HMS Glowworm – Amikor Góliát győzte le Dávidot

Az összecsapás tragikus kimenetele kezdettől fogva egyértelmű volt, de a kis romboló legénységének bátorsága és elszántsága kivívta a német tengerészek elismerését is.

A G osztályú rombolók

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A huszas évek végére, a Royal Navy még az 1. világháború idejéről örökölt torpedórombolói egyre inkább elavulttá váltak, ezért szükségessé vált az elöregedőben lévő hajópark mielőbbi lecserélése. Ezért a harmincas években egymást követték az egyre újabb hajóépítési programok és megszülettek az ábécé betűivel jelzett rombolóosztályok ( A, B, C, D, E, F, G, H, stb. ), amelyek sora aztán a 2. világháború évei alatt tovább folytatódott.

Az új típusú hadihajók külsőre meglehetősen hasonlóak voltak egymáshoz, de fegyverzetükben és technikai megoldásaikban, törzsük kialakításában némileg eltértek egymástól. A G osztály egységeit ( Gallant, Garland, Gipsy, Glowworm, Grafton, Grenade, Grenville, Greyhound, Griffin ), 1934 – től kezdték építeni, több hajógyár között szétosztva ( Alexander Stephen and Sons, Fairfield Shipbuilding & Engineering Company, John I. Thornycroft & Company, Yarrow and Company, Vickers Armstrong ). Általában külön típusként tartják számon a velük szinte teljesen egyforma, H osztályúnak nevezett rombolókat, de ezek csak fegyverzetükben mutattak minimális eltérést testvéreiktől ( a H osztály egységeit eredetileg Brazília megrendelésére kezdték építeni, de a 2, világháború kitörése után a Royal Navy vásárolta meg és állította hadrendbe őket )

A G osztályú rombolók egyáltalán számítottak különlegesnek, nem emelkedtek ki képességeikkel és a náluk alkalmazott technikai megoldásokkal kortársaik közül, meglehetősen hétköznapi hadihajóknak számítottak. Hosszuk 98,5 méter, szélességük 10,1 méter volt, teljes harci terheléssel vízkiszorításuk elérte az 1890 tonnát.

Meghajtásukat két korszerű, Parsons típusú nagynyomású gőzturbinával történt, amelyekhez a gőzt, három Admiralty típusú, olajtüzelésű kazán biztosította ( ez az általánosan használt Yarrow típusú kazánok módosított változata volt ), ezért teljes gőzzel mintegy 35,5 csomós ( kb. 66 km/ óra ) sebességre voltak képesek. Hatótávolságuk a gazdaságos, 15 csomós sebesség mellett elérte a 10240 kilométert, így alkalmasak voltak szükség esetén konvojok kíséretére is.

Fő fegyverzetüket négy darab, 120 mm – es, Mk. IX típusú gyorstüzelő löveg ( Ezeket a súlycsökkentés érdekében nem lövegtornyokba építettek, hanem mindössze, vékonyfalú, hátul nyitott, „dobozokkal” látták el, amelyek a fegyvert legfeljebb az időjárás viszontagságaitól, kezelőit pedig a repeszektől tudták megvédeni. ), valamint két darab, négy indítócsöves, 533 mm – es torpedóvető berendezés alkotta. Ezt az arzenált egészítette ki, a két darab, négycsövű 12,7 mm – es, Vickers gyártmányú légvédelmi géppuska ( a hajók tervezésének idején, ezeket még elegendőnek tartották a repülőgépek ellen, de valójában nem sokat értek ) a két kémény közé telepített emelvényen és húsz mélységi bomba, amelyeket a hajók tatjára épített állványról juttathattak a tengerbe. A tengeralattjárók felderítésére, a kor egyik haditechnikai újdonságával, az úgynevezett ASDIC - kal ( Allied Submarine Detection Investigating Committee ) vagyis hanglokátorral is ellátták őket.

A Gés a H osztály egységei nagyjából egyidőben, 1936 folyamán álltak hadrendbe és hamarosan a Földközi – tengerre vezényelték őket az 1. Romboló Flotilla kötelékébe, a Royal Navy máltai támaszpontjára. Éppen időben érkeztek, mivel időközben Spanyolországban kitört a polgárháború így, a brit rombolók 1936 és 1939 között folyamatos, meglehetősen unalmas és eseménytelen járőrszolgálatot végezhettek a spanyol partok mentén.

