IJN I-1 – Párbaj reflektorfényben

I-1

A Japán Császárságnak a huszas évek második felétől kibontakozó terjeszkedési politikája miatt fokozatosan megromlott a viszonya egykori 1. világháborús szövetségeseivel, a Brit Birodalommal és az Egyesült Államokkal. Ez problémákat jelentett nemcsak az ásványkincsekben szegény szigetország gazdasága, hanem a nagy tekintélynek örvendő hadiflotta szempontjából is, mivel saját ipari kapacitásuk szűkössége miatt, a nagy hadihajók többségét sokáig külföldön, főleg a britektől rendelték meg és csak kevés épült hazai gyárakban. Néhány évvel az 1. világháború után azonban, Japán korlátozott erőforrásai ellenére, nagyléptékű flottafejlesztésbe fogott, hogy megszabaduljon a külföldi függőségtől. A rendelkezésre álló erőforrások egy részét a régebbi hadihajók modernizálására, de leginkább új, minden korábbinál hatalmasabb csatahajók, korszerű cirkálók, valamint repülőgép-hordozók építésére fordították, de ezúttal már saját terveik alapján.

Természetesen ebben a fejlesztési programban szerepeltek a tengeralattjárók is, de korántsem olyan mértékben, mint a felszíni flotta. A többségükben erősen konzervatív tengernagyok a viszonylag új fegyverben, a német búvárnaszádok világháborús sikereinek dacára sem láttak igazi harci potenciált és emiatt azok erősen háttérbe szorultak. Sok külföldi kollégájukhoz hasonlóan ők is másodrangú fegyvereknek tartották őket és emiatt a 2. világháború során fő feladatuk a németek bevált taktikájával ellentétben, nem az ellenség kereskedelmi flottájának ritkítása, hanem a felderítés, megfigyelés és szinte kizárólag hadihajók levadászása, valamint főleg a háború elején, partmenti célpontok ágyúzása volt. Külön program foglalkozott a törpe tengeralattjárók fejlesztésével.

Az 1. világháború utáni években, a japán flotta legkorszerűbb tengeralattjáróinak eleinte azok az U-boot – ok számítottak, amelyeket a német haditengerészet állományából kaptak. Ezért nem véletlen, hogy az első igazán korszerű, hazai tervezésű japán tengeralattjárók mintájául a német eredetű, UE II osztályba tartozó U-125 szolgált. Az U-125 jókora, nagy hatótávolságú, úgynevezett tengeralattjáró–cirkáló volt, amelynek hatótávolsága meghaladta a 21000 kilométert és torpedói mellett, egy nagy tűzerejű, 150 mm – es fedélzeti löveggel, valamint aknatelepítő berendezéssel is ellátták. A hajó csak rövid ideig, 1920 – ig szolgált japán zászló alatt O1 néven és hamar kiselejtezték, majd lebontották, de előtte alaposan áttanulmányozták szerkezeti és technikai megoldásait, majd az így szerzett tapasztalatokat felhasználták a saját, alaposan átdolgozott verziójuk megalkotásához. Az U-125 alapjain az elkövetkező években több, mindössze néhány hajóból álló, egyre fejlettebb tengeralattjáró sorozat épült, amelyek kivétel nélkül feltűnően nagyok voltak és sok gyermekbetegséggel, technikai problémával küzdöttek. Bár végül mindegyik a flotta kötelékébe került, inkább az optimális konstrukció megtalálására készült kísérleti daraboknak tekinthetőek. Az első kisebb sorozatot, a négy egységből álló Junsen 1- gata, vagy J1 osztálynak nevezték, amelynek első egysége volt az I-1.

Az I-1 – et 1923 decemberében kezdték építeni a Kawasaki Nehézipari Művek kobei hajógyárában. Tizennyolc hónapig készült és 1926. október 3 – án állt hivatalosan szolgálatba. Lemerülve 2791 tonnás vízkiszorításával és 98 méteres hosszával, csaknem kétszer nehezebb volt a német elődtípusnál és majdnem 20 méterrel hosszabb. Mivel elsősorban hosszú, felderítő bevetésekre szánták, hatótávolsága az optimálisnak tekintett, 10 csomós utazósebességgel elérhette akár a 24000 kilométert is. Két tízhengeres, négyütemű MAN dízelmotorjával a felszínen 18, villanymotorjaival a víz alatt 8 csomóval haladhatott. Fegyverzete hat 533mm-es torpedócsőből ( négy elől, kettő hátul ) és a torony elé és mögé telepített egy – egy, 140 mm – es lövegből állt. Az I-1 és testvérei már magukon viselték a későbbi japán konstrukciók legtöbb tipikus vonását, de még nem voltak ellátva a toronyhoz illeszkedő, egy vagy két kisméretű, felderítő hidroplán befogadására alkalmas hangárral és az indításukra szolgáló katapulttal.

Az I-1 a 2. világháború kitörésének idejére, bár több modernizáláson is átesett, nem számított már igazán korszerűnek. Ha nem tört volna ki az újabb világháború, néhány éven belül selejtezésre kerül. Addigi pályafutása meglehetősen eseménytelen volt, éles bevetéseken csak 1937 nyarát követően, a kínai – japán háború kitörése után vett részt, főleg a Kelet-kínai-tenger térségében. Elsősorban járőrszolgálatot látott el, felderítést végzett, vagy csatahajókat biztosított testvérhajóival.

