2024. 04. 24. szerda
György
: 394 Ft   : 369 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Hoche – ´´Franciás elegancia´´

Hoche – ´´Franciás elegancia´´
Nemes Ferenc  |  2022. 10. 19., 10:40

Louis-Lazare Hoche sohasem volt tengerész, hanem a francia forradalom éveiben, őrmesterből villámkarriert befutva tábornokká emelkedett. Tehetséges és bátor katona volt, aki ha megéri egy nála is kiemelkedőbb bajtársának, bizonyos Bonaparte Napóleonnak a hatalomra jutását, még ki tudja milyen magasra juthatott volna, csakhogy alig 29 évesen végzett vele a tuberkulózis. Hoche a korabeli festmények szerint, daliás legény volt, ezért eléggé ironikus, hogy a valaha épített egyik legcsúfabb francia hadihajó éppen az ő nevét kapta...

 

Louis–Lazare Hoche tábornok (1768 – 1797)

A kísérletezés kora

A korai vas, majd acél hadihajók elrendezésükben alig különböztek fából épült elődeiktől. Gőzgépeik mellett egy ideig még vitorláik is voltak és tüzérségüket, hagyományos módon, kétoldalt helyezték el. Azonban öngerjesztő folyamatként, ahogy a hajók és páncélzatuk növekedésnek indult, az ellenük bevetett fegyverek is. Ettől persze egyre nehezebbek lettek, ami hátrányosan befolyásolta sebességüket és manőverező képességüket. Az oldalsó ütegsorok valójában sohasem voltak eléggé hatékonyak, hiszen ütközetben így csak a rendelkezésre álló tűzerő felét tudták egyszerre bevetni. A két párhuzamos csatasorban, egymás mögött haladó ellenséges hadihajók oldalsortüzeikkel próbálták annyira megrongálni ellenfelüket, hogy az vagy elsüllyedjen, vagy legénységük elfoglalhassa. Ha egy parancsnok, - mint például a legendás Nelson admirális - kellőképpen merész volt és az uralkodó széljárás is a kezére játszott, keresztirányból behatolhatott az ellenség hajói közé és a sérülékeny orr, de főleg a tat felől, hosszában lőhette ronccsá őket. Ennek kivédésére az orrba, illetve a tatba telepített kisszámú ágyú többnyire nem volt elegendő.

Az oldalütegsor jelentette harcászati probléma kiküszöbölésére jelentek meg a központi üteggel felszerelt egységek, amelyeknek kevesebb de modernebb lövegei már egy sokszögletű központi citadellába kerültek, ahonnan elforgatható lövegtalpaiknak köszönhetően így is jóval hatékonyabbak voltak elődeiknél. A súlycsökkentés érdekében a páncélzatot a központi ütegre koncentrálták, így ezeknek a hajóknak többi része alig, vagy egyáltalán nem kapott védelmet.

Az SMS Tegetthoff, az osztrák-magyar flotta központi üteges hadihajója

Azonban ez sem jelentett igazi megoldást, mivel a központi ütegbe telepített ágyúk által lefogható területet az adott hadihajó kialakítása korlátozta. Aztán az amerikai polgárháború idején megjelent a tengeri hadviselést forradalmasító újdonság, a lövegtorony, amely úgy tűnt megoldja a kérdést, mivel az ágyúk immár elméletben akár 360 fokban, bármerre tüzelhettek. Feltalálójának általában a svéd származású amerikai mérnököt, John Ericssont tartják, de vele nagyjából egyidőben egy brit tengerésztiszt Cowper Phipps Coles sorhajókapitány is előállt a maga konstrukciójával. A kettő közötti alapvető különbség az volt, hogy Ericsson tornya egy központi tengely körül gőzgép segítségével, míg Coles – é a pereme mentén elhelyezett görgőkön fordult körbe.(eleinte egyébként még kézi erővel mozgatva, ami nem volt könnyű) Egyik megoldás sem volt tökéletes, azonban a kettő közül a Coles féle torony kevésbé bizonyult sérülékenynek, így ez terjedt el szélesebb körben és ezt fejlesztették tovább.

A lövegtornyok közös jellemzője volt - függetlenül attól, hogy Coles, vagy Ericsson rendszerűek -, nagy tömegük. A korai toronypáncélosokat emiatt szándékosan alacsonyra építették, hogy súlypontjuk minél lejjebb kerüljön és stabilabbak legyenek mind hajóként, mind lövegplatformként, de ezzel egyben a páncélozandó felületet is leredukálták. Ericsson által tervezett, úttörőnek számító USS Monitornak és leszármazottainak törzse például alig látszott ki a vízből és lapos fedélzetükön folyamatosan átcsaptak a hullámok. A mérnökök minden igyekezete ellenére, a toronypáncélosok nyugodt tenger megállták ugyan a helyüket, de ha viharosabbra fordult az idő, dülöngélni kezdtek, ami végzetessé is válhatott, amire jó példa maga a Monitor, amelyet egy közepes vihar borított fel, pontot téve dicsőséges, de rövid pályafutása végére.

