Marasesti – Ceausescu cirkálója

Románia fura ura

Nicolae Ceausescu 1918. január 26 – án az Olt folyó közelében fekvő Scornicesti faluban született, népes parasztcsaládban, a tíz testvér közül a harmadikként. Apja Andruta Ceausescu, vagyis „Andruta bá” földműves volt és pásztor, aki gyakran került összetűzésbe a törvénnyel. Nemcsak azért, mert megrögzött alkoholistaként rendszeresen agyba – főbe verte feleségét Alexandrinát és a gyerekeit, hanem, mert el – eltulajdonított egy – egy lovat, vagy tehenet.

Második fia Nicolae mindössze négy elemit végzett, aztán egy bukaresti cipészműhelybe került inasnak, de sohasem lett belőle mester, mert suhancként hamar a külvárosi, utcai bajkeverők egyikévé vált, majd miután beszippantotta az illegális kommunista mozgalom, már nemcsak kisebb lopásokért és verekedésekért került többször is rács mögé, hanem röplapozásért és erőszakos kommunista agitációért is. (a börtönélet cseppet sem volt kellemes, de alaposan megedzette és a mozgalmárkodás amúgyis sokkal jobban tetszett neki, mint a cipők és csizmák talpalása…) Ez az úgymond „a dolgozó népért való küzdelem és szenvedés”, később a személye köré költött legendárium egyik meghatározó elemévé alakult és megvolt az a haszna is, mert amikor 1943 – ban éppen Targu Jiu – ban (Zsilvásárhely) ült, cellatársa az a Gheorgie Gheorgiu-Dej volt, aki a háború után, miután szovjet segítséggel sikerült száműzetésbe kényszeríteni a fiatal I. Mihály királyt és később megszabadulnia pártbeli riválisaitól, az ország tényleges urává lett. A fiatal Ceausescut a pletykák szerint azért karolta fel, mert minden nap nagyon szépen kitisztította Dej cipőit a fogság ideje alatt…

Nagyhatalmú pártfogója és az egyre növekvő szovjet befolyás révén, tanulatlansága ellenére, előbb a Kommunista Ifjúsági Szervezet (UTC) vezetője, majd a teljes kommunista hatalomátvétel után, 1947 – től mezőgazdasági, 1950 és 54 között pedig honvédelmi miniszterhelyettes lett, méghozzá egyből altábornagyi rangban, anélkül, hogy valaha egy percig is katona lett volna. Ezekben az években alaposan kivette a részét a parasztok szövetkezetekbe kényszerítéséből is, így nem véletlen, hogy csillaga gyorsan emelkedett a kommunista hierarchiában. Bekerült a Román Munkáspárt (a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt egyesülése után ez lett az állampárt neve) Politikai Bizottságába, majd a Központi Bizottság titkára lett, ezzel lényegében a párt második emberévé vált. Ekkor már egy ideje a felesége volt Elena (született Elena Petrescu), az egykori takarítónő (mellette félállásban időnként prostituált…), akit még a harmincas évek végén ismert meg. A hozzá hasonlóan gátlástalan asszony életre szóló társa, cinkosa, sőt idővel informálisan a helyettese lett, legalább akkora hatalommal, mint az övé.

Amikor Dej 1965 márciusában, egy moszkvai látogatása után váratlanul meghalt (állítólag a KGB tette el láb alól radioaktív anyag segítségével), Ceausescu lett az örököse a párt élén - amelynek nevét hamarosan újra Román Kommunista Pártra változtatta -, majd némi politikai manőverezés után egyszemélyben ő lett az államfő is.

Eleinte népszerű volt, mert enyhített elődje keményvonalas módszerein és valamivel nagyobb szabadságot engedett a lakosságnak, de utasítására a hírhedt Securitate, vagyis a titkosrendőrség idővel szó szerint, totális ellenőrzése alá vonta az élet és a gazdaság minden területét.

