2017. 12. 11. hétfő
Árpád
: 314 Ft   : 266 Ft Benzin: 366 Ft/l   Dízel: 376 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

SM UB-65 – Egy bizarr történet sok kérdőjellel

Art of WAR  |  2017. 10. 02., 09:28

Az I. világháború idején, a Kaiser flottájának talán legfélelmetesebb fegyverei az U-bootok voltak. Az UB-65 jelzésű búvárnaszádtól azonban nemcsak az ellenség tartott, hanem saját legénysége is egyenesen rettegett tőle.

A német flottánál az a hír járta, hogy a hajót sötét, földöntúli erők tartják uralmuk alatt és fedélzetén kísértetek tanyáznak. 

Az UB III osztály

1915 – re a német haditengerészet számára nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszerben álló, még a háború kitörése előtt tervezett tengeralattjárók már nem elég hatékonyak és mindenképpen továbbfejlesztésre szorulnak. Az akkor legmodernebbnek számító, alig 300 tonna vízkiszorítású, de műszakilag problémás UB II típusú hajóknál valami jobbra volt szükség, ezért megszületett a fejlettebb, UB III osztály. 

UB III osztályú tengeralattjáró metszeti rajza

Az új típus 58 méteres hosszával és lemerülve 684 tonnás vízkiszorításával másfélszer akkora volt mint elődje és rendelkezett már belső, nyomásálló hajótesttel is. Két darab 6 hengeres, 1050 lóerős MAN dízel és a víz alatti üzemre beépített két 780 lóerős Siemens – Schuckert villanymotor forgatta két háromszárnyú propellerét. A felszínen haladva az UB III – ok elérték a 14 csomós ( kb. 26 km /órás ) , a víz alatt pedig a 8 csomós ( kb. 15 km/ óra ) sebességet, így csaknem kétszer gyorsabbak voltak elődeiknél. Hatótávolságuk optimális, vagyis 6 csomós sebesség mellett csaknem 17000 kilométer volt, de valójában nem számítottak igazi óceánjáró hajóknak, mivel elsősorban a partközeli vizeken, a folyótorkolatok és a tengeröblök bejáratánál portyáztak, illetve álltak lesben, várva a kikötőkbe befutó, vagy onnan elinduló magányos hajókat és a konvojokat. 

 A fegyverzetüket a korábbi verzióhoz képest alaposan megerősítették, mivel az UB II – ek még csak két, az orrba, egymás fölé beépített torpedócsővel és egy 50 mm – es fedélzeti löveggel voltak felszerelve, modernebb utódaik viszont már öt indítócsövet ( négy az orrban és egy a tatban ) kaptak, valamint közelharcra és felszíni támadáshoz egy félelmetes 88, majd később nagyobb, 105 mm – es löveget telepítettek rájuk. 

Az UB III osztály egységei jól sikerült, megbízható hadihajók voltak, amelyekből 1916 és 1918 között több mint 140 példány épült meg az AG Weser brémai, a Blohm & Voss és az AG Vulcan hamburgi, valamint a Germaniewerft kiel – i üzemeiben. A háborút túlélt és hadizsákmánnyá vált egységek közül némelyik még a harmincas években is szolgálatban állt Németország korábbi ellenfeleinek flottáiban, köszönhetően kiváló tulajdonságaiknak. 

Németország már Hitler hatalomra jutása előtt is folyatott titkos repülőgép, harckocsi és egyéb fegyverfejlesztéseket, amelyek közül természetesen a búvárnaszádok sem maradtak ki. Mindezt külföldön ( pl. Hollandia, vagy éppen a Szovjetunió területén ) alapított fedőcégek álcája mögött. Ezen titkos fejlesztések egyikének lett az eredménye a híres-hírhedt VII típusú tengeralattjáró, amely lényegében az UB III osztály jóval nagyobb és korszerűbb, továbbfejlesztett változataként a 2. világháború alatt a Birodalmi Haditengerészet tengeralattjáró erőinek gerincét alkotta.

