2024. 07. 23. kedd
Lenke
: 390 Ft   : 358 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Kaiten – Úszó csőbomba

Kaiten – Úszó csőbomba
Nemes Ferenc  |  2019. 05. 07., 16:19

1943-ban magasrangú tisztek öngyilkos alakulatok létrehozását indítványozták, hogy ezekkel sokkal nagyobb veszteségeket okozzanak az ellenségnek és visszapártoljon Japánhoz a hadiszerencse. A főparancsnokság ekkor még hallani sem akart a dologról, de ahogy a katonai helyzet egyre válságosabbá vált, az ötletet megvalósították és létrehozták az első Tokubetsu Kogekitainak, vagyis Speciális Támadóegységnek nevezett különleges alakulatokat, megszülettek a hírhedt kamikazék. Volt azonban egy olyan titkos csoportjuk, amelyet a közvélemény csak a háború után ismert meg. Ők nem repülőgépekkel, hanem törpe tengeralattjárókkal - lényegében ember vezette torpedókkal - indultak a halálba.

A törpe tengeralattjárók

Mini, vagy törpe tengeralattjáróknak a 150 tonnánál kisebb vízkiszorítású egységeket tekintik. Fő felhasználási területük manapság elsősorban a tengerkutatás és a mélytengeri régészet, hajóroncsok felkutatása, felmérése, valamint bajbakerült tengeralattjárók személyzetének mentése. Ugyanakkor több ország haditengerészete is rendszerben tart kisméretű tengeralattjárókat, különböző célokra, így partvédelemre, vagy éppen diverzáns alakulatok szállítására és partratételére az ellenség hátországában. (például Észak-Korea, Kína, Irán, stb.)

A törpe tengeralattjárók fénykora a 2. világháború volt, amikor a szembenálló felek számos különböző típust is bevetettek, többségében meglehetősen kétséges hatékonysággal.

A Royal Navy a különleges akciókra tervezett X osztályt alkalmazta. Az alig 16 méteres, 27 tonnás, lassú és esetlen, ráadásul nem túl üzembiztos egységekbe négy embert zsúfoltak be, fegyverzete pedig két, az oldalukra szerelt kb. 2200 kilogrammos aknából állt, amelyeket leoldva, a megtámadott ellenséges hajó alá, a tengerfenékre telepíthettek. Az X hajókból mindössze 20 példány készült és 7 veszett oda bevetésen. (a célpontjuk közelébe egy T, vagy S osztályú búvárnaszád vontatta őket) Leghíresebb akciójuk a Tirpitz csatahajó megrongálása volt 1943 szeptemberében, de néhányat alkalmaztak a Normandiában is a partraszállás idején, felderítési céllal.

Lényegesen híresebb az olaszok által kifejlesztett, SLC, vagy Maiale (disznó) becenevű átalakított torpedó, amely két harci búvár és felszerelésük, valamint a leválasztható orr részében lévő 300 kilogrammnyi robbanóanyag szállítására szolgált, ezt aztán utasai aknaként a célpont fenéklemezeire erősítettek. Az olasz kommandósok SLC - kel jutottak be Alexandria erősen védett kikötőjébe és robbantottak léket a HMS Queen Elizabeth csatahajón. Az olasz konstrukció annyira bevált, hogy lemásolták a zsákmányolt példányokat és az SLC mintájára készült típusokat háború után is számos haditengerészet különleges egységei alkalmazták.

A németek akik mindig élenjártak a tengeralattjárók fejlesztésében, a kisméretű egységekkel csak a 2. világháború vége felé kezdtek foglalkozni, amikor már lázasan keresték azokat a fegyvereket és technológiákat, amelyekkel reményeik szerint megfordíthatták volna a hadiszerencsét. A viharos gyorsasággal, kifejlesztett típusok egy része nem jutott túl a prototípus fázison, de akadtak olyanok, amelyek nagyobb számban bevetésre kerültek. A Richard Mohr által tervezett kb. 3 tonnás Neger (Szerecsen) és ennek továbbfejlesztett verziója a Marder (Menyét), több száz példányban készült és tulajdonképpen átalakított torpedók voltak, amelyekben a pilóta a robbanófej helyén, egy plexibúrával borított szűk fülkében ült. A két típus között elsősorban hajtóművük volt a különbség, mivel a Neger benzin, míg a Marder villanymotorral működött és utóbbi létfenntartó rendszere is fejlettebb volt. Bár öngyilkos fegyvereknek tűntek valójában elvileg nem voltak azok (igaz pilótájuknak nem sok esélye volt a túlélésre...), hanem mindegyik egy – egy torpedót hordozott hasa alá függesztve és ezt indította a kiszemelt célpont ellen.