Folytatta a Dej uralma alatt elkezdett, Moszkvától látszólag függetlenedni vágyó, nyugat felé nyitottabb politizálást. A később egykori bizalmasa, az 1978 – ban nyugatra szökött román kémfőnök, Ion Mihai Pacepa altábornagy által leleplezett és Horizont néven ismertté vált tudatos imázsépítés sokáig rendkívül sikeresnek bizonyult. Ennek révén Ceausescu a kapitalisták kedvenc kommunistája lett, akit mindenhol szívesen láttak és elnéző mosollyal fogadták mind az ő, mind a felesége primitív, gyakran kifejezetten bunkó viselkedését. Nemcsak értékes ajándékokkal halmozták el őket, de az egyébként férjéhez hasonlóan elképesztően műveletlen, de ennek ellenére mégis tudományos babérokra vágyó Elena asszonyt különféle tudományos és díszdoktori címekkel, oklevelekkel is. (Ezekkel aztán büszkén teleagatta irodája falát…) Ceausescu a számos szovjet és hazai mellett, több nyugati kitüntetést is megkapott, így a francia Becsületrendet, de a norvég Szent Olaf Rendet is. Személyesen fogadta II. Erzsébet angol királynő (ő mondjuk nem volt különösebben elragadtatva a házaspártól…) és többször is járt a Fehér Házban, ráadásul Richard Nixon, majd Jimmy Carter elnökök nemcsak fogadták, hanem el is látogattak Bukarestbe, ahol aztán szuperlatívuszokban méltatták az egykori cipészinas államférfiúi nagyságát. Ami azonban ezeknél sokkal fontosabb, hogy 1975 – ben Románia az USA – tól megkapta a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt és dőlni kezdtek a nyugati hitelek is, amelyek többnyire aztán teljesen értelmetlen, soha meg nem térülő nagyipari beruházásokra folytak el és idővel óriásira növelték az államadósságot.

A nagy függetlenség és nyugatbarátság azonban csak látszat volt, mivel Ceausescu mindent Moszkva tudtával és beleegyezésével tett, hiszen a Szovjetunió is jelentős hasznot húzott a nyugati politikusok azon hitéből, hogy Ceausescu segítségével megtörhetik a kelet-európai szovjet hegemóniát. Románia legálisan hozzájuthatott olyan fejlett nyugati technológiákhoz, amelyekről a szocialista tábor többi tagja csak álmodozhatott, de ez nem volt elég, mert a román hírszerzés szinte nagyipari méretekben végezte a technológiai kémkedést és ennek eredményeiből a persze a keleti vörös óriás is busásan profitált.

Tank, repülőgép, helikopter, atombomba…

A többi szocialista országhoz hasonlóan Romániában is a nehézipar fejlesztése volt az elsődleges. Egyre – másra létesítették az ipari üzemeket, amelyek gyártósorainak terveit és magát a gyártási technológiát is gyakran úgy lopták nyugatról, hiszen így sokkal olcsóbb volt, mintha megvásárolták volna.

A román hadiipar elsősorban kézifegyvereket, tüzérségi eszközöket, egyéb katonai felszereléseket, de biológiai és vegyi harcanyagokat is előállított. (Románia a nyolcvanas évek második felében, a világ ötödik legnagyobb fegyverexportőre volt.) Talán meglepő és bizarr de tény, hogy Ceausescu hazáját atomhatalommá akarta tenni, mert számára az atomfegyver birtoklása nemcsak presztizsnövekedést jelentett volna, hanem zsarolásra is használni akarta egyes szomszédok (főleg az általa különösen utált Magyarország), de még a szovjetek felé is. Azt a mai napig sem lehet pontosan tudni, hogy az 1989 decemberében bekövetkezett bukásáig ezen a téren meddig jutott, de az tény, hogy minden követ megmozgatott ennek érdekében. Pakisztánból kívánta beszerezni a bombagyártás technológiáját és erről egyeztetett is Zulfikar Ali Bhutto miniszterelnökkel. Amint pedig kezdett hatalma meginogni, egyre gyakrabban már nyíltan fenyegetőzött is az atomfegyverrel. (többek között az 1988 augusztusában Aradon tartott találkozón, amely közte és Grósz Károly akkori magyar miniszterelnök között zajlott)

