Az Aviso Grille, a Hela és a Hungária – Hitler bárkái

A Führer luxushajója

Az uralkodócsaládoknak Európától Afrikán át Ázsiáig mindig volt legalább egy, de néha több jachtja is, amelyek nemcsak pihenésre szolgálták, de reprezentációs célokra is kiválóan megfeleltek. Németországban II. Vilmos császár, aki rajongott a hajókért és a tengerért, gyakran parádézott a hófehér Hohenzollern II fedélzetén tengernagyi uniformisában (valójában egyébként sohasem kapott tengerészeti kiképzést), miközben dédelgetett kedvenceiben, a Császári Haditengerészet páncélozott óriásaiban gyönyörködött. A hajó túlélte ugyan a Kaiser bukását, de a huszas években kiselejtezték, az utódjának szánt, modernebb Hohenzollern III – at pedig a háború kitörése miatt sohasem fejezték be és szintén ócskavasként végezte.

Az I. világháború után létrejött, gazdasági és politikai krízisek tömegével küszködő Weimari Köztársaságnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy egy méregdrága állami jacht építtetésével foglalkozzon, de Hitler 1933 – as hatalomra kerülésével sokminden megváltozott és megkezdődött a teljes haderő, ezen belül a flotta immár egyre nyíltabb fejlesztése is. A rendszeresítendő, új típusú rombolókat korszerű, nagyteljesítményű hajtóművekkel kívánták felszerelni, de a hamburgi Blohm & Voss mérnökei, a számukra konstruált meghajtórendszert mindenképpen tesztelni akarták, így született meg az Aviso Grille, vagy csak egyszerűen Grille, azaz a Tücsök. A névben szereplő spanyol – portugál eredetű Aviso valójában egyfajta típusmegjelölés, amit sokáig a főleg felderítő és futárfeladatokra szánt hadihajókra használtak, de ezt a nevet viselte a Kaiser nagyapjának, I. Vilmos császárnak a gőzjachtja is.

A hófehér Grille karcsú, 135 méteres hajótesttel, hosszan elnyúló, ívelt tattal, két karcsú árboccal és elegánsan döntött, dúsan aranyozott klipperorral rendelkezett, amelyből kurta orrárboc állt ki. A vitorlás jachtokéval kevert formai kialakítása kissé eklektikusnak, sőt egyenesen anakronisztikusnak hatott, de összhatásában mégis egy szép és méltóságteljes hajó volt. Teljes vízkiszorítása elérte a 3430 tonnát, ezzel kategóriájában kora legnagyobbjának számított. Meghajtását két modern, összesen 22000 lóerős, Blohm & Voss gőzturbina biztosította, két magasnyomású, 400 fokos túlhevített gőz előállítására alkalmas Benson olajkazánnal. A hajtóművek vezérlését az új, Askania – Anlage vezérlőrendszerrel oldották meg. A Benson kazánok nemcsak könnyebbek voltak kortársaiknál, hanem gazdaságosabban, hatékonyabban és biztonságosabban működtek, de a megfelelő működésükhöz szükséges szabályozórendszer annyira bonyolulttá és meghibásodásra hajlamossá tette őket, hogy a gépészszemélyzet egyikük bevallása szerint szinte állandó stresszben élte mindennapjait. Végül a gyakori műszaki problémák miatt, a Kriegsmarine lemondott alkalmazásukról és új rombolóin a bevált, hagyományosabb Blohm & Voss kazánokat alkalmazta a későbbiekben. A nem kielégítően végződött működési tesztek befejezése után a Grille gépészeti rendszerét is ennek megfelelően építették át. Ettől üzembiztossá vált és némileg csökkent ugyan a menetteljesítménye 26 csomóra (kb. 48km/óra), de hatótávolsága így is elérte a 17600 kilométert.

A Grille olyan felszereltséggel rendelkezett, ami egy korabeli luxus óceánjárónak is becsületére vált volna. Nagyteljesítményű vízdesztillálót, jókora, elektromos tűzhelyekkel felszerelt, ultramodern konyhát és vasalógépekkel ellátott korszerű mosodát is kapott. Az elegáns közösségi terek és a harmincöt vendéglakosztály enteriőrjét a korszak neves német építésze és belsőépítésze Fritz August Breuhaus tervezte. Breuhaus amellett, hogy számos villát tervezett szerte Németországban tehetős családoknak, ő álmodta meg a Bremen luxus óceánjáró, de a Graf Zeppelin és testvére a tragikus véget ért Hindenburg léghajó elegáns, art deco stílusú belső tereit is. Hitler lakosztályában, amely fogadó/előszobából, hálószobából és süllyesztett káddal ellátott fürdőszobából állt, a bútorokon, a szőnyegpadlón és a falburkolaton a halványkék és fehér színkombinációit variálta, egy másikban - amit Eva Braunénak tartottak, bár valószínűleg nem, vagy csak ritkán használta - pedig a rozsdavörös különböző árnyalatai domináltak. A falakra az akkoriban igencsak felkapottnak számító festő, Karl Ewald Olszewski képei kerültek, amelyek a művész kedvelt témáit, elsősorban a tengert, tengeri madarakat és a felhőket ábrázolták.

A hajó felszereléséhez a jókora mentőcsónakokon kívül három ugyancsak nagyméretű, dízelmotoros bárka is tartozott, amelyeket a daruként is szolgáló hátsó árboc tövében helyeztek el. Ezekre azért volt szükség, mert a Grille tekintélyes mérete miatt nem tudott akárhol kikötni, így utasai gyakran csak ezekkel juthattak ki a partra. A Motorboot 1, 2 és 3 a brémai Lürssen Hajógyárban készült, igényesen kialakított beltérrel és minőségi teakfa, tölgy, valamint mahagóni borítású felépítménnyel.