Lengyelország német lerohanása, majd szovjetekkel közös elfoglalása után, a háború egy időre nyugvópontra jutott és szinte teljesen megállt, így kezdetét vette az úgynevezett „furcsa háború” időszaka, amelynek során a nyugat – európai nagyhatalmak hadat üzentek ugyan a Harmadik Birodalomnak, de tényleges hadműveletekbe nem kezdtek ellene, legalábbis a szárazföldön. Mivel a Földközi – tenger térségében a britek fő ellenfeleinek számító olasz flotta egyelőre nem mutatott jelentősebb aktivitást, a G és a H osztály hajóit hazarendelték Nagy - Britanniába és az elkövetkező hónapokban elsősorban járőr és konvojkísérő feladatokat láttak el az Atlanti – óceánon. Annak ellenére, hogy egyelőre a tengeren sem folytak komoly harci cselekmények, a G osztály hamarosan elszenvedte első veszteségeit, amikor előbb a HMS Gipsy 1939. november 21 – én Harwich kikötője előtt német mágneses aknára futott és elsüllyedt ( a 145 fős legénységből harmincan vesztették életüket, köztük a hajó kapitánya ), majd nemsokkal később, 1940. január 19 – én a HMS Grenville rombolóval is végzett egy német akna, visszatérőben az északi vizeken végzett járőrszolgálatból. ( legénységének fele meghalt )

A Wilfred Hadművelet

A német hadiipar nagymértékben függött a semleges Svédországból importált vasérctől. A Wehrmacht harckocsijai, teherautói, lövegei és a Kriegsmarine hadihajói és tengeralattjárói, nagyrészt a svéd vasércből készült acélból épültek. A létfontosságú szállítmányokat, a Svédországhoz hasonlóan semleges státuszú szomszéd, Norvégia kikötőin keresztül juttatták el Németországba. A német teherhajók, a semlegesnek számító norvég felségvizeken, az úgynevezett „norvég folyosón”, a partok mentén haladva bonyolították le útjaikat, ahol a Royal Navy hadihajói nem férhettek hozzájuk, mivel abból komoly diplomáciai bonyodalmak származtak volna.

Sir Winston Churchill – t, aki a háború kitörése óta az Admiralitás Első Lordja ( haditengerészeti miniszter ) tisztségét töltötte be Neville Chamberlain kormányában, rendkívüli módon bosszantotta, hogy a németek a Royal Navy orra előtt szállítják az iparuk számára létfontosságú hadianyagot, ők pedig Norvégia semlegessége miatt, annak felségvizein ezt nem tudják meggátolni.

Churchill szívesen foglalkozott katonai és tengerészeti hadműveletek megtervezésével és kidolgozásával, annak ellenére, hogy korábbi ez irányú ténykedése nem igazán váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az 1. világháború idején, amikor szintén az Admiralitás Első Lordjaként tevékenykedett, a Törökország déli partvidékén fekvő Gallipolli - félszigeten megkísérelt, de csúfos kudarcba fulladt partraszállás sok ezer, főleg ausztrál katona életébe, több nagy hadihajó elvesztésébe és csaknem Churchill politikusi karrierjébe került.

Sir Winston azonban ismét nagyszabású terveket szövögetett, mert nemsokkal hivatalba lépése után, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy valahogyan megpróbálja megállítani, vagy legalábbis lelassítani a német vasércimportot. Kedvenc elgondolása a tengeri szállítási útvonal kiindulópontjaként szolgáló, így kulcsfontosságú, Narvik kikötőjének brit megszállása volt, mielőtt ezt a Wehrmacht tenné meg. Azonban ezt Norvégia semlegességének megsértésével lehetett volna csak végrehajtani, ezért erről a brit kormány hallani sem akart. Miután Churchill látta, hogy terveit nem tudja elfogadtatni Chamberlain kabinetjével, a „norvég folyosó” használata miatt a tengeri blokád pedig lényegében hatástalan, mást kellett kigondolnia a németek dolgának megnehezítésére.

