnák lesben állva és végeznének velük. Winston Churchill az Admiralitás Első Lordja és Doveton Sturdee a haditengerészet vezérkari főnöke ( Első Tengeri Lord ) elfogadta tervet, de csak csatacirkálók bevonásával, a biztonság kedvéért. 

Az 1914. augusztus 28 – ra tervezett rajtaütés során, a britek biztosra kívántak menni, ezért összesen 55 hadihajót indítottak el két nappal korábban, augusztus 26 – án ( 33 romboló, 9 könnyücirkáló, 8 tengeralattjáró, 5 csatacirkáló ), a német partokhoz. Sir David Beatty tengernagy 5 csatacirkálója, egyelőre hátramaradt és 64 km - re északnyugatra várakozott, hogy szükség esetén beavatkozzon. 

Az akció rosszul, csaknem katasztrófával indult, mert a gomolygó, reggeli köd lecsökkentette a látótávolságot, ráadásul az összecsapott szervezés és a hiányos kommunikáció miatt, a brit hajók és tengeralattjárók többször is megtámadták egymást, mivel nem tudták pontosan azonosítani a váratlanul eléjük kerülőket és mindenkit németnek hittek. 

A tényleges ütközet akkor kezdődött el, amikor reggel 7 óra körül, az egyik hazatérő német torpedónaszád raj, véletlenül összetalálkozott Thyrwitt Commodore zászlóshajójával, a HMS Arethusa könnyücirkálóval és az általa vezettet 16 rombolóval, amelyek mögött ott haladt a másik két, rombolókból és cirkálókból álló hadihajó kötelék is. A meglepetés tökéletes volt mindkét részről, mert egyik fél sem számított a másik váratlan feltünésére és azt sem tudták pontosan, hogy mekkora ellenséges erővel állnak szemben valójában.

A német hajók személyzetét, a hirtelen kitört lövöldözés ébresztette rá, hogy megtámadták őket. Az egyik német torpedónaszád a G -194 parancsnoka azonnal értesítette Lebercht Maass altengernagyot, a német rombolóflotilla parancsnokát, hogy ellenséges egységek támadása alatt állnak. Maass azonnal segítséget kért Franz von Hipper admirálistól a csatacirkálók parancsnokától aki a partvidék védelméért is felelős volt. Hipper egyelőre nem sokat tehetett, mert a dagály szintje még nem tette lehetővé, hogy csatacirkálói kifussanak a nyílt tengerre Wilhelmshaven – ből, de utasította a közelben tartózkodó Stettin és Frauenlob cirkálókat, hogy próbálják minél tovább feltartóztatni az ellenséget és védjék meg a kisebb egységeket, amíg a segítség megérkezik. Az admirális ezzel egyidőben riadóztatta az összes elérhető, közelben horgonyzó könnyücirkálót, hogy haladéktalanul fejlesszenek gőzt és induljanak a betolakodók visszaverésére. 

Az U-9 személyzete

A britek túlerőben voltak, de a vezetésükben továbbra is uralkodó zürzavar miatt, a németek csak a támadás kezdete után nagyjából egy órával szenvedték el az első veszteséget, amikor a még mindig eléggé sürü, reggeli ködben, hat nagy torpedónaszád véletlenül összetalálkozott a Nottingham és a Lowestoft cirkálókkal. A V-187 jelü vezérhajó szembefordult a britekkel, hogy elvonja a figyelmüket a többi egységről és bízva a meglepetés erejében, valamint nagyobb sebességében, megpróbálta lerázni jóval kevésbé mozgékony ellenfeleit. Annak ellenére, hogy a V-187 erős és gyors hajó volt, az egyszerre rátámadó nyolc kísérő rombolóval nem bírhatott el és hamarosan csak szétlőtt, égő roncs maradt belőle.

A harc rövid időn belül, párviadalok sokaságává alakult, mert a ködben botorkáló ellenfelek teljesen esetlegesen akadtak egymásra és csaptak össze. A Stettin és a Frauenlob tüzpárbajt vívott Reginald Tyrwhitt Commodore zászlóshajójával, a HMS Arethusával és sikerült alaposan helybenhagyniuk. El nem süllyedt ugyan, de végül úgy kellett hazavontatni, mert mozgásképtelenné vált. Az Arethusa egyébként teljesen új hajó volt ( Tyrwhitt a régebbi HMS Amethyst helyett kérte, mert az túl lassú volt már és nem tudott lépést tartani a rombolókkal ), legénysége pedig tapasztalatlan és még nem lett volna szabad bevetésre küldeni. 152 mm – es ágyúit egy kivételével kilőtték, a kisebb 100 mm – es gyorstüzelő ágyúk pedig néhány leadott lövés után beszorultak és használhatatlanná váltak. Ellenfele a Frauenlob is súlyosan megsérült, bár nem végzetesen. Amikor két 152 mm-es gránát eltalálta a parancsnoki hidat, többen meghaltak, köztük a kapitány is. A német hajó állapota ellenére visszajutott a kikötőbe úgy, hogy közben a sérült T-33 aknaszedőt is vontatta. 