A hagyományos, de a vegyi és biológiai fegyverek legfőbb felvevő piaca a harmadik világ, ahogy akkoriban nevezték, az úgynevezett „fejlődő országok”, valamint KGB által patronált terrorista szervezetek voltak, amelyeknek többnyire ugyancsak szovjet zsoldban álló vezetői, mint Kadhafi ezredes, vagy Jasszer Arafat szívesen megvásároltak mindent amivel ölni lehetett. A mennyiség jóval fontosabb volt számukra, a minőségnél, ráadásul dollárban fizettek, amiből sohasem volt elegendő a keleti blokkban. Ceausescu egyik vágyálma sok közül az volt, hogy betörjenek a nehézfegyverek piacára is, hiszen egy szállítmány harckocsiért, vagy páncélozott járműért jóval többet lehetett kérni, mint például a Kalasnyikov román verziójáért. A román hírszerzésnek sikerült hozzájutni a Közel-Keletről egy működőképes, brit gyártmányú Centurion harckocsihoz (Pacepa visszaemlékezés szerint, amikor kicsomagolták, falain még ott volt egykori személyzetének rászáradt vére), ez azonban bár bevált és sikeres típus volt, a hetvenes években már nem számított korszerűnek. Sokkal jobbnak ígérkezett az NSZK – ban a Krauss-Maffei által gyártott Leopard 2, ami akkoriban abszolút újdonság volt. Mivel azonban 800 lóerős dízelmotorjának gyártási jogait a cég nem volt hajlandó eladni, hát megszereztek egy kiselejtezett, de még működőképes, a korábbi, Leopard 1 – hez készült hajtóművet a sebességváltóval és ezt próbálták meg lemásolni, hogy a jövendő román tank szíve legyen. A dolog nem igazán sikerült és a többéves tervezés eredményeként, 1978 - ra megszületett TR-580 leginkább a szovjet T-55 erősen átdolgozott másolatának tekinthető, amelyet külsőre leginkább az oldalankénti hat futógörgőjéről lehet megkülönböztetni az eredeti típustól. A gyártást kínai segítséggel (a T-55 erősen lebutított kínai másolata a Type 59 volt) indították be, de a kis számban épült, TR-77 jelzésű – az üggyel - bajjal lemásolt német motorral szerelt nullszéria -, katasztrofálisnak bizonyult. Nemcsak orrán – száján eresztette az olajat, hanem az öntött páncéltornyok is rendszeresen megrepedtek és utólag, hegesztéssel kellett őket megerősíteni… A végleges, sorozatban gyártott verzióba a T-55 lemásolt hajtóműve került. Ceausescu reményeivel ellentétben nem lett belőle exportsiker és a román hadseregen kívül csak Egyiptomra sikerült egy nagyobb tételt rásózni, de ezekkel is annyi baj volt, hogy továbbadták őket Iraknak, ahol az Iránnal vívott háború miatt a harckocsi fogyóeszköznek számított.

Ugyancsak felemásra sikerült a repülőgépgyártás felfuttatása is. A holland – nyugatnémet Fokker-614, sugárhajtású szállító repülőgép terveit nem sikerült megszerezni, ráadásul a típus építését kb. egy tucat példány után abbahagyták. (a nyolcvanas évekre már erősen elavultnak számító, brit BAC 1-11román licencverziójából, a ROMBAC 1-11 – ből mindössze tíz épült) A Jugoszláviával közösen fejlesztett IAR-93 Vultur (Jugoszláviában J-22 Orao) támadó repülőgépet a két ország kivételével sehol sem rendszeresítették, mivel képességei fedélzeti radar híján, eléggé korlátozottak voltak. Viszont a Varsói Szerződés tagállamai közül mégis Románia volt az egyetlen, amely nyugati eredetű eszközöket állított hadrendbe, mert a brassói repülőgépgyárban licenc alapján gyártani kezdték az Alouette III Astazou könnyű (IAR-316), majd az SA 330 Puma (IAR-330) közepes helikoptert. Természetesen Ceausescu nagyratörő terveiből nem maradhatott ki a flotta sem…

A 999 – es cirkáló

Miután a Románia 1968 augusztusában a Varsói szerződés többi tagállamával ellentétben nem vett részt Csehszlovákia megszállásában (Duna Hadművelet), sőt Ceausescu még élesen el is ítélte az akciót – újabb jó pontokat szerezve nyugaton -, Moszkvában állítólag komolyan felvetődött, hogy be kellene vonulni Romániába is, ahonnan egyébként még 1958 – ban kivonták a szovjet csapatokat. Brezsnyev valódi szándékairól megoszlanak a vélemények, de Ceasusescu mindenesetre eldicsekedett vele, hogy ő beszélte le az akcióról a szovjet pártfőtitkárt, egy telefonbeszélgetés során. A paranoiára már akkor is igencsak hajlamos román diktátor ettől függetlenül azonban állandóan attól tartott, hogy Moszkva egyszer csak Alexander Dubcekhez hasonlóan őt is lecseréli egy lojálisabb emberre. (erre valóban volt terve a KGB – nek, Dnyeszter kódnévvel) Az 1970 – ben megalkotott és aztán folyamatosan egyre bővítgetett nemzetvédelmi stratégiában a saját lábán álló, önálló fegyveripar és az erős hadsereg mellett egy ütőképes úgynevezett regionális nagyflotta felállítása is szerepelt, amelynek Ceausescu elvárásai szerint vissza kellett volna vernie egy esetleges szovjet partraszállási kísérletet. Ambíciózus terv volt.

A román tengeri flotta abban az időben csak kisebb hadihajókból állt, amelyek részben szovjet, részben hazai gyártású járőrhajók, rakétás gyorsnaszádok és aknaszedők voltak, de 1984 – ben beszereztek melléjük egy Kilo-osztályú tengeralattjárót is. Ezek elvileg bőségesen elegendőek voltak a Fekete–tenger mindössze 245 kilométeres romániai partvidékének védelmére és ellenőrzésére. A még az egykori királyi flottából megörökölt, majd a szovjetek által elkobzott, de utóbb visszaadott öreg, olasz gyártmányú rombolókat (Marasesti, Regele Ferdinand és Regina Maria) ekkorra már szétbontották.

