HMS Queen Elizabeth - A királynő és a Fekete Herceg

Junio Valerio Borghese herceg, a búvárnaszád parancsnoka, nem sokkal korábban indította útjára torpedóit Észak-Afrika egyik legerősebben védett kikötője felé, hogy végezzenek a Royal Navy Földközi–tengeren harcoló nehéz egységeivel, a HMS Queen Elizabeth és a HMS Valiant csatahajókkal. Borghese torpedói azonban nem a közismert és méltán rettegett robbanó acélszivarok voltak, hanem az olasz flotta víz alatti akciókra specializálódott, elit kommandósai, a híres „emberi torpedók”.

A királynő és alattvalói

1911-ben a brit Admiralitás új, nagyszabású flottafejlesztési programot indított, válaszul az egyre agresszívebben viselkedő Németország törekvéseire. Mindez tökéletesen beleillett az 1. világháborút közvetlenül megelőző években zajló tengerészeti fegyverkezési hajszába. A vezető tengeri hatalmak igyekezve egymást jócskán túllicitálni, sorra építtették az egyre erősebb és nagyobb, dreadnought csatahajókat, amelyek mellett a típus első képviselője és egyben névadója, a híres HMS Dreadnought máris kezdett eltörpülni és korszerűtlenné válni dacára annak, hogy mindössze öt esztendővel korábban 1906-ban állt szolgálatba, megjelenésével forradalmasítva a hadihajók tervezését és építését. Új, alaposan továbbfejlesztett utódait, már szuper dreadnoughtokként emlegették és erre az elnevezésre vastagabb páncélzatuk, nagyobb tűzerejű lövegeik és gyorsaságuk miatt alaposan rá is szolgáltak. Közéjük tartoztak az 1912-ben építeni kezdett, Queen Elizabeth osztály egységei ( HMS Queen Elizabeth, HMS Warspite, HMS Valiant, HMS Barham, HMS Malaya, a hatodik, Agincourt nevű egység végül nem épült meg és a nevet egy másik, eredetileg Törökországnak szánt, de végül a háború elején a Royal Navy által lefoglalt és brit szolgálatba állított csatahajó kapta )

Az új osztályt eredetileg, a nem sokkal korábban hadrendbe állt, vadonatúj HMS Iron Duke némileg módosított változatának szánták, válaszul a németek már építés alatt álló, négy modern, König osztályú csatahajójára, de időközben változtattak a koncepción és ennek nyomán egy lényegesen korszerűbb típus született. A Queen Elizabeth és testvérhajói 196,2 méteres hosszukkal, mintegy 36 méterrel voltak hosszabbak, mint a legendás HMS Dreadnought és teljes harci terheléssel vízkiszorításuk elérte a 33100 tonnát, ami csaknem kétszerese volt a nagy elődének. A meghajtásukat az akkor már általánosan használt gőzturbinákkal oldották meg ( 4 darab, Brown-Curtis típusú turbina ) , amelyek összesen 75000 lóerő leadására voltak képesek és így a 4 hajócsavarral 25 csomós ( 46,2 km/óra ) legnagyobb sebességet vártak az előzetes számítások alapján. Az új konstrukciónak volt egy sokat bírált eleme. Nevezetesen az, hogy az osztály hajóiba beépített Yarrow típusú kazánokat ( minden hajóban 24 darab üzemelt ) , a korábbi gyakorlattól eltérően, kizárólag olajjal kívánták fűteni. A kritikusok attól tartottak, hogy egy háborús konfliktus esetén, a Queen Elizabeth, testvérhajóival együtt a kikötőben ragadhat üzemanyag híján. Az Admiralitás Első Lordja Winston Churchill, átlátva a probléma súlyosságát és osztva a felmerült aggályokat, hogy garantálhassák a Royal Navy mindenkori kőolajszükségletét, 1913-ban tető alá hozta a megállapodást az akkor már erős brit befolyás alatt álló Perzsia ( a mai Irán ) , területén működő Anglo-Persian Oil Company olajkitermelő vállalattal és ezzel nagyrészt sikerült megoldania a kérdést. Ez a szerződés aztán hosszútávon jelentősen befolyásolta Nagy-Britannia közel-keleti politikáját, az ott található stratégiai fontosságú kőolajkészletek feletti ellenőrzés miatt. Mindezek ellenére, a következőként megépített Revenge osztály ( nevezik Royal Sovereign osztálynak is ) ,- amely lényegében a Queen Elizabethnek és testvérhajóinak valamivel kisebb és lassúbb változata volt-, egységeibe a biztonság kedvéért olyan kazánok kerültek beépítésre, amelyek egyaránt alkalmasak voltak kőolaj és kőszén tüzelésére is, tekintettel arra, hogy utóbbiból Nagy-Britanniában jelentős készletek álltak rendelkezésre. Annyi bizonyos, hogy később a Queen Elizabethen és testvérhajóin szolgáló tengerészek egyáltalán nem hiányolták a szén berakodásának, hosszú, nehéz és rendkívül piszkos munkáját.

A Queen Elizabeth erős páncélzatot kapott, amely a tüzérségi tűztől leginkább veszélyeztetett területekre, így oldalaira, a gép és kazánterekre, valamint a lövegtornyokra és a lőszerraktárakra koncentrálódott. A csaknem az egész törzs hosszán végighúzódó páncélöv a legvastagabb szakaszán elérte a 330 mm-t és leért a vízvonal alá, valamennyi védelmet nyújtva a torpedók ellen is, míg a fedélzet védelmét 25 és 76 mm közötti lemezekkel oldották meg, a veszélyeztetettség függvényében. Az orr és a tat minimális védelmet kapott. 

A korábban épített dreadnought típusú, brit csatahajók fő fegyverzetként előbb 305, majd 343 mm-es nehézlövegekkel voltak felszerelve, azonban 1912-re sikerült kifejleszteni az új, sokkal nagyobb tűzerejű, 381 mm-es Mk. I hajóágyút, amelynek lőtávolsága meghaladta a 32 kilométert. A Queen Elizabeth négy páncéltoronyba telepítve, 8 darabot kapott az új típusból, amelyek nemcsak messzebbre hordtak, de lényegesen pontosabbak is voltak elődeiknél és a kilőtt gránátok robbanóereje is nagyobb lett, ugyanakkor a csövek belső felülete és huzagolása sokkal kevésbé kopott, így hosszabb volt az élettartamuk. A nagyobb erejű lövegek feleslegessé tették az eredetileg tervezett ötödik, a hajóközépen elhelyezett, Q jelű lövegtornyot, de az új fegyverek jóval nagyobb tömege miatt az így nyert súlymegtakarítás hamar elenyészett, sőt végül a Queeen Elizabeth osztály hajói túlsúlyosak lettek és sohasem voltak képesek elérni az eredetileg tervezett 25 csomós sebességet, de a gépeikből kipréselt maximális 23-24 csomóval ( kb. 42,5-44,4 km/óra ) így is a világ akkori leggyorsabb és legjobb csatahajói közé tartoztak.

Kiegészítő fegyverzetként a fedélzet alatti kazamatában, kétoldalt 6-6, a két hátsó lövegtorony vonalában pedig további 2-2 darab 152 mm-es ágyút építettek be ( bár utóbbiakat később leszerelték ) , valamint a korabeli gyakorlatnak megfelelően, a vízvonal alá 4 darab, 533 mm-es torpedóvető csövet is. ( kettőt előre és kettőt hátra )

A vadonatúj Queen Elizabeth 1915 januárjában állt szolgálatba és március 18-án, már a török partoknál volt, a főleg régebbi típusú csatahajókból álló, antant tengeri haderő A jelű harccsoportjának zászlóshajójaként. A flottakötelék behatolt a Dardanellák tengerszorosba, hogy ágyúikkal kiiktassák a török partvédő erődöket. Az akció azonban a szorosba telepített török aknazár miatt katasztrofálisan végződött, de a Queen Elizabeth sértetlenül átvészelte, ugyanakkor három hadihajó elsüllyedt és másik három súlyosan megsérült. Hazatérése után a belőle és négy testvérhajójából álló 5. Csatahajóosztály tagjaként Scapa Flowban állomásozott. Az 1916 júniusában lezajlott jütlandi csatában nem vett részt, mert éppen szárazdokkban állt, az esedékes karbantartási munkák miatt, testvérhajói azonban alaposan kivették részüket az ütközetből, mert három súlyosan megsérült a német gránátoktól. A HMS Queen Elizabeth 1917 és 1918 között, a Nagy Flotta parancsnokának Beatty tengernagynak zászlóshajója volt és ebben a minőségében, a fedélzetén írták alá a német flotta kapitulációját 1918. november 15-én.

