2024. 05. 25. szombat
Orbán
: 386 Ft   : 356 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Ehrenfels – Öregfiúk akcióban

Ehrenfels – Öregfiúk akcióban
Nemes Ferenc  |  2021. 01. 06., 15:41

A 7 752 tonnás Ehrenfels egyike volt a DDG Hansa német hajózási társaság teherszállítóinak. Azonban annak ellenére, hogy sohasem szereltek rá ágyúkat, ha közvetetten is, de jóval több kárt okozott a szövetségeseknek, mint a Harmadik Birodalom haditengerészetének legnagyobb és legfélelmetesebb egységei. Végül a brit hírszerzés arra a döntésre jutott, hogy meg kell szabadulni tőle, bármi áron!

Ehrenfels

A dízelmotort Rudolf Diesel 1892 – ben szabadalmaztatta, de a hajózásban eleinte leginkább a tengeralattjárókon – így a hírhedt U-boot - ok felszíni hajtómotorjaként - terjedt el. Az 1. világháború után viszont egyre több kereskedelmi hajón kezdték alkalmazni, mivel kisebb tömege és alacsonyabb fogyasztása nagyobb hatótávolságot tett lehetővé, így üzemeltetése is gazdaságosabb volt, de sokat nyomott latban, hogy a dízelüzemű hajók működésüket tekintve sokkal rugalmasabbak voltak hagyományosabb elődeiknél. Indulás előtt például nem volt szükség a gőzfejlesztés hosszadalmas procedúrájára és a motort, vagy motorokat könnyebben kapcsolhatták előre, vagy hátramenetbe.

A DDG Hansa vagyis a Deutsche Dampfschifffarts-Geselschaft Hansa (Német Gőzhajózási Társaság Hansa) 1881 decemberében tizenhét brémai és két bremerhaveni cég konzorciumaként alakult. Alapítói üzletileg eleinte a Balti és a Földközi-tenger, valamint India térségére kívántak koncentrálni, de hamarosan az utóbbi kettő lett a vállalat fő működési területe.

1914 – re a DDG Hansa Németország harmadik legnagyobb hajózási vállalata lett, amely az elsők között állított üzembe dízelmotoros teherhajót. (az ekkoriban hatvanhét hajóból álló flottájukból még csak ez az egy volt ilyen) Az első világháború alatt aztán ez a hajóállomány lényegében megsemmisült így a cég a megszűnés szélére került, de Hermann Helms a vállalat elnöke, szívós munkával talpra állította és sikerült újjászerveznie. A huszas évektől kezdve a Perzsa–öböl és India mellett, már az Egyesült Államok, valamint Dél-Amerika felé is feltűntek a DDG Hansa hajói.

A DDG Hansa jelvénye, ez volt a cég minden hajójának kéményére festve

A flotta modernizációjának fontos lépése volt, amikor a cég régebbi, gőzgéppel és gőzturbinával hajtott teherszállítói mellé, a harmincas évek közepén a brémai Deschimag Weser – től egy korszerű, kilenc egységből álló dízelmotoros teherhajó sorozatot rendelt, amelyek Ehrenfels osztály néven lettek ismertek. A DDG Hansa hajóinak neve egyébként - így ezeknek is -, hagyományosan a fels, vagyis a szikla, burg - vár, eck – szikla, illetve a turm - torony szavakra végződtek. (Ehrenfels, Reichenfels, Kandelfels, Kybfels, Neidenfels, Goldenfels, Hohenfels, Moltkefels, Tannenfels, stb.) Az új osztály tagjainak többségét a Weser, a többit az ugyancsak brémai Vulcan, illetve a Tannenfels nevűt a bremerhaveni Seebeck építette.

Épülő teherhajók az AG Wesernél. A balodali az Ehrenfels

A hajók hagyományos, úgynevezett háromszigetes (megemelt orr és tatfedélzet középen elhelyezett felépítménnyel) kialakításúak voltak, egy jellegzetes, magas és egyenes kéménnyel. Törzsük 154,4 méteres (az 1938 után gyártottak kissé hosszabbak lettek), vízkiszorításuk pedig 7752 tonna volt. Meghajtásukat két, összesen 7600 lóerős, hathengeres, kétütemű AG6 Weser MAN dízelmotor bíztosította, amelyek egyetlen propellert hajtottak meg, 16 csomós maximális sebességet lehetővé téve, 10414 tonnás teherbírás mellett. Az 1936 és 1940 között megépült hajók alig tértek el egymástól annak ellenére, hogy nem egy gyártótól kerültek ki. A legszembetűnőbb különbség mindössze annyi volt, hogy a Wesernél készült példányok kormányházának magasabb volt a teteje.

Az Ehrenfels már az ötödik volt a sorban, amely az idők folyamán ezt a nevet viselte a DDG Hansa teherhajói közül. 1935. december 23 –án bocsátották vízre és két hónappal később, 1936. február 23 – án állt üzembe elsősorban a távol-keleti vonalon, főleg Németország, India és Burma között közlekedve. Néhány nappal a 2. világháború kitörése előtt hasonlóan a német kereskedelmi flotta többi úton lévő tagjához, rádióüzenetben utasították, hogy amilyen gyorsan csak lehet, térjen haza, vagy fusson be a legközelebbi semleges kikötőbe. Johann Roeffer kapitány aki hajójával az északnyugat - indiai Bhavnagarból éppen Bombay – be tartott, a parancs vétele után azonnal a délebbre fekvő, portugál enklávé, Goa felé vette az irányt és 1939. augusztus 28 – án kikötött a Vasco da Gama városához tartozó Mormugaoban. Az Ehrenfels nem sokáig maradt egyedül, mert néhány napon belül csatlakozott hozzá két másik, ugyancsak a DDG Hansa tulajdonában lévő gőzhajó, a Braunfels és a Drachenfels is, majd 1940 májusában Itália hadbalépését követően az Anfora nevű olasz teherszállító is. Mindegyik hajót internálták, vagyis elvileg a háború végéig nem hagyhatták el Mormugaot, így legénységükkel együtt ottrekedtek a világ túlsó felén. A portugál hatóságok az ilyenkor szokásos eljárás szerint, leszerelték és elszállították mindegyik hajó rádióberendezését.

