2024. 06. 21. péntek
Alajos, Leila
: 398 Ft   : 372 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

L´Orient – Csata az Aboukir- öbölben

L´Orient – Csata az Aboukir- öbölben
Nemes Ferenc  |  2022. 12. 02., 12:12

1798 augusztusában francia hadihajók horgonyoztak az Alexandria közelében fekvő Aboukir-öbölben, miután nem sokkal korábban sikeresen átkísérték a Bonaparte tábornok inváziós erőit Egyiptomba. Francois-Paul Brueys d´Aigillier altengernagy zászlóshajója a korszak egyik legnagyobb és legszebb vitorlása, a 118 ágyús L´Orient volt.

L’Orient

A francia haditengerészet Európa egyik legnagyobbjának számított, de a 18. század második felére már mindenképpen modernizációra volt szüksége. Ennek egyik fő szószólója a tekintélyes Jean-Charles Borda lovag volt, aki nemcsak magasrangú tengerésztiszt, hanem elismert matematikus és a Francia Akadémia befolyásos tagja is volt. Elképzelése szerint az új, modern egységeket egy gondosan kidolgozott szabvány alapján, ésszerű tervezési elvek szerint kell megépíteni. A felépítésüket és így tulajdonságaikat tekintve hasonló hadihajók csak a hordozott fegyverek mennyiségében és ennek megfelelően méretükben tértek volna el egymástól. Úgy vélte, hogy így gyorsabbá és költséghatékonyabbá lehet tenni nemcsak a gyártás folyamatát, hanem a fedélzetükön szolgáló tengerészek kiképzését is.

Borda elképzeléseit az illetékes miniszterek (Antoine de Sartine, majd Charles de Castries tengernagy), de XVI. Lajos király is támogatta. A különböző hajókategóriákra kiírt pályázatok nyertese a lovag barátja, a korszak egyik legsikeresebb francia hajómérnöke Jacques–Noel Sané lett, így az 1782 után épülő új, 18 ágyús fregattok, a 74 ágyús Temeraire, a 80 ágyús Tonnant és a hatalmas, 118 ágyús Ocean-osztályú sorhajók mind az ő általa kidolgozott típustervek alapján készültek. A méretüktől függetlenül jól manőverező, viszonylag gyors, egységek lettek, mivel Sané a funkcionalitást tartotta elsősorban szem előtt. Annak ellenére, hogy a kor szokásaival ellentétben csak minimális díszítéssel látták el őket, elegáns, letisztult vonalvezetésük révén kifejezetten szép hajóknak tartották őket. Hajói annyira jól sikerültek, hogy a francia haditengerészet meghatározó típusai lettek az elkövetkező háborús évtizedek folyamán, sőt még jóval később is. A mérnök szakértelmére nemcsak a Bourbonoknak, hanem a jakobinusoknak és Napóleonnak is nagy szüksége volt, így nemcsak sikerült átvészelnie a veszélyekkel teli korszakot, hanem végül a császártól nagyrabecsülése jeléül még bárói címet is kapott. 91 évet élt és még megérte gőzhajók megjelenését is, de mint sokan a vitorlások korának emberei közül, nem lelkesedett értük.

Jacques-Noel Sane báró hajómérnök (1740 – 1831)

Az általa tervezett, Ocean típusú 118 ágyús, első osztályú sorhajók (a sorhajók osztályokba sorolásánál a hordozott ágyúk számát vették alapul, de ez országonként eltérően történt) nemcsak francia, hanem világviszonylatban is a legnagyobb és legfejlettebb fából épült hadihajóknak számítottak. Az alapkonstrukción a későbbi évtizedekben még finomítottak valamennyit, de az a gőzhajtás és a vas hajótest térhódításáig már nem változott lényegesen.

Az Austerlitz-osztályú Montebello sorhajó 1850 körül

A típus eredetitől minimális mértékben eltérő (az orr rész magasabb lett), késői változatának egységei (általában Austerlitz-osztály néven ismert) a 19. század második feléig szolgálatban álltak és közülük néhány, pályafutása vége felé, kiegészítő meghajtásként gőzgépet és hajócsavart is kapott. Az eredeti konstrukció vízkiszorítása terhelés nélkül több mint 2000 tonna volt, de teljesen felszerelve és harcra készen elérte az 5100 tonnát is. Hossza 65,18, szélessége 16,24, merülése pedig 8,12 méter volt. A három hatalmas árbocra, 3265 négyzetméternyi vitorla került, amellyel elérték a 10 csomós (kb. 18,5 km/óra) maximális sebességet. A hatalmas vitorlás kezeléséhez szükséges legénység ideális esetben legalább 1130 fő volt, de ezt a létszámot nem mindig sikerült teljesen kitölteni.

Ezek a tekintélyt parancsoló, szép hadihajók erős fegyverzetet kaptak, amelyet kétoldalt, a három egymás feletti ütegsorban telepítettek. Ennek nyomán alakult ki az úgynevezett sorharcászat és a sorhajó mint a típus elnevezése. Az ellenséges flottakötelékek, csatasorba felfejlődve küzdöttek egymással, oldalsortüzeikkel ellenfeleik oldalait, árbocait és vitorláit pusztítva. Ha sikerült ügyesen manőverezve keresztezni az ellenség csatasorát, ezt kihasználva az úgynevezett gereblyéző sortüzekkel az orr, vagy a tat felől, hosszában lőhették végig ellenfeleiket, úgy hogy azok alig tehettek ez ellen bármit is tüzérségük elrendezése miatt.

