A US Navy 3. Flotta – Amikor dühöng az Ördög-tenger

Acélvihar

1944 őszére a japán hadvezetés számára nyilvánvalóvá vált, hogy amennyiben valamilyen csoda nem történik, hazájuk megalázó vereséget szenved és katonai megszállás alá kerül. Az amerikaiak a stratégiai fontosságú Fülöp – szigetek inváziójára készültek és Tokióban tudták, ha ez sikerül, hamarosan a japán anyaország kerül sorra. A józanabbul gondolkodók tisztában voltak vele, hogy a már szinte biztosa vehető vereség csak idő kérdése és legfeljebb elodázható egy ideig, de ennek érdekében mindent eszközt be kell vetni. Ezért került kidolgozásra a Sho-Go 1 hadmüvelet, amely a Fülöp – szigetek invázióját volt hivatott megakadályozni.

A hadiflotta főparancsnoka, Soemu Toyoda admirális utasítására kidolgozott terv szerint a japán haditengerészet szinte összes megmaradt nehéz egységét összegyüjtötték és négy harci kötelékre bontva kívánták bevetni az amerikaiak ellen. Toyoda tudta, hogy kevés esélyük van a sikerre és tisztában volt azzal is, hogy az üzemanyag és a szükséges felszerelések hiánya miatt a flotta katasztrofális állapotban van. Ezért nem akarta megvárni, amíg hajói végképp használhatatlanná válnak és addig akart velük csapást mérni az ellenségre, amíg lehetőség volt rá.

Az öt megmaradt csatahajóból ( köztük az „óriási ikrek” a Yamato és testvérhajója a Musashi a világ legnagyobb és legerősebb hadihajói ), tíz nehézcirkálóból és két könnyücirkálóból, valamint huszonöt rombolóból álló főerőt Takeo Kurita tengernagy vezette és nyugat felől a Samar sziget és Luzon között húzódó San Bernardino szoroson át kellett megtámadnia az amerikai partraszálló erőket. ( Kurita,Toyoda admirálistól mindössze annyi utasítást kapott, hogy hatoljon be az amerikai inváziós flotta hajói közé és pusztítson el bármi áron annyit, amennyit csak tud )

USS Spence  ( DD - 512 ) Fletcher osztályú torpedóromboló

Nishimura admirális két csatahajóból, egy nehézcirkálóból és négy rombolóból álló, úgynevezett C Csapásmérő Csoportosításnak nevezett egysége dél felől támadott volna, az őket követő, két nehézcirkálóból, egy könnyücirkálóból és nyolc rombolóból összeállított D Harccsoporttal, amelyet Shima tengernagy parancsnokolt, a Leyte sziget és Mindanao közötti Surigao szoros felől, hogy harapófogóba szorítsák az amerikaiakat. Hogy az inváziós erőket szállító, Thomas C. Kinkaid vezette 7. Flottát és a partraszállást fedező 3. Flotta csatahajóit és repülőgép – hordozóit elcsalják, északról Ozawa tengernagy egy nehéz és három könnyü repülőgép – hordozóból és két részben repülőgép – hordozóvá átalakított csatahajóból álló köteléke közelített. Ennek az anyahajós egységnek eleve a csali szerepét szánták, harcképessége ugyanis korlátozott volt, mivel az elmúlt időszak hadmüveletei során szinte alig maradt fedélzetükön bevethető repülőgép.

A Sho-Go 1 hadmüvelet lényegében már akkor elkésett, amikor a japánok főereje 1944. október 22 - én elindult Brunei - ben fekvő támaszpontjáról, mivel a Douglas MacArthur tábornok vezette csapatok, már október 20 - án megkezdték a partraszállást a Leyte - sziget védett öblében és már az első nap partra tették a csapatok döntő többségét, így azt megakadályozni már nem tudták, de ennek ellenére még így is rettenetes károkat okozhattak volna MacArthur csapatainak, ha Kurita csatahajói és cirkálói a kapott parancs szerint beszabadulnak a part mentén nyüzsgő több mint ötszáz teherhajó és partraszállító jármü közé.

A müvelet a lehető legrosszabbul indult Kurita admirális számára, mert már az indulás utáni éjszakán, a járőröző USS Darter és az USS Dace amerikai tengeralattjárók észrevették kötelékét, amely nem volt eléggé elővigyázatos és október 23 - án hajnalban megtorpedózták zászlóshajóját az Atago - t és testvérhajóit a Maya és a Takao nehézcirkálókat. Az Atago és a Maya rendkívül gyorsan elsüllyedt, a Takao pedig annyira megrongálódott, hogy kénytelen volt visszafordulni és a háború végéig már nem is tudták kijavítani. Kurita admirális nem volt egészséges ( trópusi náthalázban szenvedett ), ráadásul hajója olyan gyorsan süllyedt el, hogy kénytelen volt betegen a vízbe ugorva menekülni a fedélzetről, mert a csónakokat már nem volt idő leereszteni. Miután kimentették az óceánból, új zászlóshajónak a hatalmas Yamato csatahajót választotta.

Az amerikaiak október 24 - én észlelték a közeledő japánokat és azonnal hatalmas légitámadást indítottak ellenük. A hordozókról felszálló repülőgépek bombái két találatot értek el a Yamato – n és súlyosan megrongálták a Myoko nehézcirkálót. A legnagyobb „trófea” a többi egységtől kissé lemaradó hatalmas Musashi volt, amely tizenkilenc torpedó és tizenhét bombatalálatot követően merült hullámsírba, legénysége nagyrészével együtt. Kurita flottájának légi fedezetét eredetileg a Luzon repülőterein állomásozó gépeknek kellett volna ellátni, azonban ezek döntő többségét ( több mint 200 repülőgépet ) megsemmisítette a hordozók légvédelme. Az amerikaiak mindössze az USS Princeton ( CVL-23 ) könnyü hordozót veszitették el, amelynek fedélzetén egy jólirányzott bombatalálat után pusztító tüzvész tört ki, majd miután a lángok elérték a hátsó lőszerraktárat, felrobbant.

A dél felől támadó Nishimura flottája jóval Kurita megérkezése előtt érte el a szük Surigao szorost és találkozott össze az ellenséggel, akik már felkészülten várták, mivel a felderítő repülőgépek jelezték érkezésüket. ( az eredeti terv szerint egyszerre kellett volna támadnia a két japán flottaköteléknek, harapófogóba szorítva az ellenséget ) Az Oldendorf admirális vezette, több mint nyolcvan, régebbi csatahajókból, rombolókból és torpedónaszádokból álló egység az október 24 - e késő estétől, másnap hajnalig tartó éjszakai tengeri csatában, szétverte Nishimura flottáját. Az amerikai csatahajók, köztük az öreg USS West Virginia ( BB - 48 ), amely Pearl Harbor megtámadása során súlyosan megsérült, radarral irányított, alaposan modernizált tüzvezető rendszerükkel, a sötétben is pontosan tudtak célozni, amely behozhatatlan előnyt jelentett számukra. A torpedónaszádok villámgyors támadásaikkal, teljesen összezavarták a japánokat, akik nem tudtak időben reagálni.

Október 25 – re virradóra elsüllyedt a Fuso és a Yamashiro csatahajó és két romboló, a harmadik súlyosan megrongálódott. Az alaposan megkésve érkező Shima tengernagy, látva Nishimura hajóinak pusztulását, visszafordult és elhagyta a csatateret, miközben több torpedónaszád is megtámadta egységét, ráadásul zászlóshajója a sötétség okozta káoszban összeütközött a menekülő Mogami nehézcirkálóval és annyira megrongálta, hogy teljesen harcképtelenné válva, másnap az amerikaiak végeztek vele. 