Egyik új elképzelése szerint ( az akció fedőneve Operation Royal Marine lett volna ), mágneses aknákat úsztattak volna le a németek fő belvízi szállítási útvonalán a Rajnán, így pusztítva el a hidakat, uszályokat, szállítóhajókat. Azonban ezt a tervet is kénytelen volt elvetni, ezúttal a szövetséges franciák ellenállása miatt, akik félve a heves német megtorlástól, mereven elzárkóztak egy ilyen akció végrehajtásától. Nem volt más választása, mint hogy ismét más megoldás után nézzen, amely végül a Wilfred Hadművelet néven vonult be a történelembe. ( az akció a Daily Mirror című lap, Wilfred nevű képregényfigurája után kapta nevét )

Churchill terve lényegében egyszerű volt: meg kell akadályozni, hogy a német és az egyéb semleges zászló alatt hajózó teherhajók a „norvég folyosót” használják és a partmenti vizekről a nyílt tengerre, a nemzetközi vizekre kell terelni őket, ahol a brit hadihajók már szabadon elfoghatták, vagy elsüllyeszthették őket. Ennek érdekében aknazárak telepítését javasolta a németek fő szállítási útvonalára. Az első aknamező közvetlenül a stratégiai fontosságú kikötő, Narvik előtt, a befelé vezető Vestfjorden – csatorna bejáratánál, a második jóval délebbre, Stadlandet kikötője előtt, a Feröer - szigetek földrajzi magasságában, a harmadik, megtévesztésre szolgáló, olajoshordókból készített aknamező imitáció a kettő között, Kristiansund előtt került volna telepítésre.

Churchill – nek végül nagy nehézségek árán, 1940 áprilisában sikerült elfogadtatnia a kormánnyal akciótervét ( addigra már többször is elutasította a Chamberlain kormány, tartva a külpolitikai következményektől ) és annak végrehajtására három flottaköteléket indítottak útnak, április 5 – én. A fő erőt (WV) a HMS Renown csatacirkáló és tíz rombolója alkotta, ennek feladata volt a Narvik előtti tengerszakasz elaknásítása. Az imitált aknamező telepítésére induló, jóval kisebb kötelék (WB ) a HMS Birmingham cirkálóból, valamint két rombolóból állt és Kristiansund felé indult, a HMS Treviot Bank aknaszedő és négy további kisebb aknaszedő rombolóból álló kísérete ( WS kötelék ), Stadlandet felé hajózott.

Az elkövetkező napokban a rossz időjárás és a magas hullámok ellenére, a Narvik előtt tervezet aknazár és a Kristiansund előtti, imitált aknamező telepítésre került, de a Stadlandet előttit váratlanul törölték és a WS köteléket visszarendelték. A norvég kormánnyal csak akkor közölték szándékaikat, amikor a művelet már folyamatban volt. A norvégok természetesen hevesen tiltakoztak semlegességük és felségvizeik súlyos megsértése miatt és azonnal az aknák felszedését követelték, de erre már nem került sor, mert az események hamarosan drámai fordulatot vettek, ugyanis 1940. április 9 – én megkezdődött a hónapokkal korábban előkészített Weserübung hadművelet, vagyis Dánia és Norvégia német megszállása, amelyet a németek hivatalosan azzal indokoltak, hogy meg akarják védeni a semleges skandináv államokat a brit – francia agressziótól…..

A gyenge és rosszul felszerelt hadsereggel rendelkező Dánia viharos gyorsasággal, a Wehrmacht néhány alakulatának koppenhágai partraszállása és a Luftwaffe erődemonstrációja nyomán ( a bombázókötelékek áthúztak a dán főváros felett, anélkül, hogy egyetlen bombát is ledobtak volna ) alig egy nap alatt összeomlott, Norvégia viszont keményebb falatnak bizonyult annak ellenére, hogy a megszállás jól látható, fenyegető előjeleinek ellenére az ország szinte teljesen felkészületlen volt a támadásra. Öt nappal a német invázió után április 14 – én, a már korábban Rosyth - ban készenlétbe helyezett HMS Berwick, HMS York, HMS Devonshire és a HMS Glasgow cirkálók brit – francia egységeket tettek partra Narvikban ( a város előtti tengerszakaszon április 10 – én, majd 13 – án két heves tengeri csata is kialakult, amelyekben a britek győzelmet arattak de a németekhez hasonlóan jelentős veszteségeket szenvedtek ), hogy kiszorítsák onnan a megszállókat, majd április 18 és április 23 között további egységek érkeztek. Valószínűleg ennek volt köszönhető, hogy Norvégia csak a 1940. június 10 – én kapitulált, VII. Haakon király családjával és fiával Olaf herceggel a trónörökössel, valamint a parlament tagjai a HMS Devonshire cirkáló fedélzetén Nagy - Britanniába menekültek. Norvégiában a németekkel kollaboráló kormányzat alakult, előbb birodalmi megbízottal az élen, majd a miniszterelnök 1942 februárjától ( valójában 1943. január 1 – től ) Vidkun Quisling őrnagy, volt hadügyminiszter a helyi szélsőjobb vezére lett, akinek neve a náci kollaboráns szinonimájává vált.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A Wilfred Hadművelet lényegében a sok halogatás miatt eleve kudarcra volt ítélve és Norvégia megszállása után teljesen szükségtelenné vált, mivel a Skandináv – félsziget mentén megszűnt a semleges zóna és a Royal Navy ezek után már szabadon támadhatta a vasérccel megrakott teherhajókat norvég partok előtt. Az akció során telepített brit aknák ugyan végeztek néhány német hajóval ( április 7 – én a Posidonia és a Krete, április 9 – én az Icarus és az Europa ), de a hadianyagszállítás útvonala biztosítva volt a továbbiakban.