Az 1. világháború utáni években szolgálatának legnagyobb részét a Földközi-tengeren töltötte, 1922 és 1924 között mint a Földközi-tengeri Flotta zászlóshajója.

1926 és 1927 folyamán esett át az első nagyobb átalakításon, ennek során oldalsó, torpedóvédő pufferkamrákat kapott a hajótest vízvonal alatti részére és ezzel egy időben kiszerelték a torpedócsöveket is, amelyeket a gyakorlatban amúgysem használtak szinte sohasem. Átépítették a parancsnoki hidat és a kazánok füstjét a korábbi két magas és keskeny helyett, egyetlen széles kéményen vezették ki. 

1937 és 1941 között újabb, ezúttal a korábbinál sokkal átfogóbb, a kor követelményeinek megfelelő modernizáció következett az osztály összes hajóján a HMS Malaya kivtelével. Ennek során új kazánokat és gőzturbinákat építettek be az elhasználódott régiek helyett, valamint megerősítették a páncélzatot. A legszembetűnőbb változás az volt, hogy a háromlábú árboccal egybeépített, masszív irányítótornyot telepítettek az elülső lövegtornyok mögé. Leszerelték az elavult 152 mm-es ágyúkat és 20 darab kisebb, de korszerűbb 114 mm-es löveget építettek be a fedélzet alatti kazamatába, egyben jelentősen megerősítették a légvédelmi fegyverzetet is. A tüzérség átalakításával együtt modern tűzvezető rendszerrel, radarral, valamint két Supermarine Walrus típusú felderítő repülőcsónakkal és a tárolásukra szolgáló repülőgéphangárral, az indításukhoz pedig katapultberendezéssel látták el.

Az újjáépítést követően, 1941 júniusában visszatért a Földközi-tengerre, hogy csatlakozzon Andrew Browne Cunningham admirális flottájához és harcoljon az olaszok jelentős mennyiségi és minőségi fölényben lévő tengeri hadereje ellen. A Royal Navy a Földközi-tengeren a 2. világháború ezen szakaszában ijesztően gyorsan vesztett erejéből, mert az 1. világháborúból megmaradt, veterán egységek egy része, az olasz hadihajókkal és repülőgépekkel vívott összecsapások során szerzett sérülések miatt sorra kiestek a szolgálatból, másokat pedig az Atlanti-óceánra vezényeltek a Nagy-Britannia számára létfontosságú konvojok kíséretére. A sérült egységek többnyire javíthatók maradtak, de nem mindegyik volt ilyen szerencsés. A legsúlyosabb katasztrófa a Barham elvesztése volt 1941. november 25-én, amikor az Egyiptom partvidéke felől hazafelé tartó U-331 ( a tengeralattjáró egy különleges egységet tett partra, amelynek egy híd felrobbantása volt a feladata ) véletlenül felfedezte és három torpedót indított rá. A csatahajó a találatok nyomán azonnal felborult és öt perc alatt elsüllyedt. Miközben elmerült, felrobbant a fedélzetén tárolt lőszer és legénységének nagyrésze odaveszett. A HMS Barham pusztulását drámai filmfelvétel örökítette meg. 

A Fekete Herceg és az emberi torpedók

Junio Valerio Scipione Ghezzo Maria Marcantonio Borghese 1906. június 6-án született Livio Borghese di Sulmona herceg és Valeria Maria Alessandra Keun hercegnő második fiaként. A híres, Siena városából származó Borghese klán Itália egyik legősibb és legjelentősebb arisztokrata dinasztiája ( ők maguk, egyenesen a Római Birodalom koráig vezetik vissza családfájukat) . Valerio Borghese felmenői között egy pápa ( V. Pál-Camillo Borghese 1605-től 1621- ig ) , négy bíboros, számos hadvezér, politikus szerepelt és rokonságban állt a legnagyobb olasz nemesi famíliákkal, így az Orsini, Pallavicini dinasztiával, sőt I. Napóleon császár Paulina nevű húga révén, a Bonapartékkal is. Mivel apai nagyanyja Apponyi Ilona grófnő volt, még magyar rokonsággal is büszkélkedhetett. A jövendő Fekete Herceg szülei 1911-ben, öt éves korában elváltak és ő magasrangú diplomata apjával maradva, már kisgyermekként számos országban megfordult, Kínától Egyiptomon át, Nagy-Britanniáig.

1922-ben kezdte el tanulmányait a livornói Haditengerészeti Akadémián, majd annak elvégzése után, 1929-ben kapta az első fedélzeti tiszti beosztását zászlósként, a Trento nevű cirkálón. 1930-ban léptették elő hadnaggyá és rövidesen egy MAS torpedónaszád parancsnokságát bízták rá, amellyel az Adriai tengeren végzett járőrszolgálatot. Egy évvel később felsőfokú tanfolyamra vezényelték, ahol tengeralattjárós kiképzést kapott és közben megismerkedett a normál és mélytengeri búvárkodás fortélyaival is. Tengeralattjárósként 1935-ben, az Etiópia ( Abesszínia ) elfoglalására indított háború idején esett át a tűzkeresztségen, mint a Tricheco majd a Finzi tengeralattjáró tisztje.

Borghese bátor és tehetséges fiatal tiszt volt éles elmével, ezért gyors előmenetelét és felettesei megbecsülését, nem kizárólag előkelő származásának köszönhette. Közismert és közkedvelt társasági ember volt, ugyanakkor elkötelezett hazafi és szenvedélyesen gyűlölte a kommunistákat, nemcsak arisztokrata származása miatt, hanem azért is, mivel felesége Daria hercegné a híres Suvalov dinasztiából származó, előkelő, orosz emigráns volt, így az ő révén első kézből szerzett információkat a proletariátus paradicsomában uralkodó viszonyokról. Ugyanakkor elkötelezett híve volt Mussolininek és rendszerének is, ezért ragadt rá a Fekete Herceg becenév, amely aztán egész életén keresztül elkísérte. 

1937-ben kapta meg első önálló, tengeralattjáró parancsnoki beosztását az Iride búvárnaszád kapitányaként. Hajójával a polgárháborúba süllyedt Spanyolország partjai mentén járőrözött és fegyvercsempész hajókra vadászott. 1937. augusztus 30-án megtámadott egy hadihajót, amelyet a republikánusokénak vélt, de valójában a spanyol partok mellett járőröző HMS Havock nevű romboló volt. A britek időben észrevették a feléjük közeledő torpedót és időben ki tudtak térni előle, majd vízibombákat dobtak a támadóra. Szerencsére nem következett be sérülés egyik oldalon sem, de az ügyből kisebb nemzetközi botrány kerekedett, mivel a britek kalózkodással vádolták meg az olaszokat. Végül az ügy elcsendesedett, az Iride-t pedig névlegesen besorolták a nacionalista erők flottájába és a továbbiakban spanyol hajóként tevékenykedett. Borghese a polgárháború befejeződése után, 1939-ben tért haza és megkapta a Bronz Vitézségi Érmet.

A 2. világháború kitörésének idején, a török partok közelében fekvő, olasz fennhatóság alatt lévő, Dodekanészosz szigetcsoport Leros nevű tagján kiépített haditengerészeti bázison állomásozott, a régi típusú Vettor Pisani búvárnaszád parancsnokaként. Két hónappal az olasz hadüzenet után 1940 augusztusában, váratlanul németországi tengeralattjárós továbbképzésre vezényelték, amelynek során megismerkedett Karl Dönitz tengernaggyal a Kriegsmarine tengeralattjáró erőinek főparancsnokával, akivel később is jó kapcsolatban maradt. Hazatérése után előléptették korvettkapitánnyá és az 1. Flottiglia Mezzi d’ Assalto-hoz ( 1. Torpedónaszád Flotilla ) vezényelték, ahol a Scire búvárnaszád parancsnokságát kapta meg.

Új szolgálati helye az 1. Flottiglia MAS, elnevezésével ellentétben, nem torpedónaszádokkal harcolt, bár bevetéseik során néha használtak ilyen hajókat is, de általában csak szállítóeszközként. Valójában az Olasz Királyi Haditengerészet legkiválóbb, különleges egysége volt, amelyet vízalatti akciókra, elsősorban az ellenséges flották egységei elleni titkos hadműveletekre hoztak létre, ezért nevezték őket emberi torpedóknak is. Az alakulat később számos más ország különleges harci búváregységének szolgált mintául.