Az elátkozott hajó

1916 májusában a Császári Haditengerészet megrendelést adott le a hamburgi AG Vulcan hajógyárnak 24 darab UB III típusú tengeralattjáró legyártására, amelyek közül az egyik az UB-65 jelzést kapta. Látszólag semmiben sem különbözött testvérhajóitól, de nem sokkal azután hogy a gerincét lefektették, felettébb bizarr eseménysorozat vette kezdetét.

A Vulcan hajógyár Hamburgban, ahol minden elkezdődött

Mindössze egy hete dolgoztak az UB-65 építésén, amikor az egyik merevítő acélgerenda beemelésekor megtörtént az első tragédia. A méretes acéldarab kicsúszott a daru láncai közül és az éppen alatta dolgozó munkásokra esett, kettőt közülük maga alá temetve. Egyikük azonnal szörnyethalt, a másik viszont túlélte, de beszorult alá. Társai több mint egy órás küzdelem után kiszabadították a fájdalmában ordító és jajgató férfit, azonban még aznap a kórházban ő is belehalt a sérüléseibe. Mivel úgy tűnt, hogy csak egy szokványos munkahelyi baleset történt, hamar napirendre tértek a szomorú eset fölött. A munka tovább folyt, a hajóra minél hamarabb szüksége volt a haditengerészetnek. Néhány hónap múlva, miután a beépített hajógépek már üzemképesek voltak, három szerelő érkezett a fedélzetre, hogy elvégezze a szükséges működési teszteket az új dízelmotorokon. Egy idő után a hajón dolgozó többi munkásnak feltűnt, hogy a gépház felől semmiféle mozgást nem észlelnek és gyanús a csend. Amikor kinyitották az ajtót, a három embert a padlón fekve találták, körülöttük fojtogató kipufogógáz gomolygott, amely valahogyan visszajutott a lezárt helyiségbe. A három szerelő láthatóan megpróbált kijutni a gépházból, de valamiért nem tudták kinyitni az ajtót - amely egyébként a megmentésükre érkezőknek minden nehézség nélkül sikerült - és hiába cipelték ki őket a szabadba, addigra már végzett velük a szén-monoxid.

1917. június 26 – án az UB-65 - öt vízrebocsátották és hamarosan elkezdődtek a tengeri próbafutások, egyelőre ideiglenes legénységgel. A hajógyáriak és a tengerészek a hajót ekkorra már egyértelműen elátkozottnak tekintették és rossz híre hamarosan újabb adalékot kapott. A nyílt tengeren, a felszínen haladtak, amikor az egyik altisztet a kapitány előreküldte, hogy végezzen el néhány ellenőrzést a lemerülés előtt. Aznap az időjárás rossz volt és a tenger nyugtalan, ezért később a jelentésben az állt, hogy a tengerészt lesodorták a hullámok a fedélzetről, társai viszont azt állították, hogy a férfi egyszerűen lesétált a fedélzetről mintha vezették volna, egyenesen bele a tengerbe és azonnal elsodródott. Nem tudták megmenteni.

A furcsa és tragikus esemény ellenére a tesztek folytatódtak és az UB-65 legénysége meglehetősen rossz hangulatban kezdte meg a felkészülést az első merülésre. Eleinte minden rendben ment, a hajó rendszerei jól működtek és sikeresen alámerült 13 méteres mélységbe, majd szépen megült a fenéken. Azonban amikor a kapitány parancsot adott a felemelkedésre, az U-boot meg sem mozdult. A ballaszttartályokból egy elrepedt cső miatt képtelenek voltak kipumpálni a vizet. A személyzet az elkövetkező órákban egyre kétségbeesettebben próbálta elhárítani a hibát. Közben a beszivárgó víz elérte az akkumulátorokat, amelyekből egyre több klórgáz szabadult fel, így nem volt elég, hogy a levegő egyre fogyott, a maró, sárgászöld színű gáz viszont lassan szétterjedt az egész hajóban. 12 óra elteltével, az UB-65 legénysége már közel állt a zendüléshez, amikor végre sikerült kifúvatni a vízballasztot és a hajó valósággal kirobbant a felszínre. A személyzet tagjai egymást taszigálva, köhögve, fulladozva nyomakodtak ki a fedélzeti nyílásokon, hogy friss levegőt szívjanak. Két embernek már így is túl késő volt, két nap múlva meghaltak a kórházban a klórgáz mérgezéstől. Az UB-65 már azelőtt nyolc ember életét oltotta ki, mielőtt egyáltalán találkozott volna az ellenséggel.

