Az USS Growler – „Vidd le!”

A japán hajó legénysége is észrevette a közeledő ellenséget, de meg sem próbált elmenekülni, hanem az IJN Hayasaki hirtelen irányt változtatott és nekirontott a Growlernek, hogy legázolja.

A „Morgó”

Az Egyesült Államok haditengerészete a harmincas években nagyrészt a még az 1. világháborúból megörökölt, már korszerűtlennek számító és egyre jobban elöregedő O, R és S osztályú tengeralattjárókat használta. Jobb híján, még 1941 decemberében is ezek adták az aktív szolgálatban álló hajók közel felét. Ugyanakkor, a két világháború közötti években új típusok fejlesztési munkálatai is zajlottak, bár eleinte némiképp felemás eredménnyel.

Az amerikaiak is, hasonlóan a japánokhoz, franciákhoz és a britekhez a németek erős fegyverzetű, nagy hatótávolságú tengeralattjáró-cirkálóinak bűvkörébe kerültek. 1921 és 1934 között kísérleti céllal megépítették a többféle, egymástól eltérő prototípusokból álló úgynevezett V osztályt, amelynek kilenc egysége elsősorban az eltérő tervezési és harcászati koncepciók kipróbálására szolgált. Voltak közöttük viszonylag kisméretű, nagy sebességű típusok és 100 méternél hosszabb, csaknem 4000 tonnás, jókora fedélzeti ágyúkkal felszerelt óriások is (pl. az USS Narwahl – SS-167). Mivel ezek többnyire nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, az US Navy kénytelen volt áttérni a sokkal hatékonyabbnak tűnő, közepes méretű, de nagy hatótávolságú, óceánjáró típusokra. A fejlesztési és tapasztalatszerzési folyamatot több, halálos áldozatokat követelő katasztrófa is kísérte, amelyek közül az egyik legismertebb az USS Squalus balesete, majd legénységének bravúros kimentése volt 1939 májusában.

Azonban a munka végül kifizetődőnek bizonyult és a V sorozat utolsóként legyártott három egysége (V-7, V-8 és V-9) alapjain sikerült megalkotni a rendkívül sikeres és így később a megújult amerikai tengeralattjárós fegyvernem gerincét alkotó, Gato, Balao és Tench osztályokat. Ezek a típusok külsőre és gépészetileg szinte alig különböztek egymástól. A legfontosabb eltérés, az időközben megszerzett gyakorlati és harci tapasztalatok nyomán folyamatosan erősített, egyre ellenállóbb szerkezetük volt és ennek megfelelően az, hogy a később sorozatgyártásra kerülő Balao és Tench hajók a korábbi Gato osztálynál kb. 40 méterrel mélyebbre, akár már 130 méteres mélységbe is lemerülhettek. 

Az amerikai tengeralattjárók méreteiket és hatótávolságukat tekintve a híres-hírhedt német VII – es osztályhoz képest valóságos óriások voltak és e két tekintetben közelebb álltak a japánok hajóihoz, de azokkal ellentétben nem építettek rájuk repülőgéphangárt és nem hordoztak egy vagy több felderítő repülőgépet. A 70 fős legénység életkörülményei is sokkal jobbak voltak, mint az ellenség hajóin, amelyeken igencsak spártai viszonyok uralkodtak. (pl. tágasabb és valamivel kényelmesebb legénységi szállás, a mélyben is működő légkondicionáló berendezés, stb.)

1941. november 22 – én, két héttel a Pearl Harbor elleni japán támadás és az USA hadbelépése előtt, a connecticuti Grotonban, az Electric Boat Company gyárában a sólyáról, tengerbe csúszott egy vadonatúj tengeralattjáró, amely az SS-215 hadrendi számot kapta és a csak nemrég gyártásba került, Gato osztály harmadik egysége volt. Az SS-215 testvérhajóihoz hasonlóan, egy tengeri állat, ezúttal lábszerűen módosult mellúszóival a fenéken mászkáló és időnként furcsa hangokat kiadó morgóhal nevét kapta. Megszületett az USS Growler, vagyis a „Morgó”.