A Marder múzeumi példánya, gyakorlótorpedóval

A nagyobb, 6,5 tonnás egyszemélyes Biber (Hód) és a kétszemélyes 17 tonnás Seehund (Fóka), a két másikkal szemben már valóban miniatűr tengeralattjárók voltak, amelyek mindkét oldalukon egy – egy G7 típusú torpedót hordoztak. A németek törpe tengeralattjáróikat kis sebességük és csekély hatótávolságuk miatt elsősorban a horgonyzó hajók, de a nagyobb típusokat a nyílt vizeken, főleg a Murmanszkba tartó konvojok ellen is bevetették. Sikerült is néhány kisebb hadi és teherhajót elsüllyeszteniük, vagy megrongálniuk, ugyanakkor ezek az apró sikerek messze nem álltak arányban a közben elszenvedett veszteségekkel.

A Seehund múzeumi példánya

A világ túlsó felén, annak ellenére, hogy a japán flotta vezetése a tengeralattjárókat általánosságban másodlagos fontosságú fegyvereknek tekintette a csatahajók és a repülőgép-hordozók mellett, a harmincas évek közepén a nagy óceánjáró típusokkal együtt elkezdték egy kisméretű búvárnaszád fejlesztését is, amely Ko-hyoteki, vagy Type A néven is ismert. Mindössze 24 méter hosszú, 47 tonnás, kis hajók voltak, kétfős személyzettel és két egymás fölött elhelyezett 450 mm – es torpedóval felszerelve. Egy darab 600 lóerős villanymotor hajtotta őket, így hatótávolságuk és sebességük erősen korlátozott volt, ezért egy C1 osztályú tengeralattjáró szállította őket bevetésük helyszínének közelébe. A háború végéig három altípusából, amelyek a korábbi verziók javított változatai voltak, kb. 100 példány épült. Bár még nem öngyilkos bevetésekre tervezték őket, ezek személyzetének is minimális esélye volt a túlélésre.

A Ko-hyoteki hajókat eredetileg a nagyobb hadműveletek során, a felszíni egységek támogatására kívánták bevetni, de ezt a taktikai elképzelést hamar elvetették, szembesülve a kis hajók korlátozott képességeivel, így aztán inkább kikötők elleni rajtatütésekhez használták őket. Ezek közül a leghíresebb, a Pearl Harbor elleni légitámadással egyidőben lezajlott akciójuk volt, amelyben öt egység vett részt. Mindegyik hajó odaveszett, legénységükből pedig csak Kazuo Sakamaki főhadnagy maradt életben és így ő lett az első japán hadifogoly amerikai kézen. (miután Oahu keleti partjainál zátonyra futottak, társa Akira Inagaki főhadnagy megfulladt, hajójuk pedig hadizsákmány lett és ma múzeumban látható) Arról a mai napig megoszlanak a vélemények, hogy valójában Pearl Harborban a törpe tengeralattjárók mennyire voltak eredményesek, annak ellenére, hogy az elmúlt években az akcióban odaveszett több példány roncsát is megtalálták és sikerült néhány homályos részletet tisztázni.

Ko-hyoteki, vagy Type A, japán törpe tengeralattjáró

A második akcióra 1942. május 29 – én este került sor, amikor három Ko-hyoteki hatolt be Sydney kikötőjébe. Az első a kikötő bejáratát védő acélhálóba gabalyodott és legénysége inkább felrobbantotta magát, hogy elkerüljék a hadifogságot. A második kilőtte torpedóit az USS Chicago cirkálóra és a K9 holland tengeralattjáróra, de egyiket sem találta el, viszont az aljzatba fúródó torpedók robbanása elsüllyesztette a nem messze horgonyzó HMAS Kuttabul raktárhajót 21 tengerészt megölve. A naszád kimenekült a kikötőből de nyoma veszett és roncsát csak 2006 – ban találták meg 30 kilométerre északra. A harmadikat miután felfedezték és vízibombákat dobtak rá, a legénysége felrobbantotta.

Ugyanezen a napon egy másik különleges egység, miközben javában zajlott a még a Vichy kormány fennhatósága alatt lévő Madagaszkár elleni brit invázió, behatolt Diego Suarez kikötőjébe és megtámadta a HMS Ramillies csatahajót, valamint a Loyality tankert, amelyek súlyosan megrongálódtak. A két naszád közül az egyik elsüllyedt, a másik sikeresen kijutott a kikötőből, de legénységét napokkal később az utánuk indított hajtóvadászat során megölték, miután kijutva a partra, egy faluban élelmet próbáltak szerezni.

A háború végén a japánok rohammunkában kifejlesztették a 17 méter hosszú, 19 tonnás Kairyu nevű búvárnaszádot. Jellegében és méretét tekintve, leginkább a német Seehundhoz hasonlított és a partvidék, valamint a Tokiói – öböl bejáratának védelmére szánták, kétfős személyzettel és két torpedóval felfegyverezve. A megrendelt 760 példányból, mintegy 200 épült meg és ezek egy részét kiképzésre használták fel, míg a többségét orrukba szerelt 1300 kilogrammos robbanófejjel, öngyilkos bevetésekre alakították át, mert már nem állt rendelkezésre elegendő torpedó a felfegyverzésükhöz. Végül egy sem került bevetésre, mert szerencsére véget ért a háború.

