A Fritz X története, még 1939 – ig nyúlik vissza, amikor Dr. Max Kramer, a Német Repüléskutató Intézet ( DVL – Deutsche Versuchanstalt für Luftfahrt ) mérnöke egy irányítható, kifejezetten hajók ellen bevethető, páncéltörő bomba kifejlesztésére kapott megbízást. ( a DVL mellett később a Rheinmetall-Borsig nehézipari vállalat is beszállt a fejlesztésbe ) A különleges bombát elsősorban a Royal Navy csatahajói ellen kívánták bevetni az Atlanti – óceánon.
Fritz a pusztító
Az új fegyver alapja a már rendszerben lévő, PC-1400 Fritz jelzésű, hagyományos, páncéltörő légibomba volt, amelynek csaknem másfél tonnás tömegéből 320 kg – ot tett ki az Amatol és TNT 1 : 1 ( esetenként 2 : 3 ) arányú keverékéből álló robbanótöltet.
Dr. Kramer és munkatársai, az új fegyver fejlesztése során, a töltet méretén nem változtattak, de egy BZ-38-B Rheinmetall gyártmányú késleltetett gyújtóval látták el, a bombatestet pedig csak annyira alakították át, hogy csökkenjen a légellenállása és a robbanóanyag mögött, a hátsó részében elférjen a FuG 203/230 Strassburg – Kehl típusú rövidhullámú, rádió vevőkészülék ( a Strassfurth Rundfunk AG elektronikai vállalatnál tervezték ). Itt kapott helyet az iránystabilitást biztosító két giroszkóp és a zuhanó bomba jobb láthatóságát biztosító erős fényt kibocsátó, pirotechnikai töltet is. ( később a farokrészre, két kevésbé vakító, elektromos lámpát is felszereltek ) Mivel az FX-1400 siklóbomba volt, ezért nem rendelkezett hajtóművel, de aerodinamikai kialakításának köszönhetően, zuhanás közben megközelítette a hangsebességet, ezzel tovább növelve átütőerejét. ( a szükséges szélcsatornateszteket Peenemündében, a V2 rakéták aerodinamikai kísérleteihez felépített különleges szélcsatornában végezték ) A bombatest elülső részére két pár, rövid stabilizátorszárnyat szereltek, hátulra pedig, lemezből préselt, dobozszerű, széles farokrész került, amelynek kilépőélébe építették a rádióvevő antennáját.
Az irányítást végző, operátor munkahelye, a repülőgép üvegezett orr részében lett kialakítva, ahonnan kiválóan figyelemmel tudta kísérni a bomba repülését. A röppálya és az irány szükséges korrekcióit, a pilótafülke jobb oldalára szerelt, joystick – hoz hasonló, botkormánnyal végezte, amelynek jeleit a Telefunken által gyártott rövidhullámú adó, a hátsó stabilizátor áramvonalas főtartóiba épített, távirányítással működő kormányfelületekhez ( egyfajta spoilerekhez ) továbbította. A megoldás rendkívül szellemes volt, mivel a fésűszerű, vékony fémlemezek mozgatása nem igényelt nehéz szervomotorokat ( mindössze egy – egy mágneses tekercs mozgatta őket ), ennek ellenére, bár alig emelkedtek ki a függőleges és vízszintes főtartók ívelt felületéből a légáramlatba, rendkívül hatékonyan lehetett velük irányítani a bomba röptét.
A fegyverrendszer próbái 1942 tavaszán kezdődtek, a peenemündei kísérleti telep melletti lőtéren ( ebben az időben még egy átalakított Heinkel He 111 bombázó volt a hordozógép ) először szárazföldi célpontok, majd később a tengerpart közelében lehorgonyzott, kiselejtezett hadihajók ellen. A Balti – tenger partvidékén uralkodó kedvezőtlen időjárás miatt a teszteket később a közép – olaszországi Siponto közelébe helyezték át. A próbák során az új titkos fegyver, megdöbbentően pontosnak bizonyult, egy jólképzett operátor 50 % - os pontossággal talált célba egy 15 és 90 % - al egy 30 méteres körön belül kb. 5000 méteres, ideális indítási magasságból. A fejlesztési munkálatok lezárulta után, 1943 nyarára nyilvánították az FX-1400 - at bevethetővé, ekkorra befejeződött az alkalmazására kijelölt, a III / KG 100 repülőszemélyzeteinek kiképzése. Az egység 1943. augusztus 29 – én kezdte meg működését a dél – franciaországi Istres – ben, Bernhard Jope őrnagy, a többszörösen kitüntetett, bombázó ász parancsnoksága alatt.