 William F. Halsey admirális ( 1882 - 1959)

William F. Halsey admirális, a partraszállást biztosító 3. Flotta parancsnoka, jelentős sikerekről kapott jelentést, így azt a téves következtetést vonta le, hogy Kurita flottája annyira meggyengült, hogy a továbbiakban már nem kell vele számolni. Ezért, amikor a felderítők jelentették, hogy észak felől repülőgép – hordozók közelednek, Halsey úgy vélte megtalálták a japán főerőt és csatahajókból, valamint nehéz – hordozókból álló kötelékével Ozawa csali flottája ellen indult anélkül, hogy erről értesítette volna Kinkaid admirálist, lényegében védtelenül hagyva a 7. Flottát és a partraszálló erőket. Halsey tengernagy az US Navy egyik legjobb és legnépszerübb harctéri parancsnoka volt. Megítélése máig ellentmondásos, mert rámenős és agresszív parancsnokként, hajlamos volt az ésszerütlen döntésekre és a felelőtlenségre, nem véletlenül volt közismert beceneve a „Bull”, vagyis Bika. Képességeit azonban nemcsak felettese Chester Nimitz flottatengernagy, de még a japánok is elismerték. Ezúttal valószínüleg rámenőssége és becsvágya miatt esett bele a japánok csapdájába és dőlt be megtévesztő hadmüveletüknek.

Október 25 - én Kurita akadály nélkül hatolt be a Mindoro, Palawan, Mastbe és Marinduque szigetek által határolt Sibuyan tengere, ahol meglepetten tapasztalta, hogy Halsey flottája sehol sincs, viszont reggel 6 óra 46 körül összetalálkozott Sprague ellentengernagy Taffy 3 – nak ( Task Force 3. ) becézett hat kísérő hordozóból, három rombolóból és négy kisebb járőrhajóból álló egységébe. A küzdelem elképesztően egyenlőtlen volt, mivel Sprague hajói egyáltalán nem rendelkezett nehézfegyverekkel, repülőgépei pedig földi célok és tengeralattjárók elleni harcra voltak felkészítve. Ennek ellenére a tengernagy szembeszállt a túlerőben lévő japán kötelékkel, miközben segélykérő üzenetek sorát küldte Halsey – nek. Először rombolóit indította támadásra. A könnyü hadihajók legénysége, annak ellenére, hogy esélyük sem volt, halálmegvető bátorsággal szálltak szembe a japánokkal, noha tudták, hogy fedélzeti fegyvereikkel kevés kárt tudnak tenni a páncélos monstrumokban. A japán nehézlövegek gránátjai, mivel csatahajók ellen tervezték őket, gyakran egyszerüen áthatoltak a rombolók és a könnyü - hordozók vékony páncélzatán és közönséges acéllemezből készült felépítményein, majd a túloldalon ártalmatlanul távoztak. Az USS Johnston ( DD - 557 ) romboló, a több mint 13000 tonnás Kumano nehézcirkálóval bocsátkozott közelharcba és alaposan megrongálta torpedóival, de az összecsapás végére, a japánok szinte teljesen szétlőtték az amerikai hajót.

Példája nyomán testvérhajója az USS Hoel ( DD- 533 ), a kisebb USS Samuel B. Roberts ( DE – 413 ) kísérő rombolóval támadásba lendült és mielőtt végzett velük az ágyútüz, sikerült teljesen szétzilálniuk a japánok harcrendjét. Ernest Evans parancsnok, a Johnston kapitánya ( akiről szinte mindenütt megjegyzik, hogy cseroki indián származású volt ), súlyos sebesülten, roncs hajójával, amelynek gépeit nagy nehézségek árán sikerült újra üzembe helyezni, mégegyszer felvette a harcot az ellenséggel és behatolva a japán kötelék közepébe, magára vonta a japán lövegek tüzét, hogy időt nyerjen a hordozóknak. A lángoló Johnston, vele és 327 fős személyzetének 185 tagjával süllyedt el. A rombolót „kivégző” japán cirkáló kapitánya, a szemtanúk beszámolója szerint tisztelgett az alámerülő roncs láttán, így kifejezve tiszteletét legénységének bátorsága iránt. ( Evans parancsnok, bátorságáért poszthumusz megkapta a Kongresszusi Becsületérmet. ) A Taffy 3 repülőgépei az összes rendelkezésükre álló fegyverrel támadták az ellenséges hajókat, de páncéltörő bombák híján, igazán nagy kárt nem tudtak tenni bennük. Úgy tünt, a japánok hamarosan áttörnek és vérfürdőt rendeznek a partraszálló erők között, mivel a kísérő - hordozók már nem bírták sokáig feltartóztatni őket ( közülük az USS Gambier Bay már elsüllyedt ). Ekkor váratlanul, Kurita admirális visszavonulásra adott parancsot, amivel nem csak a saját beosztottait, hanem az amerikaiakat is sikerült alaposan meglepnie.

A mai napig rejtély, hogy a nemvárt győzelem küszöbén, a japán főparancsnok miért döntött hirtelen a visszavonulás mellett és hagyta el a San Bernardino szoros felé a csatateret. 

 Kurita köteléke már kezdett eltünni a távolban, amikor az ütközet záróakkordjaként, a szárazföld felől, vártalanul japán repülőgépek csaptak le az amerikai hajókra. A gépek nem dobtak bombákat, hanem egyenesen belecsapódtak a 7800 tonnás USS St. Lo ( CVE – 63 ) kísérő - hordozóba. Az elkövetkező napokban a japán védők, maradék repülőgépeiket többször is öngyilkos bevetésekre küldték. Nagyrészüket ugyan lelőtte a légvédelmi tüzérség és a vadászgépek, de az amerikaiakat megdöbbentette az újfajta harcmodor a kamikazék.

Előírásosan rögzített Hellcat vadászgépek , egy repülőgép-hordozón

A Taffy 3 az összecsapás során mintegy 1000 embert, számos repülőgépet, két kísérő – hordozót, két rombolót, valamint egy őrhajót veszített, míg a japánok három korszerü nehézcirkálót. Eközben északon Halsey hajói és repülőgépei könnyedén elsüllyesztették Ozawa flottáját, az Ise és Hyuga hordozó - csatahajók kivételével. Ez a kettő csak azért menekült meg, mert időközben értesítették Kurita támadásáról és személyesen Nimitz tengernagy utasította, hogy a Willis A. Lee tengernagy parancsnoksága alatt lévő csatahajókat azonnal küldje vissza.( Lee eredetileg a 7. Flotta mellett akart maradni és ellenezte, hogy hajóit északra vezényeljék )

Halsey – nek később, meglehetősen kellemetlen üzenetváltás során kellett magyarázatot adnia döntéséről, hogy miért hagyta magára a 7. Flottát. Óriási szerencséjére a dolgok végül jól alakultak és nem következett be egy katasztrofális vereség.

