HMS Edinburgh – 5 tonna szovjet arany

Nehéz könnyűcirkálók

Az 1934 és 1939 között időszakban készült Town (város) osztályú könnyűcirkálók (a hajók nagyvárosokról kapták nevüket) az utolsó olyan brit hadihajók voltak, amelyeket még az 1930 – as londoni haditengerészeti egyezmény szigorú előírásai szerint terveztek, a korábbi Leander osztály továbbfejlesztéseként. A Royal Navy ezekkel próbálta ellensúlyozni a japánok új, Mogami osztályát, amelyek eredetileg könnyűcirkálónak épültek és csak azután kerültek át a nehéz kategóriába, miután 1939 – ben 155 mm – es lövegeiket 203 mm – ekre cserélték.

Az első Town osztályú cirkálók vízkiszorítása már elérte, a sorozat későbbi egységeié pedig már jócskán meg is haladta a 10000 tonnát, fő lövegeik űrmérete azonban nem lépte át a 155 mm – es limitet. A típus tíz hadihajója nem volt egyforma, bár az öttagú Southampton, a háromtagú Gloucester és a mindössze két egységből álló Edinburgh alosztály konfigurációját és meghajtását tekintve első pillantásra alig különbözött egymástól, de jobban szemügyre véve őket, már észrevehetőek voltak az eltérések, ami elsősorban folyamatosan bővített fegyverzetükben és egyre fejlettebb fedélzeti elektronikájukban nyilvánult meg.

Az utolsóként gyártásba vett Edinburgh alosztályt tartják a típus legjobban sikerült verziójának. 13386 tonnás vízkiszorításukkal és 187 méteres hosszukkal korábban épült féltestvéreikhez képest mintegy 2000 tonnával nehezebbek és 7 méterrel hosszabbak lettek. Ehhez képest, maximális sebességük (32,25 csomó - kb. 60 km/óra) és hatótávolságuk (kb. 9800 kilométer) egyáltalán nem csökkent. Ezt annak köszönhették, hogy a négy Admiralty típusú, 3 hengeres olajkazánhoz kapcsolódó, négy Parsons gőzturbina összteljesítményét 75000 – ről, sikerült 82500 lóerőre növelni.

Bár a Town osztály a könnyűcirkáló kategóriába tartozott, 124 mm – es oldal és 76 mm – es fedélzeti páncélzatukkal védelmük jobbnak számított a korabeli nehézcirkáló típusokénál.

A fő fegyverzetet a négy toronyba telepített, 12 darab 152 mm - es Mk XXIII BL6 típusú löveg jelentette. Az Edinburgh alosztály esetében eredetileg már 16 ágyúval számoltak, azonban ehhez teljesen új, nagyobb és bonyolultabb lövegtornyot kellett volna tervezni, így aztán erről lemondtak és maradtak a korábbi, a gyakorlatban már bevált elrendezésnél. A 152 mm – es ágyúk elsődlegesen más hajók leküzdésére szolgáltak, mivel azonban csöveiket a szokásosnál nagyobb szögben lehetett megemelni, ezért akár a támadó repülőgépek ellen is bevethetőek voltak. Ezt segítette az akkor nagyon korszerűnek számító ABU (Auto Barrage Unit), a Type 283 típusú légvédelmi radarral kombinált, analóg tűzvezető számítógép is, amely a gyorsabb és hatékonyabb tüzelést lehetővé tette. Kifejezetten légvédelemre, a hajó középső részén, oldalanként 6 – 6 darab 102 mm – es, Mk XVI löveg és a két kémény közötti, megemelt platformokon lévő két nyolccsövű MkVIII - jellegzetes hangja miatt csak pom–pom ágyúnak nevezett - gépágyú, valamint a 8 darab 12,7 mm - es Vickers géppuska szolgált, amelyek működését a Királyi Haditengerészetnél 1931 – ben rendszeresített HACS (High Angle Control System) tűzvezető rendszer hangolta össze, meglehetősen hatékonyan. Kiegészítő fegyverként a cirkálók még két háromcsövű, 533 mm – es torpedóvetőt is kaptak - bár ezeket ritkán használták -, a tengeralattjárók felderítésére pedig rendelkeztek már az ASDIC (Allied Submarine Detection Investigating Committee) elnevezésű korai szonárberendezéssel is.

A nagyobb brit hadihajók felderítésre, járőrözésre, illetve tengeralattjáró elhárításra egy, vagy két, de a csatahajók akár több Supermarine Walrus (becenevén Shagbat – kb. cammogó denevér) kétfedelű repülőcsónakot is hordoztak. Az Edinburgh osztályon kettőt rendszeresítettek a csúnya, de hatékony típusból, amelyeket használaton kívül a fő felépítmény alsó szintjén kétoldalt lévő hangárokban tároltak hátrahajtott szárnyakkal. Indításuk a fedélzetre merőlegesen elhelyezett katapulttal történt, amelyre az elülső kémény kétoldalán álló darukkal emelték rá őket.