A tengeri ütközetekben ebben az időben még elsősorban hagyományos, öntöttvas ágyúgolyókat használtak (a robbanólövedékek csak évtizedekkel később váltak általánossá), de voltak speciális főleg a vitorlák és az árbocok rombolására szolgáló láncos golyók is.  A fedélzet „megtisztítására” közelharcban gyakran bevetették a vasdarabokból és egyéb fémtörmelékből álló, pusztító kartácsot is, de a becsapódó ágyúgolyók nyomán szerteszéjjel repülő borotvaéles farepeszek legalább ennyire halálosak lehettek. Az ágyúkat a belőlük kilőhető golyók fontban megadott tömege (egy francia font kb. 0,45 kg, egy angol font ennél kissé nehezebb, kb. 0,48 kg) alapján sorolták be. A három ütegfedélzet közül a legalsón voltak a legnagyobb lövegek a stabilitás érdekében, ami az Ocean-osztály esetében 32 darab, nagy 36 fontos hajóágyút, a felette lévőn 34 darab közepes, 24 fontos, az első ütegfedélzeten pedig 34 darab 12 fontosat jelentett. A fő fedélzetén, a főárboc előtti részen kétoldalt, további 18 darab 8 fontosat telepítettek. Külön kategóriát jelentett az orrba és a tatba telepített hat darab, 36 fontos, úgynevezett karronád (a skóciai Carrone vasgyár után). Ezeknek vas, vagy ritkábban bronzágyúknak kisebb volt a hatótávolsága rövidebb csövük miatt, viszont éppen ezért közelharcban kiválóan megfeleltek például a csatasorba beférkőzött ellenséges hajók ellen.

A tizenöt tagúra tervezett (végül ötöt töröltek) Ocean-osztály első egysége az Ocean volt, majd a Commerce de Marseille követte, amely és nevét a marseille – i kereskedelmi kamara után kapta, mivel a szervezet adományaiból finanszírozták építését. Amikor 1793 augusztusában a királypártiak átadták Toulont a briteknek, a kikötőben leszerelve álló Commerce de Marseille is a kezükre került és a város kiürítésekor magukkal vitték hadizsákmányként. Hadrendbe állították a Királyi Haditengerészetnél, ahol ekkoriban még nem szolgáltak ekkora egységek és az Admiralitás szakértőit nem is nyűgözte le különösebben, így miután néhányszor kipróbálták a hatalmas hajót a nyílt tengeren, a továbbiakban már csak úszó raktárként használták 1802 – es szétbontásáig.

A Commerce de Marseille Toulon kikötőjében, korabeli festményen

Az osztály híressé vált harmadik egységének gerincét 1790 májusában fektették le a toulon – i hajógyárban és 1791 júliusában bocsátották vízre, ekkor még Dauphin Royal - ként. Még javában zajlottak rajta az építési munkálatok, amikor a királyság megdöntése után, 1792 szeptemberében átkeresztelték a francia forradalom radikálisai után Sans-Culotte – ra és ezen a néven is állt szolgálatba. Pierre Martin ellentengernagy zászlóshajójaként részt vett a francia vereséggel végződő 1795. március 14 – én a brit és a vele szövetséges Nápolyi Királyság flottájával vívott genovai csatában, majd ezt követően nagyrészt a kikötőben állt, nem lévén hozzá elég tengerész.  

Bonaparte Egyiptomban

1798 februárjában Bonaparte Napóleon tábornok tervezetet nyújtott be a jakobinusok bukása után a Francia Köztársaságot Paul Barras vezetésével irányító direktóriumnak, egy egyiptomi hadjáratról. Elsődleges célja a francia befolyás kiterjesztése volt a Közel-Keleten és a Földközi-tenger térségében, valamint a britek Kelet-Indiába vezető kereskedelmi útvonalainak elvágása. Ettől az indiai brit uralom megingását, sőt összeomlását várta, sőt abban reménykedett hogy ha sikerül szövetségre lépnie a helyi fejedelmekkel, megszerezheti akár támogatásukat is. A kis korzikai akkor már túl volt diadalmas itáliai hadjáratán és igazi legendának számított mind a katonák, mind a nép körében, ami mérhetetlen becsvágyával párosulva, igencsak nyugtalanította Barrast és társait. (mint utóbb kiderült joggal…) Éppen ez volt az oka, hogy elfogadták felettébb kockázatos tervét és biztosították hozzá a szükséges anyagi és személyi feltételeket a háborúban álló ország gazdasági nehézségei ellenére. Úgy vélték, hogy amennyiben Bonaparte elbukik, akkor övé lesz a teljes felelősség, de ha eléri kitűzött céljait, az számukra is hasznosnak ígérkezik. Amennyiben esetleg ezalatt odavész egy csatában, vagy elviszi valamilyen trópusi nyavalya, az külön jó lett volna, de addig is legalább jó messze van Párizstól…  

A hadjárat hónapokig tartó előkészületei során a csapatokat (több mint 25000 katona), a felszerelést és a készleteket Toulonban gyűjtötték össze, hogy aztán a mintegy 250 kisebb – nagyobb teherhajón Egyiptomba szállítsák. Ennek az armadának a védelmét 13 csatahajó 14 fregatt és mintegy 57 további kisebb méretű hadihajó, korvettek, ágyúnaszádok biztosították, Francois-Paul Brueys d’Aigalliers gróf, altengernagy parancsnoksága alatt. A 45 éves Brueys – t, aki még XVI. Lajos flottájában kezdte pályafutását és már harcolt a britek ellen az amerikai függetlenségi háború alatt (a Francia Királyság a lázadó gyarmatokat támogatta), maga Napóleon választotta ki, mivel itáliai hadjárat idején nagyon sikeresen biztosította csapatai tengeri utánpótlását. Azon tisztek közé tartozott, aki előkelő származása ellenére megúszta a jakobinusok tisztogatási akcióit (ebben szerepe lehetett annak is, hogy magasrangú szabadkőműves volt), sőt idővel egyre magasabb pozíciókba került. Csak a terror utolsó szakaszában kellett otthagynia a flottát egy időre és vetődött rá a guillotine árnyéka. Az inváziós flotta főparancsnokaként a hatalmas Sans Culotte – ot választotta zászlóshajójának, amelyet állítólag Bonaparte keresztelt át L’Orient – re, ezzel is jelezve kitűzött célját a Keletet. (a hajó új nevét az indulásig titokban tartották)

Francois-Paul Brueys d’Aigalliers gróf altengernagy (1753 – 1798)

