Az I-400 osztályú tengeralattjárók – A Felkelő Nap utolsó reménységei

A Felkelő Nap és a tengeralattjárók

A Japán Császári Haditengerészet ( Nihon Kaigun ), már korán felfigyelt az új tengerészeti technológiára és 1904 - ben rendszerbe állt első négy, amerikai gyártású, Holland típusú tengeralattjárójuk. A gyakorlati alkalmazásukra nem volt módjuk, mivel az időközben kitört orosz – japán háborúban, a felszíni flotta játszotta a döntő szerepet, ezért nem mutathatták be képességeiket. Az elkövetkező években azonban történtek újabb beszerzések, elsősorban a brit Vickers müvektől ( két úgynevezett C osztályú hajó ), de megpróbálkoztak a hazai összeszereléssel és a korábban beszerzett típusok módosított, továbbfejlesztett másolatainak gyártásával is. Az 1. világháborúban a japán tengeralattjáró flotta nem játszott említésreméltó szerepet és technikailag kezdett lemaradni.

Az első, valóban korszerünek számító hajóik, a felszámolt német flotta számukra átadott egységei közül kerültek ki ( kilenc hajó ). Annak ellenére, hogy a japán illetékesek látták, hogy jókora hátrányban vannak a többi tengeri hatalomhoz képest, csak a huszas évek közepén kezdtek saját típusokat fejleszteni, eleinte német segítséget igénybe véve. A késlekedés fő oka, a fegyvernem viszonylagos mellőzöttsége volt, mivel a konzervatív tengernagyok nem tartották számottevőnek, a búvárnaszádokban rejlő katonai potenciált és a rendelkezésre álló erőforrásokat, inkább a felszíni flotta bővítésére és modernizációjára fordították.

A nehézkesen haladó hazai tengeralattjáró fejlesztés során, a konstruktőrök két irányba indultak el, egyrészt a nagy hatótávolságú, óceánjáró típusok és az egy, vagy kétszemélyes törpe tengeralattjárók felé. Utóbbiak tervezése csak a harmincas évek közepén kezdődött, ahogy egyre valószínübbé vált egy újabb világméretü katonai konfliktus kitörése. Ezeket a kis hajókat eleve különleges hadmüveletek, akciók végrehajtására szánták de a várakozásokkal szemben, hatékonyságuk már kifejlesztésük idején is erősen kétséges volt. 

 Ez később be is bizonyosodott mivel személyzetük bátorsága és elszántsága ellenére, a hatalmas saját veszteségek mellett, csak kevés sikert tudtak elkönyvelni. Az amerikaiak mindössze az USS Mississinewa tartályhajó, az USS Alagi kísérő romboló és az LCI - 600 partraszállító bárka elpusztítását és 187 tengerész halálát írják a japán törpe tengeralattjárók számlájára. A japánok sokkal többet, de az adataik eléggé megbízhatatlanok, így azt sem lehet tudni, hogy a kétséges kimenetelü akciók hány japán tengerész életébe kerültek. 

Yokosuka E14Y1 tengeralattjáróról indítható felderítő repülőgép

Az elsőként kifejlesztett Ko-Hyoteki osztályú kétszemélyes típus összes változatából kb. 100 darab készült, amelynek korai, A jelü altípusából öt példányt Pearl Harbor megtámadásakor is bevetettek. ( a hajók és személyzeteik, Kazuo Sakamaki főhadnagy kivételével, mindannyian odavesztek anélkül, hogy bármilyen eredményt elértek volna ). 

A háború vége felé született a hírhedt, Kaiten típusú, egyszemélyes, törpe tengeralattjáró, kifejezetten öngyilkos küldetésekre, kb. másfél tonna robbanóanyaggal az orr részében. Ezeket bevetésük helyszínére, öt speciálisan átalakított búvárnaszád szállította. ( a Kaiten típus különböző változataiból, több mint négyszáz készült ).

A törpe tengeralattjáróknál sokkal nagyobb harcértékkel bírtak a közepes és nagy hatótávolságú, óceánjáró típusok melyekhez a mintát a német, U-125 aknarakó tengeralattjáró - cirkáló szolgáltatta. A japán flotta stratégái elsősorban az USA nyugati partvidékének elérését tartották szem előtt kifejlesztésüknél, ezért az 1900 és 3500 tonna közötti vízkiszorítással épült típusok hatótávolsága gyakran meghaladta a 20000 kilométert és erős fedélzeti tüzérséggel is rendelkeztek ( általában 140 mm – es lövegekkel és 12,7 mm – es légvédelmi géppuskákkal ). A két háború közötti időszak a japánok részéről a kísérletezés korszakának is nevezhető, emiatt ebben az időben számos, kevés hajóból álló tengeralattjáró osztály született, általában a korábbi verziók javított változatai, amelyek meglehetősen sok konstrukciós és technikai problémával küzdöttek. A harmincas évek második felében kezdődő, majd a háború alatt folytatódó korszerüsítések során, számos nagyobb hajó, a parancsnoki toronnyal egybeépített repülőgéphangárt kapott, amelyben egy vagy két, speciálisan tengeralattjárón történő alkalmazásra kifejlesztett, Yokosuka E14Y1 típusú felderítő hidroplánt szállítottak. A gépeket a hangár előtt kiépített, sürített levegővel müködő katapulttal indították és egy a fedélzet alatt kialakított, vízmentes rekeszbe süllyeszthető, hidraulikus daruval emelhették vissza a hajóra küldetésük végeztével. A nagy hatótávolságú radarok megjelenése előtt, a tengeralattjáróra telepített felderítő repülőgép koncepciója más flottáknál is felmerült, így nem volt egyedi japán sajátosság Európában is kísérleteztek hasonló megoldással. Ezek közé tartozott a szerencsétlen sorsú brit M2 hidroplánhordozó tengeralattjáró, amelynek vesztét éppen a méretes hangárajtók máig sem teljesen tisztázott okból történt vízalatti kinyílása okozta, vagy az ugyancsak szomorú véget ért, hatalmas méretü, francia Surcouf tengeralattjáró – cirkáló, amely szintén szállított fedélzetén, egy felderítő repülőgépet. ( a Surcouf valószínüleg összeütközött egy amerikai teherhajóval a Mexikói – öbölben 1942. február 18 – án éjszaka ) A próbálkozásokat idővel feladták, így végül a repülőgép – hordozó tengeralattjárók a japán flottán kívül nem terjedtek el, valószínüleg azért, mert a radartechnika máshol gyorsabban fejlődött ( Japán ebben az időben még messze nem volt az az elektronikai nagyhatalom, mint manapság ) és a hatalmas, nehéz hangár rontotta a hajók vízalatti manőverezőképességét, stabilitását és csökkentette sebességüket.

Ellenség a „kapuk” előtt

1941 decemberében, Japán 63 bevethető tengeralattjáróval rendelkezett és további 29 még a hajógyárak sólyáin állt építés alatt. Repülőgéphangárral ekkor még csak tizenegy rendelkezett, de számuk később negyvenegyre nőtt. 

