2024. 06. 15. szombat
Jolán, Vid
: 398 Ft   : 372 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

SS E. A. Bryan és az SS Quinault Victory – Semmivé válva

SS E. A. Bryan és az SS Quinault Victory – Semmivé válva
Art of WAR  |  2018. 02. 27., 09:54

1944. július 17-én késő este, két nagy teherhajó várakozott a kaliforniai Port Chicago tengerészeti lőszerraktár mólója mellett, hogy miután megtöltötték tágas raktereiket, azonnal elindulhassanak a csendes-óceáni hadszíntérre, ahol már várták veszedelmes rakományukat a Mariana-szigeteknél harcoló csapatok. A két hajó azonban már sohasem hagyta el Port Chicagot. Néhány másodperc alatt semmivé váltak, 320 emberrel együtt.

Port Chicago

Port Chicagonak neve ellenére semmi köze sem volt a híres illinoisi nagyvároshoz, mivel az Egyesült Államok nyugati partján, a San Francisco-öbölhöz csatlakozó Suisun-öböl déli partján feküdt a Sacramento és a San Joaquin folyók torkolatánál. Nem büszkélkedhetett jelentős történelmi múlttal, hiszen az első telepesek csak az 1850 – es évek elején jelentek meg a vidéken. Amikor aztán a vasút elérte ( a Santa Fe, a dél csendes-óceáni és a nyugat csendes–óceáni vonalak ) az addig falusias települést, az fokozatosan egy több mint 1500 lakosú kisvárossá fejlődött, amely 1931- ig Bay Point néven szerepelt a térképen, de ebben az évben Walter Van Winkle helyi vállalkozó elérte, hogy átkereszteljék Port Chicagora. A településnek ekkorra már volt egy kisebb kikötője és a közelben működött a Shell Chemical tulajdonában lévő, ammóniaüzeme is, amelynek jelentősége a háború közeledtével növekedni kezdett. 

Amikor 1941 decemberében az Egyesült Államok is belépett a 2. világháborúba, két nappal a pearl harbori támadás után, 1941. december 9 - én a port chicago-i tengerparton építkezés kezdődött, mert az amerikai hadvezetés, a nagy területű, még jórészt beépítetlen tengerpartot alkalmasnak találta arra, hogy itt építsék meg az ország egyik legnagyobb lőszer és fegyverraktárát a nyugati partvidéken, ahonnan könnyebben elláthatják a csendes-óceáni hadszíntéren harcoló flottát. Maga a tulajdonképpeni raktárbázis, a tengerparton kiépített beton tárolóbunkerekből, kiszolgáló és adminisztratív létesítményekből, valamint a legénységi szállásként szolgáló barakkokból állt. A főleg Kalifornia és Nevada államok gyáraiból érkező lőszerszállítmányok vasúton érkeztek, ennek megfelelően a bázison a fővonalról leágazó, sűrű mellékvágány hálózatot, a parkoló vagonok számára pedig ezekhez kapcsolódó, megerősített fedezékeket építettek ki, a betonbunkerek szomszédságában. A parancsnokság a hivatali és közösségi épületek, legénységi szállások többnyire fából készült épületei ezektől csaknem két kilométernyire, kerületek felépítésre. A város és a mellette haladó országút védelmére, a létesítményt magas földgáttal kerítették körbe. A parton széles, faszerkezetű rakpart, valamint ettől lejjebb, a személyforgalom lebonyolítására szolgáló betonból épült móló épült. A lőszer berakodása egy hosszú, ívelt kialakítású, akár egyszerre két nagyméretű teherhajó fogadására is alkalmas, részben föld és kőtöltésből, részben fából készült, rakodómólónál zajlott, amelyre három párhuzamos vasúti sínpárt fektettek. Port Chicago alig egy év alatt készült el és 1942. november 8 – án állt üzembe.