Az inváziós flotta mérete miatt félelmetes volt, azonban ez sok tekintetben csak látszat volt, mivel a jakobinusok ténykedése alaposan megtépázta a francia haditengerészetet. A hadihajók korukat tekintve eléggé vegyes képet mutattak, voltak köztük eléggé öregek és vadonatújak is, de mindegyik elhanyagoltnak, ütött – kopottnak tűnt. Brueys – nek még ennél is jóval nagyobb problémát jelentett, hogy a legénység mindegyiken, az utólagos számítások szerint 15 – 20 % - kal kevesebb emberből állt a kívánatosnál. (a L’Orient – ről is legalább 280 fő hiányzott). Matrózokat lehetett ugyan toborozni, vagy kényszersorozni, de ezek harci értéke meglehetősen kérdéses volt, a laza fegyelemről nem is beszélve. Kevés volt az olyan képzett, tapasztalt tiszt, mint például maga a főparancsnok, mert a terror évei alatt jobb esetben csak elbocsátották őket, de sokukra börtön, vagy a nyaktiló várt. A keményebb kezűeket sokszor maguk a lázongó, felheccelt tengerészek lincselték meg bosszúból… Az újaknak vagy egyáltalán nem volt tapasztalata, vagy előléptetésük előtt olyan alacsony beosztásokban szolgáltak, hogy nem volt meg a kellő szakértelmük egy hadihajó irányításához.

A L’Orient kapitánya Luc-Julien-Joseph Casabianca a kivételek közé tartozott. Napóleonhoz hasonlóan korzikai volt és pályafutását ő is a királyi flottában kezdte. Brueys – hez hasonlóan szolgált az amerikai függetlenségi háborúban is, majd a forradalom után politizálni kezdett és a Nemzeti Konventben Korzika képviselője lett. A mérsékeltebbek közé tartozott, így azon kevesek közé tartozott, akik nem szavazták meg XVI. Lajos halálos ítéletét sem. A direktórium idején az alsóház szerepét betöltő Ötszázak Tanácsának tagja lett és az egyiptomi hadjárat előtt, a tengerészeti bizottság tagjaként éppen a teljesen lezüllött francia flotta talpra állításán fáradozott.

Luc-Julien-Joseph Casabianca kapitány (1762-1798) mellszobra

Az inváziós erő 1798. május 19 - én futott ki Toulonból. A L’Orient fedélzetén volt Bonaparte is teljes vezérkarával, egy komplett nyomdával a kiadandó propagandaanyagok előállítására, valamint 167 tudós és művész, akik Egyiptomot kívánták tanulmányozni. Így aztán a L’Orient – et sikerült olyan alaposan túlterhelni, hogy a kikötő elhagyásakor kishíján megfeneklett. Végül megúszták annyival, hogy gerince recsegve súrolta a tengerfeneket. Mindenesetre a matrózok azonnal rossz előjelekről kezdtek el pusmogni egymás között.

Június 9 – én elérték Málta szigetét, amelyet akkor a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend birtokolt. Miután Ferdinand von Hompesch zu Boheim nagymester megtagadta a  valettai kikötő megnyitását, Bonaparte katonákat tetetett partra, akik minimális veszteségekkel, alig egynapos harc után megadásra kényszerítették a védőket. Napóleon katonái ezután napokig fosztogattak, ő maga pedig rátette kezét a katolikus egyház javaira, valamint a lovagrend kincseire is, hadisarc címszó alatt. A készletek feltöltése után, az inváziós erők június 19 – én tovább indultak, hátrahagyva Claude-Henri Vaubois tábornokot és 4000 emberét. Alexandriát június 29 – én érték el, ahol Bonaparte elrendelte az azonnali partraszállást, tartva egy brit rajtaütéstől.

Egyiptom névleg az Oszmán Birodalom része volt, de valójában már hosszú ideje az egykori rabszolga katonák utódai, a mamelukok uralták, akkor Murád bey vezetésével. A lakosság meglehetősen közönyösen fogadta az európai hódítókat, így miután különösebb ellenállás nélkül elfoglalták Alexandriát, rövid időn belül elindulhattak Egyiptom belseje felé. Július 13 – án került sor Giza közelében, a „piramisok csatájára”, ahol a korszerű francia gyalogság és tüzérség teljesen szétverte Murád lovasságát. Július 25 – én elesett Kairó és ekkor még úgy tűnt, hogy Bonaparte hadjárata a vártnál is sikeresebb lesz.

Mivel Brueys nagy hadihajói nem fértek el a telezsúfolt alexandriai kikötőben, ráadásul azt túl még sekélynek is találták, az admirális kénytelen volt alternatív kikötőhelyet keresni. A kérdést megvitatta közvetlen helyetteseivel, Armand Blanquet és Pierre-Charles Villeneuve ellentengernaggyal, akik közül előbbi a nyílt vizet biztonságosabbnak tartotta és maga Napóleon is engedélyezte, hogy ha kell hajózzanak el Korfuig, de végül Brueys ezt elvetette, mivel úgy vélte, hogy szükség esetén hajói ágyúival támogathatja a szárazföldi hadműveleteket. Ennek érdekében az Alexandriától keletre, kb. 30 km – re fekvő Aboukir-öblöt választotta horgonyzóhelyként. (július 30 - án Napóleon üzenetet küldött, hogy induljon Korfu felé, de ezt sohasem kapta meg, mert a futárt útközben a portyázó beduinok megölték.)

