HMS Warrior – Vasharcos

Fahajók vasban

Horatio Nelson admirális 1805 októberében Trafalgarnal szétverte az egyesített francia – spanyol flottát és ezzel a Royal Navy hosszú időre valódi ellenfél nélkül maradt. Bár a napóleoni háborúk, még további egy évtizedig eltartottak, a Francia Császárság már nem számított komoly tényezőnek a tengeren. A brit hadihajók és kapitányaik mintává váltak, minden hadiflottával rendelkező, vagy azt kiépíteni szándékozó nemzet számára.

A 19. század közepére a fa mint a hajóépítés sok évszázada meghatározó alapanyaga kezdett elavulttá válni, mert megjelentek az első vastestű hajók, amelyek szilárdabbak, nagyobb teherbírásúak és gyorsabban előállíthatóak voltak. A vitorla még tartotta ugyan magát, de a gőzgép és a lapátkerék, majd hamarosan a sokkal hatékonyabb hajócsavar egyre erősebb konkurenciává nőtt.

A brit flotta potenciális kihívó híján persze alaposan elkényelmesedett és 1821 körül elkezdődött ugyan a gőzgép bevezetése, de sokáig csak a kisebb egységeken. Az új gépezetet a régimódi admirálisok 90 – 120 ágyús, fatestű csatahajóikra nagy nehezen csak segédhajóműként voltak hajlandóak felengedni. Mivel mindannyian vitorlásokon töltötték el pályafutásukat, nem bíztak az új, számukra gyanús technológiában és erre eleinte tulajdonképpen meg is volt az okuk, mert a korai gőzgépek hatékonysága és megbízhatósága nem állt arányban sem súlyukkal, sem tetemes szénfogyasztásukkal, árukról nem is beszélve. Egy ideig a szinte állandóan rendelkezésre álló szél sokkal jobb megoldásnak számított. A technika azonban a 19. században rohamléptekkel haladt és a gőzgép kinőve gyermekbetegségeit hamar fölénybe került.

A La Manche – csatorna túlpartján ezidőtájt másképpen álltak a kérdéshez. Franciaország 1852 decembere óta ismét császárság volt és az uralkodó III. Napóleon, a nagy Bonaparte Napóleon idősebbik öcsének Louis - nak (1806 – 1810 között holland király) legkisebb fia. Bár képességei terén messze elmaradt híres nagybátyja mögött, kellőképpen ambiciózus és agyafúrt volt ahhoz, hogy több sikertelen, már – már komédiába illő próbálkozás után végül megszerezze a hatalmat. Miután a Bourbonok végleges bukása után 1848 - ban köztársasági elnökké választották, politikai manőverezéssel előbb megszerezte a teljhatalmat, majd 1852 decemberében sikerült visszaállítania a monarchiát és ő lett a franciák császára. Franciaország belpolitikailag ismét stabillá, világpolitikailag pedig egyre jelentősebb tényezővé vált, mivel a „Kis Napóleon” - ahogy nevezték -, uralkodásának mottója a „Grandeur et Gloire” vagyis a nagyság és dicsőség helyreállítása volt, természetesen bácsikája nyomdokain haladva. Ennek érdekében tevékenyen beavatkozott az itáliai eseményekbe, majd 1853 - 56 között, a britekkel szövetségben, a törökök oldalán a krími háborúba. Ezek jelentősen növelték tekintélyét, de I. Ferenc József öccsének, Miksának mexikói császárrá tétele, majd az ennek nyomán kitört polgárháború kellős közepén történt magára hagyása már a kalandorpolitika iskolapéldájának tekinthető. (A felkelők Miksát elfogták és 1867 júniusában kivégezték.) III. Napóleon természetesen Franciaország fő ellenfelének a briteket tekintette, de tisztában lévén azok tengeri fölényével, az övékénél modernebb flottát akart.

1851 – ben állt szolgálatba az 5120 tonnás, eredetileg Prince de Joinville - ként elkezdett, majd 1848 februárjában, a második köztársaság idején, 24 Février – re (1848. február 24 – én mondott le trónjáról Lajos Fülöp király) átkeresztelt hadihajó, amely aztán 1850 – ben lett Napóleon. Hagyományos, fatestű, két ütegsoros, 90 ágyús (ezért másodosztályú) sorhajó volt, de abban világelső, hogy a korszak egyik legkiválóbb hajómérnöke Henri Dupuy de Lome már gőzhajtásúra tervezte és vitorlázatának csak másodlagos szerepet szánt. (a típus egyébként összesen tizenkét egységből állt, amelyek az 1870 – es évek végéig szolgáltak) Dupuy de Lome valójában a vastestű hajók lelkes támogatójának számított, de a francia kohászat és vasipar teljesítőképességét figyelembe véve ekkor még be kellett érnie a teljes egészében fából készült konstrukcióval. Ráadásul a flotta szakértői azzal az ellenvetéssel éltek, hogy a vaslemezek nem bírják az ágyúgolyókat. Hogy mégis de Lome – nak volt igaza, az kiderült a nemsokkal később kitört krími háború idején. Szinopnál az oroszok robbanógránátjaikkal szétlőtték a törökök fa hajóit, később pedig a Don deltájában álló Kinburn erődjének ostromakor a franciák gőzhajtású, vaslemezekkel burkolt, dobozszerű úszó ütegei ormótlanságuk ellenére sikeresen kibírták a partvédelem ágyúgolyóit és ebből adódott az ötlet, hogy ezt a megoldást a flotta hadihajóinak védelmére is alkalmazni lehetne. 1860 – ban szolgálatba is állt a világ első páncélozott hadihajója a Gloire, vagyis Dicsőség.