A csodafegyver lecsap
1943. szeptember 9 – én délután, felhőtlen, tökéletesen nyugodt volt az időjárás a Földközi - tengeren, de a menekülő olasz flotta tengerészei ezúttal egyáltalán nem örültek a szép időnek. Tudták, hogy ideálisak a körülmények egy pusztító bombatámadáshoz, amelyet elkerülhetetlennek tartottak. Eddig ugyan furcsa módon alig volt légitevékenység, az időnként nyomukba szegődő felderítőgépeken kívül, de azok sem merészkedtek elég közel ahhoz, hogy meg tudják állapítani hovatartozásukat.
15 óra 30 körül, a fedélzeti őrök észak felől közeledő repülőgépeket jelentettek Bergamini admirálisnak, akinek súlyos dilemmája támadt. A jelentés szerint csak néhány gép közeledett, pedig ő több tucatnyi német bombázóra számított, ráadásul még abba sem lehetett biztos, hogy a németek közelednek, mivel a szövetségesek légi fedezetet ígértek, amely azonban eddig nem érkezett meg. Végül kiadta a parancsot, hogy csak akkor nyisson tüzet a légvédelem, ha egyértelművé válik a gépek ellenséges szándéka. Bergamini nem tudhatta, hogy a KG 100 legjobbjai közelednek, személyesen Jope őrnaggyal a vezérgép kormányánál.
Alig hét perccel azután, hogy a bombázók feltűntek a távolban, a vezérgép bal szárnya alól jókora tárgy vált le és furcsa, lapos szögben zuhanni, de inkább siklani kezdett, majd hatalmas vízoszlopot lökve a magasba, alig 50 méterrel az Eugenio di Savoia könnyűcirkáló orrától a tengerbe csapódott és felrobbant. ( Dornier bombázók két FX-1400 hordozására voltak alkalmasak, de Jope őrnagy bízva a meglepetés erejében és a viszonylag nagy távolság miatt, csak egyet szereltetett minden gépre. ) A hadihajó felgyorsított és élesen elfordult, de láthatóan nem szenvedett kárt. Az ellenséges szándék egyértelművé vált, így Bergamini parancsot adott a tüzelésre, mire feldübörgött az összes légvédelmi löveg, gépágyú és géppuska, azonban a kb. 5500 méter magasan szálló gépekben nem tudtak kárt tenni, a gránátok alattuk robbantak, még csak meg sem zavarva őket.
Pillanatokkal később, máris lezúdult a következő bomba, amely ugyancsak a tengerbe zuhant, de alig néhány méterrel hibázta csak el az Italia tatját. Látszólag nem okozott kárt, de hamarosan rémült hangú rádióüzenet érkezett a zászlóshajóra, hogy a kormányberendezés működésképtelenné vált és a hajó irányíthatatlan. A bomba lökéshulláma, megrongálta a kormánylapátot és az megszorult. Végül a legénységnek a két oldalsó segédkormány és a hajócsavarok segítségével sikerült többé – kevésbé kormányozhatóvá tenni a hajót, de az lelassult és alig tudott manőverezni.