Az Aboukir-öböl egy kb. 30 km széles, viszonylag sekély vizű bemélyedés az egyiptomi partvidéken, a Nílus rosettai ágának torkolatánál fekvő Rosetta (Rasid) városa (a több ezer éve lakott hely közelében 1799 – ben találták meg a híres Rosette – i követ) és Abu Quir falu között. Az öböl nyugati végén akkor sziklás zátonyok sora és a kis Abu Quir sziget volt, amelyen a franciák ágyúkkal felszerelt, kisméretű erődítményt emeltek, valamint rendszeresen ágyúnaszádok cirkáltak körülötte. Brueys nagy hadihajóit az öböl egyik végétől a másikig érő csatasorba állította, egymástól, nagyjából 150 - 160 méteres távolságra (nyugatról kelet felé sorrendben: Guerrier, Conquerant, Spartiate, Aquillon, Peuple Souverain, Franklin, középen állt a L’Orient, majd a Tonnant, Heureux, Mercure, Guillaume Tell, Generaux, Timoleon) A sor elülső részének parancsnoka Blanquet ellentengernagy volt a 84 ágyús Franklin - nel, a hátsóé pedig Villeneuve a 80 ágyús Guillaume Tell – el.  A második védvonalat a Serieuse, az Artemis, a Diane és a Justice fregattok, valamint kisebb korvettek és ágyúnaszádok alkották a part közelében, a sekélyebb vízen horgonyozva.

Az altengernagy úgy vélte, hogy a britek nem tudnak majd áttörni, ezért a csatasor középső részére koncentrálnak majd, ahol legerősebb hajója a L’Orient állt.  Mivel meg volt győződve róla, hogy a támadók csakis a nyílt tenger felől érkezhetnek, így hajói part felé néző, baloldali ágyúit nem készíttette elő, ezért az ágyúnyílások zárva voltak, ráadásul a feleslegesnek ítélt dolgokat (padokat, asztalokat, stb.) arra az oldalra halmozták, hogy ne legyenek útban ha harcra kerülne sor. A kapitányok utasításba kapták, hogy lehorgonyzott hajóikat erős kötelekkel rögzítsék is egymáshoz, azonban azt már senki sem ellenőrizte, hogy valóban mindannyian megtették – e, így aztán ezt többen elmulasztották. Emiatt később ahelyett, hogy egy áthatolhatatlan, ágyúkkal sűrűn teletűzdelt sorfal állta volna a támadók útját, a szél és a hullámok mozgása miatt széles rések nyíltak, amit a britek később alaposan ki is használtak.

Brueys azt hitte, hogy minden tőle telhetőt megtett az öböl áttörhetetlen  védelme  érdekében, így ezután azokkal a látszólag sokkal triviálisabb ügyekkel foglalkozhatott, amelyek valójában sokkal jobban aggasztották, mint a britek várható megjelenése. Kezdettől fogva nyomasztotta hajóinak leromlott állapota és a szükségesnél kevesebb, súlyosan alulképzett, motiválatlan emberanyag. Ezen a helyzeten tovább rontott, hogy mivel Bonaparte szinte minden élelmet a partra vitetett hadserege részére, a tengerészeknek alig maradt valami. Brueys kénytelen volt minden hajó legénységéből több tucatnyit, nap mint nap kiküldeni a szárazföldre, hogy élelmiszert gyűjtsenek, vagy kutakat ássanak. De ez még mindig nem volt elég, mert miután több ilyen csapatot is beduinok támadtak meg, fegyveres kíséretet kellett melléjük adni, ami tovább apasztotta a létszámot. Brueys egy fennmaradt keserű hangú levélben tájékoztatta Etienne Eustach Bruix admirálist, az illetékes minisztert gondjairól, aki ezen mindössze sajnálkozni tudott, hiszen a Földközi-tenger két ellentétes oldalán tartózkodtak.

A francia csatasor a brit támadás idején, korabeli festményen

Véres víz

A britek természetesen időben értesültek a franciák készülődéséről, de eleinte a Brit-szigetek inváziójától tartottak. William Pitt kormánya a kémjelentések nyomán utasította Sir Johns Jervis altengernagyot, a földközi-tengeren cirkáló  brit flotta főparancsnokát, hogy derítse ki az ellenség szándékait és semmisítse meg. Szerencsére nemsokkal korábban tért vissza az aktív szolgálatba a bal karjának elvesztése után, hónapokig odahaza lábadozó Horatio Nelson ellentengernagy, akit Jervis azonnal útnak is indított a franciák felkutatására. (kinevezése nem aratott osztatlan sikert az idősebb admirálisok körében és egyikük, Sir John Orde dühében még párbajra is kihívta Jervist…) Nelson, egy vidéki lelkész hatodik gyermeke, ekkor még csak negyven éves volt, de már jelentős hírnevet szerzett parancsnokként, aminek alaposan meg is fizette az árát, hiszen négy évvel korábban, a korzikai Calvi erődjének ostroma során már elveszette a jobb szemét is. Sebesüléseiből fakadó testi fogyatékosságai ellenére, továbbra is ugyanaz a merész stratéga és bátor katona maradt, aki korábban volt. Az egyszerű tengerészek bálványozták, beosztott kapitányaival pedig egyfajta testvériséget alkottak, amit csak Band of Brothers néven emlegettek. Nemcsak felettesük, hanem a barátjuk is volt, akiért tűzbe mentek volna.

Horatio Nelson admirális (1748-1805)

A hat hajóból álló kötelék zászlóshajója a 74 ágyús HMS Vanguard volt, amelyhez a HMS Alexander és a HMS Orion csatlakozott, a HMS Emerald és a HMS Terpsichore fregattal, valamint a HMS Bone Citoyenne slooppal. Május 9 – én haladtak át a Gibraltári-szoroson, de amikor május 21 – én elérték Toulont térségét, lecsapott rájuk egy erős vihar, ami nemcsak szétszórta Nelson hajóit, hanem a Vanguard súlyosan meg is rongálódott és napokba telt, amíg megjavították eltört árbocait. Ez a késlekedés éppen elég időt adott a franciáknak, hogy zavartalanul elinduljanak Egyiptom felé. A sietősen elvégzett javítások után visszatérve, Nelson látta, hogy az inváziós erő kicsúszott a kezei közül, de ennél még bosszantóbb volt, hogy fregattjai elszakadtak hajórajától, így ezek híján, nem tudott hatékony felderítést végezni. (III. Ferdinánd nápolyi király félve a franciák megtorlásától, nem bocsátotta rendelkezésére flottáját.) Némi vigaszt nyújtott viszont, hogy időközben megérkezett az erősítés Gibraltárból, további tizenegy 74 ágyús sorhajó, a HMS Zealous, a HMS Minotaur, a HMS Goliath, a HMS Theseus, a HMS Audacious, a HMS Swiftsure, a HMS Culloden, a HMS Bellerophon, a HMS Majestic, a HMS Mutine, a HMS Defence, valamint az 50 ágyús HMS Leander formájában.  Nelsonnak most már volt elegendő ereje, hogy harcba bocsátkozzon az ellenséggel.