Már javában dúlt az élethalálharc, amikor megérkezett a Köln, a Strassbourg, az Ariadne valamint a Mainz könnyücirkáló és rögtön bekapcsolódtak a küzdelembe. A Mainz 11 óra 30 körül, egyedül csapott össze Tyrwitt rombolóival és William Goodenough Commodore túlerőben lévő cirkálóival. A keményen védekező Mainz számos ellenséges hadihajót megrongált, de húsz percnyi küzdelem után kormánymüve végzetesen megsérült és beszorult, így már csak körözni tudott, ezért a kapitány parancsára, legénységének nagyrésze elhagyta. Többen azonban nem értesültek a kiürítési parancsról és az utolsó pillanatig tüzeltek az ellenségre, végül csak akkor vetették magukat a tengerbe, amikor a hullámok már a roncsokkal borított fedélzet szélét nyaldosták. A Mainz könnyücirkáló, lángolva süllyedt el. 

A csatának Sir David Beatty tengernagy csatacirkálói vetettek véget. A Lion és a Princess Royal nehézágyúikkal, ronccsá lőtték a Köln - t Leberecht Maass altengernagy zászlóshajóját és az Ariadnét amely megpróbált a segítségére sietni, a Strassbourg viszont el tudott menekülni a ködben ( szerencsére négy kéménye miatt brit hajónak vélték és nem lőttek rá, amikor véletlenül a csatacirkálók közelébe került és észrevették ). 13 óra 10 – kor Beatty visszavonulást rendelt el az összes brit hajónak, mert időközben a Seydlitz, a Von der Tann és a Moltke csatacirkálók teljes gőzzel elindultak Wilhelmshaven - ből és már közel jártak. Mire azonban délután 14 óra körül Hipper hajói a helyszínre értek, már minden elcsendesedett és az ütközet véget ért, így már csak a túlélők mentését fejezhették be. A csata mérlege : 3 német cirkáló ( Mainz, Köln, Ariadne ) és 1 torpedónaszád ( V-187 ) elsüllyedt, 1 könnyücirkáló súlyosan megrongálódott, 3 torpedónaszád és 2 könnyücirkáló közepesen megsérült. Annak ellenére, hogy britek is igyekezetek a hajótörötteket kimenteni, 712 német tengerész meghalt. Az áldozatok között volt Leberecht Maass altengernagy, aki a Köln pusztulásakor veszett oda. ( a Köln 485 fős legénységéből mindössze egyetlen ember maradt életben, akit napokkal később találtak meg ) 149 – en megsebesültek és 336 – an fogságba estek, köztük a Mainz fiatal tisztje Wolf von Tirpitz fregatthadnagy, Alfred von Tirpitz flottatengernagy fia. ( a háború végéig brit fogságban maradt ) A németekhez képest a britek minimális veszteségeket szenvedtek : az Arethusa könnyücirkáló súlyosan megrongálódott, de javítható maradt, 35 tengerész meghalt, 55 megsebesült. 

A V-187 torpedónaszád utolsó percei a helgolandi csatában

A Brit sajtó és a közvélemény ujjongott a siker láttán, mert úgy tünt, hogy végre sikerült eredményt elérni a németekkel szemben. Amiről azonban a brit állampolgárokat érthető módon nem tájékoztatták, azzal a csatában részt vevő tisztek és tengerészek nagyon is tisztában voltak, hogy valójában sokkal rosszabbul is végződhetett volna az akció. ( maga Roger Keyes a terv egyik kidolgozója volt a leginkább elégedetlen az akció hatékonyságával és vezérkar elégtelen szervezőmunkájával ) Látták és tapasztalták a támadó egységeknél uralkodó fejetlenséget és szervezetlenséget, tudták mekkora szerencséjük volt, hogy bár kevésen múlt, nem okoztak veszteségeket saját maguknak és Hipper admirális csatacirkálói nem tudtak idejében elindulni, hogy bekapcsolódjanak a küzdelembe. Akkor a britek nem úszták volna meg ilyen csekély veszteségekkel és szinte biztosan katasztrófába torkollott volna az akció.

