A Zara-osztályú cirkálók – Éjszakai céllövölde

A négy nővér

Mussolini hatalomra jutását követően, Olaszország haderejének egyre ambíciózusabb fejlesztésébe kezdett. Mivel a pénzügyi források korlátozottak voltak és egyelőre nem akarták megsérteni az érvényben lévő fegyverzetkorlátozási egyezményeket sem, a flotta elöregedőben lévő hajóparkjának lecserélését a kis és közepes méretű egységekkel, rombolókkal és cirkálókkal kezdték. Ennek során, a huszas évek második felében az akkor potenciális ellenfélnek tekintett francia haditengerészet új, Duquesne osztályú cirkálóira válaszul, épült meg a Trento és a Trieste. (az osztályhoz sorolják a Bolzano nevű hajót is, bár az több szempontból különbözött tőlük) Mindegyiket az 1922 – es washingtoni szerződés előírásainak megfelelően tervezték és csak az 1930 – as londoni fegyverzetkorlátozási egyezmény újabb kitételeinek nyomán, lövegeik űrmérete miatt minősítették őket át nehézcirkálóvá. Nyolc 203 mm – es fő lövegükkel és csaknem 36 csomós maximális sebességükkel, gyors és erős fegyverzetű egységeknek számítottak, de a főkonstruktőr, Filippo Bonfiglietti az olasz tervezési gyakorlatnak megfelelően a nagy sebesség elérését tartotta fő szempontnak és ezért szinte teljesen lemondott a védelemről, így mindössze 70 mm vastag övpáncélt kaptak, mivel gyorsaságukat kihasználva elvileg könnyen megléphettek erősebb ellenfeleik elől és ez - elméletileg legalábbis - ellensúlyozta gyenge páncélzatukat. Az időközben hadrendbe állított újabb külföldi típusokat elemezve azonban hamar kiderült az évtizedek óta erőltetett koncepció hibás volta, így született meg az erősebb Zara osztály, amelynek négy egysége az akkor olasz kézen lévő dalmáciai városok Zara, Fiume, Pola és Gorizia nevét kapták. Az új típus a Trento osztály erősebb verziójának tekinthető.

Tervezésük során a korábbinál nagyobb hangsúlyt helyeztek a páncélvédelemre, de ez azzal járt, hogy a hajók vízkiszorítása jócskán túllépte a nemzetközi egyezmények által megszabott 10000 tonnát. A súlycsökkentés érdekében elhagytak bizonyos elemeket, mint például a torpedófegyverzetet és az eredetileg tervezett oldalpáncélzatot is 150 mm – re csökkentették, bár ez még így is több mint duplája volt az elődtípusénak és a Royal Navy hasonló kategóriájú hajóihoz viszonyítva is kifejezetten jónak számított.

A Zarát, a Polát és a Goriziát a genovai Odero Terni Orlando, a Fiumét pedig a trieszti Stabilimento Tecnico Triestino gyártotta le 1929 és 1932 között. A szép, 179,6 méter hosszú, karcsú cirkálókat nyolc darab olajtüzelésű, Thornycroft kazánnal (a Fiume Yarrow kazánokat kapott) két darab összesen 95000 lóerős, Parsons gőzturbina hajtotta, 32 csomós maximális sebességgel. Gazdaságos 16 csomóval elérhették a 9 -10000 kilométeres hatótávolságot, ami kisebb volt a brit hajókénál, mivel azonban kifejezetten a Földközi-tengerre tervezték őket, ez is tökéletesen megfelelt. Lassúbbak voltak ugyan a Trento osztálynál, de erősebb védelmük megérte ezt a kompromisszumot.

A fő fegyverzetet a nyolc, kettős tornyokba szerelt 203 mm - es Mod 29 típusú löveg alkotta, amelyek teljesen új tervezésűek voltak és három lövést tudtak leadni percenként, lőtávolságuk pedig elérte a 31500 métert. Ezt a teljesítményt azonban lerontotta pontatlanságuk amelynek fő oka a lövegtornyok hibás kialakítása volt. Az ágyúcsöveket túlságosan közelre helyezték egymáshoz és emiatt sortűz leadásakor a kiáramló égésgázok, kölcsönösen megzavarták a lövedékek röppályáját, ami nagy szórást eredményezett. A problémát tetézte, az olasz ipar által előállított tüzérségi lőszerek csapnivaló minősége, mivel a szűk gyártási tűréshatárokat az üzemek képtelenek voltak tartani. A gránátok nemcsak bukdácsolva repültek, hanem egy részük fel sem robbant becsapódáskor… Későbbi módosításuk hozott némi minőségi javulást, de a problémák sohasem szűntek meg teljesen.

A másodlagos fegyverzet a felépítmény kétoldalán, hátul nyitott féltornyokba, párosával beépített, 16 darab 100 mm – ágyú volt. (ezt a típust alkalmazták a kisebb hadihajókon, rombolókon is) Ezek csöveit akár 85 fokos szögig is megemelhették, ezért elsősorban légvédelemre szolgáltak. Valójában csak a lövegtalp és a féltorony volt új, maga a fegyver ősrégi konstrukciónak számított és valójában a Skoda Művek még 1910 – ben tervezett gyártmányának másolata volt. A repülőgépek ellen eredetileg további négy 40 mm – es Vickers-Terni gépágyút is felszereltek, de ezek száma idővel hatra növekedett. Ezeket nyolc 13,2 mm – es Breda nehézgéppuska egészítette ki.