A tornyok és a páncélzat súlyának problémája hívta életre köztes megoldásként, az úgynevezett barbettahajókat. Ezeknél a fő tüzérséget egy megemelt, többnyire kerek (néha sokszögletű), bástyaszerű, nyitott lőállásba, a barbettába telepítették. Előnye az volt, hogy magasabbra lehetett helyezni az ágyúkat, ahol nem érte el őket a tengervíz és legalább 180 fokban így is elfordíthatók voltak. Ezért cserébe viszont maga a löveg, a hozzátartozó lőszerfelvonó a kezelőszemélyzettel együtt, csak minimális védelmet kapott a barbetta mellvédje és egy repeszvédőként szolgáló acél félkupola formájában, de számos esetben utóbbit teljesen elhagyták.

A HMS Temeraire barbettahajó egyik 280 mm – es elöltöltő nehézlövege töltési és tüzelési helyzetben, korabeli rajzokon

A központi üteges, a lövegtornyos és a barbettahajók a 19. század második felében egymás mellett léteztek, így az akkori hadiflották rendkívül vegyes képet mutattak. Az admirálisok elvárásainak, a mérnökök leleményének és a gyorsan fejlődő technikának köszönhetően aztán igencsak furcsa hibridek születtek. Emiatt a francia haditengerészet, amely mindig nagy újítónak számított, jókora gyűjteménnyel rendelkezett a szokatlan, gyakran bizarr megjelenésű hadihajókból. Ezek egyike volt a Hoche csatahajó.

Az emeletes acélszörny

Az 1870 – es években a németektől elszenvedett csúfos vereség után Franciaország helyzete nem volt túl könnyű. Az addigi állandó rivális, a Brit Birodalom mellett most már ott volt az egyszerre félt és gyűlölt, újdonsült Német Császárság, de délen az olaszok is nyugtalanítóan fegyverkezetek. A III. Köztársaság belpolitikailag III. Napóleon meglehetősen nyugodt időszakához képest súlyosan instabil volt (a köztársasági elnökök többnyire kitöltötték hivatali idejüket, de a miniszterelnökök és kormányaik szinte évente váltották egymást…) és ez rányomta a bélyegét mindenre így a flotta működésére is, amely egyébként a második legnagyobbnak számított Európában. Az egymást gyakran váltó haditengerészeti miniszterek általában belekezdtek saját elképzeléseik megvalósításába, csak éppen idejük nem volt befejezni… A haditengerészet problémáit a zűrzavaros politikai élet mellett szakmai viták is súlyosbították, mivel abban ugyan szinte minden érintett egyetértett, hogy az új katonapolitikai kihívások, valamint a régebbi hajók gyors elavulása miatt modernizációra van szükség, de ennek hogyanja kérdéses volt. Az egyik oldalon a flotta felső vezetése a régivágású admirálisok voltak, akik minél több nehézfegyverzetű csatahajót akartak, míg a másik oldalt az új generáció képviselői, a fiatal tengerésztisztekből, mérnökökből álló úgynevezett Jeune École alkotta. Utóbbiak a britek csatahajóik adta erőfölényét, kisebb, könnyebb és így persze olcsóbb hadihajók sokaságával kívánták ellensúlyozni. Nagyon bíztak a technikai fejlődésben és ebben kezükre is játszott, hogy ekkoriban jelent meg az úgynevezett önjáró torpedó, vagy haltorpedó (addig torpedónak a tengeri aknákat nevezték), amelynek segítségével, akár egy apró torpedónaszád is végezhetett egy nála sokkalta nagyobb csatahajóval. A torpedónaszádok jelentette veszély miatt a nehéz egységeket hamarosan teletűzdelték kis kaliberű, gyorstüzelő fegyverekkel és megjelent a romboló – eredetileg torpedónaszád romboló elnevezéssel - mint új hadihajótípus A Jeune Ecole koncepció másik része az ellenség – elsősorban a britek - tengeri kereskedelmi útvonalainak elvágása, teherhajóinak támadása, amelyet portyázó, erős fegyverzetű, gyors cirkálókra kívántak bízni. Ez az elgondolás nagyon hasonló volt a németek 1. majd 2. világháborús taktikájához amellyel a briteket akarták térdre kényszeríteni, csak akkorra a felszíni egységek fokozatosan háttérbe szorultak a tengeralattjárók mellett.