1941. december 7 - én az I-1 több másik japán tengeralattjáróval együtt már napok óta Pearl Harbor előtt várakozott. ( az I-1 kissé megkésve követte társait és foglalta el kijelölt helyét, mert motorhiba miatt később tudott elindulni Yokosukából ) Elsődleges feladata a hajóforgalom megfigyelése volt, valamint az, hogy torpedózza meg a Kauai csatornán, a légitámadás elől a nyílt tengerre menekülni próbáló amerikai hadihajókat. Mivel ilyen nem akadt, az I-1 számára a Pearl Harbor elleni akció során nem sok babér termett, azonban továbbra is a közelben maradt és december 15 - én végül mégis kivehette a részét az USA megtámadásából, mert Maui partjainál a felszínre emelkedve, Kahului kikötőjét bombázta fedélzeti lövegeivel, igaz számottevő kárt nem tudott okozni. Két héttel később, a Hawaii keleti partjainál lezajlott hasonló akció viszont már izgalmasabban alakult, mert ezúttal már volt aki visszalőjön. Az I-1 – nek ezúttal Hilo - t kellett megtámadnia, itt azonban nem várt ellenállásba ütközött. Amikor december 30 – án délután megközelítette a partvidéket Ankyu Eitaro parancsnok felfedezett egy a kikötő bejáratánál horgonyzó, remek célpontnak ígérkező, kisméretű szállítóhajót. A tengeralattjáró a felszínre emelkedett és ágyúival tüzet nyitott rá, csakhogy valójában az USS Hulbert ( AVD-6) nevű hidroplánhordozót támadta meg, amelyet egy régi Clemson osztályú rombolóból építettek át és legénysége 76 mm – es lövegével viszonozni tudta a tüzet. Rövid tűzpárbaj kezdődött, amelybe kisvártatva bekapcsolódott a parti tüzérség egyik ütege is. Az I-1 – nek egyszer sikerült ugyan eltalálnia a Hulbertet és egy másik gránátja kisebb tüzet okozott a part közelében lévő repülőtéren, de végül menekülnie kellett, mert a felriasztott amerikaiak erősítést kaptak. Az elkövetkező hónapokban még többször megfordult Hawaii partjainál, de már nem ágyúzta a szárazföldet. Mielőtt átvezényelték volna az Indiai-óceánra, csaknem sikerült elkapnia egy Pearl Harborból kifutó teherhajót, de annak Eitaro parancsnok bosszúságára sikerült egérutat nyernie.

Néhány héttel később, 1942. március 3 – án reggel, aztán mégis rámosolygott a szerencse az I-1 legénységére. Ekkor már az Indiai – óceánon, Ausztrália forgalmas nyugati partvidéke mentén cirkáltak, kb. 500 kilométerre a Shark - öböltől, amikor kora reggel felbukkant a Jáva szigetéről, Tjilatjapból Ausztrália felé tartó SS Siantar nevű 8806 tonnás, felfegyverzett holland teherhajó. Az I-1 a felszínen haladva, kilőtt rá egy torpedót és ezzel sikerült is megállítania, majd a fedélzeti ágyúkkal folytatta a támadást, de az általuk okozott sérülések eleinte nem voltak végzetesek és Voorduijn kapitánynak emiatt esze ágában sem volt megadni magát. A hajó orrába telepített 75 mm – es ágyúval a legénység viszonozta a tengeralattjáró lövéseit. A harc rövid volt, mert a hollandok régi lövege hamar használhatatlanná vált és nem tudtak tovább védekezni. A Siantar csaknem 30 találatot kapott, ellőtték a rádióantennáját és kigyulladt, ezért legénységének 37 életben maradt tagja csónakba szállt és elmenekült. Őket az SS Van Spielbergen, ugyancsak holland gőzös vette a fedélzetére. Az égő roncsot az I-1 egy újabb torpedóval küldte az óceán fenekére. A Siantar volt az egyetlen hajó, amelyet az I-1 – nek sikerült elpusztítania hosszú pályafutása során.

1942 augusztusáig, az I-1 elsősorban járőrszolgálatot látott el. Ekkor Yokosukába vezényelték, hogy jelentős átalakításnak vethessék alá, mivel a hadihelyzet változása miatt, a régi hajóra ezentúl már elsősorban utánpótlás szállítóként volt szükség. Az új feladat érdekében eltávolították hátsó lövegét és helyére, a torony mögött, egy vízmentes rekeszt építettek, amelyben egy Daihatsu típusú partraszállító bárkát hordozott. Ezek a 14 méteres, fémtestű, dízelmotoros csónakok akár 70 felszerelt katonát, vagy 10 tonna rakományt is szállíthattak egészen a tengerpartig. A ki és berakodást, rámpaként is szolgáló, lehajtható orruk segítette. ( A szövetségesek hasonló, LCP és LCVP jelzésű, partraszállító bárkáihoz tervezőjük Andrew Higgins, a Daihatsuról készült fotókból merített ihletet, de a japán eredetitől eltérően a híres „higgins hajók” fából készültek.) Az átalakítással az I-1 – et lényegében lefokozták teherhajóvá, bár harcképessége ezután is megmaradt, de legfontosabb feladata az lett, hogy utánpótlást szállítson a Csendes-óceán szigeteire az ott harcoló japán csapatoknak.

Guadalcanal

Pearl Harbor megtámadása után a japán gőzhenger megállíthatatlanul haladt tovább a Csendes-óceán térségében. A délnyugat-csendes-óceáni Salamon-szigetek különösen kívánatos, ráadásul könnyű célpontnak ígérkeztek. Elhelyezkedésük miatt stratégiai fontossággal bírtak, mivel a több mint kilencszáz többnyire aprócska földdarab közül a legnagyobb, Guadalcanal alkalmasnak bizonyult olyan repülőtér létesítésére, ahonnan ellenőrzés alatt lehetett tartani az USA, Ausztrália és Új-Zéland közötti tengeri útvonalakat és a térség legfontosabb japán haditengerészeti bázisának számító új-guineai Rabaul védelme szempontjából is kulcsfontosságú volt. 