Minden luxusfelszerelése ellenére a Grille hadihajó volt és ezért fel is fegyverezték, bár valamivel gyengébben, mint egy átlagos rombolót. Tüzérségét, a három (egy az előfedélzeten, egy a hátsó felépítményen és egy a taton) hátul nyitott, „féltornyokba” épített SK C/34 127 mm – es többcélú lövegek, valamint a hajóközépre, a felépítmény tetején kiépített lőállásokba telepített, négy 37 mm – es SK C /30 típusú és további két kétcsövű, 20 mm - es légvédelmi gépágyú alkotta. Tatfedélzetének sajátos kialakítását sem csupán az esztétikai szempontok indokolták, hanem igencsak komoly gyakorlati oka volt. Nevezetesen az, hogy a szükséges eszközök felszerelése után, 228, de akár 280 érintőszarvas tengeri akna elhelyezését és telepítését is lehetővé tette.

A Grille 1934 júniusa és 1935 májusa között épült a Blohm & Voss hamburgi gyárában, az 500. legyártott egységként Flottentender C elnevezéssel, így hivatalosan a Kriegsmarine egyik felfegyverzett segédhajójának számított. (Első kapitánya az a Helmuth Brinkmann fregattkapitány lett, aki később a Rheinübung hadművelet során a Bismarck csatahajót kísérő Prinz Eugen nehézcirkálót irányította.) Mivel azonban a német kormányzat hamarosan úgymond odaajándékozta a Führernek, így attól kezdve főleg az állami jacht, az ő távollétében pedig a kiképzőhajó szerepét töltötte be Kiel állomáshellyel. Fedélzetén a kadétok a hajó működtetésén kívül navigációs ismereteiket mélyíthették el, de gyakran használták az U-boot – ok célhajójaként, a tengeri hadgyakorlatokon. A Grillén szolgálni nagy megtiszteltetésnek számított, de nem volt könnyű. Nemcsak a magasszintű szakmai ismereteket követelték meg, hanem a jó megjelenést is, hiszen a fehér jacht a magújult Németországot is reprezentálta. A 248 fős válogatott személyzetből időről – időre kijelöltek négy fiatal tisztet, akik legalább 180 centméter magasak, lehetőleg szőkék és kékszeműek - tehát igazi árja legények voltak -, hogy ők foglalkozzanak a magasrangú kül és belföldi VIP vendégekkel.

A Grille fedélzetén a sok illusztris személy között a Duce és Horthy Miklós is megfordult a leggyakoribb vendégek mégis a Harmadik Birodalom vezetői voltak, ami a melléjük kirendelt fiatal tiszteknek néha kész rémálom volt. A végtelenül hiú, piperkőc Göring marsall (neki saját jachtja is volt a Carina II) naponta akár háromszor is átöltözött, valamelyik magatervezte egyenruhájába, a megrögzött hipochonder Rudolf Hess, a Führer helyettese állandóan gyógyszerek és egyéb gyógyhatású (vagy általa annak tartott) homeopátiás készítmények tömegét hurcolta magával. A különösen házsártos Dr. Joseph Goebbels propagandaminiszter egy alkalommal kissé póruljárt. Az egyik a fedélzeten megtartott zártkörű politikai megbeszélés után vacsora, majd egy kis zenés szórakozás következett, csakhogy a Herr Doctort (kedvelte ha így szólítják, tekintve, hogy valóban volt doktorátusa irodalomtudományból) rettenetesen zavarta a szellőzőrendszer erős zúgása. Miután a rá jellemző módon, hangosan panaszkodni kezdett, a kapitány utasítást adott a szellőzőrendszer leállítására, ami meg is történt, csakhogy a bezáródó fémredőnyök egyikének helyrezöttyenő lamellái alaposan hátbateremtették Dr. Goebbelst aki vigyázatlanul túl közel állt hozzá. Ennek a kellemetlenségnek is hangos lamentálás és siránkozás lett a következménye.

Természetesen a legháklisabb utas maga a Führer volt. Először 1936 májusában használta, a Grillét amikor Erich Reader admirálissal közösen felavatták a Laboe – ban álló haditengerészeti emlékművet, majd a fedélzetről tekintették meg a flotta ünnepi felvonulását. Hitler bár szívesen tartott megbeszéléseket vezérkarával a Grillén és gyakran egyszerre három – négy napot is ott töltött, valójában nem szeretett hajózni, mert már a legkisebb hullámzástól is kitört rajta a tengeribetegség. Ezért a hajó ilyenkor általában a kikötőben állt, vagy csak nagyon rövid utakra futott ki és csakis jó időben. A személyzet persze ha nehezen is, de kénytelen volt elviselni a Vezér extra elvárásait, amelyek közül az egyik, az alkoholfogyasztás tilalma volt. Hitler nemcsak vegetáriánus volt, de alkoholt sem fogyasztott, és ezt elvárta környezetétől is, legalábbis amikor jelen volt. Egyik este a Grille tisztjei miután kénytelenek voltak végighallgatni egyik újabb tirádáját, távozása után úgy döntöttek, hogy idegeik megnyugtatása végett, közösen elfogyasztanak egy üveg pezsgőt a nagyszalonban. Ám egy idő múlva, váratlanul megjelent az ajtóban a Führer, akiről azt hitték, hogy már nyugovóra tért. A jelenlévőkben meghűlt a vér, amint Hitler előbb szúrós tekintetével rájuk meredt, majd mogorva ábrázattal odament a diszkréten elrejteni próbált pezsgősüveghez. A várt dühkitörés helyett azonban csak annyi történt, hogy csizmája orrával felborította a palackot, majd egyetlen szó nélkül sarkon fordult és döngő léptekkel kimasírozott.