Az Ehrenfels, a Drachenfels és a Braunfels német teherhajók

„Trombita” harsan…

1942 őszén az Indiai–óceánon, tizenhárom német U-boot tevékenykedett, köztük az U-181 a második legeredményesebb német tengeralattjárós ásszal, Wolfgang Lüth parancsnokkal. Ezek után nem lehet csodálkozni azon, hogy egy alig hathetes időszak alatt, negyvenhat teherhajó került veszteséglistára és a helyzet csak tovább romlott. A németek ijesztően pontos értesülésekkel rendelkeztek az indiai kikötők ki és bemenő forgalmáról. Ez csak úgy volt, lehetséges, hogy számos beépített emberük volt a hatóságoknál és a hajózási társaságok irodáiban, akik gondosan feljegyezték az induló és érkező szállítóhajók nevét, úticélját, rakományát, sebességét, így azok egyenesen a rájuk leselkedő német tengeralattjárók torpedóiba szaladtak. A „téglák” többnyire a lefizetett hivatalnokok, vagy olyan indiai nacionalisták közül kerültek ki, akik abban reménykedtek, hogy ha segítik a németeket, azzal elősegíthetik a britek hazájuk feletti uralmának mihamarabbi végét. Ennek a veszélyes kémhálózatnak a felszámolása az SOE (Special Operations Executive) indiai missziójára várt.

Maga az SOE a brit hírszerzésen belül, még 1940 – ben alakult meg Colin Gubbins tábornok vezetésével és elvileg arra hozták létre a brit hírszerzésen belül, hogy a megszállt területeken a helyi lakosság tagjaiból ellenálló csoportokat szervezzen és támogasson, amelyeket aztán többnyire légi úton láttak el fegyverekkel és egyéb felszereléssel. Az SOE indiai missziója 1940 végén jött létre, Colin Mackenzie irányítása alatt. A tábornok a két háború között a J. & P. Coats textilipari cégnél volt vezető beosztásban és nagyrészt neki volt köszönhető annak sikeres külföldi terjeszkedése. Nem véletlen, hogy a Meerutban felállított SOE központot is a vállalat kirendeltségének álcázták.

Sir Colin Hercules Mackenzie (1898 – 1986)

A britek mindenáron meg akarták akadályozni az információk kiáramlását, de hiába kapták el a „kisebb halakat” ez messze nem volt elegendő a biztonsági rés betöméséhez. Kiderítették, hogy az informátoroktól beérkező adatok Altinho Panajiba, Goa fővárosába kerülnek, a Trompeta (trombita) fedőnevű német ügynökhöz, aki az India területén működő, a németeknek dolgozó kémhálózatot irányítja. A fedőnév mögött Robert Koch százados rejtőzött, aki üzletemberként, feleségével Gretevel Panajiban élt. Az SOE – nél úgy vélték, ha Trompetát elkapják, a probléma is megoldódik.

Lewis Pugh nyugalmazott vezérőrnagy (1907 – 1981) 1980 – ban

Mackenzie magához rendelte két legjobb emberét Lewis Pugh alezredest és Gavin Stewart ezredest, hogy megbeszéljék Trompeta kiiktatásának mikéntjét. (Pugh amellett, hogy az SOE vezető indiai ügynöke volt, egyben a helyi rendőrség tisztjeként is szolgált) A hármuk által kifundált Porpoise (delfin) akció, valójában közönséges emberrablás volt, de a súlyos helyzetben nem lehetett hosszasan tervezgetni. 1942 novemberének végén Stewart és Pugh mint egy kereskedelmi társaság megbízottjai Goába autóztak és megfigyelés alá vették a Koch házaspárt. Miután sikerült feltérképezni mindennapi tevékenységüket és mozgásukat, üzleti tárgyalás címén felvették a kapcsolatot Trompetával. Bár Koch állítólag igazi mesterkémnek számított, meglepően könnyen sikerült vele összehozni a találkozót. 1942. december 19 – én meg is jelent a megbeszélt időpontban, de a két SOE ügynök legnagyobb bosszúságára vele volt a felesége is. Koch nyilván nem véletlenül vitte magával, mivel azt gondolta, hogy az asszony jelenléte megnehezít egy esetlegesen ellene irányuló akciót. A számítása nem vált be, mivel üdvözlés helyett, Pugh és Stewart azonnal pisztolyt nyomva a hasába, Gretével együtt betuszkolta az autóba, ahol a beléjük nyomott erős nyugtatóval, teljesen kiütötték mindkettőjüket. Az asszony sikoltozására felfigyelt és a kocsi felé indult egy közelben posztoló rendőr, de mire odaért, a két brit már elhajtott. Jelentése nyomán a portugál hatóságok lefolytattak egy meglehetősen felületes vizsgálatot, ami ilyen előzmények után arra a felettébb „érdekes” megállapításra jutott, hogy a Koch házaspár önként, mindenféle kényszerítés nélkül szállt be a két brit úriember gépkocsijába, így tulajdonképpen nem is történt semmi különös…

Pugh és Stewart a városon kívül megálltak, majd gondosan elvágták a telefonvezetékeket, hogy ne tudják riasztani a határátkelő őrségét. Azonban egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy erre nem került már sor, sőt a kocsiban alvó Koch házaspár is felkelthette a katonák érdeklődését. Azt találták ki, hogy amíg Pugh a formaságokat intézi a határ átlépése előtt, a volánnál ülő Stewart egy marék rúpiát tart készenlétben, hogy ha szükséges, kidobja a pénzköteget a kocsi ablakán és amíg a katonák a röpködő bankjegyeket üldözik, társa beugrik mellé és áttörve a határsorompón elszelelnek. A cselre végül nem volt szükség, mert a portugálok egyáltalán nem törődtek sem velük, sem meglehetősen levertnek tűnő utasaikkal és így gond nélkül átjutottak a már brit fennhatóság alatt álló területre.

Trompeta és felesége további sorsa rejtély, mert elrablásuk után röviddel minden nyilvántartásból eltűntek. Egyik feltételezés szerint a házaspárt Nagy-Britanniába csempészték és alapos vallatás után, talán számos más elfogott német kémhez hasonlóan megpróbálták átállítani. Miután azonban ez valószínűleg nem sikerült, kivégezték őket. Mások szerint kihallgatás közben haltak meg, de van egy olyan verzió is, amelyik szerint Pugh és Stewart a határ közelében, már a brit oldalon fekvő Castle Rock falu melletti erdőben egyszerűen agyonlőtte és elföldelte Robert és Grete Kochot. Annyi bizonyos, hogy többet nem hallott róluk senki.