Dávid és Góliát

A WV jelű kötelékbe volt beosztva a Renown csatacirkáló kísérőjeként a, HMS Glowworm ( Szentjánosbogár ) nevű, G osztályú torpedóromboló. A hajó 1936 januárjában állt szolgálatba, így 1940 áprilisában még meglehetősen újnak számított, bár már korántsem volt igazán korszerűnek mondható, főleg gyenge légvédelmi fegyverzete miatt. Testvérhajóitól annyiban különbözött, hogy kísérletképpen a szokásos nyolc torpedóindító cső helyett, tízzel szerelték fel ( két darab ötcsövű indítóberendezés formájában ).

Pályafutását a G osztály többi egységéhez hasonlóan a Földközi - tengeren kezdte és
Máltán állomásozott. Az ebben az időben főleg járőrözésből álló, meglehetősen eseménytelen szolgálatát egyetlen jelentősebb esemény „színesítette”, amikor 1939. május 16 – án egy éjszakai hadgyakorlaton összeütközött testvérhajójával a HMS Grenade rombolóval és orr része összeroncsolódott, amit egy hónapba telt kijavítani.

A 2. világháború kitörése után, 1939 októberében, Gallant, Grafton és Greyhound nevű testvéreivel együtt Nagy - Britanniába vezényelték a Honi Flotta megerősítésére. A Glowworm megérkezése után hamarosan, már a 22. Romboló Flotilla kötelékében, Harwich – ból kiindulva konvojkísérő és tengeralattjáró elhárító járőrszolgálatot végzett a brit partok délnyugati részén. A meglehetősen eseménytelen időszakot egy újabb baleset szakította meg, amikor 1940. február 22 – én a kikötőben horgonyzó Glowworm – nak, a ködben nekiütközött a Rex nevű svéd kereskedelmi hajó és annyira súlyosan megrongálta, hogy javítása több mint egy hónapig tartott a hull – i hajógyárban. Miután újra bevethetővé vált, visszahelyezték egykori egységéhez az 1. Romboló Flotillához, amelynek akkori állomáshelye a Földközi - tengerről a Honi Flotta legfontosabb támaszpontjára, az Orkney – szigeteken fekvő Scapa – Flow – ba került át. Innen indult végzetes útjára 1940. április 5 – én a WV kötelék tagjaként, hogy a Wilfred Hadművelet keretében, aknákat telepítsen Narvik kikötőjének bejárata elé.

1940 áprilisának első napjaiban, az időjárás rendkívül rossz és viharos volt az északi vizeken, rossz látási viszonyokkal és magas hullámokkal. Április 6 – án kora reggel, a Renown egyik tengerészét a jeges vízbe sodorták a fedélzeten végigsöprő hullámok, ezért a Glowworm parancsnokát, Gerard Broadmead Roope korvettkapitányt utasították a zászlóshajóról, hogy forduljon vissza megkeresni a csatacirkáló legénységének elveszett tagját. A 35 éves Roope kapitány, aki 13 éve szolgált a flottánál 1938 júliusa óta irányította a rombolót és ez volt az első önálló parancsnoki beosztása. Ígéretes karrier állt előtte és népszerű volt beosztottai körében is akik tisztelték és kedvelték, mivel olyan parancsnok volt, aki törődik az embereivel.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A Glowworm legénysége csaknem két napig folytatta keresést, de nem sikerült megtalálni a szerencsétlenül járt matrózt és mivel semmi esély sem maradt arra, hogy esetleg még életben van, április 8 – án a reggeli órákban a romboló visszafordult, hogy csatlakozzon a WV kötelékhez. Az időjárás semmit sem javult az elmúlt napok folyamán, így a látási viszonyok továbbra is rosszak voltak. Váratlanul ismeretlen hajó tűnt fel a láthatáron, amelyről ahogy közelebb ért, kiderült, hogy egy másik torpedóromboló, ezért a Glowwormról fényjelekkel felszólították, hogy azonosítsa magát. Az idegen is az Aldis lámpát használva svéd nemzetiségűnek állította magát, aztán váratlanul tüzet nyitott. Valójában a Bernd von Arnim ( Z11 ) nevű 1934A osztályú német romboló volt, amelyhez kisvártatva csatlakozott a Hans Lüdemann ( Z18 ) nevű testvérhajója is. A német rombolók kétszeres túlerőben voltak, ráadásul nagyobbak és erősebb fegyverzetűek, ennek ellenére Roope kapitány szembeszállt velük. Tisztában volt az erőviszonyokkal, de ismerte a német rombolók gyengeségeit, amit ki tudott használni. Az 1934A osztályú rombolók ugyanis nagyon gyorsak voltak ( sebességük elérte a 36 csomót – kb. 67 km/óra ), ugyanakkor magas és masszív felépítményük, valamint a hajótest kialakítása miatt instabilak és jóval nehezebben manővereztek mint az ő hajója.

