A mai napig nem tisztázottak a Lusitania tragédiájának részletei

Az RMS Lusitania eredetileg utasszállító hajónak készült: 1904-ben kezdte el építeni a brit Cunard Line társaság, akik bevallottan rekordméretű vízijárművet akartak alkotni, hogy ezáltal is lekörözzék vetélytársaikat. A csaknem 240 méter hosszú, majdnem 26 méter széles hajó emellett méreteihez képest és egyébként is igen gyorsnak számított a maga idejében 47,5 kilométer/órás sebességével. A korszak egyik műszaki csodájának számító, gyorsan elhíresült gőzös 1907 szeptemberében indult el először Liverpoolból New York felé kereskedelmi utasszállító- és postahajóként, és ezt a távot a következő nyolc év során több mint kétszázszor tette meg 1915-ös pusztulásáig.

Az első világháború kitörése után a brit Admiralitás természetesen a Lusitaniát is jegyzékbe vette, mint a flotta potenciális segédcirkálóját – ez nem véletlen, hiszen a hatalmas hajót eleve a hadvezetés előírásainak megfelelően építették, és fel lehetett szerelni tizenkét darab 152 milliméteres löveggel. Más kérdés, hogy ezeket bizonyíthatóan egyszer sem szerelték fel rá, és a hajó a jegyzékbe vételen túl nem vett részt semmiféle hadmozdulatban – legalábbis hivatalosan. Éppen ezért okozott óriási felháborodást, amikor egy U-20-as német tengeralattjáró 1915. május 7-én megtorpedózta a hajót. A Lusitania közel kétezer embert szállított ezen a végzetes napon: a „hétköznapi” utasok mellett politikusokat, üzletembereket, tudósokat, művészeket. A kapitány minden előírást betartott, ami a háborús zónában vonatkozó hajózásra vonatkozott: a hajó elsötétítve, megkettőzött őrszemélyzettel haladt a sűrű ködben, és látszólag semmi olyat nem követett el a legénység, amivel rászolgált volna a támadásra. A hatalmas óceánjárót az orrán érte találat, majd fedélzetén egy második robbanás is bekövetkezett, és ezt követően kevesebb mint húsz perc alatt elsüllyedt. A rajta utazók többségének esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön.

A hatalmas nemzetközi indulatok kereszttüzében Berlinnek természetesen meg kellett indokolnia a támadást, a németek pedig a legkézenfekvőbb választ adták a kérdésekre: azt, hogy a Lusitania hadianyagokat szállított. És valóban ez tűnt a legracionálisabb magyarázatnak, noha a szakértők még hosszú évtizedeken keresztül vitáztak a tényleges motivációkon. Azt illetően ma már nagyjából egyetértés tapasztalható, hogy a Lusitania távolról sem volt „tiszta”: az angolok valójában hadianyagokat csempésztek az akkor még harcban nem álló Egyesült Államokból a fedélzeten. A komolyabb kérdés inkább az, mi okozta a fedélzeten azt a második robbanást, amely végül a szokatlanul gyors pusztuláshoz vezetett, a németek ugyanis a későbbiekben is szilárdan kitartottak azon álláspontjuk mellett, hogy a tengeralattjáró csak egy torpedót lőtt ki a hajóra. Mi robbanhatott be a fedélzeten: a kazán, a titokban szállított robbanásveszélyes anyagok, vagy valami más? És hogy lehet, hogy a brit kormány és a haditengerészet megkockáztatta a rendszeres szállítást a hajóval, amikor a németek előre közölték, hogy felfegyverzett kereskedelmi járműként a Lusitania nem számíthat polgári hajókat illető elbánásra? Netán volt ehhez valami közük a hajón százával utazó amerikai állampolgároknak is, akiknek halála – londoni szándékok szerint – előre kiszámíthatóan felbőszítené Washingtont Berlinnel szemben?

Ezekre a kérdésekre továbbra sincs megnyugtató válasz, legfeljebb sejthetjük a hátteret, illetve összeesküvés-elméleteknek biztosíthatunk táptalajt velük. Mindenesetre akárki is küldte szándékosan vagy gondatlanságból a Lusitaniát a biztos halálba, az amerikaiak hadba lépését végül nem ez az incidens váltotta ki. 1201 ember azonban így is a hullámsírba veszett a katasztrófában.