A két egymással versengő stratégiai koncepció képviselői végül a külső tényezők hatására részben megkapták amit akartak, mert az 1880 – as években beinduló újabb flottafejlesztési programban megépültek az áhított cirkálók és torpedónaszádok, de jónéhány csatahajó is. Utóbbiakra azért lett nagy szükség, mert az olaszok 1880 – ban hadrendbe állították a több mint 12000 tonnás Duilio csatahajót, majd két évvel később testvérét az Enrico Dandolot, amelyek tervezője a korszak egyik legkiválóbb hajómérnöke Benedetto Brin volt. A két páncélos, egy ideig a legerősebbnek számított világviszonylatban is, mivel két nagy, lapos lövegtornyukban, egy – egy pár 100 tonnás, 450 mm – es, elöltöltő ágyúszörnyet hordoztak. Ezeket az olaszok az Armstrong Művektől vásárolták, a brit Admiralitás nem kis bosszúságára, mivel súlyosan veszélyeztették a máltai támaszpontot. Válaszul a brit kormány is rendelt a szigetet védő erődrendszer megerősítésére két 450 – est (ezek még ma is láthatóak), valamint hadrendbe állt a 11800 tonnás HMS Inflexible toronypáncélos, négy 406 mm – es ágyúval.

A franciák sem hagyhatták szó nélkül az olaszok mozgolódását, így született az Amiral Baudin-osztály (Amiral Baudin és Formidable), amelybe hat egységet terveztek, de eredeti formában végül csak kettő épült meg. Ezekkel a jókora barbettahajókkal a fő gond az volt, hogy magas oldalaikkal kiváló célpontot nyújtottak az ellenségnek, viszont nem boríthatták páncélzattal az egészet, mert az már a beépíthető lövegek számának rovására ment volna. (fő fegyverzetük három a középvonalon elhelyezett 370 mm – es nehézlöveg volt) Ezek után az éppen épülőfélben lévő harmadik hajón, amely forradalom tábornokáról Loius-Lazare Hoche – ról kapta a nevét, a szükségesnek vélt módosítások kidolgozásának idejére felfüggesztették a munkálatokat, a többiét pedig egyelőre el sem kezdték.

Az Amiral Baudin csatahajó 1892 – ben Algír kikötőjében

A folytatást igencsak bonyolulttá tette, a francia hadihajók tervezés gyakorlata. A Haditengerészeti Minisztériumon belül 1831 óta működött a tizennyolc szakértőből álló Conseil des Travaux (Építési Bizottság), amely véleményezte a flottától beérkező igényeket, majd mindezt továbbították a flotta felszerelési igazgatójához (a főkonstruktőrhöz) a saját elképzeléseikkel és elvárásaikkal kiegészítve, hogy munkatársaival készítsék el a terveket. A főkonstruktőr által benyújtott dokumentációt a bizottság alaposan megvitatta és ha nem tetszett benne valami (mindig akadt jónéhány kifogásuk), visszaküldték neki és csak a módosítás(ok) után(többnyire sokadszorra…), került az aktuális miniszter elé, aki aztán vagy jóváhagyta, vagy nem, sőt esetleg további elvárásokat fogalmazott meg… Így aztán a számos kör lefutása után, hosszú időbe - olykor évekbe - telt, mire a végleges tervek megvalósulhattak. Egy nagy francia hadihajó többnyire csak 8 - 10 év alatt készült el (a briteknél ez általában 4 – 5 év volt), ami azt is jelentette, hogy mire ténylegesen szolgálatba állt, gyakorlatilag már el is avult, hiába tömtek bele minden aktuális technikai újdonságot, amelyekből a 19. században tényleg nagyon sok volt…

A Baudin-osztály esetében tekintettel a Duilio és a Dandolo félelmetes tűzerejére felvetődött, hogy a harmadik egységbe talán az újonnan kifejlesztett 410 mm - es lövegeket építsék be. Csakhogy ezeket még nem tesztelték, így túl kockázatos lett volna, ráadásul hatalmas méretük miatt, telepítésükhöz a Hoche hosszát és szélességét drasztikusan meg kellett volna növelni, ehhez viszont már túlságosan előrehaladtak rajta a munkálatok és jelentős visszabontással járó módosítása túl sokba került volna, ezért le kellett mondani az óriáslövegekről és beérni kisebbekkel. A Hoche azonban végül még így is annyira át lett szabva, hogy végül egy teljesen egyedi darabbá vált.