A japánok miután csapataikkal megszállták a közeli, kisebb szigeteket és mintegy 2800 embert partra tettek Guadalcanalon ( ezek többsége koreai kényszermunkás volt ) , azonnal megkezdték az új katonai repülőtér kiépítését. Az amerikai hadvezetés természetesen hamar értesült a japánok akciójáról és mivel tisztában voltak a Salamon-szigetek jelentőségével, megkezdték egy támadó művelet előkészítését, amely a Watchtower ( Őrtorony ) elnevezést kapta. A hadművelet kidolgozásával a tengerészgyalogság tábornokát, Alexander Wandergiftet bízták meg, aki eleinte a jóval kisebb Tulagi visszafoglalását tűzte ki fő célként, ahol a japánok hidroplánokat állomásoztattak, de amikor kiderült, hogy a szomszédos, nagy szigeten repülőtér épül, változott a fontossági sorrend és Guadalcanalé lett az elsőbbség. 

A mintegy 16000 fős partraszálló egységet maga Wandergift tábornok, a csapatszállító hajókat Richmond K. Turner admirális, a partraszállást biztosító repülőgép-hordozókat Frank Jack Fletcher admirális irányította. Tulagit a környező kisebb szigetekkel együtt a rajtuk állomásozó japán katonák az utolsó töltényig védték és szinte mindannyian elestek, ugyanakkor, az amerikaiak jóval kisebb veszteségeket szenvedtek. A Guadalcanalon 1942. augusztus 7 – én partraszálló amerikai csapatok viszont egyáltalán nem ütköztek ellenállásba. A katonák és az építőmunkások a félbehagyott repülőtérről elmenekültek a sziget belsejébe, hátrahagyva minden felszerelésüket, élelmiszerkészleteiket. Azonban a japán parancsnokság hamar észbekapott és az elkövetkező napokban a Rabaulból felszálló bombázók folyamatosan támadták mind az amerikai erőket. Fletcher féltve hordozóit, 8 – án éjjel távozott a térségből, anélkül, hogy döntését előzőleg bárkivel egyeztette volna, ezért a szállítóflotta légifedezet nélkül maradt és a heves japán légicsapások miatt kénytelen volt félbeszakítani a kirakodást, majd amilyen gyorsan csak tudott elhajózott. Turner így sem úszta meg veszteségek nélkül, mert a szállítóhajókat fedező cirkálói belefutottak Mikava Gunicsi admirális ellenük küldött flottakötelékébe és a Savo - sziget mellett éjjel megvívott éjszakai ütközetben jelentős veszteségeket szenvedtek. Az amerikaiak óriási szerencséjére a japánok nem tudták, hogy Fletcher hordozói már nincsenek a közelben, ezért győzelmük után azonnal visszavonultak és ezzel elszalasztották a kiváló alkalmat, a partraszállás meghiúsítására.

A Guadalcanalon hagyott amerikai tengerészgyalogosok sietve összeszedték a parton szerteszét hagyott felszerelést és a japánok hátrahagyott munkagépeivel a lehető leggyorsabban használhatóvá tették a repteret, amelyet Henderson Fieldnek neveztek el, a Midway-szigeteknél elesett egyik pilóta emlékére. 18 - án már meg is érkeztek az első amerikai repülőgépek, amelyek száma gyorsan növekedni kezdett és a Kaktusz Légierő néven vált ismertté. A dzsungellel és mocsarakkal borított szigeten hónapokig tartó ádáz küzdelem kezdődött, földön, vízen levegőben, Henderson Field birtoklásáért. A japánok Rabaulból felszálló gépei rendszeresen bombázták, géppuskázták, a császári flotta csatahajói pedig az óceánról lőtték nehézlövegeikkel a repteret, eközben a szárazföldi csapatok újabb és újabb rohamokat indítottak visszaszerzésére. A hadviselő felek katonáinak nemcsak a véres harcok és a szűkös ellátmány nehezítette meg az életét, hanem a sziget mocsaraiban tenyésző rovarok, a legkülönbözőbb trópusi betegségek és az időjárás is. A japánok kénytelenek voltak máshonnan egyre több alakulatot átcsoportosítani, hogy pótolni tudják a szinte öngyilkos rohamok során elesett katonáikat. Augusztus 25 – én Tanaka admirális parancsnoksága alatt, Truk szigetéről szállítóhajókból álló konvojon indult a szigetre, de ezúttal az amerikaiak ütöttek rajta a japánokon és a kibontakozó csata során, nemcsak az egyik csapatszállítót sikerült elsüllyeszteniük, hanem a Ryujo hordozót is. Tanaka konvojának maradéka visszafordult Trukra és a történtek ráébresztették a császári flottát, hogy a növekvő amerikai légi és tengeri fölény miatt a lassú szállítóhajókkal képtelenek lesznek csapataik ellátását biztosítani.

A főparancsnok, Isoroku Yamamoto admirális átlátva a helyzet súlyosságát engedélyezte, hogy szükségmegoldásként az utánpótlást az éjszaka leple alatt, főleg rombolókkal, esetenként tengeralattjárókkal juttassák el a szigetre. A sötétség beállta után szinte menetrendszerűen érkező japán hadihajókat az amerikaiak csak Tokió Expressz néven emlegették. A módszer eleinte jónak ígérkezett, de csakhamar kiderültek súlyos hiányosságai. Egyrészt elvonta a rombolókat eredeti feladatkörüktől, vagyis a flottakötelékek védelmétől, másrészt mivel nem utánpótlás szállítására tervezték őket, egyszerre csak kevés hadianyagot tudtak magukkal vinni, így nem voltak hatékonyak. Az általában lezárt acélhordókba, ritkábban gumitartályokba csomagolt készleteket a part közelében egyszerűen a vízbe dobálták, abban a reményben, hogy vagy kisodródnak a partra, vagy a Daihatsu bárkákkal összeszedik őket. Számos, később már pótolhatatlannak bizonyuló hadihajó veszett oda a művelet során, de rengeteg hadianyag, élelmiszer is veszendőbe ment és sohasem jutott el az egyre többet nélkülöző katonákhoz. Az elhúzódó véres harcok végül arra késztették a japán hadvezetést, hogy feladják Guadalcanalt. Miután Hirohito császár 1942. december 31 – én elfogadta a vezérkar döntését, 1943. január 14 – én az úgynevezett Ke-go Hadművelet során elkezdték a 36000 – ről, ekkorra nagyjából 11000 – re fogyatkozott japán haderő fokozatos kivonását. A hirtelen megnövekedő hajóforgalom felkeltette az amerikaiak gyanúját, hogy újabb japán offenzíva várható, ezért mégnagyobb figyelmet fordítottak a Tokió Expressz tevékenységére. Ez lett az I-1 veszte.