MacArthur csapatai, a Leyte szigetén uralkodó nehéz terepviszonyok és a kiépített utak hiánya miatt, csak kínkeservesen tudtak előrenyomulni, mert a hadmüvelet tervezésekor ezekre a körülményekre nem fordítottak kellő figyelmet. A sziget elfoglalása után is sokáig voltak még kisebb - nagyobb összecsapások a rejtőzködő és gerillaháborúba kezdő japán katonákkal. A következő célpont az északnyugatra fekvő Mindoro szigete volt, ahol a partraszállási hadmüveltek december közepére voltak előirányozva, ehhez azonban folyamatosan biztosítani kellett az előrenyomuló szárazföldi egységek légi támogatását. Mivel az elmúlt hetek harci cselekményei alaposan leapasztották a lőszer és az üzemanyagkészleteket, sürgősen gondoskodni kellett az utánpótlásról. A legközelebbi támaszpont, ahol mindez kellő mennyiségben rendelkezésre állt, a Fülöp - szigetektől keletre, mintegy 1600 kilométerre fekvő Ulithi atollon volt, azonban Halsey – t sürgette az idő és nem volt lehetősége arra, hogy hordozóit hosszabb időre kivonva a hadmüveletekből és egyenesen a támaszpontra induljon velük. Úgy döntött, hogy 500 kilométerre délkeletre hajózik, ahol a 3. Flottának találkoznia kell, azzal a szállítóhajókból álló kötelékkel, amely Ulithiből indult néhány nappal korábban a szükséges ellátmánnyal és az égetően szükséges üzemanyaggal. Ebben a távolságban már nem kellett a japán repülőgépek támadásától tartaniuk, legfeljebb a tengeralattjáróktól. Arra azonban ekkor még senki sem számított, hogy a japánoknál sokkal veszedelmesebb ellenség közeledik a győzedelmes 3. Flottához, amelytől nem védenek meg a hatalmas ágyúk és a vastag páncélzat.

Szörnyeteg születik

Napokkal korábban, az utólagos számítások szerint december 14 - e táján, északnyugatra az Ulithi atolltól, igazi szörnyeteg született, amely nem volt túl nagy, de annál veszedelmesebb lett. A Csendes – óceán Japántól délre eső hatalmas térségét, Ördög – tenger néven is emlegetik. Ez a misztikus hírü, hatalmas vízfelület, nagyjából a hírhedt Bermuda - háromszöggel átellenben fekszik ( ezért egy részét, időnként Sárkány – háromszög néven is emlegetik ) a Föld túlsó oldalán és számos hajó rejtélyes eltünésének a színhelye, ezért a legveszélyesebb területek közé sorolják. ( A 2. világháború alatt, a Csendes – óceánon vívott ütközetek nagyrészt éppen ebben a térségben zajlottak és ekkoriban is történt néhány igen furcsa észlelés …. ) A zóna hírhedt szeszélyes időjárásáról, így az eltünt hajók közül sok végzete valószínüleg ennek számlájára írható. 

1944. december 16 – án, a közeledő viharnak jó ideig senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget, mivel még tartott az áprilistól december végéig húzódó tájfunszezon és az időről - időre kitörő trópusi viharok errefelé egyáltalán nem voltak ritkák. 1944 december közepén azonban, az óceán felszíne különösen felmelegedett ( kb. 27 Celsius fokos, vagy magasabb hőmérsékletre ), ami az intenzív párolgással párosulva, tökéletesen megfelelő volt egy minden korábbinál erősebb trópusi ciklon kialakulásához. A nagy nedvességtartalmú, meleg levegő gyors emelkedésbe kezdett és hamar beindult a gomolyfelhők képződése. Mivel Ulithi a 10 és 20 szélességi kör közötti térségben helyezkedik el, a Föld forgásából eredő Coriolis - erő erre érvényesül legjobban, amelynek hatására az egész hatalmas légköri képződmény az óramutató járásával ellentétes irányba forogni kezdett ( a déli féltekén a trópusi ciklonok az ellenkező irányba forognak ) és a felhőkarok kialakulása nyomán kezdte felvenni a tájfunok jellegzetes őrvénylő alakját. Mivel az óceán meleg vize párolgásával elegendő energiautánpótlást biztosított számára, ahogy észak - északnyugat felé sodródott 7 - 9 csomós sebességgel ( kb. 13 – 17 km / óra ), egyre erősebb és veszedelmesebb lett, bár mérete nem volt túl nagy. A tájfunok hasonlóak az Atlanti - óceánon és a Mexikói – öbölben pusztító hurrikánokhoz, mivel azonban a Csendes – óceánon jóval nagyobb, számukra energiát biztosító meleg, szabad vízfelület áll rendelkezésre és jóval kevesebb a szárazföld, amely csökkenthetné erejüket, sokkal pusztítóbbá tudnak válni. 

A New Jersey ( BB - 62 ) csatahajó a tájfunban 1944. december  18-án

Eközben a 3. Flotta vezető meteorológusa G.F. Koscko és munkatársai az USS New Jersey ( BB- 62 ) csatahajón, csak meglehetősen hiányos információkkal rendelkezetek az időjárás további alakulásáról. Az US Navy, Pearl Harborban müködő időjárás előrejelző központja ugyan, naponta kétszer ellátta őket információkkal, de ezek csak tizenkét óránként érkeztek, ráadásul az amerikai csapatok gyors előrenyomulása miatt, még nem volt idő az újabb megfigyelőállomások kiépítésére, ezért az adatok megbízhatósága erősen kétséges volt. A New Jersey – n dolgozó meteorológusok, leginkább csak a saját müszereikre, a járőröző vadászgépek jelentéseire és a saját számításaikra hagyatkozhattak, ezért az a sajátos helyzet állt elő, hogy miután az egyik légi járőr egy közeledő trópusi vihart jelzett, ők annak várható haladási útvonalát több száz mérfölddel északkeletre, míg a Pearl Harborból kapott előrejelzés, tőlük csak kb. 100 mérföldre ( kb. 185 km ), de mindenképpen látszólag biztonságos távolságra becsülte a flottaköteléktől. A valóságban a vihar és Halsey hajói pontosan egymás felé tartottak.

Az Ördög-tengeren

Miután a gőz átvette az uralmat az óceánokon a vitorláktól, az üzemanyagfelvétel a hajózás legnehezebb manővereinek egyikévé vált, főleg ha a nyílt tengeren kellett végrehajtani és háborús helyzetben. Amíg a hajók kazánjait kőszénnel fütötték, ez a munka nemcsak nehéz és veszélyes, de ráadásul rettenetesen piszkos is volt. Ahogy aztán a szén fokozatosan háttérbe szorult, mint fütőanyag és lassan kiszorította a kőolaj, a müvelet könnyebbé vált ugyan, de így is nagyon kockázatos maradt. 

A kőolaj áttöltését, nagy tankhajók tartályaiból végezték, de lehetőség volt arra is hogy a csatahajók és repülőgép – hordozók szükség esetén saját üzemanyagkészletükből átadjanak kísérőiknek. Egy - egy tanker egyszerre két - három hajót tudott feltölteni, amelyek jobbról és balról soroltak be mellé, menet közben pontosan tartva a gyakran alig néhány méteres távközt és a kb. 20 km / órás haladási sebességet. Az ütközésveszély miatt, rendkívüli körültekintésre volt szükség, mind az olajat átadó, mind az azt felvevő hajó személyzete részéről. Az egymás mellett haladó monstrumok között, erős drótköteleket feszítettek ki ( napjainkban is puskával lövik át a kábel áthúzására szolgáló kötelet a másik hajó fedélzetére, hogy az ottani személyzet rögzíthesse ), hogy azok kötélpályaként müködve, lehetővé tegyék, fémkosarakban, szállítóhálókban és raklapokon a rakomány, valamint a vastag, de hajlékony adagolóvezetékek átjuttatását. Átrakodás és üzemanyagfelvétel közben a nyílt tengeren, egy hadiflotta hajói rendkívül kiszolgáltatott helyzetben voltak, mivel nem volt lehetőség a manőverezésre, így ideális célpontot nyújtottak akár egy közelben portyázó tengeralattjárónak, akár a támadó bombázóknak.