Az Edinburgh osztály névadó egysége a Newcastle-upon-Tyne – ban, a Swan Hunter and Wigham Richardson Hajógyárban épült, testvére a HMS Belfast pedig a titanic szülőhelyén, a legendás Harland and Wolffnál, a nevét adó városban, az észak–írországi Belfastban. Az Edinburgh gerincét 1936. december 30 - án fektették le és 1938. március 31 – én bocsátották vízre, majd 1939. július 6 – án állt szolgálatba a scapa flow – i haditengerészeti bázison, a Honi Flotta 18. Hajórajának legújabb egységeként. A 2. világháború első hónapjaiban az északi vizeken, főleg a Norvégia partjai előtt felállított brit tengeri blokádon átjutni próbáló német szállítóhajókra vadászott testvére társaságában. Amikor 1939. október 16 – án éppen a skóciai Firth of Forth öbölben horgonyzott, a Luftwaffe bombázói rajtaütöttek az ott állomásozó brit hadihajókon és a Southampton cirkálóval, valamint a Mohawk rombolóval együtt megrongálták és emiatt egy időre kiesett a szolgálatból. Kijavítása után kezdte meg rendszeres konvojkísérő küldetéseit, amelyek során sűrűn megfordult mind az Északi, mind a Földközi-tengeren, a Közel-Keleten és az afrikai partoknál. 1941 májusában részt vett a Bismarck üldözésében is, de elpusztításának dicsőségéből nem vehette ki a részét, mivel Brest kikötője előtt kellett lesben állnia és várnia a sérült német óriás esetleges megjelenését, azonban az odáig már nem jutott el.

Az Admiralitás 1941 decemberében helyezte ismét az északi vizekre és ettől kezdve a Szovjetunióba hadianyagot szállító konvojokat védelmezte, mint Stuart Bonham-Carter ellentengernagy zászlóshajója. 1942. április 19 – én a PQ 14 nyolc hajójával érkezett meg Murmanszkba. (a konvoj eredetileg huszonnégy szállítóhajóból állt, de a többi a sarki jég és a viharos időjárás miatt kénytelen volt visszafordulni Izlandra, egyet pedig elsüllyesztett egy német tengeralattjáró)

A többnapos murmanszki tartózkodás után, az Edinburgh soron következő feladata a kilenc rombolóból (ebből három szovjet), négy aknaszedőből és a Lord Middleton nevű tengeralattjáró elhárító trawlerből álló védőkíséret zászlóshajójaként az izlandi Reykjavikba induló, tizenhárom üres teherhajóból álló QP 11 konvoj védelme volt. (ezek többsége amerikai, brit és panamai illetőségű volt, kivéve a szovjet Ciolkovszkijt) Murmanszk sohasem tartozott a legkellemesebb helyek közé, ezért a brit tengerészek alig várták, hogy elszabaduljanak onnan, bár jól tudták milyen veszélyes útnak néznek elébe. Alig néhány órával a tervezett indulás előtt, váratlan dolog történt. Hugh Faulkner sorhajókapitányt, az Edinburgh parancsnokát főnöke tájékoztatta, hogy a területileg illetékes szovjet tengerészeti parancsnokkal, Golovko tengernaggyal történt négyszemközti megbeszélése nyomán, egy szigorúan titkos szállítmányt is a fel kell venniük, hogy azt haladéktalanul Angliába szállítsák. Kisvártatva aztán a rakpartra toltak egy lezárt vasúti tehervagont, amelyet állig felfegyverzett NKVD legények őriztek, majd a fedélzetre lépő mogorva szovjet tisztek egy részletes jegyzéket adtak át neki 93 ládányi, összesen 465 darab, egyenként 11 – 13 kilogrammos aranytömbről, amely a Szovjetuniónak leszállított hadianyagért fizetett előleg volt, akkori áron kb. 1,5 millió font sterling értékben. Az aranyat, az egyik elülső lőszerraktárba hordták le, mivel a közvetlenül mellette húzódó páncélöv miatt, az számított a legvédettebbnek. A zöld fadobozok teljesen jellegtelenek voltak és közönséges lőszeresládáknak látszottak, de hogy megkülönböztethetők legyenek azoktól, vörös festékkel jelzéseket pingáltak rájuk. A festék valamiféle vízalapú vacak lehetett, mert miközben a hideg ellenére is alaposan megizzadó tengerészek lehordták őket a hajó gyomrába, a zuhogó havaseső elkezdte leoldani és útjukat a latyakos fedélzeten jól látható, vörös foltok szegélyezték, mint a vércseppek… Az egyik brit tengerész aki a titkolózás ellenére hamar rájött mi van a kicsi, de dögnehéz ládákban, meg is jegyezte a mellette álló tisztnek: „Rossz utazás lesz uram! Orosz arany, csöpögő vér.”

Az U-456 lecsap

A konvoj április 28 – án, késő délután indult útnak és este – már amennyire estének lehet nevezni az északon a tavaszi – nyári időszakra jellemző, állandó, bágyadt derengést - 19 óra körül érte el a Barents-tengert, megpróbálva a lehető legjobban eltávolodni, a német tengeralattjárók fő vadászterületétől. Persze nem sikerült észrevétlennek maradniuk, mert 29 – én felfedezte őket egy felderítést végző Junkers Ju 88A-17 torpedóvető és így hamarosan a kifejezetten a PQ 15/QP 11 konvojok megtizedelésére összeállított Strauchrittergruppe elnevezésű farkasfalka összes közelben ólálkodó tengeralattjárója a nyakukon volt. Előbb az U-88, majd az U-436 intézett sikertelen támadást a konvoj ellen, de a QP 11 szerencséje akkor fogyott el végleg amikor egy újabb vadász is bekapcsolódott az üldözésbe: az U-456.