Mackenzie és emberei Trompeta elhallgattatása után csalódottan tapasztalták, hogy a német tengeralattjárók aktivitása egyáltalán nem csökkent. Nyilvánvaló volt, hogy szerepe korántsem volt annyira jelentős, vagy valaki azonnal átvette a helyét, de az is egyre valószínűbb lett, hogy nem ő küldte el közvetlenül az információkat az Indiai-óceánon cirkáló tengeralattjáróknak, mert ehhez olyan nagyteljesítményű adóra volt szükség, amilyen csak a tengerjáró hajókon van. Ezután váltak igazán gyanússá a Mormugaoban veszteglő teherhajók. Azt eddig is jól tudták, hogy ott vannak, de mivel nem voltak felfegyverezve a brit hírszerzés nemnagyon törődött velük, egészen idáig. Az Ehrenfels akkor vált aztán igazán gyanússá, amikor alaposabban utánanéztek a legénységének és kiderült, hogy Pollard a rádióstiszt nemcsak képzett villamosmérnök, hanem korábban kódolóként is dolgozott a német flottának, sőt hét idegen nyelven beszél folyékonyan. Természetesen miután mindez kiderült, a britek hevesen tiltakoztak a portugál hatóságoknál és követelték az Ehrenfels alapos átkutatását. Hogy a rejtett adó mikor kerülhetett az Ehrenfels fedélzetére az nem világos, mert már eleve ott lehetett a hajón (De ha egyszerű teherhajó volt, miért és miért nem használták már korábban is?), de az sokkal valószínűbb, hogy részenként csempészték fel, talán az időnként a személyzet tagjainak érkező vöröskeresztes segélycsomagokba rejtve, majd a rádiós összerakta, elvégre megvolt hozzá a képzettsége. A portugálok mindenesetre a lehetséges rejtett rádióállomással kapcsolatban csak a vállukat vonogatták, nem voltak hajlandók tudomást venni róla, noha valószínűleg tisztában voltak a létezésével. A Harmadik Birodalommal ekkoriban még célszerű volt jóban lenni…

Mackenzie emberei tettek mégegy próbát, hátha sikerül szépszerével megoldani a dolgot, ezért közvetítőkön keresztül 20000 fontot ajánlottak az Ehrenfels kapitányának, ha kiviszi hajóját a nemzetközi vizekre és ott átadja a Királyi Haditengerészetnek, vagy legalábbis hagyja, hogy elfogják. A próbálkozás nem jött be, mivel Roeffer dühösen visszautasította a megvesztegetési kísérletet, sőt ezután megerősíttette mind a saját, mind a többi hajó védelmét, mert beigazolódni látszott amire eddig is gyanakodott, miszerint a britek előbb – utóbb lecsapnak rájuk. Sem ő sem kollégái nem voltak könnyű helyzetben, mivel ha lassan is, de elkezdetek fogyatkozni az embereik. A háború eleje óta tartó veszteglés a kikötőben, a bizonytalanság és az unalom alaposan kikezdte a tengerészek idegeit, így a moráljuk is egyre jobban hanyatlott. Ott voltak a világ túlsó felén, miközben Európában dúlt a háború és ők szinte semmit sem tudtak otthonmaradt családjaikról. Ráadásul elfogyott a pénzük is, ezért még a parti kocsmákban, vagy a vöröslámpás negyedben sem tölthették el az időt, mivel nem, vagy alig tudtak volna fizetni… A Vöröskereszt ugyan juttatott számukra időnként némi segélyt, de az alig volt több a semminél, ezért többen is kijártak a szárazföldre és mindenféle munkát elvállaltak egy kis plusz pénzkereset reményében. A kapitányok bosszúsan tapasztalták, hogy időről - időre egy – két emberük nem tért vissza a hajókra, mert egyszerűen megléptek, majd megpróbáltak valahogy hazajutni.

A kalkuttai öregfiúk

A kapitány sikertelen megveszegetése, de annál sikeresebb felbőszítése után az SOE - nél úgy határoztak, hogy ha a hajót nem sikerült szépen megszerezni, akkor majd megpróbálják csúnyán. Mackenzie és emberei a meerut – i főhadiszálláson a helyzet egyre kétségbeejtőbb volta miatt (fennállt a veszélye, hogy ha nem tesznek valamit sürgősen, teljesen megbénul az Indiából kiinduló tengeri utánpótlási útvonal), nem kérték a londoniak jóváhagyását, hanem a saját felelősségükre megtették a szükséges lépéseket, lesz ami lesz alapon. Az SOE még 1942 januárjában, a nyugat-afrikai Guineai-öbölben végrehajtott Postmaster fedőnevű akcióját vették mintául. Ennek során, amíg a tisztek és a tengerészek a Richard Lippet brit ügynök által szervezett mulatságon szórakoztak a parton, az SOE kommandósai lerohanták a spanyol fennhatóság alatt lévő - és így semleges területnek - számító Fernando Po szigetén (ma Bioko), Santa Isabel kikötőjében horgonyzó 8500 tonnás Ducchesa d’Aosta olasz teherhajót, amelyről azt gyanították, hogy nemcsak hagyományos rakományt, hanem lőszert is szállított, de ami még fontosabb, rádióján folyamatosan jelentette, a szövetségesek hajóinak mozgását. A sikeresen elfoglalt hajót, a támadókat odaszállító Vulcan és a Nuneaton Lagosba vontatta.

A Postmaster Hadműveletért nem rajongtak a brit gyarmati hatóságok, de az SOE akkor mégis megkapta hozzá a külügy engedélyét. A bekövetkezett diplomáciai botrány nyomán, az Ehrenfels esetében már biztosan nem járultak volna hozzá, hiszen ezúttal az amúgyis meglehetősen kétkulacsos politikát folytató Portugália területi szuverenitását készültek megsérteni. Tetszett, nem tetszett, de katonák helyett, civileket kellett bevonni, akik formálisan nem voltak a brit haderőkhöz köthetők. Nem akarták megkockáztatni, hogy a portugálok megtorlásul megtagadják a szövetségesektől kikötőik használatát és így hajóiktól a tankolás és a javítások lehetőségét.

De kiket vonjanak be? Pugh alezredes találta meg a megoldást a Kalkuttai Könnyűlovasság formájában, amelynek egyébként tiszteletbeli tagja volt. Felkereste tehát barátját Bill Grice ezredest a nyugalmazott katonatisztet, az egység akkori parancsnokát és hosszan elbeszélgettek.

William H. Grice ezredes a Kalkuttai Könnyűlovasság díszegyenruhájában

A Kalkuttai Könnyűlovasság a brit haderő egyik nagy multú egysége volt, amelynek története a 18. századig nyúlt vissza. Az itt szolgáló katonák, számos hadjáratban bizonyították bátorságukat a Brit Birodalom érdekeinek védelmében, ezért külön emlékművük is van a londoni Szent Pál katedrálisban és azt a megtisztelő feladatot is ők kapták, hogy az egység adta India mindenkori alkirályának (főkormányzójának) lovas kíséretét az ünnepségeken. A Kalkuttai Könnyűlovasságot 1872 - ben tartalékos alakulattá minősítették át és ezután önálló katonai egységként utoljára a dél-afrikai búr háborúkban vetették be őket.

