Aurora – Istennő vörös csillaggal

A típusa utolsó mohikánjának számító öreg hadihajó, három háborúban vett részt és napjainkban is Szentpétervár legfőbb nevezetességei közé tartozik, de a foszladozó legenda mögötti valódi, igencsak viharos történetét alig ismerik.

A három nővér

Az 1890-es években Oroszország bel- és külpolitikailag egyaránt nehéz helyzetben volt. A Romanovok birodalmát belső lázongások és politikai merényletek tépázták, így a cári kormányzat a rendet csak erőszakos eszközökkel és a titkosrendőrséggel tudta fenntartani, de így is egyre nehezebben. Oroszország külpolitikailag is erősen elszigetelődött. Sajátos módon Európában szinte csak az egyébként köztársasági államformájú Franciaországgal ápolt kifejezetten jó viszonyt, elsősorban az onnan érkező jelentős tőkebefektetések miatt. Ugyanakkor az európai monarchiákkal, a cári család kiterjedt rokoni kapcsolatai ellenére a viszony a legjobb esetben is hűvösnek volt mondható. II. Vilmos Németországát folyamatos gyanakvással figyelték, de pillanatnyilag sokkal veszélyesebbnek számított a Távol-Keleten felemelkedőben lévő új nagyhatalom, Japán. Az oroszok lenézték, de egyben tartottak is a Felkelő Nap Birodalmától, amellyel a gyenge, ugyanakkor hatalmas és még mindig gazdag Kínából kiszakított Mandzsúria és a vele szomszédos Koreai – félsziget feletti uralomért vetélkedtek. Mivel Japánt a britek is támogatták, az erőskezű III. Sándornak, majd 1894 – ben bekövetkezett halála után fiának, II. Miklósnak is számolnia kellett vele, hogy a Brit Birodalom mit lép egy esetleges háború esetén. A nemzetközi helyzet arra kényszerítette a cári kormányzatot, hogy a lehető leggyorsabban kezdje meg a hadsereg és a flotta megerősítését, felkészülve minden eshetőségre. Ennek keretében indult el az 1895 – ben meghirdetett nagyszabású flottafejlesztési program, amely az 1896 és 1905 közötti időszakra 36 korszerű hadihajó építését irányozta elő. A hadrendbe állítandó új csatahajók és rombolók mellett, hat, az akkori orosz besorolási rendszer szerinti másodosztályú és három első osztályú, vagy másnéven védett cirkáló szerepelt a tervezetben, utóbbiak lettek a Pallada osztály egységei.

Az orosz haditengerészet cirkálók tekintetében az 1890 – es években nem állt túl jól, a meglévők többsége elavult, az olyan jól sikerült, ütőképes hajók pedig, mint a hazai tervezésű Rosszija és Rurik, amelyeket nemzetközi szinten is elismertek, egyedi darabok maradtak. A flottafejlesztési program során megrendelt új egységek, a dinamikusan fejlődő, de korlátozott kapacitású orosz hajóipar lehetőségei miatt, részben külföldi
(német, amerikai) tervezésűek és építésűek voltak, változó minőséggel (Bogatyir, Oleg, Askold, Varjag, stb.), azonban a három védett cirkálót igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben hazai erőforrások igénybevételével megépíteni. Mintaként a Royal Navy új Eclipse osztályú egységei szolgáltak, de a tervezők, E. R. de Grofe, K. M. Tokarevszkij, arra törekedtek, hogy az ő konstrukciójuk méretben, tűzerőben és teljesítményben túlszárnyalja a brit típust. Ez csak részben sikerült.

Az új hajóosztály egységeinek személyesen II. Miklós cár adott nevet, kiválasztva hármat az eléterjesztett tizenegy lehetőség közül, a krími háború idején híressé vált három vitorlás fregatt után. Az új cirkálók görög – római istennők nevét kapták: Pallada (Pallas Athene), Diana és Aurora.

A 127 méter hosszú, 6800 tonnás vízkiszorítású hajók külsőre teljesen egyformák voltak, csupán néhány más gyártótól származó segédberendezésükben tértek el egymástól. A két acélárboc között álló, három magas kémény és a kazánházak szellőzőkürtői tették jellegezetessé sziluettjüket. Tulajdonképpeni felépítményük minimális volt és szinte csak a parancsnoki hídból, a felette lévő kormányházból, valamint a hátsó reflektorállványból állt. A 24 darab francia licensz alapján, Szentpéterváron gyártott Belleville kazánt három kazánházban helyezték el, ezek mögött voltak a géptermek, az összesen 11600 lóerő teljesítményű, állóhengeres, háromfokozatú gőzgépekkel. A három hajócsavaros elrendezéssel a németek kedvelt technikai megoldását utánozták. A mintegy 1000 tonna szenet 32 széntároló bunkerben helyezték el, ami az optimálisnak tekintett 10 csomóval, kb. 4000 kilométer megtételére volt elegendő. A tervezők a 20 - 23 csomós (37 – 42 km/óra) maximális sebesség elérését célozták meg, de a futási próbák során kiderült, hogy a Pallada és a Diana legfeljebb 18, a valamivel fürgébbnek bizonyuló Aurora pedig csak 19,2 csomóra volt képes teljes gőzzel haladva, de ezt is csak rövid ideig tudták tartani. Annak fényében, hogy az ekkoriban hadrendben álló csatahajók többsége már legalább ilyen gyors, sőt némelyik még gyorsabb is volt náluk ez eléggé szánalmasnak számított, de az még kellemetlenebb volt, hogy a külföldön megrendelt egységek viszont könnyedén tudták produkálni az elvárt tempót.