A francia flotta felszerelési igazgatója Charles Ernest Huin nemcsak a legendás Henri Dupuy de Lome utódja volt a poszton, hanem házassága révén még rokoni kapcsolatban is állt vele. Huin 1880 elején nyújtotta be a Hoche alaposan átdolgozott dokumentációját az Építési Bizottságnak. A hajó 102,8 méter hosszú és 20,2 méter széles törzse a kortárs, brit hadihajók többségéhez képest viszonylag rövidnek és szélesnek számított, de ez jobb manőverező képességet tett lehetővé, amit a franciák fontosabbnak tartottak a sebességnél. Ugyancsak francia sajátosságnak számítottak erősen befelé dőlő oldalai - a hajók keresztmetszete leginkább egy körtéhez hasonlított -, amelyekre az oldalra kinyúló páncélerkélyek, az úgynevezett sponsonok miatt volt szükség, hogy a rájuk telepített lövegek számára előre és hátra is biztosíthassák az akadálymentes kilövést. Ezt a jellegzetes törzsformát lényegében csak a Franciaországgal akkor minden téren igen szoros kapcsolatban lévő oroszok vették át, így csatahajóik – mint például a Borogyino-osztály Csuzimánál odaveszett egységei - kifejezetten franciás megjelenésűek voltak. Természetesen nem maradhatott el a korszakban általánosnak számító döfőorr sem, de ez a korabeli francia hadihajók némelyikéhez képest egészen visszafogottnak számított.

A hajótest igencsak összetett védelmet kapott, ebből a kettős hajófenék és a belső vízzáró rekeszek akkor már nem számítottak újdonságnak. Mivel le akarták csökkenteni a páncélozandó felületet, a szabadoldal magasságot (a vízvonal és a fedélzet közötti távolság) a Baudin – okhoz képest a felére csökkentették. A vízvonal mentén, az orrtól a tatig húzódó övvért középen 457 mm – es vastagságú volt, de két vége felé elvékonyodott 354 mm – re. Szélessége középen 230, az orrnál és a tatnál viszont csak 180 mm volt. A Hoche akkor nagyon modernnek számító, réteges, compaund páncélzatot kapott, elsőként a francia csatahajók közül. A lefelé keskenyedő, trapéz keresztmetszetű páncéllemezek most sem közvetlenül a hajótest acélborítására, hanem a jól bevált teakfa alátétre lettek felcsavarozva. A felső réteg keményacélból készült, amely megállította, vagy szét is törte a lövedéket, az alatta lévő lágyacél és a teakfa pedig elnyelte a becsapódás energiáját. A lőtesztek igen hatékonynak találták ezt a védelmet és a compaund páncélzat igen elterjedtté vált világszerte, de aztán az 1890 – es években már ki is kiszorította az új, erősebb nikkelacél. A vízvonal magasságában, belül egy 79 mm vastag, domború páncélfedélzet húzódott, és kétoldalt cellulózzal feltöltött védőszekrényeket is beépítettek. A cellulóz alkalmazásával a századforduló után hagytak fel, mert kiderült, hogy idővel az anyag elöregszik és elveszti rugalmasságát, törékennyé válik.

A Hoche kritikus pontjai is kaptak valamennyi védelmet, így a barbetták 406 mm – es, a parancsnoki állás és a csataárbocok 64 mm – es páncéllemezekkel voltak burkolva. Ennek aztán meg is lett az eredménye, mert a hajó már ekkor kezdett túlsúlyossá válni és akkor még hol volt a gépezet, meg a teljes felépítmény….

A meghajtást két darab, kétfokozatú, állóhengeres gőzgép és nyolc tűzcsöves, széntüzelésű kazán biztosította, két négyszárnyú propellerrel, együttesen mintegy 12000 lóerőt produkálva, ami 15 csomós maximális sebességhez (kb. 28 km/óra) volt elegendő. A 10 csomós (18,5 km/óra) utazósebesség melletti nagyjából 1300 kilométeres hatótávolság abban az időben meglehetősen szép teljesítménynek számított egy csatahajótól.