Visszatérés a Mennybe

A japánok mindig is büszkék voltak harcos hagyományaikra. A legendás szamurájok számára természetes volt a harcban végsőkig kitartani, életüket áldozni hűbérurukért és a császár isteni személyéért, mert csak így őrizhették meg saját és családjuk becsületét. Ahogy az amerikaiak egyre nagyobb fölénybe kerültek a Csendes-óceánon, a Marianna–szigetek elvesztése után magasrangú tisztek felvetették öngyilkos alakulatok létrehozását, mert úgy vélték, hogy ezekkel hatékonyabban mérhetnek csapást az ellenségre. Amíg a Harmadik Birodalom, hasonlóan egyre reménytelenebb helyzetében a korukat messze megelőző, távirányított „csodafegyverekkel” próbálta megváltoztatni a háború kimenetelét, addig szinte evidensnek tekinthető, hogy a katonák életével sohasem takarékoskodó japánok előbb – utóbb eljutnak az öngyilkos bevetések gondolatáig. Az igazsághoz tartozik, hogy a németeknél is felvetődött egyfajta kamikaze alakulat létrehozása, sőt az úgynevezett Leonidas századot (a V-1 ember vezette, Reichenberg nevű változatával felszerelve) el is kezdték szervezni, de felhagytak vele, mert rájöttek, hogy az élőerő felesleges pazarlása lenne és az önkéntesek sem tülekedtek. Mivel a Japán Császárság gyors technikai fejlődése ellenére, a 2. világháború idején még korántsem volt az az eletronikai nagyhatalom mint manapság és már idő sem volt bonyolult, precíziós irányító rendszerek kifejlesztésére, egyszerűbb volt ember által irányítva belevezetni az ellenség hadihajóiba egy - egy robbanóanyaggal megrakott repülőgépet, vagy valami mást. Eleinte azonban a főparancsnokság még hallani sem akart erről, de ahogy a japán csapatok egyre inkább visszaszorultak, 1944 elején újra elővették az ötletet.

Az első kamikazék a haditengerészet és a légierő önkéntesei közül kerültek ki, majd miután az első bevetéseket sikeresnek minősítették, további öngyilkos egységeket állítottak fel és újabb fegyverek is kidolgozásra kerültek.

Ezen a téren a japánok igencsak kreatívnak bizonyultak. Így született a Shinyo robbanó motorcsónak, amely orrában egy 300 kilogrammos robbanótöltetet hordozott. Jellegében és külsejében hasonló volt az olaszok Barchino nevű csónakjaihoz, azzal a lényeges különbséggel, hogy az európai változatot pilótája a célbacsapódás előtt elhagyhatta. A Shinyo estében ez a lehetőség fel sem merült… Támadásaikkal csak három kisebb partraszállító hajót sikerült elsüllyeszteni és további néhányat többé – kevésbé megrongálni.

A végső kétségbeesés és az amerikai inváziótól való félelem szülte, a bizarr, Fukuryu nevű öngyilkos búváralakulatokat, az élő aknákat, akiknek ötfős csoportokban, az invázió alatt, a partraszállító bárkákat kellett volna felrobbantaniuk, egy 5 méter hosszú bambuszrúd végére erősített, 15 kilogrammos Type 5 aknával. Kuréban meg is kezdődött az első egységek kiképzése és egyes jelentések szerint 1945 elején két kisebb hajót Palaunál meg is rongáltak japán öngyilkos búvárok, de nagyobb számban nem kerültek bevetésre.

A kamikaze pilótákat, bátorságukért, önfeláldozásukért a japán propaganda példaként állította a fiatalok elé, így sok volt az önként jelentkező, de volt olyan öngyilkos egység is, amelyről jóval kevesebben tudtak. Tagjai nem repülőgépen indultak az ellenség pusztítására, hanem robbanóanyaggal megtömött, apró tengeralattjárókon. A nevük Kaiten volt, amely szót többféleképpen is fordítják, de a leginkább elfogadott jelentésváltozat, a „Visszatérés a Mennybe”.

Hiroshi Kuroki és Sekio Nishina a Kaiten tervezői

A Kaitent két végletekig elszánt, fiatal tengerésztiszt, a 23 éves Hiroshi Kuroki és a 24 éves Sekio Nishina hadnagy tervezte. Abból indultak ki, hogy a 2. világháború legjobb tengerészeti fegyverének tartott Type 93 típusú torpedót alakítják ember vezette precíziós fegyverré, így még hatékonyabbá téve azt. A Type 93 - ból megmaradt az eredeti sűrített oxigénnel és kerozinnal működő hajtómű, a torpedótest hátsó szekciójával, amelynek megnövelték kormánylapjait. Ehhez kúpos formájú toldattal, egy nagyobb, 1 méter átmérőjű, kb. 6 méter hosszú hengeres hajótestet illesztettek. Itt helyezték el az egyszemélyes pilótafülkét, az üzemanyag, oxigén és ballaszttartályokat, valamint a háromszorosára növelt, kb. másfél tonnás robbanófejet. A Kaiten teljes tömege kb. 9 tonna volt és maximális sebessége elérhette a 30 csomót (kb. 55,5 km/óra). Elvileg akár 80 méteres mélységbe is lemerülhetett, de ezt a képességét sohasem használták ki.

