2024. 03. 03.
Kornélia
: 394 Ft   : 364 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

A Bikini-atoll szellemflottája – Gombafelhők az óceán felett

A Bikini-atoll szellemflottája – Gombafelhők az óceán felett
Nemes Ferenc  |  2021. 09. 02., 11:04

A Marshall-szigetek leghíresebb, de sokkal inkább hírhedt tagja a Bikini-atoll és nemcsak a róla elnevezett női fürdőruha miatt. 1946 nyarán, a képeslapra illő, trópusi lagúna kék vizén egy szellemflotta horgonyzott. Csaknem száz viharvert hadihajó várt arra, hogy sorsa beteljesedjen a valaha végrehajtott egyik legdrágább katonai – tudományos kísérlet során.

A Crossroads Hadművelet

1921. július 21 – én a Chesapeak-öbölben lehorgonyzott német Ostfriesland csatahajót, többszöri próbálkozás után, Billy Mitchell tábornok repülőgépeinek sikerült páncéltörő bombákkal elsüllyeszteni, ezzel bizonyítva a légierő fölényét a tengerek addigi vitathatatlan urai, a csatahajók felett. Ez annak ellenére is így volt, hogy a felettébb látványos kísérletet később több jogos bírálat érte, mivel messze nem volt életszerű. A páncélozott óriás ugyanis passzivitásra kárhoztatva volt kénytelen elviselni – bár még így is feltűnően sokáig – a belécsapódó bombákat.

Miután 1945 szeptemberében véget ért a II. világháború, az amerikai haditengerészet vezetői ismét komoly gondban voltak. A problémát pedig akárcsak huszonnégy évvel korábban, egy új, de minden addiginál pusztítóbb fegyver, az akkor még csak az Egyesült Államok által birtokolt atombomba okozta. Sokan azt tartották, hogy ez lesz az abszolút fegyver, amely véget vet minden háborúnak és megkérdőjelezi az összes többi fegyver létjogosultságát, így a hadihajókét is. Ha egy is elegendő belőle, hogy egy egész várost eltöröljön a föld színéről, akkor egy flottakötelék meg sem kottyan majd neki. Be kellett bizonyítani, hogy a haditengerészetet még nem szabad leírni.

Röviddel Nagaszaki elpusztítása után, Lewis Strauss az egykori üzletember, aki a háború alatt a haditengerészeti hírszerzésnél szolgált (1953 és 1958 között ő töltötte be az USA újonnan alakult Atomenergia Bizottságának elnöki tisztét, majd ugyancsak még Eisenhower elnöksége alatt rövid ideig kereskedelmi miniszter is volt), azt javasolta James Forrestal haditengerészeti miniszternek, hogy a hadihajók túlélőképességének bebizonyítására végezzenek bombázási tesztet nukleáris fegyverrel. Alig két héttel felvetése után, Brien McMahon, egy ambíciózus fiatal szenátor az övéhez hasonló ötlettel állt elő, csak éppen ellenkező előjellel, ugyanis éppen a hadihajók sebezhetőségét akarta bebizonyítani vele. (McMahon a kísérlethez, a japánoktól zsákmányolt hajókat akarta felhasználni) Végül egyikük elképzelése sem vált valóra, annak ellenére, hogy mind Chester Nimitz flottatengernagy, mind Ernest J. King admirális, a flotta vezérkari főnöke támogatta őket, mert az US Navy már javában dolgozott a saját programján. A vita lezárásaként, arra hivatkozva, hogy a haditengerészet által kizárólagosan felügyelt teszt nem volna objektív - elvégre a saját létjogosultságának bizonyításáról szólna -, a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága 1946 januárjában a hadsereg bevonásáról döntött, így a Crossroads (Útkereszteződés) Hadművelet az amerikai fegyveres erők közös programja lett, egyben az addigi legnagyobb és legdrágább katonai - tudományos kísérlet. Mivel az anyagi és humán erőforrások javát a flotta biztosította, a művelet és az arra létrehozott különleges munkacsoport (Joint Task Force 1, vagy JTF 1) parancsnoka William H. P. Blandy altengernagy lett, helyettese William S. Parsons ellentengernagy (ő az atombomba létrehozásában szakértőként, első bevetésén pedig mint az Enola Gay fegyverzeti tisztje vett részt), a célhajókat és a műveletet támogató flottaköteléket Thorvald A. Solberg ellentengernagy felügyelte, míg a légi hadműveleteket a hadsereg légiereje részéről William E. Kepner vezérőrnagy. (a légierő csak 1947 szeptemberétől vált el a hadseregtől és lett önálló fegyvernem) A Los Alamosból érkező Dr. Ralph A. Sawyer technikai igazgató - a Manhattan Terv egyik fizikusa - harminckilenc technikusból és mérnökből álló csapatával a bombák összeszereléséért és előkészítéséért felelt.

William H. P. Blandy altengernagy a Crossroads Hadművelet vezetője

Természetesen az akció nem mindenkinek nyerte el a tetszését. James F. Byrnes külügyminiszter, aki egy évvel korábban még arról beszélt Szilárd Leó magyar származású atomfizikusnak, hogy szerinte az atombomba léte majd kezelhetőbbé teszi a szovjeteket politikailag, mostanra az ellenkezőjére változtatta véleményét, mivel éppen zajlott az Acheson – Lilienthal terv vitája, a nukleáris fegyverek nemzetközi ellenőrzéséről és korlátozásáról. Byrnes attól tartott, hogy a kísérlet majd felingerli Sztálint. (A szovjetek Igor Kurcsatov professzor irányításával, Lavrentyij Berija felügyelete alatt, ekkor már gőzerővel dolgoztak a saját atombombájukon, amely 1949 – re el is készült az amerikaiak legnagyobb döbbenetére, mert Kurcsatovék munkáját alaposan felgyorsították a kémkedéssel megszerzett információk…) Egyes kongresszusi képviselők a műveletet felettébb drágállották, egyszerűen túlzásnak tartva mintegy 450 millió dollár értékű haditechnika elpusztítását. Blandy admirális azzal szerelte le őket, hogy a felhasználandó hadihajók többsége amúgyis bontásra kerülne, így ócskavasként alig érnek többet 3,7 milliónál.