Az innen – onnan, kikötőkben és más hajóktól összeszedett információk alapján arra a következtetésre jutott, hogy Bonaparte valószínűleg Egyiptom, ezen belül Alexandria felé tarthat és legalább ötnapos előnye van, így ő is egyenesen arrafelé vette az irányt. Valójában  az előny alig kétnapos volt, ráadásul a britek mindenféle kitérő nélkül egyenesen Egyiptomba hajóztak és így megelőzték a franciákat. Június 22 – én éjszaka a két flottakötelék elhaladt egymás mellett, anélkül, hogy észrevették volna egymást. Amikor Nelson 28 – án elérte Alexandriát, a kikötő még üres volt, ezért csalódottan visszafordult, hogy Szicíliában készleteket vegyen fel. Csak azután fordult vissza, miután végre sikerült megbízható információkat szereznie az ellenség mozgásáról.

Alexandria ekkorra már tele volt szállítóhajókkal, de Brueys sorhajói nem voltak sehol. Nelson persze tudta, hogy nem lehetnek messze és a felkutatásukra indult, hátrahagyva a Swiftsure – t és az Alexandert, hogy megfigyeljék a kikötőt. Végül augusztus 1 – én kora délután a Zealous őrszeme meglátta az Aboukir-öbölben horgonyzó francia flottát. Nagyjából ebben az időben vette észre őket a Heureux megfigyelője is az árbockosárból.

A briteknek nem voltak megbízható térképeik az Aboukir-öbölről és Nelsonnak ennek tudatában kellett megterveznie az akciót. Eszerint csatasorával végighajózik a franciák vonala mellett és annak elejére, valamint a L’Orient által uralt közepére koncentrál majd. Tudta, hogy az uralkodó, északkeleti szél miatt, a francia csatasor vége, nem tud majd érdemben beavatkozni. Harci alakzatba felfejlődött hajóit - amelyek fegyverzetüket tekintve nagyrészt azonos kategóriába tartoztak várható ellenfeleikkel -, úgy akarta elosztani, hogy lehetőleg mindegyik francia sorhajót legalább két brit egység tudja egyszerre tűz alatt tartani, a hatalmas L’Orientet, viszont legalább három.

A végső eligazításra a Vanguard fedélzetén tartott vacsorán került sor, aztán megkezdődtek az előkészületek a támadásra. Ilyenkor az ütegfedélzetekről minden felesleges tárgyat eltávolítottak, a padlót fűrészporral szórták fel, (a korabeli hadihajók belső felületei többnyire sötétvörösre voltak festve, hogy ne legyen annyira feltűnő a kiömlő vér látványa) és a brit tengerészek dupla adag rumot is kaptak. (évtizedekkel később, amikor bevezették a legénység számára is az egységes egyenruhát, csata előtt tiszta ruhát is osztottak) Mivel már esteledett, Nelson utasítására a hátsó árbocokra fehér fényű lámpákat függesztettek és a taton lévő zászlórúdra felhúztak egy jókora fehér lobogót, hogy ha beáll a sötétség meg tudják különböztetni a saját hajóikat a hasonló, sárga – fekete festésű ellenségtől.

A britek hirtelen feltűnése nyomán zavar támadt a franciáknál. Brueys azonnal megpróbált mindenkit visszarendelni a partról, de ez nem igazán sikerült idő híján, ezért a fregattok legénységeiből csoportosítottak át embereket a sorhajókra, hogy legalább az ágyúknál elegendően legyenek. A kapitányokat a L’Orientre hívta, megbeszélést tartani és azt javasolta nekik, hogy azonnal induljanak Korfu irányába, de Blanquet admirális ellenvetésére, hogy nincs elegendő ember a hajók kezelésre, ezt végül kénytelen volt elvetni. Addig is kiküldött két kisebb vitorlást, hogy azok próbálják a briteket a sziklákra csalni, azok azonban nem dőltek be a trükknek. Amikor Nelson hajói váratlanul lelassítottak, felcsillant a remény, hogy talán aznap már nem lesz csata, mivel akkoriban sötétedés után a rossz látási viszonyok miatt nem bocsátkoztak harcba a tengeren. Azonban Nelson arról volt híres, hogy fittyet hány a bevett tradíciókra és eszében sem volt időt hagyni a meglepett franciáknak, hogy jobban felkészüljenek. Valójában mindössze azért fogta vissza hajóit, hogy csatasorba rendezze őket, majd felvonva a harci lobogókat támadásba lendült. Eközben Brueys és kapitányai még mindig tanácskoztak, majd amikor az ágyúdörgés hallatán végre ráeszméltek, hogy a britek megindultak ellenük, sietve visszatértek hajóikra és a csónakokból teli torokból kiabálva utasították a tengerészeiket, hogy viszonozzák a tüzet.

A franciák biztosak voltak benne, hogy a Guerrier és a zátonyok között nem lehet áthatolni, de a Zealous parancsnoka Samuel Hood észrevett egy keskeny, hajózható sávot, ami elkerülte a figyelmüket és ezt kihasználva behatolt a francia csatasor védtelen, part felőli oldalára. Ez ugyan nem volt benne az eredeti haditervben, de Hood jól ismerte Nelson gondolkodását és tudta, hogy egyáltalán nincs ellenére merész húzása. Kisvártatva a Zealous nyomában haladó Goliath és Orion is átjutott, majd a Theseus, és az Audacious is, így Nelson túloldalon előrenyomuló egységeivel, kereszttűzbe vették az ellenséget. A Serieuse fregatt és a Hercule ágyúnaszád bátran szembeszállt ugyan a behatolókkal, de az Orion percek alatt ronccsá lőtte őket és csak a naszádnak sikerült időben visszahúzódnia, a fregatt viszont gyorsan elsüllyedt a sekély vízben, legénysége pedig kimenekült a partra. A franciák bátran harcoltak, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a britek képzettség és tűzerő tekintetében óriási fölényben vannak.