A Kaiten 1

Az aprócska fülkében voltak a sűrített levegővel működő kezelőszervek, a kormánnyal, szelepekkel és a 70 cm magasra kitolható, egyszerű periszkóppal, a vizuális tájékozódás egyetlen eszközével. Az iránytartást egy az ülés alá helyezett akkumulátorról működtetett pörgettyűs iránytűvel oldották meg. (az eredeti Type 93 – ban pneumatikus változat volt) Az akkumulátor áramának volt mégegy fontos feladata, mégpedig az, hogy segítségével a pilóta egy kapcsolóval maga is felrobbanthatta a hordozott TNT töltetet. Az első legyártott szériát még ellátták vészkijárattal, de később elhagyták, mert a pilóták egyfajta sértésként fogták fel és akkor sem használták, ha elvileg még megtehették volna.

Kuroki és Nishina könnyen kezelhető fegyvert akart létrehozni, amelynek irányításához nincs szükség hosszas, bonyolult kiképzésre, de ez nem igazán sikerült nekik, mert a Kaiten a gyakorlatban igencsak megbízhatatlannak bizonyult. A fennmaradt példányokon látszik a kidolgozatlanság, a durva hegesztési varratok, az hogy nem sokat törődtek a részletekkel, ami nem véletlen, hiszen 1944 februárjában indult meg titokban a fejlesztés és júliustól már sorozatban gyártották őket. (a háború végéig valamivel több mint 300 példány készült) A primitív alkotmányok gyakorlatilag folyamatosan műszaki problémákkal küszködtek, erős volt a vibráció, állandóak voltak az üzemanyag és vízszivárgások, tömítési hibák, csőtörések, elektromos zárlatok. Valójában, már bevetésük előtt életveszélyesek voltak és ennek legjobb bizonyítéka, hogy Kuroki hadnagy éppen az egyik prototípus tesztjei során vesztette életét.

A Kaiten műszaki hiányosságait persze megpróbálták kiküszöbölni és a Type 1 sorozatgyártásával párhuzamosan, megbízhatóbb, üzembiztosabb váltótípust létrehozni, de kevés sikerrel. A Type 2 immár teljes törzsének átmérője 1 méter lett, eltűnt az 1 – es hosszú, jellegzetesen elkeskenyedő farokrésze, de csak prototípus maradt, mert annak ellenére, hogy sebessége megnőtt (elérte a 75 kilométer/órát) és hátramenetre is képes volt, az új hajtómű üzemanyagának komponensei, a hidrogén-peroxid és a hidrazin-hidrát nemcsak robbanásveszélyesek voltak, hanem erősen korrozívak is, emiatt tárolásukhoz speciális, belül ónnal bevont tartályok kellettek, ezek gyártása pedig túlságosan hosszadalmas volt. A Type 4 örökölte a 2 – es nagyobb átmérőjű, áramvonalasabb törzsét, de visszatértek az eredeti oxigén – kerozin hajtóműhöz, csakhogy túl lassúnak bizonyult, mert alig érte el a 30 kilométer /órás sebességet. Alig ötvenet gyártottak belőle és ezeket később kiképzésre használták, mivel nagyobb fülkéjükben szűkösen akár ketten - hárman is elfértek. A Type 5 szinte mindenben megegyezett a 4 – sel, csak légtartályait módosították. Mivel teljesítménye az elődtípushoz hasonlóan gyenge volt, ez is prototípus maradt.

Az utolsó, Type 10 néven ismert változat, lényegében egy másik konstrukció volt, a jóval kisebb méretű és könnyebb Type 92 torpedó alapjain. Mindössze 3 tonnát nyomott és egy 8 lóerős villanymotor hajtotta, alig 13 kilométer/órás sebességgel. Partvédelemre szánták, erre utal, hogy búvónyílása a tetején volt, nem pedig alul, mint a tengeralattjáróról indított verziónak. Robbanófeje csak 300 kilogrammot nyomott, ami el tudott volna bánni egy partraszállító bárkával. Tíz prototípus épült belőle és harcban nem vetették be.

Felkészülés a halálra

A Kaitenek pilótái 17 és 28 év közötti önkéntesek voltak, akik abban a biztos tudatban jelentkeztek a titkos egységhez, hogy dicső halált halnak, így nem kellett őket motiválni. Kiválasztásuknál nem volt szempont a tengeralattjárós múlt, sőt még azt sem várták el, hogy a jelölt tengerész legyen. Sokkal fontosabbnak tartották, hogy az illetőnek ne legyen felesége és gyermekei, vagy ne az egyetlen fiúgyermek legyen a családjában.

