2024. 02. 26. hétfő
Edina
: 389 Ft   : 359 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

IJA Lisbon Maru – Pokolhajó

IJA Lisbon Maru – Pokolhajó
Nemes Ferenc  |  2022. 03. 23., 12:39

Pokolhajó. Csak így nevezték a fogságba esett brit, ausztrál és amerikai katonák azokat a szállítóhajókat, amelyek gyomrában a japánok, embertelen körülmények között, egyik helyről a másikra szállították őket, hogy aztán kényszermunkásként dolgoztassák őket a Felkelő Nap győzelméért. Mivel semmilyen jelzés sem utalt különleges rakományukra, a többi utánpótlás, vagy csapatszállító hajóhoz hasonlóan a tengeralattjárók és bombázók kiemelt célpontjainak számítottak. Ezek legénysége nem tudhatta, hogy a hadianyaggal együtt, saját honfitársaikat is a hullámsírba küldik egy - egy telitalálatukkal. A Lisbon Maru csak egyike volt a száznál több pokolhajónak, de története mind közül a legjobban dokumentált és egyben legtragikusabb.

SS Lisbon Maru

A Nippon Yusen Kaisha (kb. Japán Postagőzhajó Társaság) egy napjainkban is létező vállalat, amely a két világháború között egymaga uralta a japán tengerhajózási ágazatot. Több mint száz utasszállító és tartályhajója Dél-Amerikától, az Egyesült Államokon és Kanadán át, egészen Európáig járta a világ óceánjait és tengereit, hogy utasokat és a legkülönfélébb árukat, nyersanyagokat szállítsa a gyorsan fejlődő, de ásványkincsekben szegény szigetországba. Ezek egyike volt a 135 méter hosszú, 7053 tonnás vízkiszorítású SS Lisbon Maru. Gerincét 1919 októberében fektették le a jokohamai Jokohama Dock Company hajógyárában. A közepes méretű, háromszigetes teherszállító, a nyolc tagú Lyons Maru-osztály (Lyons Maru, Lima Maru, Lisbon Maru, Matsumoto Maru, Matsue Maru, Taketoyo Maru, Tatsun Maru, Takaoka Maru)harmadik egysége volt. Átlagos, korabeli teherhajónak számított feketére mázolt hajótestével, amelynek elülső és tatfedélzetén rakodódaruk, a fehérre festett, emeletes felépítményen pedig egy jellegzetes, hosszú acélkémény magasodott. Két 316 lóerős, háromfokozatú, expanziós gőzgépével nem számított gyorsnak, de szükség esetén akár a 12 csomós maximális sebességre is képes volt. A három rakodóterében felhalmozott rakományon kívül, a felépítményben kialakított kabinokban 28 főnyi utast is szállíthatott.

Az SS Lisbon Maru teherhajó valamikor a harmincas években

1920. július 8 – án hivatalosan is szolgálatba állt megrendelője, a Nippon Yushen Kaisha kötelékében, hogy a két világháború közötti években többnyire a Jokohama – New York viszonylatban közlekedjen a számtalan hasonló kereskedelmi hajó egyikeként. Amikor kitört a 2. világháború, a japán kereskedelmi flotta több egységéhez hasonlóan a Lisbon Marut nem a Császári Flotta, hanem nagy riválisa, a Császári Hadsereg foglalta le és csatahajószürkére átfestve 878 – as hadrendi számmal, néhány az orrba, a tatra és a felépítményre telepített kisebb légvédelmi löveggel és géppuskával felszerelve, felfegyverzett csapatszállítóvá alakították. A továbbiakban már nem árut és civil utasokat vitt, hanem katonákkal, valamint utánpótlással látta el Hirohito császár diadalmas, akkor még megállíthatatlannak tűnő hadseregét.

Hongkong eleste

A 2. világháború kirobbanását a történelemkönyvek szerint 1939. szeptember 1. azaz Lengyelország német lerohanása jelentette, de egyes történészek szerint valójában már jóval korábban, 1937 júliusában, a Kína elleni japán támadással elkezdődött. (az úgynevezett második kínai-japán háború). A hatalmas, óriási népességű, de széttagoltsága miatt gyenge távol-keleti országban dúló harcok sokáig nem érintették a nyugati kézen lévő területeket, de nemsokkal Pearl Harbor 1941. december 7 – i lebombázása után, megindult a japán gőzhenger és a császári csapatok átfogó támadást indítottak egész Délkelet-Ázsia elfoglalására. A brit gyarmatbirodalom egyik legfontosabb távol-keleti támaszpontja, a stratégiai jelentőségű Hongkong ellen, már 1941. december 8 – án megindult az invázió. A kikötővárost védő, milíciaszerű, helybéliekből álló Hongkongi Önkéntes Védelmi Erők, valamint az ott állomásozó brit, kanadai és indiai csapatok képtelenek voltak huzamosabb ideig feltartóztatni a mind technikai, mind létszámfölényben lévő hódítókat, így december 25 – én (ahogy később nevezték, a fekete karácsonyon) a brit kormányzó Mark Aitchison Young és a brit főparancsnok, Christopher Maltby tábornok kénytelen volt bejelenteni a feltétel nélküli kapitulációt, majd másnap az általuk vezetett delegáció aláírta az erről szóló dokumentumot Takashi Sakai tábornok főhadiszállásán, a Peninsula Hotelben. A még megmaradt, elszigetelten harcoló egységek közül legtovább a Little Hong Kong néven is ismert, központi lőszerraktár őrsége tartotta magát, de 27 – én ők is kénytelenek voltak megadni magukat.