15 óra 42 – kor Heinrich Schmetz főhadnagy gépének bombaoperátora, Oscar Huhn őrmester kioldotta a harmadik FX-1400 - t, amely a jobb oldalon, a 9 - es számú légvédelmi toronynál vágódott a Roma fedélzetbe, majd keresztülszáguldva a hét belső szinten, a hajófenéken át távozott és a víz alatt robbant, meggyengítve a hajógerincet. A detonáció ugyan a hajón kívül, a víz alatt következett be, de mialatt áthatolt a hajótesten, szörnyű pusztítást végzett az útjába kerülő belső terekben, elsősorban a hátsó gépteremben amelyet a keletkezett kimeneti léken át, azonnal elárasztott a tengervíz. Gőz, elektromos és üzemanyagvezetékek szakadtak szét, két turbina azonnal használhatatlanná vált, ezért a két belső hajócsavar leállt és a sebesség 25 – ről, 16 csomóra csökkent. A zászlóshajó súlyos sérülést szenvedett, de nem végzeteset, ezért nem volt kegyelem.
A mindössze 19 éves Klaus Deumling hadnagy, még újonc volt az ezrednél és nemrég érkezett a kiképzésről. ( emlékeit, köztük a Roma elsüllyesztésének történetét idős korában, könyvben örökítette meg ) Ez volt az első éles bevetése, ezért nagyon igyekezett mindent a tanultak szerint csinálni. 180 kilométer / órára lassította gépét és biztos kézzel egyenesen tartotta, hogy az operátor, Kurt Steinborn őrmester minél pontosabban célozhasson és véletlenül se előzzék meg a zuhanó bombát, mert akkor elveszítik felette az irányítást. Annak ellenére, hogy a Roma alaposan lelassult és már nem tudott manőverezni, korántsem volt egyszerű eltalálni több mint 5000 méter magasból, ahonnan a 240 méteres óriás mindössze aprócska, játékhajónak tűnt.
A bomba farokrészében belobbant a világítótöltet, majd a fegyver levált a tartópilonról és ívet leírva, egyre gyorsuló siklórepülésbe kezdett. Steinborn az ablakon át feszülten figyelte a jelzőfényt és ha kellett korrigálta az irányt, óvatosan mozgatva a rövid botkormányt, közben a Dornier alatt sorra robbantak a légvédelmi gránátok tucatjai, de az őrmester nem törődött velük. ( A túlélők később azt mondták, hogy úgy tűnt, mintha a bomba követte volna őket, vagy ők húzták volna maguk után. )
41 másodperccel később, a negyedik Fritz X süvítve vágódott a bal első, 152 mm – es lövegtorony mellé. Zuhanás közben nekiütődött a 2 – es torony oldalának és ettől kissé lelassult, de ennek ellenére keményacél hegye úgy ütötte át a 162 mm vastag fedélzeti páncélt az alatta lévő belső szintekkel együtt, mintha csak kartonpapírból készültek volna, majd az egyik lőszerraktárban landolt, ahol a 152 mm – es ágyúk munícióját tárolták. A következő pillanatban működésbe lépett a késleltetett gyújtó és elszabadult a pokol. Előbb a 152 mm – es lőszerek gyulladtak be, majd a robbanás átterjedt a 2 - es lövegtorony alatti tárolókra is.
A kísérőhajók tengerészei döbbenten látták, amint 15 óra 53 perckor, a Roma csatahajó fedélzetéből irtózatos dördülés kíséretében, fényes tűzoszlop és gomolygó füst tört elő, majd elborította az orrfedélzetet és a felépítményt. A zászlóshajó parancsnoki hídján állóknak megrémülni sem maradt idejük, nemhogy menekülni, amikor arcukba robbantak a szélvédők, majd alig egy másodperccel később végzett mindannyiukkal a rájuk zúduló, mindent elsöprő tűzvihar. Carlo Bergamini admirális, flottaparancsnok és Adone Del Cima kapitány, valamint a hídon, a lövegtornyokban és a lőszerraktárakban szolgálatot teljesítő tisztek és tengerészek többsége azonnal meghalt. A detonáció ereje akkora volt, hogy a több mint 46000 tonnás hajótestet kiemelte a vízből és meghajlította a hajógerincet. A 2 – es páncéltorony leszakadva alapzatáról, rakétaként repült a magasba, majd az 1500 tonnás acéltömeg, néhányszor lustán átfordulva maga körül, csaknem 60 méterre a csatahajótól a tengerbe zuhant.