Nyers erővel

A veterán I-1, amelynek ebben az időben már Eiichi Sakamoto korvettkapitány volt a parancsnoka, 1943. január 20 – án érkezett meg az új-guineai Rabaulba, ahol felvette a még Gudalcanalon harcoló egységeknek szánt, élelmiszerből álló rakományát. A szállítmány, amelyet ezúttal vízálló gumitartályokban helyeztek el, rizst, babpasztát és húskonzerveket tartalmazott és összességében kb. 3000 katona kétnapos, szűkös ellátására volt elegendő. (ekkor még csaknem háromszor ennyi japán katona várt az elszállítására) Az élelmiszer nagyrészét a hajó szűkös belterében, a többit a rekeszében várakozó Daihatsu bárkában helyezték el. Az I-1 január 24 – én, délután 16 órakor indult el Guadalcanal felé, ahol a sziget északi részén fekvő, Kamimbo-öbölben ( jelenleg Tambea Bay ) kellett volna kirakodnia. Rabaulban nem tudták, hogy kódolt rádióadásaik tartalma már régóta nagyrészt ismert az amerikaiak előtt. Nem véletlen tehát, hogy már napokkal korábban tudtak az utánpótlással megrakott tengeralattjáró várható érkezéséről, ezért megduplázták a sziget partjai mentén cirkáló járőröket, így az I-1 egyenesen az amerikaiak karjaiba futott.

Január 29 – én késő este a szakadó trópusi eső és a vaksötét miatt a látási viszonyok rosszak voltak, Sakamoto parancsnok ezt próbálta kihasználni, hogy besurranjon az öbölbe anélkül, hogy az amerikaiak észrevennék. Az I-1 a sötétet kihasználva a felszínen haladt és már egészen közel járt a szigethez, amikor a tornyában álló egyik megfigyelő váratlanul észrevett két ellenséges hadihajót. A parancsnok elrendelte az azonnali lemerülést, remélve, hogy azok még nem vették észre hajóját és 30 méter mélyen elosonhat a járőrök alatt. Valójában ekkorra már felfedezték.

Aznap este a járőrszolgálatot a 25. Flotilla két kis korvettje, a HMNZS ( His Majesty’s New-Zealand Ship - Őfelsége új-zélandi hajója ) Kiwi és a HMNZS Moa látta el. Ezeket a Bird vagyis Madár osztályú korvetteket a nemsokkal korábban önállóvá vált új-zélandi haditengerészet megrendelésére építette 1941 – ben, a skóciai Leith – ben a Henry Robb Ltd. , az Isles osztályú korvettek módosított verziójaként. Az osztály mindhárom egységét ( Kiwi, Moa és Tui ) Új-Zéland különös madárfaunájának egy-egy nevezetes fajáról keresztelték el. A Bird osztályú korvettek kicsik, emiatt pedig szűkösek és zsúfoltak voltak. Hosszuk mindössze 51 méter, vízkiszorításuk pedig még teljesen felszerelve, harcra kész állapotban sem érte el az 1000 tonnát. ( 923 tonna ) Olajtüzelésű kazánokkal és egy darab 1100 lóerős, háromfokozatú gőzgépükkel ( a beépített nagyobb teljesítményű hajógép volt a legnagyobb eltérés köztük és unokatestvéreik között ) 13 csomós ( kb. 24 km/óra ) sebességre voltak képesek, így nem számítottak a gyorsaság bajnokainak, de alapvető feladatkörükhöz, vagyis az aknamentesítéshez, járőrözéshez, lassú teherhajókonvojok kíséretéhez és a tengeralattjáró-elhárításhoz ez is bőségesen megfelelt. Fő fegyverzetként egy dobozszerű, hátul nyitott „majdnem toronyba” épített általános célú, 102 mm – es löveggel, valamint légvédelmi célra két darab 13,2 mm – es Hotchkiss típusú nehéz és két darab ősrégi, még az 1. világháborúból maradt 7,92 mm – es Lewis könnyűgéppuskával szerelték fel őket, bár ezek a modern repülőgépek ellen szinte semmit sem értek. A tengeralattjárók elleni harchoz, ASDIC hanglokátort és 40 darab mélységi bombát kaptak, utóbbiakat a tatfedélzetre épített két gurítósínről vethették a vízbe. A Kiwi annyiban egyedinek számított testvéreihez képest, hogy kissé erősebb volt náluk a fegyverzete, de ez élelmes parancsnokának Gordon Bridson korvettkapitánynak volt köszönhető. Egy véletlen folytán, amikor néhány hónapja Noumea térségében járőröztek, rátaláltak egy amerikai hadihajó roncsára és sikerült megmenteni annak egyik épségben maradt, 20 mm – es Oerlikon gépágyúját. Némi utánjárást követően Bridson engedélyt kapott rá, hogy használhassa a fegyvert és miután lőszert is szerzett hozzá, a támaszponton két üveg ginért cserébe az amerikaiak felszerelték hajójára.