A német flotta parancsnokai belátták, hogy változtatniuk kell az eddig alkalmazott stratégiájukon. Azonnal megszüntették a romboló és torpedónaszád flotillák járőrszolgálatát, mert hatástalannak és lényegében feleslegesnek bizonyult, hiszen nem vették észre a jókora brit flottaköteléket sem ( bár ebben a ködnek is nagy szerepe volt ), lényegében saját támaszpontjaik bejáratánál. Kiderült az is, hogy a könnyü hadihajók kötelékei csatacirkálók, vagy csatahajók fedezete nélkül túlságosan sebezhetőek és a német könnyücirkálók 105 mm – es lövegeikkel hátrányban vannak a hasonló kategóriájú, de 152 mm - es lövegekkel felszerelt brit egységekkel szemben. Ugyanakkor a német hadihajók szerkezetileg erősebbnek bizonyultak ellenfeleiknél és tüzvezetésük is lényegesen pontosabb volt. A megszerzett tapasztalatért, súlyos árat fizettek, így a nyílt tengeri járőrözést a továbbiakban a tengeralattjárókra bízták és tovább folytatták Németország partmenti vizein az aknazárak telepítését. ( ez valóban visszariasztotta briteket, a hasonló akcióktól ) 

II. Vilmos császár is levonta a saját következtetéseit a helgolandi csatából és drasztikus ugyanakkor erősen vitatható lépésre szánta el magát. Mivel a flotta volt a Kaiser büszkesége és tökéletesen tisztában volt a britek erőfölényével, el akarta kerülni, hogy kétes kimenetelü akciókkal kockára tegyék az értékes csatahajókat, csatacirkálókat. Ezért, a flotta parancsnokai, köztük Tirpitz flottatengernagy tiltakozása ellenére, saját hatáskörébe vonta a nagyobb hadmüveletek engedélyezésének jogát, megfosztva a tengernagyokat az önálló kezdeményezés lehetőségétől. A nehéz hadihajók nem távolodhattak el 100 tengeri mérföldnél messzebb a Helgolandi – öböl partvidékétől és a flotta nem kezdhetett nagyobb szabású hadmüveletbe a császár beleegyezése nélkül. Ezért a korszerü és erős német hadihajók a támaszpontjaikon maradtak, mert a Kaiser gúzsba kötötte saját haditengerészetét.

A Mainz könnyücirkáló utolsó pillanatai

A britek öröme nem tartott sokáig, mert mindössze kilenc nappal a helgolandi győzelem után a németek visszavágtak, bár csak jelképesen. 1914. szeptember 5 – én, a skóciai partok mellett fekvő May – szigetnél, a Hersing sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló U-21 tengeralattjáró, megtorpedózta a 2940 tonnás HMS Pathfinder felderítő könnyücirkálót. A brit hajó a lőszerraktárát ért közvetlen találattól azonnal felrobbant és alig négy perc alatt elsüllyedt. 268 fős legénységéből csak tizennyolcan élték túl a cirkáló pusztulását. Ez azonban még csak a kezdet volt.

Veszélyes vizeken

A háború kitörésekor, hiába volt a világ akkori legnagyobb hadiflottája, a Royal Navy súlyos hajó és emberhiánnyal küzdött, mivel a világ túlsó felén lévő gyarmatok védelméről is gondoskodnia kellett. A probléma megoldására reaktiválták az összes még használható, de már tartalékba helyezett hadihajót és bevonultattak, minden még és már hadrafogható tartalékost. Így került újra a Királyi Haditengerészet aktív állományába a Cressy osztály évek óta a kikötőben rozsdásodó, hat öreg cirkálója.( egyedül a Hogue esett át egy nagyobb felújításon 1912-13 folyamán ). A hajók egyenként 760 fős legénységét más lehetőség híján, nyugdíj előtt álló tartalékosokkal és a Dartmouth – ban müködő, Britannia Királyi Haditengerészeti Középiskola, tizenöt – tizenhat éves kadétjaival egészítették ki.