Az egységet eredetileg Paolo Aloisi fregattkapitány, a gerillahadviselés szakértője hozta létre még 1939-ben. Soraiba kizárólag önkénteseket, kiválóan úszó és rendkívüli állóképességgel rendelkező tengerészeket válogattak be, akiket a közelharc és a kézifegyverek, valamint a robbanóanyagok alkalmazása mellett a búvárkodásra is kiképeztek. A titkos műveletek végrehajtásához olyan kiváló, speciális felszerelést és eszközöket fejlesztettek ki a Regia Marina szakemberei a legendás hírű Teseo Tesei őrnagy és Elios Toschi hadmérnök vezetésével, hogy ezeket később lemásoltak és rendszeresítettek a britek, az amerikaiak, de a szovjetek is. Az olasz harci búvárok merüléseikhez még nem a ma ismert és általánosan elterjedt könnyűbúvár felszerelést alkalmazták, mivel ez ebben az időben még nem létezett, illetve fejlesztés alatt állt. ( megalkotása Jacques-Yves Cousteau kapitánynak, a híres tengerkutatónak nevéhez fűződik, aki maga is tengerésztiszt volt eredetileg ) Helyette a brit eredetű, úgynevezett Davis Mentőkészülék egy továbbfejlesztett változatát használták. Az eredeti eszközt még 1910-ben találta fel Sir Robert Davis, tengeralattjárók személyzetei számára, hogy ezzel meneküljenek ki a mélyben rekedt hajóból. Tulajdonképpen egy a kilélegzett levegőt újrahasznosító, zárt rendszerű készülék volt, amely hasonlított a később hasonló célra kifejlesztett, amerikai Mommsen Tüdőhöz, vagy a német Dräger vállalat mentőkészülékéhez.

A védőszemüveggel kombinált légzőmaszk, flexibilis csővel csatlakozott a nyakba és a mellkasra rögzített gumizsákhoz, amelyben egy tartályban bárium-hidroxid volt, és ezen áramoltatták át a kilélegzett levegőt, hogy az anyag megkösse a benne felhalmozódott szén-dioxidot. Az eredeti brit eszköz nem volt túl megbízható, az olaszok ezért dolgozták át és javítottak rajta, ellátva újfajta arcmaszkkal és szeleppel, valamint az üzembiztonságot növelő és a vízalatti tartózkodás idejét is jelentősen kitoló oxigéntartályokkal. A készülék meglehetősen nehéz, viselése pedig kényelmetlen volt és komoly gyakorlatot igényelt, de így sem működött mindig megfelelően, ezért a legtapasztaltabb búvárokat is komolyan megviselte a használata, ennek ellenére a korszakban az egyik legjobbnak számított, akárcsak a Pirelli cég által gyártott, gumiruha és a lábakra felhúzható uszonyok. ( a készülék külön előnye volt, hogy zárt rendszerű működése miatt, nem produkált a felszínen látható és árulkodó légbuborékokat )

A különleges egység másik emblematikussá vált eszköze, az úgynevezett SLC jármű volt. A rövidítés a Siluro a Lenta Corsa-Lassú Futású Torpedó elnevezést takarta, de a tengerészek általában csak Maiale, vagyis Disznó , vagy Malac néven emlegették. Ezt a tulajdonképpen mini tengeralattjárónak is nevezhető járművet Teseo Tesei és Elios Toschi fejlesztették ki a hagyományos 533 mm-es torpedóból. A 6,54 méter hosszú SLC, akkumulátorral táplált villanymotorral működött és 2,5 csomós ( kb. 4,6 km/óra ) sebességgel haladhatott, ilyenkor hatótávolsága nagyjából 30 kilométer volt és kb. 30 méter mélyre tudott lemerülni. A két harci búvár egymás mögött foglalt helyet az SLC hátán és az elöl ülő, az áramvonalas kialakítású védőlemez mögött elhelyezett, egyszerű kezelőszervekkel irányította. Hátul egy csomagtartóhoz hasonló kereten szállíthatták a felszerelésüket. A jármű azonban nemcsak egyszerű szállítóeszköz volt, mivel leválasztható elülső része 300 kilogramm Tritolite robbanóanyagot ( 60% RDX és 40% TNT keveréke ) és egy maximum 3 órás késleltetésre beállítható időzítőszerkezetet tartalmazott, amelyet kötelekkel az ellenséges hajó páncél által nem védett, ezért igencsak sebezhető gerince alá függesztettek.

Sokkal kevésbé ismert ( mindössze 20 példány épült belőle ) , de annál érdekesebb speciális fegyverük volt az MT ( Motoscafo da Turismo ) , vagy másnéven barchino ( jelentése: kis hajó ) , egy 330 kilogrammos robbanótöltettel felszerelt támadó motorcsónak. Az 5,62 méter hosszú, fából épült kis hajót egy 95 lóerős Alfa Romeo csónakmotor hajtotta meg, 33 csomós ( kb. 61 km/óra ) sebességgel. Az MT-t vezetője teljes sebességgel nekiirányította a célpontnak, többnyire egy kikötőben álló hajónak, esetleg egy híd pillérének, majd tőle 100-180 méter távolságban rögzítette a kormányt és a tatba beépített ülésével együtt egy egyszerű kivetőszerkezet kilőtte hátrafelé. Az ülés úszóképes volt és egyben megvédte a pilótát a robbanás hatásától is. A hajótest elejét ütközéskor egy kis töltet leválasztotta és a lesüllyedő 330 kilogrammnyi robbanóanyagot kb. másfél méteres mélységben egy nyomásérzékelő berobbantotta, hogy minél nagyobb kárt okozzon. Az MT külsőre és szerkezetileg nagyon hasonlított ugyan a japánok Shingyo kamikaze motorcsónakjaihoz, de abból a vezetőnek nem volt menekvés. Az MT csónakokat több alkalommal is bevették a háború folyamán, sőt néhány fennmaradt példányát robbanótöltet nélkül még 1945 után is használták az izraeli különleges erők. Az olaszok végrehajtottak MT támadásokat Krétán 1941 márciusában, majd öt hónappal később Máltán, de felbukkantak vele a Fekete-tenger térségében és 1945 tavaszán Észak-Olaszországban is. Az akciók eredményeként több hadi és szállítóhajó, valamint parti létesítmény súlyosan megrongálódott, ezért az eszköz viszonylag hatékonynak bizonyult, ennek ellenére nem terjedt el szélesebb körben. MTM és MTR néven, módosított, javított változatokat is alkalmaztak kis számban.

A célpont Alexandria

Miután Olaszország 1940. június 10-én hadat üzent Nagy–Britanniának a 1. Flottiglia Mezzi d’ Assalto, máris akcióba lendült, hogy lecsapjon a Royal Navy legfontosabb földközi-tengeri bázisára, Alexandriára. A kikötő azonban kemény célpontnak számított, mivel stratégiai fontossága miatt alaposan megerősítették. 

Egyiptom második legnagyobb városának két kikötője van, a kisebb Keleti Kikötő és a Ras-el Tin félsziget túloldalán elnyúló jóval nagyobb, Nyugati Kikötő ahol a Royal Navy hadihajói is állomásoztak. Északnyugati irányban, több kilométer hosszan, aknamező húzódott a nyílt tenger felé, a félszigeten pedig erős parti tüzérséget telepítettek. A Nyugati Kikötőt a nyílt tengertől fal választja el, amely középen megtörik és így bejárata összeszűkül. Ezt erős, mélyre lenyúló acélhálóval védték, hogy egy ellenséges tengeralattjáró se tudjon belopakodni a kikötő területére, ahol egész nap vízibombákkal felszerelt őrnaszádok járőröztek. A parton légvédelmi ütegeket telepítettek és állandóak voltak a katonai őrjáratok, főleg sötétedés után. A kikötőben horgonyzó hadihajókat még külön körülvették egy-egy torpedóvédő hálóval is. 

Természetesem mindezzel az olasz tengerészeti hírszerzés is tisztában volt, mert a helyszínen tevékenykedő ügynökeik és a rendszeres légi felderítés révén meglehetősen pontos, majdhogynem naprakész információkkal rendelkeztek, a Royal Navy egységeinek pillanatnyi tartózkodási helyéről. A kikötő elleni első támadásukat 1940 késő nyarára tervezték, azonban augusztus 22-én, miközben zajlottak az utolsó előkészületek brit Swordfish típusú repülőgépek ütöttek rajta a Tobruknál horgonyzó Iride tengeralattjárón, amely a tíz búvárt és az SLC-ket szállította, a Monte Gargano ellátóhajón és az őket kísérő Calipso torpedónaszádon. A légitámadást csak a Calipso vészelte át, így ennek kellett összeszedni a túlélőket, köztük Teseo Tesei őrnagyot, aki a különítmény parancsnoka volt. 