A kiképzést Hiroshimától délnyugatra, a Tokuyama-öbölben fekvő Otsushima nevű szigeten végezték, ahol korábban a Type 93 torpedók fejlesztése és tesztjei zajlottak. A kísérleti telepet kibővítették és később még három másik hasonló bázist is létesítettek a közeli Hikariban és Hiraoban, egy továbbit pedig délebbre, Ogában. Ezekben a háború végéig mintegy 400 fiatal férfi kapott oktatást az öngyilkos tengeralattjárók vezetésére.

A feszített ütemű kiképzés mindössze néhány hétig tartott. A jelöltek először rövid elméleti oktatáson estek át, amelynek során megismerkedtek a fegyver szerkezetével és működésével, a műszerek alapján és a periszkóppal való tájékozódás alapjaival. Az elmélet után következett a jóval fontosabb, gyakorlati oktatás, amelyhez a Ko-Hyoteki, később a Kairyu törpe tengeralattjárókat és a Type 4 – et használták. Meg kellett tanulniuk a kormánymű, a műszerek és a különféle szelepek kezelését, egyáltalán vezetni egy tengeralattjárót. Amikor az oktatók alkalmasnak találták őket rá, immár egyedül, átülhettek a Kaiten gyakorló változatába, amely annyiban különbözött a harci típustól, hogy orrában a robbanófej helyén acélballaszt és egy egyszerű telemetrikus berendezés, valamint egy plusz, légtartály volt, amelynek segítségével azonnal a felszínre emelkedhettek meghibásodás esetén, ami nem volt ritka.

A jövendő Kaiten pilótáknak először a csendes, viszonylag sekély partmenti vizeken kellett körözgetni, 7 csomós sebességgel, amíg uralni nem tudták nem túl kezes járművüket. Csak ezután engedték őket a szigettől távolabbi, mélyebb vizekre, ahol már jóval nagyobb sebességre gyorsulva kellett manőverezniük, a periszkóp segítségével tájékozódva. Ha a kiképzés ezen szakaszán is szerencsésen túljutottak (nem mindenkinek sikerült), utolsó lépésként a támadási harceljárást kellett begyakorolniuk. A partról, vagy ha rendelkezésre állt, egy tengeralattjáróról indítva kellett észrevétlenül megközelíteniük a kb. 8 csomós sebességgel haladó célhajót, majd teljes sebességgel belerohanni. Annak ellenére, hogy a gyakorló Kaiten nem rendelkezett robbanófejjel, 30 csomóval nekiütközni egy hajó acélból készült törzsének, rendkívül veszélyes volt és többen belehaltak, vagy súlyosan megsebesültek. Ha azonban a jelölt mindezt túlélte, beosztották, valamelyik különleges támadóegységbe és hamarosan végrendeletét, búcsúlevelét és személyes holmiját hátrahagyva elindulhatott reményei szerint első és egyben utolsó éles bevetésére, amelynek végén a dicsőséges halál várta.

Romok Otsushima szigetén

Az utolsó száguldás

A Kaitenek bevetési profilja viszonylag egyszerű volt. Mivel maximális hatótávolságuk alig érte el a 78 kilométert, tengeralattjáró, vagy ritkábban felszíni hajók szállították őket bevetésük helyszínének közelébe. A hordozókat, amelyek méretüktől függően, 2, 4, vagy 6 öngyilkos tengeralattjárót is szállíthattak, a küldetésekre különleges harccsoportokba szervezték és a feladathoz átalakították. Ez annyit jelentett, hogy a pántokkal állványokra rögzített Kaitenekbe alulról egy – egy keskeny, vízzáró cső vezetett, amelyeken át a pilóták bemásztak a szűk fülkébe, a hordozó tengeralattjáró belsejéből. Amikor a tengeralattjáró kapitánya lehetséges célpontokat fedezett fel, riasztották a Kaitenek személyzetét és miután azok elfoglalták helyüket, alulról rájuk zárták a búvónyílást, így már csak akkor tudtak kijönni a fegyver belsejéből, ha valamilyen hiba lépett fel és a műszakiak kiengedték őket, mert a kapitány lefújta az indításukat. (ez pedig gyakran előfordult) Csak egy telefonvonalon keresztül érintkezhettek a külvilággal, ezen is csak addig, amíg el nem indultak. Miután ezen keresztül megkapták az utolsó instrukciókat és az irányszöget, leválasztották hajójukat a hordozóról és magukra voltak utalva. A célpontot igyekeztek észrevétlenül megközelíteni, majd kb. 1000 méternyire tőle, még egyszer utoljára a felszínre emelkedhettek és a periszkópon kinézve, ha kellett korrigálták az irányt, majd rohamra indultak. Amennyiben elsőre nem sikerült eltalálniuk a kiszemelt hajót, mégegyszer próbálkozhattak, mielőtt elfogyott az üzemanyaguk. Ha másodszorra sem sikerült és közben nem végzett velük a védőkíséret, aktiválták az önmegsemmisítőt, részben a kudarc miatt érzett szégyen miatt, részben pedig azért, mert tudták, hogy a szűk acélcsőbe zárva a lassú fulladásos halál várt volna rájuk.