Az Aboukir, a Hogue, a Bacchante, az Euryalus és a Cressy képezte a Chatham - ben állomásozó, 7. Cirkálórajt ( az osztály hatodik hajója, a HMS Sutlej a 9. Cirkálóraj kötelékébe került ), amelynek parancsnoka Henry Campbell ellentengernagy volt. A flottaegység feladata a Harwich – ben állomásozó romboló és tengeralattjáró flotillákkal együttmüködve, az Arthur Christian ellentengernagy által irányított, Southern Force ( Déli Haderő ) nevü flottakülönítmény alárendeltségében, a brit partoktól keletre húzódó Dogger Bank nevü hatalmas tengeralatti sziklapad és ettől délkeletre, a hasonló jellegü, a holland és brit partvidék között húzódó Broad Fourteens területének ellenőrzése volt. Utóbbi a német tengeralattjárók kedvelt vadászterületének számított. ( Az Északi – tenger a két lényegében összefüggő térségben feltünően sekély, 20 és 26 méter közötti mélységgel, mivel itt a legutolsó jégkorszak idején a kontinenst és a Brit – szigeteket összekötő jókora, azóta víz alá került földnyelv húzódott. ) 

HMS Aboukir

Miután újra szolgálatba álltak, a Cressy osztályú hajók egyetlen jelentős, harci bevetése, a Helgolandnál vívott csata volt. Komolyabb szerepet nem játszottak benne, attól eltekintve, hogy a Hogue vontatta vissza Chatham – be a súlyosan sérült HMS Arethusa – t. 

1914. szeptember 17 – én, a 7. Cirkálóraj négy egységgel, újabb rutin járőrszolgálatra indult a Dogger Bank térségébe. Rombolók nem kísérték őket, de ez nem számított újdonságnak, mivel a rossz időjárás és a méretes hullámok, gyakran a kikötőbe számüzték őket. Campbell ellentengernagy, a cirkálóraj parancsnoka ezúttal nem tartott egységével, mert zászlóshajója a Bacchante javítás alatt állt. Ez az admirálist nem zavarta és láthatóan nem különösebben érdekelte ( ebből nem is csinált titkot … ), hogy a parancsnoksága alá tartozó hajók, hol járnak és mi történik velük, mivel a felelősséget teljes egészében Christian ellentengernagyra a Southern Force parancsnokára ruházta, aki zászlóshajójával a HMS Euryalus - szal vezette a köteléket. Azonban nem sokáig, mivel egy nappal az indulás után, vártalanul bejelentette, hogy vissza kell fordulnia, mert hajójának Sheerness – ben szenet kell vételeznie ( később kiderült, hogy valójában 200 tonnával több szén volt az Euryalus raktáraiban, mint a tovább járőröző Aboukir – nak ) és a szikratávíró huzalantennája is javításra szorul, mert megrongálta a viharos időjárás. A flottakötelék parancsnokságát átadta John Drummondnak, az Aboukir parancsnokának mint rangidős tisztnek és visszafordult. Úgy tünik, hogy egyszerüen Drummond kapitányra testálta az unalmas járőrszolgálat irányításának nem sok dicsőséggel kecsegtető feladatát és ehhez remek kifogásokat talált. A kapitány nem vitatkozott felettesével, hanem teljesítette a parancsot és átvette a raj vezetését. Ezek után már csak a maradék három cirkáló folytatta tovább az utat.

Szeptember 19 - én egy Christian ellentengernagynak címzett üzenetet fogtak ( Londonban nem tudták, hogy időközben hazatért ), amelyben az Admiralitás utasította az egységet, hogy változtasson irányt és a Broad Fourteens – nél cirkáljanak tovább, mert rájöttek, hogy a német hajók meg sem közelítik a Dogger Bank – ot és jelenlétük teljesen értelmetlen abban a térségben. Annak ellenére a hogy a Pathfinder - t alig két héttel korábban torpedózta meg az U-21 ( az ügyet igyekeztek eltussolni és bebizonyítani, legalábbis a közvéleménynek, hogy a hajóval akna végzett ) és hat nappal korábban figyelmezetést is kapott a veszélyről, Drummond kapitány sok más kollégájához és feletteséhez hasonlóan, új és kiforratlan technológiának tartotta a tengeralattjárót és úgy vélte, hogy nem jelent komoly veszélyt, ezért semmiféle óvintézkedést sem tett esetleges támadásuk ellen. A hajók nyílegyenesen haladtak, nem manővereztek és teljesen mellőzték a tengeralattjáróveszély esetén alkalmazott cikkcakk manővert is, amely megnehezítette a torpedó kilövése előtti a célzást. Drummond egyáltalán nem rendelt el harckészültséget és az őrséget sem erősítette meg. A kazamaták fedőlemezeit lezárták ( erős volt a hullámzás ), a fedélzeti ágyúk leponyvázva álltak, csak néhány lőszeres rekeszt nyitottak fel a biztonság kedvéért. A cirkálók személyzete teljesen úgy járt el, mintha nem is lett volna háborús helyzet, pedig a végzet már közeledett feléjük egy általuk jelentéktelennek tartott tengeralattjáró formájában.