Az eredeti koncepció most is egy vastestű hajó volt, de ezt keresztülhúzta - akárcsak egy évtizeddel korábban -, a francia ipar teljesítőképessége, így törzsét teljes egészében fából kellett megépíteni és erre szerelték fel a kovácsoltvas páncéllemezeket. (innen a vérteshajó elnevezés) Ennek a korlátozott méretű vértezetnek a legyártása is komoly feladatot jelentett, a kiválasztott Petit et Gaudet Vasműnek.

A Gloire tervezése során Dupuy de Lome a Napóleont vette alapul, így méretei eléggé hasonlóak lettek, de a törzset kissé megnyújtotta és elhagyta a felső ütegfedélzetet. (emiatt a hajó besorolása már nem sorhajó, hanem páncélozott gőzfregatt lett). Hogy a törzs szerkezeti szilárdságát biztosítsa, a fedélzet deszkázata alá merevítő vaslemezek kerültek. A francia flotta új büszkesége nem nyert volna hajószépségversenyt, mert meglehetősen esetlenül nézett ki. Tömpeorrú és középen 17 méter széles törzse ehhez képest mindössze 78,2 méter hosszú volt, míg vízkiszorítása elérte az 5650 tonnát. Az 500 tonnás súlytöbblet jelentős részét a hajótestet az orrától a tatjáig védő páncélöv tette ki, amely a vízvonal felett 54 cm – rel kezdődött és 2 méterrel alatta végződött. A 12 cm – es kovácsoltvas páncéllemezeket 43 cm – es fa alátéttel együtt csavarozták a törzs deszkáira. Azért csavarokat használtak rögzítésükhöz, mivel azok a tesztek során csak elgörbültek a lövedékek becsapódásától és továbbra is megtartották a vértezetet, míg a szegecsek eltörtek, a lemezek pedig lepotyogtak. Ez a páncélzat elvileg ellen tudott állni a korszak brit lövegeinek.

A Gloire meghajtását egy fekvőhengeres 2500 lóerős HRCR gőzgép biztosította, nyolc Indret kazánnal és egy hatlapátos propellerrel. Maximális sebessége elméletileg elérhette a 13 csomót (kb. 24 km/óra), de mint később kiderült a 12 – t is alig tudott produkálni. A beraktározható 675 tonna szénnel, kb. 4000 kilométer volt a hatótávolsága, a gazdaságos 8 csomóval (15 km/óra). Szolgálatba állításakor 1100 négyzetméternyi vitorlával látták el, de ezt később 2500 négyzetméterre növelték, mivel kevésnek bizonyult.

Fegyverzete hadrendbe állításakor 36 darab Modéle 1858 típusú 164,7 mm – es huzagolt elöltöltő lövegből állt, de 1868 – ban ezt 6 darab 240 mm - es és két 192 mm – es hátultöltőre módosították.

A Gloire, valamint két testvére a Normandie és az Invincible aktív pályafutása eléggé eseménytelen volt és viszonylag rövid. Többnyire a Földközi-tengeren szolgáltak, de a Normandie eljutott Mexikóba is, támogatva Miksa császár rövid uralkodását és ezzel az első páncéloshajó lett, amely átszelte az Atlanti-óceánt. Az 1870 – es francia – porosz háború alatt - amely III. Napóleon bukását okozta -, mindhárman a tengeren voltak, de harcban egyikük sem vett részt. Alig valamivel több mint egy évtizeddel szolgálatba állításuk után tartalékállományba kerültek és végleg ott is maradtak. Ennek fő oka az volt, hogy az építésükhöz felhasznált fa nem lévén kellőképpen kiszárítva, nagyon gyorsan elkorhadt, különösen a páncélövvel borított részen. A Normandie - t és az Invincible - t 1879 – ben selejtezték ki, de a valamivel jobb anyagból készült Gloire – t még 1883 – ig megtartották és csak ezek után bontották szét.