A Growler meglehetősen méretes volt. Hossza 95, szélessége 8,3 méter, teljesen lemerülve vízkiszorítása elérte a 2463 tonnát. Hajócsavarjait felszíni menetben összesen 5400 lóerős teljesítménnyel, két - két összekapcsolt, GM 16-248 típusú, 16 hengeres, V elrendezésű dízelmotor hajtotta meg, amelyekhez egy - egy generátor kapcsolódott, amelyek a nagyteljesítményű, 2X 126 cellás Sargo típusú akkumulátorokat töltötték. Felszíni menetben a dízelekkel, akár a 21 (kb. 39 km/óra), víz alatt, két összesen 2470 lóerős villanymotorjával a 9 csomós (kb. 17 km/óra) sebességet is elérhette. A Growler hatótávolsága optimális sebességgel (10 csomó – kb. 19,5 km/óra) elérte a 11000 tengeri mérföldet, vagyis nagyjából 20000 kilométert, amivel akár egy óceánt is átszelhetett, de alapvetően 70 -75 napos őrjáratokra optimalizálták, mert 6 tisztből és 54 legénységi állományú tengerészből álló személyzete számára ennyi időre elegendő ellátmányt tudtak elraktározni a fedélzeten. Két csomós sebességgel haladva, szükség esetén akár két napot is folyamatosan a víz alatt tölthetett, úgy , hogy köszönhetően fejlett légkondícionáló rendszerének, a viszonyok elviselhetőek maradtak a hosszas, kényszerű mélyben tartózkodás idején is. Fegyverzete 10 hagyományos 533 mm – es torpedócsőből ( hat elől, négy hátul ) és 24 darab Mk.14 típusú torpedóból, egy a fedélzetre telepített 76 mm – es lövegből és légvédelmi célra, a torony elülső részén lévő lőállásban egy 20 mm – es Oerlikon gépágyúból állt.

Az új hajó parancsnokává Howard Walter Gilmore korvettkapitányt nevezték ki. A 39 éves Gilmore nős volt, egy kamasz fiú és egy kislány édesapja. Tizenöt éve volt már az US Navy hivatásos tisztje, ebből tizenegyet tengeralattjárósként töltött. Tapasztalt, jól képzett szakember volt, fegyverzetmérnöki képesítéssel. Az évek során több búvárnaszádon is szolgált különböző beosztásokban, majd első tisztként ( köztük a hatalmas, V osztályú USS Dolphinon, 1937 és 39 között ) , de első önálló parancsnoki beosztását csak 1941 elején kapta meg, a nemsokkal korábban újra aktív állományba került, oktatóhajónak használt öreg S-48 – on ( később SS-159 ). Az ősrégi hajóról vezényelték át a Pearl Harbort ért támadás másnapján, 1941. december 8 – án a végszerelés alatt álló, korszerű USS Growlerre.

A Growler 1942 nyarára vált bevethetővé és június 29 – én indult el első őrjáratára Pearl Harborból, a Csendes-óceán északi vizeire, az Alaszkához tartozó, de a japánok által elfoglalt Aleut-szigetek térségébe. (Yamamoto admirális a szigetcsoport lerohanásával kívánta elterelni a figyelmet a Midway-szigetek tervezett inváziójáról) Július 5 – én japán hadihajók tűntek fel a távolban, amelyeket Gilmore habozás nélkül megtámadott. Miután sikerült észrevétlenül megközelítenie őket, torpedókat lőtt ki rájuk és egy telitalálattal sikerült felrobbantania az Arare rombolót. A másik kettő, a Shiranui és a Kashumi nem süllyedt ugyan el, de súlyosan megrongálódtak. A japánokat úgy meglepte a támadás, hogy még mélységi bombákat sem tudtak ledobni, így a Growler sértetlenül el tudta hagyni a helyszínt. Miután visszatértek Pearl Harborba, Gilmore hamarosan megkapta a Haditengerészeti Kereszt kitüntetést.