A három romboló több mint egy órán keresztül manőverezett és tüzelt egymásra, de a rossz látási viszonyok és a hullámok miatt, sokáig egyik sem tudott kárt tenni a másikban. Amikor aztán a Glowworm egyik 120 mm – es gránátja mégis célba talált, a németek hirtelen megfordultak és látszólag menekülni kezdtek észak felé. Roope gyanította, hogy nagyobb német hadihajók tartózkodnak a térségben és a von Arnim, a Lüdemannal együtt azok ágyúi elé akarja csalni, de vállalata a kockázatot, hogy jelentést tehessen az Admiralitásnak a közelben tartózkodó ellenséges erők helyzetéről.

A német hajók hamarosan eltűntek a ködben, de váratlanul egy újabb sokkal nagyobb hajó sziluettje tűnt fel a távolban. A Glowworm fedélzetén eleinte nagyon megörültek, mert azt hitték, hogy a Renown, a saját zászlóshajójuk közeledik feléjük, de ekkor eldördültek az ismeretlen jövevény ágyúi és a sortüzek gránátjai, egyre közelebb lökték a levegőbe a vízoszlopokat. Az óriás a Kriegsmarine egyik legújabb és legmodernebb egysége, a 18000 tonnás Admiral Hipper nehézcirkáló volt.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A 202 méter hosszú monstrum, négy fő lövegtornyában, nyolc darab 203 mm – es nehézlöveggel, tizenkét darab 105 mm – es ágyúval, számos 20 és 37 mm – es légvédelmi gépágyúval és négy darab háromcsövű torpedóindító berendezéssel rendelkezett, oldalait 80 mm vastag páncélöv védte. A hatalmas hajó parancsnoka az 55 éves, Hellmuth Heye sorhajókapitány volt, sokszorosan kitüntetett 1. világháborús veterán, aki pályafutását még a Császári Haditengerészetnél kezdte, emellett kiváló képességű, bátor parancsnok aki a régi idők neveltjeként, egyben lovagias természetű úriember is volt.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Tulajdonképpen futni hagyhatta volna a brit rombolót, mivel hajója számára könnyűsúlyú ellenfél volt, de fontos küldetése miatt mégsem tehette meg. Az Admiral Hipper és négy rombolója ( köztük a Bernd von Arnim és a Hans Lüdemann ), fedélzetükön 1700 főnyi inváziós haderővel alkotta azt a 2. számú Harccsoportot, amelynek feladata Trondheim kikötőváros elfoglalása volt. Balszerencséjére, a Glowworm véletlenül éppen velük találkozott össze.