Ezután a Kalkuttai Könnyűlovasság egyre inkább afféle elit társasági klubbá vált, ahova nagy megtiszteltetésnek számított bekerülni és már nem igazán hasonlított valódi katonai egységre. Ennek ellenére dicső elődeiknek nem kellett szégyenkezniük miattuk a túlvilágon, mert több mint ötvenen estek el a két világháborúban, más alakulatokban szolgálva és a Kalkuttai Könnyűlovasság hat tagja kapott Viktória Keresztet bátorságáért. Arról, hogy valakit felvegyenek soraikba, a többiek döntöttek szavazással és fő feltétele a katonaviseltség volt. A tisztjeiket, altisztjeiket 1857 óta maguk választották, az előléptetésekről pedig az illető érdemeinek alapján az ezred tagjai döntöttek szintén szavazással. Rendszeresen tartottak néhány hetes kiképzéseket is, amelyeket mindig nagyon komolyan vettek. Amikor kitört a 2. világháború, a kalkuttaiak testületileg önként jelentkeztek katonai szolgálatra, de csak azokat vonultatták be, akik koruk és fizikai állapotuk alapján alkalmasak voltak rá. Az idősebbek és azok, akiknek a munkája nélkülözhetetlen volt a hátországban, kénytelenek voltak otthonmaradni és esténként a klubban néhány ital mellett megbeszélni a háború aktuális fejleményeit.

Grice ezredes megérdemelten viselte rangját. Fiatal tisztként, 1918 áprilisában ő is ott volt a HMS Vindictive fedélzetén és részt vett a Zebrugge kikötője elleni híres rajtaütésben. Pugh - gal lezajlott beszélgetése után másnapra összehívta bajtársait és a részletek mellőzésével vázolta nekik, hogy felkérést kaptak egy veszélyes, titkos küldetésben való részvételre. Nem titkolta, hogy a fegyvert és a robbanószert az SOE biztosítja, de mivel mindez London jóváhagyása nélkül történik, nem számíthatnak a brit kormányzati szervek segítségére, ha fogságba esnek, vagy megsebesülnek. Azt is tudatta velük, hogy mivel az akció hivatalosan nem történik meg, sem ők, sem pedig családjuk nem számíthatnak semmiféle kárpótlásra, kitüntetésre, hivatalos elismerésre, még siker esetén sem. A kemény, nem túl sok jóval kecsegtető feltételek ellenére, a jelenlévő mintegy harminc, tiszteletreméltó úriember - kereskedők, ügyvédek, üzletemberek, mérnökök, hivatalnokok -, habozás nélkül, azonnal önként jelentkezett. Pugh és Grice mindketten részt kívántak venni a küldetésben, amelyhez így még további tizennyolc emberre volt szükségük. Erőnlétük alapján, a Kalkuttai Könnyűlovasság tagjai közül végül tizennégyet találtak alkalmasnak, ezért egy másik hasonló, tartalékos egységből a Kalkuttai Skót Önkéntesektől is beszerveztek további négy embert.

A kiválasztottak ezek után otthon és a munkahelyükön bejelentették, hogy egy időre a goai határ közelébe, mennek kiképzésre, ami tulajdonképpen részben igaz is volt. Felkészítésüket a hadsereg két szolgálaton kívüli altisztje végezte. Egyikük, amikor meglátta, hogy kiknek kell gyorstalpaló kommandós kiképzést tartaniuk megjegyezte: „Ha ez a könnyűlovasság, akkor milyen lehet a nehéz?” A középkorú úriemberek erőnlét tekintetében ugyan nem vehették fel a versenyt az SOE harcedzett, ifjú kommandósaival, de fizikai hiányosságaikat határtalan lelkesedéssel és elszántsággal pótolták. Mivel a hírszerzési jelentések nyomán heves ellenállásra számítottak - viszont az olyan kézifegyverek, mint a revolver és a Sten géppisztoly használata nem volt idegen számukra -, kiképzőik elsősorban állóképességük javítására, a puszta kézzel és késsel vívott közelharcra, valamint a robbanóanyagok használatára koncentráltak a rendelkezésre álló rövid idő alatt. A felkészülés során alaposan áttanulmányozták az Ehrenfels belső elrendezését is, a megszerzett dokumentumok és rajzok alapján. A mintegy kéthetes kiképzést követően, a feltűnést kerülve, kisebb csoportokban, vonattal a délnyugat-indiai Kochinba utaztak, hogy bevárják a hajót, ami majd a célba juttatja őket. A négynapos várakozás unalmát sétával, kerékpározással és néhány pohár whisky melletti esti beszélgetésekkel töltötték a Malabar Hotel teraszán. Aztán befutott hajó.

A botcsinálta kommandósok igencsak meglepődtek, amikor meglátták járművüket, amelyet bajtársuk, Bernard Davies parancsnok irányított, aki valaha Őfelsége egyik rombolóján szolgált tisztként. A Phoebe amely egyenesen Kalkuttából érkezett, körülhajózva Indiát - útközben érintve Ceylon szigetét -, valójában nem is volt tengeri hajó, hanem egy 60 méter hosszú, gőzmotoros uszály. 1913 – ban építették Glasgowban a Ferguson Brothers – nél és mióta Indiába került, a Hoogly folyó medrének kotrásánál használták. Azért esett a lassú, ütött – kopott vén teknőre a választás, mert a rendelkezésre álló rövid idő alatt nem tudtak jobbat felhajtani, hadihajó pedig szóba sem jöhetett… Miután sikerült kibérelni, Grice ezredes azonnal feltette a kérdést Davies - nek, hogy el tudná – e vinni Kochinba. A Royal Navy veteránja közölte, hogy minden további nélkül, de minél hamarabb indulnia kell, hogy a monszun beállta előtt célba érjenek, tekintve, hogy a Phoebe mindössze alig 9 csomós sebességre volt képes és folyami hajó lévén, nem bírt volna ki még egy kisebb tengeri vihart sem. Egyrészt emiatt, másrészt azért kellett a partközelben hajózniuk, mert a bengáliakból álló legénység sohasem hajózott a nyílt óceánon. A bátorságukat így is meg kellett erősíteni a szokásos bérük duplájának kifizetésével.