Miközben a három öreg hajó a Broad Fourteens felé tartott, szeptember 20 – án kifutott helgolandi támaszpontjáról az U-9 német búvárnaszád, a 32 éves Otto Weddingen sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt. Weddingen 1901 óta szolgált a Császári Haditengerészet tengeralattjáró különítményénél, tapasztalt tiszt volt, egyike a német flotta első tengeralattjáró parancsnokainak. Hajója az U-9, az U-boot – ok korai, a felszínen petróleummotorokkal meghajtott generációjából származott. ( a korai német tengeralattjárókba, a dízelmotor kifejlesztése előtt, a benzinüzemünél sokkal biztonságosabb, kevésbé tüzveszélyes, petróleum hajtású hajógépeket szereltek az elektromos motorok mellé ) Hossza mindössze 57 méter, vízkiszorítása 611 tonna volt és huszonkilenc fő szolgált a fedélzetén ( 5 tiszt és 24 fönyi legénység ). Az U-9 négy torpedóindító csővel támadhatott, amelyek közül kettő az orrba, kettő pedig a tatba volt beépítve, ezt a típust még nem szerelték fel fedélzeti ágyúval. Indulás után az útjuk nagyobb részét lemerülve kellett megtenniük a viharos időjárás miatt, amely erősen dobálta a naszádot, még a víz alatt is. Szeptember 22 – én, éjjel 1 óra után emelkedtek a felszínre és kora reggel, 6 óra körül vették észre a közeledő ellenséges hajók füstjét a távolban. Weddingen azonnal parancsot adott a lemerülésre, hogy az U-9 észrevétlenül minél közelebb lopakodhasson a célpontokhoz és támadó pozícióba kerüljön. A három szürkére mázolt, behemót cirkáló, tíz csomós sebességgel szelte a hullámokat ( ugyanis szigorú parancsba kapták, hogy takarékoskodjanak a szénnel, ezért nem haladhattak gyorsabban ) és semmi jelét sem mutatták, hogy bármiféle veszélyre számítanának. Valóban kényelmesen vonuló elefántcsordára emlékeztettek, hüen gúnynevükhöz ….

Otto Eduard Weddingen korvettkapitány ( 1882 - 1915 )az U- 9 parancsnoka a Pour le Mérite kitüntetéssel és az I. és II. osztályú Vaskereszttel

Weddingen 6 óra 20 perckor indította torpedóját kb. 500 méterről, amely a két kazánház között, közvetlenül az oldalpáncél alatt találta el az élen haladó Aboukirt, átszakítva a belső válaszfalakat. A robbanás szétroncsolt mindent a kazántérben és akkora léket szakított, hogy a bezúduló víztől, a hajó rögtön 20 fokkal balra dőlt. Az Aboukir leállt, mindent elborított a füst és a szétszakadt vezetékekből süvítve kiszökő, nagynyomású, forró gőz. Drummond kapitány, aki a kabinjában aludt, a robbanásra és hatalmas lökésre ébredt fel. A hídra sietett és mivel meg volt győződve róla, hogy aknára futottak és eszébe sem jutott, hogy tengeralattjáró támadta meg őket, rögtön üzenetet küldött a Hogue kapitányának, hogy hajójával jöjjön közelebb és emberei készüljenek fel a vontatásra. Hamarosan azonban a befutó kárjelentések nyomán be kellett látnia, hogy az Aboukir menthetetlen, ezért parancsot adott a csónakok lebocsátására és a kiürítésre. Ekkor derült ki, ami eddig nem tünt fel senkinek, vagy legalábbis nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget : hogy alig van mentőcsónak a fedélzeten, mivel a nagy, vitorlával is felszerelhető bárka, a két kutter ( nagyméretü mentőcsónak ) és a két hosszú, úgynevezett „bálnavadász” csónak Chatham – ben maradt, mert így akarták csökkenteni a fedélzet zsúfoltságát. Csak a kis őrcsónak, egy másik kisebb evezős csónak és a nagy gőzbárka maradt a fedélzeten, de ezeken együttesen a legénység alig negyedének jutott férőhely. De ez csak a bajok kezdte volt, mert a méretes gőzbárka mozgatásához szükséges daru, gőz híján már használhatatlan volt. Végül a növekvő dőlés miatt nem volt más választás, mint beugrani a jéghideg vízbe mentőmellény nélkül, mert egy adminisztrációs hiba, vagy sokkal inkább hanyagság miatt, a 7. Cirkálóraj tengerészeinek nem osztották ki őket behajózáskor….