A Grille a megbeszéléseken és a VIP fogadásokon kívül állami hajóként részt vett 1936. május 30 – án a jütlandi csata emlékére rendezett flottaparádén. 1937 - ben fedélzetén utazott a német delegáció VI. György király koronázására és az ebből az alkalomból tartott spithead - i flottaszemlére. Még ebben az évben Werner von Blomberg tábornagy hosszú körutat tett vele a portugáliai Funchalba, Madeirába és Porta Delgadába. Ő nem volt hajlamos a tengeribetegségre…

Amikor kitört a II. világháború, Hitler utasítást adott, hogy az ő hajóját is készítsék fel. Raktárait feltöltötték tüzérségi lőszerrel, felszerelték az aknatelepítő készletet és megrakták tengeri aknákkal, ugyanakkor bizarr módon továbbra is ragyogó fehéren, jellegzetes élénksárga kéményével indult az aknarakó bevetésekre Wilhelmshavenből, mert a Führer nem engedte, hogy átfessék. Még tervei voltak vele. 1939. szeptember 3 – tól hat éjszakán keresztül Wilhelm Marschall altengernagy ideiglenes zászlóshajójaként az Északi-tengeren, majd a Temze torkolatában aknamezőket telepített az első német hadihajóként, amely közvetlenül a brit felségvizekre merészkedett. Az akciókat rikító színe ellenére sértetlenül megúszta.

1940 januárjában a Balti-tengerre küldték, hogy a kereskedelmi útvonalak mentén járőrözzön. Január 10 – én éjszaka, pontosan éjfélkor óriási robaj hallatszott, a Grille megrázkódott és megszólaltak a riadószirénák. Mindenki azt hite, hogy ráfutottak az egyik saját maguk telepítette aknára. Azonban csakhamar kiderült, hogy az SS Axel nevű, kis dán teherhajót öklelték fel a sötétben. Miután a fedélzetre vették a rémült dán matrózokat és leengedték a Motorboot 1 – et, további hajótöröttek után kutatni, a reflektorok fényében a németek legnagyobb döbbenetére a vízben mindenfelé vergődő, rózsaszín, testeket láttak. Csak a fülsértő, rémült visítás és a hangos szuszogás hallatán jöttek rá, hogy nem pucér embereket, hanem az Axel rakományát - több száz sertést – látják. A mentőakció végére legalább háromszáz túlélő röfögött a Führer jachtjának gondosan felsikált fedélzetén. Vissza kellett fordulni Wilhelmshavenbe, hogy kirakják őket és kijavítsák az összetört orr részt. A Grille csak egy hónappal később, februárban térhetett vissza a járőrszolgálatba, amelynek során néhány figyelmeztető lövéssel megállított és elfogott egy Angliába tartó, norvég hajót, amely cellulózt szállított, majd az átküldött tízfős, fegyveres különítmény a legközelebbi német kikötőbe kísérte. Ők jártak jobban, mert a Grille hamarosan a Finn-öböl jegének fogságába került és mire kiszabadult, a legénység szinte minden készlete kifogyott, az élelmiszertől az üzemanyagig.

Anglia 1940 szeptemberére tervezett inváziója során a Grillének kiemelt szerepet szántak. (Hitler ezért nem engedte átfesteni.) A Seelöwe, vagyis Oroszlánfóka Hadművelet során a Ramsgate – től Portlandig húzódó, több mint 500 kilométer hosszan húzódó partvidéken zajlott volna a német csapatok partraszállása, miután a tervek szerint kivívták volna a teljes légi fölényt és addigra a Royal Navy egységeit is kiiktatták volna mind az Északi-tengeren, mind a La Manche csatornán. A vélelmezett gyors győzelem után Hitler a Grille fedélzetén, a Temzén felhajózva kívánt Londonba érkezni, hogy ott a Whitehallban fogadja kegyesen a brit kormány kapitulációját, majd Londonból a Motorboot 1 fedélzetén utazott volna tovább a windsori kastélyhoz, amelyet angliai rezidenciájának választott. A dologból azonban semmi sem lett, mivel a brit légvédelmet és a flottát nem sikerült megtörni, így Hitler előbb 1941 – re, majd később bizonytalan időre elhalasztotta Anglia invázióját. A britek látva a németek látványos készülődését, rendszeresen bombázták a La Manche csatorna túlpartján lévő kikötőket, az ott összegyűjtött hajókkal és egyéb vízi szállítóeszközökkel, így a belgiumi Ostendében várakozó Grillét is, de az végül megúszta és sértetlen maradt. Miután Anglia inváziója végleg lekerült a napirendről, hazarendelték és immár álcázófestéssel ellátva, egy ideig a szovjet partok mentén telepített újabb aknamezőket. Végül a norvégiai Narvikba vezényelték, ahonnan a továbbiakban már alig mozdult ki a háború végéig mert az északi vizeken tevékenykedő U-bootok parancsnoki hajója lett.

1945. május 1 – én bejelentették Hitler halálát, majd másnap bekerült az utolsó bejegyzés a Grille hajónaplójába: „Május 2 - 4 zászló félárbocon hősünk, Führerünk halálának emlékére.”

A hajót a britek foglalták el a norvégiai Trondheimben harc nélkül, mivel legénységének nagyrésze addigra elmenekült. Innen egyetlen működő kazánnal (a másikat még sikerült gondosan megrongálni) a maradék személyzettel, brit parancsnokság alatt Rosythba vitték. Mivel túl nagy volt, a hartlepool - i szénrakodó kikötőben helyezték el, majd miután leszerelték fegyvereit és az egykori parancsnoki központ kommunikációs berendezéseit, a brit kormány felkínálta eladásra, a legtöbbet ígérőnek. 70 -10000 fontot reméltek érte és addig is megnyitották a látogatóknak, akik jöttek is megnézni - ahogy Churchill parlamenti beszédeiben nevezte a Führert -, Herr Hitler egykori jachtját.