A Crossroads Hadművelet időpontját eredetileg 1946 májusára tűzték ki, de Truman elnök közbeszólt és utasítására, júliusra halasztották. A felmerült vitás kérdések elsimítása mellett ebben az is szerepet játszott, hogy akkorra estek a nyári szabadságok és így a washingtoni politikusok közül többen is jelen lehettek a helyszínen. (végül összesen tíz kongresszusi képviselő és négy szenátor volt ott személyesen)

Mialatt a politikusok és a katonák egymással vitatkoztak, megkezdődött a helyszín kiválasztása. Olyan terület kellett, amelynek fekvése eléggé félreeső, távol van a nemzetközi hajózási útvonalaktól és a halászvizektől, emellett időjárása is megfelelő. Az sem volt utolsó szempont, hogy a hely lehetőleg legyen lakatlan, de legalábbis gyéren lakott. Felvetődött Új-Guineától északra az apró Carolina-szigetcsoport, de az Ecuadortól nyugatra fekvő Galapagos-szigetek neve is. Végül azonban a csendes-óceáni Marshall-szigetekhez tartozó Ralik szigetlánc egyik tagjára a Bikini-atollra esett a választás, amely nagyrészt megfelelt a kívánalmaknak.

A Bikini-atoll, vagy eredeti írásmód szerint Pikinni (neve nagyjából annyit jelent, hogy a Kókuszdió földje, egykori hatalmas kókuszpálma ligetei miatt) egy ősi vulkán maradványain létrejött 23 kis szigetből és korallzátonyokból álló jókora gyűrű, közepén egy nagykiterjedésű lagúnával, amelynek átlagos mélysége kb. 55-61 méter volt. A 16. században a spanyolok jártak itt először, majd kétszáz évvel később a britek fedezték fel újra, de végül 1885 – ben a németek tették rá a kezüket. Az I. világháborút követően a japánok fennhatósága alá került, akik helyőrséget állomásoztattak a főszigeten. Az amerikaiak 1944 januárjában űzték el őket innen.

1946 februárjának elején egy amerikai felderítőhajó, az USS Sumner tűnt fel Bikini partjainál és a korallszirteket hamarosan hangos dördülések sora rázkódtatta meg, mivel legénysége robbanóanyaggal nyitott utat a hamarosan megérkező nagy hadihajók számára.

Bikini nem volt lakatlan. Egy 167 főből álló közösség élt rajta, akik főleg halászattal, földműveléssel, kókuszfeldolgozással, valamint kézművességgel foglalkoztak. A közösség vezetőjét, a sziget „királyát” Judának hívták, aki a tizenkét családfővel közösen irányította népét. 1946. február 10 – én Ben H. Wyatt commodore a Marshall-szigetek helyettes katonai kormányzója személyesen érkezett a helyszínre és tájékoztatta Judát arról, hogy el kell költözniük. Mivel Bikini lakói protestáns keresztények voltak, Wyatt bibliai példázatokkal megtűzdelt beszédében indokolta meg számukra, hogy miért van erre szükség, kihangsúlyozva, mekkora szolgálatot tesznek ezzel felszabadítóiknak és a világnak. A törzsi vezetők némi tanácskozás után elfogadták, hogy menniük kell és el is kezdték a készülődést. Amíg megérkezett az őket új lakhelyükre – a 206 kilométerre lévő Rongerik-atollra -, szállító LST-1108 nehéz partraszállító hajó, ünnepség és istentisztelet keretében elbúcsúztak szülőföldjüktől.

Az LST-1108 – al a média képviselői is megérkeztek, így a lakosság evakuálása egyfajta groteszk showműsorrá vált… Wyattnek meg kellett ismételnie beszédét és az ünnepélyes megegyezést Juda királlyal, de immár a kamerák előtt, a helyieknek pedig a búcsúünnepséget és az istentiszteletet - nem kevesebb, mint háromszor - mire megfelelt a filmeseknek… Emiatt a költözés, ami a családok holmiján kívül szétszedett, fából és pálmalevelekből készült házaiknak – köztük a közösségi ház és a kis templom -, csónakjaiknak, háziállataiknak berakodásából állt, több mint egy napot csúszott.