A megalomán flottaprogram egyéb mások mellett, mindjárt öt helikopterhordozó könnyűcirkáló építését irányozta elő, Ceausescu ugyanis nem érte be holmi rombolókkal, vagy fregattokkal. Ezeket az önállóság és függetlenség jegyében román mérnököknek kellett megtervezni és hazai üzemekben kivitelezni. A diktátor ezzel azt is meg akarta mutatni, mennyire fejlett és mire képes a román ipar, természetesen az ő jóvoltából. Azt talán mondani sem kell, hogy a vágyott hadihajóknak a legmodernebbeknek és minél félelmetesebbeknek kellett lenniük, ugyanakkor persze olcsónak is… így egyszerre… Akkoriban - persze csak szigorúan egymás között - a józanabb szakemberek felvetették, hogy szerencsére nem repülőgép-hordozóhoz támadt kedve az Elvtársnak (így nevezték általában Ceausescut).

A tervezési munkálatokkal a Galatiban működő IceProNav (Institutul de cercetare Pro i Proiectare pentru konstrukcii Navale) tervezőintézetet bízták meg - ez egyébként napjainkban is működik -, amely teherhajókra szakosodott. A 999 – es számú program (hivatalosan ICEPRONAV 999 cirkáló) vezetője Constantin Stanciu lett, akinek ugyan mintegy kétszáz szakember állt rendelkezésére, de nem lévén egyiküknek sem tapasztalata egy nagy hadihajó megtervezésében, alaposan fel lett számukra adva a lecke. A dolgukat csak tovább nehezítette, hogy számos tekintetben hiányoztak az alapvető technikai feltételek is. Például egész Romániában nem volt a hajótest hidrodinamikai teszteléséhez szükséges hullámmedence, így az erre vonatkozó vizsgálatokat külföldön, nevezetesen Dániában kellett elvégezni. Azért éppen ott, mert a dánok bocsátották legolcsóbban eszközeiket a román mérnökök rendelkezésére.

Egy ilyen kategóriájú hadihajó meghajtását általában gázturbinákkal oldották meg, csakhogy azok ára eléggé borsos volt, odahaza pedig nem tudták volna előállítani őket, ezért merőben szokatlan módon, a dízelmotoros meghajtás mellett döntöttek… A négy, egyenként 8440 lóerős D61 típusú motort a korabeli pletykák szerint eredetileg mozdonyokba szánták, de a valóságban a MAN L50/52 hajómotor licencváltozatai voltak. Az eredeti elgondolás szerint a négy motor, külön – külön hajtott volna egy – egy hajócsavart, hogy megspórolják a bonyolult erőátviteli rendszereket, de az évtizedekkel korábban népszerű, négycsavaros elrendezés ekkorra már erősen idejétmúltnak számított és kénytelenek voltak a CODAD (Combined diesel and diesel) rendszert alkalmazni. A párosával beépített hajtóművek bármelyike egy tengelykapcsoló révén leválasztható volt a hozzá kapcsolódó csavartengelyről szükség esetén. A maximális sebesség teljes meghajtással 27 (kb. 50 km/óra), két motorral kb. 15 csomó (kb. 28 km/óra) lett, vagyis jóval alacsonyabb (legalább 6 – 10 csomóval) mint a gázturbinával hajtott, hasonló méretű típusoké, a hatótávolsága pedig nagyjából 2800 kilométer.

A nem túl kifinomult vonalvezetésű, 144,6 méter hosszú hajótestre, meglehetősen ormótlan, többrészes felépítmény került, magas toronyárbocokkal és egyetlen, jókora, szögletes kéménnyel, amely a dízelmotorok kipufogócsöveit rejtette. A hátsó szekciót szinte teljes egészében a helikopterek számára kialakított leszállófedélzet és a dobozszerű hangár foglalta el. (egyesek azt mondták, hogy a 999 – es inkább néz ki konténerszállítónak, mint hadihajónak…)

A felépítendő cirkálókra szovjet eredetű fegyverzetet és elektronikát szántak, amelynek túlnyomó része a szólamok ellenére messze nem a legújabb, hanem a hatvanas évek technikáját képviselte, mert ez olcsóbb volt…