A Pallada osztálynak, konstrukciójából adódóan nem volt külső páncélöve, a hajótest pedig mindössze 16 mm vastagságú acéllemezekből volt összeszegecselve. A gépházak, a kazánterek és lőszertárolók védelmét a közvetlenül felettük, nagyjából a vízvonalnál húzódó, a ballisztikailag kedvezőbb kialakítás érdekében kétoldalt és a hajótest két végén lefelé hajló, 38 mm – es vastagságú belső páncélfedélzettel oldották meg, ami a hasonló kategóriájú cirkálókon átlagosnak számított, viszont az akkoriban kifejlesztett igen ellenálló nikkelacélból készült. A korszakban azért vált népszerűvé ez a megoldás, mert tömege kisebb volt a hagyományos páncélövnél. A hajók magas, de vékony lemezekből készült, oldalainak csak a széntárolók jelentettek némi plusz védelmet. A legerősebb, oldalt 152, tetején 51 mm - es páncélzattal a kormányház alatti parancsnoki hidat látták el.

A beépített fegyverzet tűzereje átlagosnak számított. A fő tüzérséget az osztály hadrendbe állításának idején a 8 darab 152 mm – es, repeszvédő pajzzsal ellátott löveg jelentette, amelyek a francia eredetű, Canet típusú hajóágyúk licenszben gyártott változatai voltak, 9800 méteres lőtávolsággal, percenkénti öt lövés tűzgyorsasággal. Ezek hatékony, jó minőségű fegyvereknek számítottak és az elülső felépítménynél, az orrfedélzeten valamint a tatfedélzeten helyezték el őket. A másodlagos fegyverzetet jelentő 24 darab ugyancsak francia eredetű 75 mm – es löveg (7000 méteres lőtávolság, 10 lövés /perc) kétoldalt a fedélzet mellvédje mögül és az egy szinttel lejjebb lévő kazamatákból tüzelt. A kisegítő, 8 darab 37 mm – es Hotchkiss gyorstüzelő ágyút a felépítményen telepítették és a hajók rendelkeztek még 3 darab 381 mm – es, sűrített levegős torpedóvető csővel is, bár ezeket szinte sohasem használták.

Mire az új hajóosztály egységei elkészültek, a technikai fejlődés már túllépett rajtuk, de sokkal inkább sebességük és gyenge védelmük miatt váltak addigra elavulttá. Kritikusaik szerint, csak abban különböztek a postagőzösöktől, hogy ágyúk is voltak rajtuk. A gyártás lassúsága részben a szentpétervári Új Admiralitás hajógyár leterheltségének, az alvállalkozók közötti nézeteltéréseknek és rivalizálásuknak (például nem adták át egymásnak a dokumentációkat), valamint a beszállítók késéseinek és termékeik gyakori minőségi problémáinak volt köszönhető. A Pallada és a Diana gerincét egyaránt 1895 decemberében fektették le, de mindkettő csak 1901 végén állt szolgálatba, a Csendes – óceáni Flotta kötelékében, míg az Aurora építését testvéreihez képest további másfél évvel később, 1897 júniusában kezdték el, és 1900. május 24 – én bocsátották vízre. Az avatási ünnepségen személyesen II. Miklós cár, felesége Alexandra Fjodorovna és az uralkodó édesanyja Maria Fjodorovna is részt vett. Az elkövetkező hónapokban lezajlott a hajó végszerelése, de gépészetileg annyira megbízhatatlannak bizonyult, hogy a Balti Flotta, csak 1903. július 29 – én vette át hivatalosan egy felettébb hosszadalmas tesztelési időszak után, amelynek végére többé – kevésbé sikerült kiküszöbölni gyermekbetegségeit.

Libautól Csuzimáig

Alig két hónappal az Aurora hivatalos szolgálatba állítása után, 1903. szeptember 25 – én, egy Andrej Virenius ellentengernagy parancsnoksága alatt álló kisebb flottakötelék részeként, az Oszljabja csatahajóval és az elavult Dimitrij Donszkoj cirkálóval elindították a Távol – Keletre, hogy csatlakozzanak a Csendes-óceáni Flottához. A kötelék 1904 februárjában éppen a Vörös- tengeren, Dzsibuti partjainál horgonyzott az Aurora gépeinek újabb meghibásodása miatt, amikor az admirális értesült az orosz – japán háború kitöréséről. Megszakította a küldetést és azonnal visszafordult hajóival Kronstadtba.

Eközben a világ túlsó felén az orosz haderőt a japánok mind a szárazföldön, mind a vízen komolyan szorongatták. Tervük az volt, hogy a Liaotung-félszigeten kiépített és alaposan megerődített port arthuri kikötőt teljes blokád alá vegyék. Az orosz flottát megpróbálták beszorítani a bázisra, de ez eleinte nem sikerült, mivel a flottaparancsnok, a korszak legjobb orosz tengeri hadvezérének tartott Sztyepan Oszipovics Makarov admirális egy ideig sikeresen keresztülhúzta terveiket. Hajóival rendszeresen kifutotta nyílt tengerre és több kisebb hadművelet is végrehajtott a kikötő előtt cirkáló japán hadihajók ellen, egészen addig, amíg az egyik akció alkalmával, 1904. április 13 – án zászlóshajója a Petropavlovszk aknára nem futott és felrobbant. Makarov is az áldozatok között volt. Utóda Wilhelm Karlovics Witthöft más stratégiában gondolkodott és augusztus 10 – én megpróbálta áttörni a japán tengeri blokádot, hogy hajóival eljusson Vlagyivosztokba. Azonban terve kudarcot vallott, mert miután a Sárga-tengeren megvívott csatában zászlóshajójának a Cezarevicsnek parancsnoki hídját ért két telitalálat megölte törzstisztjeinek nagyrészével együtt, hajóinak többsége visszamenekült Port Arthurba, míg néhány, különböző semleges kikötőkben - a Diana a francia fennhatóság alatt lévő Saigonban - keresett menedéket és ott is maradtak internálva a háború végéig. A támaszponton rekedt orosz hadihajókat az elkövetkező hetekben a japánok módszeresen szétlőtték a kikötő melletti magaslaton felállított tüzérségükkel. Így járt az Aurora másik testvérhajója a Pallada.