Bikini lakói beszállnak az LST-1108 fedélzetére

A lakosság viszonylag gyors és zökkenőmentes eltávolítása után, hamarosan megérkezett a 152 nagy hajóból álló támogatóflotta, amely a hatalmas mennyiségű felszerelést és a kísérlet lebonyolításban résztvevő mintegy 42000 embert, katonákat, tengerészeket, civil technikusokat, tudósokat, valamint a meghívott vendégeket és a nemzetközi sajtó képviselőit szállította. Blandy admirális zászlóshajója az USS Mount McCinnley volt, a vendégeket és a nemzetközi sajtó képviselőit az USS Appalachian fedélzetén szállásolták el, eléggé spártai körülmények között. Magán Bikinin és a többi huszonkét kisebb - nagyobb szigeten előregyártott elemekből ideiglenes rakpartokat és mólókat építettek ki, hogy könnyebben partratehessék a különböző földmunkagépeket, tehergépkocsikat, stb. A főszigeten lakóbarakkok, bunkerek, a déli végén pihenőhelyek létesültek, de ezeknél sokkal fontosabbak voltak azok a magas, acélszerkezetű tornyok, amelyekkel körbeépítették a lagúnát. A nukleáris robbanások fizikai hatásaival kapcsolatban, valójában ekkor még nagyon kevés tudással rendelkeztek. Csak az 1945 júliusában az új-mexikói sivatagban végrehajtott első kísérleti robbantás, valamint a japán nagyvárosok pusztulása utáni helyszíni vizsgálatok és a Washington közelében kiépített kísérleti medencében végzett, arányosan kicsinyített tesztek eredményei adtak némi támpontot, de ezek korántsem voltak elegendőek, hiszen számos külső tényező befolyásolta őket. Ezért volt szükség a tornyokra telepített távirányítású, nagysebességű filmfelvevőkre és tévékamerákra, valamint a több ezer különböző műszerre, amelyek a radioaktív sugárzást, fény, hang, hőhatást, a lökéshullámot és a szeizmikus jelenségeket mérték. A várható szökőár magasságának rögzítése érdekében a partmenti pálmafák törzsére is vörös-fehér sávokat festettek.

Műszertornyok Enyu szigetén

A jellegzetes gombafelhőbe repülőgéppel berepülni, abból levegőmintákat venni és róla közvetlen közelről filmfelvételeket készíteni öngyilkosság lett volna, ezért erre a célra a légierő távirányítású B-17 bombázókat, a flotta pedig ugyancsak drónná alakított F6F Hellcat vadászgépeket vetett be.

A kísérlet végrehajtásához előteremteni a 42000 embert 1946 nyarán korántsem volt egyszerű feladat, mivel már javában zajlott a háborús haderő gyors leépítése, de a Crossroads részvevőinek szolgálati idejét egy évvel meghosszabbították. Gondot okozott az is, hogy a Manhattan Terv tudósai közül sokan azóta elhagyták Los Alamost és többnyire már visszatértek civil egyetemi katedrájukhoz.

 A tiszti és a legénységi állomány speciális képzést kapott, alaposan eligazították őket, hogy mit kell majd csinálniuk a robbantások előtt, alatt és után, hogyan használják a rájuk bízott eszközöket, műszereket. Ismertették velük nagy vonalakban az atombomba működését és a radioaktív sugárzás veszélyeit (a többség annak megfoghatatlansága miatt, nem igazán értette ezek után sem, miről van szó és mitől is kell majd tartania…) és alaposan a szájukba rágták, hogy a robbanásba véletlenül se nézzenek bele, még a kiosztott védőszemüvegben sem.

 „Kísérleti nyulak”

Amilyen körülményes volt a személyi állomány előteremtése, a célpontnak szánt hajóké annál könnyebb, mivel az US Navy a háború során eredeti méretének többszörösére növekedett és így elegendő állt rendelkezésre minden típusból. Az újabbak többsége amennyiben nem választják ki őket a Crossroads Hadművelethez, vagy a Tartalék Flottába került volna tárolásra, vagy pedig az elavult, régi egységekkel együtt a bontóba, ócskavasnak.

A lagúnában állomásozó „szellemhajók”, 1946 nyarán a világ egyik legnagyobb flottáját alkották, amely öt nagy csatahajóból, két repülőgép-hordozóból (egy nehéz és egy könnyű), négy cirkálóból (három nehéz és egy könnyű), tizenhárom rombolóból, nyolc tengeralattjáróból, húsz gyors csapatszállítóból, hat nehéz (LST), egy közepes (LSM), hat gyalogsági (LCI), tizenhat harckocsiszállító (LCT), hat gépjárműszállító (LCM ), hat úgynevezett Higgins deszanthajóból (LCVP), két tankerből, valamint az ARDC- 13 jelzésű úszódokkból, összesen kilencvenhat egységből állt. Ezeket különböző helyekről gyűjtötték össze Pearl Harborba, ahonnan nagyrészük némi képzavarral élve „saját lábán”, a működtetésükhöz szükséges minimális személyzettel érkezett meg Bikinire, az üzemképtelen egységeket úgy vontatták oda, a kisebbeket, amelyeket nem hosszú tengeri utakra tervezetek - mint például a könnyű deszanthajókat - pedig úgy szállították utolsó bevetésük helyszínére.

A „kísérleti nyulak” többsége egyszerű, „nevenincs” segédhajó volt, de akadtak köztük igazi hírességek is. Az öreg, több mint 30000 tonnás USS Nevada (BB-36) egy ideig az US Navy zászlóshajója is volt. 1941. december 7 - én súlyosan megsérült, de kijavítása és modernizálása után harcolt mind az Atlanti, mind a Csendes–óceánon főleg tűztámogató egységként. A Crossroads során fontos szerep jutott neki, mivel a Nevada lett az első robbantás célpontja - a „bika szeme” ahogy nevezték -, ezért a célterület közepén horgonyozták le és rikító vöröses narancssárga színűre festették, hogy a repülőgép személyzete minél jobban láthassa.

A rikító vörösre festett USS Nevada (BB-36)

A nagyobb, ugyancsak koros, 32000 tonnás USS Pennsylvania (BB-38) szintén pearl harbor - i veterán volt. Akkor csak kevésbé sérült meg, ellentétben testvérével a tragikus véget ért Arizonával. Kijavítása után szintén becsülettel végigharcolta háborút a Nevadához hasonlóan megfordulva a mind az atlanti, mind a csendes-óceáni hadszíntéren. Az USS New York (BB-34) az egyik legrégebbi amerikai csatahajó volt és kishíján megmenekült, mivel New York állam szerette volna emlékhajóként megőrizni, mint testvérhajóját a napjainkban, a Houston melletti San Jacinto – ban látható USS Texast, de a flotta elzárkózott ettől és a szellemflotta része lett.