1946 augusztusában egy kanadai hajózási vállalkozó 125000 fontot fizette érte, de nem tudván vele mit kezdeni, két év múlva túladott rajta és így került George Arida libanoni textilgyáros birtokába 357000 – ért. Arida, aki a brit csapotok számára gyártott trópusi egyenruhák révén alaposan megszedte magát a háború alatt, valójában I. Farouk egyiptomi király megbízottja volt, akinek megtetszett a viharvert, de még így is igencsak mutatós jacht. A Bejrútban várakozó Grillére, a nemrég megalakult Izrael állam titkosszolgálatának emberei 1948. november 29 – én éjjel időzített tapadóaknákat telepítettek. Ennek pontos oka nem világos, talán egykori, vagy éppen jövendőbeli új tulajdonosának személye miatt, de az is lehet, hogy katonai fenyegetésként értékelték az akkor már régóta fegyvertelen egykori hadihajót. A töltetek valószínűleg az időzítő hibája miatt, csak több mint két héttel később (!), december 17 – én robbantak fel és nem okoztak súlyos károkat, de a Grillét szárazdokkba kellett vinni a javításhoz. A történtek azonban a jelek szerint elvették Farouk király kedvét a vásárlástól és a jacht Arida úr nyakán maradt. Jobb ötlete nem lévén, New Yorkba vitette és az egyik a Wall Street közelében lévő rakpartnál kötöttek ki vele, hátha valamelyik amerikai milliomos szemet vet rá és megveszi magának, esetleg úszó hotellé, vagy kaszinóvá építteti át. Amíg a Grille a lehetséges vevőjére várt 1 dolláros belépőért bárki megnézhette kívül – belül. Azonban nem jött be az üzletember számítása, mert a hajó nem kellett senkinek. (ebben állítólag az amerikai kormányzat keze is benne volt, mert Washingtonban nem akarták, hogy esetleg valamiféle náci kegyhellyé váljon) Sorsát végül a borsos, napi 2500 dolláros kikötői díj pecsételte meg, így Arida, hogy legalább valamennyi visszajöjjön befektetéséből 1951 – ben mindössze 35000 fontért eladta ócskavasnak egy Harry Doan nevű new jersey – i vállalkozónak. A Grille utolsó útja a Delaware folyón a bordertowni bontótelepre vezetett, ahol az elkövetkező hónapokban kibelezték, majd szétdarabolták. A belőle kinyert jóminőségű Krupp féle acélt, állítólag új hadihajók építésénél is felhasználták.

A Führer egykori jachtjából a korabeli fotókon kívül azért fennmaradt néhány tárgyi emlék. A leglátványosabb kétségtelenül a Motorboot 1, amely jelenleg Máltán található. (a másik két motorosnak sajnos nyoma veszett az idők folyamán) Fennmaradt a hajó egykori szalonját díszítő Olszewski festmény, de a földgömböt formázó, extravagáns bárpult is az eredeti sárgaréz bárszékekkel, sőt felbukkant egy a Grille fedélzetéről származó WC is egy Greg Kohfeld nevű New Jersey – ben élő autószerelőnél, aki Hitler WC – jeként reklámozza. Mr. Kohfeld a nagyapjától örökölte, aki a hajóbontó tulajdonosának jó barátja volt és tőle szerezte, amikor egy használható WC csészére volt szüksége műhelyében. Beszerelése után évtizedekig kifogástalanul működött is. Az tény, hogy a fürdőszobai alkalmatosság a jachtról származik, de az már kétséges, hogy a Führer valaha is trónolt volna rajta, mivel a Grille összes mellékhelyiségébe ezt a Kriegsmarine számára gyártott, szabvány típust szerelték.

A szovjet elit német kedvence

Volt egy másik hadihajó a Kriegsmarine kötelékében, amelyet okkal, vagy ok nélkül Hitlerhez kötnek. Állítólag amikor építéséről döntés született még 1936 – ban, az Adolf Hitler nevet szánták neki, de végül valamilyen okból másképpen alakult és így lett Hela. Egyesek szerint az ógermán mitológia félelmetes alvilági istennőjéről, a bajkeverő Loki lányáról, Hélről, vagy Heláról, míg mások szerint Danzig (a mai Gdansk) mellett húzódó Hel, vagy lengyelesen Hela-félszigetről nevezték el. A második lehetőség a valószínűbb. (a Kaiser flottájában szolgált egy azonos nevű könnyűcirkáló amely valóban utóbbiról kapta a nevét)

A huszas – harmincas években lassan újjáéledő német flotta a balti vizeken parancsnoki hajóként sokáig egy az I. világháborúból megmaradt veteránt, az átalakított M135 aknaszedőt használta, de ez idővel már műszakilag túlságosan elavulttá és szűkössé vált, ezért szükség volt egy nagyobb és korszerűbb utódra.