A Phoebe gőzmotoros uszály

Mialatt a kalkuttaiak hajójukra vártak, egyik bajtársuk Jock Cartwright, elutazott Marmugoába és miután megszállt a helyi hotelben, másnap sétára indult. Az SOE által biztosított pénzzel lefizetett egy befolyásos helyi hivatalnokot, hogy március 9 – én rendezzen a város karnevált és ezzel egyidőben tartsanak fogadást a város előkelőségeinek is, amire hívják meg a kikötőben veszteglő hajók tisztjeit. A portugál nem volt ostoba ember, így nagy valószínűséggel sejtette, mi lehet a háttérben, de miután átvette a felmerülő költségekre átadott bankjegyköteget, nem kérdezősködött. Ezután a brit úriember végigjárta a kikötői kocsmákat és bordélyházakat, majd ismét pénz átadásával, fedezve ezek tulajdonosainak felmerülő költségeit is, rávette őket arra, hogy a külföldi tengerészek a karnevál idején ingyenesen vehessék igénybe szolgáltatásaikat. Azzal az eléggé átlátszó mesével állt elő, hogy egykori tengerészként, szeretne egy kis örömet szerezni a kikötőben rostokoló bajtársaknak. Az érintettek ezt vagy elhitték, vagy nem, (valószínűleg nem…) mindenesetre a pénz átvétele után ők sem tettek fel kérdéseket. Cartwright – nak azt is sikerült elérnie, hogy a város néhány taxisának, az akció estéjén másfelé akadjon dolga és még véletlenül se menjenek a belváros felé… Elvileg minden készen állt az Operation Creek, vagyis a Patak Hadművelet végrehajtásához. A megnevezéssel kapcsolatban egyébként van némi bizonytalanság, mert egyes szerzők szerint a Patak Hadművelet elnevezés a Roeffer kapitány megvesztegetésére tett kísérlet volt, míg az Ehrenfels elleni akció Mackenzie ötlete nyomán a Longshanks (kb. hosszú lábak) fedőnevet kapta, állítólag Stewart ezredes feltűnően hosszú lábai miatt… Mindenesetre az Operation Creek elnevezés terjedt el a köztudatban.

Amiért nem járt kitüntetés

Március 9 – ről 10 - re virradó éjszaka, a mormugaoi kikötőbe hangos zene hallatszott a javában zajló városi karneválról és az utcák tele voltak emberekkel. Valószínűleg ezért, senkinek sem tűnt fel, hogy a világítótorony és a kikötő bejáratát jelző bója lámpája nem világít. Amíg a német és az olasz tengerészek egy része a parton élvezte a kocsmák és a nyilvánosházak szokatlan nagylelkűségét, addig a fedélzeten maradt tásaik bosszankodtak, hogy őrségben kell unatkozniuk. Ezalatt tisztjeik közül is többen a város elitjének társaságában szórakoztak. Örültek, hogy kis időre kiszabadulhatnak az elmúlt hónapok nyomasztó unalmából és végre van egy kis változatosság. A sötét kikötőbe megérkező Phoebe – t senki sem vette észre (vagy legalábbis nem mutatta), mivel gépét leállították és hagyták, sodródni. A fedélzeten Pugh és Clive embereikkel feszülten várakoztak, készültek a várható összecsapásra. A Mormugao felé vezető út alatt, létrákat eszkábáltak bambusznádból, cipőik talpára pedig vastag filcet ragasztottak, hogy hangtalanul tudjanak mozogni a fedélzeten, bár erre az óvintézkedésre mint utólag kiderült, nem volt szükség. Arcukat feketére mázolták, jelzések nélküli khakiszínű ingeiket és nadrágjaikat alaposan meglocsolták whiskyvel, hogy fogságba esés estén, arra hivatkozhassanak, hogy részeg angol veteránok magánakciójáról van szó. Alaposan felfegyverkezett mindenki, mert kezükben Sten géppisztolyok, övükben revolverek és kések, zsebeikben plasztik robbanóanyag csomagok voltak. Az SOE megfigyelőitől előzetesen kapott tájékoztatás szerint a németek készültek egy támadásra, így nem tartották kizártnak, hogy golyózápor fogadja majd őket. A terv szerint az első csapat a horgonyláncokat robbantotta volna fel, a második a parancsnoki hidat és a géptermet kerítette volna hatalmába, míg a Pugh vezette harmadik feladata volt a rádió felkutatása.

Éjjel 2 óra 30 körül, a lassan sodródó Phoebe oldala nekiütődött az Ehrenfels oldalának, ami rögtön felkeltette a fedélzeten őrködő és nagyon unatkozó tengerész figyelmét. A hajóról csak egy generátor zúgása hallatszott és néhány fedélzeti lámpa égett bágyadt fénnyel. Az őr a mellvédhez lépett és lekiáltott a sötétbe, hogy kicsodák és mit akarnak. Erre németül az a választ kapta, hogy kikötői bárka érkezett szállítmánnyal. A német persze rögtön gyanút fogott és megkérdezte, miért hajóznak világítás nélkül, de főképpen miért éjszaka jönnek, de erre olyan felelet érkezett, amire nem számított. A következő pillanatban ugyanis kötelekre rögzített erős fémkampók csapódtak a mellvédre, mint valami kalózokról szóló mozifilmben, hogy egymáshoz kapcsolják a két hajót, majd a bambuszból buherált létrákon fegyveresek másztak fel. Az őr hátrahőkölt és elordította magát, majd az övébe tűzött jelzőpisztollyal nem a levegőbe, hanem az olajjal fellocsolt fedélzetre lőtt, amitől az a felhalmozott olajoshordókkal együtt azonnal lángrakapott. (Roeffer egy brit támadás esetére ilyen tűzcsapdákat telepíttetett szerte a hajón és kapitánykollégái is követték a példáját.) Felkelepelt egy Sten és az őr holtan bukott át a korláton. A felcsapó lángok elzárták az utat a horgonyláncok felé, így azok felrobbantása már szóba sem jöhetett, viszont a kiabálás és a lövések dörrenése nyomán meggyulladt egy keresőfényszóró, hogy pillanatokkal később hangos csörömpöléssel ki is aludjon egy géppisztolysorozattól.

A felriasztott legénység eléggé vegyesen reagált. Szó sem volt a várt heves, szervezett ellenállásról, bár többen így is kézitusába bocsátkoztak a betolakodókkal, de őket lelőtték, vagy leütötték, mások viszont inkább megadták magukat, esetleg a hajó belsejébe menekültek és elrejtőztek.

A támadók figyelme a fő célpontjuk, a felépítmény felé fordult, ahova könnyedén be is jutottak. Az egyik tisztjével a hídon tartózkodó Roeffer kapitány látva mi történik odakint azonnal tudta, hogy elérkezett, amire már régóta várt. Egyik kezében pisztollyal a vészjelzőhöz ugrott, hogy riassza a másik három hajó személyzetét. Megrántotta a zsinórt, mire a vészsziréna felbődült, de hamar elhallgatott, mert a következő pillanatban berúgták az ajtót. A kapitány meglepődhetett, hogy nem a Királyi Haditengerészet elit kommandósai, hanem feketére mázolt arcú, legalábbis jócskán középkorúnak tűnő angol úriemberek csaptak le rájuk, akik erőteljes whiskyszagot árasztottak… Mielőtt ő és a vele lévő tiszt Walter pisztolyukat akár egyszer is elsüthették volna, leterítette mindkettőjüket egy sorozat. A támadók közül az egyik még visszafordult és revolverével belelőtt Hitler falon függő portréjába, egyenesen a Führer szúrósan bámuló szemei közé. Miután a híd üresnek bizonyult, továbbrohantak a rádiósszobába, de ott csak a falból kimeredő csupasz vezetékeket, az antenna elvágott kábelét és vígan lobogó tüzet találtak, amit az ott ténykedő német tengerésztiszt a dokumentumokra dobot gyújtópalackkal produkált. Ezért „jutalomképpen” leütöttek és otthagyták.