A japán uralom már a legelejétől fogva rendkívüli brutalitással párosult és ez később a megszállás éveiben csak tovább fokozódott. (Sakai tábornokot, aki győzelme után a város kormányzója lett, háborús bűnökért 1946 – ban elítélték és felakasztották) Nyitánya - egyben az egyik leghírhedtebb eset -, a röviddel a város eleste előtt bekövetkezett, úgynevezett St. Stephen’s főiskolai incidens volt. A benyakalt, rengeteg alkoholtól szinte eszüket vesztett japán katonák betörtek az akkor szükségkórházként működő intézménybe és az ott talált, fogságba ejtett sebesülteket, valamint az orvosi és ápolószemélyzet tagjait nemcsak durván bántalmazták, hanem az ápolónőket előbb bezárták, majd tömegesen meg is erőszakolták őket. Később többeket nemcsak elképesztő kegyetlenséggel legyilkoltak, hanem testüket még fel is darabolták…

A több mint 12500 fős helyőrségből fogságba esett mintegy 10000 brit, indiai és kanadai katonát, valamint rengeteg helyi civilt egy ideig a városban, illetve a közelében létesített fogolytáborokban tartották, majd egy részüket később a japán anyaországba szállították, hogy ott kényszermunkásként dolgozzanak a japán kikötőkben, hajógyárakban és másutt, ahol nem volt elegendő hazai munkaerő. Itt kapcsolódik be a történetbe a Lisbon Maru.

A későbbi hírhedt Shamsuipo fogolytábor 1927 - ben, még brit katonai létesítményként

Utazás a pokolhajón

A Hongkongban foglyul ejtett katonák nagyrészét az eredetileg brit katonai tábornak épült Shamsuipo barakkjaiban tartották fogva, de másokat – főleg tiszteket - az Argyle utcaiban, a kanadaiakat és a haditengerészeket a North Pointban, míg az indiaiakat a Ma Tau Chung - ban.

A japánok hírhedten kegyetlenek voltak. Bár 1929 – ben a Japán Császárság is aláírta a hadifoglyokról szóló genfi egyezményt, mivel azonban odahaza ezt nem ratifikálták, ezért nem is tartották kötelező érvényűnek magukra nézve. Mint harcos hagyományaira büszke nép, nagyra becsülték és általánosan elvárták katonáiktól a bátorságot, a végsőkig, akár a halálig vívott harcot még teljesen reménytelen helyzetekben is és ezt elvileg más nemzetek katonái esetében is evidensnek tekintették. Ennek később a háború végső szakaszában többször rendszeresen tanúbizonyságát adták, gondoljunk csak a hírhedt kamikazékra, vagy a sarokba szorított japán egységek végső, öngyilkos rohamaira, amikor lőszer híján szuronnyal, dorongokkal, és bambuszlándzsákkal, de gyakran puszta kézzel rontottak neki az amerikai csapatoknak, amelyek aztán mind egy szálig lekaszálták őket géppuskáikkal. Ebből következett, hogy azok, akik megadták magukat, az ő szemükben elvesztették a becsületüket és így nem voltak méltóak az emberi bánásmódra, következésképpen velük szemben lényegében minden megengedett volt. A háború folyamán sok ezer amerikai, ausztrál, brit, kanadai, indiai és kínai hadifogoly halt bele nemcsak a betegségekbe, az éhezésbe, illetve a kényszermunkába, hanem az őrök szadista kegyetlenkedéseibe, kínzásaiba is.

1942. szeptember 27 – én a shamshuipo - i foglyokat összeterelték a már alaposan túlzsúfolt tábor alakulóterére. Miután felsorakozott a csaknem kétezer ember, a táborparancsnok kíséretében érkező hetyke, fiatal gyalogsági tiszt - oldalán jókora szamurájkarddal - eléjük állt és harsány szóáradatot zúdított rájuk. Hideo Wada hadnagy nem tudott angolul, ezért szavait jobbkeze, Niimori Genicsiro tolmács fordította. Előbb a japán legyőzhetetlenségéről szóló, igencsak fárasztó handabanda hangzott el, majd végre a tárgyra tért. Közölte, hogy hamarosan elviszik őket egy gyönyörű országba, ahol majd dolgozniuk kell, de cserébe majd gondoskodnak róluk, jól bánnak velük, sőt vigyáznak az egészségükre is… Az is kiderült, hogy Wada lesz az út során a rájuk vigyázó őrség parancsnoka és ebben a minőségében lényegében élet – halál ura. Ígérete szerint az engedetlenségért súlyos büntetés, a szökésért pedig halál járt.

A rabok vegyes érzelmekkel fogadták, a hallottakat. Az elmúlt hónapokban már megtapasztalták, mit értenek a japánok gondoskodáson és jó bánásmódon… Az emberek naponta haltak bele az éhezésbe, a különféle betegségekbe és már többször végig kellett nézniük, amikor a szökést megkísérlőkön kegyetlen bosszút álltak fogvatartóik, rajtuk statuálva példát a többiek elrettentésére. Mindezek ellenére a naivabbak még kissé örültek is neki, hogy Japánba viszik őket, mert azt gondolták, hogy ott majd talán emberségesebb bánásmódra számíthatnak. Azoknak akik végül valóban eljutottak oda, sajnos súlyosan csalódniuk kellett.