Az új hajó gerincét 1937. november 23 – án fektették le a hamburgi Stülcken Hajógyárban. 1938. december 29 – én bocsátották vízre, de csak 1940. október 16 – án vette át a német flotta. Igencsak mutatósra sikerült, formára sokkal elegánsabb és letisztultabb volt, mint a Grille. Ha nem lett volna csatahajószürke, nincsenek rajta lövegek és hatalmas rádióantennák, minden további nélkül bárki egy milliomos jachtjának nézhette volna. Vízkiszorítása 2250 tonna volt, 99,8 méteres, karcsú törzse és keskeny, döntött orra erősen emlékeztetett az Elbing osztályú nagy torpedónaszádokéra. (ezek valójában könnyű, gyors rombolók voltak) Meghajtását eredetileg négy, kilenchengeres, négyütemű, MAN W9 VU46/60 turbófeltöltős dízelmotorral tervezték, amelyek összteljesítménye elérte volna a 6300 lóerőt de ezek legyártása folyamatosan csúszott, így végül a Stülcken mérnökeinek be kellett érnie két jóval hagyományosabb, hathengeres, kétütemű, összesen 4720 lóerős MAN dízelmotorral, amelyeket a Levante Line félbehagyott, Sofia nevű teherhajójából szereltek ki. Feltételezhetően a megfelelő motorok hiánya miatt húzódott el a Hela építése csaknem három évig. Maximális sebessége még így is elérte a 20 csomót (kb. 37 km/óra), hatótávolsága pedig a gazdaságos 15 csomóval és a 280 tonnányi üzemanyaggal a 2000 tengeri mérföldet (kb. 3700 km). Valójában azonban ezeket a képességeket szinte sohasem használták ki a háború alatt, de annál inkább későbbi pályafutása során. Abszolút technikai újdonság volt, hogy kormányzásához nem volt szükség a hagyományos kormánykerékre, hanem akkor ultramodernnek számító, elektromos irányítókarokkal történt.

A Helát eleve parancsnoki egységnek tervezték és ezért a 224 - 259 fős személyzeten kívül az adott flottaegységet irányító admirálisnak és stábjának - legalább 108 további embernek - elhelyezésről is gondoskodni kellett. Ennek megfelelően a magas, háromszintes felépítmény magába foglalta a parancsnokság adminisztrációs részlegét, tizenöt kényelmes vendégkabint és a kommunikációs központot, több jókora, nagyteljesítményű, rádióberendezéssel. A belső terek annak ellenére, hogy alapvetően a Hela is csak egy hadihajó volt, rendkívül igényesen voltak kialakítva, sőt a reprezentációs célokra is szolgáló nagyszalont úgynevezett higanypárnára helyezték, hogy a hullámzás ne legyen annyira zavaró az ott tartózkodók számára (nyilván a tengeribetegségre igencsak hajlamos Führer kényelmének biztosítása volt az egyik fő cél) Felszereléséhez a nagy mentőcsónakokon kívül két kisebb és két nagyobb motoros bárka is tartozott, sőt az eredeti tervekben egy hidroplán is. A Kriegsmarne által általánosan használt Arado Ar 196 – ost és az indítására szolgáló, elfordítható katapultot a hajóközépen, a kémény mögött akarták elhelyezni, de végül csak a mozgatására szánt nagyméretű emelődaru került telepítésre, mert időközben nyilvánvalóvá vált, hogy a Hela ideje nagyrészét főleg kikötőkben horgonyozva tölti majd és a repülőgépre nem lesz szükség.

Akárcsak a Grille, a Hela is kapott tüzérségi fegyvereket, bár szintén csak korlátozott számban. Ez a két 105 mm - es SKL 45/C32 többfeladatú lövegen kívül egy 37 és két 20 mm - es légvédelmi gépágyút jelentett. Beépítettek egy szonárberendezést is tengeralattjárók észlelésére, de ezt később alig használták és nem kapott elhárításukhoz vízibombákat sem.

Miután 1940 októberében végre szolgálatba állt, Leopold Siemens admirálisnak, a Bismarck fedélzetén elesett Günther Lütjens tengernagy helyettesének úszó főhadiszállása lett és az maradt később is, amikor Siemens a norvégiai, majd a Balti-tengeri Haditengerészeti Körzet parancsnoka lett. A Harmadik Birodalom vezetői többször is megfordultak a fedélzeten, de maga Hitler bizonyíthatóan csak egyszer járt rajta, amikor 1941. május 5 – én meglátogatta az első, később végzetesnek bizonyuló portyájára készülődő Bismarck csatahajót Gotenhavenben (ma Gdynia) és tüzes hangú szónoklatot tartott a legénységnek. A Hela akárcsak a Grille, a háborút lényegében sértetlenül vészelte át, csak egyszer rongálódott meg kissé, amikor utolsó állomáshelyét Swinemündét 1945. április 16 – án brit bombatámadás érte. Röviddel a német kapituláció előtt, a hajó főmérnöke Heinz Johann Schulz főhadnagy megmaradt embereivel a Hamburg közelében lévő Eckernfölde kikötőjébe vitte, ahol aztán fogságba is estek. A britek nem engedték, hogy a hajón maradjanak, így a parton kellett rögtönzött sátrakban meghúzniuk magukat eléggé spártai körülmények között, amíg néhány hónap elteltével szabadon nem engedték őket.

A háborút követő osztozkodásban (a megmaradt német hajók cetlikre írt neveit Levcsenko admirális tányérsapkájából húzta ki ő és a többi szövetséges küldött, mint egy sorsoláson…) a szovjetekhez került és 1946. január 20 – tól a nagy szibériai folyó után, Angara névre átkeresztelve, kiképzőegység és egyben Lev Vlagyimirszki admirálisnak, a Balti Flotta akkori parancsnokának zászlóshajója lett. Ebben a minőségében számos hosszú körutat tett a balti és az északi-tengeri kikötők között, fedélzetén a főparancsnokkal és a Frunze Tengerészeti Akadémia kadétjaival. 1949 - ben vezényelték át a Fekete-tengeri Flottához, ahol rombolóként sorolták be, de valójában itt is parancsnoki hajó lett. Volt azonban egy ennél, ha lehet sokkal fontosabb feladata. A Szovjetunió urai ugyanis, a dolgozó nép boldogításának fáradalmait előszeretettel pihenték ki a Fekete-tenger kellemes klímájú krími partvidékén és ezt szívesen összekötötték egy kis hajókázással is, amire az időközben hófehérre átfestett, és ettől még mutatósabb hajó, kényelmes lakosztályaival remekül megfelelt. Nem véletlen, hogy a szovjet haditengerészek egymás között csak „királyi jachtként” emlegették. Természetesen ennek megfelelően állandóan makulátlan állapotúnak és tökéletesen üzemképesnek kellett lennie.