Nelson a csata elején megsebesült le kellett vinni a fedélzetről. Fejét és arcát elöntötte a vér, mindenki – ő maga is -  azt hitte a sérülése végzetes, de a Vanguard sebésze megállapította, hogy a seb csúnyább mint amilyen veszélyes és miután összevarrta, megpróbálta rávenni, hogy pihenjen. Az admirális persze nem volt hajlandó veszteg maradni és amikor 21 óra körül jelentették  neki, hogy a L’Orient ég, vastag kötéssel a fején - amelytől alig látott -, felkísértette magát a fedélzetre, hogy ő is megnézze.

A L’Orient valóban nagy bajban volt, de annak ellenére, hogy tűzerejének legfeljebb a felét tudta kihasználni, sokáig hevesen és eredményesen védekezett. A vele tűzpárbajt vívó Bellerophon és a Majestic közül előbbit annyira megrongálta, hogy Darby kapitány elvágatta árbocait vesztett hajója horgonyköteleit és kivált a harcból. Helyét azonban hamarosan átvette az időközben Alexandria felől befutó Swiftsure és az Alexander. Utóbbi sikeresen beférkőzött a L’Orient és a szomszédos Tonnant közé, majd folyamatosan gereblyéző tűzzel árasztotta el mindkettőt. Az egyik ilyen sortűz végezetesen megsebesítette Brueys admirálist, aki ekkorra már két másik komoly sebet is kapott. A harmadik lövedék derekánál érte és kishíján kettévágta. Borzalmas sebe és fájdalmai ellenére nem engedte, hogy levigyék a fedélzetről, hanem egy székhez kötöztette magát és így vérzett el.

Hogy a L’Orient végzetét okozó tűzvész pontosan mikor, hol és mitől tört ki, arról a szemtanúk eléggé ellentmondásosan nyilatkoztak. Valószínűleg nagy szerepe volt benne annak, hogy a viharvert hajó festését csak röviddel a csata előtt fejezték be és az még szinte ragadt. Ráadásul a maradék festékkel és terpentinnel teli kádak, vödrök, egyéb eszközök is ott maradtak a fedélzeten, mert már nem volt idő eltávolításukra. Mindez ideális alapot jelentett egy tűzvészhez, ami be is következett. A lángok villámgyorsan terjedtek és hamar elérték a kötélzetet, majd a hatalmas vitorlákat is. A legénység megpróbálta az oltást, de a tűz hevessége, a folyamatos ágyú és muskétatűz miatt vödrökkel ez lehetetlen feladat volt, a fából készült, kézi vízpumpákat pedig szilánkokra zúzták az ágyúgolyók. Casabianca kapitányt akkor látták utoljára, mikor elrohant intézkedni a lángoló tatfedélzet irányába. Ekkor érhette a végzetes lövés, ami vagy rögtön végzett vele, vagy cselekvésképtelenné tette. A L’Orient fedélzetét teljesen elborította tűz és csak idő kérdése volt, mikor éri el a lőportárolókat. Amikor már látszott, hogy nem lehet megfékezni, a legénység hátrahagyva a sebesülteket, menekülőre fogta.  Ekkor játszódott le egy legendássá vált epizód, amikor a menekülők megpróbálták magukkal vinni Casabianca kapitány tízéves fiát Giacomtét, aki hajósinasként szolgált a zászlóshajón. Apja igyekezett biztonságba helyezni egy védett helyen és lelkére kötötte, hogy csak az ő személyes parancsára hagyhatja azt el. A történet szerint a fiú, nem volt hajlandó apja engedélye nélkül elmozdulni onnan, hiába kérlelték társai, így végül kénytelenek voltak hátrahagyni. (a sztori erősen kiszínezett változata alapján írta 1826 – ban Felicia Dorothea Hemans, Casabianca című híressé vált, romantikus költeményét) A legénység úszva, vagy a sodródó roncsdarabokon próbált partra jutni, Honore Gantenaume kapitány, Brueys vezérkari főnöke néhány társával, egy félig elégett csónak roncsára kapaszkodva igyekeztek minél távolabb kerülni a máglyaként égő vitorlástól. A közelben harcoló hajók személyzete látva a közeledő katasztrófát, függetlenül attól, hogy melyik harcoló félhez tartoztak, horgonyköteleiket elvágva ugyancsak menekülőre fogták.

22 óra körül érte el a tűz a két lőporraktárat. Ezek a hajó vízvonal alatti, legvédettebb részén voltak az orrban és a tatnál. Belépni csak posztópapucsban, üvegezett lámpással lehetett, hogy még véletlenül se keltsenek szikrát egy vasalt csizmasarokkal, vagy gyertyával. A L’Orient  - ből hangos dördülés, gomolygó lőporfüst kíséretében hatalmas, vörös lángtorony lövellt ki, bevilágítva az egész öblöt és egy kb. 1000 méter átmérőjű körben mindent beterített égő fával, fémtörmelékkel és emberi testrészekkel. A csaknem 15 tonnás, masszív kormánylapát még ennél is távolabb repült…

A L’Orient pusztulása George Arnald festményén

A robbanás után majdnem fél órára még a harc is abbamaradt, nemcsak a sokkoló látvány miatt, hanem mert a jégesőként alázúduló roncsok keltette tüzeket sürgősen el kellett oltani. Ahogy aztán a harcolók magukhoz tértek a csata újult erővel folytatódott és egészen másnap kora reggelig tartott, ekkorra a Tonnant kivételével az összes még akkor is harcoló francia hajó megadta magát. A Tonnant csak augusztus 3 – án kapitulált hivatalosan, amikor bátor kapitánya Aristide Aubert Du Petit Thouars, akinek mindkét lábát és mindkét kezét ellőtték, belehalt sérüléseibe és helyettese átadta kardját a fedélzetre érkező brit küldöttségnek.