Egy felületes, gyakorlatilag teljesen haszontalan orvosi vizsgálatot követően elindították a transzportot gyalogmenetben hongkongi kikötőbe, ahol a rakpart mellett már várt rájuk a viharvert, IJA Lisbon Maru, amely akkorra már túl volt néhány éles bevetésen. Most is Szingapúrból érkezett, ahol hónapokig javították mert korábban Makaó kikötőjében aknára futott és súlyosan megsérült.

Az IJA Lisbon Maru csapatszállítóként

Az 1816 elszállításra kerülő hadifoglyot szétosztották a három rakodótérben. Az orrhoz legközelebbi, egyes számúban a Royal Navy tengerészeit helyezték el, akiknek Pollock hadnagy lett a kinevezett elöljárójuk. A szomszédos, a felépítmény előtt lévő kettesben a Skót Királyi Gyalogság 2. zászlóaljának és a Middlesex ezred 1. zászlóaljának túlélőit, míg a hátsó, hármas rakodótérbe a Királyi Tüzérség és a műszaki egységek maradékát Pitt őrnagy vezetésével. A rabok szószólója, a middlesexiek egykori parancsnoka egyben a legmagasabb rangú brit tiszt, a mindenki által tisztelt H.W.M. (Monkey) Stewart alezredes volt, aki emberei morálját személyes példamutatásával tartotta magas szinten, mert ha kellett a japánokkal is szembeszállt az érdekükben, vállalva annak következményeit is.

A Lisbon Maru rakodóterei nagyok voltak ugyan, de teheráru és nem emberek szállítására tervezték őket. A foglyok számára ágyak helyett, fekhely gyanánt ingatag, fa emelvényeket építettek be, amelyekre rozoga falétrákon lehetett felmászni, de ezektől a bezsúfolt több száz embernek még kevesebb lett a mozgástere. Aludni rajtuk csak váltásokban tudtak, így amíg az egyik csoport aludt - vagy legalábbis megpróbált aludni -, a többiek egymáshoz préselődve ültek, vagy kuporogtak az acélpadlón összegyűlő, bűzlő mocsokban. A higiéniai viszonyok katasztrofálisan alakultak már kezdettől fogva, mert voltak ugyan odalent vödrök, de a sok vérhasban, meg egyéb gyomor, bélbetegségben szenvedő miatt, ezek hamar megteltek és egy idő után a fekália már a padlón folyt végig, az amúgyis borzalmas körülményeket csak tovább rontva. Ezek után nem meglepő, hogy más pokolhajókon, volt hadifoglyok beszámolói szerint nem egy társuk idővel megtébolyodott az iszonyú körülmények miatt és őrjöngve a többieknek esett, vagy végzett magával.

A japánok nagy kegyesen megengedték, hogy a foglyok kisebb csoportokban a fedélzetre menjenek levegőzni és egy kicsit mozogni. Ilyenkor időnként a hajó tűzoltófecskendőivel, tengervízzel úgymond „megfürdették” őket és a fedélzet két oldalán felállított, fából épült latrinabódékat is használhatták. Az élelem a Shamsuipo – ban kapotthoz képest - legalábbis rabmércével - egészen elfogadható volt, mert reggel híg teát adtak főtt rizzsel, este pedig ismét főtt rizst némi zöldséggel, sőt ilyenkor néha egy kis sült marhahús is jutott. Az viszont már igazi luxusnak számított, ha cigarettát is osztottak. A szűkösen adagolt, kevés édesvíz csak ivásra volt elegendő, tisztálkodásra és mosásra gondolni sem lehetett.

A hadifoglyok őrzését Wada és 25 embere látta el, ami azok 1816 fős létszámához képest igencsak kevésnek tűnhet, de a Lisbon Maru fedélzetén rajtuk és a 77 fős legénységen kívül további 778 szabadságolt katona (köztük számos sebesült) is utazott hazafelé, így elvileg elég fegyveres állt rendelkezésre ahhoz, hogy leverjen egy esetleges lázadást.

A hajónak négy nagyméretű mentőcsónakja és hat mentőtutaja volt. Előbbiek közül mindegyik, utóbbiakból négy a katonáknak, a személyzetnek és az őrségnek volt fenntartva, a foglyoknak a maradék két tutaj, valamint a nekik kiosztott, ócska mentőmellények és mentőövek maradtak, de ezekből is csak kb. 900 embernek jutott.

A Lisbon Maru 1942. szeptember 27 – én kíséret nélkül futott ki Hongkongból, hogy Sanghaj érintésével Japánba hajózzon. Az elkövetkező napokban 7 – 8 csomós sebességgel haladt célja felé, Kyoda Shigeru kapitány irányításával, akinek fogalma sem volt róla, hogy a Lisbon Maru nemsokára célkeresztbe kerül.