A feldíszített Hoche vízrebocsátása előtt, korabeli festményen

Az egyik fő konstrukciós problémát az jelentette, hogy a drasztikusan alacsonyra vett törzsbe sok olyan dolog, amelyeket egyébként a fedélzet alatti terekben helyeztek el, egyszerűen nem fért be. Olyan „apróságok”, mint például a másodlagos fegyverzet, a legénységi szállások, vagy a konyha. Ezeket kénytelenek voltak egy feltűnően magas, jókora ablakai miatt oldalról leginkább emeletes házra hasonlító - egyébként páncélozatlan - felépítmény első, illetve második szintjére tenni. Ebből mindössze annyi előny származott, hogy a tengerészek körletei tágasak és kifejezetten világosak lettek, valamint jól is szellőztek. Ezért lett később a Grand Hotel a hajó beceneve. Ennek a tetejére, előre a parancsnoki híd, középre és hátulra pedig lövegállások sokasága került, amelyeket híd kötött össze egymással, magába foglalva a nagy, szögletes kéményt is. Mindezt két páncéllal védett, többszintes csataárboc koronázta meg, amelyeket utólag erőltettek ki a flotta illetékesei, mivel nemcsak megfigyelésre, hanem tűzvezető állásként és fegyverplatformként is használhatók voltak. Vaskos törzsükben nem a szokásos fémlétra vezetett a felső szintekre, hanem korabeli műszaki újdonságként elektromos felvonó működött. Összességében a Hoche magas, ormótlan felépítményével, olyan benyomást keltett, mint egy vízen úszó, gótikus várkastély, amit a kortársak szóvá is tettek vitriolos hangvételű cikkek és karikatúrák formájában…

A fő fegyverzetet a francia gyakorlat szerint rombusz alakzatban helyezték el. Miután kénytelenek voltak elvetni a 410 mm – es óriáságyúkat, amolyan hibridmegoldásként előre és hátulra egy – egy korszerűsített 340 mm – est telepítettek (ezek jó választásnak bizonyultak, mert bár kisebbek voltak, de lövedékeik átütőképessége jobb volt) és az aktuális haditengerészeti miniszter, Clouet admirális óhajára zárt, hidraulikusan mozgatott lövegtornyokba beépítve. Ezzel a Hoche lett az első olyan francia hadihajó, amely lövegtornyokat kapott. Viszont cserébe, az oldalsó sponsonokon csak egy - egy 274 mm – es került elhelyezésre és azok is nyitott barbettákba kerültek a súlycsökkentés érdekében. A tizennyolc darab, közepes méretű, 138 mm – es lövegből hét – hét darab, a felépítmény alsó szintjén kialakított, ütegsorokba került, a maradék négy pedig a felépítmény tetejének sarkaiba. A torpedónaszádok elleni védelemre szánt összesen húsz, 47 és 37 mm – es Hotchkiss gyorstüzelőt a felépítményen és a csataárbocok tetején kialakított lőállásokban helyezték el. Előbbi egy nagyon bevált, sokoldalú fegyvernek számított és licencváltozatát számos országban egészen az 1950 – es évekig használták, nemcsak hajókon, hanem a szárazföldön is. Utóbbi tulajdonképpen kezdetleges géppuska volt és leginkább az amerikaiak forgócsöves Gatling – jéhez hasonlított, de annak hat – tíz csövével ellentétben ennek csak öt volt, de más volt az elsütő és a töltőmechanizmusa is. A Hoche a tüzérségen kívül még öt 380 mm – es torpedócsövet is kapott, amelyek közül kettőt - kettőt kétoldalt és egyet a taton helyeztek el. A tizenöt, darukra függesztett mentőcsónak közül két gőzhajtásút szintén elláttak egy - egy torpedócsővel, különleges műveletekre szánva őket, afféle miniatűr torpedónaszádok gyanánt, de belátva, hogy valószínűleg nem lennének túl hatékonyak alkalmazásukról végül lemondtak és leszerelték őket.

Szolgálatban

Az épülő Hoche a lorient – i szárazdokkban

A Hoche a lorient - i haditengerészeti hajógyárban épült. Gerincét 1880 júniusában fektették le, de a rengeteg módosítgatás és toldozgatás miatt csak 1886. szeptember 29 – én bocsátották vízre és még így is további négy évbe telt, mire teljesen befejezték. Utólag még ellátták torpedóvédő acélhálókkal is, amelyeket kikötői tartózkodás alatt az oldalra kihajtható tartórudakra függesztettek, egyfajta kerítésként a hajó körül. Ez egyébként a passzív torpedóvédelem általános részévé vált és még a 2. világháborúban is használták, bár akkor már a kikötőhelyek köré telepítve, így a hadihajókról az 1. világháború második felében többnyire eltávolították mind a hálókat, mind a tartórudazatot.

Az 1890 júniusa és 1891 januárja között lezajlott menetpróbák során sokminden kiderült a francia flotta új büszkeségéről és a tapasztalatok bizony eléggé vegyesek voltak.