Az augusztus 5 – én kezdődő, Tajvan szigetének partjainál végrehajtott második portya, nem indult túl sikeresen. Az első hetekben egyáltalán nem is találkoztak ellenséges hajókkal, aztán 23 – án úgy tűnt, hogy végre fordul a szerencséjük, mert az éjszaka közepén a felszínen haladva váratlanul felfedeztek egy magányos japán teherhajót. Gilmore kapitány azonnal támadást rendelt el, de a zsákmány egérutat nyert és part menti sekélyebb vizekre menekült, ahova a Growler már nem tudta követni. A kudarcot a hírhedten megbízhatatlan Mk.14 típusú torpedók okozták, amelyek vagy mellé mentek, vagy egyszerűen nem működtek, de az is előfordult, hogy előbb robbantak. Két nappal később a Growler rajtaütött egy nagyobb japán konvojon, de az ezúttal kilőtt három torpedó is csütörtököt mondott, ráadásul ezúttal át kellett vészelniük a kísérőhajók csaknem háromórás mélységi bombázását is. Ennyi kudarc után azonban a szerencse végül mégis melléjük szegődött, mert alighogy újra a felszínre emelkedhettek, váratlanul egy másik japán hajókaraván tűnt fel a távolban. Ezt ugyan nem tudták utolérni, de végül mégis sikerült végezni a társaitól lemaradó Senyo Maruval. Három napig nem találtak újabb zsákmányt, ezért Gilmore megkerülve a szigetet, Tajvan keleti partvidéke mentén folytatta a vadászatot. Itt aztán augusztus 31 – én az 5866 tonnás Eifuku Marut, majd szeptember 4 – én egy 10360 tonnás nagy szállítóhajót, három nappal később pedig a 2204 tonnás Taika Marut küldte az óceán fenekére. Ez volt a Growler pályafutásának legsikeresebb portyája, nem véletlen, hogy Gilmore kapitány hamarosan megkapta az újabb Haditengerészeti Keresztjét.

Mielőtt harmadik őrjáratára indult volna, 1942 szeptemberében Pearl Harborban a Growler átesett egy alapos karbantartáson, amelynek során korszerű radarberendezéssel, valamint egy újabb 20 mm – es gépágyúval is ellátták. A számára kijelölt új hadműveleti zóna, a két startégiailag fontos japán támaszpontot, az új-guineai Rabault és a Truk-szigetet összekötő forgalmas hajózási útvonal és ennek térsége lett, amely a japán haderő utánpótlása szempontjából létfontosságúnak számított. Annak ellenére, hogy ez a portya éppen az ádáz guadalcanali harcok idejére esett, a Growler egyetlen japán hajót sem tudott megsemmisíteni, mert a szinte állandó ellenséges légi tevékenység miatt rendkívül kockázatos volt a felszínen mutatkoznia, a távolban néha fel-feltűnő ellenséges hajókat pedig nem tudta utolérni. Gilmore december 3 – án úgy döntött, hogy mivel a készletek és az üzemanyag kifogyóban volt új, kijelölt állomáshelyére, a nyugat-ausztráliai Brisbane – be hajózik, amit 10 – én sikeresen el is értek, így a Growler legénysége a karácsonyi ünnepeket Ausztráliában töltötte.