A Gloire a hadihajótervezés mérföldkövének számít, de ennek ellenére szerepe meglehetősen korlátozott volt a történelemben, puszta léte azonban elegendőnek bizonyult arra, hogy kellőképpen megrémítse és ellenlépések megtételére kényszerítse a saját nagyszerűségébe belekábult Brit Király Haditengerészetet. A helyzetet annyira súlyosnak ítélték Londonban, hogy hadrendbe állításának hírére, Viktória királynő magához rendelte az Admiralitás Első Lordját Sir John Pakingtont és aggodalmasan azt tudakolta tőle, hogy van – e a Királyi Haditengerészetnek olyan hajója, amely egyenrangú ellenfélként szembeszállhatna vele. Sir John erre kínos csend után csak annyit tudott mondani, hogy nincs… Ezek után az Admiralitás kénytelen volt leadni a megrendelést egy új típusú, a franciákénál sokkal ütőképesebb hadihajóra, amely HMS Warrior, vagyis Harcos néven vonult be a hajózás történetébe (egy akkoriban kiselejtezett, harmadosztályú fa sorhajó nevét kapta meg) és az lett a feladata, hogy helyreállítsa a Brit Birodalom hirtelen megroggyant tengerészeti fölényét. A dologhoz hozzátartozik, hogy az Admiralitás biztos ami biztos alapon, ezzel egyidőben további fa hadihajók építésére és hatalmas mennyiségű, hajóépítéshez szükséges jóminőségű faanyag beraktározására is utasítást adott. Sir John Pakingtonnak és stábjának az új programmal kapcsolatban komoly kétségei voltak, ezért így fogalmazott később: „Gyakran elgondolkoztam azon, hogyan szedtem össze elég bátorságot egy ilyen újszerű hajó megrendeléséhez.”

A Harcos

A Warrior azért volt forradalmi jelentőségű, mert a máshol már külön – külön sikeresen alkalmazott technikai megoldásokat, úgymint a gőzhajtást, a vas hajótestet, a páncélzatot és a hajócsavart egyesítette magában, amire eddig nem volt még példa. Terveit a Királyi Haditengerészet főkonstruktőre Sir Isaac Watts és asszisztense Joseph Large készítette. Akárcsak francia kollégájuk, ők is egy faszerkezetű hadihajót, a gőz segédhajtóművel felszerelt 102,4 méteres HMS Mersey fregattot vették alapul, amely testvérével a HMS Orlandóval a leghosszabb fából épült brit hadihajók voltak.

Ezeknek a szép, karcsú fregattoknak éppen kivételes hosszúságuk volt a fő gyengeségük, mégpedig szó szerint, mivel komoly szilárdsági problémákat okozott náluk. Gyakorlatilag elérték, sőt már át is lépték velük azt a mérethatárt, ameddig a fát, mint fő szerkezeti anyagot még használni lehetett a hajóépítésben. Állandóan fennállt a veszély, hogy előbb – utóbb kettétörnek, így nem véletlen, hogy főleg oktatóhajóként szolgáltak, majd alig több mint egy évtized után kivonták őket a hadrendből. Alapkonstrukciójuk vasszerkezetre átültetve azonban már semmilyen problémát nem okozott, sőt a törzs hosszát növelni is lehetett anélkül, hogy az esetleg kettéroppanna. Így a Mersey 9137 tonnás vízkiszorítású leszármazottja már 128 méter hosszú lett. A klasszikusan elegáns vonalvezetésű, de már teljesen vassszerkezetű törzs borítása 254 mm – es lemezekből készült, majd erre két egymásra merőlegesen elhelyezett rétegben, 457 mm vastag, teakfa alátét került. Erre csavarozták fel a 202 darab, 114 mm vastag, 0,91 X 3,66 m – es páncéllemezt, amelyeket hornyolással még szorosan egymáshoz is erősítettek. A csak magában 960 tonnányi páncélzat alatti teakfa a lökésgátló szerepét töltötte be, a fémnél sokkal rugalmasabb lévén ugyanis elnyelte és szétoszlatta a lövedékek becsapódásának kinetikus energiáját. Bár a teakfa alátét egy fémből épült hajón látszólag elavult megoldásnak tűnhet, annyira jól bevált, hogy még jóval később, a dreadnought és super dreadnought típusú csatahajókon is alkalmazták. (Az ezekről készült korabeli fényképeken, ha a páncélöv még nem volt felszerelve jól látszik a teakfa alátét.)