Az USS Grouper (SS-214) Gato-osztályú tengeralattjáró

A 2424 tonnás USS Grouper (SS-214) modern, Gato–osztályú tengeralattjáró volt, amely csak az év elején, 1942 februárjában állt szolgálatba. Tíz torpedócsővel (hat elől és négy hátul), egy 76 mm – es fedélzeti löveggel, egy 40 mm – es Bofors és egy 20 mm – es Oerlikon légvédelmi gépágyúval volt felszerelve. Már pályafutása legelején, szó szerint bekerült a mélyvízbe, ugyanis március végén, a stratégiai fontosságú Midway-szigetekhez vezényelték, hogy előőrsnek kiküldött társaival, a támadásra készülő császári haditengerészet mozgását figyelje és jelentse Nimitz tengernagy vezérkarának. A június elején lezajlott és a csendes-óceáni háború szempontjából fordulópontot jelentő tengeri csata során a japán rombolókról és repülőgépekről legalább tizenhét mélységi töltet dobtak rá, de szerencsésen átvészelte a támadásokat, sőt június 12 – én két japán szállítóhajót is sikerült megrongálnia. (a gyatra Mk.14 torpedók nem hazudtolták meg rossz hírüket…) Második járőrszolgálatára, augusztus 28 – án indult Pearl Harborból, Rob Roy McGregor parancsnok irányítása alatt és szeptember 21 – én sikerült elsüllyesztenie a Tone Maru szállítóhajót. Október 1 – én, hajnali négy óra körül Sanghajtól délkeletre, a Zhousan-szigetek közelében járt, amikor az egyik fedélzeti őr észrevett számos kínai halászbárkát és tőlük nem messze, egy náluk lényegesen nagyobb, legalább 7000 tonnásra becsült szállítóhajót, a kényelmes tempóban haladó Lisbon Marut.

Rob Roy McGregor parancsnok (1907 – 2000) pályafutása elején, tengerészkadétként

Ahogy kivilágosodott és közelebb lopakodva alaposabban szemügyre tudták venni, McGregor parancsnok és emberei már jól látták a fedélzeten nyüzsgő japán katonákat, így egyértelmű lett számukra, hogy egy alaposan megrakott csapatszállítóval akadtak össze, amivel haladéktalanul végezni kell. A Grouper parancsnokának és személyzetének fogalma sem volt róla, hogy a Lisbon Maru gyomrában brit hadifoglyok tengődnek. A Grouper lemerült és kapitánya úgy kezdett manőverezni, hogy mire teljesen kivirrad a hajó elé kerülhessen és keresztezze annak útvonalát.

Reggel 7 óra 30 – kor a tengeralattjáró elérte a megfelelő pozíciót, de ekkor a teherhajó váratlanul irányt változtatott, ami meglepte ugyan McGregor parancsnokot, de ennek ellenére már nem szakította meg a támadást és 7 óra 40 - kor, kb. 3000 méterről egyszerre három torpedót indított rá az elülső csövekből, mivel azonban egyik sem talált, kilőttek egy negyediket is. Ezúttal alig telt el két perc és máris hangos robbanás hallatszott, majd a periszkópon át McGregor látta, hogy a nagy hajó előbb kissé elfordul, majd megáll és nem mozdul többet. Egyértelmű volt, hogy eltalálták, de nem végzetesen, mert a vacak Mk. 14 ismét csak rongálódást okozott. (a torpedó a Lisbon Marut bal oldalán, a gépház közelében, az egyik fő üzemanyagtartálynál érte) A Grouper irányt változtatott és ezúttal jobbról, az orr irányából lőtt ki egy újabb „halat”. Észlelték, hogy a hajón felhúztak egy jelzőzászlót, majd az egyik fedélzeti ágyúból lövöldözni kezdtek amerre, a tengeralattjárót sejtették. A lövedékek vízoszlopai a Grouper körül csapódtak fel, de tőle jókora távolságra. Mivel a Lisbon Maru szemmel láthatóan továbbra sem süllyedt el, csak némileg a megdőlt a tatja felé, McGregor nem akarván futni hagyni, 8 óra 45 – kor egy hatodik torpedót is kilőtt rá, de ez újra mellé ment, vagy egyszerűen nem robbant fel. 9 óra 38 – kor mégegyszer próbálkozott, ezt viszont már erős robbanás követte, amiről a mai napig megoszlanak a vélemények. Az egyik túlélő szerint mégegy torpedót kaphattak, de az valószínűleg inkább az időközben megjelent, Mitsubishi könnyűbombázóról ledobott mélységi töltet lehetett, amely a hajó közvetlen közelében robbant. Amikor az amerikai hajó legközelebb újra periszkópmélységbe emelkedett, kapitánya nem látott semmit a láthatáron (ennek oka a látási viszonyok romlása lehetett), ezért úgy vélte, hogy végre sikerült kivégeznie a célpontot. A Grouperen jól hallották még egy darabig a szórványos robbanásokat, de mivel ezek nem jelentettek veszélyt, így a tengeralattjáró csak este 19 óra után távozott a térségből, hogy tovább folytassa a járőrszolgálatát. McGregor és emberei napokkal később értesültek róla, hogy mi volt a 7000 tonnás teherszállító igazi rakománya. Senki sem firtatta később a felelősségüket, hiszen nem utalt semmi, a hadifoglyok jelenlétére a fedélzeten.