Villeneuve ellentengernagy, az egész csatát lényegében kénytelen volt tétlenül végignézni a kedvezőtlen széljárás miatt, éppen úgy, ahogy arra Nelson számított. Hajói közül, csak Generaux tudott rövid időre bekapcsolódni a harcba, de csak néhány sortűzre futotta tőle az arra sodródó Bellerpohonra, amelyek már nem okoztak számottevő károkat benne. Amikor a széljárás kedvezőre fordult, Villeneuve ezt kihasználva, a Guillaume Tell – el, a Generaux – val, valamint a Diane és a Justice nevű fregattokkal elhagyta az öblöt és Kréta felé menekült. Nelson megtiltotta az üldözésüket.

A csata után az Aboukir–öböl gyászosan festett.(a víz még hetekkel később is holttesteket és roncsokat mosott partra) Az Abu Quir–sziget helyőrsége csak 8 – án adta meg magát, ezután a britek az apró földdarabot átkeresztelték Nelson szigetére és manapság is így hívják. A győztesek számba vették a veszteségeket és a hadizsákmányt. A britek nyilvántartásaik szerint 677 halottat és 218 sebesültet vesztettek, a franciák veszteségeiről viszont nincs pontos adat, de 2000 és 5000 fő közé teszik. Ugyanígy azt sem tudni pontosan, hogy a L’Orient fedélzetén hányan vesztek oda, mert a britek csak azt a 70 túlélőt említik akiket ők mentettek ki, de ennél valószínűleg jóval többen partra juthattak személyzetéből. (mások pedig eleve a parton rekedtek még a csata előtt) A francia foglyok közül az egyszerű tengerészeket kiszállították a partra és elengedték (őket később, hajók híján Bonaparte besorozta a seregébe) 200 kivételével, akikre szükség volt az elfogott hajókon. A tiszteket Gibraltárba szállították, de addig is Nelson többször megvendégelte őket a Vanguard fedélzetén.

A még a csata elején mozdíthatatlanul zátonyon ragadt Cullodent levontatták a szikláról és a súlyosan sérült Bellerophonnal (ez a hajó viszi majd sok évvel később Szent Ilona szigetére a száműzött Napóleon császárt), Majestic - kel és a Vanguard – dal együtt ideiglenesen kijavították. Átvizsgálás után ugyanígy tettek a legjobbnak talált francia hajókkal is.  A teljesen használhatatlannak ítélt Heureux - t, Guerrirert, Mercure – t miután alaposan kifosztották, ott helyben felgyújtották, a többit pedig Saumarez kapitány parancsnoksága alatt, az Orion felvezetésével Gibraltárba vitték. A régi Peuple Souverain kijavítása után ott is maradt, Guerrier - re átkeresztelve mint őrhajó, mert már túl öregnek tartották, hogy az első vonalban szolgáljon. A Conquerant és az Aquilon, (utóbbi Aboukir néven) teljes újjáépítése után a Királyi Haditengerészetben szolgált tovább, akárcsak a Tonnant, a Spartiate és a Franklin (Canopus néven). Közülük később több is harcolt Trafalgárnál, egykori tulajdonosai ellen. Az elfogott hajókért egyébként a brit hajók legénysége jelentős jutalmat kapott, amelynek mértéke függött az adott hajó méretétől és értékétől.    

Egy különleges koporsó

A brit Admiralitás hivatalosan csak október 2 – án értesült az aboukir – i győzelemről (addig csak kétes hitelességű pletykák terjedtek a csatáról), így miután Thomas Bladen Capel hadnagy a HMS Mutine parancsnoka megérkezett Londonba és jelentést tehetett Lord Spencernek, Admiralitás Első Lordja elájult örömében… A jelentős késedelem oka az volt, hogy a hírrel eredetileg hazaküldött HMS Leandert Krétánál elfogta a Generaux, legénysége pedig fogságba esett. (A hajón alig egy esztendő múlva, már ismét brit lobogó lengett.)

Bonaparte jóval hamarabb, már augusztus 14 – én értesült a vereségéről és tudta, hogy a francia flotta ezzel teljesen kiszorult a Földközi-tengerről, ő pedig csapdába esett. Nem adta fel és Szíria irányába próbált kitörni, de Akkon erődjénél elakadt és megtizedelt seregével kénytelen volt visszatérni Egyiptomba. Innen, 1799 decemberében váratlanul hazatért és a direktórium egyre ingatagabb helyzetét kihasználva puccsal átevette a hatalmat, mint első konzul. (a két másik konzul szerepe minimális volt…) Egyiptomban hátrahagyott hadserege fokozatosan felmorzsolódott a britekkel szövetséges törökök támadásai során és 1801 nyarán kapitulált.

1805 – ben Bonaparte immár császárként elszánta magát a Brit-szigetek inváziójára. Ekkorra a francia flotta összeszedte magát, ráadásul miután legidősebb bátyját Josephet a spanyol trónra ültette, Napóleon rátette kezét a jelentős erőt képviselő spanyol hajóhadra is.

A nagy visszavágóra 1805. október 21 – én Trafalgarnál került sor, ahol a brit főparancsnok ismét Nelson volt, ellenfele pedig Pierre–Charles Villeneuve. Az ütközet ismét katasztrofális francia vereséggel végződött. Villeneuve fogságba esett és hamar kiszabadult ugyan, de nem tudta feldolgozni az újabb szégyent és alig egy év elteltével öngyilkos lett.