Amikor a pártvezetés egyetlen nagyhatalmú képviselője sem tartózkodott a fedélzeten, rendszeresen részt vett a nyílt tengeren zajló hadgyakorlatokon irányító és parancsnoki egységként. Fedélzetén négy nagyteljesítményű rádió működött, hogy folyamatos kapcsolatot biztosítsanak mind a szevasztopoli, mind a moszkvai főparancsnoksággal, valamint a többi hadihajóval.

Az Angara fedélzetén nyaralt többször is maga Sztálin, Hruscsov, Vorosilov marsall, Nyikolaj Bulganyin honvédelmi miniszter, Lavrentyij Berija a rettegett KGB főnök és az SZKP számos más főembere, de olyan külföldi politikusok is, mint Djavaharlal Nehru India miniszterelnöke, vagy lánya Indira Gandhi aki később szintén kormányfő lett. Az örmény származású, nagyhatalmú Anasztasz Mikojan - Artyem Mikojan a híres repülőgép konstruktőr testvére -, aki hosszú politikai pályafutása alatt számos fontos pozíciót is betöltött (és túlélt…) egyenesen rajongott a fehér hajóért és amikor lehetett, nemcsak szabadidejét, de diplomáciai megbeszéléseit, találkozóit is a fedélzeten tartotta. A legénységnek nem volt könnyű dolga, hogy egyszerre hadihajóként és egyszersmind pártüdülőként is működni tudjanak, de ez volt egyértelműen a Hela – Angara „életének” legfényesebb korszaka.

Egy alkalommal Ilja Iljics Azarov nyugalmazott altengernagy, a polgárháború és a II. világháború hőse vendégeskedett a tengernagyi lakosztályban. Egy napon hívatta a hajóorvost, mert egy fertőzés miatt riasztóan feldagadt és fájt az egyik hüvelykujja. A doktor közölte, hogy kórházba kell vinni, mert ott kaphat szakszerű ellátást. Az admirális erre nem volt hajlandó mondván neki ilyesmire nincs ideje, mert másnap vissza kell térnie Moszkvába és műtse meg ő, ott helyben… A hajóorvos elsápadt, de a parancs az parancs, így miután előkészítette az eszközeit, ott a kabinban végezte el a műtétet az ebédlőasztalon… Botcsinálta asszisztense a politikai tiszt volt, mivel nem volt senki más kéznél. A kemény emberként ismert Ilja Iljics nem hazudtolta meg hírnevét, mivel még azt sem engedte, hogy érzéstelenítőt adjanak be neki, viszont szisszenés nélkül tűrte, amint az orvos csontig belevágott a kezébe, majd megtisztította a sebet és összevarrta. A politikai tiszt többször is kishíján rosszul lett a látványtól, de végül a beavatkozás sikerült és Azarov hosszas hálálkodás után, hogy megmentették az ujját, másnap bekötött kézzel, de jókedvűen utazott el.

A szovjet, illetve ma az orosz haditengerészet napját július 24 – én ünneplik, általában nagyszabású flottaparádékkal. Egy másik igencsak jellemző történet szerint, a hetvenes évek elején, az Angara akkori parancsnoka, Arzamascsev másodosztályú kapitány váratlan üzenetet kapott, a Fekete–tengeri Flotta személyzeti főnökétől Mizin tengernagytól, hogy azonnal készüljenek fel az indulásra, mert fontos elvtársak érkeznek hamarosan, akiket a Grafszskaja mólón kell majd felvenniük. A kapitánynak és helyetteseinek főtt a fejük, mit tegyenek, mivel általában az ilyen látogatásokat napokkal korábban jelezni szokták, most viszont nem tudtak felkészülni rá. A hajó történetesen nem vett részt a flottaparádén, így a személyzet egy része éppen kimenőn, vagy más hajókon vendégségben volt, ráadásul az elmaradhatatlan, sokfogásos vacsorához szükséges jóminőségű étel és sok - sok ital sem állt rendelkezésre. Végül más megoldás híján sebtében más hajókról kérték kölcsön mindazt amire szükség volt, így a fontos vendégeknek nem lehetett panaszuk az ellátásra.

Miközben az Angara a mólóhoz manőverezett, már messziről felismerték Viktor Sziszojev admirálist, a flottaparancsnokot, a mellette álló, kitüntetésekkel teleaggatott Andrej Antonovics Grecskó marsallt a honvédelmi minisztert és Ivan Szemjonovics Rudnyev altengernagyot. De velük tartott Galina Leonyidova Brezsnyeva, a pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev lánya legújabb - immár harmadik -, férjével Jurij Mihajlovics Csurbanov tábornokkal és magukkal hozták a Fekete–tengeri Flotta ének és táncegyüttesének tagjait is… Galina asszonyról tudni érdemes, hogy sok bosszúságot okozott nagyhatalmú apjának botrányokkal teli magánéletével. Férje, Csurbanov pedig hírhedt karrieristának számított, aki nem szerelemből vette el. A házasság révén rendőr alezredesből rövidesen tábornok, majd helyettes belügyminiszter lett. Csillaguk Gorbacsov hatalomra kerülésével áldozott le. Galina 1998 – ban alkoholistaként, magányosan halt meg egy elmegyógyintézetben, ahova lánya záratta, volt férje viszont miután hosszú éveket töltött büntetőtáborban korrupciós ügyei miatt (ott azért nem bántak vele túl keményen...), viszont jól megtalálta a helyét az új orosz vadkapitalizmusban is. Üzletember lett és 2013 – ban hunyt el.