Különös potyautas

Amikor az új hajó 1917. augusztus 18 – án szolgálatba állt, a fedélzetére beosztott legénység egyáltalán nem volt lelkes, mert a kikötői kocsmákban ekkorra már közszájon forgott az UB-65 elátkozott volta. Kapitányuk Martin Schelle valószínűleg szintén hallotta a mendemondákat, de nem törődött velük, mert ostobaságnak tartotta az egészet. Híresen bátor és kemény ember, többszörösen kitüntetett tengeralattjárós ász volt, aki a jóval kisebb és régebbi UC-33 parancsnokaként 36 hajót süllyesztett el 1916 szeptembere és 1917 júliusa között. 

Megkezdődött a készletek beraktározása. Bezsúfolták az élelmiszert és egyéb felszerelést tartalmazó ládákat az amúgyis szűkös belső térbe, mindez rutineljárás volt, a gyakorlott tengeralattjárósok számára. Amikor azonban a torpedók és a lőszer rakodására került sor, ismét lecsapott a hajót sújtó átok. Az egyik, ormótlan acélszivar miközben a meglehetősen keskeny rakodónyílásba engedte a daru, felrobbant. Öt ember, köztük a berakodást irányító Richter hadnagy, az UB-65 másodtisztje azonnal meghalt, nyolcan pedig súlyosan megsérültek. Szó sem lehetett a hajó kifutásáról, azonnal a szárazdokkba kellett vinni, hogy kijavítsák az összeroncsolódott orr részt. Nemsokkal később, a baleset áldozatait teljes katonai tiszteletadással eltemették.

Néhány hét múlva a kijavított UB-65 újra a vízen volt, amikor egy este a fedélzeti őr láthatóan halálra rémülve, berontott a kapitányhoz. Schelle, aki híres volt arról, hogy mindig szigorú fegyelmet követelt beosztottjaitól, nagyon mérges lett a tengerészre. Főleg azután, amikor annak rémült hadarásából végre sikerült kihámoznia, hogy azt állítja, látta az alig egy hónapja, a torpedóbalesetben meghalt Richter hadnagy szellemét végigmenni a fedélzeten, majd karbatett kézzel megállni a hajóorrban. A parancsnok természetesen egy szavát sem hitte az őrnek és ráförmedt, hogy részeg, de az esküdözött, hogy teljesen józan és tényleg látta a szellemet, majd hívta a kapitányt, hogy jöjjön ki a fedélzetre és nézze meg ő is. Végül azt is kibökte, hogy nemcsak ő, hanem a legénység egyik legtapasztaltabb, legmegbízhatóbb tagja Petersen is látta a jelenést. Schelle végül kötélnek állt és nem túl sietősen követte emberét. Mire felértek, a fedélzet persze üres volt, az orrban már nem állt senki, de a torony mögül előóvakodott Petersen és akadozó nyelvvel elmondta, hogy igaz amit az őr állít, ő is látta a hadnagyot. Schelle parancsnok nem hitt a kísértetekben, ezért megfenyegette a két tengerészt és a legénység többi tagját, hogy ha nem tartják a szájukat, hadbíróság elé kerülnek valamennyien és ezzel a maga részéről lezártnak tekintette az ügyet, azonban annak még korántsem volt vége. Sőt! Petersen két nappal később nyomtalanul eltűnt, megszökött annak ellenére, hogy tudta, amennyiben elkapják akár fel is akaszthatják dezertálásért.

Az UB-65 a bruges – i dokkban

A vadonatúj UB-65 az V. Flandriai Tengeralattjáró Flotilla tagjaként a belgiumi Bruges – ből indult portyáira. Schelle kapitány tapasztalt parancsnokként tudta, hogy emberei igencsak alacsony szinten álló morálját és harci kedvét azzal tudná csak helyreállítani, ha minél hamarabb sikereket érnek el. Azonban az Északi-tengeren végrehajtott első portya eredménytelen maradt, az ellenség hajói nem mutatkoztak, mint ahogy a hadnagy szelleme sem, legalábbis egyelőre. Mindenesetre a legénység látszólag kezdett kissé megnyugodni. 