Halsey mintegy kilencven hadihajóból álló flottája betartva a vonatkozó biztonsági előírásokat, hogy az esetleges tengeralattjárók dolgát megnehezítse, többszörös védőzónát alkotva és cikkcakkolva haladt a találkozási pont felé. A legkülső védőgyürüt a rombolók, a következőt a csatahajók és cirkálók alkották, a fő csapásmérő erő, a középen haladó könnyü és nehéz repülőgép – hordozók körül.

Az előzetes parancs szerint, Ulithi – ről érkező, Jasper T. Acuff sorhajókapitány parancsnoksága alatt álló Task Group 30.8. jelzésü kötelék, huszonhét nehéz tankerből, hét lőszerszállító teherhajóból, nyolc kísérő hordozóból és hét óceánjáró vontatóhajóból állt, amelyet harminckilenc romboló biztosított. A találkozási pontot a főparancsnok az északi szélesség 14 fok 50 perc, nyugati hosszúság 129 fok 50 percnél jelölte ki.

Az USS DeHaven romboló ( DD -  727 ) üzemanyagot vételez

December 17 – én, a kora reggeli órákban, a hajókötelékek közötti randevú a terv szerint létrejött és felkészültek a végrehajtandó feladatra, de már a müvelet kezdetén látszott, hogy a tengerészeknek nehéz dolga lesz, mivel az időjárás egyáltalán nem volt ideálisnak mondható. A vihar ugyan még nem tört ki, de a meleg, nedves szél csaknem 40 km / órás sebességgel fújt, a távolban már tompa égzengés morajlott és sötét gomolyfelhőkből álló fal tornyosodott, a hullámok pedig olyan erősen dobálták a hajókat, hogy a teherrakomány átrakása eleve reménytelen vállalkozásnak tünt, ezért végül meg sem próbálkoztak vele, hanem a kisebb hadihajók üzemanyagtartályainak feltöltésére koncentráltak, amely egyre sürgetőbbé vált. Azonban több órás kísérletezés után is csak a szükséges mennyiségü olaj töredékét tudták átpumpálni néhány szerencsésebb romboló tartályaiba, mert az adagolóvezetékek rendszeresen leváltak, vagy elszakadtak. Dél körül, az USS Manatee ( AO - 58 ) nevü haditengerészeti tartályhajó és az USS Maddox ( DD – 731 ) kishíján súlyos balesetet szenvedett, mert csaknem egymásnak ütköztek, miközben a tanker üzemanyagot próbált átadni a rombolónak és csak a kormányosok ügyességének köszönhetően kerülték el a katasztrófát. 

Ahogy a szél és a hullámzás tovább erősödött, a légi fedezetet adó, őrjáratozó vadászgépek is bajba kerültek, mert több ráközelítés után is alig voltak képesek leszállni, egyre hevesebben dülöngélő hordozóik fedélzetére. Az utolsóként visszatérő két F6F Hellcat pilótái, végül kénytelenek voltak ejtőernyővel kiugrani az óceán háborgó vizébe. Szerencsére a közelben tartózkodó rombolók épségben kimentették őket.

A hiábavaló próbálkozások után, Halsey, mivel más lehetősége nem volt, új feltöltési pontot jelölt ki, 280 km - re északnyugatra, abban a reményben, hogy talán sikerül csendesebb vizekre jutniuk. Később konzultálva Dr. Koscko – val és a többi meteorológussal, újra változtatott a helyszínen, amely 300 km - rel délebbre helyezkedett el az előzőtől. A döntés eleinte jónak tünt, mert ahogy a flotta ismét irányt változtatott, az addig folyamatosan csökkenő légnyomást mutató barométerek ha lassan is, de emelkedni kezdtek és úgy látszott valóban sikerül elkerülni a vihart, azonban ez a javulás csak átmeneti volt. Késő este, 22 óra után, Halsey újabb fordulásra adott parancsot, hogy haladjanak tovább, egy a legutóbb kijelölt ponttól 150 km - re, északnyugatra fekvő térség irányába, majd látva, hogy az időjárás kezd mégrosszabbra fordulni, éjfélkor dél felé fordította hajóit. A tengerészek közül sokaknak az a benyomása támadt, mintha a vihar követné őket bármerre is próbálnak kitérni előle. Mivel sokan ismerték az Ördög - tenger rossz hírét, volt akit ez meg sem lepett …..

„Isteni szél”

A szél folyamatosan erősödött és a hullámok, amelyek már előző nap is méteres nagyságúak voltak, az éjszaka folyamán kezdtek ház méretüre növekedni és ez idővel csak rosszabb lett.

Összetört F6F Hellcat vadászgép fennakadva az USS Anzio hordozó repülőfedélzetének szélén

December 18 – án reggel úgy tünt, hogy nem kel fel a nap. A sebesen rohanó, szinte az óceán felszínéig lógó sötét viharfelhők csak tompa, szürke derengést engedtek át, amelyen néha villámok hasítottak át, miközben özönvízszerüen szakadt az eső. Ennek ellenére, az egyre kritikusabb üzemanyaghelyzet miatt kora reggel ismét megpróbálkoztak a rombolók feltöltésével, mivel ezek közül több már készletei végén járt. Azonban az egyre kétségbeesettebb erőfeszítések ellenére, a vezetékek egymás után váltak le a töltőcsonkokról, vagy szakadtak szét, beterítve a sürü, büzlő olajjal a hajók személyzetét.

Délelőtt 11 óra 49 körül, Halsey admirális látva az egyre katasztrofálisabb helyzetet, elrendelte hogy az alakzatot bontsák meg és szóródjanak szét, ezzel a döntéssel azonban már régen elkésett, mert a tájfun már a nyakukon volt és nem kegyelmezett. Ezután minden kapitánynak egyénileg kellett kitalálnia, hogyan menti meg a hajóját. ( A tájfunriadót, jellemző módon, így is csak 13 óra 45 – kor adták ki, amikor órák óta tombolt az ítéletidő. ) Attól függően, hogy ki hol tartózkodott éppen, mindenki különbözőképpen élte meg a vihart. McCain admirális, zászlóshajója, az USS Hancock hordozó ( CV – 19 ), csak heves trópusi esőbe futott bele a tájfun legszélén, de akik balszerencséjükre a vihar alacsony nyomású központjához ( szeméhez ) közelebb voltak, több mint kétszáz kilométeres sebességü orkánról és hegy nagyságú hullámokról számoltak be. A barométerek folyamatosan zuhantak és soha nem látott alacsony légnyomásértékeket mutattak, a szélmérők egymás után mondták fel a szolgálatot, némelyik egyszerüen darabokra szakadt, mert szerkezete nem bírta a terhelést. A látótávolság minimálisra csökkent, a látóhatár és az óceán szürkesége összeolvadt, a köztük lévő határvonal kivehetetlenné vált. Csak a legközelebb hánykolódó hajók észlelték egymást ( többször így is majdnem ütközés történt ), mert a szakadó eső és a levegőben vízszintesen szálló, szél által felkapott sürü vízpermet, időlegesen megvakította a radarokat, és a zöldesen világító képernyőkön legtöbbször csak értelmezhetetlen foltok, pacnik látszottak.