A Galileo cég által gyártott optikai távmérők jó minőségű, kifinomult berendezéseknek számítottak, de a tüzérségi tűz bosszantó pontatlanságát pedig csak korlátozottan tudták velük korrigálni, ráadásul bonyolultak és sérülékenyek voltak. Az olasz haditengerészek kénytelenek voltak ezzel a hagyományos, elavulóban lévő technológiával beérni, mert a flotta érdeklődésének és főleg támogatásának hiányában a saját radar és szonárberendezések kifejlesztése igencsak lagymatag tempóban folyt az olasz egyetemeken, ennek pedig meg is lett az eredménye. A hajók szemei az IMAM Ro.43 típusú, kétüléses felderítő hidroplánok voltak, amelyekből minden egységen kettőt rendszeresítettek. A kis kétüléses gépeket egy fedélzet alatti rekeszben tárolták behajtott szárnyakkal és az orr részen lévő sínről, katapult segítségével indították.

A négy Zara osztályú cirkáló technikailag és felszereltség tekintetében gyakorlatilag egyforma volt, kivéve a Polát, amelynek nagyobb felépítményét egybeépítették az elülső kéménnyel a megnövelt parancsnoki híd miatt. Erre a módosításra azért volt szükség, hogy mivel eleve flottakötelékek zászlóshajójának szánták, a fedélzeten tartózkodó admirális vezérkarának elegendő helyet tudjanak biztosítani.

Miután 1932 végén utolsóként a Gorizia is szolgálatba állt, az új osztály egységei alkották az 1. Cirkálórajt, amelynek állandó állomáshelye a Tarantoban volt. A két háború közötti években elsősorban kiképzési feladatokat láttak el és hadgyakorlatokon vettek részt, valamint a flottaszemlék kiemelt résztvevői voltak. Ezek során megfordult fedélzetükön Adolf Hitler és Horthy Miklós kormányzó is. A Spanyolországban kitört polgárháború idején, a Pola a spanyol partok előtt rendszeres járőrszolgálatot végzett, a Gorizia pedig az olasz állampolgárok Franciaországba menekítésében is részt vett.

Utóbbi küldetése végeztével látogatást tett Németországban, de hazafelé menet egy baleset során felrobbant a felderítő hidroplánok üzemanyagát tartalmazó tartály és a keletkezett tűz jelentős károkat okozott. Amikor emiatt Gibraltárban megállt javításra, a brit szakemberek felfedezték, hogy a Gorizia vízkiszorítása 1500 tonnával nagyobb a hivatalosan bevallottnál, a dolog kínos volt, de nem lett következménye. Amikor aztán 1939 – ben Franco tábornok csapatai német és olasz segítséggel győzelmet arattak, a spanyol flotta több egysége megszökött azzal a szándékkal, hogy a Fekete-tengeren át a Szovjetunióba távoznak. A négy gyors, Zara osztályú cirkáló vette üldözőbe őket és miután sikerült elfogni őket, a tunéziai Bizertába kísérték mindegyiket, ahol legénységeiket internálták.

Amikor Olaszország, Csehszlovákia 1939 márciusi német megszállásán felbuzdulva április 7 – én lerohanta Albániát, a négy Zara osztályú cirkáló biztosította a megszálló csapatok partraszállását és a tüzérségi támogatást a villámhadjárathoz. Ez volt a hajók utolsó éles bevetése röviddel a 2. világháború kitörése előtt.

Kiköszörülni a csorbát

Az Olasz Királyi Haditengerészet, a Regia Marina a 2. világháború elején, a legnagyobbak közé tartozott európai, de világviszonylatban is. A huszas évek második felében megkezdett fejlesztések még elsősorban a francia haditengerészet ellen irányultak, mivel az olasz stratégák attól tartottak, hogy háború esetén az a britek Földközi-tengeri Flottájával egyesülve, elvághatná észak-afrikai gyarmatuk, Líbia felé vezető tengeri útvonalakat. Azonban a franciák 1940 nyarán bekövetkezett gyors katonai összeomlása, majd flottájuknak Churchill utasítására, a Katapult Hadművelet során végrehajtott drasztikus kiiktatása után, a britek váltak az első számú ellenféllé.

1939 júniusa óta Földközi-tengeri Flotta főparancsnoka a korszak egyik legjobb tengeri hadvezérének tartott Sir Andrew Browne Cunningham (becenevén ABC) admirális volt, akinek miután sikeresen levezényelte a Katapult Hadműveletet, következő célpontjává az olasz flotta vált.

Ehhez három régi, bár modernizált Queen Elizabeth osztályú csatahajó (Warspite, Barham, Valiant), hat cirkáló és nagyszámú romboló, valamint tengeralattjárók álltak a rendelkezésére, de ez jócskán elmaradt az olaszok tengeri arzenáljától. Koruk ellenére csatahajói 381 mm – es lövegeikkel még mindig félelmetes csapásmérő erőt képviseltek, ezért komolyan számolni kellett velük és volt néhány más dolog is, ami ellensúlyozta az ellenség számbeli fölényét. Egységeit ugyanis nem korlátozta például, hogy milyen napszakban kerül sor egy összecsapásra, mivel a Royal Navy nagy hangsúlyt helyezett az éjszakai hadműveletek gyakorlására, de ugyancsak nagy előnyt biztosított számára, hogy hajói egy részén - ha nem is az összesen -, már volt radarberendezés és ami mégfontosabb, rendelkezett egy repülőgép-hordozóval is, ami az olaszoknak viszont nem volt egy darab sem.

A két háború közötti időszakban olasz haditengerészeti szakértők is komolyan felvetették a hordozók hadrendbe állításának szükségességét, azonban ahogy a radar és szonárberendezések esetében, ez is a konzervatív tengernagyok és a Duce ellenállásába ütközött, akik úgy vélték, hogy az Appennini-félszigeten és az olasz kézen lévő szigeteken állomásoztatott repülőegységek elegendőek a légifedezet biztosítására egy haditengerészeti művelet során. Az már más kérdés, hogy a Regia Aeronautica (Királyi Légierő) gépállománya nagyrészt elavult, vagy elavulóban lévő típusokból állt és csak az adott okot a reményre, hogy a térségbe vezényelték a félelmetes hírű német X. Repülőhadtestet korszerű Messerschmitt vadászgépeivel és Junkers bombázóival.