Amikor az első 203 mm – es gránátok vízoszlopai felcsaptak a brit hajó körül, Roope kapitány azonnal utasította a rádióst, hogy adjon le egy üzenetet az ellenséges egységek helyzetéről, valamint, hogy támadás alatt állnak és felveszi a harcot a túlerővel. Megpróbálhatott volna elmenekülni, de tudta, hogy nem jutna messzire. Egyetlen esélye az eredményes harcra az volt, ha a rendelkezésére álló tíz torpedóból legalább egy eltalálná az Admiral Hippert és ha nem is tudná elsüllyeszteni, de legalább meg tudná bénítani. Roope kapitány parancsot adott a gépháznak, hogy kezdjenek álcázásként füstöt fejleszteni, hogy megzavarják az ellenség tüzéreit. Ezt a régi álcázási módszert még napjainkban is használják a szárazföldi és a vízi hadviselésben egyaránt, bár a modern infravörös felderítőrendszerek és a radarok korában jelentősége csökkent. Álcázófüst gerjesztésére többféle módszer létezett már 1940 – ben is ( vegyszerek, vagy gázolaj fecskendezése a hajókéménybe, füstgenerátor stb. ), de a Glowworm – hoz hasonló, hagyományos meghajtású hadihajókon egyszerűen lefojtották a kazánokat, ennek következtében az oxigénhiány miatt, az olajégők erősen kormozva, a szokásosnál sokkal erősebb füstképzéssel működtek, amely beborította és eltakarta a rombolót. Most azonban a trükk nem vált be, mert az Admiral Hipper a tűzvezető rendszerét a kor csúcstechnológiáját jelentő radarral is felszerelték, ezt pedig nem zavarta meg a füst.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A Glowworm átszáguldott a cirkáló orra előtt és megpróbált olyan helyzetbe manőverezni, ahonnan kilőhetik a torpedókat. Bár a német óriás jókora célpontot nyújtott, Robert Graham hadnagynak, a torpedótisztnek és embereinek nem volt könnyű dolga, részben a hajó hánykolódása, részben az otromba torpedóvető berendezések mozgatása miatt, miközben záporoztak rájuk az ellenség lövedékei. A brit torpedók nem hazudtolták meg rossz hírüket, mert a kezelők minden igyekezete ellenére, a kilőtt tíz torpedó közül csak egy közelítette meg a célpontot, a többi vagy messze elkerülte, vagy néhány méter után ártalmatlanul elmerült.

A sikertelen torpedótámadás után, már csak a 120 mm – es lövegek maradtak, amelyek eddig is folyamatosan tüzeltek az Admiral Hipperre, de csak jelentéktelen sérüléseket okoztak rajta. A németek ágyútüze viszont rendkívül hatékony és pusztító erejű volt. A Glowworm fedélzete és felépítménye hamarosan romokban hevert, a hajóközépnél egyre jobban elharapózó tűz pedig, elérve a légvédelmi géppuskák lőszereit, még erősebben kezdett lángolni, sorozatos robbanásokkal tarkítva. Az egyik német gránát találata kidöntötte a főárbocot, amely magával rántotta a rádió antennáit és a hátsó árbocot is és több sérült kábelt rövidre zárt. Az elektromos zárlat miatt váratlanul megszólalt a hajósziréna és folyamatosan üvölteni kezdett. A jellegzetes sikoltozó, jajgató hang olyan őrjítő erejű volt, hogy a sortüzek dörgését is elnyomta és képtelenség volt elhallgattatni. ( a hajószirénát nevezik Banshee – nak is, a kelta - skót mitológiában szereplő női szellem után, aki a klán valamelyik tagjának halálát jelzi előre sikoltozásával )

A romboló négy lövege egyik sortüzet adta le a másik után, de végül egy kivételével egymás után elhallgattatták őket a német gránátok és személyzetük holtan, vagy sebesülten hevert a szétlőtt roncsok mellett. Roope kapitány nem akarta megadni magát, de rájött, hogy lényegében egyetlen hatékony fegyvere maradt, amivel még jelentős kárt tehet az ellenségben, ez pedig maga a Glowworm. Kiadta híressé vált „Ütközésre felkészülni !” parancsát.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Az Admiral Hipper erősen páncélozott parancsnoki hídjáról hirtelen azt látták, hogy a lángoló, ronccsá vált brit hajó ahelyett, hogy megpróbálna valahogy elmenekülni, hirtelen élesen megfordul és hatalmas tajtékot túrva maga előtt, nagyokat szökkenve a hullámokon egyenesen a cirkáló oldalának ront, végső elkeseredett rohamra indulva. Heye kapitány azonnal balfordulót rendelt el, mert rájött, hogy a brit parancsnok egy régimódi támadásra, az úgynevezett kosolásra készül. Az Admiral Hipper hiába volt kategóriájában az egyik leggyorsabb hdihajó, ahhoz nem volt eléggé fürge, hogy kitérjen az ütközés elől. A hirtelen irányváltás csak arra volt elegendő, hogy a Glowworm, a derékszögnél laposabb szögben érte el orr részének jobb oldalát és nem tudott belehatolni. A sok ezer tonnás acéltestek rettenetes robajjal vágódtak egymáshoz. Amint a brit romboló csikorogva végigszántotta ellenfele oldalát, több helyen felhasította az acéllemezeket, leszakítva több mint 30 méter hosszan a páncélövet és félig kitépve helyéből a jobb első, a fedélzet szélén beépített háromcsövű torpedóvetőt.