A következő őrjáraton 1917 decemberében úgy látszott, hogy fordul a szerencséjük, mert 12 – én egymás után sikerült megtorpedózni előbb a 992 tonnás svéd Bellville – t, majd az 1866 tonnás brit SS Charleston – t. Két nappal később végeztek az 1418 tonnás norvég Sem – mel , majd újabb két nap múlva egy brit hadihajóval, az 1290 tonnás HMS Arbutus konvojkísérő ágyúnaszáddal. Az UB-65 legénysége ünnepi hangulatban indult haza, úgy vélték, megtört a hajót sújtó átok. 

Azonban alig egy hónap múlva 1918. január 21 – én este, amikor a La Manche csatornán Portland Billtől délre, a felszínen haladtak, váratlanul a toronyban álló fedélzeti őr elordította magát: „ A hadnagy az orrban!” Az emberek a fedélzetre tódultak és Richter valóban ott állt az orrban, karba tett kézzel, mereven bámulva maga elé, láthatóan nem zavartatva az orron át-átcsapó hullámoktól. Pillanatokkal később egyszerűen eltűnt. Schelle kapitány aki eddig szkeptikus volt emberei beszámolóival kapcsolatban, most személyesen is látta egykori beosztottját, akinek ő is ott volt a temetésén.

Ettől kezdve a jelenés rendszeresen meg-megjelent valahol a hajón, ezért a legénység gyakran egy szemhunyásnyit sem aludt attól rettegve, hogy mikor bukkan fel újra a közelükben. Nem a külseje miatt féltek tőle ( a szemtanúk szerint olyan volt mint életében csak arca volt merev és szürkés majdnem falfehér ) , hanem a belőle áradó, nyomasztó fenyegetés miatt. Úgy vélték róla, hogy magával akarja őket vinni a túlvilágra, ezért jár vissza. Feltűnt néha a gépházban, ahol az ellenőrző műszerek kijelzőit nézte, az elülső torpedókamránál, ahol annak idején életét vesztette, de többnyire csak baljóslatúan az orrfedélzeten állt karba tett kézzel és merev tekintettel bámult. Nem szólt semmit, bár néhányan azt állították, hogy néha mintha mondani akart volna valamit nekik.

Egy idő után gyanús lett a főparancsnokságnak, az UB-65 – ről érkező a feltűnően sok áthelyezési kérelem és jelentést kértek az ügyben Schelle parancsnoktól. Valószínűleg ezért, amikor a következő útjáról visszatért, az UB-65 – öt magasrangú tisztekből áll bizottság várta, amelyet személyesen Ludwig von Schroeder admirális, a Flandriában állomásozó német tengeralattjáró erők főparancsnoka vezetett. A bizottság egyenként kikérdezett mindenkit és von Schroeder személyesen is eltöltött egy éjszakát a fedélzeten, azonban ezúttal nem történt semmi, mivel úgy látszik Richter hadnagy nem akart találkozni az admirálissal. A főparancsnok a vizsgálat befejeztével közönséges ostobaságnak nevezte az egész ügyet, de kérdéses, hogy valóban így is gondolta – e, mert hamarosan a kapitány kivételével lecserélték az egész legénységet, szétszórva őket más U-bootokra, vagy rombolókra.

Ludwig von Schroder admirális, aki személyesen is vizsgálta az UB-65 ügyét

A hajó egy időre tartalékba került és áthelyezték a II. Flotillába, majd hogy megnyugtassák az új személyzetet, akik természetesen mindenről tudtak, hiába próbálták eltitkolni előlük a történteket, felkértek egy Franz Weber nevű helyi lutheránus lelkészt, hogy tartson ördögűzést és áldja meg az UB-65 – öt. Az egyházi beavatkozás látszólag hatásos volt, mert egy darabig nyugalom volt a fedélzeten, de aztán néhány hét múlva az egyik fiatal tiszt jelentette, hogy egy számára ismeretlen, egyenruhás férfit látott a torpedókamránál, aki amikor rákiáltott, legnagyobb döbbenetére egyszerűen átment az acélfalon…..