A Csendes-óceáni Flotta veresége után az orosz kormány kemény válaszcsapásra készült. Újabb hadihajókat irányítottak a világ túlsó felére, hogy reményeik szerint móresre tanítsák a japánokat. Mivel a Fekete-tengeri Flottát a törökök sohasem engedték volna át a Boszporuszon, kénytelenek voltak más lehetőség híján a Balti Flottát Port Arthurba küldeni. Az Aurora cirkáló is a Ziniovij Petrovics Rozsgyesztvenszkij admirális parancsnoksága alá rendelt, sebtében összeszedett 2. Csendes - óceáni Hajóraj része lett, Wilhelm Gusztavovics Enquist ellentengernagy cirkálókülönítményének egyik egységeként.

Az 1904. október 14 – én Libauból (ma a lettországi Lijepaja) induló flotta tengerészeinek képzettsége, morálja és fegyelme rendkívül alacsony szinten állt és a hirtelenjében besorozottak közé számos politikai agitátor is keveredett, akik folyamatosan hergelték az elkeseredett, lázadozásra amúgyis könnyen kapható embereket, akik közül a legtöbben azelőtt még csónakot sem láttak, nemhogy csatahajót. Gondot jelentett a logisztika is, mivel útközben nem voltak orosz támaszpontok és még a semleges államok többsége sem volt hajlandó beengedni az orosz flottát kikötőibe, hogy berakodják az utánpótlást.

Az amúgysem túl rózsás helyzetet csak rontotta, hogy az orosz hírszerzés koppenhágai rezidense, Hartling kapitány folyamatosan bombasztikusabbnál bombasztikusabb értesülésekkel látta el a főparancsnokságot, csakhogy ezek nagyrésze merő ostobaság és rémhír volt. Arra azonban tökéletesen megfeleltek, hogy Rozsgyesztvenszkij flottájában mindenkit, admirálistól az utolsó matrózig a permanens paranoia állapotába sodorja. A tengerészek között olyan pletykák terjedtek, hogy a japánok elaknásították a teljes balti partvidéket, sőt a brit gyárakban nemrég elkészült vadonatúj japán torpedónaszádok, ravaszul halászhajóknak, jachtoknak álcázva, tengeralattjárókkal együtt ott leselkednek mindenütt arra várva, hogy lecsaphassanak rájuk. Ennek megfelelően aztán egymást érték a téves riasztások, amelyekről persze rendre kiderült, hogy vaklárma. A vészmadárkodásban a Kamcsatka műhelyhajó járt az élen, amelynek személyzete rendszeresen a közelben ólálkodó japán torpedónaszádokat vélt látni, sőt némi képzavarral élve, egyoldalú tűzpárbajt is vívott velük... Rengeteg lőszert elpazaroltak, de a vélt ellenség (rendszerint teherhajók…) szerencséjére egyszer sem találtak. Ezek az esetek eleinte csak bosszúságot okoztak, de hamarosan beütött katasztrófa, amelynek az Aurora lett az egyik szenvedő alanya.

Október 21 - e ködös éjszakáján, a flottakötelék éppen a Brit-szigetek nyugati partvidéke mentén, Hull kikötőváros közelében haladt. A Kamcsatka, miután géphiba miatt korábban lemaradt és akkor érte utol a többieket, ismét a ködben rejtőző, gyanús hajókról tett jelentést. A főparancsnok azonnal teljes harckészültséget rendelt el. Nemsokkal később zászlóshajójának, a Knyaz Szuvorovnak egyik őrszeme két másik, ismeretlen, nagy hajót vett észre a közelben. Kivártatva egy zöld jelzőrakéta röppent a magasba, amit az oroszok nem tudtak mire vélni és elszabadult a pokol. A hadihajók eszeveszett tüzelésbe kezdtek, minden fegyverükből, mindenre ami csak mozgott, abban a hitben, hogy nyakukon vannak a japánok. A teljesen megzavarodott és rémült tengerészek közül többen a mentőöveket magukra kapva a vízbe ugrottak, mások kivont kardot lóbálva, ordítva rohangáltak a fedélzeten, hogy visszaverjék a hajók elfoglalására érkezett támadókat. Több hajó torpedótalálatot jelentett. Az egész őrület mintegy 20 - 25 percig tartott, amikorra az admirális rájött, hogy valami nem stimmel és elrendelte a tüzelés leállítását. Egyik tüzérét, aki sehogysem akarta abbahagyni a lövöldözést, végül dühében saját kezűleg dobta a tengerbe.