A VIIC típusú U-boot még 29 – én hajnalban indult az észak-norvégiai Kirkenesből ugyancsak a Strauchrittergruppe részeként, a fiatal, de már többszörösen kitüntetett Max-Martin Teichert korvettkapitány parancsnoksága alatt. A farkasfalka taktika szokásos eljárása szerint az első hajó - jelen esetben az U-88 - amely észlelte célpontot, rádión jelentette annak pozícióját, hogy a többiek is csatlakozhassanak hozzá és együtt lecsapjanak. Teichert az üzenet vétele után azonnal megindult a konvoj várható felbukkanási helye felé, de pechjére, a rossz látási viszonyok és egy bosszantó műszerhiba miatt nem sikerült a lomha teherhajókra rátalálnia, ezért más préda után nézett. Hamarosan talált is egyet, nem is akármilyet.

A toronyban álló egyik megfigyelője váratlanul tőlük délre, egy gyorsan, erősen cikkcakkolva haladó, általa Belfast osztályúként azonosított brit cirkálót vett észre. A német kapitány azonnal jelentette rádión felfedezését a parancsnokságnak, majd üldözőbe vette a célpontot.

Az Edinburgh ekkor a QP 11 előtt járt és éppen visszafordulni készült, miután átfésülte a konvoj előtti mintegy 37 – 40 kilométeres tengerszakaszt. Teichert a rossz idő és a cikkcakkolás miatt ugyan többször is szem elől vesztette a nagy hajót, de az szerencsére előbb – utóbb mindig újra előbukkant a hóesésből, így miután sikerült kellőképpen a közelébe férkőznie, már csak a megfelelő pillanatot kell kivárnia. Amikor 16 óra 10 – kor, már csak nagyjából 1200 méternyire járt tőle, az ASDIC kezelője észrevette az U-456 jelenlétére utaló gyanús jeleket, de amikor ezt jelentette feletteseinek, azok vaklármának vélve a dolgot, utasították, hogy hagyja őket figyelmen kívül őket. (a Barents-tengeren a hanglokátorok gyakran produkáltak hamis célpontokat) Így amikor a cirkáló ismét láthatóvá vált, Teichert két másodperces időközzel, az 1 - es, 2 – es és a 4 – es csőből három torpedót indított rá. Az általa számított kb. 80 másodperces futási idő letelte után csak két tompa dörrenés hallatszott, mert a harmadik „hal” mellé ment, de a másik kettő így is elegendőnek bizonyult. A briteknek szerencséjük volt, hogy az U-456 – nak nem maradt több torpedója, amivel megadhatta volna a kegyelemdöfést. Most azonban vészmerüléssel menekülnie kellett, mert az akkorra már a közelben járó konvoj védőkíséretéből azonnal kivált a Forester romboló, majd teljes sebességgel száguldva kutatni kezdett az ellenség után és vízibombákat szórt a vízbe. Ám amikor váratlanul lassulni kezdett, a dühös Huddart parancsnokkal közölték a gépteremből, hogy a szelepek beragadtak és rendbehozataluk időbe kerül, ezért kénytelen volt dolgavégezetlenül visszafordulni. Azt nem tudhatta, hogy ledobott vízibombáival azért mégis sikerült megrongálnia az U-boot tornyát és az egyik periszkópját. Teichert a Forester kényszerű távozása után ismét a felszín közelébe vitte hajóját és miután rádión jelentette a sikeres támadást, tisztes távolból tovább figyelte mit művelnek a britek ezek után.

A súlyosan sérült zászlóshajó nem tudott az amúgyis lassú és sebezhető teherhajókkal maradni, ezért Bonham-Carter utasította a HMS Bulldog parancsnokát, Richmond kapitányt, hogy vegye át a védőkíséret vezetését és így haladjanak tovább. Az Edinburgh mellett csak a Forester, a Foresight, valamint a szovjet Kujbisev, a Szokrusityelnyij és a Gremjastyij rombolók maradtak. A rádión leadott segélykérés nyomán, Murmanszkból, hamarosan elindult a Royal Navy ott állomásozó 6. Aknaszedő Flotillájának négy Halcyon osztályú korvettje a Hussar, a Gossamer, a Niger és a Harrier, majd út közben csatlakozott hozzájuk az addig a Piksujev-foknál tartózkodó, Rubin nevű tengeri vontató is az Északi Flottából, de időbe telt, amíg odaérnek.

A QP 11 maradék kíséretével hátrahagyva az egyelőre mozgásképtelen Edinburgh - öt, továbbhaladt Izland felé. Az útvonalat úgy számították ki, hogy észak felől az úszó jég védelmét élvezzék és ez hamarosan nagyon is jól jött, mert új játékosok kapcsolódtak be a játszmába. Időközben ugyanis, Kirkenesből kifutott a Zerstörergruppe „Arktis” három nagy rombolóból álló Nordmeer harccsoportja is, Alfred Schulze-Hinrichs sorhajókapitány parancsnoksága alatt. A rombolóflotilla zászlóshajója a Hermann Schoemann (Z7) volt, egy 3160 tonnás, 1934A típusú egység öt 127 mm – es löveggel, két négycsövű 533 mm – es torpedóvetővel. Két kísérője, a nagyobb, 1936A osztályba tartozó Z24 és Z25 volt. Ezek a 127 méteres hajók 8 méterrel hosszabbak és 500 tonnával nehezebbek voltak zászlóshajójuknál, fő fegyverzetük pedig a két négyes torpedóindítón kívül, négy darab, rombolóhoz képest nagy, 150 mm – es, tehát már inkább könnyűcirkálókra jellemző lövegből állt. A német rombolók a 2. világháború folyamán alaposan kivették részüket az északi vizeken vívott harcokból és súlyos veszteségeket szenvedtek. Tervezési hibából adódó, hírhedten rossz tengerállóságuk ellenére, erős fegyverzetük és csaknem 70 km/órás maximális sebességük miatt azonban félelmetes ellenfeleknek számítottak.