A Warrior páncélzata a francia vérteshajókéval ellentétben nem húzódott végig a törzs teljes hosszán, hanem csak az ütegfedélzet egyik végétől a másikig, ahol egy – egy alaposan megerősített válaszfal zárta le egyfajta páncéldobozt alkotva. Ennek az elrendezésnek az volt a logikája, hogy a „doboz” megvédte a legfontosabb és legérzékenyebb szekciókat, így az ütegfedélzetet, a lőszertárolót és a gépházat nemcsak az oldalirányú ágyútűztől, hanem, az esetlegesen az orr, vagy a tat felől érkező, a hajótestet hosszában végigsöprő, lövésektől is. A középső szekció alatt egyébként a hajófenék is dupla volt, ami akkor abszolút újdonságnak számított, a páncélzat nélküli orr és tatrészt pedig a vízvonal alatt összesen 92 vízzáró rekesszel látták el. A hajó szinte sebezhetetlennek tűnt, de mégis volt egy tervezési hiányossága, a kormányművet ugyanis nem védte semmi és egy a tat irányából leadott, jólirányzott sortűz megpecsételhette volna a sorsát egy csatában.

A meghajtásról egy 5772 lóerős Penn típusú, két fekvőhengeres gőzgép gondoskodott, amely akkor a legerősebbnek számított. Az Admiralitás által elvárt, legalább 15 csomós (kb. 27,75 km/óra) sebességet sikerült jócskán túllépni, mert a Warrior gőzhajtással 16,20 csomót (kb. 30 km/óra) is tudott produkálni. Természetesen teljes vitorlázatot is kapott, amelynek felülete 4497 négyzetméter volt és csak ezt használva is képes volt elérni a 13 csomót (24 km/óra), amire a Gloire gőzhajtással sem volt képes. A nagy, kétszárnyú, több mint húsztonnás hajócsavart a tengely szétkapcsolása után, a hidrodinamikai ellenállás csökkentése érdekében egy bonyolult csigasor és csörlők segítségével részben felemelhették a tatba (ez más korabeli hajóknál is lehetséges volt), de erre csak ritkán került sor körülményessége miatt és mivel kézi erővel történt, csaknem az egész legénységre szükség volt hozzá. Gőzzel és vitorlákkal együttesen a Warrior akár 17,5 csomóval (kb. 32 km/óra) is száguldhatott, ami akkoriban kiemelkedő teljesítmény volt egy ekkora hajótól. Gazdaságos, 11 csomós utazósbességgel haladva, a beraktározott kb. 867 tonnás szénkészlet 3900 km – re volt elegendő, de természetesen a vitorlákat használva hatótávolsága növelhető volt. Kivételes teljesítménye mellett némi szépséghiba, hogy hosszú törzse miatt kissé nehézkesen manőverezett és eléggé lassan, nagy ívben tudott csak fordulni.

A Warrior fegyverzete hadrendbe állítása idején 26 darab sima csövű, elöltöltős 201 mm - es lövegből (a kilőhető lövedék súlya alapján besorolva, 68 fontos), valamint további 10 darab 178 mm - es (110 fontos) hátultöltőből állt. Előbbiek 1846 - ban kerültek rendszeresítésre és szilfából készült, nehéz, elforgatható lövegtalpukkal együtt kb. 6 tonnát nyomtak. Kiszolgálásukhoz, legalább tizennyolc emberre volt szükség és így nagyjából 55 másodpercenként tudtak tüzelni. Mivel csöveik nem voltak huzagolva - bár rendelkeztek irányzékkal -, nem voltak túl pontosak és 2000 méteren túl félrehordtak. A hagyományos ágyúgolyókon kívül robbanógránátokat, sőt az ellenséges hajó felgyújtására szolgáló, felizzított lövedékeket is kilőhettek belőlük, ehhez a kazánok közé két külön kemencét is beépítettek.

A 178 mm – es, huzagoltcsövű hátultöltők új fegyvereknek számítottak, mivel csak 1859 – ben rendszeresítették a típust a Királyi Haditengerészetnél. A William Armstrong által tervezett 4,1 tonnás hajóágyú már nem hagyományos ágyúgolyókkal, hanem kúpos kialakítású lövedékkel tüzelt. Nagy reményeket fűztek hozzá, de a csavarmenetes, újfajta lövegzár tömítettsége messze nem volt tökéletes és lövéskor, a forró lőporgázok egy része kijutott, ami nemcsak veszélyes volt, hanem a fegyver hatékonyságát is lerontotta, így az elvárt kb. 4000 méteres hatótávolságot nem tudta teljesíteni.