Az eredmény katasztrofális volt, mivel az állítólagos torpedónaszádok valójában a Hull kikötőjéből éjszakai halászatra kifutott vonóhálós gőzösök voltak, amelyek mivel hálóikat éppen leengedték, még elmenekülni sem tudtak. A Crane nevű hajó elsüllyedt, kapitánya és első tisztje meghalt, legalább hat másik hajó megrongálódott, legénységeikből sokan megsérültek. Szerencséjükre az oroszok ismét rendkívül rosszul céloztak, ezért úszták meg ennyivel. Hogy az egész ha lehet még kínosabb legyen, az oroszoknak eszük ágában sem volt kimenteni a hajótörötteket, ráadásul az is kiderült, hogy a közelben ólálkodó két állítólagos japán cirkáló, az alakzattól kissé lemaradt Aurora és a Dimitrij Donszkoj volt. Az Aurora négy találatot kapott a vízvonalánál, de a vízbetörést sikerült megfékezni és javítás után folytathatta az utat, viszont meghalt egy tengerész és a hajó pópája.

A hull - i, vagy dogger bank - i incidensnek nevezett ügynek komoly következményei lettek. A brit kormány éles hangú diplomáciai jegyzékben azonnali magyarázatot követelt és a Honi Flottánál (Home Fleet) elrendelték a teljes harckészültséget. Miközben a brit lapokban oroszellenes cikkek sora jelent meg, a nemzetközi sajtó pedig a cár flottáján gúnyolódott. Valóban kishíján sikerült kirobbantani a háborút a Brit Birodalommal, amely a távol – keleti konfliktusban deklarálta ugyan semlegességét, de máskülönben Japán szövetségese volt. Szerencsére végül nem fajult el a diplomáciai botrány, mert Oroszország elfogadta egy nemzetközi vizsgálóbizottság felállítását és a hivatalos bocsánatkérés mellett 65000 fontos kártérítést fizetett. Bár a britek követelték Rozsgyesztvenszkij azonnali leváltását is, de ő a helyén maradhatott, viszont az eseményekért felelőssé tett tiszteket a portugáliai Vigoban partra tette. Az orosz hadihajókat mindenesetre egy ideig tisztes távolságból, de jól láthatóan a Royal Navy cirkálói követték.

A még hátralévő, további sokezer kilométeres utazás is kész rémálom és valóságos vesszőfutás volt, mind az egyszerű orosz tengerészek, mind feletteseik számára. A kilátástalanság és a szinte biztos halál tudata, az északi vizekre tervezett és emiatt a trópusokon valóságos katlanná vált hadihajókon uralkodó rettenetes körülmények az amúgyis gyenge lábakon álló fegyelmet, ha lehet még a korábbinál is mélyebbre süllyesztették. Nem használt a hangulatnak Port Arthur 1905. január 2 – án bekövetkezett elestének híre és az otthonról nagy ritkán érkező levelekben olvasott rossz hírek sem. Bár a főparancsnok megpróbált a felforgatóktól megszabadulni, így is sor került kisebb lázongásokra, zendülésekre egyes hajókon és a szigorú büntetések ellenére általános volt a részegeskedés, a tisztek körében pedig a kábítószerek, főleg az ópium használata is. A matrózok ritka kimenőikről mindenféle állatot hoztak magukkal, így az Aurora például jónéhány kaméleonnal, több óriáskígyóval és két krokodillal büszkélkedhetett, utóbbiakat a fedélzeten sétáltatták büszke tulajdonosaik. Megjelent a tífusz és a kolera, de a tengerészek kimenőik során nemcsak egzotikus állatokat, hanem olyan kevésbé egzotikus betegségeket is beszereztek, mint a szifilisz. Egy idő után mindennapossá váltak a tengeri temetések. Az egyik ilyen gyászos esemény alkalmával, amikor éppen a Kamcsatka fedélzetén elhunytakat díszlövéssel akarták búcsúztatni, az ágyút figyelmetlenségből éles lőszerrel töltötték meg és sikerült ismét eltalálni a már addig is rengeteg tortúrának kitett Aurorát…

A 2. Csendes – óceáni Hajóraj, útközben egyesült Nyikolaj Nyebogatov admirális 3. Csendes – óceáni Hajórajával, amit erősítés gyanánt küldtek utánuk, bár csupa kiöregedett, elavult egységből állt. Az egyesült orosz tengeri haderő 1905. május 27 – én a hajnali ködben megpróbált észrevétlenül átcsúszni a Csuzimai – szoroson és eljutni Vlagyivosztokba, de a japánok felfedezték őket. A tulajdonképpeni csatára a délutáni órákban került sor, miután Togo admirális a klasszikus T manővert végrehajtva keresztezte az oroszok útvonalát és teljes erővel lecsapott. Mire bealkonyodott, Rozsgyesztvenszkij flottájának főerejéből csak lángoló, süllyedő roncsok maradtak, az admirális pedig súlyosan megsebesült, ezért a parancsnokságot az idős Nyebogatov vette át, aki a beálló sötétségben megkísérelt áttörni Vlagyivosztok felé. Megmaradt hajói szétszóródtak a sötétben, de a fürge japán cirkálók, a rettegett torpedónaszádokkal és rombolókkal egyenként levadászták őket. Többségük elsüllyedt, néhány pedig megadta magát, ezzel a japán győzelem teljessé, az orosz flotta veresége pedig megsemmisítővé vált.