Pearl Harbor 1941. december 7 – én történt megtámadásában közvetlenül, csak az öt Ko-Hyoteki osztályú, Type A törpe - tengeralattjáró vett részt és mindegyik odaveszett. Azonban a flottabázis közelében, az 1. Tengeralattjáró Flotilla további tizenkét nagy egysége helyezkedett lesállásba a támadás előtti éjszakán, hogy amennyiben a Csendes – óceáni Flotta hajói megpróbálnak kitörni a kikötőből, egyenként levadászhassák őket torpedóikkal. Erre ugyan végül nem volt szükség, mert a hatalmas légitámadás az amerikai csatahajókat egy időre teljesen harcképtelenné tette ( bár a többségüket korántsem végleg ), de a hadászatilag sokkal fontosabb repülőgép – hordozók megmenekültek, mivel december 7- én egyik sem tartózkodott a kikötőben. Néhány nappal később, december 10 - én a japán hírszerzés tudomására jutott, hogy az USS Lexington ( CV - 2 ) hordozó a kontinens felé tart, ezért kilenc tengeralattjárót az USA nyugati partvidékének közelébe rendeltek, hogy próbálják megkeresni és megsemmisíteni, majd támadják meg a part mentén haladó kereskedelmi hajókat. A Lexington végül nem a kontinensre tért vissza, ahol a japánok várták, hanem Pearl Harbor - ba december 13 – án, de a tengeralattjárók így sem maradtak feladat nélkül, hiszen az amerikai partok mentén zajló kereskedelmi hajózás megbénítása, vagy legalábbis megzavarása Isoroku Yamamoto admirálisnak, az Egyesített Flotta főparancsnokának egyik stratégiai célja volt. 

Isoroku Yamamoto admirális ( 1884 -1943 ) a zseniális stratéga az I-400 osztály megálmodója

Yamamoto jól ismerte az amerikaiakat, mivel korábban két évig a Harvard Egyetemre járt, majd 1925 és 27 között, a japán nagykövetségen, tengerészeti attaséként diplomáciai szolgálatot teljesített Washingtonban. Nem voltak illúziói Japán és az USA ipari potenciáljának óriási, nagyságrendbeli különbségét illetően, de tudta, hogy az amerikaiak, mivel két hatalmas óceán határolja országukat, a nagy távolságok miatt sebezhetetlennek érzik magukat és ezért, ha odahaza, a kontinensen éri őket támadás, azzal alaposan rájuk lehet ijeszteni és pánikot, zavart lehet kelteni a lakosság körében.

A kilenc tengeralattjáró leshelyeit, egy még a háború előtt kidolgozott terv szerint választották ki, a hírszerzés által meghatározott legfontosabb nyugati parti kikötők és tengeri kereskedelmi útvonalak közelében. Az elsődleges célpontnak számító Los Angeles Harbor - nál az I-19, a San Francisco – öbölnél az I-15, az oregoni partvidéken, a Csendes – óceánba ömlő Columbia folyó torkolatánál az I-25, a Seattle városának kikötőjébe vezető Juan de Fuca szorosnál az I-26 foglalta el a helyét. A többi öt hajó, a kevésbé fontosnak tartott, másodlagos helyszínek közelében rejtőzött el. Az I-9 Cape Blanco - nál, az I-17 Cape Mendocino - nál, az I-23 a Monterey – öbölnél, az I- 21 Estero Bay - nél a kaliforniai partvidék mentén, az I-10 San Diego előtt. Utóbb a másodlagosnak minősített helyszíneknél állomásozó hajók bizonyultak eredményesebbnek.

Az 1941. december 18 – tól, december 24 – ig tartó időszakban az USA nyugati partvidéke mentén, a japán tengeralattjárók nyolc amerikai kereskedelmi hajót támadtak meg, amelyek közül kettő elsüllyedt ( az SS Montebello tartályhajóval december 23 – án az I-21, az SS Absaroka teherhajóval december 24 – én az I-19 torpedói végeztek ), a többi kisebb – nagyobb mértékben megsérült a célt tévesztett torpedók robbanásától és a 140 mm – es fedélzeti lövegekből leadott lövésektől. Az akcióknak szerencsére mindössze hat halálos áldozata volt, annak ellenére, hogy a japánok többször is géppuskákkal tüzeltek a hajók csónakokkal menekülő legénységére. Néhány alkalommal a rádiósoknak sikerült riasztani a partvédelem bombázóit mielőtt szétlőtték az antennát, de a ledobott mélységi bombák egyszer sem tettek kárt a japán búvárnaszádokban, azt azonban így is sikerült elérniük, hogy azok félbeszakították támadásukat és vészmerüléssel elmenekültek a helyszínről. Azonban a dolognak még messze nem volt vége.

Alig két hónappal a sorozatos búvárnaszád támadások után, újabb események tartották izgalomban az amerikai közvéleményt, bár ezúttal egészen más jellegüek és következményeik is sokkal messzebbre nyúltak.

1942. február 23 – án este, a Kozo Nishino kapitány parancsnoksága alatt álló I-17, behatolt a kaliforniai Santa Barbara partvidéke és a San Miguel, Santa Rosa, Santa Cruz és Anancapa szigetek között húzódó Santa Barbara - csatornába, majd a felszínre emelkedett. Nishino kapitány ismerte a vidéket, mivel jóval a háború kitörése előtt, a harmincas években egy teherhajó parancsnokaként már kikötött itt és egy anekdota szerint ekkor történt vele egy kellemetlen eset, amiért külön elégtételt akart venni az amerikaiakon.

A történet szerint, amíg hajója üzemanyagot vételezett, ő és vendéglátói felkeresték a környék nevezetességeit. Ekkor történt, hogy a túra közben Nishino kapitány megbotlott és a többiek legnagyobb derültségére egyenesen egy szúrós kaktuszbozót kellős közepébe esett. A büszke japán, azonban nem tartotta a dolgot mulatságosnak, mivel úgy érezte hogy az amerikaiak kigúnyolták és megalázták. Mindenáron elégtételt akart venni valahogy és úgy tünt 1942 februárjában jött el az idő.

Az I-401 amerikai kézen , röviddel elsüllyesztése előtt.

Az I-17 a part közelében fekvő Elwood olajmező közelében emelkedett a felszínre, amely az ARCO ( Atlantic Richfield Company ) tulajdonában volt és 19 óra körül a 140 mm – es fedélzeti löveggel tüzet nyitott a telepre. A tüzérek húsz percig tüzeltek folyamatosan, de hogy hány gránátot lőttek ki az a mai napig sem tisztázott, mindenesetre sikerült lerombolni az egyik szivattyúházat és egy fúrótornyot, valamint további kisebb károk keletkeztek a környéken. Halálos áldozatok szerencsére nem voltak, mivel a munkások már hazamentek és csak néhány ügyeletes tartózkodott a helyszínen, akik eleinte azt sem tudták mi történt és eszükbe sem jutott, hogy lőnek rájuk ( gázrobbanásra gyanakodtak, ami gyakran előfordult az olajmezőkön ). Csak másnap derült ki, hogy egy tengeralattjáróról adták le a lövéseket, mert a hosszú, lapos sziluett láttán az egyik szemtanú először rombolóra, vagy cirkálóra gondolt. Annak ellenére, hogy csekély károk keletkeztek mivel az USA földjét most érték először ellenséges lövedékek, ahogy Yamamoto megjósolta, a nyugati partvidéken kitört a pánik és mindenki a közelgő japán inváziótól rettegett.