Az első támadásra 1944. november 20 – án került sor. Az úgynevezett Kikusui csoport, amely az I-47 és az I-37 hordozó tengeralattjárókból állt, négy – négy Kaitent vitt magával és az Ulithi Atollnál álltak lesbe, amely az amerikai flotta egyik fő gyülekezőhelye és logisztikai bázisa volt a csendes-óceáni háború utolsó szakaszában. Az egyik Kaiten pilótája Sekio Nishina hadnagy volt, aki magával vitte tervezőtársa Hiroshi Kuroki hamvait is egy urnában, hogy balesetben meghalt barátja osztozhasson vele a dicsőségben. A könnyű célpontnak ígérkező, csaknem 26000 tonnás USS Mississinewa (AO-59) tankert vette célba, amelynek három nagy tárolóját röviddel korábban töltötték fel repülőgép üzemanyaggal, gázolajjal és benzinnel, így az alig féléves hajó, valóságos úszó bomba volt. Nishina pontosan célzott és a tanker elülső részébe csapódott bele a jobboldalon. A Mississnewa levegőbe repült és legénységéből 63 - an meghaltak. A hatalmas füstön és hármas detonáción fellelkesülve, az I-47 parancsnoka egyenesen három repülőgép-hordozó elsüllyesztését jelentette. A bevetést fényes sikernek minősítették, annak ellenére, hogy egyedül Nishina ért el találatot, társait pedig vagy elpusztították a feldühödött amerikaiak, vagy megsemmisítették önmagukat, ráadásul, az I-37 sem tért vissza a bevetésről, mert a Leyte-öbölben elsüllyesztette a Conklin és a McCoy romboló.

A Mississinewa (AO-59) felborult, égő roncsa

A második, az előzőnél jóval népesebb Kongo csoport (I-36, I-47, I-48, I-53, I-56, I-58) 1945. január 9 - én indult, hogy egységei szétszóródva, az új guineai Hollandia (ma Jayapura), valamint Ulithi, Manus és Kossol térségében portyázzanak. Az I-47 négy Kaitenje közül az egyik megrongálta az SS Pontus H. Ross Liberty hajót, az I-36 pedig január 12 – én ismét Ulithinél elsüllyesztette az alig 400 tonnás LCI-600 tüzérségi támogatásra átépített deszanthajót, háromfős veszteséget okozva. Az I-53 Kaitenjei közül egy sem ért el találatot, akárcsak az I-58 – ról indítottak. Az I-56 - nak műszaki problémák miatt dolgavégezetlenül kellett hazatérnie, az I-48 viszont odaveszett 122 fős személyzetével együtt.

Az LCI-600

A harmadik, Chihaya csoport (I-44, I-368, I-370) 1945. február 20 - án indult bevetésre, az ostrom alatt álló Iwo Jimához. Az I-44 – et hamar felfedezték és mire két nap rejtőzködés után végre el tudott menekülni, a legénység már majdnem megfulladt a felgyülemlett szén-dioxidtól. Az I-368 - at egy TBF Avenger bombázó süllyesztette el február 26-án, az I-370 - nel az USS Finnegan romboló végzett még ugyanazon a napon. Egyiknek sem voltak túlélői.

A negyedik, vagy Shimbu csoport (I-36, I-58) március 1 – én szintén Iwo Jimához indult, de a parancsnokság megszakította a bevetést és hazarendelték őket.

Az ötödik, Tatara csoport (I-44, I-47, I-56, I-58) március 28 – án indult, hogy megtámadja az Okinawa előtt állomásozó amerikai flottát. Az I-47 - et TBF Avengerek támadták meg és annyira megrongálták, hogy haza kellett térnie javításra. Az I-56 – ot, miután észlelték, az USS Bataan könnyűhordozó repülőgépei, a Heermann, az Uhlmann, a Collett, a McCord és a Mertz rombolókkal közösen üldözőbe vették és mélységi bombákkal elsüllyesztették. Az I-58 - at repülőgépek és hajók támadták meg és csak nehezen tudott elmenekülni előlük, így anélkül tért haza, hogy elérte volna a számára kijelölt harci zónát. Az I-44 – et többé nem látták, valószínűleg március 29 - én repülőgépek süllyesztették el.

A hatodik, Tembu különítmény (I-36, I-47) Ulithi és Okinawa térségében cirkált. Az I-36 április 27 – én felfedezett egy 28 hajóból álló amerikai konvojt és megtámadta, de a négy Kaitenből kettő műszaki hiba miatt nem volt bevethető, a másik kettő, pedig nem ért el találatot. A maradék kettőt néhány nappal később megpróbálták újra bevetni egy Okinawa közelében haladó ellátóhajó ellen, de mindkettő azelőtt felrobbant, mielőtt célba ért volna, valószínűleg a hajó tüzérei lőtték ki őket. Az I-47 május 2 - án a négyből két Kaitent indított két amerikai hajóra, mert a másik kettő meghibásodott, de találatot egyik sem ért el és ezúttal valószínűleg az önmegsemmisítők léptek működésbe, mert robbanásukat csak egy órával később észlelték, amerikai veszteség aznap pedig nem volt.