A legfontosabb és leginkább tiszteletet parancsoló a P-15M (SSN-2C Styx) hajó elleni rakéta volt, amelyből nyolc került telepítésre. (két nagy indítókonténer elől, kettő hátul) Ez még az elsőgenerációs szovjet hajóelleni rakéták közé tartozott és korai változata a román flottánál 1964 – ben rendszeresített Osa osztályú, rakétás gyorsnaszádokon már rendszerben állt. A leginkább tömzsi, deltaszárnyú repülőgéphez hasonlító rakéta (alapja az 1951- ben, mindössze egyetlen prototípust megért Jakovlev Jak-1000 elfogóvadász volt), több mint két tonnát nyomott és a méretes indítókonténerekbe, lehajtott szárnyakkal kettő fért el egymás felett. Szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétával startolt el, majd a célpontig folyékony hajtóanyagú rakétahajtóműve vitte, 0,9 Mach sebességgel. (az egyik legfőbb gyengeségének éppen a hajtóműve számított, mert hosszabb tárolás esetén az oxidálóanyagként használt salétromsav, gyakran szétmarta az üzemanyagtartály és a rakéta falát, majd kifolyva tüzet okozott) A fegyver Romániában rendszeresített exportváltozatának hatótávolsága kb. 40 kilométer volt, ennek kétharmada során a hajó Raduga radarjával végezték a célravezetést, a P-15M orrában lévő fedélzeti lokátor az utolsó tíz kilométeren aktiválódott. A mintegy 500 kilogrammos kumulatív, páncéltörő robbanófej elvileg akkora pusztításra volt képes, mint egy csatahajó páncéltörő gránátja. A nem túl kifinomult eszköz sokáig eléggé hatékonynak számított ugyan, de a nyolcvanas évekre már teljesen elavult.

A fő tüzérséget, a két elől elhelyezett torony AK-726 típusú, 76,2 mm – es, többcélú ikerlövegek alkották. A 45 lövés/perc tűzgyorsaságú, automata töltőrendszerrel felszerelt ágyúk hatótávolsága 15700 méter volt felszíni és 11000 méter légi célpontok ellen. A célzást alapvetően az MR-104 tűzvezető lokátorral, vagy a Prisma optikai irányzóberendezéssel, de szükség esetén akár hagyományos módon is elvégezhették. Ez sem számított modern eszköznek és a szovjet haditengerészet saját hajóin már a hatvanas évek közepén lecserélte a jóval hatékonyabb, 100 mm – es AK-100 - ra, de a Szovjetunió szövetségesei számára továbbra is exportálták.

A tengeralattjárók felderítésére, a hajófenékre telepített szonárt, elpusztításukra a parancsnoki híd előtti, két ötcsövű, RBU-1200 rakétavetőt vethették be. A fegyver szintén ősréginek számított, még az ötvenes évekből. A manuálisan betölthető (egyébként 73 kg – os), RGB-12 mélységi töltetek 30 kg – os robbanófejei 10 - 350 méteres mélységtartományban voltak a leghatékonyabbak. A két, három indítócsöves 533 mm – es torpedóvetők ugyancsak veterán darabok voltak, akárcsak 53/65 – ös, akusztikus torpedóik.

A 999 – es arzenáljának legmodernebb és vitathatatlanul legjobb komponense, a közelharcra, gyorsnaszádok, robotrepülőgépek, rakéták, de helikopterek ellen is eredményesen használható AK-630 volt. A 30 mm – es, forgócsöves gépágyú, az amerikai Phalanx szovjet megfelelőjének tekinthető. A hátsó felépítmény tetején lévő két pár távirányítású fegyvertorony egy – egy MR-123M tűzvezető radarral és SP-521 elektrooptikai célzórendszerrel volt összekötve. Ezek 4 -5 kilométerről voltak képesek befogni a kis magasságban, vagy a tenger felszínén nagy sebességgel közeledő célokat. Az AK-630 annyira jól bevált, hogy alaposan továbbfejlesztve manapság is az orosz hadihajók alapfelszereléséhez tartoznak.

Mivel az építendő új hajók helikopterhordozó könnyűcirkálónak lettek nyilvánítva, felszerelésükbe értelemszerűen két, vagy három helikoptert is szántak. Erre az IAR -316 - ot, a francia Alouette III Astazou könnyűhelikopter Brassóban, az IAR – nél (Industria Aeornautica Romana) gyártott változatát szemelték ki. A típus tengerészeti alkalmazhatósága eleve kérdésesnek tűnt viszonylag kis teljesítménye és teherbírása miatt. (az eredeti francia típusnak volt ugyan haditengerészeti verziója, de a brassói gyárban nem ez készült) Amennyire tudni lehet, mindössze annyi módosítást végeztek néhány gépen, hogy rotorlapátjaikat összehajthatóvá alakították a tároláshoz. (így elvileg három fért el a hajók hangárjában) Vontatott szonár és könnyűtorpedók rendszeresítéséről nincs információ, sőt akkor még nem voltak hajófedélzeti szolgálatra kiképzett gépszemélyzetek sem. Valószínűleg ezek a problémák vezettek ahhoz, hogy váltótípusként hamarosan az erősebb, szovjet Kamov Ka-126 (a nálunk leginkább permetezésre használt Ka-26 gázturbinás változata) merült fel, mivel ezt a szovjetekkel a KGST keretében kötött megállapodás értelmében ugyancsak Brassóban szándékoztak gyártani. A típusból azonban alig egy tucat épült 1989 decemberéig és Ceausecu bukása után több már nem is készült.