A tájfun központja , vagyis szeme az USS Wasp hordozó radarképernyőjén

A nagy csatahajók és nehézcirkálók, széles törzsük, masszív szerkezetük és hatalmas tömegük miatt jobban elviselték a megpróbáltatásokat, de a fedélzetükön szolgálók később így is egy gigászi hullámvasúthoz hasonlították az átélteket. Ahogy az orkán tombolása fokozódott, lezárták a nyílásfedeleket és köteleket feszítettek ki a felépítmények mentén, hogy legalább legyen mibe kapaszkodni, ha valamilyen munkát el kell végezni a fedélzeten.

A kazánházakban és a géptermekben a hőség egy idő után szinte elviselhetetlenné vált, mert lezárták a szellőzőnyílásokat és a megrekedt forró levegő, nem tudott kicserélődni. A legénységi szállásokon és a tiszti kabinokban, szinte lehetetlen volt nyugodtan megmaradni, pihenni, mert a bútorok felborultak, ami nem volt rögzítve az elmozdult a helyéről és vándorútra indult. A konyhákban, raktárakban ledőltek a polcok, állványok és összetört edényekkel szétszóródott élelmiszerrel terítették be a padlót, amely aztán a dülöngélés nyomán, a fal mentén gyült halomba. Még a legkeményebb, több évtizedes tapasztalattal bíró tengerészek közül is sokan, életükben először tengeribetegek lettek, a gyengélkedő pedig megtelt zúzódásos és töréses sérültekkel. De ezek csak kisebb kellemetlenségek voltak a folytatáshoz képest. 

Megrongálódott Kingfisher típusú felderítő hidroplán az USS Astroria cirkáló fedélzetén

A csatahajók és cirkálók, fedélzetükön Kingfisher típusú hidroplánokat hordoztak. Ezek a nem túl szép, esetlen külsejü, kétszemélyes repülőgépek a radarok megjelenés után is fontos szerepet töltöttek be távolsági felderítőként és megfigyelőként, de bombákat is hordozhattak ha szükséges volt. A hidroplánokat katapultokról indították és többnyire ide is emelték vissza daruval, küldetésük végeztével ( vagy kerekes szállítókocsikon tárolták őket a fedélzeten, amelyekkel mozgatni is lehetett őket, mivel nem voltak futómüveik ). A Kingfisher gépek lettek a hajók fedélzetén végigsöprő és füstfelhőként szétszakadozó hatalmas hullámok első áldozatai, mert a közel kéttonnás gépeket olyan könnyedén tépték le rögzítési pontjaikról és vágták a felépítményekhez, vagy sodorták a vízbe, mintha papírból lettek volna. Előbb az Wisconsin csatahajó, majd a Boston és a Miami cirkálók jelentették, hogy felderítő hidroplánjaik az óceánba vesztek. 

A repülőgép – hordozókon is kitört a káosz, mert ha a modern, 35000 tonnás, Essex osztályú repülőgép - hordozókat is extrém dőlésekre kényszerítette a tájfun, a jóval kisebb kísérő hordozók, már alig tudtak a felszínen maradni. Utóbbiak főleg teherhajók és cirkálók törzsének átépítésével készültek és jóval kevésbé bizonyultak viharállóknak, mint nagyobb testvéreik. Gyengébb gépeik miatt lassúbbak voltak és kisebb vízkiszorításuk miatt, a hullámok könnyebben kapták oldalba és fordították keresztbe őket, gyakran egymás előtt, úgy, hogy többször csaknem egymásnak ütköztek. 

A dülöngélés hatására a hordozók fedélzeten és a hangárban tárolt repülőgépek és kiszolgáló jármüveik ( vontató traktorok és Jeep terepjárók, emelőtargoncák ) engedelmeskedve a gravitációnak szinte „önálló életre keltek” és hamarosan mindent roncsok borítottak. ( A 11000 tonnás USS Langley fedélzetén több mint 70 fokos dőlést mértek, amelyhez hasonlót azóta sem tapasztaltak repülőgép – hordozón. ) A vihar közeledtével biztonsági óvintézkedésként, a karbantartó személyzet a fedélzeten és a hangárokban ( a jobb helykihasználás miatt ) típustól függően fel, vagy hátrahajtott szárnyakkal tárolt vadászgépeket és torpedóvető - bombázókat gondosan lerögzítették drótkötelekkel az erre a célra kialakított megerősített nyügözési pontokhoz, sőt, hogy a gépek még nehezebben tudjanak elmozdulni helyükről, a gumiabroncsaikból is leengedték a levegőt. Csakhogy a tájfun ereje, teljesen hiábavalóvá tette a gépek megmentésére tett erőfeszítéseiket. Az oldalra hajtott szárnyak, vitorlaként fogták be a gyakran 100 csomónál ( kb. 185 km/óra ) is nagyobb sebességgel fújó szelet, amely a csaknem öt tonnás Avenger torpedóvető – bombázókat és az erős szerkezetükről híres F6F Hellcat vadászgépeket könnyedén felborította, vagy letaszította a fedélzetről. Jobb esetben azonnal a vízbe zuhantak, de jónéhány fennakadt a légvédelmi gépágyúk, körben kiépített lőállásain és holt súlyként lógott a hajó oldalán. Ezeket a legénység lökte a vízbe. 

Az USS Langley repülőgép-hordozó a viharban

A bajt tetézte, hogy a kísérő hordozók közül azok, amelyek a Task Group 30.8. részeként érkeztek, a szokásos húsz – harminc repülőgépnél jóval többet, akár ötvenet is szállítottak, tartaléknak a további légi hadmüveletekhez, így fedélzetükön óriási volt a zsúfoltság és alaposan túl voltak terhelve. 

A 7886 tonnás USS Altamaha ( CVE – 18 ) fedélzetén előbb az egyik mozgódaru rögzítései oldódtak ki és a fékevesztett szerkezet, vadul körbeforogva szétzúzott mindent maga körül. Aztán sorra elszabadultak a repülőgépek, mert a rögzítőik nem bírták a terhelést és a hajó mozgásának engedelmeskedve, ide - oda csúszva - gurulva törték össze egymást és mindent, ami az útjukba került. Mivel az elülső emelőliftet a hangárszintre engedték, nemcsak a fedélzeten átcsapó tengervíz zúdult be a hatalmas nyíláson, hanem a megdőlő fedélzeten megállíthatatlanul előrecsúszó vadászgépek is egymás után belezuhantak a tátongó aknába és összeroncsolódtak a hangárfedélzet padlóján.