A Hoche 1892 körül, a francia flotta sötétsárga – fekete békeidős festésével, utólag színezett fotón

Akkori mércével gyorsnak számított, mert a 10 csomós utazósebességet könnyedén teljesítette és teljes gőzzel haladva, az engedélyezett, 15 csomónál többet, akár 16,5 - et is képes volt elérni. Ezt nem erőltették, mert fennállt a kazánok felrobbanásának, de legalábbis a károsodásának veszélye. Viszonylag rövid és széles törzse miatt alig 400 méter volt a fordulási sugara, ami szintén nagyon jónak számított akkoriban. Kialakításának köszönhetően tűzerejének háromnegyedét képes volt egy irányba koncentrálni.

Ezek voltak a jó hírek. Ugyanakkor rögtön kiderült, hogy jelentős, több mint kétszáz tonnás túlsúlya miatt túl mélyre merül és páncélövéből alig 60 centiméternyi van a vízszint fölött így valójában szinte semmit sem ér. Ráadásul emiatt kezdettől fogva nagyon nedves hajónak számított, mert felgyorsulva jókora orrhulláma még nyugodt tenger esetén is mindig elárasztotta az orrfedélzetet, ha pedig viharos volt az idő, a tat is folyamatosan ázott az alacsonyan lévő peremén átcsapó tengervíz miatt. A korabeli szemlélők szerint ettől a Hoche mindig úgy nézett ki mintha éppen süllyedne… Ami azonban ennél sokkal rosszabb volt, hogy a sós tengervíz kikezdte az egyébként híresen ellenálló teakfa fedélzetet és behatolt a tornyok alá is, ami nem tett különösebben jót az azokat mozgató hidraulikának. De mindez inkább csak bosszantó és kellemetlen volt ahhoz képest, hogy a Hoche ormótlan felépítménye miatt borulékonyabb volt kortársainal is. Már attól is hajlamos volt megbillenni valamennyire, ha az erős szél oldalba kapta, ha pedig viszonylag nagy sebességgel fordult, dőlése a kritikus 15 fokot is elérhette, ami már azon a határon volt, ahonnan nem tud felegyenesedni. Ebből csak azért nem lett baj, mert mindenkori kapitányai idővel kellőképpen kiismerték hajójukat.

Konstrukciós hibái miatt már nemsokkal szolgálatba állítása után ismét elkezdték a Hoche módosítgatását. Először még csak a 138 mm – es lövegek számát csökkentették le tizenkettőre és cserélték ki azonos kaliberű, modernebb típusra, de ez nem hozott érdemi változást a hajó kellemetlen tulajdonságaiban. Később aztán több lépcsőben jelentősen könnyíteni kezdték a felépítményt, előbb lebontva a hátsó torony fölé nyúló ívelt szekcióját és a fölötte magasodó, nehéz csataárbocot könnyebb, oszlopárboccal helyettesítve. Mindezek után azonban továbbra sem lett sokkal stabilabb, de annyit legalább elértek, hogy a merülési vonala nagyjából az eredetileg tervezett szintre került és ezzel az oldalpáncélja már betölthette a szerepét. 1898 – ban aztán, miután május 13 – án a Quiberon-öbölben ráfutott egy feltérképezetlen sziklára, három évre szárazdokkba került Brestben, mert nemcsak az ekkor keletkezett sérüléseit javították ki, hanem élve a kínálkozó alkalommal egyben korszerűsítették is. Tizenhat modern, vízcsöves, Belleville kazánt és két új, háromfokozatú, expanziós gőzgépet kapott, amitől menetteljesítménye nem nőtt számottevően, de üzemeltetése gazdaságosabb lett és hatótávolsága csaknem a duplájára, 2393 kilométerre nőtt. Új parancsnoki hidat kapott és részben visszabontották az elülső csataárbocot is, valamint a mögötte álló, otromba, szögletes kémény helyett, két egymás mellett álló, karcsúbb, ovális keresztmetszetűt kapott. A fegyverzete annyiban változott, hogy közepes ágyúit ismét modernebbekre cserélték. Ez a nagyszabású átépítés végre jelentősen javított a Hoche tengerálló képességén, de stabilitási problémái ha kisebb mértékben is, de egész további pályafutása alatt megmaradtak.