Az Aboukir közben lassan megtelt vízzel és az oldalára borult, majd átfordulva még percekig, himbálózva lebegett a felszínen és csak 6 óra 55 perc körül nyelte el a tenger.

Bertram Nicholson sorhajókapitány felettesével ellentétben rögtön rájött, hogy tengeralattjáró támadta meg a zászlóshajót, ezért taktikusan, hajóját a Hogue – t az akkor még a felszínen lebegő testvérhajója mögé irányította, hogy egyik oldalról védve legyen. Az elgondolás jó volt, de Weddingen parancsnok is taktikusan gondolkodott és megkerülve a lassan alámerülő roncsot, a másik oldalról támadott. Alig 350 méterről, egymás után két torpedót indított a Hogue felé, amelyek pillanatokkal később már robbantak is. Az első leszakította a cirkáló teljes övpáncélját a jobb oldalon és feltépte az oldalát, a második pedig a hátsó lövegtorony lőszerraktárát robbantotta fel, ahol a 234 mm – es gránátokat és a kordit kivető tölteteket tárolták. A legénység éppen a csónakok lebocsátásával foglalkozott és mentette a zászlóshajó legénységét, amikor előbb egy kisebb majd egy sokkal nagyobb robbanás rázta meg a hajót, a szemtanúk szerint az utóbbitól egy pillanatra valósággal kiugrott a vízből a hatalmas test. Mindent beborított a felcsapó forró gőz, a kőszén fekete és a kordit robbanóanyag sárgás színü füstje. A Hogue belső vízzáró ajtói nyitva voltak, ezért a cirkáló alig negyed óra alatt követte az Aboukirt a Broad Fourteens mélyére.

De még mindig nem volt vége. Robert W. Johnson kapitány látva a vízben küszködő több száz hajótöröttet, úgy döntött, hogy az óriási kockázat ellenére nem hagyja ott őket és utasította az első tisztet a vízzáró ajtók lezárására és a mentőcsónakok, mászóhálók, kötelek leeresztésére. Közben az U-9 már éppen elhagyni készült a helyszínt, amikor Weddingen a periszkópon át meglátta, hogy a Cressy is megáll. Az álló célpont minden tengeralattjárós álma, így 1000 méterről kilőtte a két hátsó indítcsőből is a torpedóit. Az egyik célbatalált, de nem okozott végzetes sérülést, a másik ártalmatlanul elszáguldott a Cressy mellett. A fedélzetről, hirtelen valaki meglátott a vízben egy periszkópot, vagy legalábbis amit annak vélt, erre az egyik 76 mm - es löveghez odarohantak a kezelői és lövedékzáport zúdítottak rá. A tüzérek hamarosan büszkén jelentették, hogy eltalálták az ellenséget. Valójában egy nagyobb roncsdarabot lőttek szét, mert az U-9 éppen az ellenkező oldalon volt és újra támadni készült. ( az elülső lövegtorony dühös személyzete, tüz alá vet egy közelben dolgozó holland halászgőzöst is, gondolván, hogy német kémhajó és arról irányítják az U-boot támadását, de a halászhajó személyzete és mint később kiderült, a saját szerencséjükre nem találták el …. ) Weddingen ezek után már nem akarta félbehagyni amibe belekezdett, ezért megfordította hajóját és negyed órával később az elől lévő, kettes számú indítócsőből kilőtte utolsó torpedóját is, ezzel megadva a kegyelemdöfést a Cressy-nek. Alig 35 perc múlva a HMS Cressy is felborult és követte két testvérhajóját az Északi – tenger fenekére.

A helyszínen hamarosan már csak a hét kisebb – nagyobb mentőcsónakba és egyetlen gőzbárkába zsúfolódott kb. 400 tengerész és a vízben úszó, több száz hajótörött maradt. A Flora nevü holland halászgőzös 8 óra 30 - kor ért a helyszínre és 286 embert sikerült kimentenie, a Titan gőzhajó további 147 - et. Tyrwhitt Commodore rombolói Harwich – ból az időjárás javulása nyomán el tudtak indulni, de mivel nem kaptak vészjelzést nem siettek különösebben. Csak 11 óra 45 körül érkeztek meg, de még így is kb. 400 tengerészt tudtak élve kihúzni a jéghideg vízből, majd nekiálltak átfésülni a területet a német tengeralattjáró után, de mivel az már messze járt, hamar felhagytak a kereséssel. 