A nagyobb, 11000 tonnás Independence osztályú USS Monterey ( CVL – 26 ) gyomrában, egy elszabadult vontatójármü belerohant az egyik Hellcat vadászgépbe és annak felhasadt üzemanyagtartályából azonnal ömleni kezdett a benzin. Ekkor elszabadult a pokol a Monterey hangárjában mert egy elszakadt elektromos vezeték kicsapó szikráitól hamarosan belobbant a benzingőz és a bekövetkező robbanásban hárman meghaltak. Vastag fekete füst gomolygott a hordozó belsejéből, ezért aki csak tudott kimenekült a szabadba, annak ellenére, hogy bármikor az óceánba sodorhatta őket az orkán. Stuart Ingersoll kapitány a fiatal Gerald Ford hadnagyot küldte le a helyzet felmérésére. Az eredetileg jogász végzettségü Ford, ígéretes sportolói pályafutását adta fel és önkéntesként állt be a flottához a háború kitörése után. ( A Yale egyetemen az amerikai futball csapat sztárja volt és profiként nagy karriert futhatott volna be. ) Ebben az időben navigációs tisztként és az egyik légvédelmi üteg parancsnokaként szolgált a hordozón. Gázálarccal felszerelkezve, elindult lefelé a lángokban álló hangárba, de útközben fellökte a szél és a billegő fedélzetről majdnem az óceán zöldesszürke vizébe zuhant. Szerencséjére fennakadt a fedélzet acélperemén és le tudott mászni a körbefutó járószintre. Miután Ford hadnagy három évtizeddel később Nixon lemondása után alelnökből, az USA 38. elnöke lett, egyes róla szóló írásokban méltatni akarván egykori tengerésztiszti érdemeit, azt állították róla, hogy ő mentette meg a Monterey - t, bár ő sohasem állított ilyesmit. Végül ezt a legendát személyesen cáfolta, egy 2004-ben, két évvel halála előtt készült interjúban. Elmondása szerint, mindössze annyi történt, hogy leérve a hangárszintre látta, hogy a személyzet már megfékezte a tüzet és teszi a dolgát, úgy ahogy kiképezték őket. Miután felmérte a helyzetet, visszatért a hídra és jelentette a kapitánynak a látottakat, valamint azt, hogy a hajó nincs veszélyben. 

Gerald R. Ford hadnagy az USS Monterey navigációs tisztje

Az USS Cape Esperance ( CVE – 88 ) gyomrában, ugyancsak tüzvész tört ki, de a hajóra lecsapó és azt kishíján felborító hatalmas hullám, ezúttal a megmentőjének bizonyult. A tüzoltóberendezések használhatatlanná váltak és a lángokat képtelenség volt megfékezni, úgy tünt a hordozónak vége. Ekkor a hullám nekivágódva a Cape Esperance oldalának, beszakította a hangárfedélzet oldalán lévő acélredőnyöket és a zöldesszürke tengervíz végigmosva a hajó belsejét, eloltotta az egyre jobban elharapózó tüzet, a legénység pedig a roncsokat a vízbe szórhatta. 

Miközben a hordozók személyzete a tüzzel és a saját repülőgépeivel viaskodott, a rombolók szó szerint élethalálharcot vívtak a tájfunnal. Ezek a viszonylag kisméretü, gyors hajók voltak a legkiszolgáltatottabb helyzetben a vihar kitörése idején, mivel nagyteljesítményü gőzturbináik müködtetéséhez a kazánjaik rengeteg olajat fogyasztottak, viszont üzemanyagtartályaik mérete ehhez képest korlátozott méretü volt. Néhány romboló tartályaiban, mindössze a szükséges fütőolajmennyiség alig 10 – 15 % - a lötyögött. Helyzetüket tovább rontotta, hogy a tartályok tartalma nemcsak rendszereik mükötetéséhez volt nélkülözhetetlen, hanem stabilitásnövelő ballasztként is szolgált. 

A New Jersey fedélzetére egymás után futottak be a rombolók egyre kétségbeesettebb vészjelzései, zárlatos és égő kapcsolótáblákról, akadozó áramellátásról, vízbetörésekről. Valamikor 11 óra körül befutott egy rövid, szakadozott üzenet az USS Monaghan - ről ( DD-354 ). Mindössze ennyi : „Mélyen a vízben ! Irány 225 fok, 1400 yard !” A hajó többet nem jelentkezett. Az 1500 tonnás Monaghan, a két háború között hadrendbe állított Farragut osztályba tartozott. Annak ellenére, hogy már nem számított korszerünek, a csendes-óceáni harcok veteránja volt és Pearl Harbor óta folyamatosan részt vett az összes fontosabb tengeri ütközetben. Viszonylag magas, a korábbi tervezési elvek szerint készült felépítménye okozta a végzetét, mivel a korszerüsítések során, alaposan megterhelték újabb távközlési és radarantennákkal, valamint légvédelmi gépágyúkkal. A hajó órákig állta a hullámok rohamait és annak ellenére, hogy többször is a felborulás határára jutott, egy ideig sikerült elkerülni a katasztrófát. Ezért kapitánya F. Bruce Garrett úgy gondolta, hogy mivel a hajó tartályai 75 % - ban tele vannak, nincs szükség azok tengervízzel való elárasztására, hogy növeljék a ballaszt tömegét. Azonban Garrett kapitány tévedett és mire erre ráeszmélt, már késő volt. A rombolót egy hullám annyira oldalára döntötte, hogy ezúttal már képtelen volt felegyenesedni mert a nehéz antennák ólomsúlyként húzták le. A kéményein beömlő víz kioltotta a kazánokat, elöntötte a kazánházat, majd a géptermet és áttörve a válaszfalakat elborította az egész hajót. A Monaghan néhány perc alatt elmerült, nyughelye ma sem ismert pontosan. A 262 fős legénységéből, mindössze hatan élték túl pusztulását.

Testvérhajója az USS Hull ( DD – 350 ) szállította a 3. Flotta postáját és egy négytagú tankhajócsoportot is védelmezett. James A. Marks korvettkapitány korábban az Atlanti - óceánon szolgált és úgy gondolta elég tapasztalattal rendelkezik a viharok terén. Azonban fogalma sem volt róla, hogy egy tájfun sokkal pusztítóbbá válhat, mint az atlanti vizek hurrikánjai. A Hull üzemanyagkészletének 70 % - a megvolt, de a tartályok egy része csak félig volt tele és az ide – oda hullámzó folyadék tovább rontotta az amúgyis fejnehéz hajó stabilitását. Ráadásul mivel a baj nem jár egyedül, a raktárban a több tonnányi postazsák is elszabadult. A hullámok többször is csaknem felborították a hajót és szinte mindent lesöpörtek a fedélzetről ( az egyik leszakadó mentőcsónak, majdnem lefejezte az egyik tengerészt ), de egy darabig hasonlóan a Monaghan – hez sikerült „talpra állnia”, végül azonban elfogyott a legénység szerencséje. Utoljára egy ideig úgy tünt, hogy a hajó mégis „feláll” ( a legénység tagjai közül sokan akkor imádkoztak életükben először ), de egy erős széllökés hirtelen oldalba kapta és visszanyomta a vízbe. Az USS Hull is felborult és követte testvérét a hullámsírba. Az utolsó percekben, a túlélők beszámolója szerint, zendüléshez közeli helyzet alakult ki, mert a legénység által nem túlságosan kedvelt Marks korvettkapitány, a katasztrofális körülmények ellenére makacsul tartani akarta a parancsba kapott útirányt, annak ellenére, hogy akkor már semmi értelme sem volt és életveszélyessé vált. A tisztek és a tengerészek egy része felszólította Greil Gertsley első tisztet, hogy vegye át a parancsnokságot a szerintük inkompetens parancsnoktól és változtasson irányt. Gertsley ezt megtagadta, mivel az már zendülésnek minősült volna, nemsokkal később a hajó elsüllyedt. Ez az eset szolgált Herman Wouk amerikai író, Zendülés a Caine hadihajón címü 1951 – ben megjelent Pulitzer-díjas regényéhez, amelyből több film és színpadi mü is készült. Marks parancsnok szolgált, a regény negatív hősének Queeg kapitánynak modelljeként. Az USS Hull 264 fős legénységéből 62 – en menekültek meg, köztük Marks kapitány, de Greil első tiszt nem volt a túlélők között.