Fulladásra ítélve

A torpedó robbanásának pillanatában, a hatalmas lökéstől a reggeli létszámellenőrzésre és az ételosztásra váró foglyok egymásra zuhantak és az addig bágyadtan világító, rácsos hajólámpák előbb hunyorogni kezdtek, majd kialudtak. Odafentről heves futkosás, kiabálás hallatszott, tisztek parancsokat ordítottak, majd megszólaltak a lövegek is. Kisvártatva aztán lezavarták az akkor éppen odafent levegőzőket, sőt azokat a súlyos betegeket is, akiket eddig elkülönítve a felépítmény egyik helyiségében tartottak. Ezeknek jártányi erejük is alig volt, de az őrök szitkozódva, szuronnyal, puskatussal ösztökélték őket gyorsabb mozgásra. A foglyok persze tudták, hogy baj van, de azt nem, hogy mekkora, mert jó darabig nem mondtak nekik semmit, így azzal sem voltak tisztában, hogy a vén hajó egyik kazánja adta - e meg magát, vagy megtorpedózták őket. Egy idő után aztán megjelent a kettes raktér szélén Genicsiro a tolmács és lekiabálta Stewart alezredesnek, hogy megtorpedózták a hajót, de hamarosan jön a segítség és mindenkit megmentenek. Viszont azt is hozzátette, hogy a továbbiakban senki sem jöhet fel a fedélzetre, majd sarkon fordult és elment. Az elkövetkező órákban az őrök odafentről árgus szemekkel figyelték ugyan őket, de lényegében a japánok más módon nem törődtek a foglyokkal és hiába kérték többször is, a továbbiakban sem élelmet, sem vizet nem adtak nekik.

Délutánra megérkezett az öreg Kuri romboló, majd valamivel később a Toyokuni Maru teherszállító néhány további kisebb segédhajóval és hamarosan elkezdték a csónakokkal a katonák evakuálását. Wada viszont egyre idegesebb lett a rabok miatt. Nem a hogylétük izgatta - az cseppet sem érdekelte őt –, hanem attól félt, hogy fellázadnak. Tudta, hogy hamarosan a legénységen kívül csak ő és az emberei maradnak a hajón, márpedig akkor képtelenek lesznek elfojtani egy esetleges lázadást, vagy tömeges szökési kísérletet. Végül utasította Shigeru kapitányt, hogy zárassa le mindhárom rakteret. A kapitány vitatkozni kezdett vele, mert tudta, hogy akkor odalent végképp elviselhetetlenné válnak a viszonyok. Erre az őrség parancsnoka dühösen ráförmedt, hogy semmi köze foglyokhoz, törődjön a hajójával és készítse elő a vontatáshoz. Shigerunak annyit azért mégis sikerült elérnie, hogy a hadnagy egy keskeny rés szabadon hagyását engedélyezze, amelyen valamennyi friss levegő lejuthatott, de ahogy beesteledett és az összes katona elhagyta a Lisbon Marut, meggondolta magát. Parancsára a raktereket teljesen befedték vastag, vízhatlan ponyvákkal és ezeket nemcsak lekötözték, hanem még deszkákat és fagerendákat is végigfektettek rajtuk, mint amikor vihar közeledik. Stewart alezredes hiába tiltakozott, Wada szóba sem állt vele.

Ahogy teltek az órák, sötét, levegőtlen, forró és bűzös börtönükben egyre kétségbeejtőbbé vált a foglyok helyzete, de Stewart és a tisztek egyelőre tartani tudták a lelket embereikben, így azok nem lázongtak, hanem csendben vártak. Várták, hogy őket is átszállítsák, de ez csak nem akart bekövetkezni. Bár a japánok azt hitték, hogy a rabok csoportjait teljesen elszigetelték egymástól, azok mégis megtalálták a módját, hogy kapcsolatba lépjenek egymással. A szomszédban lévőkkel az acél válaszfal, a hajó másik végén lévőkkel pedig a falon futó csővezetékek ütögetésével sikerült kommunikálni. Mint megtudták egymástól, a helyzet mindenütt siralmas volt, de leginkább hátul, mert bár a Lisbon Maru egyelőre még lassan süllyedt, de a víz beáramlása egyre fokozódott és már kezdett oda is behatolni. Az elektromos vízpumpák nem működtek, ezért a kézi szivattyúkkal kellett kínlódniuk, de ezeknél még a legjobb erőben lévők is csak hat húzásig bírták, aztán sorra kidőltek. Mivel megmentésük érdekében semmi sem történt, Stewartnak nyilvánvalóvá vált, hogy a sorsukra akarják hagyni őket. Nem tudhatta, de az este folyamán lényegében kimondták rájuk a halálos ítéletet. Wada ugyanis megbeszélést tartott a tisztekkel és a mentésre érkezett hajók kapitányaival, amelynek során arról egyeztek meg, hogy mivel kifutottak az időből és már nem lehetséges az egyre jobban oldalra billenő Lisbon Maru elvontatása, amint kivilágosodik, a személyzet tagjai és az őrség is csónakba ül és magára hagyják a lezárt rakterekben lévő foglyokkal együtt.

A hajó ekkorra már valóban a végét járta. Erősen féloldalra dőlt és tatjánál a tenger már a fedélzetet nyaldosta, közben félelmetes hangokat kiadva időnként nagyokat rándult, megingott, ahogy a víz utat tört magának a belsejében. Stewart úgy döntött, hogy nincs értelme tovább várni és reménykedni, ezért miután megbeszélte a tisztekkel, úgy döntött, hogy, megkísérlik a kitörést. Tudták, hogy a felfegyverzett őrséggel szemben szinte semmi esélyük, de inkább harcolva akartak mindannyian meghalni, mint tehetetlenül hagyni, hogy vízbe fojtsák őket.