Az alaposan átépített Hoche pályafutása vége felé

Miután a flotta nagyjából kiismerte a vadonatúj Hoche gyengeségeit, egy rövid ideig a La Manche csatornán szolgált Alfred Gervais admirális zászlóshajójaként, majd 1891 februárjában Toulonba vezényelték és az elkövetkező éveket a Földközi-tengeren töltötte. Alig másfél évvel később, amikor 1892 nyarán egy nagyszabású nyílttengeri flottagyakorlaton vett részt, július 7 – én összeüközött a Mareschal Canrobert nevű gőzhajóval. Az 1200 tonnás postagőzös Marseille és az észak-afrikai francia gyarmatok között közlekedett teherrakománnyal és utasokkal a fedélzetén. A balesetért a Canrobert kapitányát tették felelőssé, mert valószínűleg kedvében akarván járni utasainak, hogy azok jobban láthassák a flotta manővereit, hajójával túl közel merészkedett a gyakorlat színhelyéhez és a teljes gőzzel haladó Hoche útjába került, amely masszív döfőorrával egyszerűen kettészakította. (a Hoche - ról csak némi festék horzsolódott le…)

Korabeli metszet, amelyen a Hoche éppen legázolja a Mareschal Canrobert postagőzöst

A csatahajó legénysége teljesen vétlen volt, mert a gomolygó lőpor és kőszénfüst miatt csak későn vette észre a civil hajót. Azonnal csónakokat engedtek le és elkezdték a mentést, de így is 107 halálos áldozata lett a balesetnek. 1893 – tól két évig Le Bourgeois tengernagy zászlóshajója volt, majd 1895 – ben visszavezényelték az Atlanti-óceánra. Ebben az évben, június 21 - én került sor az Északi-tengert a Balti-tengerrel összekötő, Vilmos császár-csatorna (ma Kieli-csatorna) megnyitójára, amelynek alkalmából nemzetközi flottaszemlét is tartottak. Minden meghívott ország a legmodernebb hadihajóival képviseltette magát, így a franciák az akkor nagyon korszerűnek számító, de elképesztően hosszú döfőorra miatt felettébb groteszk külsejű Dupuy de Lome páncéloscirkálót és a Hoche csatahajót küldték. II. Vilmos meglátva a teljes zászlódíszben pompázó, imbolygó monstrumot, elégedetten ennyit mondott: „Micsoda nagyszerű célpont!”A francia delegáció jelenlévő tagjainak mosolya nem lehetett túl őszinte a Kaiser sziporkázó humora hallatán…

A Hoche további aktív szolgálata alatt Brestben állomásozott és az Atlanti-óceánon járőrözött. Amikor nem volt éppen szárazdokkban valamilyen átépítés, vagy baleset miatt, csak hadgyakorlatokon szólaltak meg hatalmas lövegei. Bár francia mércével sokáig eléggé modernnek számított, a századfordulón megjelenő új generációs csatahajók, majd a dreadnought – ok mellett már visszavonhatatlanul ósdivá vált. 1908 – ra számos kortársával együtt tartalékba került, majd két évvel később 1910 – ben lefegyverezték és félreállították a touloni kikötőben. Három évig rozsdásodott itt, de végül nem lett a lángvágók martaléka, mert 1913 végén mégegyszer, utoljára tengerre szállhatott, hogy csatahajóhoz méltóbb véget érhessen. Mivel ekkor már saját erejéből nem tudott mozogni, a Jules Michelet cirkáló kötélre vette és 6 csomóval vontatta maga után, miközben a Jaureguiberry csatahajó a Pothuau cirkálóval sortüzek sorát zúdította rá egy lőgyakorlaton. 1913. december 2 – án süllyedt el Toulontól délre.

A Hoche minden konstrukciós hibája ellenére sikeres hadihajónak tekinthető, mivel csaknem két évtizedet töltött első vonalbeli egységként és több alkalommal is tengernagyi lobogó lengett főárbocán, amikor egy – egy admirális zászlóshajójává választotta. A korabeli nemzetközi politikának köszönhetően sohasem derülhetett ki róla, hogy több nagyszerű célpontnál, ahogy a Kaiser nevezte. Egyedi darab maradt, mert a néhány évvel utána szolgálatba álló Marceau-osztály három csatahajóját a Marceau - t, a Magenta - t és a Neptunus – t, már a Hoche javított verziójának szánták, megpróbálva korrigálni súlyos tervezési hibáit. Ez végül nem igazán sikerült, mert ezek is túlsúlyosak és erősen instabilak lettek, ráadásul hiába voltak testvérhajók, több tekintetben is eléggé eltértek egymástól, köszönhetően a francia tervezési gyakorlatnak, valamint annak, hogy mindegyiket más hajógyártól rendelte meg a francia állam. Szolgálati idejüket végig a Földközi-tengeren töltötték, egy ideig féltestvérük a Hoche társaságában, de hamar átminősítették őket kiképzőhajókká. A 20. század elején a Magenta - t és a Neptunus – t az ésszerűséget teljesen mellőzve előbb meglehetősen drágán modernizálták, majd hamarosan kiselejtezték és szét is szedték, nem kis felháborodást kiváltva a francia parlamentben az ablakon kidobott pénz miatt… A Marceau pályafutását műhelyhajóként fejezte be és csak 1921 – ben adták el egy toulon – i hajóbontó cégnek, de vontatás közben fennakadt egy zátonyon és miután nem tudták elmozdítani róla, roncsa még egy évtizededdel később is ott rozsdásodott a sziklákon.