 USS Hull  ( DD - 350 ) Farragut osztályú torpedóromboló

Nagyjából ugyanabban az időben, amikor a Monaghan - t elnyelte a Csendes – óceán, süllyedt el a 2100 tonnás, Fletcher osztályú USS Spence ( DD - 512 ) romboló is. Ez a másik kettőhöz képest vadonatúj és korszerü hajó kétségbeejtően kevés üzemanyaggal rendelkezett, amikor szembe kellett, hogy nézzen a viharral. Történt ugyan egy kísérlet tartályainak feltöltésére a New Jersey készletéből, de az egyre viharosabb tenger végül meghiúsította. J. P. Andrea kapitány abban a reményben, hogy előbb - utóbb valahogy mégis sikerül üzemanyaghoz jutnia, a végsőkig halogatta a szinte üres olajtartályok tengervízzel való feltöltését, ezért a hajó lényegében ballaszt nélkül, túlságosan kiemelkedve a vízből méretes és nehéz felépítménye miatt vált borulékonnyá és kormányozhatósága is alaposan leromlott. 11 óra körül a Spence - t élesen oldalra billentette a szél, a víz pedig betört a szellőzőkön és a kéményeken. Az áramellátás a generátorok zárlata miatt azonnal megszünt és emiatt a kormánymü teljesen jobbfelé kihajtva beragadt. A hajó kormányozhatatlanná vált, majd az oldalára fordult és alig kétpercnyi lebegés után elsüllyedt. 336 főnyi legénységéből, mindössze 24 – en maradtak életben.

Mások szerencsésebbek voltak. A régi, ugyancsak Farragut osztályú USS Aylwin ( DD - 355 ), a Task Group 30.8. parancsnokának Acuff sorhajókapitánynak a zászlóshajója, húsz percig feküdt az oldalán, miután a szél nyomása az óceán felszínéig nyomta, de W. K. Rogers kapitányak és legénységének a csodával határos módon sikerült újra felállítani a rombolót és megmenekültek.

Testvérhajója az USS Dewey (DD – 349 ) csak úgy úszta meg a pusztulást, hogy mielőtt a viharban szélcsapdaként viselkedő, terjedelmes radarantennákkal felszerelt főárbocot a kapitány le tudta volna döntetni, az elülső kéményt egy hatalmas hullám tőből leszakította és az végigdőlt a fedélzeten. Ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy a romboló stabilitása helyreálljon. 

Az USS Hicox (DD - 673 ) a kormánymüvét használhatatlanná tette a betörő víz és időlegesen irányíthatatlanná vált. A legénység három óra megfeszített munkával, vödrökkel merte ki a kormányberendezés helyiségéből a vizet, hogy hozzáférhessenek és kijavíthassák a hibát, mivel a szivattyúk nem müködtek. Végül a hajót újra kormányozhatóvá tették és sikerült átvészelni a vihart. A nap végére, szinte nem maradt olyan hajó a flottában, amely ne szenvedett volna valamilyen kisebb, vagy nagyobb sérülést.

USS Monaghan ( DD - 354 ) Farragut osztályú torpedóromboló

Vihar utáni csend

December 18 - án késő délutánra a tomboló szél gyengülni kezdett és lassan megszünt a nappali sötétség, a barométerek lassú emelkedése is jelezte, hogy a vihar továbbvonul. Ahogy a szél és a hullámzás csillapodott, megkezdődött a károk felmérése és a vízbe esett emberek keresése. 

A flotta akkora területen szóródott szét, hogy eleinte nem is tudtak a három romboló elvesztéséről, egészen addig, amíg 19 – én hajnalban jelentést nem kaptak a súlyosan sérült, USS Tabberer ( DE- 418 ) kísérő rombolóról, hogy kimentették a Hull tíz tengerészét. A Tabberer, ( becenevén Tabby ) amelynek fedélzetét teljesen letarolta a vihar és elvesztette főárbocát a radar és a kommunikációs antennákkal együtt, csak úgy tudott hírt adni magáról, hogy Ralph Tucker a rádióstiszt egy szükségantennát barkácsolt össze, de mivel ennek igen kicsi volt a hatótávolsága, jelentését csak több hajó közvetítésével tudta leadni a zászlóshajónak. Később a Tabberer további harmincegy, mentőtutajon sodródó embert mentett ki a Hull személyzetéből. Henry Lee Plage kapitány hajója rossz állapota és a kétszer is kiadott visszatérési parancs ellenére, folytatta a hajótöröttek keresését és tizennégy túlélőt sikerült kimenteni a Spence legénységéből is. Annak ellenére, hogy Plage parancsnok kétszer is megtagadta parancsának végrehajtását és nem tért vissza a flottakötelékbe, a mentés során tanúsított kiváló helytállásáért, Halsey admirális személyesen terjesztette fel a Legion of Merit kitüntetésre, amit később meg is kapott. A Tabberer legénysége dícséretben részesült és többen is további kitüntetéseket kaptak. 

A USS Tabberer romboló , a tájfun által  lecsupaszított felépítménnyel

A Swearer rombolónak további tizenkét főt sikerült kimentenie a Hull legénységéből, az USS Brown pedig rátalált a Monaghan hat, még életben lévő tengerészére. ( mire rájuk találtak, a többiekkel végzett a kimerültség és a cápák ) A Brown, három nappal a vihar után 120 km - re pusztulásának helyétől még további túlélőket talált a Hull – ról. 

A tájfun mérlege, elborzasztó volt. Összesen mintegy 790 ember veszett oda, Többségük az elsüllyedt rombolók személyzetéből került ki, de ketten eltüntek az USS Anzio hordozó fedélzetéről, amikor a szél az óceánba sodorta őket, mások a hangárokban kitört tüzek és robbanások során vesztették életüket. Az anyagi veszteség akkora volt, mintha újabb csatát vívtak volna a japánokkal. A 3. Flotta elveszített 3 rombolót és további 24 különböző hadihajó ( többségükben rombolók és kísérő repülőgép – hordozók ) súlyosan megsérült. Több mint 146 repülőgép semmisült, vagy rongálódott meg. Ezek többsége az óceánba veszett, a többi olyan súlyosan megrongálódott, hogy nagyrészüket selejtezni kellett. A roncsokból a szerelők kimentették a használható alkatrészeket, mielőtt az óceánba lökték volna őket.

A 3. Flotta, miután a helyzet normalizálódott, újra alakzatba rendeződött és Ulithi felé indult. Nem tértek vissza egyelőre a Fülöp – szigetek partjaihoz, mert a tájfun időközben lecsapott Luzon partvidékére és egyelőre minden légi hadmüvelet lehetetlenné vált, ráadásul a hajók sürgős javításra szorultak, mielőtt újra harcba indulhattak volna.

Miután december 24-én befutottak a bázisra, tekintet nélkül a karácsonyi ünnepekre, két nappal később a tanúk és a túlélők meghallgatásával elkezdődött a vizsgálat az USS Cascade ellátóhajó fedélzetén, Herbert K. Gates kapitány vezetésével. A tárgyalásra maga Chester Nimitz flottatengernagy, is Ulithire utazott repülőgéppel és az ünnepeket is ott töltötte.