A hetedik, Shimbu különítmény, amely csak az I-367 – ből állt, május 5 - én Saipantól északnyugatra járőrözött, de már másnap aknára futott és két hétig nem tudta a küldetését folytatni. 27-én aztán megtámadott egy 4 LCS partraszállítóból álló konvojt, de a két Kaiten közül az egyiket nem tudták elindítani, a másikkal pedig az USS Sioux tüzérei végeztek. Az I-367 végül szerencsésen hazatért.

A nyolcadik, Todoroki csoport (I-36, I-361, I-363) május 24-én indult el a vadászatra. Az I-36 június 22 - én megtámadott egy magányos tartályhajót, de sikertelenül, majd az USS Endymiont két Kaitennel és négy hagyományos torpedóval. A szállítóhajó súlyosan megrongálódott, de nem süllyedt el. Június 28 – án az öreg Antares javítóhajót próbálta elsüllyeszteni, de annak legénysége időben felfedezte a támadókat és a fedélzeti fegyverekkel tüzet nyitott, majd segítséget kért. A beérkező USS Sproston romboló sorban levadászta a Kaiteneket, de az egyiknek sikerült elcsalnia és ezzel megmentette az I-36 – ot, amely így el tudott menekülni. Június 16 - án az USS Devilfish tengeralattjáró felfedezte az I-165 – öt és két torpedót lőtt ki rá, de elhibázta és a japán hajó ekkor még el tudott menekülni, de 27 – én egy járőröző Lockheed Ventura bombázó felfedezte és vízibombákkal végzett vele. Az I-361 – et május 26 – án az USS Anzio kísérő hordozóról vették észre, de ekkor még ez is el tudott menekülni, azonban öt nap múlva TBF Avenger bombázók csaptak le rá és elsüllyesztették. Az I-363 május 28 – án egy konvojt észlelt, de egyik Kaitenjét sem tudták elindítani, ezért a kapitány hagyományos torpedókkal támadott, ezek viszont nem találtak, így kénytelen volt hazatérni.

A kilencedik, vagy Tamon csoport (I-47, I-53, I-58, I-366 és az I-367) július 14 - én Okinawa térségébe indult vadászatra. Az I-47 július 21 – én megtámadott egy magányos teherhajót, de sikertelenül, az I-366 és az I-367 anélkül tért haza, hogy ellenséggel találkoztak volna. Az I-58 Guam térségében megtámadta az USS Iwory rombolót és az ellene indított két Kaiten közül az egyiknek sikerült megrongálnia, a másikat viszont kilőtték a hajó tüzérei.

Az USS Underhill (DE-682)

Ennek a bevetésnek volt csak a legelsőhöz fogható eredménye, mivel az I-53 1945. július 24 – én elsüllyesztette az 1673 tonnás USS Underhill (DE-682) kísérő rombolót. A tengeralattjárót, egy felderítőgép jelentése alapján irányították az amerikai konvoj várható útvonalához. Parancsnoka bevetette azt a japán tengeralattjárósok által szívesen alkalmazott trükköt, hogy kibocsátott egy töltet nélküli csaliaknát, ezzel rákényszerítve a konvojt, hogy irányt változtasson, egyenesen az I-53 fegyverei elé. Az ellenséget észrevéve az Underhill azonnal nekirontott és vízibombákat szórt rá, majd megpróbálta legázolni. Ekkor azonban megjelentek a Kaitenek. Az egyik csak súrolta a rombolót, de a második eltalálta. Az Underhill nem volt nagy hajó, de úgy tűnt ha súlyos sérülésekkel is, de megúszta a dolgot és legénysége ura maradt a helyzetnek, csakhogy az első támadó nem adta fel és visszafordult, majd felrobbantotta alatta magát. A másfél tonna TNT és a kazánok együttes robbanása kettészakította a sérült hajót, amely perceken belül elsüllyedt. A 234 fős legénységből 112 – en haltak meg.

Az I-53 győzelme után tovább folytatta őrjáratát és augusztus 3 – án megtámadta az Earl V. Johnson rombolót is, amely vízibombákkal árasztotta el. A tengeralattjáró elindította rá két megmaradt Kaitenjét, amelyek közül az egyik megrongálta a hajót. Az I-53 ezután diadalmasan hazatért.

Sokáig a Kaitenek legnagyobb fogásának, a Little Boy atombomba alkatrészeit és dúsított uránt Tinianra szállító USS Indianapolist tartották, de mint kiderült, a hajót Mochitsura Hashimoto kapitány hagyományos torpedókkal süllyesztette el 1945. július 29 – én éjjel, mivel a gyanútlanul hazafelé haladó nehézcirkáló meglepően könnyű célpont volt és nem akarta elpazarolni őket. Egy nappal korábban két Kaitent indított egy tankerre és az azt kísérő USS Lowry rombolóra. Ezek közül az egyiket kilőtték, a másikat a romboló legázolta. Maradék öngyilkos tengeralattjáróit augusztus 9 – én az USS Salamua által vezetett konvoj ellen vetette be. Kettőt csak az utolsó pillanatban sikerült működőképessé tenni és az USS Johnnie Hutchins rombolót vették célba, de az gépágyúkkal és bombákkal megsemmisítette őket. Három nappal később egy - egy Kaitent indított az Oak Hill és a Thomas F. Nickel ellen, de az egyiket mélyvízi bombákkal ártalmatlanították, a másik pedig felrobbantotta magát.