A nemsokkal korábban még elegáns vonalvezetésű Roma csatahajó, amelyet ma is a csatahajók Cadillac – jeként is emlegetnek, menthetetlen, égő roncstömeggé vált. Az előfedélzeten, a hajó belsejében és a felépítményen mindenütt tombolt a tűz, mindent elborított a lángoló üzemanyag és a robbanóanyagok feketéssárga füstje, amely több száz méter magas gomolygó felhővé terebélyesedett, közben mindenfelől sorozatos, másodlagos robbanások döreje hallatszott, ahogy a szétszóródott, kisebb kaliberű lőszer is lángra kapott. Az elülső szekcióban szinte csak a rettenetesen összeégett holttestek maradtak, akik mégis valahogyan életben maradtak, szörnyű égési sérüléseket szenvedve menekültek és ők is társaikkal együtt, kétségbeesetten próbálták vízre bocsátani a csónakokat, hogy elhagyják a lángoló pokollá változott Roma - t. Próbálkozásuk azonban alig - alig sikerült, mert a fedélzeti daruk már nem működtek, a hajó viszont a robbanás után, szinte azonnal erősen jobbra dőlt, majd percek alatt az oldalára borult és átfordult. A roncs, még percekig lebegett fenékkel felfelé az égő olajjal borított felszínen, mert a nehéz lövegtornyok leváltak róla és a mélybe süllyedtek, így valamellyest csökkent a tömege. Aztán hirtelen, robbanáshoz hasonló hanggal, a hajótest középen megroppant, majd nyögve, csikorogva kettévált. Előbb a jóval nehezebb tat merült alá, majd csaknem 15 perc múlva, alig fél órával az első bomba becsapódása után, a Roma csatahajó égnek meredő orr részét is elnyelte a Földközi – tenger.
Bergamini halála után a rangidős parancsnok, az Eugenio di Savoya fedélzetén tartózkodóRomeo Oliva admirális vette át a kötelék parancsnokságát és utasította az Attilio Regolo könnyűcirkálót, három torpedórombolót és négy torpedónaszádot a túlélők mentésére. Az 1849 fős legénységből, mindössze 596 – an élték túl a katasztrófát. ( a mentésre hátramaradt hajók, fedélzetükön a Roma túlélőivel Port Mahon kikötőjébe futottak, be a Baleár - szigeteken, ahol a háború végéig internálták őket )
A támadásnak azonban még nem volt vége, mert a német bombázók végezni akartak a már megrongált Italia – val is, amelynek közben sikerült újra működőképessé tenni a kormányberendezését. Az utolsó, ferde szögben becsapódó FX-1400 – as, az Italia fedélzetét átfúrva, a hajó jobb oldalán át távozott, majd ez is a víz alatt robbant. A csatahajó testébe több ezer tonna víz zúdult a léken át, de ennek ellenére végül sikerült társaival együtt Máltára jutnia.
A német bombázókötelék sértetlenül és veszteségek nélkül tért vissza az istres – i támaszpontra, ahol hatalmas ünnepléssel fogadták őket. A kiadott, hivatalos német közleményben azonban egy szó sem esett az új fegyverről, sőt azt állították, hogy hagyományos páncéltörő bombákkal süllyesztették el az olasz flotta zászlóshajóját.