Az USS Hull és a az USS Spence túlélői

A vizsgálat kitért számos technikai és emberi hiányosságra, maga Nimitz mutatott be egy magával hozott, titkos minősítésü dokumentumot, amely a kisebb hadihajók parancsnokainak tájékozatlanságát részletezi saját hajóik képességeivel és stabilitásával kapcsolatban. Megállapították, hogy amennyiben az elsüllyedt rombolók parancsnokai időben elárasztják az üzemanyagtartályokat tengervízzel, valószínüleg egyik hajó sem vész oda. Kiderült, hogy a régi típusú személyi mentőfelszerelések, parafa mentőövek alkalmatlanok feladatuk betöltésére ( a szemtanúk szerint többen éppen ezek miatt fulladtak a tengerbe ), a kimentettek túlnyomó többsége az újfajta bombaxgyapot ( a trópusi területeken honos kapokfa magjának finom, vattaszerü pelyhe ) töltésü mentőmellényeket viselve maradt életben.

A tárgyalás másik fő kérdése, Halsey admirális, flottaparancsnok személyes érintettsége volt a történtekben. Az admirális nem hárította másra és vállalta a felelősséget döntéseiért. Annak ellenére, hogy elmulasztotta, illetve késve adta ki a tájfun kitörése idején szükséges óvintézkedésekre a parancsokat, végül nem marasztalták el tekintettel a Nimitz és Ernest J. King ( a Haditengerészet Vezérkari Főnöke ) által jóváhagyott vizsgálati jelentésben szereplő enyhítő körülményekre. Ezek közé tartozott az időjárás és a tájfunok előrejelezésének megbízhatatlansága, a körülmények okozta stressz, valamint a pillanatnyi katonai helyzet, amely megkövetelte a flotta újbóli, minél gyorsabb harckésszé tételét és a szárazföldi erők folyamatos támogatását, amelyet Halsey minden körülmények között biztosítani akart. 

A vizsgálat lezárultát követően 1945 januárjában, a 3. Flotta parancsnokságát Raymond Spruence tengernagy vette néhány hónapra ( ezalatt 5. Flotta volt a jelzése ), de 1945 májusától újra „Bull” Halsey volt a főparancsnok. 

Azonban ismét nem volt szerencséje az időjárással, mert a decemberi tájfun után fél évvel 1945. június 5 – én, amikor a 3. Flotta már Okinawánál harcolt, a Clark tengernagy vezette Task Force 38.1. jelzésü, cirkálókból és kísérő - hordozókból álló különítményre csapott le egy a korábbihoz hasonló, viszonylag kis kiterjedésü, de annál hevesebb tájfun. Clark akinek hajói szintén éppen üzemanyagot vételeztek, még idejében rájött hogy mi készül, ezért engedélyt kért a kitérő manőverre és a müvelet megszakítására, de felettese John S. Mccain admirális erre nem adott engedélyt, mondván, hogy túlbecsüli a veszélyt. McCain döntését Halsey sem bírálta felül, pedig okulhatott volna a fél évvel korábban történtekből. A lecsapó tájfun ugyan ezúttal, nem végzet akkora pusztítást mint az 1944 decemberi ( csak hat ember halt meg és négy megsebesült ), de több hajó súlyosan megrongálódott és kettő a háború végéig harcképtelenné vált ( az USS Bennington és az USS Hornet hordozók ). Az USS Pittsburgh ( CA – 72 ) nehézcirkáló orrából levált egy kilenc méter hosszú darab, miközben a legénység éppen a taton elszabadult Kingfisher hidroplán megmentéséért küzdött. 76 repülőgép megsemmisült és további 70 megsérült. A lefolytatott vizsgálat végén, Halsey - t és McCain - t megrovásban részesítették gondatlanságért. „Bull” - t csak az mentett meg a leváltástól, hogy mind a tengerészek, mind a közvélemény körében rendkívül népszerü volt harciassága miatt és a japánok is tartottak tőle, ráadásul meglepően jól együtt tudott müködni a közismerten nehéz természetü Douglas MacArthur tábornokkal a szárazföldi erők főparancsnokával. Nimitz a történtek ellenére, nem engedhette meg magának, hogy amikor már belátható közelségbe került a háború vége, leváltsa egyik legjobb harctéri parancsnokát. ( John S. Mccain admirálist rendkívül megviselték az átéltek és egészsége láthatóan megromlott. Alig négy nappal élte túl a háború befejezését, 1945. szeptember 6 - án végzett vele egy hirtelen szívroham. )

A sérült USS Pittsburgh ( CA - 72) nehézcirkáló a Connie nevü tájfun után 1945 júniusában

A 3. Flottát 1944 decemberében ért természeti csapáshoz hasonló esetre a modern haditengerészet történetében, addig csak egyszer került sor, amely 4. Flotta Incidens néven vált ismertté. 1935. szeptember 26 – án, a japán 4. Flotta egy hadgyakorlat során erős tájfunba került, amelynek során ötvennégy tengerész meghalt, vagy eltünt és számos korszerü hadihajó, köztük repülőgép - hordozók és vadonatúj cirkálók rendkívül súlyosan megrongálódtak. Az eset nyomán a japán flotta kénytelen volt felülvizsgálni a hadihajók tervezési elveire vonatkozó előírásokat, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a túl magas felépítmények gyengítik a tengerállóságot és borulékonnyá teszik a hajókat, a hajótesteken észlelt repedések és törések pedig az alkalmazott hegesztési eljárások módosítását tették szükségessé.

Az US Navy, ha nehezen is, de tanult az időjárási katasztrófákból. Még a háború vége előtt felállításra került egy időjárásfelderítő légi és tengeri szolgálat, rendszeres járőrözéssel és a láncolatból hiányzó megfigyelőállomások kiépítésére is a lehető leggyorsabban sor került. 

A megfigyelések koordinálását elemzését és feldolgozását végző, az Egyesült Államok Légiereje és a Haditengerészet által közösen müködtetett JTWC ( Joint Tayphoon Warning Center - Közös Tájfun Előrejelző Központ ) 1959. május 1 - én alakult meg Guam szigetének déli részén, az Agana Bay nyugati részén a Nimitz Hill nevü magaslaton( itt volt 1945 januárjába Chester Nimitz admirális főhadiszállása ), innen költözött át Pearl Harborba 1999 - ben. ( A központot a Karen nevü tájfun 1962 – ben lerombolta és csak 1965 – ben kapott viharálló, megerősített épületet … ) A trópusi ciklonoknak az ötvenes évek óta adnak neveket, így az 1944 decemberében pusztító vihar, bár általában Halsey tájfunjának nevezik, hivatalos neve Cobra ( az 1945 júniusában pusztító a Connie nevet kapta ). 

A titokzatos Ördög - tenger, napjainkban is a világ egyik legforgalmasabb és legveszélyesebb hajózási útvonala. Területe ma is a tájfunok szülőhelye és mivel szeizmikusan is rendkívül aktív, gyakoriak a tenger alatti földrengések és vulkánkitörések és a cunamik. A térségben, napjainkban is évente számos hajónak vész nyoma és gyakran nincs ésszerü magyarázat a balestekre, eltünésekre. Azonban a meteorológiai müholdak és modern radarberendezések, ma már legalább azt lehetővé teszik, hogy a civil és hadihajók idejében ki tudjanak térni egy – egy pusztító vihar útjából, hogy tengerészeiknek ne kelljen megtudniuk milyen az, amikor lecsap az „Isteni Szél”.

Nemes Ferenc