A látszólagos nyugalomnak ezzel vége is szakadt és ezután egymást követték a tragikus események. 1918 februárjában az UB-65 éppen bruges – i támaszpontján tartózkodott, amikor brit gépek bombákat dobtak a kikötőre. Miközben mindenki fedezékbe rohant, egy jókora repesz szó szerint lefejezte az egyik tisztet, akinek vérbefagyott holtteste ott maradt a fedélzeten, amíg a riadó véget nem ért. Néhány tengerész váltig állította, hogy miközben a fedezék felé rohantak, látták Richter baljós alakját, amint a hajó orrfedélzetén állt, szokása szerint karbatett kézzel. Sőt úgy látszott, hogy a támadás során elesett tiszt is csatlakozik hozzá, mert később látni vélték őt is legalább egy alkalommal. 

Tengerészek az UB-65 – ről

1918 májusában a hajó a Vizcayai-öbölben cirkált, amikor egy Eberhardt nevű tengerész sokkot kapott, mert a torpedókamránál váratlanul szembetalálkozott Richter hadnaggyal. Sikerült ugyan lecsendesíteni, de felvágta az ereit és mire észrevették elvérzett. Másnap egy Richard Meyer nevű torpedós kapott idegrohamot és alig tudták megfékezni, mert mindenáron ki akarta nyitni az egyik nyílásfedelet, hogy kijuthasson az éppen a víz alatt haladó hajóból. Egy ideje már furcsán viselkedett, de most kitört belőle a hisztéria valószínűleg társa halála miatt és összefüggéstelenül valami olyasmit kiabált, hogy a szellem nem hagyja békén és éjszaka rendszeresen megjelenik előtte, mintha mondani akarna valamit neki. Meyert teletömték nyugtatóval és a kapitány parancsára lekötözték, nehogy kárt tegyen magában, mint Eberhardt. Ám éjszaka, miközben a felszínen haladva az akkumulátorokat töltötték, Meyernek valahogy sikerült kiszabadítani magát, majd kijutott a fedélzetre, a tengerbe ugrott és elúszott az éjszakába. Esély sem volt arra, hogy megtalálják és kimentsék. Másnap késő délután, két brit romboló felfedezte és megtámadta az UB-65 – öt vízibombák tömegét zúdítva rá. A bombázás idegtépő, óráknak tűnő percei alatt, miközben a legénység rettegve várta, hogy mikor tépi fel valamelyik közeli robbanás a hajó törzsét, a belső falakon kígyózó csőrendszeren furcsa, leginkább a Szent Elmo tüzéhez hasonló zöldes színű fényeket láttak vibrálni és többen is úgy érzeték, mintha valaki állna mellettük, sőt a vállukra teszi a kezét. Persze amikor megfordultak nem volt ott senki.

Az UB-65 szerencsésen átvészelte a bombázást és hazatért. A történtek után ismét lecserélték a legénységet, csupa harci láztól égő fiatal tengerészre. A hajó a helgolandi támaszpontról július 2 – án indult újra bevetésre, hogy az Ír-tengeren portyázzon, de többé már nem tért haza.

Nyolc nappal később az L-2 amerikai búvárnaszád legénysége a magányos sziklaszigeten álló, Fastnet Rock világítótoronytól kb. 30 kilométerre délre, hajócsavarok hangját észlelte, de a zaj egy idő után megszűnt. Valamivel később Powers hadnagy a hajó parancsnoka a periszkóppal felfedezett egy a felszínen, irányítatlanul sodródó német tengeralattjárót. A hajón nem látott mozgást, úgy tűnt, mintha elhagyták volna, mert a hátsó nyílásfedél jól láthatóan nyitva volt. Powers nagyon megörült a könnyű prédának, de mielőtt parancsot adhatott volna a torpedó indítására, vártalanul nagyerejű robbanás történt és az ellenséges búvárnaszád percek alatt elmerült. Miközben süllyedt az amerikai kapitánynak úgy tűnt, mintha egy férfi állt volna az orrfedélzeten karba tett kézzel.