Másnap, a február 24 - ről 25 – re virradó éjjel, Los Angeles felett titokzatos repülő tárgyakat láttak, amelyekre, mivel japán bombázóknak vélték őket, a légvédelem hajnali 4 óra 14-ig folyamatosan tüzelt, miközben a reflektorok az eget pásztázták. Az események során, hatan életüket vesztették, de nem a lövedékek miatt, hanem az ijedtség okozta szívroham és autóbalesetek következtében. A visszahulló lövedékek megrongáltak számos épületet és gépkocsit.

Az eset amely a „Los – Angeles – i Csata” néven vonult be a köztudatba, ma is rejtély. A Hadügyminisztérium és a hatóságok sürü bocsánatkérések közepette próbálták kimagyarázni a történteket vaklármára és téves észlelésekre hivatkozva, azonban a mai napig sem tudni, hogy akkor mire lőttek ki több mint 1500 légvédelmi lövedéket egyetlen éjszaka leforgása alatt, amikor japán repülőgépek a közelben sem voltak. ( később maguk a japánok is tagadták, hogy közük lenne a dologhoz ) Az incidensnek a nyomában kitört pánikon kívül, volt egy további rendkívül visszataszító következménye, ugyanis egy héttel később elkezdték összeszedni a japán származású amerikai állampolgárokat szerte az USA területén és táborokba zárták őket, mivel az FBI potenciális kémet és szabotőrt látott bennük, tekintet nélkül arra, hogy többségük családja, már generációk óta az Egyesült Államokban élt.

Négy hónappal később az I-25 Meiji Tagami kapitány parancsnoksága alatt, az oregoni Columbia folyó torkolatánál fekvő, Fort Stevens nevü, még a polgárháború idejéből megmaradt erődítmény előtt bukkant fel az óceán felszíne alól és tüzelni kezdett rá a fedélzeti ágyúval. A régi erődítmény müködő katonai objektum volt, de parancsnoka nem engedélyezte, a lövések viszonzását, mivel nem akarta, hogy saját tüzérségük torkolattüzei támpontul szolgáljanak az ellenségnek a célzáshoz. A parancsnok jól számított, mert csak egy közeli baseball pályán keletkezett néhány gránáttölcsér és minimális kár. Ez volt az egyetlen eset, hogy az USA területén, müködő katonai objektumot ért ellenséges támadás.

Bombák Oregonra

Még 1941 decemberében, miközben a japán flotta és a hadsereg győzelmei egymást érték, Nobuo Fujita alhadnagynak Japán egyik legjobb berepülőpilótájának remek ötlete támadt, hogyan lehetne az Egyesült Államokra csapást mérni, a saját hátországában. Fujita égett a tettvágytól, mivel a Pearl Harbor elleni akcióból gépe hibája miatt legnagyobb bosszúságára kimaradt és szeretett volna bizonyítani. Úgy gondolta, hogy ha a B1 osztályú tengeralattjárók az USA nyugati partvidéke közelébe lopakodnának, az általuk hordozott repülőgépekkel bombázni lehetne a partmenti városokat, katonai és tengerészeti támaszpontokat és ipari létesítményeket, sőt lehetőség lenne megfelelő előkészítés után akár a Panama – csatorna használhatatlanná tételére is.

Merész elképzelésével megkereste parancsnokát Tasuo Tsukudo hadnagyot, aki azt javasolta, hogy terveit írásban nyújtsa be a flotta főparancsnokságára. Miután ezt megtette, jóideig nem történt semmi és úgy tünt a beadvány a benne foglaltakkal együtt feledésbe merül. Fujita közben a Császári Haditengerészet egyik legsikeresebb felderítő pilótája lett. Sikeres küldetéseket hajtott végre Ausztrália és Új – Zéland felett, berepülve Sydney, Melbourne, Wellington és Auckland fölé anélkül, hogy a vadászgépek el tudták volna kapni.

Meglepetésként érte, amikor váratlanul hazarendelték és személyesen Takamatsuba herceg, Hirohito császár öccse, a flotta egyik magasrangú parancsnoka fogadta és kérte, hogy adja elő elképzeléseit. A titkos megbeszélésen kiderült, hogy egy másik tengerésztiszt, aki korábban helyettes konzulként tevékenykedett Seattle - ben, hasonló ötlettel állt elő és ő Oregon fenyőerdőkkel borított partvidékét javasolta célpontként. Azért ezt a viszonylag ritkán lakott területet, mert úgy gondolta, hogy mivel az erdőtüzek amúgy is sok problémát okoznak, egy vagy több mesterségesen előidézett tüzvésszel óriási kárt tudnának okozni, pánikot tudnának kelteni és ez megingatná az amerikai polgári lakosság morálját. Szembesülniük kellene vele, hogy az elvileg érinthetetlen hátországban, a kontinensen is elérhetik őket a japán bombák. A megbeszélés után, szigorú titoktartás mellett megkezdődött a müvelet kidolgozása.

Amerikai tengerészek az I-400 nyitott hangárában

A feladatra Meiji Tagami kapitány és hajóját, az I-25 – t választották ki, mivel júniusban már megfordultak az oregoni partvidéken, a Fort Stevens elleni támadáskor. Az I-25 tengeralattjáró augusztus 15 - én futott ki Yokosukából és szeptember elején érkezett az oregoni Cape Blanco világítótorony közelébe, fedélzetén egy E14Y1 felderítő hidroplánnal és személyzetével Nobuo Fujita alhadnaggyal és Shoji Okuda őrmester megfigyelő - lövésszel. Megérkezésük után, néhány napig a rossz időjárás miatt várakozniuk kellett, aztán szeptember 9 – én kora reggel, úgy tünt minden feltétel adott a feladat végrehajtásához.

A hajó személyzete összeszerelte a kis hidroplánt, amelynek szárnyai alá egy - egy 170 kilogrammos, termit töltetü gyújtóbombát akasztottak, amelyek úgy voltak kialakítva, hogy egy kb. 100 méteres körben szórják szét a 2700 fokon égő gyújtóanyagot. 

A gép észak felé indult a Cape Blanco világítótorony felé, majd csaknem 100 kilométert megtéve a szárazföld felett délkeletre fordult, és Okuda kioldotta az első bombát az erdő felett. Látták a bomba felvillanó tüzét, majd innen, kb. 10 kilométerrel odébb ledobták a másikat is, ami szintén felrobbant.

Fujita és Okuda nem tudta, hogy minden igyekezetük ellenére nem maradtak észrevétlenek, mivel Howard Gardner a Mount Emily délnyugati részén lévő megfigyelőtoronyban felfigyelt a repülőgép motorjának berregésére, amely olyan volt, mint a régi Ford T Modellek zakatolása, majd meglátta az alacsonyan repülő ismeretlen típusú kisméretü gépet és némi felgomolygó füstöt. Rádión értesitette az Erdészeti Szolgálat 65 km-re lévő Gold Beach – ben lévő központját, ahonnan utasították, hogy derítse fel a tüzet.Útközben csatlakozott hozzá egy másik megfigyelő a 18 éves Keith V. Johnson erdésztanuló, aki szintén látta Fujita gépét, de egy másik figyelőpontról.