Pugh az embereivel eközben lent a hajó gyomrában a gépházba ment, hogy megpróbálják üzembe helyezni a dízeleket, de csalódottan látták, hogy a padlón szerteszét alkatrészek és szerszámok hevertek. A motorokat szándékosan használhatatlanná tették. Itt nem volt már keresnivalójuk és elindultak, hogy elintézzék a titkos rádióadót.

A csapat átkutatott minden helyiséget, de csak üres kabinokat és tárolóhelyiségeket találtak. Aztán valakinek feltűnt egy a többitől eltérő, erős vasajtó, amire németül a „Veszély – Nagyfeszültség” felirat volt felfestve. Megpróbálták szétlőni a zárat, de az nem engedett, így végre hasznát vehették a magukkal vitt plasztiknak. A Nobel 808, mandulaillatú zöld gyurmára emlékeztetett és az SOE ügynökök kedvenc robbanóanyaga volt. Most is bevált. Éles villanással kísért dörrenés után, a zárnál átlyukadt ajtó füstölögve kivágódott és a mögötte lévő kis helyiségben nem áramelosztó volt, hanem egy asztal, szék és a keresett adó – vevő berendezés, modernebb, mint az Ehrenfels eredeti rádiója. Hirtelen a hajó megrázkódott és megbillent. Nem tudták mi történhetett, de nem volt vesztegetni és bámészkodni való idő, ezért a német elektronikai ipar csúcsmodellje pillanatokon belül szikrázó, füstölgő, összelyuggatott roncshalmazzá vált. Odakintről szórványos még lövések hallatszottak, majd váratlanul háromszor megszólalt a Phoebe gőzkürtje, jelezve, hogy a kalkuttaiak azonnal térjenek vissza. A padló újra meglódult a lábuk alatt, de azért még gyorsan letépték a frekvencitáblázatot a falról és már rohantak is kifelé.

A Phoebe kormányházában már amúgyis türelmetlenül várakozó Davies parancsnoknak a fentről hallatszó harci zaj és kiáltások mellett, egyszer csak újabb igencsak nyugtalanító hangok ütötték meg a fülét. A két hajót összetartó kötelek szemmel láthatóan megfeszültek, a létrák is elmozdultak és az Ehrenfels felől fülsértő, recsegés és csikorgás hallatszott. Rájött, hogy a német hajó kezd megdőlni és süllyed, mert a legénység néhány addig rejtőzködő tagja valószínűleg lelopózott a gépterembe és megnyitotta a fenékszelepeket. Háromszor megszólatatta a gőzkürtöt, ugyanis ez volt a visszavonulás előre megbeszélt jele. Nem hiányzott, hogy bárki is ottrekedjen az égő és lassan oldalra dőlő Ehrenfels fedélzetén. Kisvártatva a Kalkuttai Könnyűlovasság harcosai mindannyian megérkeztek és kisebb – nagyobb sérülésekkel, de megúszták a kalandot. Sőt váratlan vendégeket is hoztak magukkal, ugyanis a magukat megadó német tengerészek közül három mindenáron velük akart menni, mondván hogy utálják a nácikat. Ha némileg gyanakodva is, de végül magukkal vitték őket. Az egész akció kezdete óta alig telt el 35 perc és a vén gőzbárka lassan eltávolodott a végét járó Ehrenfelstől, hogy amilyen gyorsan csak tellett tőle, kijusson a kikötőből. A kalkuttaiak besegítve a személyzetnek, egymást váltva lapátolták a szenet a kazánba hogy a lehető legnagyobbb sebességre ösztönözzék a Phoebe – t. Baj nélkül kijutottak és senki sem próbálta üldözni őket. Pugh a nyílt vízre kiérve rádión leadta a „Longshanks” kódszót, ami az akció sikeres befejezését jelentette. (üzenetének vétele után, az SOE rádiósai leadtak egy jól érthető, blöffnek szánt üzenetet Goa közelgő brit lerohanásról, ezzel nem kis zavart keltve a túloldalon) Pugh a hazavezető úton többet nem rádiózott, mert attól tartott, hogy a német tengeralattjárók felfigyelnek rájuk. Mivel nem lehettek biztosak benne, hogy mialatt ők a fedélzeten verekedtek, nem adtak le támadásukról egy utolsó rádiójelentést, az egész hazavezető út során feszülten figyelték a vizet, rettegve attól, mikor bukkan fel egy bosszúra szomjazó U-boot periszkópja és robbantja ki őket az óceánból egy torpedóval. Erre végül szerencsére nem került sor és a Phoebe komótosan haladva, hazajuttatta utasait Kalkuttába minden baj nélkül.

Amikor megszólalt az Ehrenfels vészjelző szirénája, a partin szórakozó német és olasz tengerésztisztek azonnal tudták, hogy nagy baj van. Egyikük, aki éppen Vasco da Gama város rendőrkapitányával beszélgetett, az éles hang hallatán csak ennyit mondott: „A britek!” A város főrendőre igyekezett megnyugtatni, hogy az kizárt dolog, hiszen semleges területen vannak és nyilván csak valami otromba tréfáról van szó, de a németek és az olaszok faképnél hagyva vendéglátóikat, hanyatt – homlok elrohantak. Mivel egyetlen taxi, vagy más gépjármű sem volt a környéken, hangosan káromkodva, kénytelenek voltak gyalog eljutni a kikötőbe. Mire odaértek, a parton már jókora csődület volt, akik megbűvölve nézték a lángoló és süllyedő hajókat, mert volt mit nézni. Ugyanis ekkorra már nemcsak az Ehrenfels lángolt hanem a többi is, legénységük pedig pánikba esve, úszva menekült a part felé. A tömegben ott tülekedtek társaik is, akiket pillanatok alatt kijózanított a sziréna bőgése és azonnal otthagyták az ingyenitalt, vagy éppen a lányokat. A hajók nem szorosan egymás mellett, hanem eléggé szétszórva horgonyoztak a kikötőben, éppen azért, hogy megnehezítsék az esetleges támadók dolgát, ha le akarnák rohanni őket. Most ez megbosszulta magát, mert még egymás segítségére sem tudtak sietni. Látva az Ehrenfels pusztulását, meg voltak győződve róla, hogy nyakukon van minimum az egész brit flotta és megnyitva a fenékszelepeket, vagy a korábban telepített robbanótölteteket aktiválva elsüllyesztették a saját hajóikat, hogy azok ne jussanak az ellenség kezére.