Az olasz flotta akkor értékelődött fel igazán, amikor előbb 1940 júniusában a brit védnökség alatt álló Egyiptom, majd azon év októberének végén Görögország ellen nagy svunggal meginduló olasz szárazföldi erők mindkét fronton szorult helyzetbe kerültek. A saját csapatok és a segítségükre Észak-Afrikába vezényelt Rommel tábornok vezette Afrika Korps számára mindenáron utánpótlást kellett szállítani, az Égei-tengeren viszont éppen azt kellett megakadályozni, hogy az Észak-Afrikából a görögök megsegítésére átdobott brit csapatok erősítéshez és utánpótláshoz jussanak. Megkezdődtek a konvojcsaták, de az 1940 nyarán beinduló hadműveletek bizony nem sok dicsőséget hoztak az olasz zászlónak.

Már a legelső, igaz kisebb összecsapás során, amikor 1940. június 28 – án az egyik Tobrukba tartó, fegyverekkel megrakott konvoj véletlenül összeakadt a Kréta felé igyekvő britekkel, elveszették az Espero rombolót. Július 9 – én aztán Calabria partjainál ismét összecsapott egy konvojkísérő különítménnyel Cunningham flottaköteléke és ennek során zászlóshajója a Warspite alaposan megrongálta a Giulio Cesare csatahajót, mire az olaszok gyorsan visszavonultak. Tíz nappal később Kréta északnyugati partjainál, a Spada-foknál a Bande Nere és a Bartolomeo Colleoni könnyűcirkálók megütköztek az ausztrál HMAS Sydney könnyűcirkálóval és öt rombolójával, de ismét az olaszok húzták a rövidebbet, mivel a gyors, de vékony páncélzatú Colleoni odaveszett, társa pedig sérülten, csak üggyel-bajjal tudott elmenekülni. Október 12 – én Málta közelében az olaszok megpróbáltak revansot venni és a Passero-foknál megtámadták a felderítésre kiküldött Ajax könnyűcirkálót, ami pechjükre radarral is rendelkezett. A tűzpárbaj során két torpedónaszád és az Artigliere romboló elsüllyedt, egy másik pedig megrongálódott. Az Ajax is megsérült, de hamarosan már újra harcképes volt.

Az elszenvedett kisebb veszteségek után, az igazi mélyütés kétségtelenül a tarantoi támaszpontot 1940. november 11 – ről, 12 - re virradó éjszaka ért, később legendássá vált légitámadás jelentette, amikor a Royal Navy Swordfish torpedóvetői, a HMS Illustrious fedélzetéről felszállva, mindössze két gép elvesztése árán harcképtelenné tettek három csatahajót, közülük a Conte di Cavourt végleg. A vakmerő akciót az itt állomásozó 1. Cirkálóraj, benne a Zara és testvérhajói sértetlenül megúszták, mivel nem tartoztak a britek fő célpontjai közé.

A Regia Marina kiköszörülendő a csorbát, alig hat nap múlva sikeresen visszakergetett egy Máltára tartó brit konvojt Gibraltárba és ezen felbuzdulva, tíz nappal később, az üzemképes csatahajókkal és a Zara osztály tagjaival Szardínia szigetétől délre, a Spartivento-foknál egy újabb brit konvojt próbáltak szétszórni. A kibontakozó csata mindössze 54 percig tartott és a szembenálló felek csak minimális veszteségeket szenvedtek. A németeket enyhén szólva nem nyűgözte le a Duce hadainak teljesítménye, ez pedig rányomta bélyegét az 1941. február 13 – 14 – én, az osztrák határ közelében fekvő Merano városában megtartott magasszintű találkozóra, amelyen német részről Erich Raeder admirális a Kriegsmarine, az olaszok részéről pedig Arturo Riccardi tengernagy a Regia Marina főparancsnoka vezette a küldöttséget.

A megbeszélésen megvitatták az általános hadihelyzetet, valamint az Atlanti-óceánon és természetesen az olasz szempontból leglényegesebb földközi-tengeri térségben zajló hadműveletek kérdéseit. Szóba került egy esetleges Gibraltár elleni invázió a spanyolok bevonásával, hogy a briteket kizárják a Földközi-tengerről – erről Franco egyébként hallani sem akart, mert több esze volt annál, hogy feladja hazája semlegességét -, valamint Málta és Kréta elfoglalásának kérdése is, de ezek közül csak utóbbi valósult meg. Máltát annak ellenére, hogy folyamatosan bombázták előbb csak az olaszok, majd a németek is, a lakosság és védők pedig sokat nélkülöztek, nem sikerült megadásra bírni és a sziget a szövetségesek stratégiai fontosságú bázisa maradt a háború folyamán.

Reader elismerte a Regia Marina elszenvedett veszteségeit a létfontosságú konvojkísérő küldetések során, de ennél nagyobb aktivitást és offenzívebb fellépést várt a déli szövetségestől. Riccardi erre viszont azt vetette a Harmadik Birodalom képviselőjének szemére, hogy egy a britekkel megvívandó nagy felszíni összecsapás fő akadálya, hogy akadozik a németek részéről beígért üzemanyag szállítása és emiatt csak a könnyebb egységek és a tengeralattjárók vethetők be nagyobb számban. Reader ígéretet tett az üzemanyagkérdés megoldására, dacára annak, hogy Németország sem bővelkedett kőolajban. A találkozó végül annak az udvarias deklarálásával zárult, hogy a felek továbbra is kölcsönösen segítik egymás háborús erőfeszítéseit. Utólagosan általában úgy értékelik a meranoi konferenciát, hogy az olaszok azt követően kezdtek teljesen alárendelődni a német érdekeknek és adták fel önálló céljaikat.