Alig egy hónap elteltével, 1940 szeptemberében az egység újra próbálkozott, ezúttal a Gondar tengeralattjáró szállított nyolc harci búvárt. Ezúttal sem volt azonban szerencséjük, mert szeptember 21-én, amikor már Alexandria közelében jártak, az arra járőröző brit rombolók felfedezték a tengeralattjárót és alaposan megszórták vízibombákkal. A Gondar súlyosan megsérült és mozgásképtelenné vált, ezért a felszínre kellett emelkednie, legénységét akik között ott volt az SLC-k másik kifejlesztője Elios Toschi is, foglyul ejtették.

Az elszenvedett kudarcok és súlyos veszteségek nem kedvetlenítették el az olasz haditengerészet merészebb tisztjeit, így Valerio Borghese-t sem. Alexandria egyelőre lekerült a napirendről, de nem véglegesen és helyette Gibraltárt vették célba. 1940. szeptember 24-én a Scire már a bázis közelében járt fedélzetén emberi torpedóival, amikor a brit hadihajók röviddel megérkezése előtt váratlanul kifutottak a kikötőből és bevetésre indultak, így a bázist üresen találták… 

Egy hónap múlva azonban újra próbálkoztak és ezúttal több szerencséjük volt, bár nem sokkal. A Teseo Tesei őrnagy vezette osztag sikeresen behatolt Gibraltár kikötőjébe, de ezúttal a technika ördöge szólt közbe és az SLC-k, valamint a légzőkészülékek sorra felmondták a szolgálatot. Csak a HMS Barham csatahajóra sikerült felerősíteni az aknát és az fel is robbant, de az óriás ezúttal kisebb sérülésekkel megúszta. Teseo Tesei és három embere a felemásra sikerült akció után átjutott Spanyolországba, de két bajtársuk Gino Birindelli és Damos Paccagnini fogságba esett. ( Birindellit az arany, Paccagnini az Ezüst Vitézségi Éremmel tüntették ki )

Éjszakai bevetés

1941-re a Földközi-tenger valódi csatatérré vált. A Royal Navy minden rendelkezésére álló erővel igyekezett megakadályozni, hogy az Észak-Afrikában harcoló német és olasz csapatok fegyverhez és utánpótláshoz jussanak, ezért egyre ádázabbak lettek a Regia Marina egységeivel vívott konvojcsaták, amelyek során mindegyik fél jelentős veszteségeket szenvedett. Mialatt a nyílt tengeren a hadihajók élethalálharcukat vívták, a Royal Navy egységei jól védett kikötőikben sem érezhették magukat biztonságban, mert az olaszok vakmerő kommandós akcióikat tovább folytatták. Ekkorra az 1. Flottiglia Mezzi d’ Assalto parancsnoka már Vittorio Moccagata fregattkapitány volt, aki átszervezéseket hajtott végre és javaslatára az egység nevét X. Flottiglia MAS-ra változtatták, amely aztán legendássá vált.

1941. március 25-én a Crispi és a Sella rombolók támogatásával MT motorcsónakokkal támadást intéztek a krétai Souda-öbölben horgonyzó brit hajók ellen és sikerült megrongálniuk a HMS York nehézcirkálót, amelyet aztán selejtezni kellett és elsüllyeszteni egy tankert egy teherhajóval együtt, valamint súlyosan megrongálni a Pericles nevű norvég tartályhajót. ( ez nem sokkal később Alexandria felé menet süllyedt el ) Az X. MAS az elkövetkező hónapokban újabb kísérleteket tett a gibraltári és a máltai brit támaszpontok elleni támadásokra is, de ezek különböző okok miatt mind meghiúsultak. 

Hogy kiköszsörüljék a csorbát, 1941. július 25-ről 26-ra virradó éjszaka, személyesen Moccagata fregattkapitány vezetésével nagyszabású támadást indítottak Málta fővárosa Valletta kikötője ellen. Az MT robbanó motorcsónakokkal, SLC-kel és MAS torpedónaszádokkal indított akció azonban katasztrofális véget ért, mert a britek a partvidékre telepített radarral már időben észrevették a közeledő ellenséget, akik így egyenesen a parti ütegek ágyútüzébe rohantak. Sikerült ugyan némi kárt okozniuk ( az egyik MT lerombolta a Szent Elmo hidat, amelyet csak 2012-ben építettek újjá ) , de 15 olasz kommandós elesett, köztük Vittorio Moccagata parancsnok és Teseo Tesei őrnagy is. A többi 18 olaszt elfogták, speciális felszerelésük pedig a britek kezére került, akik azonnal alaposan tanulmányozni kezdték.

Moccagata hősi halála után az egységet újra átszervezték, különválasztva egymástól a felszíni és a vízalatti akciókra specializálódott részleget, előbbit Ernesto Forza, utóbbit Valerio Borghese korvettkapitány irányította a továbbiakban.
Alig három hónappal a máltai katasztrófa után, Borghese megmutatta mire képes és végre visszavághatott a briteknek, amikor embereinek Gibraltárban végre sikerült komoly károkat okozni. A hat harci búvár sikeresen aláaknázta és elsüllyesztette a kikötőben álló Denbydale és a Fiona Shell tankereket, valamint a Durham teherhajót, majd a feladat végrehajtása után mindannyian sikeresen spanyol területre jutottak és hazatértek.

A régen várt siker után, Borghese ismét elővette Alexandria megtámadásának tervét és végül 1941 késő őszére kidolgozta az újabb vakmerő akciót, amely az EA-3 nevet kapta, utalva arra, hogy ez lesz a harmadik támadás Alexandria ellen. Magához hívatta tizenkét legjobb emberét és felvázolta előttük elképzelését a kikötő elleni támadásról. A terv tulajdonképpen egyszerű volt, hasonló a korábban követett eljáráshoz: hat búvár SLC járművekkel észrevétlenül belopózik a szigorúan őrzött alexandriai flottabázisra, majd aláaknázza az ott horgonyzó brit csatahajókat és ezután a magukkal vitt civil ruhában megpróbálnak kijutni a kikötőből, majd elvegyülni az emberek között, hogy kijutva az egyiptomi tengerpart előre meghatározott pontjára felvegye őket egy tengeralattjáró. Az elképzelés nem volt túl bonyolult, de ismerve a kikötő védelmi rendszerét a csapatnak kevés esélye volt a visszatérésre és legjobb esetben is hadifogság, de akár halál is várhatott rájuk és ezt Borghese nem is titkolta el emberei elől, akik természetesen maguk is tisztában voltak ezzel. Ennek ellenére az eligazításon jelenlévők mindannyian önként jelentkeztek a feladatra és a Fekete Herceg kiválogatta közülük a hat, általa legjobbnak tartott kommandóst és még két embert tartaléknak. Az SLC 221-n Luigi Durand de la Penne hadnagy és Emilio Bianchi altiszt, az SLC 222-n Antonio Marceglia mérnök százados és Spartaco Schergat altiszt, míg az SLC 223-n Vincenzo Martellotta százados és Mario Marino altiszt indult bevetésre. A két tartalék ember Spaccarelli alhadnagy és Feltrinelli mérnök hadnagy volt.

A kiválasztott nyolc ember az elkövetkező hetekben a felderítési adatok, térképek és a légi felvételek alapján alaposan megismerte, lényegében betanulta az alexandriai kikötő elrendezését és a célpontként kijelölt hajók felismerését azok sziluettje alapján. Gyakorolták a célpontok észrevétlen megközelítését és az aknák telepítését a la spezia-i támaszponton, hogy minden tökéletesen menjen. Indulás előtt, tekintettel a bevetés kockázatos voltára, mindannyian egy hét szabadságot kaptak, hogy a családjukkal lehessenek. ( Bianchi fiatal felesége állapotos volt és bármikor világrahozhatta gyermeküket ) Borghese a Scire tengeralattjáróval december 3-án futott ki a kikötőből, mintha egyszerű őrjáratra indulna és hat nap múlva érte el Port Lago kikötőjét Leros szigetén, ahol látszólag műszaki problémák miatt kellett kikötnie. A Scire-t néhány másik társával együtt, már korábban, kifejezetten a különleges egység igényeinek megfelelően alakították át úgy , hogy fedélzetére három darab, egy-egy SLC tárolására szolgáló, henger alakú acélkonténert szereltek. ( egyet a parancsnoki torony elé , kettőt pedig mögé )

A búvárok december 10-én követték Lerosra, La Spezia repülőteréről és két nap múlva érkeztek meg a szigetre, majd ezután háromnapos intenzív gyakorlás és az utolsó ellenőrzések, eligazítások következtek és a Scire december 14-én útnak indult Egyiptom partjai felé.