Az Ehrenfels utolsó percei

A felgyújtott hajók Mormugao kikötőjében

A parton a tisztek az időközben befutó rendőröknek kézzel – lábbal magyarázták, hogy a britek megtámadták a hajóikat, de azok rájuk sem hederítettek, hanem egyszerűen letartóztatták őket, partra úszó több tucatnyi emberükkel együtt. A végleges számvetés szerint öt ember, köztük Roeffer kapitány meghalt, a Phoebe fedélzetén távozó három embert eltűntnek nyilvánították (ők beálltak az SOE - hez és a háború végéig annak szolgálatában is maradtak) a többieket viszont rövid időn belül bíróság elé állították, a hajók elsüllyesztése és így a kikötő működésének veszélyeztetése miatt. A portugálok, akárcsak a Koch házaspár elrablásának ügyében, most is vaknak és süketnek tetették magukat. Így a bírót nem hatotta meg különösebben, amint az Ehrenfels tengerészei dühösen bizonygatták, hogy angolul beszélő (főleg káromkodó) idegenek lőtték le a kapitányukat és foglalták el a hajót. A hetvenhét német és a harmincnégy olasz közül azokat, akik az akció ideje alatt a parton tartózkodtak (huszonegy németet, illetve tizenkét olaszt) felmentették, de a többiekkel együtt végül ők is az Aguada börtönbe kerültek és ott is maradtak a háború végéig. Nem bántak velük rosszul, sőt néha még ki is mehettek, amikor pedig egyikük – másikuk ezt kihasználva meglépett – mert voltak ilyenek – akkor sem indítottak utánuk hajtóvadászatot. A háború után a tengerészek többsége hazatért, de voltak olyanok is, akik értesülve az otthoni zavaros és nem sok jóval kecsegtető viszonyokról, Goa területén maradtak, letelepedtek és családot alapítottak. Hogy ki kapcsolta, vagy kapcsoltatta ki a világítótorony és a kikötői jelzőbója világítását a felettébb mozgalmasnak bizonyuló éjszakán nem vizsgálták, sőt 1945 októberében az internált németek keresete alapján tartott újabb tárgyalás végén az az abszurd ítélet született, hogy 1943. március 9 – ről 10 – re virradó éjszaka, semmiféle idegen hajó nem járt Mormugao kikötőjében…

Siker, vagy kudarc?

Az akció fogadtatása meglehetősen vegyes volt. Az SOE meerut – i főhadiszállásán nagy volt az öröm, mert Mackenzie, Pugh és Stewart egyértelmű sikerként könyvelték el, hiszen a rádióadót sikerült megsemmisíteni, annak ellenére, hogy a hajót nem sikerült megszerezni és kivinni a kikötőből. A sok évvel később nyilvánosságra került dokumentumok szerint azonban Londonban Colin Gubbins tábornok és az SOE vezetői totális kudarcként értékelték éppen emiatt. Mackenzie – t hamarosan hazarendelték, ahol főnöke a szőnyeg szélére állította és alaposan lehordta, majd megrovásban részesítette. Elsősorban azt vágta a fejéhez, hogy Mackenzie és emberei, nem törődve az esetleges diplomáciai következményekkel, ráadásul civilek bevonásával, a felsőbb parancsnokság engedélye nélkül szervezték meg és hajtották végre az akciót, nem is beszélve annak szerintük kétes értékű eredményéről. Mackenzie felajánlotta a lemondását, de ezt Gubbins nem fogadta el, valószínűleg azért, mert a nemsokkal később befutó jelentések igazolták, hogy az akció mégiscsak hasznosnak bizonyult. A német tengeralattjárók hadiszerencséje ugyanis az Ehrenfels rádiójának elhallgattatásával hirtelen elfogyott és nem is tért vissza többé. Március végéig mindössze egyetlen hajót, a panamai Nortunt tudták elkapni, majd április folyamán is mindössze további hármat.

A brit lapok természetesen úgy tálalták az eseményeket a közvéleménynek, hogy az elkeseredett, alaposan berúgott német és olasz tengerészek náci és náciellenes csoportjai estek egymásnak, egy görbe esetén, majd a köztük kirobbant csetepaté során gyújtották fel hajóikat.

Mackenzie tábornok végül a helyén maradhatott és a háború hátralévő ideje alatt is ő irányította az SOE távol-keleti részlegét Indiától Burmáig, amelyet 1944 márciusától Force 136 – nak neveztek és ekkorra már közel 33000 ügynök állt az irányítása alatt. A háború után a legendás hírszerző hamarosan visszatért a J. & P. Coats – hoz és onnan vonult nyugdíjba. 1988 – ban hunyt el. Pugh a háború után is aktív maradt, a malajziai felkelés idején 1949 – ben, az elit, 26. Gurkha gyalogos dandárt irányította, majd különböző magas pozíciókat töltött be a brit hadseregben. 1961 – es vonult nyugdíjba vezérőrnagyi rangban. Ő 1981 – ben hunyt el.

Kalkuttai Könnyűlovasság tagjai az akció után visszatértek civil foglakozásukhoz és megtartották titkukat azután is, hogy az egységet India 1947 – es függetlenné válásakor a Kalkuttai Skót Önkéntesekkel együtt hivatalosan feloszlatták. Soha semmilyen hivatalos elismerést sem kaptak tettükért, de nem is várták el, hiszen legtöbbjüket kárpótolta az a tudat, hogy mégis tehetett valamit a hazájáért, ha már a frontra nem engedték, ráadásul többségüknek ez lett élete nagy kalandja, még ha nem is beszélhetett róla. Apró kárpótlásként mindannyian készíttettek maguknak egy kis kitűzőt, amely egy parafa sisakot viselő tengeri csikót ábrázolt. Büszkén viselték mindannyian életük végéig, de a kis figura jelentését csak ők ismerték. Egyiküket Jack Breene - t, aki egy biztosító társtulajdonosa volt, amikor hazatérése után visszatért irodájába, üzlettársa fancsali képpel fogadta és elé tette a Mormugaoban történteket taglaló újságokat, majd elpanaszolta, hogy ő biztosította a német teherhajókat rakományukkal együtt, olyan hatalmas összegre, hogy életük végéig fizethetnek a DDG Hansának. A derék üzletember, nem értette, hogy Breene miért kezd ennek hallatán hosszan és jóízűen nevetni.

Grice ezredes tisztjeivel 1944 – ben

Az Ehrenfelst és társait a negyvenes évek végén, egymás után kiemelték, mivel a roncsok akadályozták a hajózást. (apály idején mindegyik roncs jól látható volt) A munkálatokban többen is részt egykori személyzetük Goában letelepedett tagjai közül. A négy hajó annyira rossz állapotban volt, hogy kijavítani egyiket sem volt érdemes, így miután úszóképessé tették őket, Bombay – be vontatták mindegyiket, majd szétdarabolták ócskavasnak. Velük ellentétben az öreg Phoebe sokkal szerencsésebb volt, mivel még közel három évtizedig, egészen 1971 – es nyugdíjazásáig szállította szorgalmasan a Hoogly folyóból kitermelt folyami kavicsot és homokot.