A titkolózás nem volt véletlen, mert hamarosan a KG 100 gépei, újra bevetésre indultak, ezúttal a Salerno partjainál álló inváziós flotta ellen. Az egység gépei szeptember 11 – én Fritz X bombákkal megtámadták és súlyosan megrongálták az USS Savannah cirkálót és a holland Flores ágyúnaszádot. Két nappal később a HMS Uganda, brit cirkáló sérült meg egy siklóbombától. Mindegyik hajó hosszú időre kiesett a szolgálatból, de egyik sem süllyedt el, mert a bombák minden alkalommal egyszerűen áthatoltak rajtuk és csak ezután robbantak. Szeptember 16 – án a Luftwaffe tizenkét Focke - Wulf FW – 190 típusú gépe megtámadta a partraszállást biztosító brit HMS Warspite csatahajót, de miután nem tudtak kárt tenni benne, ezért a KG 100 Dornier Do 217 gépeit küldték ellene FX-1400 – kal felszerelve. A ledobott bombák közül kettő, hajszálnyira elhibázta a célt, de az Oscar Huhn őrmester által irányított harmadik, telibetalálta az egyik hátsó, X jelzésű fő lövegtornyot. A Warspite nem sérült meg végzetesen, de a páncéltorony használhatatlanná vált és már nem is javították ki többé. ( a hajót 1947 – ben selejtezték )
Az új siklóbombák elképesztő sikersorozata azonban hamarosan véget ért, mert a szövetségesek műszaki szakemberei hamarosan rájöttek, hogy rádiós irányítórendszerük, miután bemérték a hullámhosszát, meglehetősen könnyen zavarható és így eltéríthetők a céltól. Dr. Kramer és kollégái ennek kiküszöbölésére kifejlesztették a huzalvezérlésű ( a bomba irányítórendszere nem rádióhullámok útján, hanem vékony, orsóról lecsévélődő, elektromos huzalon keresztül, kapta a parancsimpulzusokat a repülőgépről ), de ez a változat és a jóval nagyobb pusztításra képes FX-2500, prototípus maradt és nem jutott túl a tesztfázison akárcsak a forgásstabilizált, egyszerűsített változat. ( az FX-1400 - ból a Ruhrstahl Művek kb. kétezer darabot gyártott és ezekből mintegy kétszáz került felhasználásra részben a tesztek, a kiképzés és az éles bevetések során )
Az utolsó olasz csatahajók
Az olasz hadiflotta megmaradt hajói, köztük a súlyosan sérült Italia, végül sikeresen eljutottak Máltára, ahol a Royal Navy felügyelete alá kerültek. A történet sajátos fordulata, hogy Carlo Bergamini admirálist bátorságáért és hősiességéért egyaránt posztumusz kitüntette az időközben Brindisibe menekült király III. Viktor Emánuel, de Mussolini is, aki miután a németek kiszabadították a fogságból, az Észak - Olaszországban létrehozott német irányítás alatt álló bábállam a Salói Köztársaság államfője lett. A Duce azért adományozta a magas kitüntetést a hősi halált halt admirálisnak, mert feltételezte, hogy hajóit valójában mégis Spanyolországba vitte volna, nem pedig Máltára. Azonban arra, hogy ezt akarta volna tenni, eléggé szegényes bizonyíték a fegyverszünet bejelentése után közvetlenül a telefonba tett dühös kifakadása.
A Vittorio Veneto és a megjavított Italia a háború hátralévő részét a Szuezi – csatornához tartozó, Nagy – Keserű – tavon töltötték és többé nem vettek részt semmilyen hadműveletben. A Vittorio Veneto jóvátételként az olasz flotta felosztásakor Nagy – Britanniához került, az Italia pedig az Egyesült Államok kezére, azonban a két győztes nyugati nagyhatalom valójában nem tartott rájuk igényt, de arra vigyáztak, hogy a két hajó iránt viszont élénken érdeklődő szovjetek se kaparinthassák meg egyiket sem. Végül 1946 - ban mindkettőt visszaadták Olaszországnak, ahol a negyvenes évek végén mindkettőt szétbontották ócskavasnak. ( a megmaradt, két régi, csaknem negyven éves, Caio Duilio osztályú csatahajó, azonban az ötvenes évek közepéig még rendszerben maradt és csak ezután selejtezték őket )
A Littorio osztályú csatahajók közül a negyedik, amely az Impero ( Birodalom ) nevet viselte soha nem lépett szolgálatba. A háború kitörése idején törzse csaknem teljesen, gépészeti rendszerei 76% - ban voltak készen, így önerejéből képes volt haladni, de harcra teljesen alkalmatlan volt. Felszerelték rá a kisebb méretű lövegeket, de a fő fegyverzet még nem került beépítésre és a felépítmény is félkész állapotban volt. Még legalább tizennyolc hónapra lett volna szükség a teljes befejezéséhez, erre azonban soha nem került sor. A hajót mindenképpen meg akarták óvni a bombatámadásoktól, ezért 1940 júniusában a genova – i gyárból előbb a délen fekvő és így védettebb Brindisibe vitték ( Triesztben éppen a Roma befejezésén dolgoztak és nem volt elég a gyár kapacitása mindkét hajóra ), ahol az építési munkálatokat, ha lassan is, de tovább folytatták. A hányatott sorsú Impero 1942 januárjában Velencébe került, majd innen mégis Triesztbe vitték, ahol tovább dolgoztak rajta a fegyverszünetig, amikor a németek lefoglalták és mivel másra nem volt jó, célhajónak használták, majd elkezdték szétszedni, de a kegyelemdöfést egy szövetséges bombázás adta meg neki 1945 februárjában, amikor találatot kapott és megfeneklett. A háború után a roncsot kiemelték és testvéreihez hasonlóan szétdarabolták.