A helyszínre kiérkezők egy kb. 18 méter széles kiégett foltot találtak középen kis kráterrel. A bomba felrobbant ugyan, de töltete láthatóan nagyrészt szétszóródott. ( a másik bombát nem is keresték ) Gardner Johnsonnal és a másnap a helyszínre érkező többi erdőőrrel begyüjtötte a maradványokat és átadták a hadsereg és az FBI embereinek. A töredékek vizsgálata egyértelmüen bebizonyította a japán eredetet. Mint kiderült a várt nagy tüzvész azért maradt el, mert az időjárás az erdőség területén erősen csapadékos és ködös volt így a fenyves nem tudott lángra kapni. Szerencsére ezzel az I-25 fedélzetén nem voltak tisztában, mivel a rádiós időjárásjelentéseket már korábban leállították nyugati parton. A hatóságok megpróbálták az eseményt eltitkolni, de ez nem sikerült, mivel túl sokan tudtak róla és a sajtó is tudósított róla. Ezután megerősítették a légvédelmet, további vadászgépeket rendelve Washington állam partvidékére és elrendelték a teljes elsötétítést a világítótornyok kivételével. Hogy a behatoló repülőgép tengeralattjáróról szállt fel, az FBI ügynökeinek és a hadsereg tisztjeinek eszébe sem jutott, ezért végigkutatták a közeli és távolabbi tavakat, elrejtett hidroplánokat keresve. 

Fujita újabb bevetést akart, mivel volt még négy gyújtóbombájuk a fedélzeten és mindenáron fel akarta használni őket.Tagami kapitány azonban szkeptikus volt az újabb bevetés hasznosságát illetően, végül megállapodtak egy éjszakai akció végrehajtásában. Az I-25, szeptember 29 - én éjfél körül emelkedett a felszínre, majd miután előkészítették a gépet Fujita és Okuda ismét útnak indult, ezúttal Cape Blanco - tól számítva, nyugat felé vették az irányt és újra kb. 100 kilométerre a szárazföld belsejében oldották ki a termitbombákat, amelyek ezúttal is felrobbantak és minimális tüzet is okoztak. A repülőgép egy olajszivárgás ellenére szerencsésen visszatért a tengeralattjáróhoz. Az elszánt pilóta a maradék két bombát is be akarta vetni, de erre már nem került sor, mert az időjárás annyira elromlott, hogy lehetetlenné vált hidroplán újabb elindítása. A bombák ezúttal sem okoztak tüzet és annyira hatástalanok voltak, hogy bár a repülőgépet ezúttal is észlelték a kiküldött keresőosztagok sem a tüzet, sem a bombák maradványait nem találták meg, pedig két napig kutattak utánuk.

M6A1 Seiran bombázó tároláshoz hátrahajtott szárnyakkal , lehajtott vezérsíkokkal és leszerelt úszótalpakkal

Az I-25 október 11 - én érkezett haza a küldetésről, a bátor pilótákat nemzeti hősökként fogadták. 

Az USA kontinentális területének gyújtóbombákkal való támadása Fujita akciója után sem merült teljesen feledésbe és a háború végén ismét felmerült, de más formában. A Japán Császári Hadsereg meteorológusai, felfigyeltek a kb. 9000 méter magasan, nagyjából állandó, 300 km/órás sebességgel fújó, futóáramlásoknak nevezett szelekre ( jetstream ). Szuejosi Kuszaba tábornok a kutatások vezetője arra a következtetésre jutott, hogy a futóáramlások segítségével, robbanóanyaggal felszerelt léggömböket lehetne eljuttatni az Egyesült Államok területére.

A hidrogénnel töltött ballonokra ( eleinte gumírozott selyemből, később papírból készítették őket a munkára kivezényelt iskolás gyerekek ), egy légnyomásérzékelővel felszerelt kioldószerkezetet akasztottak, amelyen általában egy 15 kilogrammos repeszbomba, valamint termittel töltött gyújtóbombák és a nehezékként szolgáló homokzsákok voltak függesztve. ( léteztek más variációk is ) A Fu – Go - nak nevezett ballonbombákból, legalább 9300 darabot indítottak útnak 1944 novembere és 1945 áprilisa között és valószínüleg legalább 350 el is érte az USA területét, de nem váltották ki a japánok által remélt pánikot, mivel az amerikai kormány és a cenzúra gondosan eltitkolta létezésüket. Hivatalosan egyetlen halálos áldozatokat követelő eset történt, amikor 1945. május 5 – én egy fán fennakadt léggömbről lezuhanó repeszbomba, a megtaláló öt gyerekkel és a velük lévő várandós asszonnyal végzett. A háború utáni évtizedekben, elsősorban a nyugati partvidék erdőiben több ballon maradványait megtalálták, legutóbb 2014 – ben a kanadai Lumby város közelében.

Sen-Toku-Gata sensuikan

Miközben az amerikai lakosság feje felett a japán invázió réme lebegett és a Császári Haditengerészet egységei a kaliforniai a partok mentén garázdálkodtak, senki sem tudta, hogy Isoroku Yamamoto mindezt, csak egy sokkal veszedelmesebb akció bevezetőjének szánja.

Az admirális, még 1941 decemberében utasította Kameto Kuroshima kapitányt, egyik legjobb törzstisztjét ( az ő irányításával készült a Pearl Harbor és a Midway – szigetek elleni offenzíva részletes haditerve is ), hogy készítsen megvalósíthatósági tanulmányt egy olyan hadmüveletről, amelynek során, tengeralattjáróról indított repülőgépek nem csak az USA nyugati, de a keleti partvidékének nagyvárosait, köztük elsősorban New York - ot és Washingtont is bombázhatnák. Kuroshima 1942 január elején tette le az admirális asztalára az elemzést, amely szerint mindez legalább tizennyolc, különlegesen nagy hatótávolságú, repülőgéphordozó – tengeralattjáróval megvalósítható.

Még ebben a hónapban a flotta vezérkara megvitatta és jóváhagyta tervezetet, majd megbízást adott a technikai albizottságnak az új hajók előzetes koncepciójának kidolgozására, amelyet májusban fogadtak el és adták le a megrendelést a tizennyolc egység megépítésére a hajógyáraknak. Megszületett az I-400 tengeralattjáró osztály, amelynek hivatalos neve a Sen - Toku – Gata sensuikan, vagyis Különleges Típusú Tengeralattjáró lett, de általában csak Sentoku néven emlegették őket, már akik egyáltalán tudtak róluk. A végleges és jóváhagyott tervek elkészülte után, első lépésként öt hajó építését indították el.

Az I-400 elöl és hátulnézete ,valamint belső elrendezésének vázlata

Az I-400 építése 1943. január 18 – án, az I-404 - é november 8-án kezdődött a kurei haditengerészeti hajógyárban, a Hiroshimai – öböl délkeleti részén. Az I-401 gerincét ugyanezen év április 26 - án, az I-402 - ét október 26-án fektették le a saseboi gyárban. Az I-405 építése 1943. szeptember 27 - én kezdődött a Kawasaki Heavy Industries kobe - i üzemében.