Amikor a préda támad

A Growler 1943. január 1 – én, Újév napján indult negyedik vadászatára, ismét a Rabaul és Truk közötti vizekre. A kapitány hangulata nyomott volt, rossz híreket kapott otthonról, felesége egy baleset miatt napok óta eszméletlenül feküdt a kórházban. Legszívesebben hazautazott volna, de háború volt, neki pedig katonaként teljesítenie kellett a kötelességét, a világ túlsó felén. Két héttel indulásuk után, január 16 - án egy kisebb konvojból sikerült kilőni a Chiofuku Maru nevű 6000 tonnás gőzöst, de aztán az elkövetkező hetekben elkerülte a szerencse a Growlert.

1943. február 6 - ról 7-re virradó éjszaka a tengeralattjáró a felszínen haladva éppen az akkumulátorait töltötte. A toronyban a kapitány mellett William Wadsworth Williams zászlós, Wilbert Fletcher Kelley altiszt, John A. Baxley és George Wade tengerészek fürkészték a látóhatárt. Rabaultól kb. 138 kilométerre, északnyugatra jártak, amikor éjjel 1 óra körül, váratlanul felbukkant egy valószínű célpont alig két kilométerre tőlük. A közeledő teherszállító eléggé kicsi volt, ezért nem látszott túl nagy fogásnak, mivel azonban már két hete nem sikerült egyetlen ellenséges hajót sem megsemmisíteniük ezt semmiképpen sem szalaszthatták el. Gilmore úgy döntött, megkockáztat egy felszíni támadást és készenlétbe helyeztette a betöltött két torpedót. Csakhogy amikor a japánok is észrevették az ellenséget, az események váratlan fordulatot vettek, mert a teherhajó nemhogy menekülni próbált volna, hanem meglepően fürgén a Growler felé fordult és egyre gyorsulva közeledett. Gilmore rögtön rájött, hogy a japán kapitány le akarja gázolni a tengeralattjárót, ezért azonnal ütközési riadót és éles balfordulót rendelt el, hogy szembefordulva elkerülje, de legalábbis tompítsa az ütközést, a Growler azonban túl nagy és lomha volt egy gyors irányváltáshoz.

Bár a tengeralattjárókat rendkívül erős szerkezetűre építik, hogy kibírják a nagy mélységekben uralkodó víznyomást, de a felszínen meglepően sérülékenyek, könnyű feltépni a burkolatukat. Ezért volt annyira hatékony módszer a legázolás, amit a hajóskapitányok előszeretettel alkalmaztak ellenük, ha lehetőségük nyílt rá. Bármekkora is volt a felszíni hajó, egy véletlen, vagy szándékos ütközés esetén szinte mindig a tengeralattjáró húzta a rövidebbet. 

Ezúttal sem történt másképp, noha az IJN Hayasaki mindössze 65 méteres hosszával és 925 tonnás vízkiszorításával szinte eltörpült a jókora Growler mellett. Egyébként gyakorlatilag vadonatúj volt, mert csak az előző év augusztusában állították hadrendbe, mint katonai teherhajót, hogy ellássa a Csendes – óceán szigetein állomásozó japán helyőrségeket élelmiszerrel és ivóvízzel. Ennek megfelelően egy nagy, hűthető kb. 85 tonna fagyasztott élelmiszer - elsősorban hús – tárolására alkalmas raktérrel és egy ugyancsak nagy befogadóképességű édesvíztartállyal szerelték fel. Két, összesen 2600 lóerős Kampon Mk.23A típusú dízelmotorjával 15 csomós (kb. 28 km/óra) sebességre volt képes. Fegyverzete viszonylag csekély volt, egy az orrba telepített régi típusú 76 mm – es lövegből, két géppuskából és nyolc vízibombából állt.