Sziszojev elbúcsúzott vendégeitől és távozott, azok pedig felszálltak a hajóra majd az Angara kifutott a nyílt tengerre. A bőséges, többfogásos vacsora jó hangulatban zajlott, olyannyira, hogy Galina Leonyidova, miután kellő mennyiségű alkoholt vett magához (elsősorban pezsgőt, mert az volt a kedvence), táncra is perdült és a balszerencsés politikai tisztet választotta partneréül. Így annak kellett ropnia a pártfőtitkár nem éppen gazellatermetű lányával... Aztán következett az est fénypontja, a vendégekkel érkezett művész elvtársak énekes - táncos műsora. A flotta dalnoka rá is zendített, azaz csak zendített volna, mert a gerjedő hangrendszer fülsértő sípolásán, zúgásán kívül semmit sem lehetett hallani. Grecskó marsall persze azonnal színe elé rendelte és kérdőre vonta a kapitányt, aki idegesen közölte vele, hogy valószínűleg a parancsnoki központban üzemelő nagyteljesítményű adóberendezések miatt nem működik rendesen a hangosítás. Grecskó szokásos ellentmondást nem tűrő stílusában csak ennyit mondott: „Kikapcsolni!” Arzamascsev hiába hivatkozott a szabályzatra, Andrej Antonovics hajthatatlan volt, a kapitány pedig jobbnak látta, nem vitatkozni a honvédelmi miniszterrel, így az Angarát másfél órán át képtelenség volt elérni rádión, ezzel jókora zavart és riadalmat okozva Szevasztopolban. Mindenesetre a vendégek jól érezték magukat, a parancsnok viszont annál kevésbé, mert tudta, hogy mi következik. Miután visszatértek a kikötőbe, már várta Sziszojev parancsa, hogy azonnal jelenjen meg a parancsnokságon helyetteseivel együtt és adjon magyarázatot a történtekre. Amikor azok beszámoltak a marsall utasításáról, a dühös admirális először el sem akarta hinni a dolgot, de aztán némi telefonálgatás után minden tisztázódott és végül nem lett felelősségrevonás a dologból. Pedig lehetett volna…

Az Angara az évek folyamán több szovjet filmben is szerepelt, mint például a Parti szabadság (1962), a Semleges vizek (1968), a Két kapitány (1976) és utoljára az A hét sikoly az óceánban (1986) címűben. A szépvonalú, fehér hajó jól mutatott a filmvásznon is.

1980 – ban a görögországi Ermoupoli hajógyárában, Szírosz szigetén nagyjavítást és teljeskörű modernizációt végeztek rajta, amelynek során többek között új, két és háromszobás kabinokat alakítottak ki a kilenc luxuslakosztály mellett, de a legénység elhelyezése továbbra is eléggé spártai maradt.

A Szovjetunió megszűnése után az Angara már nem ment többé a tengerre, mert karbantartás és az arra fordítható pénz híján műszaki állapota egyre inkább leromlott. 1994 – ben tűz volt a fedélzeten, de a károkat már ki sem javították, végül 1996 – tól PKZ-14 néven visszaminősítették úszó laktanyává. A rozsdás, kopott, de még mindig nagyon szép hajót 2001 szeptemberében Angelo Crispino olasz üzletember vásárolta meg. A befolyt pénzt állítólag a Mihail Kutuzov cirkáló javítására fordították. Crispino luxus üdülőhajóvá akarta átépíttetni és a tervek el is készültek, sőt a munkálatok is elkezdődtek, de aztán valószínűleg pénzügyi okokból leállt az átépítés. Előbb csak ideiglenesen, majd utóbb végleg. A felépítményétől megfosztott, egyébként kora ellenére meglepően jó állapotban lévő hajótestet végül 2019 – ben kiselejtezték, majd szétvágták az Inkermann hajóbontóban.

Hitler ajándéka

Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának, aki az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetének utolsó főparancsnoka volt, nagyon hiányzott a tenger és a hajók. Amikor külföldre látogatott, ha lehetett, vendéglátói beiktattak egy – egy flottalátogatást is. Ezzel a németek is tisztában voltak és megpróbálták kihasználni az admirális nosztalgikus érzéseit.

Hitler és Horthy hat alkalommal találkoztak pályafutásuk során. Viszonyuk meglehetősen felemás volt. Eleinte a kormányzó még respektálta Hitlert, aki sokáig igyekezett jó benyomást kelteni. Amikor 1938 – ban újabb hivatalos látogatásra került sor, Horthy az Aviso Grille fedélzetéről szemlélte meg a Kriegsmarine hajóinak felvonulását és felesége, Magda asszony avatta fel az új Admiral Hipper osztályú Prinz Eugen nehézcirkálót. A hajó névadása kétszeresen is ravaszkodás volt, mivel Savoyai Jenő hercegről, a Habsburgok jeles hadvezéréről a német flottában korábban sohasem neveztek el hadihajót. Ezzel egyrészt egyfajta gesztust kívántak gyakorolni a az osztrák – magyar flotta Ausztria 1938 márciusában történt bekebelezése után reaktivált, veterán tisztjeinek, másrészt Horthy utolsó főparancsnoki zászlóshajója, a Prinz Eugen csatahajó volt. Ugyanilyen ravaszkodásnak tekinthető, amikor Jugoszlávia megszállása után felajánlották, hogy a magyar csapatok szállják meg Horvátországot, hogy ezzel Magyarország újra tengeri kijárathoz jusson. A magyar vezetés ebbe nem ment bele és csak a magyarlakta területeket csatolták vissza.