A két hordozó közül a Lexington-osztályú USS Saratoga (CV-3) a csendes-óceáni háború igazi legendájának számított és a célhajók közül a legnagyobb volt. A több mint 43000 tonnás óriás szinte minden a japánok ellen vívott fontos ütközetben megfordult és a tengerészek különösen sajnálták. Sokan szolgáltak egykor a fedélzetén és az „öreg Sara”, ahogy becézték, még súlyos találatokkal is mindig hazavitte őket.

A célflottában voltak – nem túl nagy számban – külföldiek is. A csaknem 33000 tonnás Nagato csatahajó igazi trófea volt az amerikaiak számára. Gyűlölték, mivel 1941 decemberében ez volt Yamamoto admirális zászlóshajója. Szinte minden nagyobb japán tengeri hadművelet részese volt, de ennek ellenére - ha rossz állapotban is -, megérte a háború végét az egyetlen, még úszóképes japán csatahajóként.

A 18400 tonnás német Prinz Eugen nehézcirkáló - a Bismarck egykori kísérője -, sértetlenül, az utolsó, nagy német hadihajóként került a szövetségesek kezére a háború végén. Rövid ideig az amerikai flottában szolgált USS Prinz Eugen néven, majd miután a szakértők alaposan kielemezték, nem lévén rá szükség ez a szép cirkáló is az atomkísérlet célhajói közé került. (a hajókonyhán még ott volt a VIP vendégek számára fenntartott különleges porcelán étkészlet, sőt az ezüst evőeszközök is…)

A hajókat eredetileg teljesen felszerelve, üzemanyaggal és lőszerrel feltöltve, gyakorlatilag harcra kész állapotban akarták a próbáknak alávetni, de erről végül lemondtak, mert az esetlegesen bekövetkező tüzek és robbanások miatt nehezebben lehetett volna felmérni mely károkat lehet kizárólag az atomrobbanás számlájára írni. Így aztán csak jelképes mennyiségű lőszert és üzemanyagot rakodtak be. A célflotta egységeinek elrendezése sem a harcászati irányelvek szerint, hanem a várható rombolás mértékének megfelelően történt. A hajók középen, álltak a legsűrűbben, kifelé haladva viszont egyre nagyobb távolságra voltak leállítva egymástól. A valóságban, flottakötelékben haladva, vagy hadműveleti zónában horgonyozva lényegesen nagyobb térköz lett volna közöttük.

A nukleáris robbanások hatásának nemcsak a hadihajókat, hanem a Crossroads kínálta lehetőséget kihasználva sokminden mást is alá kívántak vetni. A hajókon a mérőműszerek mellett rengeteg, néha egészen meglepő dolgot is elhelyeztek. Így katonai felszerelést, ruházatot, kézifegyvereket, az akkor rendelkezésre álló legkorszerűbb harckocsikat, páncélozott járműveket, radarberendezéseket, tehergépkocsikat, dzsipeket, lövegeket, a hordozókra repülőgépeket, de repülőgép fődarabokat is (szárnyakat, törzsszekciókat, motorokat), mind a fedélzetre, mind a hangárokba. A technikai eszközök mellett különféle talajmintákat, magvakat, kémiai vegyületeket, sugárbetegség ellen hatásosnak vélt gyógyszereket, gyógyszer alapanyagokat - mint például penicillint -, de emberi vért, preparált emberi és állati szövetmintákat, hormonokat és toxinokat is. A rengeteg sugárzásnak kitett dolog közül nem hiányoztak egyébként a különböző élelmiszerek sem, a gyümölcsöktől és zöldségektől kezdve a konzerveken át egészen a fagyasztott készételekig és húsig. Ezek későbbi vizsgálataira, elemzésére a Kwajalein szigetén lévő katonai létesítményben felállított laboratóriumokban került sor.

Tesztelésre szánt katonai felszerelés a Saratoga fedélzetén

A „szellemflottának” volt legénysége is, bár nem emberek. Összesen mintegy 200 sertést, 204 kecskét, 5000 fehér laboratóriumi patkányt, 60 tengerimalacot, 200 egeret és több ezer gyümölcslegyet használtak fel a kísérlethez. Az állatokat az USS Burleson (APA-67) csapatszállítón juttatták a helyszínre, amit a röfögő, mekegő, cincogó és zümmögő utasok igényeinek megfelelően alakítottak át, de kiépítettek a fedélzeten egy jól felszerelt laboratóriumot is. (a Burleson szerencsésebb volt testvérhajóinál, mivel azok többsége a szellemflottában végezte) Legénységét erre az alkalomra a 12. Haditengerészeti körzetből (Kalifornia északi része) direkt olyan vidéki, farmerfiúk közül válogatták össze, akik értettek az állatgondozáshoz. (a tengerészek később nehéz szívvel váltak meg védenceiktől, mert a rövid együtt töltött idő ellenére nagyon megszerették őket) A kísérleti állatok kiválasztása sem volt véletlen. A patkányok, egerek, tengerimalacok és a gyümölcslegyek napjainkban is állandó alanyai a laboratóriumi kísérleteknek. A sertések bőrük, izomzatuk és testsúlyuk az emberéhez való hasonlósága miatt, a kecskék pedig az emberihez hasonló légzőszerveik, de nagyobb mennyiségű vörösvérsejtet tartalmazó vérük miatt voltak ideálisak.