A Growler még éppencsak elkezdte a kitérő manővert, amikor a Hayasaki máris a nyakán volt és a következő pillanatban, teljes sebességgel, hangos csattanással, majd az azt követő fülsértő csikorgó recsegéssel orrtőkéje mélyen belevágódott a tengeralattjáró törzsébe a baloldalon, nagyjából 6 méterre annak orr részétől, ami az ütközés erejétől csaknem ötven fokban elhajlott mint egy banán. A Growlert hatalmas lökés rázta meg, mindenki a padlóra zuhant és a torpedóterem fala benyomódott. A keletkezett lékből és a baloldali torpedócsövekből dőlni kezdett a víz, mert a külső és belső zárófedelek eldeformálódtak és nem zártak többé vízmentesen. Szerencsére egyik betöltött torpedó sem robbant fel, ezúttal jól jött hírhedten rossz minőségük….

A japánok biztosra akarván menni, két 13,2 mm – es géppuskájukkal végigsöpörtek a tornyon, lekaszálva Gilmore kapitányt és embereit. Williams és Kelley azonnal meghaltak, utóbbi teste fennakadt a korláton, a kapitány és két társa súlyosan megsebesültek.

A parancsnoknak még volt annyi ereje, hogy a fedélzeti telefonba kiáltsa: „Tisztítsátok meg a hidat!”aztán összeesett. Az egyik altiszt, a közelben fekvő, magatehetetlen Baxleyt és Wadet nagy nehezen behúzta a búvónyíláson, de a kapitány távolabb, a torony mellvédje és a periszkóp árboca között feküdt. Arnold Schade korvettkapitány odalent a vezérlőben emberivel a betörő víz megfékezésével kínlódott, amikor meglátta a toronyból lehozott sebesülteket. A kapitány nem volt köztük, embere pedig közölte, hogy a géppuskasorozatok miatt nem tudott odajutni hozzá. Schade úgy döntött, hogy ő maga megy fel és mindenáron behozza Gilmore – t, lesz ami lesz. Felmászott a létrán és a kapitányhoz kúszott. Szerencséjére a japánok közben abbahagyták a lövöldözést és a Hayasaki hangos recsegés és csikorgás közepette hátrálni kezdett, de sejtette, hogy a japán parancsnok nem akar félmunkát végezni és mindenképpen be akarja fejezni, amit elkezdett, ezért nincs sok ideje. 

Amikor odajutott hozzá, Schade látta hogy Gilmore – t számos találat érte, inge és nadrágja csupa vér, a szájából is vér szivárog, nehezen lélegzik. A kapitány haldoklott. Amikor megpróbálta megmozdítani, Gilmore halkan csak ennyit mondott: „Vidd le!” Schade rögtön megértette, hogy parancsnoka azt akarja, hogy hagyja ott és azonnal merüljenek le, mert különben végük. Megpróbált vitatkozni vele, de Gilmore alig hallhatóan azt mondta: „Ez parancs!” Schade sok évvel később egyik visszaemlékezésében így vallott akkori dilemmájáról: „ Megmentem a hajót, vagy mentem a kapitányt.” Az előbbit választotta, tudva, hogy ezzel biztosan halálra ítéli sebesült parancsnokát. Elkeseredetten visszamászott a búvónyíláshoz, mégegyszer visszanézett Gilmore – ra, aztán bebújt és lecsapta fedelét, majd kiadta a vészmerülési parancsot. A tengeralttjáró pillanatok alatt eltűnt a felszínről és csak egy jó órával később emelkedett előbb periszkópmélységbe, majd a felszínre. Ekkorra japán hajónak már nyoma sem volt.

Amikor a Growler ismét a felszínre emelkedett és Schade a fedélzetre léphetett, a tornyot üresen találta, sem a kapitány, sem Williams, sem Kelley teste nem volt már ott, elsodródtak és sohasem találták meg őket, elnyelte mindannyiukat a Csendes-óceán. Nem tudni, hogy a kapitány megfulladt, vagy már azelőtt belehalt sebeibe, mielőtt elborította a víz. A hajó siralmas állapotban volt, orra furcsán, balra görbült, az elülső ballaszttartályok felszakadtak és az elülső torpedócsövek is eldeformálódva mind használhatatlanná váltak. Most látszott csak igazán, hogy a grotoni hajógyárban milyen jó munkát végeztek, mert a súlyos sérülések és szerkezeti károk ellenére, a vízbetörést eléggé gyorsan sikerült megfékezni és a Growler mozgás, sőt merülőképes maradt, így ha jelentősen lelassulva is, de tíz nap alatt sikeresen vissza tudott térni Brisbane kikötőjébe és 17 – én kikötött az USS Fulton tengeralattjáró-ellátó hajó mellett