A Nordmeer Harccsoport május 1 - én délután érte el a QP 11 – et. A brit rombolók (Amazon, a Beagle, a Beverly és a Bulldog) észlelve az ellenséget, azonnal elkezdtek álcázó füstfüggönyt fejleszteni és közben csatárláncba fejlődve elállták az ellenség útját. A Schoemann 14 óra 5 perckor nyitott tüzet kb. 20 kilométer távolságból és annak ellenére, hogy a füstfüggöny és a rossz idő ellenére a német tüzérek eléggé rosszul láttak, kétszer is eltalálták az Amazont, de az sérülései ellenére harcképes maradt. Eközben a Z24 és a Z25 két - két torpedót lőtt ki a teherhajókra, de csak az egyik legkisebbet, a 2874 tonnás Ciolkovszkijt sikerült telibetalálni és elsüllyeszteni. Az elkövetkező órákban, a németek még további négy kísérletet tettek a konvoj megritkításra, de a kísérőhajók heves ellenállása és az egyre rosszabb idő végül meghátrálásra késztette őket. Hinrichs kapitány 17 óra 50 körül úgy döntött, hogy inkább a könnyebb célpontnak ígérkező, Edinburgh felkutatására indul.

A QP 11 konvoj továbbhaladt Reykjavik felé, de útja továbbra sem volt nyugodt, mert az U-589 és az U-251 is megkísérelt egy – egy támadást, de végül május 7 – én immár újabb veszteségek nélkül sikerült elérnie Izlandot.

Ágyúk és torpedók

Mialatt a QP 11 az ellenség meg – megújuló rohamait próbálta visszaverni, a hátrahagyott Edinburgh legénysége a saját hajójával küzdött. Az első torpedó az egyes kazánházban robbant - nem messze attól a raktártól, ahol az aranyat elhelyezték -, szétrombolva mindent és megölve szinte mindenkit. Akikkel a robbanás azonnal végzett, szerencsésebbek voltak azoknál a társaiknál, akik egy szinttel feljebb, a legénységi szálláson voltak éppen, mert nekik egyszerűen megnyílt a lábuk alatt a padló és belezuhantak az odalent kavargó, tengervízzel kevert fűtőolajba, ami a felszakadt falú üzemanyagtartályokból zúdult ki. A mintegy ötven ember közül csak nagyon kevesen tudtak kimenekülni a sűrű, feketésbarna, jéghideg borzalomból.

 Ha ez a találat súlyos volt, a második egyenesen katasztrofális. Az Edinburgh ívelt tatja, a kormányművel és a jóval hátrébb lévő két belső propellerrel együtt nagyrészt eltűnt, illetve csak összegörbült roncsok maradtak a helyén. A páncélozott tatfedélzet, viszont egyben maradt és groteszk módon, mint valami konzervdoboz fedele felpöndörödött és ráfeküdt a leghátsó, Y toronyra használhatatlanná téve azt. Más hajónak valószínűleg ennél kevesebb is elég lett volna a végpusztuláshoz, de az Edinburgh annak köszönhetően, hogy időben lezárták a vízzáró ajtókat, a felszínen maradt, sőt miután a kettes, többé – kevésbé épségben maradt kazánházban sikerült újra elég gőzt fejleszteni, saját erejéből el tudott indulni. Ez a haladás azonban alig két – három csomós körbe – körbe vánszorgást jelentett, amit a két megmaradt külső, sérült propeller és tengelyeik által keltett erős vibráció kísért, ez pedig nemcsak kellemetlen volt, hanem hosszabb távon tovább károsította a hajó amúgyis meggyengült szerkezetét. A cirkálót gyakorlatilag csak a propellerek segítségével lehetett valamennyire irányítani, de ezen sokat rontottak a tat maradványainak mélyen vízbelógó darabjai, amelyek mint valami forduláskor megszorult kormánylapátok, állandóan balra térítették. Ezen valamennyit sikerült javítani, amikor acetilénvágókkal eltávolították a roncsok egy részét, de a mélyen víz alá nyúló és emiatt a legtöbb gondot okozó, elhajlott tengelycsonkokhoz nem tudtak hozzáférni.

Bonham–Cater azt a parancsot adta, hogy tekintettel a fontos rakományra, a sérült hajót a lehető legtovább a felszínen kell tartani és csak a legvégső esetben szabad elsüllyeszteni, ha fennáll a veszélye, hogy az arany a németek kezére kerülhet. Mivel egyhelyben nem maradhattak, egyenes vonalban haladni pedig nem tudtak, úgy döntött, hogy amíg a segítség megérkezik, a Foresight vegye vontatóra. Csakhogy ez sem volt olyan egyszerű. A magas hullámok miatt, már a drótkötél átjuttatása is nehéz volt, amikor pedig végül sikerült, az összevissza csalinkázó, bukdácsoló cirkáló legalább négyszer elszakította. Szerencsére senki sem került a sodrony útjába, amikor az éles csattanással elszakadt és nagy erővel visszacsapódott, mert könnyedén kettészelt volna egy, de akár több embert is.