Az U-9 sikeres akciója során a Royal Navy három páncéloscirkálót és személyzetükből 62 tisztet és 1397 legénységi állományú tengerészt veszített, akiknek többsége a bevonultatott tartalékosok és a fiatal tengerészkadétok közül került ki. Összesen 837 – en élték túl a katasztrófát, köztük Wenman „Kit” Wykeham – Musgrave tengerészkadét, akinek története rendkívül híressé vált. Nem véletlenül. 

A süllyedő HMS Aboukir

Az akkor tizenöt éves fiú is a dartmouth – i Britannia Haditengerészeti Középiskola diákja volt és számos társával együtt a 7. Cirkálórajhoz vezényelték, majd a HMS Aboukir páncéloscirkáló fedélzetére osztották be. Amikor a hajó az U-9 torpedótalálata nyomán süllyedni kezdett, Musgrave a többiekkel együtt, csónakok híján a vízbe ugrott, ahonnan a Hogue legénysége mentette ki. Azonban nemsokáig örülhetett, hogy biztonságba került, mert pillanatokkal később a Hogue oldalát is feltépték a német torpedók, így újra menekülnie kellett. Ezúttal a Cressy tengerészei segítettek rajta, de alig fél óra múlva a harmadik hajó is úton volt az Északi – tenger mélyére. Musgrave kadétot és teljesen átfagyott társait, akik roncsokba kapaszkodva hánykolódtak a tengeren, végül egy holland halászhajó mentette ki, amelyet szerencsére nem süllyesztettek el sem a németek, sem a dühös britek. Musgrave a későbbiekben is a Royal Navy kötelékében maradt, túlélte mindkét világháborút és magas beosztású tisztként vonult nyugállományba. 1989 – ben 90 évesen hunyt el.

A három cirkáló és legénységük pusztulása nyomán, a felháborodás óriási hullámai söpörtek végig Nagy – Britannián. A felzúdulás legalább akkora, sőt nagyobb volt, mint a helgolandi győzelem utáni eufória. Az Admiralitás azonnal vizsgálatot rendelt el az ügyben, de ennek eredménye, csak részleteiben alaposan megnyirbálva került a nyilvánosság elé. Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja a cirkálók parancsnokait, elsősorban Drummond sorhajókapitányt akarta felelősségre vonni, de be kellett érnie Nicholson és Johnson kapitánnyal, mivel Drummond az áldozatok között volt. A két tisztet megrovásban részesítették kötelességmulasztásért, megtéve őket bünbaknak. Christian és Campbell tengernagyok politikai kapcsolataiknak köszönhetően ( Campbell és V. György király régóta jól ismerték egymást és közeli barátok voltak ) megúszták a komolyabb számonkérést. Sokan feltették azonban a kérdést, hogy a két főparancsnok miért nem volt a rájuk bízott flottaegységgel szeptember 22 – én, a sajtó pedig gyávasággal vádolta őket.

Az Aboukir, a Hogue és a Cressy balsorsa a tengeralattjárókkal kapcsolatos nézeteik sürgős átgondolására kényszerítette a Brit Admiralitás szakértőit, akiknek meg kellett kezdeniük a tengeralattjárók elleni védekezés új módszereinek kidolgozását. Ez azonban nem ment gyorsan és még számos hajó legénysége megszenvedte az elavult elveket, mire az új módszerek bevezetésre kerültek és végre hatékonyabbá vált a tenger felszíne alól jövő fenyegetés elhárítása. A modern víziaknák és torpedók ellen szinte védtelen, elavult hadihajókat azonban amint lehetett kivonták az első vonalbeli szolgálatból.

Bevetésen eltünt

A hármas diadal után, az U-9 szeptember 24 – én futott be Wilhelmshaven kikötőjébe, ahol hatalmas, éljenző tömeg fogadta a hajót és a fedélzetén felsorakozott legénységet. A Kaiser Weddingen parancsnokot a legmagasabb német katonai kitüntetéssel, a Pour le Mérite - tel tüntette ki és előléptette korvettkapitánnyá, valamint a legénység tagjaival együtt megkapta az I. és II. osztályú Vaskeresztet.

Otto Weddingen, hamarosan bebizonyította, hogy a három cirkáló elsüllyesztésekor, nemcsak egyszerüen szerencséje volt. Alig két héttel később, 1914. október 5 – én Aberdeen – től alig valamivel több mint 20 kilométerre, lecsapott a 10. Cirkálóraj egyik hadihajójára, a 7900 tonnás HMS Hawke nevü, Edgar osztályú páncéloscirkálóra, amely leszakadva haladt a többiektől ( nemsokkal korábban vette fel a flottakötelék postáját ezért maradt le ). 594 fős legénységének, csak 70 tagja élte túl a támadást. Az egyik túlélő, Sidney Austin csónakmester, új ember volt a HMS Hawke fedélzetén, mert alig hat nappal korábban foglalta el új beosztását. Előző hajója a szeptember 22 – én megtorpedózott HMS Hogue páncéloscirkáló volt.