Bevetésen eltűnt

A Hayasaki kapitánya, látva a Growler gyors alámerülését, valószínűleg úgy vélte, hogy az végzetes kárt szenvedett, ezért nem indult újabb rohamra, hanem sérült hajójával a lehető leggyorsabban folytatta útját Új-Guineába. A teherszállító orra alaposan összezúzódott, de néhány nap múlva így is szerencsésen elérte Rabault, ahol a Yamabiko Maru műhelyhajó szerelői néhány nap alatt elvégezték rajta a legszükségesebb javításokat, hogy továbbmehessen Yokohamába, ahol aztán 1943 áprilisának végéig javítódokkban állt. A Hayasaki azon kevés japán teherhajó közé tartozott, amely épségben átvészelte a 2. világháborút, majd annak befejezése után részt vett a leszerelt japán csapatok hazaszállításában is. 1947 októberében aztán háborús jóvátételként átadták a Szovjetuniónak, ahol még évtizedekig üzemelt Olekma néven.

A Growlert miután visszatért Brisbane – be, azonnal szárazdokkba vitték. Az ausztrálok alapos és szakszerű munkát végeztek, kicserélték a teljes orr szekciót és kijavították a torpedócsöveket is. Az új orrszekció két oldalára egy - egy kis nikkelezett kenguru figurát ilesztettek, így ettől fogva a hajó beceneve a Kangaroo Express lett. 

Új parancsnoka Arnold Schade korvettkapitány lett, aki a hajó megmentésért és háborús szolgálataiért megkapta az Ezüst, majd később a Bronzcsillag kitüntetéseket. 1944 májusáig irányította a Growlert, öt további őrjáratot teljesítve és több japán hajót küldve az óceán fenekére. A háború után, 1971 – es altengernagyként történt nyugállományba vonulásáig számos magas beosztást töltött be a flottánál és diplomáciai téren. 1963 – ban kinevezték a közel-keleten állomásozó amerikai tengeri erők főparancsnokává, a kubai rakétaválság idején Kennedy elnök, pályája végén pedig az USA ENSZ nagykövetének főtanácsadója volt. 1997-ben barátja, Richard J. Lanigan könyv formájában megjelentette a vele készült interjúkat és háborús visszaemlékezéseit. A nyugalmazott altengernagy 2003 – ban hunyt el 91 éves korában, ekkor már évek óta az Alzheimer-kórral küzdve. 

Schade távozása után, a Growler további pályafutása már csak fél évig tartott. 1944 májusától Thomas J. Oakley korvettkapitány parancsnoksága alatt még egy sikeres bevetést teljesített, az USS Sealion (SS-315) és az USS Pampanito (SS-383) társaságában. A Growler 1944 szeptemberében végzett a Shikinami rombolóval és a Hirado fregattal. Az akció során a kitörni készülő tájfun miatt egyre erősebb hullámverés ellenére a három amerikai tengeralattjáró kimentett 150 szövetséges hadifoglyot, akiket az ugyancsak ekkor elsüllyesztett Rakuyo Maru és Kachidoki Maru nevű teherhajókon szállítottak, a többi rab azonban sajnos odaveszett. 