Az út egyáltalán nem volt zökkenőmentes és zavartalan, mivel közben kitört a Földközi-tenger hírhedt téli viharainak egyike és a rászerelt konténerektől fejnehézzé vált, erősen dülöngélő tengeralattjáró az idő nagyrészét kénytelen volt a víz alatt tölteni, alaposan próbára téve a legénység tűrőképességét, emiatt Borghese már az akció lefújásán gondolkodott, de az időjárás váratlanul jobbra fordult, így végül csak egyetlen napot csúszott az akció.

December 18-án, az esti órákban a Scire a felszínre emelkedett, alig 1,3 kilométerre Alexandriától, az aknamező közvetlen közelében. Előzőleg kódolt rádióüzenet formájában megkapták a legfrissebb információkat a kikötőben tartózkodó hajókról. A hírszerzői jelentés szerint, a Queen Elizabeth és a Valiant csatahajók a kikötőben tartózkodtak, valamint rajtuk kívül egy meg nem határozott repülőgép-hordozó, továbbá a francia Lorraine cirkáló, számos másik, kisebb hadihajó és egy tanker, a 7354 tonnás, norvég Sagona. A rádióadás azzal zárult, hogy gratuláltak Bianchinak, mivel felesége időközben odahaza világra hozta gyermeküket. Az örvendetes hírt a tengerészek kedvező előjelnek tartották a küldetés szempontjából.

Hold nélküli, sötét este volt, kitűnő időjárással és nyugodt tengerrel, így a körülmények ideálisak voltak a titkos bevetéshez. A különítmény tagjai beöltözve várták az indulási parancsot. Borghese elbúcsúzott tőlük, egy utolsó tisztelgés és mindannyian a konténerekhez mentek. A hajó lassan másfél méterre merült, hogy az ormótlan hengerek a vízszint alá kerüljenek és az SLC-k könnyen útnak indulhassanak. Spaccarelli és Feltrinelli a két tartalék, szintén merülőfelszerelést viselt, mivel az utolsó pillanatban is történhetett valami, de az ő dolguk volt, a konténerek felnyitása és lezárása is. Valamivel 21 óra után, mindhárom SLC hátán utasaival, gond nélkül elindult. Azonban csakhamar majdnem tragédia történt. Feltrinellinek, aki a hátsó konténerek lezárásával bajlódott, egy idő után feltűnt, hogy nem hallja társa mozgását. Úgy döntött megkeresi és a sötétben tapogatózva, teljesen véletlenül botlott bele az altiszt mozdulatlan testébe. Társának elromlott a légzőkészüléke és miközben a tárolóhenger nehéz ajtajával küzdött, rosszul lett és elveszítette az eszméletét. Feltrinelli felhúzta a Scire vízből kimeredő toronyára Spaccarelli tehetetlen testét, miközben dolgát még nehezebbé tette a csúszós gumiruha és az ormótlan, ráadásul teljesen használhatatlan légzőkészülék, majd a legénység segítségével levitte a hajó belsejébe. Úgy tűnt, hogy társa nem éli túl a balesetet, de szerencséje volt, mert több mint három óra elteltével lassan magához tért és mire napok múlva visszatértek a port lago-i bázisra, már szinte teljesen rendbe jött. 

A három SLC 2,5 csomós sebességgel, éppencsak a felszín alá merülve, baj nélkül átúszott az aknamező felett, személyzetüknek csak a feje látszott ki a vízből, hogy ne kelljen a légzőkészüléket használniuk amíg nem feltétlenül szükséges. Éjfél körül érték el a kikötő bejáratát és megálltak. Mindannyian ettek egy keveset a magukkal vitt élelemből, majd megbeszélték, hogy átvágva a bejáratot védő, erős acélhálót próbálnak bejutni a kikötőmedencébe. A kikötő felől egyelőre nem észleltek különösebb mozgást, egy megjelenő őrnaszádtól eltekintve, amely reflektorával végigpásztázta a víz felszínét és ledobott egy vízibombát, hogy a hozzájuk hasonló hívatlan látogatókat elriassza, majd odébbállt. Ekkor azonban váratlanul az olaszok mellé szegődött a szerencse, mert három romboló érkezett lassú menetben és bebocsátást kért. Ez a három hadihajó Sir Philip Vian admirális három cirkálóból és négy rombolóból álló hajórajának maradványa volt, amely Tripoli előtt rajta akart ütni az oda befutni készülő, utánpótlással megrakott olasz konvojon ( december 15 és 18 között zajlott az úgynevezett első syrte-i csata, amelynek során ezt az olasz köteléket akarták szétverni a britek ) és rátévedt, egy felderítetlen aknamezőre. A cirkálók közül a HMS Neptune elsüllyedt, az Aurora és a Penelope pedig súlyosan megrongálódott, a HMS Kandahar romboló pedig teljesen használhatatlanná vált és el kellett hagyni.

Az olaszok a rombolók mögött haladva, észrevétlenül besurrantak a kikötőbe, majd szétváltak és elindultak az előre kijelölt célpontjaik felé.

Az SLC 222 a HMS Valiantot vette célba. Marceglia és Schergat nem bajlódott a hajót körülvevő torpedóvédő háló átvágásával, hanem lemerültek és átúsztak alatta, majd a túloldalon felemelkedtek. Vigyázniuk kellett, mert a csatahajó fenekének lerakódásoktól érdes lemezei könnyen felsérthették kezeiket, de ami ennél is rosszabb lett volna, felszakíthatták gumiruhájukat. Szerencsére nem történt baj és az ezerszer begyakoroltak szerint, előbb felhelyezték a hajó bal oldali kíljére ( oldalsó stabilizátor ) a rögzítőt, majd hozzáerősítettek egy erős kötelet és azt maguk után húzva kifeszítették és ugyanígy rögzítették elvégezték a másik oldalon is, majd a kötélre középen, nagyjából a hajógerinc alatt felerősítették az SLC leválasztható orrát, benne a 300 kilós töltettel és leválasztották a járműről. 3 órára állították az időzítőt és elindultak a part felé.

Társaik azonban nem voltak ilyen szerencsések. De la Penne és Bianchi már az elején bajba kerültek. Sikeresen átjutottak ugyan a Queen Elizabethet körülvevő védőháló alatt, de az SLC motorja hirtelen leállt, mert valahogy a propellerre tekeredett egy darab kötél, hiába volt körülötte védőrács. Nagy nehézségek árán sikerült kiszabadítani, de Bianchi légzőkészüléke eközben felmondta szolgálatot és fulladozni kezdett. Lecsúszott a járműről és eltűnt a mélyben. De la Penne csak annyit vett észre, hogy az SLC hirtelen nagyon könnyű lett és amikor hátranyúlt nem találta társát. Megpróbálta megkeresni, de sürgette az idő, ezért hamarosan abbahagyta és egyedül látott neki a robbanótöltet telepítésének. A hadnagy ruhája kezdte átereszteni a vizet, ezért fázott és a kezei is elgémberedtek, de végül 40 perc alatt elvégezte a feladatot. Amikor a felszínre emelkedett, alig tudott megmozdulni a fáradtságtól, de egy kis idő múlva észrevette a horgonyláncba kapaszkodó társát, aki szintén alig bírt mozogni. Nem tudtak kijutni a partra így csak idő kérdése volt, hogy mikor fedezi fel őket valaki. Ez be is következett, amikor az egyik fedélzeti őrnek feltűnt, hogy valami mozgás van a kikötőbójánál. Azonnal riadót fújt, meggyulladtak a reflektorok és a meglepődött britek kihalászták a két holtfáradt, didergő olaszt, majd a legszebb álmából felriasztott, ezért felettébb bosszús Charles Morgan kapitány elé vitték őket. Azonban miután a nevükön és a rendfokozatukon kívül nem voltak hajlandók mást mondani, levitték őket a hajó gyomrába és bezárták őket egy fogdába, amely nem messze volt az aknától.