Az új típusú tengeralattjárók 122 méteres hosszukkal és 6560 tonnás vízkiszorításukkal kortársaikhoz képest gigantikus méretüek voltak ( a kategóriájában a világ legnagyobbjának számító francia Surcouf, „csak” 110 méter hosszú és 4373 tonnás volt ) és a nukleáris meghajtású hajók megjelenéséig nem is épült náluk nagyobb.

A két hajócsavar meghajtásánál, a hagyományos és jól bevált dízel – elektromos meghajtást alkalmazták. Felszíni menetben, a beépített négy 2250 lóerős dízelmotor 18,7 csomós ( 34,6 km/óra ), vízalatt a két 1200 lóerős villanymotor 6,5 csomós ( 12,025 km/óra ) sebességet tett lehetővé. 14 csomós sebességgel, a felszínen haladva hatótávolságuk kb. 69500 ( ! ) kilométer volt. A vízvonal alatti részt, speciális azbeszt és gumi keverékéből készült hangszigetelő bevonattal látták el, hogy tompítsák a motorok keltette zajt ( a bevonat valószínüleg a hasonló német technológia alapján került kifejlesztésre ) és két kábel húzódott a törzs két oldalán az orrtól a tatig, hogy elvezesse a sós víz és a fém közötti súrlódásból keletkező statikus elektromosságot, amely csökkentette az acél élettartamát.

A hajótest szokatlan kialakítású volt, a monstrumok különleges feladatköre miatt. A belső nyomásálló hajótest keresztmetszete, a szokásos körforma helyett, egy vízszintesen álló, nyolcashoz volt hasonló, hogy ellensúlyozza a magas és súlyos, asszimetrikus kialakítású felépítmény okozta instabilitást. A fedélzetre egy 31 méter hosszú és 3,5 méter átmérőjü, henger alakú, három speciális, bombázó hidroplán tárolására alkalmas, repülőgéphangárt telepítettek, amelyet egy belülről hidraulikusan mozgatható, áramvonalas kialakítású ajtóval láttak el ( kívülről egy jókora kézikerékkel volt nyitható ). A hatalmas hangár miatt a parancsnoki tornyot, balra eltolva helyezték el, belsejében egy a vezérlőterembe levezető függőleges aknával, amelynek közepén a tüzoltó laktanyákban használthoz hasonló csúszórúd is be volt beépítve, hogy vészmerülés estén az őrség ezen juthasson vissza gyorsabban a hajó belsejébe, a hosszadalmas létramászás helyett. A rúd tövében, az esetleges esések kivédésére, egy kilencven centiméter vastagságú, vászon matracot helyeztek el.

Fő fegyverzetként, nyolc 533 mm - es torpedóindító csövet építettek be a hajók orrába, a tatfedélzetre pedig egy forgatható lövegtalpra szerelt, 140 mm – es, Type 11 tengerészeti löveg került. A hosszú hangár tetején, 3 darab Type 96, 25 mm-es, három csövü légvédelmi gépágyút, a torony elülső részére ennek a fegyvernek egycsövü változatát telepítették.

Az I-402 tornya a légvédelmi gépágyúval és a radarberendezés antennáival

A szuperhajókat felszerelték az elérhető legkorszerübb elektronikai felderítő rendszerekkel is. A toronyra a két német gyártmányú periszkópon kívül ( nappalra és éjszakai használatra ), antennák sokasága került. Az Mk. 3 típusú légvédelmi keresőradar elvileg 80 km távolságból képes volt az ellenséges repülőgépeket észlelni, emellett beépítettek egy Mk. 2 Model 2 levegő - felszín radarberendezést is amelynek jellegzetes, görbített, szarv formájú antennája messziről felismerhető volt. Az ellenséges radarok észlelésére az E27 típusú detektor szolgált. Utólag mindegyik elkészült példányra, német eredetü snorkel légszívó csövet is szereltek, amelynek segítségével, periszkópmélységbe merülve is használhatták a dízelmotorokat.

A hajóknak, bár a lehető legkörültekintőbben tervezték őket és a legkorszerübb megoldásokkal épültek, voltak gyenge pontjaik. Az I-400 osztály hajóit gyakorlott kormányosoknak kellett irányítani, mivel a balra eltolt híd miatt, ahhoz hogy egyenesben tarthassák őket, állandóan hét fokkal túl kellett kormányozni a jobb oldal irányába ráadásul a fordulókör jobbra nagyobb volt mint balra. A beépítettek egy speciális kisegítő kormányrendszert is, amely arra szolgált, hogy a periszkópmélységben visszatérő bombázóira várakozó hajót egyhelyben tartsa, de ez meglehetősen zajos és kétséges hatásfokú volt, mivel nem volt elég idő a tesztelésére. A monstrumoknak a lemerüléshez kb. 58 másodpercre volt szükség, amely kétszerese volt a korabeli tengeralattjárók átlagos merülési idejének, ami már csak azért is hátrányos volt, mert hatalmas felépítményük miatt, a felszínen haladva jól látszottak a radarokon.

Bár a monstrumokat, több hónapos utakra tervezték, hiszen egyetlen feltöltéssel másfélszer körbehajózhatták volna a Földet, a legénység kényelmét másodlagos szempontnak tartották, ezért keveset törődtek vele. A tiszteknek és a kapitánynak külön kabinjaik voltak, de a legénységi szállást eredetileg csak kb. 144 emberre méretezték és amikor a repülőgépek gyorsabb kiszolgálása miatt a létszámot 213 főre bővítették, akinek nem jutott hely az ott aludt ahol tudott. Nem volt légkondicionálás, ezért a trópusokon kész rémálom volt a szolgálat a meleg és a pára miatt. A hónapokra elegendő ellátmány főleg rizsből állt, amit más raktározási lehetőség híján, ládákban tároltak szerte a hajók belsejében a padlón és ezek tetején jártak. Az étel elkészítésére, speciális gőzüstöket építettek be a hajókonyhába. Hütőkamráról a romlandó élelmiszerek számára, nem gondoskodtak. Az I-400 – as tengeralattjárók egyik legrosszabbul kialakított része a mellékhelyiség volt, mivel nem építettek be vízöblítéses WC - ket, hanem a szennyvíztartály tetején vágott kerek lyukakkal és kapaszkodókkal helyettesítették őket ….. Ebben a részlegben mindenki csak annyi időt töltött el, amennyit feltétlenül szükséges volt.

„A derült égből lecsapó vihar”

Külön meg kell említeni a Sentoku tengeralattjárók, legfontosabb csapásmérő fegyvereit az Aichi M6A1 Seiran speciális, bombázó – hidroplánokat. A „Seiran” név, japánul derült égből lecsapó vihart jelent, utalva a repülőgépek tervezett, meglepetésszerü támadására.