Az ütközés amelytől az Admiral Hipper csak megsérült, a Glowworm számára végzetes volt. Orr része és oldala teljesen összeroncsolódott, belsejébe betört a víz, a gőzvezetékek elszakadtak és turbinái leálltak, teljesen mozgásképtelenné téve a hajót. Henry Gregg az egyik gépész még idejében elzárta a kazánok olajégőit, így sikerült megakadályoznia a kazánrobbanásokat, amelyek mindenkit elpusztítottak volna. Az elsodródó, átláthatatlan, fekete füstbe burkolózó roncsról Walter Scott altiszt és emberei az utolsó működőképes löveggel, még leadtak néhány lövést, majd a romboló fegyverei végleg elhallgattak, csak a hajósziréna sikoltozott tovább fülsértő hangon és a német lövegek dörrentek még néhányszor, tovább szaggatva a Glowworm törzsét. Roope kapitány kiadta utolsó parancsát a hajó elhagyására, emberei pedig minden úszóképes tárgyat ami a kezük ügyébe került, elkezdtek a vízbe dobálni, hogy legyen majd mibe kapaszkodni. ( a mentőcsónakokat és tutajokat már régen szilánkokra zúzták a becsapódó lövedékek )

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A Glowworm az oldalára dőlt, majd perceken belül átfordult. Az addig folyamatosan sikoltozó sziréna csak ekkor hallgatott el és a hirtelen beálló kísérteties csendben nyelte el a rombolót a Norvég - tenger jéghideg vize. Heye kapitány azonnal megállította hajóját, majd utasítást adott a mentésre és addig nem hagyta el a csata helyszínét, amíg mindenkit akit csak lehetett, ki nem húztak az olajtól feketéllő vízből.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

A Glowworm 146 fős legénységéből további áldozatokat szedtek az alámerülő roncsról elszabaduló mélységi bombák sorozatos robbanásai, így mindössze 31 – en élték túl hajójuk pusztulását és Roope kapitány sajnos nem volt közöttük. A tengerészek visszaemlékezése szerint, az utolsó pillanatig próbálta tartani a lelket a jéghideg, olajos vízben életükért küzdő embereiben, de amikor a cirkálóról ledobott mentőkötéllel megpróbálták a fedélzetre húzni, a kimerültség miatt nem tudta megtartani magát és visszazuhant a vízbe. Többet nem látták.)

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Az Admiral Hipper legénysége barátságosan bánt a Glowworm túlélőivel, egyáltalán nem voltak velük ellenségesek. Segítettek nekik letisztítani magukról a rettenetes, ragacsos és bűzlő olajat, ellátták sérüléseiket és tiszta, száraz ruhát ételt adtak nekik. Az Admiral Hipper több mint egy órával a csata után folytatta útját és másnap kora reggel, annak ellenére, hogy a norvég parti ütegek tüzet nyitottak rá, sikeresen partra tette az általa szállított csapatokat Trondheimben, amelyek hamarosan hatalmukba kerítették várost.

Hellmuth Heye az akció sikeres végrehajtása után hazavitte hajóját Wilhelmshaven – be, amelyet azonnal szárazdokkba vittek és annak ellenére, hogy a Glowworm által okozott sérülései súlyosabbak mint eredetileg gondolták, mindössze két hét alatt rohammunkában kijavították és újra szolgálatba állt. Heye kapitány hazatérése után a hadtörténelemben szokatlan dolgot tett, ugyanis levelet írt Londonba az Admiralitásnak, amelyben méltatta a Glowworm legénységének bátorságát és kérte, hogy ellenfelét, Roope korvettkapitányt terjesszék fel a legmagasabb brit katonai elismerésre, a Viktória-Keresztre.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Egy Viktória-Kereszt

A német hajóparancsnok levele a Nemzetközi Vöröskereszt közvetítésével eljutott a Royal Navy illetékeseihez és szerencsére nem a szemétkosárban kötött ki, mivel tisztában voltak a HMS Glowworm utolsó hősies harcával, azonban Roope kapitány kitüntetésének ügyét a háború végéig félretették. Amikor 1945 – ben a Glowworm túlélői hazatértek a hadifogságból újra elővették az ügyet és Hellmuth Heye levele, valamint a tengerészek kihallgatása során szerzett további információk nyomán, Gerard Broadmead Roope korvettkapitánynak a harctéren tanúsított hősies helytállásáért és bátorságáért posztumusz odaítélték a Viktória-Keresztet, amelyet özvegye vett át 1946. február 12 – én. ( ezt a Viktória – Keresztet számítják az elsőnek, a 2. világháború során kiadottak közül, mivel még 1940 – ben érdemelte ki a kitüntetett )