Port Chicago kikötője, a katasztrófa későbbi helyszíne

Csak óvatosan, szakszerűen…

Port Chicago parancsnoka Merrill T. Kinne kapitány volt, aki pályafutását a flottánál kezdte, majd hét év szolgálat után 1922 – ben leszerelt és átigazolt a kereskedelmi tengerészethez, így az USA hadbalépésének idején már egy kereskedelmi hajó kapitánya volt. Mint tartalékos tengerésztisztet behívták és 1944 áprilisában nevezték ki a bázis új parancsnokává, noha minimális tapasztalattal rendelkezett a lőszerekkel, robbanóanyagokkal és szakszerű kezelésükkel kapcsolatban. De ez nem is számított igazán, mert felettesei és az ő számára is az volt a legfontosabb, hogy a beérkező teherhajókat minél hamarabb feltöltsék és továbbindulhassanak a harctérre, ahol égetően szükség volt a lőszerutánpótlásra. Beosztottai többnyire tapasztalatlan újoncok, vagy hozzá hasonlóan tartalékosok voltak, akik csak nemrég kerültek ki az akadémiáról és a tartalékos tiszti tanfolyamról. Ők kaptak ugyan egy néhány előadásból álló, gyorstalpaló képzést a beosztásukkal kapcsolatos tudnivalókról, eljárásokról és a biztonsági előírásokról, de ezt legtöbbjük csak felesleges és unalmas időtöltésnek tekintette és alig vette komolyan, ráadásul az oktatáson hallottakat egyáltalán nem kérték számon, vizsga szóba sem került. 

Akik még a tiszteknél is kevesebbet tudtak a kezük közé kerülő halálos eszközökről, azok a rakodást végző sorállományú tengerészek voltak. Az Egyesült Államokban, még a 2. világháború idején is bevett dolognak számított a faji elkülönítés az élet számos területén és nemcsak a déli államokban. Nem volt ez alól kivétel a hadsereg és a flotta sem. ( ezt a gyakorlatot, Truman elnök csak 1948 – ban szüntette meg ) Az alapkiképzés után, a besorozott fekete fiatalembereknek csupán 30-40% - a került valamilyen harcoló alakulathoz ( ezek is elkülönített, fehér tisztek irányítása alatt álló egységek voltak ), a többiek általában valamelyik kisegítő, esetleg logisztikai egységhez kerültek. Hiába harcoltak volna szívesen a hazájukért, nem kaptak fegyvert, hanem jobb esetben egy utánpótlást szállító teherautó volánja mögé ülhettek, de a legtöbben naphosszat krumplit pucoltak és edényeket sikáltak a konyhán, takarítottak és fedélzetet súroltak egy hadihajón, vagy mint Port Chicagoban, 8 órás műszakokban lőszeres ládákat pakoltak a vasúti vagonokból kézikocsikkal, motoros targoncákkal, vagy éppen puszta kézzel.

Fekete tengerészek tüzérségi lőszerekkel Port Chicagoban 1944 – ben

Lőszeresládák kirakodása vasúti kocsikból Port Chicagoban

Természetesen ilyen beosztásban az előrelépésre minimális lehetőség volt és akkor is legfeljebb valamelyik altiszti rendfokozatig. Akiknek ez mégis sikerült, helyzetük korántsem vált könnyebbé, sőt gyakran nehezebb lett, mert amíg fehér feletteseik lenézték, fekete alárendeltjeik nemegyszer kiközösítették, sőt gyűlölték őket. ( maguk között Tamás bátyának, meg rabszolgahajcsárnak titulálták őket ) A lényegében rakodómunkásként dolgoztatott sorállományú fekete tengerészeket, annak ellenére, hogy munkájuk nemcsak nehéz, de életveszélyes is volt, semmilyen képzésben sem részesítették, ezért amit nem tanítottak meg nekik, azt a gyakorlatban megszerzett tapasztalattal igyekeztek pótolni. A képzésükre irányuló kezdeményezéseket a felsőbb parancsnokok puszta idő és pénzpocsékolásnak tartották, mivel az akkori közvélekedés úgy tartotta, hogy a négerek képtelenek megjegyezni a bonyolultabb dolgokat és amúgysem értenék az egészet... Ezek után nem véletlen, hogy a súlyos képzési hiányosságokat szóvá tevő jelentéseket és felvetéseket – mert voltak ilyenek - az illetékesek egyszerűen figyelmen kívül hagyták, vagy lesöpörték az asztalról.