Valószínűleg tehát a találkozón elhangzottaknak nagy szerepe volt abban, hogy a Supermarina (az olasz flotta főparancsnoksága) a Gaudo Hadművelet megindítása mellett döntött, mivel minden áron bizonyítani akart a németeknek. A nagyszámú felszíni egység összevonásával végrehajtandó akció célja, az Égei-tengeren át Görögországba tartó brit csapaterősítések és az utánpótlás vonalának elvágása volt.

A Supermarina felbátorodásának oka azonban nemcsak a politikai nyomásban, hanem a kedvező híreket tartalmazó, a németektől származó hírszerzői jelentésekben is keresendő. Ezek szerint Cunningham - nek csak egy bevethető csatahajója volt, hordozója pedig egy sem, mivel az HMS Illustrioust miután januárban félig kiégett egy heves német bombatámadás után, hazaküldték javításra. (a hajó kijavítása egy évig tartott) Abban bíztak, hogy a meggyengült Földközi-tengeri Flottát most alaposan megleckéztethetik. Az egész művelet kulcsa a meglepetés volt, csakhogy az egészet kezdettől fogva téves adatokra alapozták. A német jelentéssel ellentétben ugyanis Cunningham mindhárom csatahajója bevetésre készen állt Alexandriában és időközben megérkezett a vadonatúj, HMS Formidable hordozó is, fedélzetén Fairey Fulmar vadász, Fairey Swordfish és Fairey Albacore torpedóvető repülőgépekkel. Ráadásul alig két héttel a hadművelet tulajdonképpeni kezdete előtt, a Bletchley Parkban feltörték a Regia Marina kódjait és Cunningham mindent tudott, mielőtt az olasz hajók egyáltalán kifutottak volna, így bőven maradt ideje megtenni a szükséges válaszlépéseket. Ő pedig örömmel meg is tette, mert alig várta, a leszámolást. A kódok feltörését egyébként annyira fontosnak tartotta, hogy később személyesen mondott köszönetet és gratulált a benne résztvevőknek, akik máskülönben igencsak ritkán értesültek munkájuk eredményeiről és a titkosítás miatt nemigen számíthattak nyilvános elismerésre sem. A Gaudo Hadművelet tehát még azelőtt megbukott, hogy egyáltalán elkezdődött volna.

Konspiráció és tengeri csata

A Gaudo Hadművelet parancsnokául Angelo Iachino admirálist választották ki, aki 1940 decembere óta volt az úgynevezett csataflotta parancsnoka, Inigo Campioni tengernagyot váltva ezen a poszton. Képzett, diplomáciai tapasztalatokkal is rendelkező, tehetséges tisztként ismerték, aki pályafutása során már többször is szagolt puskaport és nem tartozott az íróasztali tengerészek közé. Március 26 – án éjjel indult el Nápolyból zászlóshajóján a 45000 tonnás, kilenc 381 mm – es löveggel felszerelt, vadonatúj Vittorio Veneto csatahajón, amelyet a 13. Romboló Flotilla négy egysége kísért. A Messinai szorosban csatlakozott hozzá a Brindisiből érkező - kategóriájukon belül a legjobbak közé tartozó - Abruzzi és Giuseppe Garibaldi könnyűcirkáló, valamint a 16. Flotilla két rombolója. Az 1. cirkálóraj Tarantóból indult Carlo Cattaneo tengernagy vezetésével, aki a Zarát választotta zászlóshajójának. Vele tartottak testvérhajói, valamint négy romboló. A Gorizia ezúttal nem vehetett részt az akcióban, mert éppen az esedékes időszakos karbantartása zajlott, amelynek során további légvédelmi fegyverekkel is el kívánták látni. Végül Messinából indult a Luigi Sansonetti altengernagy parancsnoksága alatt álló 9. Cirkálóraj, vagyis a régi Trieste, Trento és féltestvérük a Bolzano nehézcirkáló a 12. Romboló Flotilla négy egységével. A párás idő, majd a megerősödő déli szél alaposan megnehezítette a több kilométer hosszan elnyúló kötelék egybentartását, de végül még a legkevésbé tengerállónak számító, erősen hánykolódó rombolóknak is sikerült tartani a pozíciójukat. Iachino legnagyobb bosszúságára a 27 – én reggelre beígért légi fedezet viszont sehol sem volt, illetve a később nyomukba szegődő két német Junkers Ju 88 – as bombázón kívül mást nem láttak belőle.