Éjfél körül léptek akcióba, ebben kezükre játszott, hogy a hajó időlegesen stabilizálódott, mert megakadt egy a viszonylag sekély tengerszakasz egyik homokpadjának szélén és csak lassan csúszott le róla. Az egyik altiszt, aki civilben hentes volt és a táborban a konyhán dolgoztatták, nemcsak szerzett onnan egy konyhakést, hanem eddig sikeresen el is tudta rejteni. A jobb erőben lévők közül Hargreaves Howell hadnagy mászott fel a vaslétrán, hogy megpróbálja átvágni a takaróponyvát, majd a rést annyira kitágítani, hogy kiférjenek rajta. Howell fel is mászott, majd egyik kezével a létrába kapaszkodva elkezdte döfködni és nyiszálni a vastag, nehéz, vízhatlan anyagot, de túlságosan gyenge volt, ráadásul az állott levegőben hamar kifulladt, ezért nem bírt vele. Végül miután pihent egy keveset, több társával váltásban egész éjjel dolgozva, reggelre sikerült nagy nehezen átvágniuk a ponyvát és kijutni a fedélzetre. A beáramló, friss, hűvös levegőt megérezve, az odalent lévők elkezdtek egymást taposva a létrához tülekedni, hogy minél hamarabb feljussanak és csak nagy nehezen sikerült visszafogni őket.

Howell, Potter és Hamilton hadnagyok néhány társukkal óvatosan kimásztak a fedélzetre és botladozva elindultak az erősen megdőlt fedélzeten a felépítmény felé, mert beszélni akartak a kapitánnyal. A Lisbon Maru azonban gyanúsan csendes és néptelen volt. Csakhamar kiderült, hogy azért, mert akkorra az őrség utolsó, hátramaradt tagjai hátrébb, a mellvédnél állva éppen arra vártak, hogy leereszkedve a hajó oldalán, csónakba szállhassanak. Amikor meglátták a feléjük közeledő, sovány, toprongyos alakokat, azonnal felkapták a puskáikat és lövöldözni kezdtek rájuk. Az elől haladó Howell és még néhányan időben fedezékbe húzódtak, viszont Potter halálosan, Hamilton könnyebben megsérült. Az ekkorra már a pánik szélére sodródott foglyok nem törődve a fentről hallatszó lövésekkel, megindultak felfelé. Akik nem tudtak a létrán, azok egymás nyakába mászva próbáltak feljutni a raktérből és mint a hangyák kiözönlöttek a süllyedő hajó fedélzetére. Az őrök még leadtak pár lövést leterítve néhány embert, majd jobbnak látták menekülőre fogni a dolgot, de nem jutottak messzire, mert a rabok pillanatok alatt legyűrték őket és elkezdték kiszabadítani a társaikat. Az utólagos becslések és a túlélők beszámolói szerint, több mint 1700 – an kijutottak, de sajnos az akkorra már vízzel részben elöntött hármas raktér rozoga vaslétrája egy idő után kiszakadt a falból a rácsimpaszkodók súlya alatt és magával rántva őket lezuhant a mélybe. Ezután onnan már nem volt esély a menekülésre. Társaik visszaemlékezéseik szerint hallották, amint az odalent rekedt több tucat királyi tüzér az I’s a Long Way to Tipperary – t (Hosszú az út Tipperary – ig) című dalt énekelve várják a halált.

Akik viszont kijutottak, a vízbe ugrálva megpróbáltak eltávolodni a most már valóban az utolsó perceit élő Lisbon Marutól és elérni a csónakokat, meg a közelben álló hajókat. A foglyok tömeges szökése miatt felbőszült japánok előbb kézifegyvereikből, majd géppuskákkal kezdték lőni őket. Egyik – másik katona nem kis szadizmusról téve tanúbizonyságot, megvárta amíg egy – egy fogolynak sikerült elérnie a hajók oldalán még mindig lelógó kötelek valamelyikét és amikor a fedélzet széléig mászott rajta, a kezére taposott, visszalökte a vízbe, vagy közvetlen közelről lőtte agyon. Nem tudni összesen hányan estek áldozatul a géppuskasorozatoknak, hányan fulladtak meg és hány emberrel végeztek a cápák, amelyeket odacsalt a vér. Mások a viszonylag közel lévő Zhousan-szigetek egyike, Dhongji partjai felé sodródtak az erős áramlatban, de ez sem jelentette, hogy automatikusan megmenekültek, mert többen is a félelmetes, fekete parti sziklákon végezték az erős hullámverés miatt. Azok élték csak túl biztosan a hajótörést, akiket a közelben dolgozó helyi halászok, elkezdték felhúzni bárkáik fedélzetére. A japánok csak ezt látva hagyták abba az önfeledt gyilkolást és kezdték el ők is kénytelen – kelletlen a hadifoglyok mentését. Már túl sok volt a szemtanú.

Az utolsó ismert fénykép a süllyedő Lisbon Maruról

A foglyok menekülnek a süllyedő Lisbon Maruról, W.C. Johnson hadnagy fogsága alatt készült ceruzarajzán

A derék halászok legalább 338 embert mentettek ki és vittek ki a partra. Ott aztán – bár nekik sem volt sok – élemet és ruhát adtak nekik mivel sok hajótörött szinte meztelen volt. Ápolták őket, gondoskodtak róluk, de nem sokáig tehették, mert már a következő napon, október 3 - án, a legközelebbi japán helyőrségből egy ágyúnaszádon és néhány kisebb segédhajón kétszáz fős partraszálló különítmény érkezett és felforgatták Dhongji – t, valamint az összes közeli szigetet, hogy kézre kerítsék lehetőleg az összes szökevényt. Alapos munkát végeztek, de így is sikerült három embernek a helyiek segítségével elrejtőzni a sziklás partvidék barlangjaiban és ők később haza is jutottak.