Január 29 – én, 21 óra 5 perc körül, a Kiwi szonárkezelője egy lassan közeledő célpont hajócsavarjainak hangját észlelte tőlük északnyugatra, de a jel váratlanul megszűnt, a mögötte, csaknem két kilométernyire haladó Moa ASDIC kezelője pedig semmit sem vett észre. Úgy tűnt, hogy a japán kicsúszott a kezükből, azonban a Kiwi őrszemei egyszer csak nem túl messze, jól látható, zöldes derengést vettek észre a mélyben, amely egy hosszú, áramvonalas testet rajzolt ki, az I-1 csaknem 100 méteres törzsét. Sakamoto parancsnok valószínűleg sohasem hallott a biolumineszcencia fogalmáról, de tapasztalt tengerészként bizonyára számtalanszor látta, amint a trópusi vizeken éjszaka, a hajók nyomdokvize zöldesen fluoreszkál. A jelenséget azok a mikroszkopikus algafélék okozzák, amelyek a víznyomás változása miatt, vagy más mechanikai behatásra zöldesen világítani kezdenek. ( valójában elég nekik, ha egy csónak, vagy akár egy ember elúszik a közelükben ) Most ezek az aprócska lények buktatták le a hatalmas I-1 – et.

A két korvett azonnal az áruló zöldes derengés felé indult és a Kiwi egymás után két sorozat, összesen tizenkét mélységi bombát dobott a rejtőzködő célpontra. A tengeralattjáró körül elszabadult a pokol, a mélységi bombák hatása pusztító volt. A nagy hajó dülöngélt, hánykolódott, törzse rémisztően nyögött, csikorgott. A világítás ki-kimaradozott, többen is a fémpadlón, vagy az acélszerelvényeknek, csöveknek esve törték össze magukat. Víz jutott a hátsó torpedókamrába, aztán egy, az orr mellett robbanó vízibomba robbanása szó szerint összenyomta a jobboldali torpedócsöveket. A mindenfelé szétváló csőillesztésekből nagy erővel fröcskölő tengervíz hatalmas szikraesővel rövidre zárta a központi áramelosztót. Nemcsak a belső világítás aludt ki, hanem a szivattyúk is leálltak, több helyen elnyíródtak a szegecsek és szétváltak a törzs lemezei. A tat közelében bekövetkezett robbanástól a hajó kishíján felfordult, megsérültek az iránysíkok és a baloldali hajtómű működésképtelenné vált, mert elgörbült a csavartengely. A sérült kormányberendezés alig reagált, az I-1 váratlanul leadta az orrát és képtelenek voltak újra egyenesbe hozni. Úgy süllyedt lefelé, mint egy kődarab. Már jóval a maximálisan engedélyezett 80 méteres mélység alatt jártak, amikor kínkeservesen sikerült a merülést megállítani és a tengeralattjárót stabilizálni. A ránehezedő víznyomástól a hajótest csikorgó hangokat adva már jól láthatóan vetemedett, deformálódott, senki sem tudta, meddig bírja még a túlterhelést. Az akkumulátorok egy része összetört, felhasadt és amikor elérte őket a víz, hamarosan gomolyogni kezdett a sárgászöld halál, a rettegett klórgáz amitől többen rosszul lettek. A legénység kétségbeesetten próbálta újra működőképessé tenni legalább a ballaszttartályokat és amikor végül újra engedelmeskedni kezdett a rendszer, az I-1 előbb kínosan lassan, majd egyre gyorsabban emelkedni kezdett felfelé. Néhány perc múlva valósággal kirobbant a felszínre, mint egy tengeri szörny, éppen a Kiwi orra előtt. Az új-zélandi tengerészek döbbenten nézték a víz alól kibukkanó monstrumot, ami kétszer akkora volt mint a saját hajójuk.

Sakamotonak nem maradt sok választása. Hajója katasztrofális állapotban volt, de a megadás mint lehetőség eszébe sem jutott. Újra lemerülni nem tudtak, manőverezni is alig, sebességük drasztikusan lecsökkent. Más megoldás nem volt, fel kellett venni a harcot és a felszínen csatát vívni, hogy elszökhessenek a nyílt óceán felé, vagy megpróbáljanak eljutni a saját csapataik kezén lévő partvidékig. Sakamoto az utóbbit választotta, mert a Kamimbo–öböl már viszonylag közel volt és látott némi esélyt a sikerre. Tulajdonképpen nem is volt teljesen reménytelen a vállalkozás. Ellenfelei látszólag ugyan túlerőben voltak, de még sértetlen volt az I-1 nagy tűzerejű lövege és végső esetre megvolt az épen maradt baloldali indítókba betöltött két Type 95 – ös torpedó is egy – egy hatalmas, kb. féltonnás robbanófejjel. Ekkora tűzerővel még sérülten is, akár nagyobb hajókkal is elbánhatott volna, nemhogy két kis aknaszedővel. A kapitány Oikawa Ko zászlóst a tüzértisztet a lövegkezelőivel arra utasította, hogy vegyék tűz alá az ellenséges hajókat. Sakamoto a torony ablakokkal ellátott felső hídján, maga állt a kormánykerék mögé, hogy személyesen próbálja meg biztonságos vizekre vezetni a hajóját. A még mindig zuhogó esőben fedélzetre rohanó japán tengerészekre azonnal lecsapott a Kiwi keresőfényszórójának vakító fénycsóvája, miközben a kattogó géppuskasorozatok lövedékei azonnal leterítettek néhányat közülük.

A Kiwi fedélzeti ágyújának gránátjai jókora vízoszlopokat vertek fel az I-1 körül, miközben a levegőben a Moáról fellőtt világítórakéták borították szinte nappali világosságba a környéket. A Hotchkiss és a Lewis géppuskák nem sok kárt tettek a monstrumban, de még a 102 mm – es ágyú lövedékei is többnyire lepattantak az alaposan megerősített fedélzetről, és legfeljebb a teakfa borítást tudták felszaggatni. Aztán váratlanul hangos robajjal megszólalt az Oerlikon, 20 mm – es lövedékekkel árasztva el a tornyot és a fedélzetet. A két üveg italért szerzett gépágyú egyszerűen lekaszálta, a hídon az alig mozdítható kormánnyal kínlódó Sakamoto kapitányt és társait, a fedélzeten küszködő tüzéreivel együtt, mielőtt azok legalább egyszer elsüthették volna a 140 mm – est. 