„Rohammunka”

Az eléggé hamar kiderült, hogy a tervezett öt cirkáló teljesen irreális, sőt még egyetlen példány megépítése is súlyos terhet jelent a román gazdaságnak. Ennek ellenére 1978. március 1 – én megtörtént a gerincfektetés a Konstancától 45 kilométerre, nyugatra fekvő Mangalia hajógyárában, amely akkoriban az ország egyik legnagyobb ilyen jellegű létesítménye volt. Az építés igencsak nyögvenyelősen haladt, gyakori, hosszabb - rövidebb leállásokkal. Annak ellenére ugyanis, hogy a program a prioritások közé tartozott, Ceausescu Romániájában egyszerre több rendkívül költséges projekt is futott, így gyakori volt a pénz és nyersanyaghiány, de megfelelően képzett szakemberek sem álltak rendelkezésre. Hogy mindez ne legyen elég, a pénzügyi és technikai nehézségek mellett a legfőbb probléma a Ceausescu házaspár volt akik csak tovább nehezítették a mérnökök dolgát.

 A cirkálót még azelőtt, hogy egyáltalán elkezdték volna rajta a munkálatokat, az Elvtárs rendeletileg elnöki hajóvá minősítette. Tette ezt annak ellenére, hogy protokolláris célokra, akkor már öt jacht állt rendelkezésére, de úgy vélte, hogy hadihajón még tekintélyesebbnek tűnik egy jövőbeni külföldi látogatáson, például az USA - ban. Ennek megfelelően az egyik, elvileg csak tiszti ebédlőnek szánt helyiség, tíz méter hosszú terem lett faburkolattal és gondosan faragott bútorokkal, alkalmassá téve a reprezentációra, a meghívott magasrangú vendégek elkáprázatására. De ez semmiség volt a két VIP lakosztályhoz képest, amelyeket külön Ceausescu és neje számára építettek. Mindegyik egy vendégfogadásra is alkalmas dolgozószobából, hálószobából és fürdőből állt. Természetesen itt sem takarékoskodtak a nemesfa burkolatokkal és a drága szőnyegekkel, falikárpittal, valamint minden elképzelhető luxussal, hogy az „haza atyja és anyja” jól érezzék magukat. Nicolae és Elena Ceausescu nem lettek volna azok akik, ha ebbe nem ütik bele az orrukat. Ha valami nem tetszett nekik azt haladéktalanul át kellett tervezni és alakítani, sőt legalább egyszer a kabinokat át is kellett helyezni máshová, ezzel teljesen kétségbeejtve a mérnököket. (Ugyanezt művelték a Bukarest közepén terpeszkedő Köztársasági Palota építése során is, amely miatt Bukarest óvárosának jelentős részét eldózerolták.) Utóbb aztán a rengeteg plusz költséget és bosszúságot okozó luxuskabinokat egyikük sem használta soha egyetlen alkalommal sem. Manapság a flotta által rendezett nyílt napokon a látogatók megnézhetik őket, mivel mindkettőt megtartották, többé – kevésbé az eredeti állapotában.

A hajótestet három év után, 1981 áprilisában bocsátották vízre, de csak négy évvel később, 1985. augusztus 2 – án került sor az avatóünnepségre, úgy, hogy azt is jó két hónappal el kellett halasztani, mert még 1985 júniusában kínos malőrre derült fény. A hajó ugyanis nem fért át a Mangaliát, a szemközti parton fekvő, Mai 2 településsel összekötő híd alatt és emiatt részben vissza kellett bontani az árbocokat, leszerelni az összes antennát és a kémény tetejét, de még így is alig két méter volt a felépítmény teteje és a vasbeton hídszerkezet között. Legalább két hónapra volt szükség ahhoz, hogy aztán minden rendszert visszaszereljenek a helyére, majd újra beüzemeljék őket. A 999 – est maga Ceausescu avatta fel, ezt a dicsőséget nem engedte át Elenának. Miután felolvasta hosszadalmas ünnepi beszédét, majd kiélvezte a hallgatóság kötelező skandálással színesített ütemes tapsát, a hajóhoz vágta a pezsgősüveget és elkeresztelte tágabban vett szülőföldje után Munteniára. Mindezek után, csak a hajó zászlaját felejtette el átadni Vasile Manole kapitánynak…