Az Aurora azon kevés orosz hadihajó közé tartozott, amelyeknek sikerült egérutat nyernie. Az ütközetben torpedótalálatot nem kapott, de 18 súlyos tüzérségi találatot igen. Egyik 152 mm – es és további öt 75 mm – es ágyúját kilőtték, személyzetük meghalt, vagy súlyosan megsebesült. A hajó 570 fős legénységéből tizenöten estek el, köztük Jegorjev kapitány és nyolcvannál több volt a sebesültek száma. Miután nem tudott áttörni a hazai vizek felé, Nebolsin parancsnok a korábbi első tiszt, délnek fordította összelődözött hajóját és a Zsemcsug, valamint az Oleg cirkálókkal szinte összes üzemanyagukat elhasználva, eljutottak az amerikai fennhatóság alatt lévő, így semlegesnek számító Fülöp – szigetekig és a Manilai-öbölben vetettek horgonyt. A helyi hatóságok azonnal lefegyverezték őket és legénységükkel együtt mindegyiket internálták a háború végéig. Az amerikaiak nem voltak túl vendégszeretők, mert a tengerészeket gyakorlatilag fogságban tartották hajóikon, nem mehettek ki a szárazföldre, nem kaphattak és nem küldhettek leveleket, de egy idő után az élelmiszerellátás is egyre komolyabb gondot okozott, mert alig jutottak utánpótláshoz és végül már kénytelenek voltak a raktárban maradt romlott húst enni. A kikötői tisztviselők és a rendőrség csak akkor engedett valamicskét, amikor jelezték számukra, hogy küszöbön áll a lázadás. A hangulat azonban később sem sokat javult, mert a végre kiosztott levelekben igencsak aggasztó hírek érkeztek otthonról, ahol távollétük alatt véres események zajlottak.

Miután az az orosz és a japán kormány 1905 szeptemberében amerikai közvetítéssel békét kötött, az amerikaiak megszüntették az internálást, visszaadták a lövegek elkobzott zárszerkezeteit, így az időközben legénysége által kijavított Aurora társaival együtt hazaindulhatott és 1906. február 19 – én befutottak Kronstadtba. A súlyos megpróbáltatások után az Aurora több hónapra szárazdokkba került és végrehajtották alapos nagyjavítását. Mialatt a munkálatok zajlottak, komolyan felvetődött, hogy kísérletképpen, az Aurorába és a Dianába építsenek be gőzturbinákat, a korszak technikai újdonságát. Ez jelentős súlycsökkenést és egyben teljesítménynövekedést eredményezett volna náluk, de átalakításukat végül elvetették. (Harmadik testvérüket a Port Arthurban súlyosan megsérült Palladát a japánok felúsztatták és kijavítása után, saját flottájukban Tsugaru néven 1922 – ig kiképzőhajónak használták, majd 1924 – ben célhajóként elsüllyesztették.)

Az Aurora állomáshelye a kronstadti támaszpont lett, ahol 1909. október 1 – én személyesen a cár is meglátogatta. Az uralkodói szemle után a Dianával és a Bogatyirral a Földközi-tengerre hajózott, ahonnan 1910 márciusában tértek haza. Az elkövetkező években újabb kiképzőutak során többször is járt a Távol-Keleten. Megfordult Jáva szigetén és 1911 – ben tisztelgő látogatást tett Sziámban (Thaiföld), az új király VI. Ráma a koronázása alkalmából.

Az a bizonyos ágyúlövés

Az 1. világháború kitörése után, az Aurorát a Balti Flotta Grigorij Butakov admirális parancsnoksága alatt lévő 2. Cirkálóosztályába osztották be, amelyben többségében hozzá hasonló, erősen elavulófélben lévő hadihajók voltak. Az öregecske cirkálókat nem vetették be komolyabb hadműveletekben, hanem főleg járőrözésre, felderítésre, aknatelepítésre és parti célpontok ágyúzására használták. 1914. október 11 – én miközben a finnországi Hanko partvidéke közelében haladt a Pallada cirkálóval (ez egykori testvérhajójának modernebb, Bayan osztályú utódja volt), amikor rajtuk ütött Egewolf Frieherr von Berckheim korvettkapitány U-26 jelzésű búvárnaszádja. A német parancsnok a modernebb hajót választotta célpontként és torpedót indított rá, amely telibetalálta annak lőszerraktárát. A Palladát - amelyet ezzel az a kétes dicsőség ért, hogy az oroszok első elvesztett hadihajója lett az 1. világháború folyamán - három darabra szakította a robbanás és percek alatt elsüllyedt, túlélő nem volt. Az Aurorának viszont sikerült elmenekülnie és nemsokkal később hazarendelték, hogy az elkövetkező hónapok nagyrészét a kronstadti dokkban töltse. Ezalatt modernizálták és nyolcról tizennégyre növelték 152 mm – es lövegei számát, egyúttal megszüntették az oldalsó kazamatákat, leszerelték 75 mm – es ágyúit és helyettük 4 darab 76,2 mm – es légvédelmi fegyvert kapott, valamint a korábbi 35 – ről, 150 – re növelték a fedélzetéről telepíthető aknák számát. A javítás után ismét a Finn – öbölben végzett felderítő és járőrszolgálatot, de az öregedő hajó 1916. szeptember 6 – én ismét a szárazdokkba került, ezúttal egykori szülőhelyére az Új Admiralitás Hajógyárba, mert gépei karbantartásra, erősen elhasználódott kazánjai pedig cserére szorultak. Egyúttal új rádióberendezéssel és két további légvédelmi ágyúval is ellátták..