Az elfogottakat miután alaposan elverték, lerángatták róluk a kapott ruhákat és mindannyiukat Sanghajba hurcolták. Az itt, október 5 – én megtartott létszámellenőrzés során kiderült, hogy az 1816 hadifogolyból összesen 846 - an haltak meg, vagy tűntek el. A legrosszabb fizikai állapotban lévő 353 – at a városban hagyták, a többieket pedig egy másik pokolhajón, a Shinsei Marun elindították Japánba. Ötvenen sohasem jutottak el addig, holttestüket a tengerbe dobták. Kokurában, majd Hiroshimában 50 - 50 további súlyos beteget kiraktak, a többiek egy része Oszakába, mások Kobéba kerültek. A mintegy ötszáz ember közül a következő tavaszt legalább kétszázan már nem érték meg – köztük Stewart alezredes – végzet velük az éhezés, a kegyetlen bánásmód és a különböző betegségek.

Miután a túlságosan sok szemtanú miatt a történteket nem lehetett elhallgatni, a japán háborús propaganda megpróbálta legalább kihasználni amennyire csak lehetett. Ezért a Japanese Times Weekly című angol nyelvű lapban megjelent egy interjú Hideo Wadával, amelyben a hadnagy némi újságírói segédlettel, érzékletesen ecsetelte mennyire emberségesen bántak a szállított foglyokkal és mekkora erőfeszítéseket tettek a megmentésük érdekében… A tragédia a háború eseményei miatt hamar lekerült a napirendről, de a harcok befejezése után ismét napirendre került, részben a meglehetősen gusztustalan propagandacikknek, de főleg a túlélők vallomásainak köszönhetően és a Hongkongba visszatérő britek hamar elkezdték a felelősök felkutatását. Elsősorban Wada hadnagyra pályáztak, de őt végül nem sikerült bíróság elé állítani, mert amennyire tudni lehet, elesett a fronton, így elkerülte a kötelet. Ellenben megtalálták Shigeru kapitányt és Wada jobbkezét, Niimori Genicsirot. Előbbit hét év börtönre ítélték, mivel közreműködött a foglyok bezárásában, de enyhítő körülményként figyelembe vették, hogy polgári személyként (nem volt sem a hadsereg, sem a flotta tisztje), nem sok mozgástere volt a kérdésben. Az egykori tolmács viszont tizenöt évet kapott, mert a vallomások szerint nemcsak főnöke handabandázását fordította, de tevékenyen részt vett a mészárlásban is. Amikor kihirdették az ítéletet, Genicsiro állítólag valósággal ugrált örömében, mert arra számított, hogy felakasztják…

A túlélők közül Hargreawes Howell hadnagy a háború után, egyik társával Norman Brownlow hadnaggyal megkapta a Brit Birodalom Rendje kitüntetést társaik mentése során tanúsított bátorságukért.

Más pokolhajók

A kutatások szerint az összesen 134 pokolhajó létezett, amelyek közül a Lisbon Maru csak egy volt, de a velük lebonyolított 156 transzport során, gyomrukban több mint 126000 hadifoglyot juttattak egyik helyről a másikra. Különösen a háború végső szakaszában váltak fontossá, mert a gyorsan zsugorodó, japán uralom alatt lévő zónából a visszavonulók igyekeztek mindent kimenekíteni, így nemcsak az egyre nagyobb kincsnek számító hadianyagot, hanem a kényszermunkásként dolgoztatott hadifoglyokat is. Továbbra sem viseltek semmiféle megkülönböztető jelzést, így az elpusztított tizenhét pokolhajó (az első a gyászos sorban a Montevideo Maru volt 1942. július 1 – én és ezt követte októberben a Lisbon Maru) többségével amerikai tengeralattjárók és repülőgépek, néhánnyal pedig brit tengeralattjárók végeztek. Fedélzetükön megdöbbentő számú, több mint 19000 hadifogoly veszett oda, túlnyomórészt amerikaiak.

A mai napig nem világos, hogy az amerikai és brit felsőbb parancsnokságoknak milyen és mennyi információja volt a vízen szállított hadifogoly transzportokról. Az időközben napvilágra került dokumentumok szerint, miután sikerült feltörni a japán haderő által használt, egyébként rendkívül bonyolult és eleinte szinte megfejthetetlennek tűnő kódokat, az amerikai és brit katonai és tengerészeti hírszerzés előtt, nagyjából ismertté vált nemcsak a szállítóhajók neve, útvonala és rakománya, de az is, hogy fedélzetükön nagyszámú hadifogoly is tartózkodik. Az viszont még valószínűleg sokáig, ha nem mindörökre a 2. világháború számos sötét titkának egyike marad, hogy ez a szó szerint életbevágó információ véletlenül, vagy szándékosan hol akadt el a parancsnoki láncon belül és végül miért nem jutott el a Csendes-óceánon cirkáló tengeralattjárók kapitányaihoz és a légitámadásokat végrehajtó repülőegységek parancsnokaihoz. Mert az tény, hogy nem jutott el hozzájuk…

Az USS Grouper tizenkét őrjáratot hajtott végre és szerencsésen túlélte a háborút. Utolsó zsákmánya az 5193 tonnás Kumanoyama Maru nevű szállítóhajó volt 1944 májusában. Ezután elsősorban a lelőtt amerikai repülőgépek személyzeteinek felkutatásában és kimentésében jeleskedett. A hidegháború idején jelentősen modernizálták, majd aktív pályafutása végső szakaszában műszerekkel felszerelt kutatóhajó és úszó laboratórium lett, amellyel többek között a hang vízalatti terjedését tanulmányozták.