Miközben az olasz flotta egységei már Kréta felé tartottak, Cunningham admirális 1941. március 27 – én délután kocsiba ült és sofőrjével az alexandriai golfklubba vitette magát és mivel bőröndjén kívül ütőkészletét is magával vitte, bárki azt gondolhatta, hogy a nap további részét golfozással tölti majd és éjszakát is a városban tölti. Később valóban végig is játszott néhány játszmát - többek között a japán konzullal is -, majd este feltűnés nélkül visszatért a Warspite - ra, amely már indulásra készen várakozott. (az aznap estére a fedélzetére meghirdetett fogadást, amelyre a város előkelőségeinek még meghívókat is kiküldtek, sűrű bocsánatkérések közepette lemondták) Miután a látszólag kimenőre küldött tengerészek és tisztek is sötétedés után szintén feltűnés nélkül visszatértek, Cunningham flottaköteléke, vagyis a Warspite, a Barham és a Valiant csatahajókból álló 1. Csatahajóraj, a 10. Romboló Flotilla, a 14. Romboló Flotilla valamint a Formidable hordozó 13 Fulmar vadásszal, 4 Swordfish és 10 Albacore torpedóvető - bombázóval este 19 óra körül elhagyta Alexandriát és elindult a nyílt tenger felé, hogy egyesüljön a délután folyamán riadóztatott, Sir Henry D. Pridham-Wippell altengernagy parancsnoksága alatt álló Ajax, Gloucester, Orion és az ausztrál Perth könnyűcirkálóval, valamint a 2. Romboló Flotilla négy egységével. Utóbbiak közül az ausztrál HMAS Vendetta romboló géphiba miatt kénytelen volt kiválni a kötelékből és Alexandriába távozni, javításra. További szövetséges hadihajók, így a Decoy, Carlisle, Kalkutta, Bonaventure és a HMAS Vampire rombolók Kythira szigeténél várakoztak.

Bár mindkét oldal tekintélyes erőket vonultatott fel, úgy tűnt, hogy egyikük sem túl szerencsés. A Warspite műszaki problémákkal küszködött és ez lelassította. (szennyezett víz miatt, a kondenzátorok csővezetékei részben eltömődtek és az indulás idejére még nem sikerült teljesen kitisztítani őket) Ráadásul az egyébként jelentős stratégiai előnyt biztosító Formidable egyben meg is nehezítette a britek dolgát, mert annak a változó szélirány miatt állandóan manővereznie kellett, hogy biztonságosan tudja indítani és fogadni járőrözésre kiküldött repülőgépeit.

Az olaszoknak sem volt túl jó napjuk, mert 27 – én dél körül, váratlanul elhúzott felettük egy Krétáról indított Short Sunderland tengerészeti felderítő. Iachino látva, amint a behemót, úszótestű négymotoros elzúg a levegőben, tudta, hogy oda a meglepetés. (arról persze fogalma sem lehetett, hogy a gépet szándékosan küldték föléjük, hogy úgy tűnjön, mintha az fedezte volna fel őket) A küldetésre magukkal vitt rádiófelderítők főnöke Porta parancsnok, aki a Regia Marina legjobbjának számított ezen a téren, hamarosan két rossz hírrel is szolgált számára. A Sunderland rádiósa ugyanis mint várható volt jelentette a helyzetüket, de ami mégrosszabb, a lehallgatott beszélgetésből az is kiderült, hogy a Formidable is a tengeren van, neki pedig gyakorlatilag nem volt meg a légi fedezete.

Iachino azonnal tájékoztatta a Supermarinát és kérte az akció azonnali lefújását, de azt a válasz kapta, hogy a körülmények változására való tekintettel Krétát kerülje el és a sziget térségébe tervezett portyázást se hajtsa végre, de a görög partoknál mindenképpen üssön rajta a briteken. Felettesei még mindig meg akarták mutatni a nagyképű németeknek mire képesek, de attól is tartottak, hogy tengerészeik amúgysem túl acélos harci szellemét tovább tépázná, ha a félelmetes flottakötelék hirtelen pánikszerűen visszavonulna, a hasas négymotoros felbukkanása miatt. Iachino ezek után jobb meggyőződése ellenére, folytatta a küldetést. Győzött a politika.

Másnap, 28 – án kora reggel két a Vittorio Veneto két Ro. 43 – as felderítő hidroplánja elindult észak, illetve délkeleti irányba. Utóbbi 6 óra 35 - kor a Gavdos szigettől délre felfedezte Pridham-Wippel hajóit. Az olasz főparancsnok megörült, mert a könnyűcirkálók és a rombolók könnyű zsákmánynak ígérkeztek, ezért üldözésükre küldte, a gyors Trento osztályú cirkálókat. Miután azok látótávolságba értek, 8 óra 12 – kor tüzet nyitottak a leghátul haladó Gloucesterre. Az olasz hajótüzérség hozta a szokásos formáját, mert 8 óra 55 – ig a Trieste 132 a Trento 204 a Bolzano pedig 189 lövedéket pazarolt el minden eredmény nélkül. A brit hajók észlelve az ellenséget, azonnal védekező manőverbe kezdtek és cikkcakkolva, vastag álcázó füstfüggöny mögé rejtőzve megpróbáltak elinalni előle, flottájuk főereje felé csalva azt, miután a Gloucester is leadott három sortüzet, szintén találat nélkül. Hamarosan fordult a kocka, mivel az olaszok egyórányi üldözés után sem tudtak eredményt elérni, ezért visszafordultak, abban a reményben, hogy a brit cirkálók utánuk mennek és a Vittorio Veneto majd végez velük. Úgy tűnt, hogy a csel működik, mert Pridham–Wippel hajói gondosan lőtávolon kívül maradva ugyan, de a nyomukba szegődtek.

10 óra 55 körül a Vittorio Veneto is bekapcsolódott a harcba, 23 km - ről tüzet nyitva. 94 sortüzet lőtt ki, meglehetősen pontosan, de 381 mm – es gránátjainak így is csak a repeszei okoztak kisebb károkat a brit hajókon, ráadásul jó néhány lövedék egyszerűen nem robbant fel. A brit cirkálók, mivel a Veneto tüzérei meglepően jól céloztak, kezdtek szorult helyzetbe kerülni, de a Formidable torpedóvetői kihúzták őket a csávából, amelyeket Cunningham azután indított el, hogy értesült az ellenséges csatahajó jelenlétéről. Az olaszok az Albacore - okat eleinte saját Rodosz szigetén állomásozó gépeiknek hitték, de hamar észbekaptak és heves légelhárító tüzet zúdítottak rájuk, így azok nem értek el találatot, de az egyik, egyébként meglehetősen lassú, kétüléses Fulmar vadász lelőtte a két német Ju 88 – as egyikét. Iachino aki a hordozó színre lépése után már nem látott esélyt a sikerre, (ráadásul rombolóinak is fogyóban volt az üzemanyaga), jobbnak látta ha visszavonul, amíg nem késő.