Az L-2 amerikai tengeralattjáró

1918.július 31 – én a német flotta a következő szűkszavú sajtóközleményt adta ki: „Egyik tengeralattjárónk, az UB-65 nem tért vissza a támaszpontra, így 34 tisztjével és katonájával együtt elveszettnek kell tekintenünk.”

Véletlenek, hallucinációk, vagy valami más?

Az UB-65 a leghíresebb elátkozott hajók közé tartozik, már csak azért is, mert egy tengeralattjáró. ( legalább ilyen bizarr egyik testvérhajójának az UB-85 – nek a sztorija, amelyet fogságba esett legénységének egyöntetű vallomása szerint, egy rá felkapaszkodó hatalmas és rémisztő tengeri lény rongált meg és tett mozgásképtelenné 1918 áprilisában ) A kísértetjárta U-boot rejtélyes történetének hitelességét a mai napig vitatják és joggal. A hajóról a német archívumokban kevés hivatalos dokumentum maradt fenn és ezek is túlnyomórészt az UB-65 harci cselekményeire korlátozódnak, a fedélzeten lejátszódott állítólagos furcsa eseményekről mindegyik szemérmesen hallgat. ( ha születtek is róluk feljegyzések, valószínűleg megsemmisítették azokat ) A más forrásokból származó jelentések hitelessége pedig erősen megkérdőjelezhető. A történet leginkább a hajón egykor szolgált, majd onnan szerencséjükre áthelyezésre került tengerészek vallomásain és pletykákon alapul. A történetet a szkeptikusok nagyrésze egyszerűen hazugságnak, vagy fantazmagóriának tartja és erre egyik legfőbb érvük, a „kísértetek márpedig nincsenek” – en kívül, hogy szerintük nem stimmelnek a hajó adatai. Ennek oka azonban mindössze annyi, hogy rendszeresen összetévesztik a hasonló hadrendi jelzést viselő U-65 – tel, amely az Osztrák-Magyar Monarchia pólai támaszpontjáról kiindulva ( német személyzettel ) , felettébb eredményesen tevékenykedett az Adriai és Földközi-tengeren. Mások szerint az egészet Hector Charles Bywater brit író, újságíró, egykori tengerészeti hírszerző találta ki. 

Akár igaz a történet akár nem, az elmúlt évtizedekben számos magyarázat született amelyekkel megpróbálták és próbálják megmagyarázni az UB-65 körül zajló bizarr eseménysort. Ezek közül a legtöbb valóban racionálisan megmagyarázható, mert az építése és kipróbálása során bekövetkezettekhez hasonló súlyos balesetek egyáltalán nem voltak ritkák. A korabeli üzemekben a mai értelemben vett munkavédelemről szó sem volt, vagy legalábbis gyerekcipőben járt. A munkások úgy vigyáztak magukra, ahogy tudtak, ezért gyakoriak voltak a súlyos, ha nem is halállal, de életre szóló rokkantsággal járó balesetek, amelyek számát tovább növelte a háború miatt megkövetelt fokozott munkatempó, amely miatt még kevésbé vették figyelembe a munkahelyi biztonságot, de nem szabad megfeledkezni az esetleges szabotázsakciókról sem.

A torpedóbaleset, amelynek nyomán a szellemjárás állítólag elkezdődött sem volt egyedülálló esemény. Bár ennek tényleges oka sohasem derült ki, valószínűleg a megbízhatatlan gyújtószerkezet hibája okozhatta robbanást. Ezzel valóban sok probléma volt, mert előfordult hogy egyáltalán nem, vagy idő előtt működésbe lépett, akár az indítócsőben is, ezért nem véletlen hogy a német flotta szakértői is azt valószínűsítették, hogy az UB-65 pusztulását egy kilövéskor felrobbant, hibás torpedó okozhatta. Előfordulhatott az is, hogy beemelés közben a daru láncain imbolygó, több mint egy tonnás, amúgyis nehezen kezelhető acélszivar véletlenül nekicsapódott a szűk rakodónyílás oldalának. Ezeknek a tragikus eseteknek a hátterében tehát nem kell feltétlenül természetfeletti eseményeket keresni, bár kétségtelen, hogy az UB-65 körül az átlagosnál több, sőt rémisztően sok volt a haláleset már jóval azelőtt, hogy egyáltalán vízrebocsátották volna.