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Az egyetlen túlélő tiszt Robert Ramsey hadnagy a Kiváló Szolgálatért Érdemrendet, Henry Gregg gépész, Walter Scott tüzér altiszt és Reginald Merrit tengerész a Hősiességért kitüntetést kapta meg.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Hellmuth Heye kapitány a sikeres trondheimi akció után röviddel új, magasabb beosztásba került és 1941. június 18 – án megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét. 1942 szeptemberétől novemberéig a Fekete – tengeren tevékenykedő német haditengerészeti erők főparancsnoka volt ellentengernagyi rangban, majd 1944 áprilisától a háború végéig, a különleges harci búvár és törpe tengeralattjárós egységeket irányította. Altengernagyi rangban került hadifogságba majd vonult nyugállományba. A háború után, 1953 – tól, 1961 - ig a Német Szövetségi Köztársaság parlamentje, a Bundestag képviselője volt a Konrad Adenauer kancellár vezette Kereszténydemokrata Unió ( CDU ) képviseletében. 1961 – ben egyhangú szavazással megválasztották a Bundestag Védelmi Bizottságának elnökévé, erről a posztról azonban 1964 – ben lemondott és visszavonult a politikától, mivel súlyos nézeteltérése támadt a hadügyi vezetéssel, miután egy cikksorozatban a hadsereg társadalmi elszigetelődésének, egyfajta kaszttá válásának veszélyeiről írt. ( a porosz – német történelemben ez nem volt példátlan ) Mint civil, a politizálás mellett a Haditengerészet Történeti Társaság tagjaként számos hadtudományi, hadtörténeti és tengerészettörténeti művet, cikket publikált. 1970 – ben hunyt el 75 éves korában.

Az 1940. április 8 – án a Norvég – tengeren lezajlott csata győztese, az Admiral Hipper nehézcirkáló sokkal kevésbé dicső véget ért, mint ellenfele a HMS Glowworm. Kijavítása után, hátralévő pályafutásnak nagyrészét az északi vizeken töltötte és a norvég kikötőkből kiindulva más egységekkel együtt, megpróbálta szétzavarni, a Szovjetunióba utánpótlást szállító konvojokat, kevés sikerrel.

Utolsó harci bevetésein az előrenyomuló szovjet csapatokat ágyúzta Gotenhafen ( ma Gdynia ) kikötőjéből, majd részt vett a kelet – poroszországi, civil lakosság kimenekítésében. Amikor 1945. január 30 – án éjszaka, az Alekaszandr Marinyeszkó kapitány parancsnoksága alatt álló S-13 jelzésű szovjet tengeralattjáró megtorpedózta a Wilhelm Gustloff személyszállító hajót, amelynek fedélzetén a számítások szerint több mint 10000 polgári személy és katona volt összezsúfolva, az Admiral Hipper is úton volt Kiel kikötője felé fedélzetén kb. 1500 menekülővel. Heningst kapitány az Admiral Hipper akkori parancsnoka, miután értesült a Wilhelm Gustloff tragédiájáról a közelben ólálkodó tengeralattjáró, valamint hajója rossz műszaki állapota miatt ( a cirkáló megkezdett nagyjavítását félbehagyták a szovjet előrenyomulás miatt, ezért a háromból csak egyetlen gőzturbinája volt üzemképes ) nem állhatott meg túlélőket menteni, sőt a sötétben véletlenül átgázolt szerencsétleneken.

A háború utolsó hónapjait az Admiral Hipper a kiel – i Germaniawerft hajógyár dokkjában töltötte..

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

1945. május 3 – án egy brit bombatámadás során olyan súlyosan megsérült, hogy legénysége elmenekült róla. Ez a szép, egykor erőt sugárzó hadihajó ekkorra már csak árnyéka volt önmagának. A megfeneklett roncsot 1946 – ban sikerült felúsztatni és elvontatni a közeli Heikendorfer - öbölbe, hogy itt aztán 1948 és 1952 között szétbontsák ócskavasnak. Hajóharangja ma Laboe város ( Kiel – től néhány kilométerre, a Balti – tenger partján ) tengerészeti múzeumában látható.

Képgaléria megtekintése (15 db kép)

Cikk: Nemes Ferenc