Az U-9 ünnepélyes fogadtatása Wilhelmshaven kikötőjében , 1914. szeptember 24 - én

1915 elején, a sikeres parancsnokot, aki ekkor már nemzeti hősnek számított, másik hajóra vezényelték. Az U-29 az U-boot – ok új generációjához tartozott, amely 64,7 méteres hosszával és 675 tonnás vízkiszorításával nagyobb és erősebb volt, mint az U-9, bár manőverezőképessége valamennyit romlott, elődeihez képest. Az orrba és a tatba épített két – két torpedóindító csövön kívül felszerelték egy 88 mm – es fedélzeti ágyúval is. ( Az öreg U-9, 1916 áprilisáig teljesített harci bevetéseket, majd átminősítették oktatóhajóvá. Túlélte az 1. világháborút és 1919-ben Morecambe - ben bontották szét ócskavasnak. ) 

Az U-29 tengeralattjáró, 1915. március 10 – én futott ki a következő őrjáratára, amelynek során március 11 és március 14 között, öt brit és egy francia teherhajót torpedózott meg, amelyek közül négy elsüllyedt, kettő súlyosan megrongálódott. A sikeres portya után azonban, az U-29 nem tért vissza támaszpontjára és eltüntnek nyilvánították. Csak az 1. világháború után, a brit tengerészeti hírszerzés jelentéseiből derült ki, mi lett a sorsa.

1915. március 18 – án kb. 130 kilométerre Pentland Firth – től, Skócia legészakibb partvidéke és az Orkney – szigetek között, az U-29 egy nagy brit flottakötelékkel találkozott, mely 23 darab, hat oszlopban haladó, nagy csatahajóból állt. Weddingen a bal szélső oszlop utolsó hajóját, a 22000 tonnás HMS Neptune – t támadta meg, azonban kilőtt torpedója nem talált, viszont a tengeralattjárót azonnal felfedezték. Miközben a kötelék élesen elfordult, hogy kikerüljön a veszélyzónából, két csatahajó kivált a formációból, hogy megtorolja támadást és az U-boot után eredt. A HMS Temeraire és a másik óriás, a legendás HMS Dreadnought csaknem összeütköztek, de az U-29 végül mégsem tudott elmenekülni előlük. Rövid üldözés után a Dreadnought utolérte és nem volt kegyelem.

Valószínüleg a 20 csomós sebességgel nekirontó, kéményeiből vastag fekete füstöt okádó szürke kolosszus, széles orra volt az utolsó látvány ami Weddingen korvettkapitány szeme elé tárult a periszkóp lencséjén át, mielőtt a több mint 20000 tonna acél könyörtelenül, brutális erővel végiggázolt az U-29 - en. A Dreadnought, masszív, de elődeiéhez képest kurta döfőorra kettéhasította a tengeralattjárót, csak egy kevés törmeléket és olajat hagyva a felszínen. Aztán váratlanul, az U-29 kettészakadt törzsének elülső része, rövid időre kiemelkedett a vízből, a csatahajó tengerészei ekkor tudták leolvasni az orrára festett 29 - es számot. A roncs néhány percig az ég felé meredve lebegett a felszínen majd végleg alábukott. A 39 főnyi legénységéből senki sem élte túl az ütközést.

A sors iróniája, hogy a HMS Dreadnought az első modern csatahajó ( 1915 márciusában, már nem számított különösebben modernnek, bár harci értéke még mindig jelentős volt ), az U-29 elsüllyesztése előtt és után egyáltalán nem vett részt egyetlen tengeri ütközetben sem. Egyetlen győzelmét ellenséges hajó felett, a német U-boot legázolása jelentette, de egyben ez az egyetlen ismert eset is, amikor csatahajó, tengeralattjárót győzött le. ( az ilyen összecsapásokban általában a felszíni hajó húzta a rövidebbet ) 1923 – ban tizenhat évnyi szolgálat után úgy bontották szét, hogy hatalmas ágyúit csak hadgyakorlatokon sütötték el.

A Weddingen parancsnok akciójának emlékére kiadott német , képes propagandalevelezőlap

Nemes Ferenc