Sokkal nehezebb racionálisan szemlélni, a halott Richter hadnagy állítólagos feltűnéseit, bár erre is megpróbáltak az évek során valamiféle magyarázatot találni. Tengeralattjárón szolgálni napjainkban is embertpróbáló feladat, még annak ellenére is, hogy manapság a legénység életkörülményei fényűzőek akár az 1. , de még a 2. világháborúban bevetett búvárnaszádokon uralkodó viszonyokhoz képest is. A szűkös vascsőbe összezárt harmincnégy férfinek alig volt lehetősége a legcsekélyebb magánéletre, a legénység tagjainak szinte folyamatosan el kellett viselni egymás jelenlétét. Ezen a pszichikailag igencsak megterhelő helyzeten csak a parancsnok tekintélye, a beléjük nevelt fegyelem, a bajtársi szellem és a feladat iránti töretlen elkötelezettség tudta átsegíteni a tengerészeket. Egy U-boot, de bármelyik korabeli tengeralattjáró zsúfolt, szűkös és kényelmetlen fedélzetén állandó volt az üzemanyag, az izzadtság, mosdatlanság és az általában egyetlen WC bűze. ( mindehhez persze a személyzet idővel hozzászokott és idővel már fel sem tűnt nekik ) Ez utóbbi rendszerint egy apró, mindössze függönnyel leválasztott fülke volt, így itt sem volt lehetőség egy kis magányra, ezért lehetőleg mindenki csak annyi időre vette igénybe, amennyire feltétlenül szükséges volt, de annak érdekében, hogy ezt is minél inkább elodázhassák, főleg a tisztek ópiumtartalmú gyógyszereket szedtek, ami gátolta az anyagcserét. A korabeli vélekedés szerint, ha egy kikötőben valaki a tengeralattjárókat kereste, csak a szagot kellett követnie…..

A nehéz körülmények, a harci bevetések, vízibombatámadások okozta idegfeszültség, a fokozott stressz egy idő után még a legkeményebb emberek idegeit is kikezdte, hiába voltak a csak „Vaskoporsónak” nevezett búvárnaszádok tengerészei a legkeményebb legények minden flottánál. Valóban előfordult, hogy valaki nem bírta tovább és idegösszeroppanást kapott ( szárazföldi harctereken is ) , őrjöngeni, vagy hallucinálni kezdett, de ez azért nem volt általános. Tehát éppenséggel rá lehet fogni a harctéri stressz okozta rémlátomásokra, hallucinogén anyagokra, de akár az ellenség ügynökei által, a morál rombolására terjesztett rémhírekre is a kísértettörténeteket.

2004 – ben a Channel 4 csatorna, Shipwreck Detectives című műsora ( nálunk Hajóroncs detektívek címen fut ) által indított tengeri expedíció során Dr. Innes J. McCartney neves tengeri régész az UB-65 – ként azonosította a cornwall – i Padstow partjainál talált német tengeralattjáró maradványait. Azonban a roncs nemhogy megválaszolta volna a hajó körüli rejtélyeket, hanem még a korábbiaknál is több kérdést vetett fel. 

Az UB-65 egyik propellere

Az UB-65 88 m – es fedélzeti lövege

A roncs nyughelye, például jelentős távolságban fekszik attól a helytől, ahol az amerikaiak állítólag látták felrobbanni, így Powers hadnagy jelentésének hitelessége erősen kérdésessé vált ( egyesek szerint eleve nem volt hiteles, mert még 1928 – ban meghamisították valami okból ) és a német hajó valószínűleg nem július 10 – én, hanem négy nappal később 1918. július 14 – én süllyedt el, nemsokkal azután, hogy megtorpedózta a közelben elsüllyedt, Maria Jose nevű mindössze 185 tonnás portugál vitorlást. Ami még ennél is furcsább, hogy a feltűnően jó állapotban lévő maradványokon semmi nyoma a hajót elpusztító, állítólagos robbanás okozta külső károsodásnak, egyáltalán bármilyen sérülésnek, így mégnagyobb rejtély, hogy mi is történt az UB-65 – tel valójában és tulajdonképpen mi okozta a végzetét. Az viszont biztos, hogy a legénység, vagy legalábbis egy része megpróbálta, sőt talán el is hagyta a hajót, mert a hátsó fedélzeti nyílás még most is tárva-nyitva áll. A roncsot, mint hadisírt nem bolygatják, belsejébe pedig, mivel túl veszélyes lenne a búvárok számára nem hatoltak be, ezért reméljük, hogy a hajót uralma alatt tartó sötét erő – ha volt ilyen – és Richter hadnagy lelke nyugalomra lelt a mélyben.