Amikor 1917 februárjában kitört a forradalom, az Aurorán még javában dolgoztak egészen addig, amíg a hajógyár munkásai 27 – én sztrájkba nem léptek. Nyikolszkij kapitány látva, hogy a legénység szimpatizál velük, szigorúan megtiltotta, hogy elhagyják a fedélzetet, azonban ezzel csak olajat öntött a tűzre és a tengerészek most már nyíltan a sztrájkolók oldalára álltak, megalakították a hajóbizottságot és nem törődve a tilalommal egyre többen lementek közéjük. A kapitány az engedetlenséget látva dühében revolverével rálőtt a parancsait megtagadókra, mire a felbőszült matrózok első tisztjével együtt megölték és maguk választottak parancsnokot. Az Aurora személyzete az elsők között csatlakozott a Balti Flottából bolsevikokhoz, de ennek ellenére maga a hajó nem vett részt semmilyen harci cselekményben.

November 6 – án (az Oroszországban akkor használatos Julián naptár szerint október 24 – én) a hajót a Petrográdi Forradalmi Katonatanács a Nyikolajevszkij Hídhoz (ma Blagovesenszkij Híd) rendelte, amelyet csak fiatal tisztiiskolások őriztek, akik meglátva a közeledő hadihajót elmenekültek. Miután az Aurora horgonyt vetett, a kiküldött matrózkülönítmény könnyedén elfoglalta a szétnyitható hidat és rögzítette zárószerkezetét, hogy ne lehessen elvágni az összeköttetést a belváros és a Vasziljevszkij-sziget között.

Másnap este a hajó rádióján leadtak egy üzenetet a Kerenszkij kormány bukásáról, bár az javában ülésezett a székhelyeként szolgáló Téli Palotában, ahonnan később a miniszterelnök, Alexandr Kerenszkij még saját gépkocsiján, szabadon tudott távozni. (eközben a vörösök a város stratégiai pontjait sorra elfoglalták) 21 óra 40 – kor a Forradalmi Katonatanács utasítására a Péter-Pál Erőd lövegei vaktöltéssel sortüzet adtak le, majd 5 perccel később eldördült az Aurora előfedélzetén álló 152 mm – es ágyú is. Ennek a később legendássá vált lövésnek a tulajdonképpeni célja a mai napig sem tisztázott egyértelműen, sőt egyesek megtörténtét is vitatják, de valószínűleg a Balti Flotta partközelben várakozó többi hajójának szóló jelzés volt. Annyi azonban bizonyos, hogy semmi köze a Téli Palota úgynevezett ostromához, már csak azért sem, mert az „ostrom” csak órákkal később, éjfél után kezdődött és hamar véget is ért, mert némi lövöldözés után, egyszerűen beengedték a vörösgárdistákat a hatalmas épület egyik oldalkapuján. A gyenge palotaőrség tagjai ugyanis addigra nagyrészt csendben elszivárogtak, magára hagyva azt a néhány kormánytagot, akik még ottmaradtak. A legendával ellentétben az Aurora lövése semmiben sem tett kárt, mivel a javítóból kihozott cirkálón nem volt éles lőszer így a tüzérek csak vaktöltést használhattak. (az igazi rombolást az „ostromlók”, majd másnap az üres palotába beszabaduló csőcselék okozta, akik törni-zúzni és fosztogatni kezdtek, aztán feltörve a borospincét eszméletlenre itták magukat…)

Azonban ehhez a híres-hírhedt eseményhez kapcsolódik egy másik érdekes, kissé misztikumba hajló történet is. Eszerint 21 óra 45 körül, váratlanul egy szép, feltűnően halvány arcú lány bukkant fel a fedélzeten és odasétált az orrlöveg mellett őrködő tengerészekhez, majd csak ennyit mondott nekik: Tűz! Ezután eltűnt a sötétben. A keménykötésű matrózokat állítólag szinte megbabonázta a szép fiatal nő látványa és szó nélkül engedelmeskedtek neki. A sztorit a történészek többsége egyszerű kitalációnak tartja, mert kétségtelen, hogy azokban a zavaros időkben, egy magányos nőnek semmi keresnivalója sem volt a forrongó Petrográd veszélyes utcáin, egy hadihajó fedélzetén pedig végképp nem. De így is vannak akik a sztorit a mai napig hitelesnek tartják a nőt pedig valamiféle szellemnek (a hajó szellemének), vagy kísértetnek, mások viszont úgy vélik, hogy csak egy rafinált lélektani trükk volt, amivel a tengerészek babonás voltát próbálták kihasználni, gondolván, hogy azok majd nem mernek ellenkezni a furcsa, de bájos tüneménnyel. Ha valóban ez történt, akkor egy feltételezés szerint az ismeretlen nő valójában nagyon is élő ember, Larissza Reissner újságírónő volt. Ezt a gyanút erősíti, hogy a kalandor természetű, meggyőződéses bolsevik Larissza a polgárháború alatt hírszerzőként, majd a haditengerészet egyik komisszárjaként tevékenykedett. (mint Trockij közeli munkatársa végül nem a nagy tisztogatások áldozata lett, hanem alig 31 évesen meghalt tífuszban)

Az Aurora szerepe a bolsevik hatalomátvételben, majd a hamarosan kirobbanó polgárháborúban ezzel gyakorlatilag véget is ért. December 11 - ig még Petrográdban maradt, majd a ma Finnországhoz tartozó, de akkor még orosz fennhatóság alatt lévő Sveaborg kikötőjébe távozott, onnan pedig visszatért Kronstadtba. Legénységének többsége beállt a Vörös Hadseregbe, csak mintegy negyven fő maradt a fedélzeten, akik az őrzési és karbantartási feladatokat látták el. A cirkáló 1922 – ig itt állt lekonzerválva, tartalékban.