Aichi M6A1 K-1 Nanzan ,a Seiran kétüléses gyakorlóváltozata

A gépek tervezésével, az Aichi repülőgépgyárat, számos sikeres típus gyártóját bízta meg a Császári Haditengerészet. Az első elképzelés szerint a gyár az általa is licenszben gyártott, viszonylag kisméretü Yokosuka D4Y1 Suisei bombázó, módosított változatát ajánlotta, de ez végül nem bizonyult járható útnak és teljesen új típust kellett tervezni. Az így megszülető Aichi M6A1 bombázó, rendkívül figyelemreméltó repülőgép lett. Az elegáns formájú, karcsú, kétüléses gép fesztávolsága 12,26 méter, hossza 11,64 méter volt. Meghajtásáról egy Aichi Atsuta Type 31, 1400 lóerős, fordított V -12 motor gondoskodott. ( a Daimler – Benz DB 601 könnyített, licenszváltozata ) A Seiran maximum 474 km/óra sebesség elérésre volt képes és gazdaságos üzemmódban, mintegy 1190 kilométer volt a hatótávolsága. Fegyverzete egy beépített 13 mm-es géppuskából, illetve feladattól függően, a törzs alá szerelt bombazárra függesztett, Type 91 torpedóból, vagy egy 850 kg – os bombából állt, illetve lehetőség volt a szárnyak alól két darab 250 kilogrammos bomba ledobására is. A gépnek nem volt hagyományos, behúzható futómüve ( ilyennel csak a két darab, M6A1-K gyakorlógép rendelkezett ), hanem két nagyméretü úszótalpa, amelyek szükség esetén leoldhatóak voltak a szárnyak alól.

Aichi M6AI Seiran bombázótípus egyetlen fennmaradt ,restaurált  példánya

Az Aichi M6A1 bevetésre készen, természetesen nem fért el a tengeralattjárók hangáraiban, ehhez különleges szerkezeti megoldásokra volt szükség, ezeknek köszönhetően a repülőgépek, tárolási állapotban, nem voltak szélesebbek légcsavarjuk átmérőjénél. A két szárny kilencven fokban elfordítható és a törzs mellé hajtható volt, ugyancsak lehajthatók voltak a vízszintes vezérsíkok és a függőleges vezérsík felső része. Az úszótalpak közül két pár a hangár mellett, a fedélzet alatt kétoldalt kialakított rekeszben, a harmadik pár a hangárban volt elhelyezve. Külön problémát jelentett a motorok ellenőrzése és bemelegítése üzemi hőmérsékletre, amit a hangárban természetesen nem lehetett elvégezni a kipufogógázok miatt. Erre egy roppant ötletes megoldást találtak ki, amelyhez hasonlót a németek a befejezetlenül maradt, Graf Zeppelin repülőgép – hordozón kívántak alkalmazni. ( valószínüleg innen vették át a japánok ) Eszerint a motorolajat, külön a hangár alatt kialakított tartályokban előmelegítették és így megfelelő hőfokon pumpálták a motorokba. A gyakorlott szerelők, a három Seiran – t 45 percen belül teljesen felkészíthették és elindíthatták. Mivel a bevetéseket éjszaka tervezték végrehajtani, a gépek részegységeinél fluoreszkáló festéket használtak, hogy a sötétben is láthatóak legyenek. Az indításhoz az I-400 osztálynál is a már jól bevált, előfedélzetbe épített, sürített levegős katapultot használták, majd a visszatérés után egy hidraulikus daru emelte vissza a bombázókat a hajóra. Az A6M1 típusból, az egyes részletekben különböző prototípusokkal és a két darab, gyakorló változattal együtt összesen 29 példány épült.

Az utolsó őrült tervek

A Sentoku programban óriási törést okozott, amikor 1943. április 18-án Yamamoto admirális repülőgépét a Salamon – szigetek egyike, Bougainville felett lelőtte egy P-38 Lightning vadászrepülőgép. Halálával, Japán az egyik legtehetségesebb hadvezérét veszítette el akinek befolyása és támogatása híján, az osztály eredetileg tervezett tizennyolc hajójának számát rögtön kilencre csökkentették, de ez a szám is hamarosan tovább apadt előbb ötre, majd végül háromra.

Az I-400 – t 1944. december 30 – án, az I-401 - t 1945. január 8 – án állították hadrendbe, az I-402 – t bár teljesen befejezték, építése közben tengeralattjáró tartályhajóvá alakították át és a háború végéig nem állt már szolgálatba. 

Az óriások, a 6. Flotta alárendeltségébe tartozó, 1. Tengeralattjáró Flotilla kötelékébe kerültek, az I-13 és az I -14 jelzésü, ugyancsak vadonatúj, hasonló kialakítású, de kisebb egységekkel. ( ezek hangáraiban, csak két repülőgép fért el )

Ariizumi Tatsunosuke kapitány ( 1904 -1945 ) az 1. Tengeralattjáró Flotilla parancsnoka , a hadifoglyokkal szembeni kegyetlensége miatt a Mészáros gúnynevet kapta

1944 decembere óta az 1. Tengeralattjáró Flotilla és a Seiran gépeket üzemeltető 631. Kokutai ( Repülőcsoport ) parancsnoka Tatsunosuke Ariizumi kapitány volt. A róla fennmaradt fényképek szerint joviális külsejü, kerekarcú férfi, régi katonacsaládból származott és jólképzett, tehetséges tengerésztiszt volt, de egyben az egyik legelvakultabb fanatikus a Császári Haditengerészet kötelékében. Ő koordinálta a törpe - tengeralattjárók bevetését Pearl Harbor megtámadása idején, majd az I-8 parancsnokaként 1944 márciusában, géppuskákkal karddal és pisztollyal mészároltatta le a megtorpedózott SS Tjisalak holland teherhajó kilencvenhat túlélőjét ( a gyilkolásban ő maga is részt vett, ezt az a Jáva szigetéről származó asszony mondta el később, akit Ariizumi gyerekével együtt életben hagyott ), majd ugyanazon év júniusában, az SS Jean Nicolet amerikai Liberty hajó tengerészeit próbálta vízbe fojtani. Előbb szónoklatot intézett hozzájuk Japán legyőzhetetlenségéről és az USA közeli vereségéről ( eközben emberei vascsövekkel ütlegelték a foglyokat és többet leszúrtak bajonettel ), majd miután befejezte tirádáit, az összekötözött emberekkel a fedélzetén, az I-8 gyorsan alámerült. Csodával határos módon, a harmincöt hajótöröttből huszonhárman megmenekültek, mert sikerült kiszabadulniuk kötelékeikből. Ariizumi nem véletlenül kapta a túlélőktől, a „The Butcher”, vagyis „A Mészáros” gúnynevet.