Marino és Martellotta hiába kereste a hírszerzés által jelentett repülőgép-hordozót, az nem volt sehol, ezért jobb híján a Sagona tankert célozták meg. ( valószínűleg ezt azonosították tévesen repülőgép-hordozóként ) Ekkor Martellotta légzőkészüléke is meghibásodott és a búvár rosszul lett. Öklendezve, nagy nehezen felküzdötte magát a felszínre és letépte magáról a használhatatlanná vált búvármaszkot, ezért képtelen volt újra lemerülni és segíteni társának. Marino kénytelen volt egyedül megbirkózni az otromba aknával, amelyet a tanker tatjánál helyezett el, hogy lehetőleg a közvetlen közelben horgonyzó romboló se ússza meg sértetlenül a robbanást. Az SLC 223 is a part felé indult, utasai közben néhány kisméretű gyújtóbombát is elszórtak, hogy a Sagona kiömlő rakománya begyulladjon és ezzel még nagyobb kárt okozzanak.

Negyed órával a robbanás előtt, de la Penne megdöngette a zárka ajtaját és közölte a mogorva őrrel, hogy a kapitánnyal akar beszélni. Ismét Morgan kapitány elé vitték a foglyokat, akivel a hadnagy közölte, hogy azonnal üríttesse ki a hajót, mert alá van aknázva, azt azonban nem volt hajlandó elárulni, hogy hol van a bomba. A dühös kapitány erre visszavitette őket a cellájukba, hogy talán jobb belátásra térnek, azonban a két olasz hallgatott.

Reggel 6 óra körül tompa dörrenés hallatszott a Valiant alól és hatalmas vízoszlop tört fel a csatahajó elülső része mellett. A robbanás egy pillanatra több mint másfél méternyire megemelte a több mint 33000 tonnás monstrumot. Pillanatokkal később, újabb vízoszlopok törtek a magasba, előbb a Queen Elizabeth, majd a Sagona mellett. Mindenütt kialudt a világítás, a hajók kezdtek megdőlni és rémült, zavarodott futkosás kezdődött. A tisztek parancsokat kiabálva próbáltak úrrá lenni a hirtelen bekövetkezett káoszon, míg végül sikerült lezárni az összes vízzáró ajtót. A két csatahajó fenéklemezei több méter hosszan felhasadtak és behorpadtak de végül egyik sem süllyedt el, mert sikerült megfékezni a bezúduló tengervizet. A Sagona viszont megfeneklett és hajócsavarja is leszakadt, de szerencsére nem gyulladt ki, viszont a robbanástól megsérült a közvetlenül mellette horgonyzó HMS Jervis romboló is. A Queen Elizabeth legénységéből nyolcan életüket vesztették.

A Valiant fedélzetén tartózkodó Cunningham admirális, aki éppen a tatfedélzeten tartózkodott a robbanás pillanatában, azonnali hírzárlatot rendelt el és utasítására a két sérült csatahajót egyelőre a helyükön hagyták, mivel látszólag teljesen sértetlennek tűntek, legalábbis a levegőből, viszont közelebbről jól látszott, hogy merülésük több mint két méterrel nagyobb a szokásosnál. A Scire a kikötő közelében 15 méteres mélységben várakozott a hat búvárra és közben észlelték a robbanásokat is, mivel azonban a megbeszélt 12 óra elteltével egyikük sem tért vissza, így Borghese nélkülük volt kénytelen hazaindulni. Abban csak reménykedhetett, hogy emberei túlélték a küldetést és csak fogságba estek.

De la Penne és Bianchi annak ellenére, hogy aknájuk a fogdahelyiségtől nem messze robbant, kisebb zúzódásokon kívül nem szenvedtek komolyabb sérülést és rövidesen hadifogolytáborba kerültek, de négy társuk sem jutott messzire. Martellottát és Marinot akik partot érve átöltöztek a magukkal vitt civil ruhákba, még a kikötő közelében elfogta egy katonai őrjárat, amely ugyan nem pont őket kereste, de balszerencséjükre minden gyanús, a kikötő közelében lézengő alakot összeszedett, márpedig ők eléggé gyanúsnak tűntek. Marceglia és Schergat viszont csaknem elérte a tengerpartot, ahol a terv szerint a Zaffiro tengeralattjáró vette volna fel őket néhány nap múlva, de hamarosan felkeltették az egyiptomi hatóságok figyelmét, mert feltűnően sok angol fontot akartak beváltani és ez gyanússá tette őket, mivel az angol fizetőeszközt nem túl gyakran használták Egyiptomban. Miután nagy nehezen sikerült megfelelő helyi készpénzhez jutniuk, magukat francia tengerészeknek kiadva vonatra szálltak és Kairóba utaztak, de ott hamarosan letartóztatta őket az egyiptomi rendőrség és átadta őket a brit hadseregnek. Az EA-3 akció véget ért.

A Fekete Herceg titkai

Az alexandriai akció után a Scire tengeralattjáró visszatért Leros szigetére, majd onnan La Speziába. Borhese hamarosan átvehette a Savoyai Rend katonai fokozatát és ő is , valamint fogságba esett emberei megkapták az Arany Vitézségi Érmet. A magas elismerés ellenére, a Fekete Herceg nem volt elégedett. A britek hiába próbálták eltitkolni, hogy két legfontosabb nehéz egységük harcképtelenné vált, ez csak rövid ideig sikerült és az olaszok 1942 január elején már tudták, hogy a Queen Elizabeth és a Valiant jó darabig használhatatlan lesz. A Royal Navy ezután súlyos hátrányba került és több mint fél évig nem rendelkezett olyan hadihajóval a térségben, amely egyenlő félként szembeszállhatott volna a Regia Marina modern csatahajóival, ezért az Észak-Afrikában harcoló német-olasz csapatok ellátása sokkal zökkenőmentesebb volt mint korábban. Borghese azonban bosszúsan látta, hogy az akció nyomán kialakult erőfölényét a Regia Marina egyáltalán nem használja ki és nem indít tengeri offenzívát a szövetségesek ellen, bár erre elméletileg akkor lett volna esélye. Ezért az elszalasztott lehetőségért főképpen a németeket hibázatta, mert nem biztosítottak elegendő üzemanyagot szövetségesüknek és a korszerű olasz csatahajók kénytelenek voltak a kikötőben rostokolni.

Az elkövetkező hónapokban a X. Flottiglia MAS számos újabb vakmerő bevetést hajtott végre a szövetségesek által használt földközi-tengeri kikötők, valamint kiemelten Gibraltár ellen. Ezek során sikerült újabb hadi és szállítóhajókat megrongálni illetve elsüllyeszteni. Borghese azonban ekkor már sokkal nagyobbszabású akciókon dolgozott, amelyeknek célpontjai New York, valamint a nyugat-afrikai Freetown és a dél-afrikai Fokváros kikötőiben horgonyzó hajók lettek volna. A támadásoknak katonai szempontból nem sok haszna lett volna, sokkal inkább szimbolikus értékűnek szánta őket. A New York elleni támadás terve annyira előrehaladott állapotban volt, hogy már egyeztették a németekkel is és elkezdték felkészíteni a Leonardo da Vinci nagy hatótávolságú, óceánjáró tengeralattjárót. Azonban az egészet meghiúsította Mussolini 1943. július 25-i bukása, amikor minden tervezett bevetést töröltek, beleértve a New York elleni akciót is.

1943. május 1-e óta Borghese volt a teljes X. Flottiglia MAS parancsnoka, immár fregattkapitányi rangban, mivel bajtársa Ernesto Forza a vezérkarnál kapott új beosztást. A Duce júliusi letartóztatása, majd a szeptember 8-i fegyverszünet teljesen váratlanul érte a Fekete Herceget, aki egyértelmű árulásként fogta fel a történteket. ( politikai kötődései miatt a Főparancsnokság érthető módon, nem avatta be terveibe ) Hosszas telefonálgatás és a beosztottjaival folytatott megbeszélések után, három nappal később 1943. szeptember 11-én felsorakoztatta embereit a la speziai bázison lévő laktanyájuk udvarán és miután ismertette velük a helyzetet, felajánlotta nekik, hogy mindenki saját belátása szerint szabadon távozhat. Legnagyobb csalódására, a tengerészek nagyobb része valóban a távozás mellett döntött, bár az elkövetkező napokban sokan visszaszállingóztak a támaszpontra, mivel meggondolták magukat, vagy egyszerűen nem tudták mihez kezdjenek.