A hánykolódó Edinburgh holt súlyként, összevissza rángatta a rombolót. Végül úgy sikerült a helyzetet ideiglenesen megoldani, hogy a Forester beállt közvetlenül a bal oldala mellé, mintegy megtámasztva és így sikerült nagyjából irányban tartani.

A fedélzeten spártai körülmények uralkodtak. A legénység egy részének egyszerűen nem maradt meleg ruházata, mivel a ruharaktár a víz alá került, márpedig olyan hideg volt, hogy aki nem viselt kesztyűt, a bőre odafagyott a fém szerelvényekhez. Ezért a tengerészek egymásnak adták át a ruhájukat, ha ki kellett menni a fedélzetre, valamilyen munkát elvégezni, például leverni a mindent vastagon beborító jeget. Az élelmiszerraktárak többsége is a konyhával együtt tönkrement, ezért nem volt meleg étel, így mindenki szendvicseken és konzerveken élt. Az egyetlen elérhető forró ital a kakaó lett, amiből viszont nagy mennyiségben állt rendelkezésre. Hogy a több mint 700 fős legénység minden tagjának jusson belőle elegendő, kondérban kellett volna főzni, csakhogy ilyen nem maradt, ezért végül kiszerelték az egyik tiszti kabin fürdőkádját és ezt használták főzőedénynek. Az ötlet fényesen bevált.

Május 1 - én megérkezett a Rubin vontatóhajó, a Hussar, a Gossamer, a Niger és a Harrier korvettekkel, a Kujbisev a Szokrumisityelnyij és a Gremjastyij viszont üzemanyaghiány miatt kivált a kötelékből és Murmanszkba indult, hogy feltöltés után amilyen gyorsan csak lehetséges visszatérjenek. A Rubin felváltva a Foresight – ot beállt a cirkáló elé, de amikor nagy nehezen sikerült odarögzíteni a vontatókötelet kiderült, hogy hiába erőlködik, egyedül meg sem tudja mozdítani, ezért más megoldás nem lévén az egyik korvettet, a Gossamert is befogták mellé és így nemcsak vontatni, de valamennyire stabilizálni is tudták a továbbra is összevissza kóválygó roncsot. Az égen többször is német gépek tűntek fel, azonban a brit hajók heves tüzérségi tüze elriasztotta őket és bombáikat idő előtt ledobva, odébbálltak. A rádiós ráadásul nyugtalanító üzeneteket fogott az Admiral Scheer nehézcirkálóról, amely kifutott Trondheimből. Mivel még mindig több napnyi vánszorgás állt előttük, amíg elérik a szovjet kikötőt, ezért Faulkner kapitány és Bonham-Carter admirális tudták, hogy amennyiben a Scheert utánuk küldték és az megtámadja őket, akkor nincs menekvés, mert annak hat 280 mm – es és nyolc 150 mm – es lövege darabokra szedi nemcsak őket, hanem kísérőiket is, arról nem beszélve, hogy az aranyszállítmány is a németek kezére kerülhetne. Amikor aztán néhány órával később kiderült, hogy a nehézcirkáló valamilyen technikai hiba miatt visszatért a bázisára, valóban örvendetes hír volt, de akkorra a brit parancsnokok már kénytelenek voltak más, sokkal közelibb fenyegetéssel foglalkozni. Ugyanis addigra már harcban álltak a három német rombolóval, amelyek parancsnokai alig várták, hogy kiköszörüljék a QP 11 megtámadása során elszenvedett kudarc okozta csorbát.

A Hermann Schoemann, a Z24 és a Z25 egész éjjel, teljes gőzzel vágtattak, hogy beérjék a briteket, mielőtt azok védettebb vizekre jutnak. Másnap kora reggel amikor már a kietlen Medve-sziget térségében jártak, a Z25 őrszemei észrevettek egy hosszan elnyúló olajcsíkot és rögtön tudták, hogy már nincsenek messze tőlük és valóban, mintegy negyedóra elteltével - 6 óra 15 körül -, déli irányban feltűnt a szürke derengésben az Edinburgh és kísérőinek sziluettje.

A közeledő németeket az utóvédként leghátul haladó HMS Hussar korvettről vették észre először és a kis hajó dacára a túlerőnek, 102 mm – es lövegeivel hevesen tüzelve szembefordult velük. Kárt nem tudott tenni egyikben sem, de egy időre sikerült elvonnia a németek figyelmét és ezzel lehetőséget adott társainak, hogy védelmi formációba álljanak. A sérült cirkálót leválasztották vontatóiról és az 8 csomóra gyorsulva körözni kezdett, így próbálva eltávolodni valamennyire, mert még ez is jobb volt, mintha céltáblaként egyhelyben áll…

A másik három korvett is tüzet nyitott, de amikor megszólaltak a jókora ellenséges ágyúk, hamarosan visszavonultak. A németek ezután nem igazán törődtek velük, mivel az Edinburgh kivégzése előtt, a számukra fő veszélyt jelentő két rombolót akarták kiiktatni. A Forester és a Foresight álcázó füstfüggönyt gerjesztve rohamra indult, de kilőtt torpedóik rendre mellé mentek, a kibontakozó tűzpárbajban pedig a németek nagyobb teljesítményű lövegeikkel egyértelműen fölénybe kerültek, főleg miután a brit tüzérek elkeseredetten látták, hogy fegyvereik közül több zárszerkezete is egyszerűen befagyott és működésképtelenné vált.