Ahogy a háború egyre ádázabbá vált, egyre több lőszerre volt szükség és ennek megfelelően egyre nagyobb nyomás nehezedett a logisztikai apparátusra. Ha egy hajó beállt a kikötőbe, minél hamarabb meg kellett tölteni. Óránként 10 tonna rakomány berakodása volt az elvárás, ezt azonban gyakorlatilag lehetetlen volt tartani és legfeljebb 7,5 – 7,8 tonnát sikerült jó esetben, de ezt is a biztonsági előírások teljes figyelmen kívül hagyása árán. ( profi, de civil rakodómunkások gyorsabban dolgoztak volna, de ilyeneket a szabotőröktől és a kémektől való félelem miatt nem szívesen alkalmaztak ) A munka gyorsítására több szabályellenes módszert is eltűrtek. A parancsnokság egyszerűen félrenézett, mert őket az eredmény érdekelte, nem pedig az, hogy hogyan érik el. 

Maga Kinne kapitány nemcsak pártolta, hanem egyenesen buzdította beosztottait, hogy versenyeztessék egymással az általuk irányított egységeket, melyik tud többet és gyorsabban dolgozni. A fiatal tisztek ezt meg is tették. Részben azért, hogy teljesíthessék felettesük elvárásait, részben azért, mert úgy vélték, hogy embereiket ez jobban motiválja, mint a fenyegetőzés és a büntetések. Gyakran fogadásokat is kötöttek egymással. Hogy a munkát ne lassítsa egy esetleges robbanástól való félelmük, azt mondták embereiknek, hogy a nagyobb lőszerek, tüzérségi gránátok mind hatástalanítva vannak és csak a rendeltetési helyükön szerelik beléjük a gyújtót. Ez tudatos hazugság volt, így az ebben a tévhitben tartott legények, ha kellett minden teketória nélkül feszítővassal és egyéb szerszámokkal estek neki az időnként nehezen kimozdítható, vagy beszorult és valójában nagyon is robbanóképes lövedékeknek, de néha egyszerűen lábbal gördítették odébb őket, amikor véletlenül útban voltak….
A többnyire faládákba és rekeszekbe csomagolt, vagy állványokon tárolt, a korrózió ellen vastagon bezsírozott muníciót, erős rakodóhálókban emelték be a hajók gyomrába, azok gőzcsörlőkkel működtetett árbocdaruival. Ezek az egyébként igencsak erős szerkezetek, a nagy igénybevétel miatt gyorsan elhasználódtak és gyakoriak voltak a meghibásodások. Ilyen esetekre voltak ellátva egy biztonsági fékkel, hogy amennyiben a gőznyomás hirtelen megszűnése, vagy csökkenése miatt valamelyik daru drótkötele elszabadulna, a veszedelmes rakomány ne tudjon lezuhanni. Természetesen ez a biztonsági rendszer némileg lassította a gép működését, ezért a munka felgyorsítása érdekében, a gyakorlottabb darukezelők teljesen szabályellenesen, előszeretettel iktatták ki a biztonsági féket.

Mindezek ellenére, Port Chicagoban folyamatosan ment a munka és sokáig nem is történt különösebb esemény, azonban szinte biztosra vehető volt, hogy eljön az a nap amikor történni fog valami, mindössze csak az volt a volt kérdéses, hogy mikor. Ez a nap 1944. július 17 – én érkezett el.