Eközben, Cunningham még mindig csaknem 140 kilométerre lévő egységét is kellemetlen meglepetés érte, mert felettük pedig néhány hárommotoros Savoia-Marchetti SM.79 típusú torpedóvető tűnt fel. A köteléket a híres ász, Bruscaglia kapitány vezette, de a párás idő még rajta is kifogott, viszont sikerült időlegesen szétszórnia a brit hajókat. Délutánra azonban rendezték a sorokat, mert az indulás óta folyamatos műszaki problémákat lassan sikerült megoldani és a Warspite végre teljes sebességre gyorsulhatott, ráadásul a szél iránya is állandósult és a Formidable – nek sem kellett állandóan irányt változtatnia.

A második támadóhullám csak órákkal később, 15 óra 59 - kor csapott le és ezzel teljesen meglepte a már hazafelé tartó olaszokat, akik egyáltalán nem számítottak újabb rohamra. A légvédelmi tűz rakományuk idő előtti kioldására késztette a torpedóvetőket és csak John Dalyell-Stead hadnagynak sikerült eltalálnia a csatahajót, mielőtt a lövedékek darabokra tépték a gépét. A kétfedelű Swordfish háromtagú személyzete hősi halált halt, de nem hiába, mert az óriás megpróbált ugyan azonnal kitérni, de a torpedó így is eltalálta a bal külső csavartengely tövét és felszakította a hajótestet a páncélöv alatt. A törzsbe rövid idő alatt, legalább 4000 tonna víz zúdult, használhatatlanná téve a baloldali turbinákat és a becsapódás közvetlen közelében lévő, oldalsó, kisebb kormánylapátot, ami eldeformálódott és megszorult. Súlyos sérülése ellenére a Vittorio Veneto megállt, de nem bénult meg, mert bár a Regia Marina a személyi állomány tekintetében komoly képzettségbeli problémákkal küzdött, azért akadtak ott is szép számmal igazi profik, akik értették a dolgukat és a Veneto legénysége is ilyen emberekből állt. Nekik és a hajó fejlett kárelhárító rendszerének köszönhetően az elöntött hajtóműszekciót sikerült időben elszeparálni és 16 óra 42 körül, kevesebb mint egy órával a torpedótalálat után, a hajó ismét mozgásképessé vált, sőt a két baloldali propellert használva, már a kb. 10-15 csomós sebességet is képes volt elérni.

Iachino, hogy megóvja sérült zászlóshajóját egy esetleges újabb torpedótámadástól, a többi, könnyebb egységet úgy rendezte el, hogy azok védőgyűrűt alkossanak körülötte. Bár túl optimistán úgy vélte, hogy a leszálló este majd védelmet nyújt hajóinak, végül csalódnia kellett, mert a briteket egyáltalán nem zavarta, hogy 19 óra után már jócskán sötétedett. Ezúttal a 826., 828. és a Krétán állomásozó 815. repülőszázad Albacore és Swordfish gépei csaptak le. Az olasz hajók a légvédelmi tűzön kívül füstfüggönnyel és reflektoraikkal próbálták megzavarni a Royal Navy pilótáit, de ez csak részben sikerült, mert Torrence-Spence hadnagy torpedójával sikeresen eltaláta a Veneto sérült bal oldalával párhuzamosan, testvérhajói nyomában haladó Polát. A cirkáló nem tudott kitérni, mert akkor vagy a zászlóshajóba, vagy pedig a Fiuméba ütközött volna, ezért Torrence-Spence torpedója éppen középen érte. Nyolc kazánjából ötöt a vízbetörés és a robbanás azonnal használhatatlanná tett és a kazánház személyzetéből is sokan meghaltak, de az igazi katasztrófát a csővezeték hálózat súlyos károsodása jelentette, így az egyébként sértetlenül maradt turbinák gőz nélkül maradtak. Leálltak a generátorok is és emiatt áram híján szinte minden fedélzeti rendszer megbénult. Megszűnt a világítás, leálltak a szivattyúk, elnémultak a fedélzeti telefonok és a rádió. A lövegtornyok is használhatatlanná váltak, nem működtek sem a lőszerliftek, sem a forgatómotorok. A Pola sem mozogni, sem védekezni nem tudott, teljesen kiszolgáltatottá vált. Jellemző, hogy Iachino csak majdnem egy órával később értesült arról, hogy egyik hajója találatot kapott és lemaradt tőlük. Azonnal utasította Cattaneot, hogy forduljon vissza összes hajójával és vontassák haza a Polát. Cattaneo szerint ehhez ugyan elég lett volna két romboló is, de kénytelen volt teljesíteni főnöke utasítását, aki később parancsát kiegészítette azzal, hogy amennyiben a vontatás nem megvalósítható, süllyesszék el a cirkálót. Csakhogy ez már nem jutott el a címzetthez, mert az akkor már kénytelen volt mással foglalkozni. A főparancsnok sérült zászlóshajójával és flottaköteléke többi egységével tovább folytatta útját Taranto felé - immár háborítatlanul – és haza is ért, de mások már nem voltak ilyen szerencsések.