Salter kapitány a Foresight parancsnoka addig manőverezett, míg sikerült ismét ideális helyzetbe kerülnie torpedóinak kilövéséhez, de a célba vett a Z25 váratlanul eltűnt szem elől a sűrű havazásban és füstben, így a „halak” elmentek a vakvilágba, ugyanakkor Huddart hadnagy a Foresterrel egyenesen belerohant a német hajó válaszul leadott sortüzébe ami végigsöpörve rajta, ronccsá változtatott három 127 mm – es löveget és romba döntötte az elülső kazánházat. A tizenkét elesett között ott volt Huddart hadnagy a parancsnok is, akit egy gránátszilánk terített le a parancsnoki hídon. Helyét Jack Bitmead hadnagy az első tiszt vette át. Közben a Foresight is súlyos sérüléseket szenvedett és időlegesen szintén mozgásképtelenné vált, ezért úgy látszott, hogy most már szabad az út az Edinburgh felé. Ekkor azonban alig száz méterre a német vezérhajótól, három jókora vízoszlop csapódott fel. Az történt amire senki sem számított: megszólaltak az Edinburgh lövegei. R. M Howe hadnagy, a részben működőképes, B jelzésű lövegtorony (az ágyúkkal lehetett tüzelni, de a tornyot nem lehetett elfordítani) parancsnoka, az egyik búvónyíláson kihajolva, központi tűzvezetés híján saját becsléseire támaszkodva végezte a célzást. Dolgát az is nehezítette, hogy mindig ki kellett várnia, amíg a körbe - körbe keringő hajó újra megfelelő pozícióba kerül és csak ezután adhatta ki a tűzparancsot. Ismét eldördültek a B torony ágyúi és a következő pillanatban a Hermann Schoemann törzséből füsttel és gőzzel kevert lángcsóva robbant ki. A romboló turbinaterme kapott telitalálatot, ahol nyolcan azonnal meghaltak és negyvenöten megsebesültek. A Schoemann füstöt okádva azonnal lassulni kezdett, majd kissé megdőlve megállt. Ezt látva a Z24 és a Z25 személyzete a segítségére indult, de utóbbi 7 óra 02 – kor még kilőtt egy torpedósorozatot a füstölgő Foresterre, amely akkor éppen az Edinburgh közvetlen közelében vesztegelt. A „halak”átsüvítettek alatta, de az egyik eltalálta a mélyebb merülésű cirkálót éppen átellenben a jobboldalán tátongó lékkel. A robbanás ereje Howe hadnagyot kirepítette a B toronyból és csak azért nem esett a több méter mélyen lévő, jeges fedélzetre, mert sikerült megkapaszkodnia egy lemez kiálló szélében.

A német vezérhajó végzetes sérülése után két kísérője felhagyott a további támadásokkal és beállva mellé, elkezdték fedélzetükre átvenni a legénységét. A britek ezen felbátorodva tüzet nyitottak rájuk, még legalább további három alkalommal eltalálva a Schoemannt és egyszer a Z25 – öt is. A német tengerészek közül nyolcan estek el, és negyvenöten sebesültek meg. A Schoemann teljesen használhatatlanná vált és esély sem volt arra, hogy hazavontassák, így miután a Z24 és Z25 összesen 223 embert fedélzetére vett (további 56 embert, akik egy elsodródott mentőcsónakban hánykolódtak, az U-88 mentett ki később), Schulze-Hinrichs kapitány parancsot adott a felrobbantására. Hamarosan a romboló gyomrából, hangos dörrenések hallatszottak és lassan kezdett az oldalára dőlni. Amikor már biztos volt, hogy elmerül, a németek sietve odébbálltak.

Az Edinburgh sorsát a harmadik torpedótalálat végleg megpecsételte. Ha ez nem következik be, hosszú idő alatt kijavítható lett volna, most azonban nagyrészt már csak a fedélzet lemezei és a hajógerinc tartotta egyben. Faulkner kapitány kiadta az evakuálási parancsot, és miután Hinton kapitány a Harrier – rel balról, Crease hadnagy a Gossamer – rel pedig a jobbról közrefogta, megkezdték a legénység mentését. Két tiszt és ötvenhét tengerész halt meg a torpedótalálatok következtében, de a kis hajóknak ezek után is több száz embert kellett átvenniük, a lehető leggyorsabban, mert attól tartottak, hogy az Edinburgh bármelyik pillanatban kettétörhet, vagy felrobbanhat. A kapkodás oda vezetett, hogy amikor a sebesültek hordágyait adogatták át egyik hajóról a másikra, több szerencsétlent is véletlenül leborítottak jeges fedélzetre… Hogy ez ne legyen elég a Rubin - legénysége nagy igyekezetében, hogy segítsen - , figyelmetlenségből véletlenül nekiütközött a Harrier – nek, de ebből szerencsére nem lett nagyobb baj. Utolsóként Faulkner kapitány és Bonham-Carter admirális hagyták el a zászlóshajó sodródó roncsát és csatlakoztak a korvettek fedélzetén szardíniaként összezsúfolódott embereikhez.