 A Muntenia valójában messze nem volt még kész. A P-15M rakéták még nem voltak telepítve, mivel javában folyt róluk az alkudozás Moszkvában. Addig is, jobb ötlet híján fából és bádoglemezekből készült maketteket helyeztek el a felépítményen, amelyek szürkére festve, távolról valódinak tűntek. Ennek az lett a vége, hogy a tárgyaláson a szovjet fél gyanakodva kérdőre vonta a román delegációt, hogy honnan szerezték a rakétákat (nyilván a Szovjetunióval akkor már akkor már nem túl szívélyes viszonyban lévő Kínára gondoltak, mint beszerzési forrásra, mivel ott is gyártották HY-2 néven). Ekkor aztán szégyenszemre be kellett vallani, hogy a fotókon csak makettek láthatók. A szovjet tárgyalópartnerek ennek hallatán Constantin Rusu ellentengernagy elmondása szerint (ő fiatal tisztként részt vett a tárgyalásokon), kishíján lefordultak a székről a nevetéstől. Végül csak valamikor 1986 második felére sikerült megegyezni, addig viszont maradtak a makettek.

A próbamenteket során a Muntenia számos rossz tulajdonságára derült fény. Mivel több mint 5500 tonnájával jócskán túlsúlyos volt, a teherhajókhoz tervezett dízelek lassan pörögtek fel, ugyanakkor falták az üzemanyagot, ha a 27 csomós, maximális sebességet sikerült nagy nehezen kipréselni belőlük. Kiderült, hogy az üzemanyagtartályokat is alulméretezték, de a legnagyobb bajnak mégis az bizonyult, hogy nemcsak nehézkesen manőverezett, hanem magas súlypontja miatt, egy nyugodt vízen végrehajtott forduló esetén is komolyan fennállt a borulás veszélye. Ezen aztán később a nehéz P-15M - ek felszerelése csak tovább rontott.

A nyilvánvaló hiányosságai ellenére a Muntenia 1985 végén szolgálatba állt, mint a román flotta új zászlóshajója, de viszonylag ritkán engedték ki a nyílt tengerre. Ceausescu mindössze csak egyszer tett látogatást a fedélzetén - ez is eléggé rövid volt -, amikor népes kíséretével megtekintett egy flottagyakorlatot. Dumitru Preda kapitány, az akkori első tiszt elmondása szerint, az Elvtárs számára meglepő módon újdonságnak számított, hogy a lövegtornyok forgathatók… Miután aztán a külön az ő számára rendezett riadógyakorlat során kellőképpen megcsodálta őket forgás és mozgás közben, azonnal helikopterre ült és távozott.

A súlyos stabilitási problémák miatt a hajót 1988 végén vissza kellett vinni a mangaliai hajógyárba, hogy a szükséges módosításokat elvégezzék rajta. Csakhogy a román gazdaság ekkorra már romokban hevert és pénz híján, amikor Ceausescu uralma 1989 decemberében csúfos véget ért, a hajón a munkálatok még el sem kezdődtek.

Bizonytalan jövő

Az új román államhatalom egy ideig nem igazán tudta mihez kezdjen a cirkálóval, amelynek fenntartása még úgy is drága volt, hogy szárazdokkban állt. 1990 májusában mindössze annyi történt, hogy Románia új urai, Ion Iliescu és Petre Roman (egyébként mindketten Ceausescu kegyvesztett, egykori emberei voltak) közösen döntöttek a hajó átkereszteléséről, a „forradalom” kirobbanásának helyszínéről Timisoaru - ra, azaz Temesvárra. Ezt a nevet azonban nem sokáig viselte - valószínűleg erősen románosítva is túl magyaros volt – és még ugyanazon év augusztusában átnevezték Marasesti – re, a királyi flotta egykori zászlóshajója után, majd hamarosan átminősítették rakétás rombolóvá.

Amint sikerült némi pénzt összeszedni, elvégezték a régóta halogatott módosításokat, így a toronyárbocokat könnyebb, rácsszerkezetűekre cserélték, megkurtították a kéményt és a P-15M – ek indítókonténereit lehelyezték a főfedélzetre. Emiatt a felépítmény és a helikopterhangár sarkaiból, de elől a hajótest széléből is jókora darabokat ki kellett vágni. A drasztikus beavatkozások nyomán a Marasesti nem lett szebb, a hangár tárolókapacitása is csökkent, de legalább már kevésbé volt borulékony, viszont ez a hajlama így sem szűnt meg teljesen, hiszen a más hadihajókon alkalmazott aktív stabilizáló ballasztrendszert annak idején kispórolták belőle…