A Királyi Haditengerészetnél a 19. század közepén jelentős reformokat vezettek be, így az addig bevett gyakorlatnak számító korbácsolás (a hírhedt „kilencfarkú macskával”) megszűnt és eltörölték a kényszersorozást is. Az embereket határozott időre vették fel, amit lejárta után meg lehetett hosszabbítani. 1859 – ben vezették be az egységes egyenruhát, amelyet havonta osztottak és árát levonták a zsoldból. Az életkörülmények azonban továbbra is kemények voltak. A kapitánynak egy többszobás, elegánsan berendezett lakosztálya volt, vendégfogadásra, reprezentációra egyaránt alkalmas szalonnal és külön WC – vel. A főtisztek kabinjai az alsó fedélzeten voltak, míg a legénység sorállományú tagjai, az altisztek, de a legfiatalabb tisztek és a kadétok is az ütegfedélzeten, illetve a fedélközben voltak elszállásolva, a mennyezetre lógatott függőágyakban. Holmijukat zsákokban és ládákban tárolták. Az ellátás a brit flottára jellemző, sokáig eltartható, de kőkemény kétszersült, sózott marhahús és a napi 1 pint (kb. fél liter) erős rum háromszögében mozgott, amit a legénység tagjai az ágyúk között, hosszú faasztaloknál fogyasztottak el. A tisztek ellátása sokkal jobb volt, ők a kapitánnyal külön ebédlőben, szinte szertartásosan, közösen étkeztek.

Bár fegyverzete alapján a Warrior csak harmadosztályú fregattnak számított, 706 fős legénysége (50 tiszt, 656 altiszt és tengerész – közülük kb. 120 tengerészgyalogos) egy hasonló besorolású hadihajóénak a kétszerese volt. Nem véletlenül, mivel az automatizálás még nem létezett, így lényegében mindent emberi erővel végeztek a vitorlák kezelésétől kezdve, a horgonyok felhúzásáig.
Ez utóbbiakból négy volt és mivel egyenként 5,6 tonnát nyomtak, a hatalmas, asztal méretű csörlők forgatásához 100 – 100 emberre volt szükség. Ami a vitorlásokhoz képest más volt, hogy időről - időre be kellett rakodni a gőzgép üzemanyagát. A szenelés művelete az olajtüzelésű kazánok megjelenéséig a tengerészek legutáltabb tevékenységei közé tartozott. A csaknem 700 tonnányi szén berakodása, amit a hajóra 100 - 200 kilogrammonként, erős szállítózsákokban húztak fel kötélen, majd zúdították a tárolókba, legalább két napig eltartott (a nehéz és piszkos munka közben a hajózenekar folyamatosan vérpezsdítő dallamokat játszott, hogy fenntartsa a hangulatot) és utána egy hétig takarítottak… Ennek is köszönhető, hogy a Warrior fedélzetén rendszeresíttettek először mosógépeket. (igaz még ezek is kézi erővel működtek)

Fekete kígyó, a nyulak között…

A Warrior megépítésével a London Blackwall negyedében működő Thames Ironworks and Shipbuilding Company – t bízták meg, mivel sem a Portsmouth, sem a Chatham Royal Dockyards nem rendelkezett megfelelő méretű és teherbírású sólyával. Kilenc hónap alatt be kellett volna fejezni a munkálatokat, de menet közben számos módosítást hajtottak végre a konstrukción, így végül az új hajó jókora csúszással, csak másfél esztendő alatt készült el. (például az új, hatékonyabb lövegtalpak miatt csökkenthették az ágyúnyílások méretét, mert így is megfelelő maradt a kilövési szög) A késlekedés és a módosítgatások kishíján a hajógyár csődjéhez vezettek és a brit kormánynak kellett egy gyors, 50000 fontos pénzügyi támogatással talpra állítania. Az újságírók természetesen - akárcsak manapság -, árgus szemekkel figyelték Őfelsége legújabb hadihajójának születését és eleinte lelkendező, hazafias cikkekben méltatták annak nagyszerűségét, de ahogy telt az idő és nőttek a költségek, írásaik egyre vitriolosabb hangvételűvé váltak. (a Warrior végül mintegy 400000 fontba, nagyjából a kétszeresébe került egy hasonló méretű, hagyományos, fából épült hadihajónak…)

A vízrebocsátást 1860. december 29 – re tűzték ki, ahol számos előkelőség jelenlétében, Sir John Pakingtonnak kellett felavatnia a Royal Navy új büszkeségét. 1860 decemberében fél évszázada nem tapasztalt hideg tombolt Angliában, de csak egy nappal az ünnepség előtt vették észre, hogy a Warrior szó szerint odafagyott a sólyára… Sürgősen tenni kellett valamit, hogy elkerüljék a másnapi blamázst… Egész éjjel hatalmas tüzeket égettek a csúszósín mellett, hogy felmelegítsék, de úgy tűnt, hogy ez sem használ, mint ahogy a bevetett hidraulikus emelők sem. A Warrior meg sem mozdult, ezért végül más ötlet híján több mint száz hajógyári munkást rendeletek a fedélzetre és ők egyik oldalról a másikra rohangálva ide – oda mozgatták a hajótestet, míg végre a jég engedett és kiszabadult. Már nem volt akadálya az ünnepségnek és miután Sir John elmondta köszöntőjét, majd összetört egy üveg bort a hajó orrán, a fellobogózott Warrior a jelenlévő több száz ember üdvrivalgása közepette méltóságteljesen belesiklott a Temzébe.