Állapota alapján mindenki azt gondolta, hogy az Edinburgh - nek már csak percei vannak hátra, azonban nem így történt. Mindenki legnagyobb meglepetésére egy idő után dőlése megállt és stabilizálódott, persze így is csak idő kérdése volt, hogy meggyengült szerkezete mikor adja meg magát egy nagyobb hullámnak. Arra nem volt idő, hogy ezt kivárják, ezért az admirális utasította Hinton kapitányt, hogy a Harrier nyisson tüzet a roncsra és süllyessze el. A korvett 102 mm – es ágyúi megszólaltak, de húsz leadott lövés után is csak kisebb tüzek és néhány lyuk keletkezett a felépítményen. Meglepő módon ugyanígy hatástalannak bizonyult a két közvetlenül mellette ledobott vízibomba is. Végül más megoldás nem lévén, a Foresight 8 óra 32 – kor kilőtte rá utolsó megmaradt torpedóját, ami már valóban túl sok volt a cirkáló sérült vázának és lassan alámerült a Barents-tenger jeges vizébe, csaknem egyidőben a néhány kilométerrel odébb immár magára hagyva sodródó Hermann Schoemann – nal. Ezután a britek is sietve elhagyták a helyszínt, tartva tőle, hogy felbukkan néhány bombázó, vagy egy újabb tengeralattjáró és másnap, május 3 – án szerencsésen befutottak Murmanszkba.

Távozásuk után, délelőtt 10 óra körül a végig a közelben figyelő U-456 a felszínre emelkedett és legénysége terepszemlét tartott. Teichert parancsnok és emberei csak a víz színén lebegő hatalmas olajfoltot, papírokat, néhány széket, ruhadarabot és rengeteg tengerészsapkát találtak a süllyedés helyén. Ennyi maradt Őfelsége Edinburgh nevű cirkálója után. Az U-456, Kirkenes felé vette az irányt és május 4 – én szerencsésen meg is érkezett a támaszpontjára. Az Edinburgh cirkálónak és aranyszállítmányának története ezzel végetért, legalábbis egyelőre.

Arany a mélyben

A németek csak a háború után tudták meg, mit szállított a HMS Edinburgh, de Teichert kapitány erről már sohasem szerezhetett tudomást, mivel alig több mint egy évvel később, az U-456 tizenegyedik őrjáratáról nem tért vissza. A HX 237 konvoj megtámadása után bombáival súlyosan megrongálta egy B-24 Liberator haditengerészeti járőrgép, de az U-boot sérülései ellenére ekkor még el tudott menekülni. Mivel azonban nem tudott alámerülni és a felszínen haladva próbált hazavergődni, másnap, 1943. május 12 – én könnyű prédájává vált a HMS Opportune rombolónak. Túlélő nem volt. Teichert aki halálakor mindössze 28 éves volt, 1. és 2. osztályú vaskeresztje mellé posztumusz megkapta a Lovagkeresztet is.

Az Edinburgh és aranya természetesen nem merült feledésbe. Elvesztésük 1942 – ben kellemetlen volt, de az éppen ilyen esetekre, az érintett hadviselő felek által szerződésben rögzített háborús kockázatbiztosítás révén senki sem szenvedett pénzügyi hátrányt. 1954 – ben, amikor Sztálin halála után némileg enyhülni kezdett a nemzetközi helyzet, Winston Churchill 1951 – ben hivatalba lépett újabb kormányának megbízásából, Lord George Jellicoe (a legendás John Jellicoe flottatengernagy fia), a brit külügyminisztérium Szovjetunióval foglalkozó osztályának vezetője felvette a kapcsolatot Ippolitov londoni szovjet nagyköveten keresztül Moszkvával az arany kiemeléséről. A szovjetek nem mutattak különösebb hajlandóságot a dologra (Londonban rögtön el is kezdtek gyanakodni, hogy a szovjet flotta esetleg titokban már megszerezte a cirkáló rakományát), már csak azért sem, mert a britek az 1955 – ben lezajlott megbeszélések jegyzőkönyvei szerint a nekik járó részt, az arany akkori értékének megfelelő valutában kívánták átadni. A tárgyalások megfeneklettek, amihez hozzájárult a kelet- nyugati viszony újabb befagyása is a szuezi-válság és a kelet-közép-európai események miatt. A brit kormány ennek ellenére leszerződött a Risden Breazley roncsmentő céggel, de az akció mégis meghiúsult és évtizedekre lekerült a napirendről, mert belátták, hogy a Barents-tengeren uralkodó zord időjárás és a rendelkezésre álló akkori technológia miatt nemcsak rendkívül drága, hanem egyenesen életveszélyes lenne. 1957 – ben az Edinburgh roncsát brit háborús sírnak minősítették, így elvileg nem lehetett a továbbiakban hozzányúlni.