Az úszó szimbólum

A polgárháború után, 1923 - ban az Aurorát „felélesztették” és teljeskörű nagyjavításnak vetették alá. (testvére a Diana nem volt ilyen szerencsés, mert miután egy ideig kórházhajóként használták, 1918 – ban kiselejtezték, majd 1922 – ben eladták bontásra Németországba) 152 mm – es lövegeit 10 darab 130 mm - esre cserélték, a meglévőkön kívül pedig további két 76,2 mm – es légvédelmi ágyút és két pár 7,62 mm – es Maxim géppuskát kapott. 1923. február 23 – án ünnepélyesen felvonták a zászlaját és újra hadrendbe helyezték, bár még nem volt teljesen üzemképes. 1923. augusztus 23 - án a flotta után a Kommunista Párt Központi Végreható Bizottsága is átvette, ezzel lényegében a forradalom jelképévé nyilvánítva. Ennek nyomán aztán évtizedekig dalok, költemények, bélyegek és képzőművészeti alkotások tömkelegének szereplője, valóságos kultusztárgy, mozgó forradalmi emlékmű lett belőle, mert közben aktív hadihajó maradt, bár elavultsága miatt már csak iskolahajóként használták. Fiatal kadétokkal a fedélzetén járta a Balti-tengert, rendszeresen végiglátogatva a szomszédos államok kikötőit. 1927 – ben a bolsevik hatalomátvétel tizedik évfordulója alkalmából a cirkáló megkapta a Vörös Zászló Érdemrendet és egyben „filmsztárrá” is vált (legalábis szovjet értelemben), mert ebben az évben forgatta Szergej Eisenstein és Grigorij Alekszandrov híressé vált, Október című propagandafilmjét, amely végleg megszilárdította és dogmává tette a Téli Palota ostromának és az Aurora híres ágyúlövésének mítoszát. A filmben az Aurora saját magát „alakította”.

Kiképzőútjainak az vetett véget, hogy a jócskán élettartama végén járó hajót, egyre nehezebben lehetett üzemképes állapotban tartani. Korábban legrosszabb állapotban lévő nyolc kazánját kénytelenek voltak kiszerelni, pótlásukra viszont már nem került sor, így még lassúbbá vált. Mivel gépei teljesen elöregedtek, 1933 – ban újra nagyjavításra küldték, de ez a hajógyár leterheltsége miatt vontatottan haladt és 1935 folyamán végleg abbahagyták. Kiderült, hogy a gépeket javítgatásuk helyett inkább ki kellene cserélni, ezt viszont szükségtelen pénzkidobásnak tartották. Végül visszavontatták Kronstadtba és az elsőéves kadétok oktatására használták, de már csak kikötői állóhajóként.

A negyvenes évek elejére komolyan felvetődött az Aurora kiselejtezése, de az 1941 júniusában megindult német támadás miatt lekerült a napirendről. Mivel a német Észak Hadseregcsoport fő célpontja Leningrád volt (Szentpétervár – Petrográd 1924 óta viselte a bolsevik vezér nevét), a város körül védelmi vonal épült. A cirkálót Kronstadtból Oranienbaumba (ma Lomonoszov), Leningrád egyik külvárosába vontatták és lehorgonyozták a rakpart mellett. Akkori 260 fős legénységének többségét a Balti Flotta más hajóira vezényelték, mindössze huszonegyen maradtak a fedélzetén A. Sakov harmadosztályú kapitány (korvettkapitány) parancsnoksága alatt. 1941 júliusában szinte az összes lövegét leszerelték és egy részüket beépítették a pulkovói dombokon felállított két tüzelőállásba. Az ostrom kezdete után nyolc nappal, mindkét üteg, ágyúival együtt megsemmisült, 165 fős kezelőszemélyzetükből (a hajó legénységéből csak néhányan voltak köztük) mindössze 26 – an maradtak életben. A többi leszerelt löveg folyami hadihajókra és páncélvonatokra került, az Aurora pedig megmaradt csekély tüzérségével úszó légvédelmi állás lett. A németek ismerve ideológiai jelentőségét, mindenáron meg akarták semmisíteni, különösen bosszantotta őket a hajó főárbocán szinte folyamatosan ott lobogó jókora vörös zászló, ami viszont az éhező és nyomorgó lakosság számára a reményt jelentette. („Amíg az Aurora él, a város is él!” szólt a jelmondat) Az Aurora tüzérei Leningrád blokádja alatt, többször tűzpárbajt vívtak a németekkel és szeptember 16 – án sikerült leszedniük egy bombázót is. Az Aurora legalább hét komoly találatot kapott és a bezúduló tengervíztől lassan kezdett oldalára dőlni. A legénység részlegesen elárasztotta a hajótestet, de ezzel csak annyit sikerült elérniük, hogy nem borult fel, de végül 1941. szeptember 30 – án megfeneklett a kikötő sekély vizében. Sakov kapitány embereit a szárazföldre küldte, de annak ellenére, hogy ő végig a fedélzeten maradt, felettesei ezt megfutamodásnak vették és rövid hadbírósági tárgyalás után kivégzőosztag elé került. November végén aztán, amikor a körülmények végképp elviselhetetlenné váltak a jégpáncélba belefagyott hajón, a személyzetnek legalább már nem kellett rajta laknia, de továbbra is légvédelmi platformként használták.