A bizarr külsejű francia hadihajók és kísérletezés korszakának, az agilis Augustin Boué de Lapeyrére admirális vetett véget, aki 1909 és 1911 között töltötte be a haditengerészeti miniszteri posztot. (az 1. világháború elején ő volt az Antant földközi-tengeri erőinek főparancsnoka és az ő hajói süllyesztették el a Zenta kiscirkálót Montenegro partjainál) Megreformálta a bonyolult hadihajótervezési rendszert és a csatahajók elszánt támogatójaként minisztersége alatt rendelte meg a francia flotta az első modern dreadnought típusú csatahajóit, ezzel vette kezdetét a modern francia hadiflotta kiépítése.

A Magenta csatahajó, a Hoche egyik féltestvére

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 04. 03., 10:37
A Taiho vagyis Nagy Főnix (más fordítás szerint Óriás Főnix) 1944 nyarán a japán flotta legújabb, legmodernebb és egyben legerősebb repülőgép-hordozójának számított.
2024. 03. 18., 13:56
Az Oroszország és Ukrajna közötti háborúban mindkét fél, de elsősorban az ukránok több ízben bevettettek különböző típusú és méretű (pl. Sea Baby, Magura, stb.), robbanóanyaggal megrakott drónhajókat, hogy ezekkel mérjenek csapást az ellenfél tengeri és kikötői célpontjaira.
2024. 03. 11., 11:50
Az MH Klapka György 1. Páncélosdandár katonái többhetes elméleti és gyakorlati képzés keretében sajátították el a Spike LR2 típusú páncéltörő rakéta használatát és karbantartását, a tatai laktanyában, illetve a Magyar Honvédség Központi Gyakorlóterén, a Bakonyban.
2024-04-04 12:53:29
„Európa legmodernebb tüzérségi lövedékeket gyártó fegyvergyártóműve épül Várpalota keleti városrészén – húzta alá prof. dr. Palkovics László, az N7 Holding Nemzeti Védelmi Ipari Innovációs Zrt. vezérigazgatója a Várpalotai Védelmiipari Komplexum 155 milliméteres tüzérségi lőszereket gyártó épületének alapkőletételén, április 3-án, szerdán.
2024-03-25 13:49:47
„Az ejtőernyős állomány képességének fenntartása kihívás, felkészítésük nehéz, ám az alkalmazásuk pillanatában rendkívül fontos, nélkülözhetetlen szerepet kapnak” – nyitotta meg kötetlen hangnemben a 2024-es ejtőernyős napot Sánta Gábor dandártábornok, az MH vitéz Bertalan Árpád 1. Különleges Műveleti Dandár parancsnoka.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 04. 23., 11:30
Katonai és védelmi ipari együttműködési lehetőségekről tárgyalt Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter az Egyesült Arab Emírségekben Mohammad Fadhel Al Mazrouei-vel, az Öböl-menti állam védelmi ügyekért felelős államminiszterével.
2024. 04. 22., 10:34

Tata, ahol most jó katonának lenni!

Fokozott Hanghatás podcast: beszélgetés Tóth István ezredessel, az MH Klapka György 1. Páncélosdandár parancsnokával.
2024. 04. 19., 10:08
A NATO a világ legnagyobb, legsikeresebb és valóban működő katonai védelmi szövetsége, de nincs NATO a nemzeti haderők nélkül – jelentette ki a honvédelmi miniszter április 18-án, csütörtökön Nyíregyházán.
2024. 04. 17., 13:42
Fodor László számtalan alkalommal és szerepkörben bizonyította, hogy a hazai lövészet központi alakja, hiszen többek között lövészetvezető, bíró, edző, fegyvermester és szerszámkészítő. Nem mellesleg, közelgő nyugdíjba vonulása előtt több, mint négy évtizeden át vezette a szentendrei laktanya lőterét.

  JETfly Magazin

Májusi programajánlónkban sok repülős programot találhatnak Olvasóink, hiszen repülőnapok, családi napok, nyílt napok és egyéb rendezvények is várják a látogatókat!