Kivégzés

20 óra után nem sokkal a csatahajók előtt, felderítőként haladó HMS Orion cirkáló radarosai magányos, sodródó hajót észleltek, amelyről eleinte azt hitték, hogy a sérült 
Vittorio Veneto. Mire azonban Cunningham köteléke teljes gőzzel haladva, csaknem két órával később a térségbe érkezett, a célpontok száma hétre növekedett, mert időközben befutottak Cattaneo hajói és megpróbálták előkészíteni a megdőlt Polát, hogy a Fiume vontatókötélre vehesse. Annyira el voltak foglalva a cirkáló megmentésével, hogy radarjuk nem lévén, észre sem vették, hogy közeledik hozzájuk a végzet. Cunningham – nek nem volt nehéz dolga úgy helyezkedni, hogy csatahajói a klasszikus T alakú támadási formáció vízszintes szárából, maximális tűzerejüket be tudják majd vetni.

A Polával nyűglődő olaszok csak akkor figyeltek fel a mozgolódásra, amikor 22 óra körül, a Warspite, a Barham és a Valiant kísérőikkel már csak alig 4000 méterre volt tőlük. Azt hitték, hogy további saját erők érkeztek segíteni, ezért még egy vörös jelzőrakétát is fellőttek, nehogy esetleg elkerüljék egymást… Ezután aztán már köpni – nyelni sem volt idejük, amikor hirtelen nagyerejű keresőreflektorok fénykévéi vágódtak rájuk (a Valiant reflektorait kezelő tengerészek parancsnoka II. Erzsébet királynő későbbi férje, az akkor még csak 20 éves Fülöp herceg volt), majd pillanatokon belül 381 mm – es lövedékek zúdultak a nyakukba. Ami az elkövetkező percekben történt, az nem is igazi tengeri csata, hanem sokkal inkább egyfajta kivégzés volt, amit a Warspite, a Barham, a Valiant és az Ajax (utóbbi kettőnek volt radarja) hajtott végre. A meglepett olaszok félbehagyták a sérült cirkálóval való kínlódást és megpróbáltak védelmi formációt felvenni, de nem maradt idejük az érdemi ellenállásra.

A Zara egyik 40 mm – es gépágyúja leadott ugyan vaktában néhány sorozatot, a Vincenzo Gioberti és az Alfredo Oriani rombolók kapitányai pedig megpróbálkoztak egy – egy kétségbeesett torpedótámadással, de a „halak” ártalmatlanul elszáguldottak valahova a sötétbe. Cunningham hajói mintha csak hadgyakorlaton lettek volna, módszeresen szétlőtték az 1. Cirkálórajt és kísérőit. A Vittorio Alfieri és a Giousé Carducci rombolókat egyszerűen elsöpörték a csatahajók lövedékei, az Oriani sértetlenül, a Gioberti viszont csak súlyosan sérülten, lángolva tudott elmenekülni.

Az egyébként flegmatikus természetű Cunningham – et bosszantotta, hogy Iachino zászlóshajója meglépett, így a Fiume és a Zara számára nem volt kegyelem. Előbbi legalább kilenc találatot kapott. A reflektorok és a felcsapó tűzoszlopok fényében kísérteties látvány volt, amint a lőszerraktáraikat ért telitalálatoktól lerobbanó páncéltornyok húsz – harminc méter magasba repülnek, majd pörögve a tengerbe zuhannak. A lángoló roncstömeggé vált Fiume 45 perces haláltusa után, 23 óra 30 körül az oldalára fordult és elmerült. A Zarát is legalább kilenc 381 mm – es és számos kisebb lövedék érte, de makacsul tartotta magát, így a módszeres pusztításba bekapcsolódott a Stuart romboló is, amely egy torpedóval biztosan el is találta és a Havock amely még további négyet indított rá, de azt már nem tudni hány ért célba. (valószínűleg mindegyik mellé ment)

A Zara csodák csodájára még ezek után is a felszínen maradt, de Cattaneo a befutó lesújtó kárjelentések nyomán belátta, hogy hajójának vége és éjjel 2 körül parancsot adott a kiürítésre. Néhány önkéntes leereszkedett a hajó gyomrába és megnyitotta a fenékszelepeket. Az admirálist akkor látták utoljára amikor átadta mentőmellényét egyik sebesült emberének, majd ő maga is a tengerbe ugrott. Alig fél óra elteltével a HMS Jervis három torpedóval megadta a kegyelemdöfést és a Zara nehézcirkálót is elnyelte a Földközi-tenger.

Az időközben alaposan elsodródott, magatehetetlen Polát nem érte találat, mivel úgy döntöttek, hogy hadizsákmányként elvontatják Alexandriába. A megszállására érkező brit tengerészeket a fedélzetre lépve különös látvány, mindenfelé szétdobált, ide – oda guruló borosüvegek és részeg matrózok fogadták... A dolog előzménye az volt, hogy amikor a torpedó kiütötte a cirkálót, a legénység tapasztalatlanabb tagjai közül sokan rémületükben a tengerbe vetették magukat. Miután aztán kiderült, hogy az mégsem süllyed el, a vízből kihalászott, átfagyott embereket (márciusban nem éppen balzsamos a Földközi-tenger vize) takarókba bugyolálták és vörösboros üvegeket osztottak ki közöttük, hogy az italtól kissé felmelegedjenek. A legtöbben aztán hamarosan alaposan berúgtak, a tehetetlenség és bajtársaik halálának látványa nyomán aztán teljesen felbomlott a fegyelem és a legénység többi tagja is csatlakozott a borozgatáshoz...