Leningrád felszabadítása után az Aurorát felúsztatták, de javítása több mint három évig, egészen 1948 végéig tartott. Ezalatt egy újabb filmszerep is „utolérte”, amikor 1947 – ben az orosz - japán háború legendás hadihajóját, a Varjag cirkálót alakította. Ehhez kissé „elmaszkírozták”, hogy jobban hasonítson egykori kortársához, így ideiglenesen kapott egy plusz kéményt és némileg átszabták az orrát.

1948. november 17 – én ünnepség keretében lehorgonyozták Leningrád belvárosában a Petrogradszkaja rakpart mellett, hogy az elesett tengerészek gyermekei számára 1944 – ben megalapított, Nahimov Tengerészeti Iskola oktatóhajója és egyben a kadétok laktanyája legyen. (az intézményben napjainkban is az orosz haditengerészet tisztjelöltjeit oktatják) 1961 – ben a kadétokat állandó szárazföldi szállásra költöztették, de 2010 – ig hagyomány maradt, hogy ők gondozzák a hajót. A fedélzeten 1950 óta működő, a bolsevik forradalom emlékére létrehozott múzeumot 1957 – től a hajó volt tisztjeinek kezdeményezésére megnyitották a nagyközönség számára is, ezzel az Aurora Leningrád egyik leglátogatottabb kiállítóhelye lett.

1967. november 7 – én a bolsevik forradalom 50. évfordulója alkalmából az öreg cirkáló megkapta az Októberi Forradalom Érdemrendet és 21 óra 45 kor ismét eldördült az orrlövege. Azonban ahogy telt az idő, az Aurora állapota egyre aggasztóbbá vált. Az egyre – másra keletkező lékeket eleinte a régi hajóknál bevett gyakorlatnak megfelelően gyorsjavításként betonnal tömték be, de a nyolcvanas évek elejére ez már túl kevésnek bizonyult és naponta több tonna vizet kellett kiszivattyúzni a hajótestből, így kész csoda volt, hogy nem süllyedt el. Különleges bizottságot hoztak létre, hogy kidolgozzák megmentésének tervét. Valóban megmentésről volt szó, mert amikor 1984 – ben végül szárazdokkba vitték, kiderült, hogy a helyzet még a vártnál is rosszabb, az Aurorát némi túlzással több helyen is, de főleg vízvonala alatt, szinte csak a málladozó festék tartotta össze. Mivel ezt már nem lehetett a lemezek cseréjével orvosolni (szinte már nem volt mihez rögzíteni őket), drasztikus lépésre került sor: levágták a hajótest teljes alsó, vízvonal alatti szekcióját, majd az eredeti tervek szerint, de már hegesztéses technológiával teljesen újat építettek helyette. Az egész eljárás olyan volt, mint amikor újratalpalnak egy régi cipőt, viszont ennek nyomán elterjedt az a városi legenda, hogy a restaurálás után helyére visszakerült Aurorának valójában nincs alsó része és a hajótest valójában egy vízalatti betonalapzaton áll. (A hajótest levágott alsó részét nem darabolták fel, hanem kivontatták a Finn – öbölbe elsüllyesztették.)

A hajót igyekezetek az eredetihez hasonló állapotba visszaállítani. Szinte teljesen újjáépítettek vagy kicseréltek rajta mindent, a felépítményt, a kéményeket, árbocokat, fegyvereket. Az orrlövegen ennek ellenére még ma is jókora bronztábla örökíti meg az 1917 – es lövés emlékét, noha az eredeti fegyver már rég nem létezik. Három év és 35 millió rubel elköltése után 1987 – ben az Aurora visszakerült korábbi helyére és ismét megnyitották a látogatók előtt.

A cirkáló a Szovjetunió megszűnése után is, az egyik legkedveltebb turisztikai célpontja maradt az 1991 óta ismét eredeti nevét viselő Szentpétervárnak. 1992. július 26. óta a cári flotta andráskeresztes lobogója leng a zászlórúdján és ma már a legtöbben nem az egykor ráaggatott ideológia hanem mint a város egyik jelképeként tekintenek rá és egy értékes, hajózás és technikatörténeti emlékként. Azonban az elmúlt több mint két évtizedben több botrány is tépázta a hírnevét. A helyi politikusok és újgazdagok előszeretettel rendezték a fedélzeten tivornyákba torkolló partijaikat, de forgattak a fedélzetén pornófilmeket is…

2010. december 1 – én hivatalosan törölték az orosz haditengerészet lajstromából, amelynek addig első számú egysége volt és átadták a Központi Haditengerészeti Múzeumnak. Civil kézbe kerülésének sem a veteránok, sem a keményvonalas kommunisták nem örültek és a hajó végpusztulását vizionálva hevesen tiltakoztak ellene.

2014. szeptember 21 – én ismét a kronstadti hajójavítóba vontatták és két évig tartó, teljeskörű felújításon esett át, egyben az orosz kulturális örökség részévé nyilvánították. Belső tereit a korábbinál autentikusabbá tették, így visszaállították a hajó imaszobáját, a kapitány kabinját és szalonját, valamint az orvosi szobát, ahol az egyik első röntgenkészülék működött a világon. A múzeum anyagát is teljesen átalakították, és területét a korábbi duplájára növelték, addig nem látogatható részek megnyitásával. A kiállítás ma már nem kizárólag az 1917 –es eseményekről, hanem az orosz hajógyártás és az orosz flotta történetétől szól. Az Aurorát 2016 augusztus elején nyitották meg ismét a látogatók előtt.