A Growler 1944. november 8 – án, egy az előzőhöz hasonló, de ezúttal az USS Hake - kel (SS-256) és az USS Hardhead – del (SS-365) közösen végrehajtott akcióból nem tért vissza. A három tengeralattjáró ismét a németektől átvett farkasfalka taktikát alkalmazva együtt támadott meg egy nagyobb japán konvojt. A Growlerről akkor hallottak utoljára, amikor Oakley prancsnok, mint a „falka” vezére rádión kiadta támadási parancsot és mindhárman alámerültek. A japán kísérőhajók észlelve az ellenséget, mélyvízi töltetek sokaságát dobták a vízbe és nemsokkal később a másik két hajó személyzete egy a vízibombákénál jóval nagyobb robbanást észlelt, utólagos feltételezések szerint, a Growler ekkor pusztulhatott el. Valószínűleg a konvojt kísérő Shigure és Chiburi rombolók, vagy a CD-19 járőrhajó vízibombái végeztek vele, egyes vélemények szerint viszont az egyik Mk.14 torpedója robbant fel az indítócsőben. Nem zárják ki azt sem, hogy a hírhedten megbízhatatlan fegyver, gyakran meghibásodó kormányrendszere miatt egy kört leírva, az őt indító Growlert találta telibe. (Ilyen bizarr eset többször is előfordult amíg a Mk.14 elképesztő típushibáit teljesen meg nem szüntették, ezt követően azonban csaknem további négy évtizedig rendszerben maradt.)

1943. augusztus 18 – án New Orleansban, a 8. Haditengerészeti Körzet parancsnokságán ünnepséget tartottak. A díszvendég egy csinos, a kalapján fekete fátylat viselő asszony volt, két gyermekével. Mrs. Gilmore volt az, a Growler kapitányának özvegye, fiával Howard Jr. - ral és kislányával, Vernon Jeanne - vel. A Kongresszusi Becsületérdemrendet Andrew C. Bennett ellentengernagy, körzetparancsnok akasztotta az asszony nyakába. Mrs. Gilmore, aki a férje hősi halála óta eltelt hónapok során felépült súlyos sérüléséből, a sötétkék szalagon függő kitüntetést levette saját nyakából és fiáéba akasztotta.

Egy hónappal később, a család újabb megtisztelő felkérésnek tehetett eleget. A kaliforniai Mare Island Hajógyárban az Mrs. Gilmore avathatott fel egy újonnan vízre bocsátásra kerülő tengeralattjáró-ellátó hajót, amely férje nevét viselte ezután. A Howard W. Gilmore (AS-16) egy 9400 tonnás, Fulton osztályú egység volt, amelyet eredetileg USS Neptunként kezdtek építeni, de az 1943 februárjában történtek után a Growler hősi halált halt parancsnokának nevét kapta meg. Bár a tengerészbabona szerint egy hajó nevének megváltoztatása balszerencsét hoz, a Gilmore úgy látszik kivétel volt, mert 1944. májusi hadrendbe állítása után sértetlenül vészelte át a 2. világháború hátralévő hónapjait, majd a hidegháború évtizedeit is. Hosszú, több mint három évtizedes szolgálata alatt előbb a dízel-elektromos, majd később a nukleáris tengeralattjárók kiszolgáló egysége volt. 1980 - ban tartalékba került és 26 évig várta Norfolkban, hogy valamikor talán újraaktiválják, de erre már nem került sor, mert 2006 – ban kiselejtezték és lebontották.