A Pola elvontatásáról végül a győztesek is kénytelenek voltak lemondani, mert felkészítése túl sokáig tartott volna és a nappali fényekkel várható volt, hogy az ellenséges bombázók is megérkeznek bosszút állni. Cunningham ezt nem akarta megvárni és utasította embereit, hogy hagyják abba a hajótöröttek mentését. Azonban nem kívánta őket sorsukra hagyni és mielőtt visszaindult Alexandriába a nemzetközi vészhívó hullámhosszon üzenetet küldött a Supermarinának, amelyben közölte, hogy légitámadás veszélye miatt hagyták abba a mentést és megadta az összecsapás helyszínének koordinátáit, hogy hol keressék a hajótörötteket. Miután pedig mindenkit letereltek a fedélzetről, hajnal 4 óra körül a Jervis és a Nubian rombolók beálltak a Pola mellé, majd egy – egy torpedót küldtek belé. Emlékül csak az egyik leszerelt Breda géppuskát vitték magukkal. Az olaszok 2203 embert vesztettek, köztük Carlo Cattaneo altengernagyot. A britek 1015 embert mentettek meg, nagyrészt a Pola legénységének tagjait, de a túlélők között volt Sansonetti tengernagy fia is, aki a Fiumén szolgált hadnagyként. Cunningham üzenete célba ért, de mire a helyszínre küldött Gradisca kórházhajó megérkezett, már csak 160 tengerészt tudott élve kimenteni, a többiekkel végzett a kimerültség és a hipotermia.

A Regia Marina Trafalgarja?

A Matapan–foknál vívott csatát gyakran a Regia Marina Trafalgarjaként emlegetik, utalva a francia – spanyol egyesített flotta 1805 – ben, Nelson admirálistól elszenvedett katasztrofális vereségére. A hasonlat azonban erősen sántít, mivel az olaszok veresége valóban súlyos volt ugyan, hiszen elveszett egy szinte teljes cirkálóosztály és az akkor rendelkezésre álló egyetlen bevethető csatahajójuk is több hónapra kiesett a szolgálatból (A Vittorio Veneto kijavítása után még több bevetést és súlyos sérülést is átvészelt. Túlélte a 2. világháborút, majd 1948 és 50 között szétbontották.), a Regia Marina operatív képessége viszont ettől függetlenül továbbra is megmaradt. A Gaudo Hadművelethez hasonló offenzív akcióra viszont többször már nem került többé sor és az olasz flotta teljesen kiszorult a Földközi-tenger keleti medencéjéből. A Kréta elfoglalására májusban indított Merkúr Hadműveletben sem tudtak érdemben részt venni. A 16000 katona kimentése során elpusztult brit rombolókkal a Luftwaffe bombázói végeztek.

A vereség rámutatott, hogy mégis nagy szükség lenne repülőgép-hordozókra, ezt belátva fel is gyorsították a Roma és Augustus óceánjárók átépítési programját, de végül egyiket sem fejezték be a háború végéig. A németek felismerve szövetségesük súlyos technikai lemaradását, komplett radar és szonárberendezéseket biztosítottak a Regia Marina számára (az első radarral felszerelt olasz hadihajó a tarantoi támadás után megjavított Littorio csatahajó lett), de mindezzel már alaposan elkéstek, így érdemben nem befolyásolta a háború kimenetelét. A folytatódó konvojcsatákban ezután elsősorban már a rombolók, torpedónaszádok és cirkálók játszották a fő szerepet, mert a nehéz egységeket alig vetették be. (közülük a Vittorio Veneto volt a legaktívabb) A modern és drága hajókat túl értékesnek tartották ahhoz, hogy bomba, vagy torpedótámadás áldozativá váljanak, a végső csapást azonban az egyre krónikusabb üzemanyaghiány jelentette számukra.

A Zara osztály egyetlen megmaradt egységét a Goriziát felújítása után, mivel korábbi egysége megsemmisült, a 3. Cirkálórajba osztották be. Konvojkísérő feladatai során többször is vívott tűzpárbajt a brit hajókkal, de kisebb sérülésekkel mindegyiket megúszta. Az egyre gyakoribb amerikai légitámadások elől a biztonságosabbnak tartott szardiniai La Maddalenába vezényelték, de végül éppen itt kapták el a bombázók 1943. április 10 – én. Két bomba a felépítmény bal oldalát, egy pedig a leghátsó lövegtornyot érte, ami felrobbant, de ennek ellenére a Gorizia a felszínen maradt és a szintén súlyosan megsérült Bolzanoval (a Trieste elsüllyedt a támadás során) el tudott jutni La Speziába, ahol szárazdokkba került, de a javítások a bombázások, az anyag és munkaerőhiány miatt egyre csak húzódtak, míg végül teljesen leálltak.

Az 1943 szeptemberében Mussolini megbukott és Olaszország fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, a Regia Marina egységeinek többsége pedig Máltára, illetve Alexandriába szökött. Az olasz kapitulációt követően a német megszállók a még mindig javítás alatt álló Goriziát miután használhatatlannak minősítették, kihozták a szárazdokkból és félreállították a kikötő sarkába. Ennek ellenére azonban fennállt a veszélye, hogy esetleg az ugyancsak félig roncs Bolzanoval együtt torlaszhajóként elsüllyesztik majd a kikötő bejáratánál, ezért 1944. június 21 – ről, 22 – re virradó éjszaka brit és olasz „emberi torpedók” - harci búvárok - megpróbálták mindkettőt felrobbantani. A Bolzanot sikerült és megfeneklett, a Gorizia viszont úszóképes maradt, de ennek ellenére a németek már nem foglalkoztak vele és így érte meg a háború befejezését. 1947 - ig rozsdásodott a la speziai bázison, eközben felmerült ugyan kijavítása és újbóli szolgálatba állítása az újjászervezett olasz hadiflottában, azonban a hajó leromlott állapota és Olaszország súlyos gazdasági helyzete miatt végül a selejtezése és lebontása mellett döntöttek. Túl sokba került volna a helyreállítása. Ezzel a Zara osztály utolsó hírmondója is eltűnt a történelem színpadáról, ócskavasként elnyelte a kohó.