Természetesen az állatvédőkből mindez heves reakciót váltott ki, ezért kerültek ki például a kutyák a kísérleti alanyok közül. A tiltakozókat Blandy admirális azzal nyugtatta meg, hogy a sugárfertőzést kapott állatok halála várhatóan csendes és fájdalommenetes lesz, egyszerűen elalszanak… (persze ő jól tudta azt, amit az akkori közvélemény viszont még nem, hogy a sugárbetegség milyen gyötrelmes halállal jár, de ezt nem szándékozott az okvetetlenkedő civilek orrára kötni…)

1946. június 30 – án minden hajót mégegyszer gondosan ellenőriztek, nem maradt - e valaki véletlenül a robbantási zónában. A nyílásfedeleket gondosan lezárták, az állatokat pedig elhelyezték azokon a pontokon, ahol egy hadihajó személyzetének tagjai tartózkodtak volna éles helyzetben, így a fedélzeten, a hídon, a gépházban, lőszerraktárakban, a lövegtornyokban stb. A támogató flotta hajói másnap kora reggel elhagyták a lagúna területét, majd mintegy 28 kilométernyire megálltak és várakoztak.

Kecskék az egyik célhajó fedélzetén

Gilda a végzet asszonya

A Crossroads első tesztrobbantása az Able kódnevet kapta. Az elnevezés az amerikai hadsereg és a flotta által 1941 és 1956 között használt fonetikus ábécé alapján történt. (ez volt a manapság a repülésben és a NATO által használt fonetikus ábécé elődje)

Mark III atombomba

A Dave’s Dream röviddel a Gilda ledobása előtt

A stabilizátorokkal ellátott, behemót sárga tojásra emlékeztető, Mark III típusú atombomba akkora volt, mint egy kisebb autó és több mint 5 tonnát nyomott. Hatóereje a benne lévő 6,2 kilogramm plutónium révén, 23 kilotonna volt. Ugyanilyen volt a Nagaszakit elpusztító Fat Man is. (a korszerűbb Mark IV még fejlesztés alatt állt) Dr. Sawyer technikusainak két napra volt szüksége az összeszereléséhez és ezután 48 órán belül fel kellett használni, mert a belső elektronikájának működtetéséhez szükséges elemek hamar lemerültek és cserélni kellett őket. A technikusok Rita Hayworth legújabb, Gilda című filmje után - amelyben szokás szerint a végzet asszonyát alakította -, a bombának is a Gilda nevet adták. (a bombára neve mellé a művésznő képét is odafestették, aki egyébként végtelenül büszke volt erre, miután tudomást szerzett a dologról)

A bombavetést az alig egy év múlva igencsak híressé váló új-mexikói Roswellben állomásozó 509. Bombázócsoport Dave’s Dream (Dave Álma) becenevű B-29 – es Superfortress nehézbombázója hajtotta végre Woodrow P. Swancutt őrnagy parancsnoksága alatt. (a bombázó másik személyzettel Big Stink – Nagy Bűz néven részt vett a Nagaszaki elleni akcióban, mint kamerákkal felszerelt kísérőgép és csak 1946 márciusában keresztelték át bombázótisztjük, Dave Semple kapitány emlékére, aki nemsokkal korábban meghalt egy balesetben) Az 509. Bombázócsoport, ebben az időben az egyetlen olyan repülőegység volt a világon, amely képes volt atomfegyver célbajuttatására. Swancutt csapatát az öt legjobb gépszemélyzet közül - köztük volt a Hiroshima elleni támadást végrehajtó Paul Tibbets ezredes is embereivel - egy bombázóverseny keretében választották ki, amely során a Mark III gyakorló változatát használták.(Tibbets aki egyébként tanácsadóként ott volt Blandy admirális stábjában is, igencsak sérelmezte, hogy neki és társainak be kellett érniük a tartalék szerepével.)

A Dave’s Dream 1946. július 1 – én kora reggel szállt fel Kwajaleinről. A légtérben vele egyidőben nem kevesebb, mint 78 repülőgép tartózkodott, köztük további B-29 – esek és operatőrökkel megrakott, nagy C-54 szállítógépek, valamint a drónvezérlő anyagépek, sőt VIP utasszállítók is.

A Dave’s Dream pontban 9 órakor oldotta ki a bombát, majd Swancutt őrnagy éles jobbfordulóba döntve gépét, igyekezett minél gyorsabban, minél messzebb kerülni. Harold A. Wood őrnagy hiába volt profi bombázótiszt, minden igyekezete ellenére elhibázta az odalent vöröslő Nevadát. A Mark III közismerten rosszul repült, így valószínűleg emiatt sodródott el közel 650 méterrel a céltól. (a később felállított bizottság nem tudta minden kétséget kizáróan megállapítani az okát) A bombát a légnyomásérzékelővel felszerelt detonátor 158 méteres magasságban aktiválta, az USS Gilliam (APA-57) csapatszállító közvetlen közelében. A keletkező tűzgolyó szinte felemésztette a 130 méter hosszú, csaknem 5000 tonnás hajót, amely nemcsak kéményeit, árbocait és felépítményét vesztette el, hanem szabályszerűen megolvadt és összegörbült maradványai alig egy perc alatt elmerültek. Távolabb álló testvérhajója az USS Carlisle (APA-69), összezúzódva, negyven perc múlva süllyedt el. Az USS Anderson (DD-411) rombolót a lökéshullám éppen telibekapta és elég volt neki nyolc perc, míg a teljesen letarolt fedélzetű USS Lamson (DD-367) romboló csak nyolc óra múlva adta meg magát. A legnagyobb elpusztult hadihajó, a 6000 tonnás japán Sakawa könnyűcirkáló volt, amelynek törzse felhasadt, hátsó felépítménye és kéménye rombadőlt, árbocai elgörbültek. A robbanás után közel egy napig égett, amíg végül az oldalára borult és elsüllyedt.