A 77 megépült Gato osztályú tengeralattjáróból a Growlerrel együtt 20 pusztult el a 2. világháború alatt. A megmaradt egységeket, bár mindössze három-négy éves, korszerű hajók voltak, viszonylag hamar kivonták a hadrendből, ellentétben igencsak hosszú életűnek bizonyuló Balao és Tench osztályú unokatestvéreikkel, 40 méterrel kisebb maximális merülési mélységük (91 méter) miatt. Csak kevés esett át az úgynevezett GUPPY ( Greater Underwater Propulsion Power Program ) modernizációs programon, amely nagyobb sebesség és hatótávolság elérését tűzte ki célul kisebb üzemanyagfogyasztás mellett. Ennek keretében a programba bevont példányok nagyobb teljesítményű akkumulátorokat, korszerűbb fedélzeti rendszereket, a dízelmotorok üzembiztos légszívó csövet (snorkel), valamint áramlástanilag kedvezőbb kialakítású törzsburkolatot és a japánoktól átvett keskeny, uszonyszerű tornyot kaptak. Többet is átadtak más államok flottáinak ( pl. Olaszország, Görögország, Japán) , másokat új fegyverrendszerek és szonárberendezések tesztjeihez alakítottak át, mivel erre a feladatra tökéletesen megfeleltek, ezt nem befolyásolta kisebb merülési mélységük. 1969 – re aztán végleg kikoptak a flották állományából. Jelenleg hat Gato osztályú tengeralattjáró látható az Egyesült Államok területén, mint múzeumhajó.

A különös névrokon

1945 elején az amerikai kormányt és hadvezetést teljesen kétségbeejtette, Albert Speer német fegyverkezési miniszter egyik rádióbeszéde, amelyben tengeralattjárókról indítható V-1 repülő bombákkal és V-2 rakéták bevetésével fenyegette meg az Egyesült Államokat. Speer handabandázását látszólag a különleges, német fegyverfejlesztésekről szóló hírszerzési jelentések is alátámasztották, ezért azt komolyan vették és az úgynevezett Operation Teardrop – Könnycsepp Hadművelet során a 10. Flotta tengeri és légi egységei valódi hajtóvadászatot indítottak az állítólagos rakétahordozók után. Az akció során elkapott tengeralattjárókon ugyan nyoma sem volt a beígért pusztító csodafegyvereknek, de valóban léteztek ilyen német elképzelések, csakhogy ezek nagyrészt papíron maradtak, nem maradt már idő a megvalósításukra. Az amerikaiak a német terveket felkutatták, átvették és jelentősen továbbfejlesztették. 

Az ötvenes évek elején az US Navy a német V-1 robotrepülőgépek amerikai másolataival, illetve ezek alapján készült saját verzióikkal valóban végeztek indítási kísérleteket tengeralattjárókról, többek között átalakított Gato osztályú hajók fedélzetéről is. Mivel az interkontinentális ballisztikus rakéták ekkor még fejlesztési stádiumban voltak, a nukleáris töltetek célbajuttatására sokáig csak a nagy hatótávolságú nehézbombázók álltak rendelkezésre. A gázturbinák gyors fejlődése azonban csakhamar lehetővé tette, ugyancsak nagy hatótávolságú, atomtöltettel felszerelhető robotrepülőgépek kifejlesztését. Ezek korai változatainak a Regulus I – nek és a Regulus II – nek a hordozására és hidraulikusan mozgatható állványról, startrakétával való indítására egyaránt alkalmas dízel-elektromos tengeralattjáróként épült meg a végül mindössze két egységből álló Grayback osztály. Az USS Grayback (SSG-574) és testvérhajója az új USS Growler (SSG-577) az orrukra épített nagyméretű és felettébb otromba tárolóhangárban két Regulus I, illetve később Regulus II típusú robotrepülőgépet szállíthattak. Ez a Growler és testvérhajója azonban mindössze tíz év szolgálat után 1964-ben kivonásra került, mert az időközben kifejlesztett szilárd hajtóanyagú és így tengeralattjáróról is indítható Polaris típusú, interkontinentális ballisztikus rakéták feleslegessé tették őket. A második Growler nevű tengeralattjárót, miután másfél évtizedet töltött tartalékban, 1980-ban törölték a haditengerészet lajstromából és egy hadgyakorlaton, mint célhajót elsüllyesztették. Testvére a Grayback napjainkban New Yorkban látható mint múzeumhajó a 86 – os móló mellett, az USS Intrepid repülőgép-hordozó szomszédságában.