Az árbocok felállítása, a kötélzet, valamint a vitorlák felszerelése 1861 augusztusára fejeződött be, majd ezt követően lezajlottak az október végéig tartó futási próbák. A közben felmerült hibák kijavítása után a hajó hadrendbe állt Sir Arthur Cochrane sorhajókapitány (Dundonald tizedik grófja) parancsnoksága alatt.

A Warrior 1861 – ben mind sebesség, mind tűzerő tekintetében a világ legjobb és legerősebb hadihajója volt, így nem túlzás azt mondani, hogy akkora elrettentő erőt képviselt, mint 1945 – ben az atombomba. Hozzá képest minden más kortárs hadihajó egycsapásra elavulttá vált, hasonlóan a HMS Dreadnought 1905 – ös színrelépéséhez. Hogy ez mennyire volt reális nehéz eldönteni, mivel annak ellenére, hogy 1861 és 1864 között komolyan fennállt egy brit – francia háború esélye, a nagy összecsapásra nem került sor. A Gloire és a Warrior sohasem került szembe egymással, így összehasonlításuk csak elméletileg lehetséges. A brit hajó gyorsabb, ágyúi és páncélzata jobb minőségű volt, a francia hajók viszont jobban manővereztek kisebb méretük miatt és tűzerejük sem volt elhanyagolható. De a korabeli francia és a brit harcászati elképzelések is jelentősen különböztek egymástól. Míg előbbiek új, páncélozott hajóikkal is hagyományos módon kívántak csatát vívni, vagyis egymás mögé, csatasorba állva, oldalsortüzekkel forgáccsá aprítva az ellenséget. A britek viszont kihasználva a rendelkezésükre álló nagyobb sebességet és tűzerőt, meg kívánták bontani az ellenség csatasorát, hogy aztán maguk után csalva egyenként levadásszák az őket üldöző hajókat. Hogy melyik módszer vált volna be jobban, nehéz eldönteni. Az egyetlen korai páncéloshajók által vívott ütközetre 1866 – ban Lissa szigeténél került sor, amikor a poroszokkal szövetséges olaszok összecsaptak a Tegetthoff admirális vezette osztrák flottával. A jelentős túlerővel szembeni osztrák győzelemben végül nem a tüzérség és a páncélzat volt a döntő tényező, hanem az olasz Persano tengernagy súlyos inkompetenciája és Tegetthoff bátorsága, amikor zászlóshajójával felöklelte (kosolta) a sérült olasz zászlóshajót, ami gyorsan elsüllyedt. (a történtek nyomán évtizedekig döfőorrot szereltek minden hadihajóra szerte a világon, de valójában sohasem használták…) Mindenesetre egyik korabeli méltatója úgy jellemezte, a Warriort, hogy „A Fekete Kígyó a nyulak között a Csatornán”.

A Királyi Haditengerészet büszkesége aktív szolgálatának nagyrészét a Brit-szigetek és Franciaország közötti stratégiai fontosságú tengerszakaszt ellenőrző, úgynevezett Csatorna-flotta tagjaként töltötte. Pályafutása első szakaszában szinte folyamatosan a nyilvánosság figyelmének középpontjában állt, így bárhol is vetett horgonyt, akár odahaza, akár valamelyik külföldi kikötőben sokezer ember gyönyörködött a Brit Birodalom legújabb jelképében. Amikor 1863 márciusában a királyi jacht Dániába indult, hogy a későbbi VII. Edward menyasszonyát, Alexandra hercegnőt Angliába szállítsa, egyértelmű volt, hogy egyik kísérője a Warrior volt. A jövendőbeli királyné személyesen is megszemlélte a hajót, ami valóban lenyűgözte és látogatását később egy réz emléktáblán is megörökítették, amelyet Cochrane kapitány a hatalmas kormánykerékre helyeztetett. 1864 őszén ütközött a HMS Royal Oakkal és megsérült, de amúgyis dokkba kellett állnia, mert egy alapos, mintegy két évig tartó felújításon esett át. Ennek során lecserélték a tüzérségét és 24 darab 178 mm – es és négy 203 mm – es elöltöltős löveget kapott, utóbbiakat a megbízhatatlan Armstrong hátultöltősök leváltására. 1868. július 4. és 28. között különleges feladatként, testvérével a Black Prince – el és a lapátkerekes HMS Terrible – el egy speciális szárazdokkot vontatott Madeiráról Angliába átvágva az Atlanti-óceánon. Az 5000 kilométeres út baj nélkül zajlott le és utána visszatért a La Manche-csatornára járőrözni.