Ahogy Japán veresége egyre nyilvánvalóbbá vált, egyes katonai vezetők egyre őrültebb terveket kovácsoltak, hogy valamilyen módon megakadályozzák a katasztrófát. Jisaburo Ozawa altengernagy, a haditengerészet helyettes vezérkari főnöke vetette fel, hogy a Sentoku tengeralattjárók segítségével, biológiai fegyverek bevetésével mérhetnének csapást az Egyesült Államokra. A biológiai háború ötlete, nem állt távol a japán hadvezetéstől, mivel addig csak csapataik gyors visszavonulása miatt nem volt idejük bevetni a bubópestissel fertőzött bolhákat tartalmazó speciális kerámiabombákat, előbb 1942 márciusában Bataan, majd 1944 júliusában Saipan elvesztésekor. A pestis, kolera, tífusz, lépfene kórokozókat, a japán Gestaponak is nevezett titkosrendőrség, a Kempeitai felügyelete alatt müködő, hírhedt 731. Egység állította elő, a Kína megszállt részén, Mandzsúriában fekvő Harbin városa mellett felépített, hatalmas komplexumban. Ezen a szörnyü helyen, Dr. Shiro Ishii orvos tábornok vezetésével folytak a lehető legembertelenebb kísérletek hadifoglyokon és a mit sem sejtő polgári lakosságon. Biológiai és vegyi harcanyagokat kísérleteztek ki és teszteltek, amelynek eredményeként az utólagos számítások szerint legalább 580000 ember halt meg szörnyü kínok között. ( előfordult, hogy kísérletképpen a sürün lakott területekre dobták le a pestissel és más betegségekkel fertőzött bolhákkal teli tartályokat és megfigyelték a betegségek terjedését, lefolyását )

1945 tavaszán megkezdték a PX Müveletnek, vagy ahogyan Dr.Ishii költőien elnevezte Éjjeli Cseresznyevirág Hadmüveletnek ( a japán kultúrában a gyorsan hervadó cseresznyevirágot, a múlandóság szimbólumának is tekintik ) nevezett akció előkészítését, amelynek során a Sentoku tengeralattjárók repülőgépei San Diego - ra és környékére szórták volna a pestis kórokozókkal megtöltött tartályokat. Szerencsére azonban győzött a józan és a félelem az amerikaiak várható megtorlásától, így 1945. március 26 – án Yoshijiro Umezu tábornok, a hadsereg vezérkari főnöke még idejében leállította az elképesztő tervet. ( Ishii vezérőrnagy és munkatársai sohasem kerültek bíróság elé tetteikért, mert Douglas MacArthur tábornok „kutatási anyagaikért” cserébe mentességet biztosított számukra. )

Az I-400 nyitott hangárajtóval

Sokkal közelebb jutott a megvalósuláshoz egy másik terv, amely a Panama – csatorna megtámadására irányult. A létesítmény régóta a japán stratégák érdeklődési körébe tartozott, hiszen megrongálásával, jelentősen le tudták volna lassítani az amerikai hadsereg és a flotta utánpótlás szállításait és erőik átcsoportosítását, azonban repülőgép – hordozóikkal nem tudták volna észrevétlenül megközelíteni. A japánok kezére játszott több tényező. Először is az, hogy a háború kezdetén még rendkívül szigorú biztonsági óvintézkedések idővel kezdtek lanyhulni, mivel az amerikaiak egy idő után már nem tartottak támadástól. A második tényező az volt, hogy a tervet kidolgozó Yasuo Fujimori parancsnok talált egy japán mérnököt, aki dolgozott a csatorna építésén és értékes tervdokumentációkkal, valamint gyakorlati tanácsokkal tudott szolgálni.

Így alakult ki a müszaki szakértők bevonásával kidolgozott terv. Eszerint a Sentoku tengeralattjárók lehajózva Ecuador partjaiig, egy teliholdas éjszakán, elindítják bombázóikat és azok 4000 méter magasan végigrepülnek Kolumbia partvidéke mentén. Miután átrepültek a panamai földhíd keleti oldalára, a Mexikói – öbölre nyíló Gatun zsilipet rombolnák szét, nem a sokkal kézenfekvőbbnek tünő Miraflores zsilipet a csendes – óceáni oldalon. A zsilip átszakadása és a vezérlőközpont elpusztítása után, a csatorna részét képező Gatun – tó vize lefolyna és ezzel hónapokra megbénulna a hajóközlekedés.

1945. április 2 – án a 631. Kokutai pilótái megkezdték a felkészülést, de már az elején több probléma adódott. Hiába volt az egység önkéntes pilótái között Nobuo Fujita és Shoji Okuda akik 1942 – ben bombázták az USA területét, a többség tapasztalatlan volt ezért a tervezett torpedótámadást már az elején el kellett vetni, mivel csak egy pilótának volt ehhez képzettsége. Ezután döntöttek arról, hogy a bevetés kamikazeküldetés lesz, mivel a bombákat csak így tudták biztosan a célba juttatni. A pilóták erről csak véletlenül szereztek tudomást, amikor egyikük véletlenül észrevette, hogy eltávolítják a hagyományos bombazárakat a gépekről és a bombát egyszerüen a géptörzshöz csavarozzák.

1945. június elején a Sentoku hajók a Nanao – öbölbe érkeztek, hogy a pilóták a Gatun zsilip életnagyságú fa makettjén megkezdjék a gyakorlást ( eközben két gép odaveszett balesetben és több súlyos bombatámadás is érte a környéket ), ennek ellenére június 15 - re mind a pilóták, mind a müszaki személyzet alaposan begyakorolták feladatukat, ám öt nappal később, hirtelen leállították az akciót, mert a hadihelyzet alakulása miatt, értelmetlenné vált.

A japán vezérkar, ekkorra már tisztában volt vele, hogy az amerikaiak az anyaország lerohanására készülnek és az Operation Olympic ( Japán inváziójának kódneve ) flottája a mikronéziai Ulithi szigeten lévő flottabázison gyülekezik. Ariizumi kapitány csalódott volt a panamai küldetés törlése miatt ( a PX Hadmüvelet leállítása is mélységesen felháborította ), de nemsokkal később már az új célpont, Ulithi megtámadására koncentrált. A hadmüvelet első lépése során, amely a Hikari ( villám ) fedőnevet kapta, az I-13 és testvérhajója az I-14, két – két ládákba csomagolt Nakajima C6N1 Saiun típusú, gyors, nagy hatótávolságú felderítőgéppel július 4 – én illetve 6 - án az Ominato Haditengerészeti Támaszpontról, Truk szigetére indult, hogy azok onnan kiindulva fényképezzék le, a gyülekező armadát. A két kisebb tengeralattjáró a repülőgépek leszállítása után csatlakozott volna nagyobb testvéreihez.

Az I-400 tisztjei 1945 augusztusában , hajójuk átadása után

Az I-13 sohasem érkezett meg Truk szigetére, mivel az USS Anzio ( CVE - 57 ) kísérő -hordozó, TBM Avenger repülőgépei elpusztították július 11 – én, viszont az I-14 augusztus 4-én célba ért és kirakták a két felderítő repülőgépet, de bevetésükre már nem került sor. Az I-400 és az I-401, július 21-én indult külön útvonalakon, az akció második, Arashi ( vihar ) fedőnevü részeként ( közben a japán parti ütegek tüzet nyitott az I-401-re tévedésből, mivel nem tudták micsoda ), hogy augusztus 14 - én találkozzanak a Csendes – óceán egy meghatározott pontján. Azonban a randevú nem sikerült, mert az I-400 rádiósai elszalasztották, a találkahely módosítására vonatkozó parancsot. Mivel ahhoz, hogy megtalálják egymást idő kellett, a támadás időpontját augusztus 25 – re halasztották. Ennek ellenére a legénység mindkét tengeralattjárón folytatta a felkészülést. A légvédelem megtévesztésére, a repülőgépeket ezüstszínüre festették és amerikai felségjellel látták el, mivel úszótalpak nélkül ( ezeket leoldották volna felszállás után ) nagyon hasonlítottak a P-51 Mustangokra. ( ez a hadijog súlyos megsértése volt és a pilóták is ellenezték, mivel ők büszkeségből nem akartak az ellenség színeiben csatába indulni ) Közben augusztus 6 - án Hiroshimára, majd 9 - én Nagaszakira ledobták az atombombát és Japán miután augusztus 12 – én a Szovjetunió is hadat üzent, összeomlott.