A hetvenes évek közepén aztán a brit kormány egyre jobban aggódni kezdett amiatt, hogy esetleg illegális roncsmentők (ki nem mondva ismét elsősorban a szovjetekre gyanakodtak) megkaparinthatják az aranyat, amelynek ára jelentősen emelkedni kezdett a világpiacon. Így ismét felvetődött az Edinburgh rakományának kiemelése. A kiírt versenytárgyalást a nagy roncsmentő vállalkozások elől, a Jessop Marine Recoveries Ltd. a Warton & Williams Ltd. (röviden 2W), az OSA (Offshore Services Associtation) és a Racal-Decca konzorciuma halászta el. A társulás vezetője a szakmában addig aránylag ismeretlennek számító Keith Jessop volt, egykori profi búvár, aki később saját roncsmentő vállalkozást alapított. Azért rá és üzlettársaira esett a választás, mert ajánlatuk szerint a roncs felderítéséhez, majd az abba való bejutáshoz az elérhető legkorszerűbb technikát, az újdonságnak számító ROV – kat és speciális vágógépeket szándékoztak alkalmazni. A brit kormány szakértői ugyanis úgy gondolták, hogy ez sokkal elfogadhatóbb eljárás lesz egy háborús sírnak minősített roncs felnyitására, mint a nagyobb roncsmentő cégek által előszeretettel alkalmazott robbantásos módszer. Jessop fizetségül a kimentett arany 45% - át kérte. Miután nyilvánosságra került a tervezett művelet, a veteránok szervezetei és az elesettek hozzátartozói hevesen tiltakoztak rokonaik, bajtársaik nyughelyének megbolygatása ellen, de ennek ellenére 1981 áprilisában elkezdődött a feltárás. Az OSA Dammtor nevű kutatóhajója a kamerákkal felszerelt ROV – k segítségével felkutatta az Edinburgh maradványait és hosszú videofelvételt készített róla, hogy alaposan feltérképezhessék. (a roncs helyét annak ellenére, hogy elsüllyedésének koordinátái ismertek voltak, addig valójában nem tudták pontosan) A cirkáló mintegy 240 kilométerre a norvég és 400 – ra szovjet partoktól, 245 méteres mélységben az oldalán feküdt és 1942 – ben elszenvedett sérülései ellenére is feltűnően jó állapotban maradt. A részletes helyszíni felméréseken túl, a kutatóknak nagy hasznára volt, hogy belső elrendezését közvetlenül tanulmányozhatták az akkorra már nyugdíjazott és a Tower Bridge mellett napjainkban is úszó múzeumként szolgáló ikertestvérén a HMS Belfaston.

1981. augusztus 30 – án az OSA, Stephanisturm nevű hajója lehorgonyzott az Edinburgh nyughelye felett és elindult a munka amelyet Mike Stewart a Királyi Haditengerészet egykori profi búvára irányított műveleti igazgatóként. Emberei az akkor elérhető legkorszerűbb légzőkészülékeket és fűtött búvárruhákat viselték, de munkájuk így is rendkívül nehéz és veszélyes volt, a nagy mélység, a hideg víz és a szeszélyes időjárás miatt, ráadásul a hajó sem adta oda egykönnyen a rakományát. A búvárok először a nagy, torpedó ütötte léken át próbáltak a raktárhoz férkőzni, de az összeroncsolódott, összevissza görbült rekeszfalak, a rengeteg törmelék, iszap és a mindenfelé meredező, borotvaéles fémdarabok ezt lehetetlenné tették. Mivel nem akartak utat robbantani maguknak, a speciális vágóberendezést alkalmazták és egyhetes kemény munkával - amelynek során minden óvintézkedés ellenére több búvár is megsérült -, végül sikerült átvágni a páncélövet, a hajótest lemezeit, az üzemanyagtartály falait, majd bejutni a lőszerraktárba. A roncsok, törmelék, rengeteg korrodált lőszer, sőt emberi maradványok közül John Rossier búvár 1981. szeptember 15 – én halászta ki az első aranyrudat, amelybe a KP620 jelzést ütötték. Miután feljuttatták a felszínre, azonnal egyeztették a hajó rakományjegyzékével és igazolódott, hogy az 1942 áprilisában berakodott aranyszállítmány egyik darabjáról van szó. A rosszra forduló időjárás miatt október 7 – én be kellett fejezni a munkálatokat, de ekkorra már sikerült összesen 431 rudat kiemelni, ami akkori áron hozzávetőleg 40 millió fontot ért. A műveletek lezárásaként Jessop és emberei rövid megemlékezést tartottak az elesett brit tengerészekről, majd a Stephanisturm Murmanszkba indult, ahol a szovjetek a nekik járó 158 aranyrudat vonatra rakták, majd Moszkvába szállították. A megmaradt 273 – ból 111 aranyrudat Peterhead – ben a Kereskedelmi Minisztérium emberei várták, de mielőtt átvették volna, szakértők gondosan megvizsgálták, hogy aranytartalmuk valóban annyi – e, mint a korabeli dokumentumokban szerepel. A rudak kifogástalan minőségűnek bizonyultak. A konzorcium 162 aranyrudat kapott meg a munkájáért, és öt évvel később egy újabb expedíció során sikerült további 29 – et visszaszerezni. Öt darab odalent maradt, talán örökre.

Keith Jessop az Edinburgh aranyának kimentésével, annak 40 millió fontos akkori értéke révén a mai napig is rekordernek számít. A sikeres mentési művelet hírnevet és vagyont szerzett neki, de nem örülhetett neki felhőtlenül, mert nemsokkal később a busás haszontól elesett konkurens cégek feljelentették, azzal megvádolva, hogy a megbízást kormánytisztviselők megvesztegetésével nyert el. Évekig tartó pereskedéssel sikerült csak tisztára mosni megtépázott hírnevét. Szerzőtársával Neil Hansonnal közösen megírt, Goldfinger (utalva Ian Fleming egyik legnépszerűbb James Bond történetére, amelynek sztorija szintén az arany körül bonyolódik) címen 2001 – ben megjelent önéletrajzában részletesen beszámolt pályafutásáról és az Edinburgh aranyának kiemeléséről is. 2010. május 22 – én hunyt el 77 éves korában.