A fegyverzet nagyrészt változatlan maradt, de az RBU-1200 – as rakétavetőket a modernebb, már tizenkét vetőcsővel és automata töltőrendszerrel ellátott RBU-6000 – re cserélték. Komolyan fontolgatták a hajó eladását is, de hiába kínálták fel eladásra a nemzetközi fegyverpiacon, senki sem mutatott érdeklődést iránta, így a román haditengerészet zászlóshajója maradhatott egészen 2004 – ig. 2001. április 1 – én újra átminősítették, ezúttal rakétás fregattá és az F111 hadrendi számot kapta, majd két évvel később, 2003 januárjában a román haditengerészet megvásárolt mellé két másik, de brit gyártású, Type 22-osztályú fregattot. A Regele Ferdinand (F221) az egykori HMS Coventry és a Regina Maria (F222), a volt HMS London nem jelentett semmilyen technikai előrelépést, mivel nagyjából egyidőben gyártották mindkettőt a Marasestivel, ráadásul a britek a fő csapásmérő erejüket jelentő Exocet és Seawolf rakétákat átadásuk előtt gondosan eltávolították róluk… (a két hajó beszerzésének értelméről és vételárukról a mai napig komoly viták vannak…)

A Marasesti több nemzetközi akcióban is részt vett, többnyire a Fekete-tengeren és néhányszor a Földközi-tengeren is. Kétségtelenül a leghosszabb küldetése az 1998 – ban tartott, Strong Resolve nemzetközi hadgyakorlat volt, a Vizcayai-öbölben. A nyugati kollégák érdeklődve szemlélték a behemót román hadihajót és igencsak megdöbbentette őket, amikor azt látták, hogy Preda kapitány és tisztjei, még mindig hagyományos papírtérképeken végzik a navigációt és útvonaltervezést, nyoma sincs a náluk megszokott modern, műholdas navigációs és adatátviteli rendszereknek. A küldetés kishíján végzetessé vált, amikor a hajórajra lecsapott a Vizcayai-öböl hírhedt viharainak egyike és háromnapos tombolása alatt a Marasesti fedélzetén pokoli állapotok alakultak ki. A hullámok letépték a mentőcsónakokat, órákra megszűnt az áramellátás a generátorok hibája miatt és minden szerteszéjjel repült ami nem volt lerögzítve. A hajó több mint 40 fokos dőléseket produkált és csak nagy nehézségek árán, alaposan megtépázva sikerült visszavergődnie Brestbe. A legénység tagjai napokig rá sem bírtak nézni az ételre… Csak a legénység bátorságának volt köszönhető, hogy nem végezték az öböl fenekén.

Két évvel később ismét meglegyintette a végzet szele a Marasestit. Ekkor az történt, hogy az egyik tengerész a rakparton olajoshordókban szemetet, festékes és olajos rongyokat égetett. Amikor egyik felettese ezt meglátva ráparancsolt, hogy oltsa el őket, ő mit sem törődve a hajó körül terjengő méretes olajfolttal, az égő hordókat egyszerűen belökte a vízbe. Pillanatokon belül 5 - 6 méteres lángok nyaldosták a fregatt tatját és csak annak köszönhetően nem égett le, hogy az éppen szolgálatban lévő főmérnök utasítására (Preda kapitány éppen nem tartózkodott a fedélzeten), beindították a motorokat és idejében biztonságos távolságba vitték a tűztengertől.

Románia 2004 – ben csatlakozott a NATO- hoz, de a Marasestin ezt követően is csak minimális modernizációt hajtottak végre, elsősorban a fedélzeti elektronikán azért, hogy részt vehessen a szövetség hadműveleteiben és kompatibilissé tegyék a NATO flotta rendszereihez, illetve az IAR-316 – os helikoptereket lecserélték egy hajófedélzeti használatra módosított IAR-330 – ra.

Mióta elveszette zászlóshajói rangját, a Marasesti továbbra is aktív hadihajóként van számontartva, de egyre ritkábban hagyja el bázisát, a konstancai kikötőt és a járőrszolgálatot, valamint a NATO tagságból adódó kötelezettségeket, nemzetközi missziókat többnyire két brit gyártmányú társa végzi. A Marasesti további sorsa erősen kérdéses. Műszakilag és fegyverzetét tekintve teljesen elavult, így a legszerényebb számítások szerint is csaknem 300 millió euróba kerülne teljeskörű modernizációja, átépítése, de kétséges, hogy magas kora miatt volna – e ennek egyáltalán még értelme és nem kellene - e ebből a tetemes összegből inkább új, korszerű hadihajókat vásárolni. Már amennyiben ezt az összeget sikerül előteremteni…

Ceausescu hányatott sorsú cirkálójára jelen állás szerint nagy valószínűséggel előbb – utóbb a leszerelés és a lángvágók várnak, hacsak nemzeti büszkeségből mégis fel nem újítják, vagy a Romániában valaha épült legnagyobb hadihajót meg nem tartják úszó múzeumnak.