Horthy Miklós 1943 nyarán ünnepelte hetvenötödik születésnapját. Viszonya Hitlerrel annak egyre agresszívebb követelőzése és fenyegetőzése miatt már alaposan megromlott, ráadásul ekkorra számos olyan esemény történt, ami súlyosan beárnyékolta a német - magyar viszonyt. Elég csak a Kormányzó idősebb fia Horthy István kormányzóhelyettes, majd röviddel később vője, Károlyi István gróf tragikus, a mai napig vitatott hátterű repülőbaleseteire, majd a bekövetkező doni katasztrófára gondolni. Ahogy a németek egyre inkább defenzívába szorultak, fokozottabb katonai szerepvállalást vártak szövetségeseiktől, így Magyarországtól is. A fenyegetőzés nem volt eléggé hatásos, ezért bevetették a mézesmadzagot is, hátha avval sikerül az egyre inkább útjukban lévő Horthyt levenniük a lábáról.

Ennek érdekében a birodalmi kormány megrendelés t adott le Christof Ruthof Regensburgban működő hajógyárának egy jacht építésére. A Hungária névre keresztelt hajó elég nagy volt, 40,33 méter hosszú, vízkiszorítása pedig 189 tonna. Meghajtásáról két 500 lóerős MWM 6 dízelmotor gondoskodott és nagyjából, 12 csomós (kb. 40 km/óra) sebességre volt képes. Az 1307 – es gyártási számú hajó, amely mintegy 680000 birodalmi márkába került visszafogottra, de kifejezetten elegánsra sikerült. Kétszintes felépítményében alul voltak a kabinok. Elől a négyfős legénység szállásai, hátul a tizenöt főnyi utasé, köztük a kormányzói pár lakosztályai. Magda asszonyéban - lévén katolikus -, még egy imazsámolyt is elhelyeztek. A felső szinten, elől egy nagyobb konferenciaterem a diplomáciai tárgyalások, vagy fogadások részére, hátul pedig egy kisebb, elegáns szalon volt, valamint egy ponyvával lefedhető pihenőterasz.

Ha a németek azt gondolták, hogy a Hungáriával sikerül elkápráztatni a Kormányzót, alaposan elszámították magukat, őt ugyanis egyenesen felháborította az ajándék és még emlékirataiban sem említi meg. Kádár Gyula ezredesnek, a kémelhárítás főnökének egyszer négyszemközt dühösen ki is fakadt: „Jachtot küldött nekem, mi a fenét csináljak vele? Menjek át vele Pestre? Azt hiszi, engem személyes ajándékokkal lekenyerez? Aztán mivel viszonozzam? Ha úr volna, küldenék neki hátaslovat, vagy fogatot, de ennek a hülye szobafestőnek olyasmi nem való.” A Kormányzó persze jól tudta, hogy Hitler számára a legtökéletesebb viszonzás Magyarország azonnali teljes átadása lett volna, de erre persze nem volt hajlandó. Úriember lévén a valószínűleg a háború miatt alaposan megkésve, csak októberben elkészült Hungáriát személyesen vette át Visegrádon, majd feleségével és a hajót személyesen elkísérő Erich Reader nagyadmirálissal elfogyasztotta a szalonban felszolgált villásreggelit, de miután megérkeztek Budapestre, amennyire tudni lehet, többet sohasem tette a lábát a fedélzetére.

Protolkolláris célokra ezután is, úgy mint korábban, a Zsófia lapátkerekes, termesgőzőst használták. A jacht a Folyamőrség kikötőjében állt, majd miután 1944. október 16 – án a kiugrási kísérlet meghiúsult, a Folyamőrség Szálasi által kinevezett új parancsnoka, Deák Lajos alezredes parancsnoki hajónak és vezetési pontnak használta. 1944 decemberében a németek a lefoglalt magyar folyami hadihajókkal együtt magukkal vitték és felfegyverzett segédhajóként cirkált a Dunán. Amikor az amerikaiak Regensburgban, a szülőhelyén megtalálták, már senki sem volt a fedélzeten, mert német személyzete elmenekült.

Az amerikaiak az egyébként sértetlen hajót Deggendorfba vitték, ahol az USA Inland Waterway Division – hoz került és a tisztek sétahajózására használták. A Horthy család miután Németországba hurcolták, gyakorlatilag nincstelenné vált. A kenderesi birtokot lefoglalta a magyar állam, ingóságaik nem maradtak. Miután sikerült Portugáliában letelepedniük, ott magyar - köztük számos zsidó - barátjuk támogatásából éltek. Mint kiderült, a Hungária a háború után is valamilyen adminisztrációs malőr révén, Horthy Miiklós nevén maradt, mint személyes vagyontárgy, ezért a család jogi úton megpróbálta visszaszerezni az amerikaiaktól. Persze arról szó sem volt, hogy az idős házaspár ezen akart volna hajókázni, egyszerűen el akarták adni, hogy némi anyagi biztonságot teremthessenek maguknak utolsó éveikre. Erőfeszítéseik nem jártak sikerrel és az amerikai hadsereg a megalakuló nyugatnémet kormánynak adta át, a megsemmisült Preussen nevű állami jacht pótlására. A Német Közlekedési Vízügyi és Városfejlesztési Minisztérium kezelésébe került és 1952 – ben miután szétszerelték, részeit kamionokra pakolva, Koblenzbe szállították, ahol újra összeszerelték, kijavították és 1954 júniusától Mainz néven állt szolgálatba a Rajnán. Az azóta eltelt évtizedek során többször is felújították, legutóbb új, korszerűbb motorokat kapott és külseje is némileg megváltozott, de Hitler bárkái közül ez az egy amely még ma is úszik.

2017 – ben fedélzetén szállították Helmuth Kohl volt német kancellár koporsóját végső nyughelyére. A Mainz állandó kikötője napjainkban Wiesbaden – Schiersteinben található, fedélzetén nemzetközi találkozókat, konferenciákat és egyéb protokolleseményeket is tartanak.