A kétezres évek elején több bulvárlap ( még magyar újságokban is feltűnt a hír ) beszámolt néhány Cornwall partjainál, Padstow közelében elhaladó hajó utasainak ijesztő élményéről. A szemtanúk állításuk szerint megszólítottak egy a fedélzeten magányosan álldogáló tisztet, hogy útbaigazítást kérjenek tőle, de az nem reagált a kérdésre, hanem egyszerűen eltűnt. A tiszt régimódi egyenruhát viselt és karbatett kézzel állva, mereven bámult a távolba…..

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2017. 11. 23., 15:27
Az elmúlt néhány esztendőben ismét felértékelődtek a hagyományos védelmi feladatokra optimalizált fegyverrendszerek, így az irányított páncéltörő rakéták. A NATO keleti szárnyának szinte minden országa komoly fejlesztésekbe fogott ezen a területen.
2017-11-27 13:37:43
„A gyakorlat a bizalom és a kiképzettség nagyon magas fokát mutatta meg. A zászlóalj eredményes és kész arra, hogy akár bevetésben is részt vegyen” – fogalmazott dr. Ruszin Romulusz dandártábornok november 24-én, a Wise Foresight 2017 elnevezésű magyar−román hadgyakorlaton.
2017-11-21 13:23:14
A tverigrad.ru információi szerint, 2017. november 16-án megérkezett az első 2 Mi-28UB típusú kiképző-harci helikopter a torzsoki 344. kísérleti és harci alkalmazási és kiképzési központba.
2017-11-21 11:01:01
2017. november 06 ‒ 09. között a NATO Görögországban (pontosabban Kréta szigetén) található légvédelmi rakéta lőterén (NATO Missile Firing Installation – NAMFI) az Amerikai Egyesült Államok (a továbbiakban: USA) és Németország katonái közös harcászati légvédelmi rakéta éleslövészetet hajtottak végre Patriot, Avenger, Ozelot és Stinger fegyverrendszerekkel.
2017-11-14 10:39:13
2017. szeptember elsején megalakult az MH 2. vitéz Bertalan Árpád Különleges Rendeltetésű Dandár. Az egység – és jogelődjei – története évtizedekben mérhető, a különleges műveleti képesség kialakítása viszont csak tizenkét esztendeje kezdődött meg a honvédségnél.
   MÁSOK ÍRTÁK
2017. 12. 11., 10:15
Vietnam, 1967. Javában zajlott a háború az ország uralmáért, amikor március 10-én egy addig elképzelhetetlennek tartott, s azóta amerikai repülős körökben gyakorta felemlegetett eset történt: Bob Pardo százados szó szerint kitolta pilótatársai vadászgépét az ellenséges területről.
2017. 12. 08., 14:35
Válasszon karácsonyi ajándékot a JETfly Webáruház kínálatából! Repülős témájú könyvek, DVD filmek, relikviák, ruházati termékek! Kiszállítási akciónk 2017. december 31-ig tart!
2017. 12. 04., 12:36
A honvédelmi miniszter mellett a delegáció tagja volt Németh Szilárd, az Országgyűlés honvédelmi és rendészeti bizottságának elnöke, valamint dr. Benkő Tibor vezérezredes, Honvéd Vezérkar főnök.
2017. 11. 28., 10:43
Beszélgetés Csombók János dandártábornokkal, a KFOR parancsnokhelyettesével.

  JETfly Magazin

A megújult szabályoknak köszönhetően minden eddiginél eseménydúsabbnak ígérkezik a Red Bull Air Race 2018-as versenysorozata Master és Challenger kategóriában egyaránt.