Az I-1 gyomrában jól hallották és érezték a becsapódásokat, de Sakai Toshimi hadnagy a navigátor csak akkor mászott fel a toronyba, amikor világossá vált, hogy hajójuk irányítatlanul sodródik, nem vezeti senki. A hadnagy látva a teljesen szétlőtt, vérben úszó kormányházat és a holttesteket, nem volt kétsége afelől, hogy odakint a fedélzeten a tüzéreik is ugyanígy jártak. Azonnal jelentette a torpedótisztnek Koreeda Sadayoshi hadnagynak, aki rangidősként átvette a parancsnokságot és úgy döntött, hogy nem a partvidék felé, hanem a nyílt óceán felé próbál kitörni. A tisztek magukhoz vették pisztolyukat, sőt a kardjukat is, amit készek lettek volna használni közelharcban, ha elfogy a lőszerük. Mivel reménytelennek tűnt az ágyú használata a folyamatos pergőtűzben, az új parancsnok négy legjobb lövész hírében álló emberének Arisaka karabélyokat osztatott ki és utasította őket, hogy próbálják kilőni a reflektorokat és az ellenséges hajó fedélzetén mindenkit aki csak él és mozog, de elsősorban a hídon tartózkodó kapitányt és a tiszteket, mert talán akkor visszavonulnak. 

Bridson kapitány eközben dühösen konstatálta, hogy a fedélzeti fegyvereivel nem tudja megállítani a japán monstrumot, ezért úgy döntött, hogy megpróbálja legázolni és ezzel ártalmatlanná tenni. Amikor kiadta a parancsot, hogy készüljenek fel az ütközésre, a meglepett főmérnök a gépházból a szócsövön át visszakérdezett: „Ezt hogy a francba képzeled?!” Mire Bridson csak annyit felelt rá: „Fogalmam sincs, még sohasem csináltam ilyet!” Tapasztalatlansága miatt, amikor először balról, a tat felől vitte hajóját az I-1 – nek, a túl éles szög miatt a két hajótest csak súrolta egymást és számottevő kár egyikben sem keletkezett. Másodszorra a túloldalról, már nagyobb szögben próbálkozott és ezzel sikerült is megrongálnia kissé az I-1 elülső részét, de megállítani továbbra sem. A két hajó már távolodott egymástól, amikor a toronyból hirtelen a fedélzetre ugró Toshimi hadnagynak csaknem sikerült elkapnia a Kiwi korlátját, de keze megcsúszott és majdnem a vízbe esett. Toshimit aki képzett kardvívónak számított, végtelenül felbőszítette parancsnoka és társai halála, ezért igazi szamurájként nem érdekelte mi lesz vele, csak az járt a fejében, hogyan jusson fel valahogy az ellenséges hajóra. Legalább néhány ellenséges tengerészt le akart kaszabolni kardjával, mielőtt lelövik. A saját és az új-zélandiak szerencséjére a Kiwi túl gyorsan eltávolodott, így öngyilkos tervét nem tudta végrehajtani és végül túlélte a háborút.

Nem volt ilyen szerencsés a mindössze 23 éves Campbell H. Buchanan altiszt aki a jobboldali hídszárnyon a Kiwi egyik fényszóróját kezelte. Bár folyamatosan repkedtek körülötte a golyók, akkor sem engedte el a reflektor fogantyúját, amikor az egyik japán lövész megsebesítette. Folyamatosan az ellenségen tartva a fénykévét vérzett el a szolgálati helyén. 

Az I-1 fedélzetéről látták, hogy miközben az egyik korvett továbbra is folyamatosan tüzel rájuk és újabb világítórakétákat lő fel, a másik, amelyik már kétszer nekik ütközött, most kezd eltávolodni. A japánok azt hitték, hogy talán megsérült és ezért kiválik a harcból, de csalódniuk kellett, mert rögtön visszafordult, majd jókora orrhullámot túrva egyenesen az I-1- nek rontott, mint egy faltörő kos. A sérült, lomha monstrum képtelen volt kitérni és a következő pillanatban a Kiwi teljes erővel jobboldalról, csaknem merőlegesen belerohant. A hangos csattanást fülsértő csikorgás követte, ahogy a teljes gőzzel haladó korvett orrával felfutott az I-1 törzsére valamivel a 140 mm – es előtt, valósággal felszántva lemezeit és a fedélzet deszkaborítását. A Kiwi orra összenyomódott, mint egy konzervdoboz és az egymáson csúszó acéllemezek valósággal ledarálták a hajófenékhez rögzített ASDIC berendezést. Az I-1- et azonban ezzel sem sikerült megállítani, hanem az magával vonszolta támadóját. Bridson kapitány hátramenetet vezényelt, mire hajója nehézkesen megmozdult és csikorogva, lassan visszacsúszott a vízbe. Ha a Kiwi nagyobb lett volna, talán ketté is szeli ellenfelét, de így, a japán tengeralattjáró bár újabb súlyos károkat szenvedett továbbra is mozgásképes maradt és még mindig menekülni próbált. Ellenben az új-zélandi hajó annyira megsérült, hogy képtelen volt tovább folytatni az üldözést. Az összetört orr részbe víz jutott, ráadásul a fegyverek csövei is túlmelegedtek, ezért Bridson jobbnak látta, leállítani a tüzelést és átadni az üldözést Peter Phipps korvettkapitánynak a Moa parancsnokának. A Kiwi megfordult és elindult bázisa felé, így az I-1 – gyel testvérhajója számolt le.