Amikor az estéből nappal lett

1944. július 17 - én késő este minden a már korábban bevett rutinnak megfelelően zajlott a port chicagoi kikötőben. A több mint 450 méter hosszú rakodómóló mellett várakozó két nagy szállítóhajó körül folyt a serény munka. A középen húzódó vasúti sínpárokon tizenhat tehervagon állt, hogy kiüríthessék őket. Mellettük kisméretű dízelmozdony várakozott, hogy újabbakat vontasson a helyükre. Körülöttük is mindenütt lőszeresládák halmai várakoztak beemelésükre, csak ez kb. 430 tonnányi lőszert jelentett, nem beszélve arról a több mint 4000 tonnányiról, amit már berakodtak az elmúlt napokban. A móló belső, szárazföld felőli oldalán, az SS E. A. Bryan állt. A Bryan jókora, Liberty típusú teherhajó volt, amely alig fél évvel korábban, 1944 márciusában állt szolgálatba, John L. M. Hendricks kapitány parancsnoksága alatt. Eddigi rövid pályafutása alatt egyszer már megjárta utánpótlással megrakva a csendes-óceáni hadszínteret és most legénysége a következő küldetésre készülődött. Július 13 – án érkezett üresen Port Chicagoba, hogy megtöltsék több ezer tonnányi különböző típusú bombával, tüzérségi lövedékkel, torpedókkal, víziaknákkal és a hírhedten instabil Torpex robbanóanyaggal. A munka már közel négy napja megfeszített tempóban haladt napi három műszakban, de eddig csak a tervezett rakomány 40% - át ( kb. 4178 tonnányi lőszert ) sikerült berakni, mert bár a Bryan teljesen új volt, agyonerőltetett gőzcsörlői és darui máris erősen elhasználódtak, ezért többször is javítani kellett mindegyiket.

A 4 - es számú gőzcsörlő javítására kiküldött szerelőnek, Albert J. Carr – nek, miközben egy törött szelep cseréjével bajlódott, hajmeresztő élményben volt része, amely a későbbi események fényében nem sok jót igért. Az egyik tengerész ugyanis Carr szeme láttára, véletlenül elejtette azt a jókora tüzérségi gránátot, amelyet éppen cipelt. A méretes lövedék csaknem egy méter magasból, hangos reccsenés kíséretében esett a móló deszkáira, de mindenki szerencséjére nem robbant fel. A halálra rémült szerelő amint befejezte a javítást, amilyen gyorsan csak tudott távozott, mert a lehető leggyorsabban, a lehető legtávolabbra akart kerülni az úszó bombától.

A Jeremiah O’brien, Liberty típusú teherhajó

Ha az E. A. Bryan vadonatúj volt, akkor a móló túlsó oldalán várakozó, ugyancsak több mint 7000 tonnás SS Quinault Victoryn képletesen még szinte ragadt a szürke festék, mert közvetlenül az Oregon Shipbuilding Corporation portlandi gyárából érkezett. A Victory osztályba, a Liberty hajók továbbfejlesztett, modernebb és kissé nagyobb unokatestvérei közé tartozott. Port Chicagoba vezető útján mindössze a közelben, a Shell Oil Company martinezi olajfinomítójánál állt meg, ahol üzemanyagot, erősen párolgó, illékony tüzelőolajat vette fel. A Victory 18 óra körül dokkolt, majd miután átesett a kötelező ellenőrzéseken, Robert J. Sullivan kapitány engedélyt kapott rá, hogy 23 óra 30 – kor megkezdheti a berakodást.

A Red Oak Victory múzeumhajó, a Quinault Victory egyik napjainkig megmaradt testvére

Este 22 óra körül is megszakítás nélkül zajlott a munka, be kellett hozni az elmúlt napok időveszteségét, de ez korántsem ment könnyen, mert a 98 fekete tengerésznek rengeteget kellett küszködnie a telezsúfolt tehervagonokban szinte mozdíthatatlanul egymáshoz szorult ládák kiemelésével. Miközben ők a rakománnyal küzdöttek, megtörtént az őrségváltás és a 29 felfegyverzett katonai rendőr mellett megérkezett az a 102 tengerész is, akik a Victory berakodására lettek kirendelve. Ők most nevetgélve, viccelődve várták, hogy elkezdődjön az éjszakai műszak és nekikezdhessenek a munkának. Nem messze behemót társaitól, a Parti Őrség apró, alig kilenc méteres tűzoltóhajója a CG-60014-F állt készenlétben baj esetére, vízágyúival és ötfős személyzetével. Ekkor még minden nyugodt és békés volt, de pillanatok múlva elszabadult a pokol.