A Gilda gombafelhője

A Sakawa letarolt felépítménye, nemsokkal elsüllyedése előtt

Tizennégy további hajó szenvedett kisebb – nagyobb károkat, attól függően milyen távolságban voltak a zéró ponttól és milyen irányból, mekkora felületen érte őket a lökéshullám. Az USS Independence (CVL-22) és a Saratoga hordozókon még tűz is pusztított a fedélzetükön tárolt repülőgép üzemanyag miatt, de viszonylag gyorsan sikerült a lángokat megfékezni. A hajókra kihelyezett kísérleti állatok kb. 35 % - a pusztult el rögtön, vagy néhány napon belül. Többségükkel a lökéshullám, a hő és a rövid, impulzusszerű, de nagyerejű gammasugárzás végzett. A túlélők közül a leghíresebbé Pig 311 (Kb. Malac 311) vált, akit állítólag a lagúna vizéből halásztak ki. Később kiderült, hogy neki elvileg a Sakawa fedélzetén kellett volna tartózkodnia, de valószínűleg a tengerészek az utolsó pillanatban eldugták kedvencüket, aki később igazi hírességként élte le hátralévő éveit a washingtoni állatkertben, mint „atommalac”.

A magasban gomolygó piszkosfehér – vörösesbarna (a vízgőz és a keletkezett nitrogén –oxid, valamint a salétromsav miatt) gombafelhőbe berepülő B-17 - es drónok sikeresen, veszteség nélkül elvégezték feladatukat. Filmfelvételekkel és levegőmintákkal repültek vissza Eniwetokra, igaz annyira sugárszennyezetté váltak, hogy többé nem lehetett használni őket. A robbanás után mintegy nyolc perccel távirányítású drón hajókat küldtek a lagúnába vízminták vételére, de a célhajók fedélzetére, csak órákkal később mentek fel először a sugárzásmérő műszerekkel felszerelt egységek. Az eredmények azt mutatták, hogy a víz és a hajók a vártnál kevésbé szennyeződtek, mivel a gombafelhőben keletkezett feláramlás - egyfajta öntisztulási folyamatként ahogy akkor nevezték -, a radioaktív bomlási termékeket nagyrészt magával ragadta a sztratoszférába, ahol szétoszlottak. A meghívott vendégek meglehetősen csalódottak voltak, mivel nagyobb és látványosabb pusztításra számítottak és az újságírók ennek később hangot is adtak cikkeikben. A flotta képviselői ellenben éppen emiatt voltak elégedettek, hiszen a bomba kisebb kárt okozott a vártnál. A hajókat ezután nagynyomású fecskendőkkel többször is alaposan lemosták és megkezdődött az következő, július 25 – re tervezett teszt előkészítése.

Hajókat süt a „pék”

A második, Baker (pék) kódnevű robbantás, fő kísérleti alanyai az Able – t sérülten, de túlélő öreg USS Arkansas (BB-33) csatahajó és a Saratoga hordozó volt. Utóbbi egyrészt nagy mérete, másrészt a modern csatahajókéra hasonlító belső elrendezése és védelmi rendszerei miatt került kiválasztásra. (valaha csatacirkálóként kezdték építeni) Fontos szerepet szántak három tengeralattjárónak is. Az üres Skipjack – et (SS-184) 15, a Pilotfish – t (SS-386) 17, az Apogont (SS-308) 30 méteres mélységbe merítették (ezt részben feltöltött ballaszttartályaikkal és a hajótestekre függesztett plusz súlyokkal oldották meg) a Dentudán (SS-305) pedig, amely kb. 1500 méternyire, már biztonságos távolságban állt az LSM-60 – tól, minimális számú legénység - ezúttal emberek – is voltak.

A Helen of Bikini névre keresztelt atombombát 27 méteres mélységben, az LSM- 60 jelzésű, közepes partraszállító alá függesztve helyezték el. A hajót átépítették utolsó bevetésére, így rakterének padlójába egy „kutat” vágtak és a bombát ezen keresztül, egy acélállványról eresztették drótkötelekkel a mélybe, egy nyomásálló tartályban – ezt a leselejtezett USS Salmon (SS-182) tengeralattjáró tornyából építették össze -, majd távirányítással kívánták aktiválni. Az impulzus vételéhez az LSM-60 tatjára egy hatalmas antennát szereltek.

A július 25 – én 8 óra 35 perckor bekövetkezett robbanás sokkal pusztítóbb lett az előzőnél. A tűzgolyó ezúttal a víz alatt képződött és miközben a lagúna 60 méteres mélységben lévő fenekébe egy alig 3 méter mély, de több mint 610 méter átmérőjű krátert vágott, négy milliszekundum alatt több száz méteres, óriási gejzírként robbant a magasba, ahol piszkosfehér, karfiolszerű felhővé terült szét, ami elnyelt több távirányítású Hellcat repülőgépet is. A keletkezett szökőár magassága legalább 30 méter volt (alig alacsonyabb, mint a Krakatau vulkán robbanásakor keletkezett cunami 1883 – ban) és még a hat kilométerre lévő szigetgyűrűt is 4,5 méteres hullámok mosták végig. A levegőbe dobódott víz és törmelék a robbanási felhőből egy több mint negyven percig tartó, erősen radioaktív, monszunszerű felhőszakadásként zúdult vissza.