A vánszorgó I-1 egyre erősebben megdőlt, mert az ütközéstől felszakadt jobboldali ballaszttartályait elöntötte a víz. A végét járó elektromos rendszert hiába próbálták annyira kijavítani, hogy legalább a szivattyúk egy részét működtetni tudják, nem sikerült. Amikor Sadayoshi tett egy utolsó, erőtlen kísérletet a kitörésre a nyílt víz felé, a Moa tüzérei és egy újabb ütközés jobb belátásra bírták, ezután a japánok már ki sem dugták az orrukat a hajóból, csak megpróbáltak életben maradni. A korvett előbb beszorította az I-1 – et az öbölbe, majd ott a partmenti sekély vízre. A több mint kétórás harc, kétségbeesett manőverezés, sorozatos ütközések és találatok után, az immár szinte teljesen irányíthatatlanná vált I-1, nagyjából 23 óra 40 körül ráfutott egy vízalatti szirtre, alig 100 méternyire a parttól. Ahogy a szikla feltépte a fenéklemezeket és a víz betört a hajótestbe, a legénység pánikszerűen, a keze ügyébe kerülő titkos dokumentumokat összekapkodva, kimenekült roncsból és a partra úszott. Az I-1 legénységéből 66 – an maradtak életben, 27 tengerész, köztük Sakamoto parancsnok elesett, mások eltűntek. Az I-1 története azonban ezzel még messze nem ért véget.

Elpusztítani mindenáron!

Amikor másnap, 1943. január 30 – án kivilágosodott, a Moa horgonyt vetett a zátonyon fennakadt I-1 mellett. Az erősen megdőlt roncs lassan süllyedt, tatja már szinte teljesen víz alatt volt, de a toronyba és az elülső szekcióba még be lehetett jutni. Phipps kapitány átküldte néhány emberét, hogy nézzenek körül és ha találnak valamit, vigyék át. Az új-zélandiak legnagyobb meglepetésükre, a torony mellett két sebesültet találtak, akiket még a csata elején a géppuskatűz terített le. Egyikük Ko zászlós volt, a tüzértiszt, aki így megmenekült a vízbefúlástól és miután felgyógyult a háború hátralévő éveit fogságban töltötte, társa, az egyik tengerész már nem volt ilyen szerencsés, mert hamarosan meghalt, hiába próbáltak segíteni rajta. A felderítők kíváncsiságuk ellenére, a lehető legkevesebb időt akarták az I-1 fedélzetén eltölteni, mivel igencsak nyomasztó élmény volt a ferde, csúszós padlón járva, zseblámpafénynél, helyenként már derékig érő vízben kutatni, főleg úgy, hogy többször is holttestekbe botlottak. Ennek ellenére összeszedtek néhány dokumentumot és „emléktárgyat”, majd sietősen távoztak. A roncs estére elsüllyedt és csak az orr része állt ki a vízből.

Mialatt a Moa tengerészei az I-1 gyomrában felfedezőúton jártak, a japán hajó legénységének 66 életben maradt tagja, átverekedve magát a sziget mocsarain és az őserdőn, elérte a saját vonalaikat. Útközben, félve az esetleges fogságba eséstől, a magukkal vitt kódkönyvet gondosan megsemmisítették. ( apró darabokra tépték és elásták ) Az I-1 pusztulásának híre még aznap eljutott Rabaulba. A japán parancsnokságon nem voltak túl boldogok…. Nem a hajó sorsa volt a legfőbb gondjuk hanem a rajta maradt tikos információkat tartalmazó dokumentumoké. Ezeket az ellenség számára hozzáférhetetlenné akarták tenni, ezért nemsokat késlekedett a parancs: Az I-1 roncsát mindenáron el kell pusztítani!

Február 1 – én a legénység 63 tagja, az egyik transzporttal távozott Guadalcanalról, de Sadayoshi hadnagy és két másik fiatal tiszt a szigeten maradt. Önként vállalták, hogy megpróbálkoznak az I-1 megsemmisítésével, ezért másnap éjjel, egy Daihatsu bárkán megközelítették egykori hajójukat. Két mélységi bombát és négy kisebb robbanótöltetet vittek magukkal, mert úgy vélték, hogy ezeket a megfelelő helyre rögzítve, fel tudják robbantani a baloldali indítócsőben maradt torpedókat. Senki sem zavarta meg őket, így probléma nélkül elhelyezték bombáikat, majd biztonságos távolságból sikeresen működésbe is hozták őket. A detonáció után azonban csalódottan kellett megállapítaniuk, hogy a tervük nem sikerült, mert a torpedók érintetlenek maradtak, csak a hajótest állapota romlott tovább, de korántsem annyira, mint szerették volna. Sadayoshi és két társa, 7- én az utolsók között hagyták el a szigetet.

A bosszantó kudarc nyomán a japán parancsnokság drasztikusabb eszközökhöz nyúlt. Február 10 – én délután, egy 37 gépből álló kötelék jelent meg a Kamimbo - öböl felett. 9 Aichi D3A2 Val zuhanóbombázó egy – egy 250 kilogrammos bombával és 28 Mitsubishi Zero vadászgép. Annak ellenére, hogy az amerikai repülőgépeknek nyoma sem volt, a kilenc pilóta közül csak Suzuki Yoshitame hadnagy ért el találatot az I-1 tornya mellett, a többi bomba mind mellé ment. Az okozott sérülés, már nem osztott, vagy szorzott a hajó szempontjából.