Borghese hamarosan megegyezett a németekkel és egysége maradéka, meglehetősen széleskörű önállóságot élvezve, tovább harcolt a szövetségesek ellen. Majd miután megalakult 1943 szeptemberében, Észak-Olaszországban a német védnökség alatt álló, úgynevezett Olasz Szociális Köztársaság ( vagy Saló-i Köztársaság ) amelynek formálisan, az időközben kiszabadított Mussolini volt a vezetője, annak haderejéhez csatlakoztak Karl Wolff Waffen-SS tábornok alárendeltségében. Borghese alakulata továbbra is önkéntesekből állt és hírneve nyomán mindig volt elegendő jelentkező, ezért közülük kiválogathatták a legjobbakat. ( más egységekbe kényszersorozással fogdosták az embereket, ami a csapatok moráljára és teljesítményére is rányomta bélyegét ) Borghese viszonya a Salói Köztársaság elitjével korántsem volt felhőtlen, mivel a herceg rendkívüli népszerűsége a katonák körében és karizmatikus személyisége, gyanússá tette Mussolini környezetének szemében, ezért 1945 elején rövid időre letartóztatták és megvádolták, hogy a Duce helyére pályázik, azonban német nyomásra hamarosan szabadon engedték. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy titokban elkezdte keresni a kapcsolatot a britekkel és az amerikaiakkal.

Olaszország átállása után a X. Flottiglia MAS egykori tengerészei közül sokan tovább harcoltak a szövetségesek oldalán és több sikeres bevetést is végrehajtottak. A Mariassalto néven tovább működő alakulat parancsnoka Borghese egykori kollégája és parancsnoktársa, Ernesto Forza lett. A korábban fogságba esett kommandósoknak is felajánlották ezt a lehetőséget. Volt aki el is fogadta, mint például Luigi de la Penne hadnagy az alexandriai csapatból, aki 1944 júniusában embereivel behatolt a la speziai támaszpontra és elsüllyesztette a Bolzano és a Gorizia cirkálókat, hogy a németek ne tudják velük, mint záróhajókkal eltorlaszolni a kikötő bejáratát. Másik híres akciójuk, az 1945 áprilisára már csaknem teljesen elkészült, Aquila nevű repülőgép-hordozó ( az átalakított Roma luxus óceánjáró ) megrongálása volt Genovában, hogy a németek ezt se használhassák a kikötő blokkolására. De la Penne egyébként a háború után nagy karriert futott be és altengernagyi rangban vonult nyugállományba 1956-ban, majd parlamenti képviselő lett.

Az egyre inkább visszaszoruló németek, a X. Flottiglia MAS-t a háború utolsó szakaszában főleg tengerészgyalogságként és könnyűlövész alakulatként vetették be, de végrehajtottak néhány vízalatti és robbanó motorcsónakos felszíni támadást is a szövetségesek Anzionál kiépített hídfőállásánál. A különleges egység jó hírén maradandó foltot ejtettek a partizánvadász bevetések Észak-Olaszországban és az Isztriai-félszigeten, mivel utóbbi akkor még olasz fennhatóság alatt állt és mindenáron meg akarták védeni Tito előretörő egységeitől. Az akciók során számos súlyos kegyetlenkedésre és durva atrocitásra került sor mindkét fél részéről. 

A Fekete Herceg valószínűleg azért úszta meg a kommunista partizánok bosszúját, mert mivel már korábban felvette a kapcsolatot az amerikaiakkal, az OSS ( Office of Strategic Services, a CIA elődszervezete ) észak-olaszországi főnöke, James Jesus Angleton 1945 májusában, nem sokkal azután, hogy a X. Flottiglia MAS Milánóban feloszlatásra került, az együttműködéséért cserében, lényegében egyfajta védőőriztbe vette. Az amerikaiak ugyanis számítottak Borghese tapasztalataira és szakmai tanácsaira, mivel ekkor még erősen kérdéses volt, hogy a csendes-óceáni háború mikor ér véget és a levegőben lógott egy véresnek ígérkező partraszállás a Japán anyaországban. Az amerikai hadvezetés úgy számított, hogy sor kerülhet a Fekete Herceg és emberei által korábban kidolgozott és végrehajtott kommandós akciókhoz hasonlókra a Távol-Keleten is.

Olaszország felszabadítása után Borghese herceget bíróság elé állították és főleg kommunista nyomásra a partizánok elleni akciók miatt háborús bűnösként kívánták felelősségre vonni, ezért igencsak kinézett neki a halálbüntetés, de legalábbis az életfogytiglan. Azonban az amerikaiaknak és családi kapcsolatainak köszönhetően 1949-ben előbb valóban életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de ezt hamarosan 12 év börtönre enyhítettek a német megszállókkal való együttműködésért, amelyből 9 évet korábbi érdemeire és magas kitüntetéseire való tekintettel rögtön el is engedtek, a maradék hármat pedig a vizsgálati fogságban eltöltött idővel letöltöttnek tekintették.

Olaszországban a 2. világháború után a belpolitikai élet rendkívül kaotikus volt. 1946-ban népszavazással eltörölték a királyságot és az állam köztársasággá vált. Nagy volt a szegénység, a munkanélküliség és a Palmiro Togliatti vezette Olasz Kommunista Párt nagy befolyása és népszerűsége miatt, komolyan fennállt a veszélye egy szélsőbaloldali fordulatnak. Borghese szabadulása után, nem tért vissza a flottához, hanem sorhajókapitányi rangban nyugállományba vonult, majd 1950-ben kiadta emlékiratait és aktívan politizálni kezdett. Rövid ideig az Olasz Szociális Mozgalom, a feloszlatott Nemzeti Fasiszta Párt utódszervezetének tiszteletbeli elnöke volt, de 1953-ban, két év után elhagyta a formációt, mert túl gyengének találta és a parlamenten kívüli politizálásba kezdett. Tömeggyűléseken szónokolt, cikkeket publikált, az olasz közéletben a szélsőjobboldal közismert alakjának számított. 

Politikusként, befolyásos és gazdag arisztokrataként a nyilvánosság előtt élt és ő maga is szerette a rivaldafényt, volt azonban életének egy rejtett oldala is, amely sok, a mai napig megfejtetlen titkot rejt. Kiváló kapcsolatokat ápolt a CIA-vel és a NATO hírszerzésével, a katolikus egyház egyes konzervatív köreivel, a szabadkőművesekkel és különféle illegális fegyveres csoportokkal, de a maffiával is. Elkötelezett antikommunistaként, köze volt a Gladio nevű, titkos fegyveres szervezet létrehozásához is, amelyet Olaszországban, hasonlóan más nyugat-európai országokhoz a NATO égisze alatt azért hoztak létre, hogy egy esetleges szovjet invázió esetén gerillaháborút folytasson a megszállók ellen. 

Amikor 1955. október 28-ról 29-re virradó éjjel, Szevasztopol szigorúan védett kikötőjében rejtélyes körülmények között felrobbant a Fekete-tengeri Flotta zászlóshajója a Novorosszijszk csatahajó, az üggyel kapcsolatban hamar felmerült a Fekete Herceg neve, mint az esetleges szabotázsakció kitervelője és megszervezője. Az eredetileg Julio Cesare nevű csatahajó még az 1. világháború idején épült, de a harmincas években teljesen felújították és modernizálták, majd Olaszország a 2. világháború után jóvátételként kénytelen volt átadni a szovjeteknek. Az ötvenes évekre már teljesen elavultnak számított, de így is a Fekete-tenger térségének legerősebb hadihajója volt és éppen küszöbön állt ágyúinak lecserélése sokkal modernebbekre, amelyekből már atomtöltetű tüzérségi gránátokat is kilőhettek volna, ezzel alaposan felborítva a térségben a katonai erőegyensúlyt. Borghese neve elsősorban azért merült fel a katasztrófával kapcsolatban, mivel a Julio Cesare átadásának hírére, egyes beszámolók szerint heves szitkozódás közepette bosszút esküdött. Az esettel kapcsolatban felröppent teóriák egyike szerint, az 1955 októberében éppen a török partok közelében hadgyakorlatot tartó, földközi-tengeri NATO erők közreműködésével, egy olasz különleges egység robbantotta fel a szovjet hadihajót és az akciót Borghese tervezte meg, összekötve saját bosszúját a katonapolitikai érdekekkel. Azonban erre kétes hitelességű tanúvallomásokon és fellelhetetlen újságcikkeken kívül semmilyen konkrét bizonyíték sincs, mint ahogy arra a teóriára sem, hogy a KGB titkos akciójáról volt szó, amellyel Hruscsov és a moszkvai pártvezetés ürügyet teremtett a szovjet haditengerészet modernizációját akadályozó, konzervatív tengernagyok eltávolítására. Mivel a tisztogatás a flottánál hamarosan valóban bekövetkezett, a KGB akció némileg valószínűbbnek tűnik. Erre utal az is, hogy a 609 halálos áldozatot követelő katasztrófa után, annak ellenére, hogy a hidegháború legvadabb időszakában történt, a szovjet kormány senkit sem vádolt meg és a vizsgálat hivatalosan egy 2. világháborús, német mágneses akna számlájára írta a robbanást, a hajóroncsot is meglehetősen gyorsan szétdarabolták, majd beolvasztották. Akármi is történt 1955 októberében azon a fagyos éjszakán, az eset erős hasonlóságokat mutat Borghese embereinek alexandriai akciójához. 