1968. december 2 – án nyugdíjazták mint az akkor legrégebben szolgálatban álló amerikai tengeralattjárót, majd két évvel később selejtezték és eladták bontásra. Kapitánya, Rob Roy McGregor a háborút az USS Sea Cat (SS-399) kapitányaként fejezte be, két Ezüst Csillag kitüntetéssel. 1957 – ben, ellentengernagyként vonult nyugállományba és 2000 – ben hunyt el 93 éves korában.

Fang Li kínai színész - filmrendező – producer, miután megismerkedett Dhongji szigetén egy halásszal akinek nagyapja annak idején részt vett a brit hadifoglyok megmentésében, felfigyelt a történetre és 2017 - ben kutatóexpedíciót szervezett a Lisbon Maru felkutatására. Erről, valamint a tragikus történetről dokumentumfilmet is készített. Miután az expedíció nagyfelbontású szonárberendezések segítségével felfedezte az alig 60 méter mélyen fekvő roncsot, amely valószínűleg valóban a Lisbon Maru lehet, indítványozta az odaveszett katonák földi maradványainak a felszínre hozatalát, hogy méltóképpen temethessék el őket odahaza. Azonban az áldozatok hozzátartozóinak és az akkor még életben lévő utolsó két túlélő tiltakozása miatt ez nem valósult meg, ellenben kérelmezték a kínai hatóságoknál a Lisbon Maru maradványainak hadisírrá nyilvánítását.

A Lisbon Maru roncsáról készült nagyfelbontású szonárkép

Az egykori áldozatok emlékére, közadakozásból felállított emlékművet a lichfield – i National Memorial Arboretum területén 2021.október 3 – án avatták fel.

A 2021 – ben felavatott Lisbon Maru emlékmű Lichfieldben

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 02. 15., 15:16
Új-Zéland Védelmi Minisztériuma bejelentette, hogy a Lockheed Martin Marietta-i üzemében lefestették az első C-130J szállító repülőgépüket, mely tervezetten idén érkezhet Új-Zéland légierejéhez.
2024. 02. 14., 13:34
Az „Embert a Vasra!" toborzókampány keretében ötszáznál több fiatal jelentkezett Tatára, közülük kerül ki majd a végső állomány – mondta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter február 13-án, Tatán, a Klapka György 1. Páncélosdandár vitéz Barankay József 1. Önjáró Tüzérosztályához jelentkezett állomány bevonulásán.
2024. 02. 09., 11:15
Újabb mérföldkő a magyar KC-390-es programban: 2024. február 8-án Brazíliában levegőbe emelkedett a Magyar Honvédség első Embraer KC-390 típusú katonai szállítórepülőgépe, ami a tervek szerint ez év folyamán érkezik Magyarországra.
2024. 02. 06., 11:13
A legnagyobb volt, a legtöbb nehézlöveggel felszerelve és egyben a legfényűzőbb. Mielőtt egyáltalán szolgálatba állt volna, már három ország is birtokolta. Ez volt a HMS Agincourt csatahajó, egy igazi különlegesség a hadihajók között.
2024-02-05 13:57:16
2024. január 12-én Detrich István úr és a Meteor Természetbarát Turista Egyesület meghívására a kaposvári Takáts Gyula Könyvtárban tartott vetítőképes előadást Huszár András, „A hadak útján – Katonahőseink nyomában” címmel. Az előadás anyaga már visszanézhető!
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 02. 22., 09:38
A terv közös katonai gyakorlatokat, konferenciákat, oktatási-, képzési- és kiképzési, hadtörténeti és hadisírgondozási együttműködést, valamint hagyományőrző rendezvényeket, programokat foglal magába a 2024-es évre.
2024. 02. 21., 13:18
Külszolgálati feladataik befejezése előtt ünnepség keretében vehették át a békefenntartásért járó érdemjeleiket az ENSZ Libanoni Békefenntartó Misszióban (United Nations Interim Force in Lebanon – UNIFIL) szolgáló magyar és lengyel katonák.
2024. 02. 20., 15:31
A bizalom és a kölcsönös segítségnyújtás mellett az alapszerződés 5. pontja, ami meghatározó, mondta el Szenes Zoltán, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára.
2024. 02. 19., 15:54
A NATO Előretolt Szárazföldi Többnemzeti Harccsoport híradó szakállománya felkészítését hajtották végre februárban a székesfehérvári MH Nagysándor József 51. Híradó- és Vezetésbiztosító Dandár laktanyájában.

  JETfly Magazin

2024. február 23-án, pénteken, Budapestre érkezett Svédország miniszterelnöke, Ulf Kristersson. Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel folytatott tárgyalássorozat eredményeként többek között arról is megállapodás született, hogy bővül a Magyar Légierő Gripen flottája.