Azonban a technika fejlődése gyorsan túllépett a Warrioron. Alig egy évtized múltán, már korántsem számított annyira félelmetesnek mint korábban és kezdett elavulni, főleg miután hadrendbe állt a páncéloshajók új generációját képviselő HMS Devastation. Az Admiralitás új főkonstruktőre, Sir Edward Reed által tervezett 9480 tonnás hajó korántsem volt annyira festőien szép mint a Warrior. Vaskos volt, robusztus kinézetű, magas felépítménnyel és kéményekkel, alacsony oldalakkal, vitorlák nélkül. Fő fegyverzete pedig - a négy 305 mm – es elöltöltő nehézlöveg -, a korszak legnagyobb tengerészeti újításának számító lövegtornyokba volt telepítve. A Warrior csillaga kezdett leáldozni. Egy időre tartalékba került és bár valamellyest modernizálták (megmagasították a tatfedélzetét és gőzcsörlőt kapott), 1875 – ben átkerült a partvédelemhez. Őrhajóként Portland szigetén állomásozott és nyaranta innen indult körutakra az angliai kikötőkbe. A következő orosz-török háború idején (1877 – 78) még egyszer mozgósították, de mivel nem lett rá szükség hamar hazatért és visszatért a partvédelemhez. A legközelebbi műszaki felülvizsgálata alkalmával aztán kiderült, hogy az elő és a főárboc fa részei erősen elkorhadtak és cserére szorulnak, de az Admiralitás ezt túl drágának tartotta, ezért inkább eltávolították őket, a Warrior pedig a portsmouth – i kikötő félreeső, északi részébe, a már kiöregedett hadihajók gyűjtőhelyére, az úgynevezett Rotten Row – ba (szó szerinti fordításban: rohadt sor…) került. Hivatalosan még jó ideig nem vonták ki a hadrendből, 1887 – ben harmadosztályú, 1892 – ben első osztályú páncéloscirkálóvá minősítették át, sőt két évvel később felvetődött a korszerűsítése is, amire végül nem került sor, mert túlságosan drága lett volna a teljesen elavult, ősrégi hajó átalakítása. Végül 1900 – ban teljesen leszerelték, de ez még korántsem jelentette a HMS Warrior végét.

Feledés és újjászületés

Az öreg gőzfregatt előbb raktárhajó lett és kiszerelték a hajógépet a régi kazánokkal együtt, hogy ne foglalják a helyet, majd 1902 és 1904 között a portsmouth – i Vernon torpedóiskolához került ellátóhajónak. Fedélzetét teljesen befedték (eddig csak a taton volt védőtető) és oktatótermeket, valamint legénységi szállásokat alakítottak ki benne. Kapott hat új típusú, Belleville kazánt és áramfejlesztőket, hogy a kiképzőközpontot (ezek is egymáshoz kötött, leszerelt, régi hadihajók voltak) forró gőzzel és árammal lássa el. Amikor 1903 – ban egy új 14700 tonnás páncéloscirkáló osztály első egységét építeni kezdték, az öreg Warrior - tól elvették a nevét és a továbbiakban Vernon III néven volt nyilvántartásban. Egészen addig, amíg modern utódja 1916. június 1 – én Sir Robert Keith Arbuthnot ellentengernagy 1. Cirkálóosztagának zászlóshajójaként, teljesen szétlőve el nem süllyedt Jütlandnál.

1923 – ban a torpedóiskola új, modern épületeket kapott immár a szárazföldön és a továbbiakban nem volt szükség a Warrior szolgálataira. Ebben az időszakban köszönhetően az 1922 – es washingtoni flottaszerződésnek, világszerte számos hadihajó került a bontótelepekre. Az acélpiac gyorsan telítődött, így a Warriort, bár a Királyi Haditengerészet 1924 – ben több társával együtt meghirdette bontásra, nem sikerült eladni. Továbbra is Portsmouth – ban rozsdásodott a kikötő sarkában, egészen addig amíg 1927 októberében a wales – i Pembroke Dock – ba, a Llanon Cove – nál működő olajraktárhoz nem vontatták és az egykori büszke hadihajóból szégyenszemre úszó olajtöltő móló lett. A teljesen kibelezett hajótest fedélzetén 15 centiméteres vastagságban 200 tonna betont terítettek szét, felszerelték két nagyteljesítményű dízelszivattyúval és két csőcsatlakozással, valamint kialakítottak egy lakrészt a kezelő és családja számára. Miután a 2. világháború kitörése után a Warrior nevet egy új, Colossus – osztályú repülőgép-hordozó kapta meg, 1942 augusztusától Oil Fuel Hulk C77 (a hulk elnevezést a mozgásképtelen, leszerelt hajókra hazsnálják) néven szolgált és az elkövetkező több mint fél évszázad során mintegy 5000 hadihajót láttak el a segítségével üzemanyaggal.