Nelson elesett a csatában, de ő legalább abban a boldog tudatban halt meg, hogy döntő győzelmet aratott. A legvitézebb brit admirális a Szent Pál-székesegyházban nyugszik, abban a III. György által adományozott fekete márványszarkofágban, amelyet még VIII. Henrik kobzott el Wolsey kardinálistól és évszázadokig a királyi kincstárban őrizték. A szarkofágba helyezett ólombélésű koporsó, egy szépen faragott kisebb fakoporsót rejt, amelyet Nelson Benjamin Hallowelltől, a HMS Swiftsure kapitányától kapott és teljes egészében a L’Orient főárbocának egy jókora darabjából készült, amit a csata után emeltek ki a vízből. Az admirális egyébként kifejezetten örült barátja bizarr ajándéknak, annyira, hogy több útjára is magával vitte és egy ideig a kabinjában tartotta

Nelson különleges koporsójának díszítései

Az Aboukir-öböl manapság már messze nem olyan elhagyatott vidék, mint 1798 – ban volt, azóta gyakorlatilag Alexandria részévé vált és kedvelt turisztikai célpontnak számít. A környék fontos régészeti lelőhely, de magának az öbölnek átkutatására, csak 1998 - 99 folyamán került sor, amikor Franck Goddio francia tengeri régész alaposan átvizsgálta a tengerfeneket és az akkor elsüllyedt hadihajók, így a L’Orient régóta keresett maradványait is megtalálta. Brueys admirális egykori büszke zászlóshajójának lényegében, csak a középső része maradt meg, orra és tatja szinte teljesen megsemmisült. Ebből arra lehet következtetni, hogy a L’Orientet valójában nem egy, hanem két, szinte egyidőben bekövetkező robbanás pusztította el. A roncsban nemcsak rengeteg emberi maradványt, hanem nagymennyiségű, különféle aranypénzt is találtak, amelyek valószínűleg részben a máltai hadizsákmányból származhatnak. Legutóbb 2000 – ben Dr. Paolo Gallo  olasz régész Nelson szigetén végzett feltárást és ennek során rábukkantak mintegy harminc, többségében az 1798 – ban elesett személy sírjára. Az áldozatok ruhájuk maradványai alapján tisztek, tengerészek, illetve tengerészgyalogosok voltak, de volt közöttük két nő is és gyerekek is. (a nők talán tisztek feleségei lehettek, mivel nem volt ritka, hogy elkísérték férjüket, de hivatalosan nem szerepeltek a nyilvántartásokban) Csak egy személyt, James Russel parancsnokot sikerült azonosítani egyértelműen. Őt és társait 2005 áprilisában az alexandriai Chatby Commonwealth katonai temetőben helyezték végső nyugalomra teljes katonai tiszteletadás mellett.  (a szertartáson az egyiptomi hadsereg és a brit kormány képviselőjén kívül jelen volt a HMS Chatham fregatt legénységének küldöttsége és Russel parancsnok egyik leszármazottja is).


 

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 06. 10., 14:42
Lynx harcjárművel hajtott végre éleslövészetet az MH Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandár Tatárszentgyörgyön. A szcenárió keretében nemcsak lőttek az ellenségre, hanem a visszavonulást segítő köddel is zavarták őket.
2024. 06. 07., 14:52
Olaszországban és Svédországban bizonyítottak a Magyar Honvédség különleges műveleti katonái NATO gyakorlat keretében, ahol tömeges ejtőernyős ugrás, a logisztikai utánpótlás megszervezése, rajtaütés és beépített területen vívott harc szerepelt a feladataik között, de éleslövészeten is megmutatták felkészültségüket.
2024. 05. 28., 13:25
A Roszatom nukleáris üzemanyagot gyártó részlegéhez, a TVEL-hez tartozó Csepecki Gépgyárban megkezdték azoknak a speciális spirálbordás titáncsöveknek a gyártását, amelyek a világ majdani legnagyobb atomjégtörő hajóján a gőzfejlesztők szerkezeti merevségét biztosítják.
2024-06-05 13:05:43
Átalakulás kiképzés által, avagy transformation through training – ez a NATO Összhaderőnemi Kiképző Központ (NATO JFTC) mottója, amely többek között a védelmi szervezeten belüli közös és nemzeti kiképzéssel, a koncepciófejlesztéssel, illetve az interoperabilitás elősegítésével foglalkozik.
2024-05-27 12:25:53
Megvan a következő magyar űrhajós! Kapu Tibor lehet az a magyar, aki a világűrbe mehet - jelentette be közösségi oldalán Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter. A Magyar Honvédség nagy szerepet vállalt az űrhajósok felkészítésében.
2024-05-21 16:29:52
A NATO Kooperatív Kibervédelmi Kiválósági Központ 2010 óta szervezi meg éves Locked Shields gyakorlatát. Magyarország az idén is sikeresen képviseltette magát a nemzetközi megmérettetésen, mely ezúttal négy napon át, 40 ország 18 csapatának, közel négyezer szakértőjének részvételével zajlott. A magyar csapat az előkelő negyedik helyen zárt.
2024-05-09 15:29:15
Létrejött a közös munka konkrét lépéseinek menetrendjét is tartalmazó együttműködési nyilatkozat a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó Védelmi Innovációs Kutatóintézet NZrt. (VIKI) és a SAAB svéd vállalatcsoport között – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
2024-04-30 13:06:45
A magyar kormány és a magyar emberek a békében érdekeltek. A Magyar Honvédség képes megteremteni és megvédeni a békét – hangsúlyozta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter április 29-én, a Veszprém vármegyei Hajmáskéren, a Nullponti Lő- és Gyakorlótéren, egy páncéltörő-képesség hatásbemutató gyakorlat előtt.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 06. 20., 10:17
Carl Gustaf M4-es típusú páncéltörő fegyverrel tartottak éleslövészetet az MH Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandár 1. Gránátos Zászlóalj katonái a táborfalvai lőtéren.
2024. 06. 18., 11:47
A Bálna Honvédelmi Központ mellett a RepTár Szolnoki Repülőmúzeum, a börgöndi repülőtér és a Pintér Művek Haditechnikai Park is várja a haditechnika iránt érdeklődőket június 22-én, a Múzeumok éjszakáján.
2024. 06. 14., 14:19
A hajdúszoboszlói Hőgyes Endre Gimnázium is bekapcsolódott a Honvéd Kadét Programba.
2024. 06. 11., 13:54
Magas szintű szerb delegáció látogatása Magyarországon.