Az I-366 augusztus 11 - én egy Palautól északra haladó konvojra támadt rá, de a szállított négy Kaiten közül kettőt nem tudtak elindítani, a másik kettőt pedig miután célt tévesztettek, pilótáik robbantották fel. Egy hét múlva minden még az óceánon lévő japán hajót hazarendeltek, így a tizedik, Shinsu különítmény, amely mindössze az I-159 - ből állt és augusztus 16 – án indult útnak, hogy szovjet hajókat támadjon, alig hagyta el a kikötőt, amikor visszahívták. Ez volt az utolsó Kaiten bevetés, amely még azelőtt véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődött volna.

A japán hadvezetés a Kaitenek eredményességét alaposan túlértékelte, köszönhetően a harctérről befutó téves, túlságosan is optimista győzelmi jelentéseknek. A hordozó tengeralattjárók kapitányai csak a robbanásokat észlelték és ritkán nyílt lehetőségük rá, hogy érdemben ellenőrizzék az eredményt, mert máris nyakukon voltak az amerikai rombolók. Ha mégis sikerült tájékozódniuk, a látottakból gyakran téves következtetéseket vontak le, mint a Mississinewa elsüllyesztése után. A parancsnokság abban a hitben volt, hogy az öngyilkos tengeralattjáróknak tucatnyinál is több ellenséges hajót sikerült megsemmisíteniük és mégtöbbet megrongálni, de a keserű valóság az volt, hogy a program mind technikailag, mind katonailag kudarcot vallott. Amíg a kamikaze repülők az US Navy adatai szerint 34 hajót valóban elsüllyesztettek és legalább további 368 - at megrongáltak, 2800 pilóta élete árán, addig a Kaitenek 1944 novembere és 1945 augusztusa között lezajlott akcióik eredményeként mindössze a Mississinewát, az LCI-600 – at és az Underhillt, valamint a csekélyszámú megrongált hajót tudták felmutatni. Ez 108 pilóta (közülük tizenöten balesetben haltak meg kiképzésük alatt, ketten pedig öngyilkosságot követtek el a háború végén) és további csaknem 1000 tengerész és technikus életébe került, akik a nyolc elsüllyesztett hordozó tengeralattjáró fedélzetén lelték halálukat.

Azok a Kaiten pilóták, akik túlélték a háborút, ezt korántsem szerencseként, hanem személyes tragédiaként és számukra szinte elviselhetetlen szégyenként élték meg, hiszen arra készültek, hogy életüket adják hazájukért és a császárért, de Japán kapitulációjával megfosztották őket kötelességük teljesítésének lehetőségétől. A legtöbben nagyon nehezen tudtak beilleszkedni a háború utáni japán társadalomba, a programban való részvételükről és magáról a Kaiten programról pedig egyáltalán nem beszéltek. Hallgatásukat Yutaka Yokota törte meg 1956 – ban, amikor megjelent Kaiten Khensoukai – A Kaiten fegyver című visszaemlékezése, amelyet, Joseph D. Harrington amerikai író közreműködésével 1962 – ben az Egyesült Államokban is kiadtak és hatalmas sikert aratott. (magyarul sajnos még nem adták ki) Yokota 19 évesen, vadászpilóta altisztként 1944 szeptemberében jelentkezett a Kaiten programba és végül mindenkinél több időt töltött az öngyilkos tengeralattjárók gyomrában. Három küldetésben vett részt és csak azért élte túl őket, mert az első két alkalommal járműve meghibásodott, harmadszorra pedig, az amerikaiak észrevették a hordozó tengeralattjárót és miután nagy nehezen sikerült megszökni előlük, a felszínre emelkedve látták, hogy a vízibombák robbanásai teljesen használhatatlanná tették a fedélzetén bevetésre váró fegyvereket. A könyv megjelenése után, Yokota egykori bajtársai is fokozatosan megtörték a hallgatást, majd az ő javaslatukra és közreműködésükkel jött létre az egykori kiképzőközpont területén a Kaiten Emlékmúzeum Otsushima szigetén.

Yutaka Yokota (a kép bal szélén) társaival, bevetés előtt

Az elesett Kaiten pilóták emlékfala az otsushimai múzeumban

 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!
Ha lemaradt volna erről:

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

Portugália védelmi minisztere, João Nuno Lacerda Teixeira de Melo, június végén jelentette be, hogy a légierő modernizációjának következő lépéseként az Embraer Super Tucano kiképző és könnyű harci repülőgép új változatát vásárolnák meg.

  NÉPSZERŰ HÍREK