A tanúk későbbi vallomásai szerint 22 óra 18 körül váratlanul, előbb egy kisebb, tompa dördülés hallatszott a kikötő felől, aztán néhány másodperc múlva az este hirtelen nappallá változott a vakító fehér villanással kísért, elképesztő erejű robbanástól. A csaknem 70 kilométerre, fekvő San Franciscoban is látták, amint északkeleten hirtelen rövid időre felfénylik az égbolt és ezzel egyidőben, onnan nem messze, a Berkeley Egyetem földrengésjelző műszerei a Richter-skála szerinti 3,4 - es erősségű földrengést regisztráltak. A földmozgás, még több száz kilométerre, Nevada államban is érezhető volt.

Port Chicagon és közvetlen környékén brutális erejű, tüzes lökéshullám, a partszakasz mentén pedig legalább 9 méter magas szökőár söpört végig, amelyek mintegy 500 méteres sugarú körben mindent és mindenkit elpusztítottak, de ennél jóval távolabb is súlyos károkat okoztak. A két teherhajót, a mólót és a rajta dolgozó embereket, a vonatszerelvényekkel együtt mennydörgésszerű robaj kíséretében elnyelte egy hatalmas, narancsvörös tűzgömb. Egy Oakland – ből éppen Sacramento felé tartó tengerészeti járőrgép csaknem belefutott a robbanásba és pilótáknak vagy 600 méterrel magasabbra kellett vinniük a vadul hánykolódó gépét, hogy el tudják kerülni a több mint 3000 méteres magasságig emelkedő, mindent felemésztő tűzgolyót, amely miután gyorsan elenyészett, furcsa, gomba alakú felhővé terült szét, benne kisebb háznyi méretű fehéren, vörösen izzó kavargó tárgyakkal. A hatalmas roncsdarabok a levegőben forogva estek darabokra és zuhantak a mélybe, a mindenfelé záporozó törmelékkel együtt.

A pusztító robbanás epicentruma egyértelműen az E. A. Bryan volt, amely szó szerint elpárolgott személyzetével együtt. Helyén mindössze egy legalább 200 méter hosszú, kb. 90 méter széles és 20 méter mély kráter maradt, a tengerfenéken. A móló legnagyobb része, a rajta álló vasúti szerelvényekkel együtt, szintén megsemmisült, a tizenkét tonnás dízelmozdonyból és a vagonokból még egy csavar sem került elő. A Quinault Victoryt a robbanás ereje kiemelte a vízből, átfordította és szétszaggatta, roncsai, amelyek kettő kivételével nem voltak nagyobbak fél méteresnél, több száz méteres körzetben szóródtak szét. A két legnagyobb darab, a tat egy része a hajócsavarral és a hajógerinc egy kb. 18 méteres töredéke, a parttól 200 méternyire fúródott az iszapba és meredt ki a vízből.

Ennyi maradt a Quinault Victoryból

Megégett és deformálódott acéldarab, a két elpusztult teherhajó egyikéből

Az aprócska tűzoltóhajó legénységének valószínűleg megrémülni sem volt ideje, nemhogy beavatkozni. A CG-60014-F összeroncsolódott maradványait eredeti helyétől több mint 200 méterre találták meg a fenékre süllyedve.
A fából épült, masszív rakpartból, csak az azt alátámasztó, elszenesedett végű cölöpsorok maradtak. A bázis könnyűszerkezetes épületei nagyrészt szinte szó szerint szilánkokra zúzódtak és kusza rommezővé válva sok embert maguk alá temettek. A közelben parkoló személy és tehergépkocsik felborultak, elsodródtak, némelyiket szinte kibelezte a robbanás ereje. A már kiürített és ezért félreállított tehervagonokat a lökéshullám erejének nagyjától megvédték ugyan a betonból, földből és gerendákból épült fedezékek, de ennek ellenére is úgy néztek ki, mintha összepréselték volna őket.