Három nappal a sikertelen légitámadás után, az USS Ortolan mentőhajó horgonyzott le a roncs mellett, a PT-59 és a PT-60 torpedónaszádok kíséretében, fedélzetén Alexander M. Patch tábornokkal a szigeten harcoló amerikai erők parancsnokával, búvárokkal és egy speciálisan képzett hírszerzőegységgel. Patch szemrevételezte a hajót, majd átadta a terepet embereinek, akik alaposan átkutatták minden helyiségét. Behatolva a tengeralattjáróba, valóságos aranybányára leltek, legalábbis hírszerzési szempontból. Fényképeket készítettek, begyűjtöttek minden fellelhető irásos anyagot, térképet, kézikönyvet, a hajók, földi állomások hívójeleinek listáit és a hajónaplót, de a legnagyobb fogásnak az az öt rejtjelkönyv bizonyult, amelyek a JN-25 japán haditengerészeti kód korábbi verzióit tartalmazták. ( a japánok a kódokat időről időre frissítették ) A megszerzett dokumentumok hamarosan már az amerikai haditengerészeti hírszerzés pearl harbori központjában, a szakértők asztalán feküdtek. Az Ortolan és kísérőinek távozása után, még aznap éjjel, az amerikai járőrhajók egy nagy tengeralattjárót észleltek, a Kamimbo-öböltől alig két kilométerre. Az I-2 volt, az I-1 testvérhajója, fedélzetén Sadayoshi hadnaggyal, akit helyismerete miatt hoztak magukkal. Az I-2 azért próbált belopózni az öbölbe, hogy torpedóval szétlője a roncsot, de nem sikerült, mert az amerikai őrhajók elzavarták a hívatlan látogatót. Az I-2 két nappal később újra próbálkozott, de mégkevesebb sikerrel, mert ezúttal Sadayoshi eltévedt a sötétben és hiába próbált visszatalálni a roncshoz, végül szégyenszemre kénytelen volt feladni.

A japán hírszerzésnél belátták, hogy kudarcot vallottak, ezért az aktuális JN-25D-13 és JN-25D-17 kódról áttértek a JN-25E-17 jelzésű, módosított változatra, valamint törölték a Sumatra és a Togo 1 jelzésű rejtjelrendszereket, amelyeket addig a németekkel közösen használtak. Az I-1 ezekután elvesztette a jelentőségét mindkét fél számára és magára hagyták.

Megzavart nyugalom

1943. április 18 – án Bougainville szigeténél, az Operation Vengeance ( Bosszú Hadművelet ) során 16 amerikai P-38G Lightning vadászgép rajtaütött az Isoroku Yamamoto admirálist szemleútra szállító repülőgép köteléken. Rövid légiharc után az admirális gépe a dzsungelbe zuhant és az Egyesített Flotta főparancsnoka, japán legtehetségesebb tengeri hadvezére meghalt. Az éppen a guadalcanali Henderson Fieldről felszálló Lightningok nem véletlenül csaptak le az admirális gépére. Jól tudták mikor és hová indul, ebben pedig valószínűleg nagy szerepe volt az I-1 – ről zsákmányolt rejtjelkönyveknek, amelyek segítségével dekódolni tudták a japánok rádióüzeneteit. A feltételezések szerint viszont, a japán parancsnokság tudatosan használt olyan kódokat, amelyekről sejtették, hogy már megfejtették őket, ugyanis a sorozatos vereségek miatt addigra már kegyvesztetté vált Yamamototól ellenségei a japán felső vezetésben meg akartak megszabadulni és az amerikaiakkal végeztették el a piszkos munkát. Akármi is a valóság, annyi bizonyos, hogy az amerikaiak örömmel álltak bosszút a Pearl Harbor elleni támadás kitervelőjén.

Az I-1 elsüllyesztéséért Gordon Bridson és Peter Phipps egyaránt megkapta a Kiváló Szolgálatért Érdemkeresztet, az amerikaiaktól pedig a Haditengerészeti Érdemkereszt kitüntetést. A csata egyetlen új-zélandi áldozata, Buchanan altiszt aki halálos sérülésével is mindvégig kitartott szolgálati helyén és teljesítette a kapott parancsot, ugyancsak megkapta a kiváló szolgálatért járó kitüntetést, de sajnos ő már csak posztumusz.

A Moa alig néhány hónappal élte túl az I-1 – et, mert 1943. április 7 – én egy japán repülőgép Tulaginál egyetlen 250 kilogrammos bombával elsüllyesztette. Legénységéből öten meghaltak, heten, köztük Phipps kapitány súlyosan megsebesültek. A Kiwi viszont túlélte a háborút. Miután Auckland – ben kijavították, 1948 – ig aktív szolgálatban maradt, majd 1956 – ig kiképzőhajóként használták, ezután selejtezték és szétbontották.

A háború után, az I-1, vízből kiálló roncsa idővel turistalátványosság lett. 1968 – ban az új-zélandi haditengerészet leszerelte 140 mm – es fedélzeti ágyúját, ami napjainkban helyreállítva Auckland – ben a Torpedo Bay Haditengerészeti Múzeumban látható. A roncs nyugalma azonban nem tartott sokáig, mert négy évvel később, Wally Gibbons ausztrál kincsvadász abban a reményben, hogy valami értékeset találhat még benne, robbanótöltetekkel megpróbált nyílást vágni a hajótest oldalán. Talán nem tudott az indítócsövekben rejtőző éles torpedókról, de valószínűbb, hogy nem érdekelte a veszély, mindenesetre akaratán kívül neki sikerült ami Sadayoshi hadnagynak és társainak évtizedekkel korábban nem. A bekövetkező, vártnál sokszorosan nagyobb robbanás, az I-1 törzsének teljes elülső szekcióját darabokra tépte és beterítette velük a környéket. A hajótest maradéka lefordult a sziklazátonyról amely addig támasztékául szolgált és felborult. Szerencsére halálos áldozatok és sérültek nem voltak, de az alaposan félresikerült kincsvadászat nem aratott osztatlan sikert a közeli Veuru falu lakosságának körében, akik ezután kénytelenek voltak lemondani a roncsra kíváncsi turisták dollárjairól.

Az I-1 törzsének megmaradt része manapság, egy jókora roncsmező közepén a hátára fordulva fekszik a Kamimbo-öböl fenekének iszapjában, 27 méteres mélységben. Időközben újra felfedezték a turisták és kedvelt célpontja lett a könnyűbúvároknak.