A Baker robbantás vízoszlopa, előtte a Nagato csatahajó

A több mint 700 tonnás LSM-60 – ból semmi sem maradt, egyszerűen elpárolgott. A 27000 tonnás Arkansast a vízalatti robbanás ereje a magasba dobta, beszakítva a hajófenék lemezeit, majd felborította, így szinte azonnal elsüllyedt, akárcsak a Skipjack, a Pilotfish és az Apogon, valamint a YO-160 tanker. A Saratoga fedélzetét részben feltépte a rajta átcsapó árhullám és mindet lesöpört róla, de egy ideig úgy tűnt, hogy mégis megúszta. Végül azonban lassan süllyedni kezdett és miután a partra vontatására tett kísérletek kudarcba fulladtak, hét és fél órás agónia után, az „öreg Sara” méltóságteljesen, tatjával előre alámerült. A híresen masszív szerkezetű Nagato öt és fél nappal később követte, miután felszakadt törzse megtelt vízzel és hasonlóan az ARDC-13 úszódokkhoz lassan felborult. A Dentuda és legénysége sérülés nélkül úszták meg a kísérletet.

A távirányított hajókat csaknem egy órával később küldték be a lagúnába, miután minden elcsendesedett. Az általuk gyűjtött vízminták kiugróan magas radioaktivitást mutattak, az egész célterületen. A kísérlet tervezői ugyanis kihagyták a számításból a sugárszennyezett vízpermetet és a visszahulló radioaktív csapadékot, amit a légáramlatok mégjobban szétterítettek. A műszeres egységek napokig nem kockáztatták meg a felszállást a hajókra, és ez már csak azért is probléma volt, mert mire végül lehetőség nyílt a kísérleti állatok begyűjtésére, azok már szinte mind elpusztultak, vagy a végüket járták.

Azonnal megkezdték a hajók sugármentesítését, de mivel erre vonatkozóan nem volt még kidolgozott protokoll, a hagyományosan, vagyis nagynyomású fecskendőkkel kezdték mosni őket. Mivel hamar kiderült, hogy ez messze nem elég, bevetették hát a drasztikusabb módszereket. A kivezényelt csaknem 5000 tengerész a felépítményeket és a fedélzeteket különféle tisztítószerekkel, savakkal, lúggal, maratta, de a súroláshoz kipróbálták, a kazánsalakot, homokot, sőt olyan bizarr dolgokat is mint az árpa, a kukoricadara, a rizs, vagy az őrölt kávé. A leghatékonyabbnak az ecetsav bizonyult, ebből viszont nem volt elég, a felületek homokszórásos tisztítása pedig rendkívül sokáig tartott. Jellemző, hogy a tengerészek a munkához védőfelszerelés gyanánt legfeljebb gumikesztyűt és gumicsizmát kaptak - de többnyire egyiket sem -, ráadásul tisztjeik szinte egyáltalán nem tartották be a sugárvédelmi előírásokat és az elvileg engedélyezetnél sokkal tovább kellett maradniuk a szennyezett zónában. A mai napig sem tudni hányan és milyen mértékű egészségkárosodást szenvedtek el emiatt.

Egy idő után részben a folyamatos mosás, részben az alacsony felezési idejű izotópok bomlása miatt a sugárzási szint csökkenni kezdett, ezért a tengerésztisztek, igencsak megharagudtak Stafford Warren ezredesre, a sugárvédelmi csoport főnökére, amikor felhívta figyelmüket arra, hogy amit a Geiger - Müller számlálókon látnak, az csak a jéghegy csúcsa. A legveszélyesebb az akkori műszerekkel lényegében kimutathatatlan plutónium és az általa kibocsátott alfa-sugárzás volt. A veszedelmes anyag por formájában mindenütt jelen volt, az emberek belélegezték, ruhájukra, cipőjükre rakódott és így beszennyezték a támogatóhajókat is. Warrent akkor vették végre komolyan, amikor bemutatta a lagúnából kifogott halak vizsgálatának eredményeit és azok némi túlzással csaknem világítottak a sötétben – de legalábbis nyomot hagytak a fotópapíron - mert a plutónium-239 a csontjaikban lévő kalciumhoz kötődve annyira felhalmozódott a szervezetükben… Az augusztus 4 – én megtartott értekezlet után Blandy admirális azonnal lefújta a további sugármentesítési munkálatokat és parancsot adott a lagúna kiürítésére. A támogatóflotta hajóin a legénység körleteit a középső, védettebb szekciókba helyezték át, a sósvizes fedélzeti rendszerek (pl. hűtés, sótalanító berendezés stb.) működését leállították. Hazatérésük után csővezetékeiket teljesen, vagy részlegesen cserélni kellett, a hajótesteket homokfúvással tisztították meg és újrafestették.

A harmadik, 1947 elejére tervezett, Charlie kódnevű robbantást törölték. Ezt 1000 méteres mélységben az atoll délnyugati részén, egy tengeralatti völgyben akarták végrehajtani. (a célpontok az öreg Idaho és a New-Mexico csatahajók lettek volna, valamint hat tengeralattjáró) Lefújásának oka részben a sugármentesítés kudarca, de sokkal inkább a rendelkezésre álló atombombák korlátozott száma és gyártásuk lassúsága volt. (az USA birtokában ekkor összesen hét atombomba volt) A harmadik Mark III végül 1954 – ben került felhasználásra, a Wigwam Hadműveletben egy a Charlie - hoz hasonló mélytengeri robbantás során.

A célhajók közül mindössze kilenc olyan maradt, amelyeket újra használhattak, vagy legalább eladhattak ócskavasnak. A többit néhány kivételével, az újságírók távozása után Kwajaleinbe, vagy onnan Pearl Harborba vitték tovább és gondosan elkülönítve őket, folyamatosan mérték rajtuk a sugárzási szint változását. (A Prinz Eugen 1946 decemberében Kwajalein – nél, az Enubuj zátony mellet süllyedt el, miután erős szennyezettsége miatt nem tudták sérült törzsét megjavítani. Felborult roncsa napjainkban is ott fekszik a sekély vízben.) Végül 1948 folyamán hadgyakorlatok és fegyvertesztek során elsüllyesztették őket. A legtovább az USS Independence - t tartották meg és a san francisco - i Hunters Point hajógyárban sugármentesítési kísérletekhez használták, majd több hordónyi radioaktív hulladékkal a fedélzetén, Kalifornia partjainál, a Farallon-szigeteknél légitorpedókkal elsüllyesztették 1951 januárjában, nem kis botrányt okozva a környezetkárosítás miatt.