A Littorio osztályú csatahajók kishíján elszármaztak Spanyolországba és meglepő módon a Szovjetunióba is, de korántsem háborús jóvátételként. A harmincas évek végén az Ansaldo Művek, komoly tárgyalásokat folytatott a polgárháborúból éppen csak kikeveredett Spanyolország új urával, Francisco Franco tábornokkal és kormányával egy flottafejlesztési programról, amely a Littorio osztály terveinek átadásán alapult és a spanyol hajóépítési kapacitás növelése érdekében jelentős olasz befektetéseket is tartalmazott. A mindkét fél számára előnyös megállapodás a 2. világháború kitörése miatt esett kútba.
A Szovjetunió a harmincas évek második felében nagyszabású flottafejlesztésbe kezdett, főleg az új német és japán csatahajók jelentette fenyegetés miatt. Ennek érdekében, külföldről vásároltak kész terveket, de néhány hajót is. ( ilyen volt a félkész állapotban megvásárolt Admiral Hipper osztályú, Lützow nehézcirkáló és az Olaszországban épült Taskent romboló ) A megvásárolt dokumentációk egyike volt az UP.41 jelzésű, amely az Ansaldo műveknél született, a Littorio osztály terveinek átdolgozásával. Az UP.41 – ben szereplő hajók 42000 tonnás vízkiszorításúak voltak, kilenc darab 406 mm – es nehézlöveggel, három páncéltoronyba szétosztva. A koncepcióban nem szerepelt a Pugliese rendszer, mivel azt az olaszok nem akarták átadni.
Az olasz tervek felhasználásával készítették el a Projekt 23, vagy Szovjetszkij Szojuz osztályú csatahajók dokumentációit ( a Pugliese rendszerrel felszerelve, amelyet végül mégis sikerült megszerezni, igaz hogy kémkedés útján … ), amelyekből eredetileg nem kevesebb, mint tizenhat darab építését határozta el a szovjet kormány, azonban ezt idővel lecsökkentették négy egységre, amelyek a Szovjetszkij Szojuz, Szovjetszkaja Ukrajna, Szovjetszkaja Bjelorusszija és a Szovjetszkaja Rosszija neveket kapták. A négy csatahajó építése, a háború kitörésekor még igencsak a kezdetén tartott, ezért a bombázások, a nyersanyag és munkaerőhiány miatt végül félbemaradt és a Littorio osztály szovjet „unokatestvérei” sohasem készültek el. A befejezetlen hajótesteket a háború után szétbontották.
A szerencsétlen sorsú Roma csatahajó maradványait 2012 júniusában fedezték fel Szardínia északi partjaitól 30 kilométerre, mintegy 1000 méteres mélységben. A pusztulását okozó FX-1400 távirányítású siklóbomba évtizedekkel megelőzte korát és közvetlen őse volt a modern precíziós fegyvereknek, amelyek napjainkban a modern légierők arzenáljának nélkülözhetetlen részei.
(Cikk: Nemes Ferenc)
Forrás: New Scientist