A Patak Hadművelet dokumentumai egészen 1974 – ig titkosítva voltak és csak ennek feloldása után került a történet nyilvánosságra. Négy évvel később, 1978-ban James Leasor újságíró Boarding Party címmel könyvet írt róla, amit 1980 - ban Andrew V. McLaglen rendezésében A Tengeri Farkasok (The Sea Wolves) címmel megfilmesítettek és Magyarországon is látható volt, mind a mozikban, mind a televízióban.

A Leasor könyve alapján készült filmet nagyrészt az eredeti helyszínen, Goában vették fel, de a forgatókönyvírók (köztük maga Leasor) eléggé szabadon kezelték a történetet, így nem túl hiteles. Az A Tengeri Farkasok az utolsó klasszikus, háborús kalandfilmek közé tartozik, de általában csak a B kategóriások közé sorolják. Ennek ellenére mégis kasszasiker lett, ami valószínűleg annak is köszönhető, hogy olyan népszerű színészek játszották a főbb szerepeket benne, mint Gregory Peck (Pugh), Roger Moore (Stewart), David Niven (Grice) és Trevor Howard (Cartwright), valamint a kevésbé ismert, szépséges Barbara Kellerman (Mrs. Cromwell). A színésznő az egyetlen, aki még napjainkban is él a főszereplők közül és az egyébként fiktív, náci kémnőt Mrs. Cromwellt alakította, aki megpróbálja elcsábítani, majd kedvenc fegyverével, egy tőrrel megölni az őt leleplező Stewart kapitányt. (Stewart ezredest a forgatókönyvírók lefokozták…) Érdekesség, hogy Barbara Kellerman zsidó származású, fizikus apja éppen a nácik elől menekült Angliába, nyelvtanár édesanyja pedig a francia ellenállás tagja volt.

A Tengeri farkasok főszereplői a goai forgatás idején

Az Ehrenfels osztály sorsát megpecsételte a 2. világháború. Az Ehrenfels nyolc testvére közül a Kandelfels és a Goldenfels nagy hírnévre tett szert, előbbi Pinguin, utóbbi Atlantis néven mint felfegyverzett, kereskedelmi portyázók. Számos szövetséges teherhajót és rakományukat kaparintották meg, amíg végül a Királyi Haditengerészet cirkálói le nem vadászták őket. A Reichenfels és a Kybfels, a Földközi-tengeren vívott konvojcsaták során süllyedt el, a Moltkefels pedig 1945. április 11 – én, a pomerániai Hel-félszigetnél, ötszáz többségében civil menekülttel a fedélzetén szovjet bombázás során veszett oda. A Tannenfels 1944 augusztusában Bordeaux - ban torlaszhajóként végezte. A háborút csak a Hohenfels és a Neidenfels élte túl. Előbbi brit kézre került a közel-keleten és előbb van Ruisdel, majd 1962 – es lebontásáig Ridderkerk néven holland zászló alatt hajózott. A Neidenfels pályafutása bizonyult a leghosszabbnak, mivel miután háborús jóvátételként a Szovjetunió kapta meg, egészen 1975 – ös selejtezéséig Admiral Ushakov néven a szovjet kereskedelmi tengerészet használta.

A DDG Hansa túlélte a 2. világháborút és a katasztrofális anyagi veszteségek ellenére is talpra tudott állni, sőt terjeszkedésbe kezdett az ötvenes – hatvanas években, főleg a Közel-Keleten. A hetvenes évek második felére a cég egyre nehezebb pénzügyi helyzetbe került, de a kegyelemdöfést az iszlám forradalom miatt elveszett iráni befektetések adták meg neki. A csaknem egy évszázada működő hajózási vállalat, 1980 – ban csődöt jelentett és felszámolásra került.

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 05. 09., 15:29
Létrejött a közös munka konkrét lépéseinek menetrendjét is tartalmazó együttműködési nyilatkozat a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó Védelmi Innovációs Kutatóintézet NZrt. (VIKI) és a SAAB svéd vállalatcsoport között – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
2024. 04. 29., 15:46
A NASAMS és Mistral légvédelmi fegyverrendszerek is szerepet kapnak az MH Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezred, áprilisban, Újmajorban megrendezett, négyhetes gyakorlatán. A kitelepüléssel az alakulat a Ramstein Legacy 2024-re, a NATO többnemzeti, integrált lég- és rakétavédelmi gyakorlatára készül.
2024. 04. 23., 11:46
Nehéz szívvel kezdtem bele ennek a cikknek a megírásához, mivel a V-22 Osprey a legelső, róla megpillantott kép óta nagyon is közel áll a szívemhez. Nem egyszerű feladat, ha az embernek egy kedvencéről kell kevéssé biztató híreket írnia.
2024-04-30 13:06:45
A magyar kormány és a magyar emberek a békében érdekeltek. A Magyar Honvédség képes megteremteni és megvédeni a békét – hangsúlyozta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter április 29-én, a Veszprém vármegyei Hajmáskéren, a Nullponti Lő- és Gyakorlótéren, egy páncéltörő-képesség hatásbemutató gyakorlat előtt.
2024-04-11 10:21:28
2024. április 12-től három hétig a kecskeméti repülőbázison tartózkodik a magyar részre gyártott KC-390 katonai szállítórepülőgép – tájékoztatott Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 05. 24., 11:37
A hasonló kihívások, a közös geopolitikai helyzet miatt – főleg veszély esetén – létfontosságú a hatékony és baráti együttműködés. Többek között ennek jegyében tartottak szlovén-magyar határmenti vezérkarfőnöki találkozót a Rheinmetall-gyárban, Zalaegerszegen, május 23-án.
2024. 05. 22., 10:22
Láttál már testközelből Gidránt? Szívesen hallanál a katonák mindennapjairól? Megismerkednél a Magyar Honvédség modern, high-tech haditechnikai eszközeivel két napon keresztül? Akkor ne hagyd ki a honvédelmi családi napot! Látogass el május 25-26-án, szombaton és vasárnap a Bálna Honvédelmi Központba és a Nehru-parkba!
2024. 05. 17., 11:24
Rendőrségi bejelentés érkezett a Magyar Honvédség tűzszerész ügyeletére, mely szerint feltételezett robbanóeszközre bukkantak a balassagyarmati Kóvári utcában, egy autóalkatrész-kereskedés hátsó udvarában, árokásás során.
2024. 05. 16., 10:13
Interjú Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszterrel és dr. Böröndi Gábor vezérezredessel, a Honvéd Vezérkar főnökével.

  JETfly Magazin