Az USS Independence (CVL-22) roncsa

Természetesen a Crossroads Hadműveletből mindenki levonta a maga következetéseit. A légierő a pontatlan bombavetés ellenére egyértelműen sikerként könyvelte el és szakértői kihangsúlyozták, hogy a hajók mennyire sebezhetőek egy nukleáris csapással szemben, egyben bizonyítottnak tekintették a légierő fölényét az összes többi fegyvernem felett. Ez igaz is volt addig, amíg néhány év múlva meg nem jelentek az első nukleáris fegyverek mind a flotta, mind a hadsereg arzenáljában. Az US Navy ugyancsak sikerként értékelte a Crossroads Hadműveletet, arra hivatkozva, hogy az összeshez képest igen kevés hajó pusztult el közvetlenül a robbanások következtében. (a később elsüllyedteket nem számolták bele...) A hajók nagy része valóban kisebb – nagyobb szerkezeti károkkal megúszta a robbanásokat (az új építésű Independence mindkét robbanás után úszóképes maradt), sőt ha harci formációban álltak volna, mégkisebb károk keletkeznek bennük. A flotta szakértői afelett nagyvonalúan átsiklottak, hogy a legénységük egy része ha túl is éli az atomcsapást, rövid időn belül végez mindenkivel a radioaktív sugárzás. A tapasztalatok nyomán később új direktívákat dolgoztak ki a hadihajók tervezésére vonatkozóan és módosították a harcászati eljárásokat is. Bevezették a ma is használatos CMWDS rendszert, amely nukleáris támadás esetén vízpermettel borítja be a hadihajók külső felületeit és amellett, hogy tűzoltórendszerként funkcionál elvileg megakadályozza a sugárzó anyagok lerakódását is. Elvileg…

A Bikini-atoll lakatlan, bár a szakértők szerint ma már biztonságos, de csak a hajóroncsok között búvárkodni vágyó turisták látogatják időnként. A Crossroads után nyolc évig csend volt az atoll körül, de 1954 – ben újabb nukleáris tesztsorozat kezdődött, amelybe bevonták Eniwetokot is. 1958 – ig huszonhárom nukleáris robbantást végeztek a területen, köztük az USA első hidrogénbombájáét. Az egykori szigetlakók leszármazottai manapság is a Marshall-szigeteken élnek, de az évtizedek során szétszóródtak a térségben. Miután új lakhelyük, Rongerik nem tudta eltartania közösséget, ezért a Kwajalein közelében fekvő Kiii – re telepítették át őket, de annak adottságai mégrosszabbak voltak. A hetvenes években néhány család megpróbált újra letelepedni Bikinin, de két év múlva evakuálni kellett őket a még mindig veszélyes sugárzási szint miatt. Juda király népe az évtizedek folyamán több tízmilliós kártérítést kapott, de képviselőik jelenleg is pereskednek az amerikai kormánnyal, tönkretett szülőföldjük miatt.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 02. 15., 15:16
Új-Zéland Védelmi Minisztériuma bejelentette, hogy a Lockheed Martin Marietta-i üzemében lefestették az első C-130J szállító repülőgépüket, mely tervezetten idén érkezhet Új-Zéland légierejéhez.
2024-02-14 13:34:06
Az „Embert a Vasra!" toborzókampány keretében ötszáznál több fiatal jelentkezett Tatára, közülük kerül ki majd a végső állomány – mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter február 13-án, Tatán, a Klapka György 1. Páncélosdandár vitéz Barankay József 1. Önjáró Tüzérosztályához jelentkezett állomány bevonulásán.
2024-02-05 13:57:16
2024. január 12-én Detrich István úr és a Meteor Természetbarát Turista Egyesület meghívására a kaposvári Takáts Gyula Könyvtárban tartott vetítőképes előadást Huszár András, „A hadak útján – Katonahőseink nyomában” címmel. Az előadás anyaga már visszanézhető!
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 02. 29., 10:24
A Védelmi Innovációs Kutatóintézet a NATO Innovációs Alappal együttműködve új lehetőségeket teremt a védelmi technológiát fejlesztő magyar vállalkozásoknak – mondta dr. Porkoláb Imre dandártábornok, a HM védelmi innovációért felelős miniszteri biztosa.
2024. 02. 28., 10:40
A Magyar Honvédség Klapka György 1. Páncélosdandár egy Gidrán harcjárművet biztosít a BOK Sportcsarnokban szervezett rendezvényre.
2024. 02. 27., 10:38
A horvát kormányfő alig két hónapja még kizártnak tartotta a sorkötelezettség visszaállítását. Egy újabb fordulat után kiderült: jövőre mégis indul, csak sorkatonaság helyett kötelező katonai alapképzésnek nevezik, és három hónapig tart.
2024. 02. 22., 09:38
A terv közös katonai gyakorlatokat, konferenciákat, oktatási-, képzési- és kiképzési, hadtörténeti és hadisírgondozási együttműködést, valamint hagyományőrző rendezvényeket, programokat foglal magába a 2024-es évre.

  JETfly Magazin

A Gripen legújabb generációjának számító E változatból Svédország mellett eddig csak Brazília rendelt, ezért a gyártó világszerte új vásárlókat keres: jelenleg európai, ázsiai és dél-amerikai országokkal zajlanak tárgyalások.