1970. december 7-ről 8-ra virradóra, számos nagyvárosban, elsősorban azonban Rómában és Milánóban gyanús mozgolódás zajlott. Több száz Ismeretlen fegyveres jelent meg a középületek, hivatalok és stratégiailag fontos intézmények, a telefonközpontok, valamint az olasz állami média, a RAI ( Radiotelevisione Italiana )székháza közelében és csak a támadási parancsra vártak. Azonban végül nem történt semmi, a csoportok feloszlottak és a fegyveresek hazamentek. Az olasz közvélemény csak hónapokkal később, 1971 márciusában értesült az eseményekről, amikor letartóztatások kezdődtek és a sajtó elkezdett nyilvánosságra hozni egyes részleteket a történtekkel kapcsolatban. Az Operazione Tora Tora ( utalva az 1941. december 7-én lezajlott, Pearl Harbor elleni japán támadást elindító jelszóra ) , vagy Borghese-puccs elkövetői, a tudósítások szerint, a stratégiai fontosságú objektumok elfoglalása mellett, foglyul ejtették volna az akkori köztársasági elnököt Giuseppe Saragatot, eközben a szicíliai maffia bérgyilkosai végeztek volna Angelo Vicari rendőrfőnökkel. Napvilágra került egy kiáltvány is Olaszország népéhez, amelyet maga Borghese olvasott volna be a puccs győzelme után a rádióban.

Az egész ügy a mai napig eléggé rejtélyes és zavaros, a hátterét és az összeesküvők, beleértve Borghese herceg valós szándékait illetően is. Nem világos az amerikai kormányzat és a CIA szerepe, mint ahogy az sem, hogy a Fekete Herceg miért fújta le annak ellenére az akciót, hogy az események már igencsak előrehaladott állapotban voltak. A feltételezések szerint Borghese rájött-vagy figyelmeztették rá -, hogy egyszerűen csőbe húzták őt és követőit, a Nemzeti Front tagjait és az egész a titkosszolgálat rafinált, alaposan kidolgozott csapdája volt, mivel a kormányzat le akart számolni a szélsőjobboldal erősen mozgolódó erőivel. ( a Nemzeti Front 1970-ben, alig két év működés után feloszlott ) Erre utal, hogy azon az éjszakán az utakon, katonai járműoszlopok mozogtak és az egész hadsereg, valamint a csendőrség riadókészültségben volt. Az események napvilágra kerülése után, az ügyet a kormányzat és a hatóságok igyekeztek jelentéktelen színben feltüntetni, mint néhány öregember jelentéktelen szervezkedését és egy darabig nem is indult az összeesküvők ellen eljárás, mondván nincs és nem is volt ügy..... Azonban 1977-ben 68 személyt mégis perbe fogtak, köztük volt és még aktív katona és tengerésztiszteket, üzletembereket, magas beosztású minisztériumi tisztviselőket, azonban első fokon mindenkit felmentettek. A per még évekig elhúzódott, végül 1984-ben 46 embert ismét felmentettek, a többieket kisebb súlyú bűncselekményekért, mint például lőfegyver birtoklása, vagy szállítása, csekély , szinte jelképes büntetésre ítéltek.

Borghese mindezt már nem érhette meg. Mielőtt még eljárást indítottak volna ellene, 1970-ben Spanyolországba emigrált és 1973-ban ugyan visszavonták az ellene kiadott elfogatóparancsot, de nem bízva az olasz hatóságokban külföldön maradt. 1974. augusztus 26-án váratlanul érte a halál Cadizban. Halála körül is sok a furcsaság, mivel az akkor 68 éves egykori tengerésztiszt, kiváló egészségnek örvendett és igencsak aktív életet élt. Nem sokkal korábban huzamosabb ideig Chilében tartózkodott, ahol Pinochet tábornok titkosszolgálati főnökének Jorge Carrasconak adott tanácsokat. Erősen gyanítható, hogy a sok, egyeseknek igencsak kellemetlen és kínos ügyről tudó, veszélyes öreg bajkeverőt megmérgezték. A Fekete Herceg utolsó titka, vele együtt sírba szállt. Rómában a Santa Maria Maggiore-bazilikában, a Borghese dinasztia magánkápolnájában, a családi sírboltban nyugszik.

Az új királynő

A HMS Queen Elizabeth és a HMS Valiant sérüléseit ideiglenesen az alexandriai szárazdokkban kijavították, éppen annyira, hogy alkalmasak legyenek hosszabb tengeri út megtételére, majd mindkettőt további javításra küldték. A Valiant áthajózva a Szuezi-csatornán a dél-afrikai Durban-ben, a Queen Elizabeth pedig miután 1942 júniusában áthajózott az Egyesült Államokba, a virginiai Norfolkban került teljes felújításra. A Queen Elizabeth amerikai tartózkodása után hazatért Nagy-Britanniába és 1943 decemberéig a Honi Flottában ( Home Fleet ) szolgált, majd a Távol-Keletre vezényelték, ahol a Keleti Flotta egységeként rész vett a Jáva, Szumátra, és Borneó, valamint Malajzia visszafoglalásáért vívott harcokban, a japánok állásait ágyúzva, tűztámogatást adva a szárazföldi erőknek. Hazatérése után, 1945 második felében azonnal tartalékba került és így kapott még néhány év haladékot, de mivel ekkorra már végleg leáldozott a csatahajók csillaga, 1948-ban a Clyde folyó partján fekvő, skóciai Dalmuir-be vitték, ahol szétbontották és eladták ócskavasnak.

Ezután évtizedekig nem volt Queen Elizabeth nevű hadihajó a Royal Navy kötelékében, egészen a közelmúltig, bár a hatvanas években születtek elképzelések egy ezen a néven szereplő új repülőgép-hordozó osztály megépítésére, de ez végül nem valósult meg. A 2000-es évek elejére egyre sürgetőbbé vált a kiöregedő HMS Invincible és a HMS Ark Royal leváltása, ezért megkezdődött egy új típusú hordozóosztály tervezése. A munkát hátráltatta a 2008-ban kitört gazdasági válság, ezért bizonytalanná vált program jövője és az, hogy amennyiben mégis folytatják, mind a két tervezett egység megépüljön-e. Végül megszületett a döntés és 2009 júliusában elkezdték építeni az új HMS Queen Elizabethet ( R08 ) , amely egyben az osztály névadója is lett. Az új hajó 77800 tonnás vízkiszorításával és 280 méteres hosszával a Royal Navy legnagyobb, valaha szolgálatba állított hadihajója, de még mindig kisebb az US Navy nukleáris szuperhordozóinál.

Tervezésénél számos a megszokottól eltérő, technikai megoldást alkalmaztak, amelyek közül a legszembetűnőbb a fedélzet jobb oldalára telepített, kettős szigetfelépítmény, amelyek közül az elülső foglalja magába a hordozó parancsnoki hídját, míg a második kizárólag a repülőeszközök irányítására szolgál. A hajtóművek tervezésénél, a magas költségek miatt elvetették a nukleáris reaktorok alkalmazását és helyettük korszerű, de meglehetősen bonyolult, kombinált meghajtást építettek be, amely 2 darab 48000 lóerős ( 36 MW ) Rolls-Royce Marine Trent MT 30 gázturbinából és 4 darab finn gyártmányú, Wärtsilä 38 dízelgenerátorból ( 2 X 11700 és 2 X 15600 lóerő teljesítménnyel ) áll, amelyek 4 GE Power Conversion’s típusú, 20 MW-os teljesítményű, tandem elrendezésű, indukciós motort látnak el elektromos árammal, hogy azok meg tudják forgatni a két hagyományos hajócsavart. Ezekkel az óriás, 25 csomós (kb. 46, 2 km/óra ) sebesség elérésére lesz képes.

A Queen Elizabeth fedélzetére nem telepítettek sem katapult, sem kábeles fékezőrendszert, hanem a korábbi brit hordozókra is jellemző, úgynevezett síugrósánc épült a fedélzet elülső részének bal oldalára. Ez elvileg elegendő

A tervek szerint a HMS Queen Elizabeth 2017-ben áll hadrendbe és valószínűleg ezzel egyidőben kezdik el építeni testvérhajóját, a HMS Prince of Wales-t, amely várhatóan 2020-ban áll majd szolgálatba.

Cikk: Nemes Ferenc