1960 elején London önkormányzata részéről felmerült a felújítása és turisztikai attrakcióként, múzeumhajóként való kiállítása a Temzén, de aztán évekig nem történt semmi az ügyben, mert a Királyi Haditengerészet egyelőre még igényt tartott az öreg hajóra. Végül 1968 - ban a királynő férje, Fülöp herceg vezetésével (lévén ő maga is egykori tengerésztiszt) megtartott találkozón megvitatták a történelmi hajók megőrzésének kérdését, majd 1969 - ben ezzel a céllal megalakult a Maritime Trust jótékonysági szervezet.

1978 – ban a llanon cove – i töltőállomást bezárták és a flotta az Oil Fuel Hulk C 77 - et a Maritime Trust – nak, valamint a Sir John Smith konzervatív párti képviselő által még 1962 – ban alapított, de addig az épített örökség megőrzését támogató hasonló szervezettnek a Manifold Trust – nak ajándékozta. A hivatalos neve HMS Warrior (1860) lett, hogy meg lehessen különböztetni a Királyi Haditengerészet 1963 – ban létesített norwood – i főhadiszállásától, ami neve ellenére valójában nem egy hajó, hanem parti létesítmény. 1979 augusztusában az 1300 kilométerre lévő hartlepool – i Coal Dock - ba vontatták és elkezdődött nyolc évig tartó teljes felújítása. (ebből csak egy évig az évtizedek során elvégzett toldozgatások, ráépítések eltávolítása tartott) Az előzetes vizsgálatok után kiderült, hogy kora ellenére a több mint százéves hajótest meglepően jó állapotban van, egyáltalán nem volt benne víz és mind a rajta hagyott páncélzat, mind az alatta lévő teakfa, de a törzs vaslemezei és bordázata is lényegében sértetlen. Az építők annak idején jó munkát végeztek, ehhez az is hozzájárult, hogy mialatt olajtöltő mólóként szolgált, időről - időre szárazdokkba vitték és elvégezték rajta a szükséges karbantartási munkálatokat.

Jó szerkezeti állapota ellenére azonban csak egy kibelezett, nagyrészt üres hajótest volt. Az 1860 – as állapotába való visszaállításhoz alapos kutatómunkára volt szükség, mert az eredeti dokumentációk nagyrésze elveszett. Természetesen arra nem volt lehetőség és pénz, hogy ismét működőképessé tegyék, de mind a hajógépet, mind az egykori berendezést gondosan rekonstruálták. Az egykori gőzgép élethű replikáját villanymotor mozgatja, hogy felidézze az eredeti impozáns szerkezet működését. Külön problémát jelentett, a régen eltávolított fegyverzet pótlása. A korabeli lövegekből napjainkra csak néhány múzeumi példány maradt, ezért az ütegfedélzeten hozzájuk megszólalásig hasonló, de üvegszálas műanyagból készült másolatok láthatók manapság. (az ágyúcsövek torkolata eleinte az igaziakhoz hasonlóan nyitott volt, de miután kiderült, hogy a turisták előszeretettel dobálnak beléjük szemetet lezárták őket…) 1985 – ben egy új kikötőhelyet alakítottak ki számára, majd 1987. június 16 – án, négy napig tartó utazást követően a Warrior visszatért a portsmouth – i kikötőbe, ahol több ezer ember és 90 hajó fogadta. 1987. július 27 óta múzeumhajó és rendezvényközpont. 2017 - ben a Nemzeti Múzeum és a Királyi Haditengerészet Nemzeti Múzeumának kezelésébe került és egyben a jelenleg 148 egységből álló, Nemzeti Történelmi Flotta része.

A Warriornak volt egy testvérhajója volt a HMS Black Prince (nevét III. Edward legidősebb fiáról, a Százéves háború legendás hadvezéréről, a fekete páncélban harcoló, Edward hercegről kapta) amely a gowan – i Robert Napier and Sons – nál épült és 1862 júniusában állt hadrendbe. Pályafutása nagyrészét ez is a Csatorna-flottánál töltötte, 1874 - 75 – ben Dalrymple tengernagy zászlóshajójaként. Ahogy kezdett műszakilag elavulni, előbb tartalékba került, majd árbocaitól megfosztva oktatóhajóként használták és végül selejtezése után, 1923 – ban eladták ócskavasnak. A HMS Black Prince - re találtak vevőt…

A HMS Warrior páncélfregatt típusának utolsó képviselője, az egyetlen fennmaradt egység abból a negyvenöt vastestű hadihajóból, amelyek 1860 és 1877 között készültek és évtizedekig a viktoriánus brit haditengerészet gerincét képezték.