Augusztus 15 - én elhangzott a rádióban a császár beszéde és bejelentése Japán kapitulációjáról, egyben utasította csapatait a harc beszüntetésére is. A Sentoku tengeralattjárókon is vették a parancsot, azonban nemsokára egy ezzel ellentétes parancs is befutott a vezérkartól. Az I-401 fedélzetén tartózkodó Ariizumi kapitány két napig nem tudta eldönteni mit tegyen, végül a megadást választotta. ( a hajók legénysége is teljesen tanácstalan volt egy darabig, többen folytatni akarták a küldetést, mások kalózkodni akartak a nagy hajókkal ) A Seiran gépeket parancsára a katapulttal, összecsukott állapotban az óceánba repítették és megsemmisítették a titkos dokumentumokat, majd hazaindultak. Tatsunosuke Ariizumi kapitány a hivatalos változat szerint öngyilkos lett mielőtt az amerikaiak birtokba vették volna az I- 401 – et, de holttestét csak a tengeralattjáró legénysége látta, akik azt vallották később, hogy az óceánba temették. Ez valószínünek tünik, mivel korábbi kegyetlenkedései miatt, joggal tartott a megtorlástól, azonban egyes vélemények szerint, a Japán partok közelében megszökött a hajóról és kijutott a szárazföldre.

Operation Road’s End

Az I-400, 1945. augusztus 19 – én az USS Blue rombolónak ( DD-744 ), az I-401 tíz nappal később az USS Segundo ( SS-398 ) tengeralattjárónak adta meg magát, miközben Japán felé tartottak. A Blue és a Segundo tengerészei elképedtek a két óriási tengeralattjáró méretein, amelyek mellett saját hajóik eltörpültek ( az amerikai flottánál meglehetősen nagynak számító Balao osztályú USS Segundo, 2391 tonnás vízkiszorításával és 94 méteres hosszával meg sem közelítette az I-401 – t ) A két óriás a teljesen lerombolt, sasebo - i kikötőben találkozott újra egymással, majd hamarosan csatlakozott az I-14 is. ( a japán flotta megmaradt tengeralattjáróit a legmodernebb típusok kivételével, a nyílt óceánon felrobbantották ) A megszálló amerikai hadsereg és a haditengerészet szakértői rögtön munkához akartak látni, de először elriasztotta őket a hajókon uralkodó büz és mocsok, valamint a rengeteg patkány. Mindez éles ellentétben állt a fedélzet simára csiszolt borításával és a tiszti kabinok finom, faborításával, vagy a hajók Sinto szentélyeinek gyönyörü kidolgozásával. Nyilvánvaló volt, hogy a tengerészek, csak az utolsó hetekben, a vereség feletti elkeseredésükben hanyagolták el ennyire korábbi büszkeségeiket. A tengeralattjárókat ezek után telepumpálták rágcsálóirtáshoz használt gázzal, majd kitakarították őket ( az I-400 fedélzetén, tizenkét tömött zsáknyi döglött patkányt szedtek össze és a többin is hasonló volt a helyzet ….. )

Az I-14 ,az I-401 és az I-400 1945 szeptemberében ,már amerikai hadizsákmányként

Mivel a hajókat minél hamarabb az USA területére kívánták juttatni, rendszereik müködésének megismeréséhez, összeszedték az összes volt tengeralattjáróst akit csak meg lehetett Sasebo környékén találni. A japánok kezdeti bizalmatlanságuk és a kommunikációs nehézségek csökkenésével, szívesen segítettek és büszkén megmutattak minden berendezést és a kezelésüket. Az egykori amerikai tengerészek szerint a hajók vezérlői hamarosan a olyanok voltak, mint egy karácsonyfa, mert a különböző kezelőszervek elnevezését és rendeltetését, színes papírcimkékre írták és felragasztották rájuk. Kiderült, hogy a Sentoku tengeralattjárók rendszerei meglehetősen hasonlóak az amerikai hajókéhoz így az US Navy emberei később könnyen elboldogultak velük.

Sietniük kellett, mert a szovjetek bejelentették, hogy mivel tudomást szereztek létezésükről, ők is tanulmányozni szeretnék a japán szuperfegyvereket, hivatkozva a lefoglalt ellenséges technológia átadásáról szóló egyezményekre. A hidegháború már a küszöbön állt, ezért a japán mérnökök remekmüvei, nem juthattak a szovjetek kezébe. Elindult a Road’s End ( az Út Vége ) Hadmüvelet. Az I-402 és két részben elkészült testvérhajója, nem hagyta el Japánt, a 95% - os állapotú I-404 – et és a félbehagyott I-405 – öt, szétbontották, a tengeralattjáró tankerré alakított I-402 – t, amelyet ugyan 1945 júliusában befejeztek, de végül sohasem állt szolgálatba, alapos tanulmányozás után, 1946. április 1 – én Nagaszakitól nyugatra a Goto - szigeteknél elsüllyesztették.

Az I-400, az I-401, az I-14 és az ugyancsak rendkívül korszerü, rendkívül gyors I-201 és I-203 amerikai személyzettel Hawaii – ra hajózott ( mindegyik alaposan megrakva hadizsákmánnyal és „háborús emléktárgyakkal” ), ahol további vizsgálatok és tesztek után mindegyiket 1946 áprilisa és júniusa között, torpedógyakorlatok céltárgyaiként megsemmisítették Oahu partvidéke közelében. A roncsokat, 2005 - ben fedezték fel 820 méteres mélységben, meglepően jó állapotban.

A híres Seiran gépek közül, egyetlen vészelte át a háborút. A típus létezéséről az amerikaiaknak fogalma sem volt amíg nem találtak egy megmaradt példányt az Aichi Repülőgépgyár területén. Ez a túlélő, gyönyörüen restaurálva, napjainkban a washingtoni National Air and Space Museum gyüjteményének értékes és féltett darabja.

Az USS Growler ( SSG - 577 ) nyitott hangárkapuval és Regulus I robotreepülőgéppel az indítóállványon

A Sentoku tengeralattjárók vizsgálata során szerzett tapasztalatokat, a kibontakozó hidegháború fegyverfejlesztései során hasznosították. A ballisztikus rakéták hadrendbe állítása előtt, a nukleáris töltetek célbajuttatására nagyméretü, interkontinentális robotrepülőgépeket alkalmaztak, például a Regulus I és Regulus II típusokat, amelyeket a Grayback és a Growler osztályú tengeralattjárókról indítottak. Ezek a hagyományos dízel–elektromos meghajtású hajók, méretükben meg sem közelítették a Sentoku tengeralattjárókat, de az orrfedélzetükre telepített, hatalmas, nyomásálló kettős hangár a japán óriások öröksége volt.

Nemes Ferenc