A rakpart és a móló romjai, háttérben a Quinault Victory maradványaival

Port chicagoi kikötőjének romjai légifelvételen

Sérült vasúti kocsik a robbanás után

A szárazföldön, 20 kilométeres körzetben nem maradt egyetlen ép ablaküveg, de sértetlen épület, vagy fal sem. Magának Port Chicago városának szintén zömmel faszerkezetű házai egytől-egyig súlyosan megrongálódtak, vagy összedőltek. A légnyomás letépte tetejüket, falaik úgy beszakadtak, mintha kartonpapírból készültek volna. A villany és telefonoszlopok tövestől szakadtak ki a helyükről, megszűnt az áramellátás és telefonösszeköttetés, szétszakadtak a víz és a gázvezetékek is. Mivel a legnagyobb pusztítás elsősorban a bázis területére lokalizálódott, a kisvárosban egyetlen haláleset sem történt, annak ellenére, hogy a helyi színház épülete éppen tele volt, mert sokan a késő esti mozielőadást nézték. A szemtanúk szerint, a vetített háborús filmben, egy bombatámadás zajlott, amikor óriási robajjal szó szerint berobbant az épület kikötő felőli oldala, kitörtek az ablakok és a mennyezet a nézők nyakába szakadt, szerencsére csak könnyebb sérüléseket okozva. Az emberek rémülten, egymást taposva menekültek kifelé, sokan azt hitték, hogy a japán flotta jelent meg a partvidék előtt és tűz alá vette őket. A katasztrófa mintegy 390 sérültje közül sokan a laktanyaépületek romjai alá szorultak, súlyosan megégtek, végleg, vagy időlegesen megvakultak, de a legtöbben a légnyomástól és az aláhulló törmelékektől, roncsoktól sebesültek meg. 

A robbanás után nemsokkal, a közeli településekről és katonai létesítményekből, minden épkézláb embert mozgósítottak és teherautókon, személygépkocsikon a helyszínre szállítottak. A mentést nehezítették a mindenfelé fellobbanó tüzek és a szétszóródott lőszerek másodlagos robbanásai, de ennek ellenére meglepően gyorsan és kifejezetten szakszerűen zajlott minden, pánik és fejetlenség legkisebb jele nélkül. A súlyos sebesülteket még aznap kórházba szállították, a könnyebb sérülteket, helyben látták el. Másnap kezdődött a munka leggyászosabb része, az áldozatok összegyűjtése. 200 fekete tengerészt rendeltek ki a feladatra, sokan önként jelentkeztek. Nem volt sok dolguk, de ez egy életre szóló trauma maradt legtöbbjük számára. A katasztrófa a végleges összesítés szerint, 320 áldozatot követelt, közülük 200 - an voltak feketék ( ez a háború alatt elesett színesbőrű amerikai katonák 15% - a volt ) , a többi a tisztek, a Parti Őrség emberei, a hajók legénysége és a polgári alkalmazottak közül került ki. Az összeszedett emberi maradványok alapján, mindössze 51 személyt lehetett többé- kevésbé azonosítani, másokból csak testrészek, vagy a betonba égett árnyékuk maradt, a legtöbben egyszerűen semmivé váltak...

Négy nap múlva ült össze a különleges vizsgálóbizottság, amely kihallgatott 125 tanút, robbantási és fegyverszakértőket, valamint terepszemlét tartott, de a 39 napos vizsgálódás végén kiadott jelentés nem tudott egyértelmű választ adni a katasztrófa valódi okára. Nem maradt senki, aki elmondhatta volna mi is történt tulajdonképpen. A bizottság valójában csak találgatott. Felmerült a szabotázs gyanúja, valamint valamelyik lőszer gyújtójának gyártási hibája, ugyancsak a lehetséges okok között szerepelt a Victory tartályaiba röviddel korábban tankolt, erősen illékony fűtőolaj gőzeinek berobbanása is, de legvalószínűbbnek valamelyik csörlő meghibásodása, vagy az emberi hiba tűnt. A jelentés külön kitért a rakodók versenyeztetésének kérdésére és kimondta, hogy ilyennek lőszerrakodás során helye nincs. Kinne kapitány vallomásában bizarr módon azt állította, hogy a versenyeztetés egyáltalán nem rontotta a biztonsági feltételeket és jelentősen javította a munka hatékonyságát.... Végül sem őt, sem mást nem vontak felelősségre. Az áldozatokat július 31 – én temették el teljes katonai tiszteletadással.

A flotta felkérte a Kongresszust, hogy szavazzon meg az áldozatok családjainak 5000 dolláros kártérítést, mivel azonban az érintettek többsége fekete volt, az összeg nagysága rendkívül felháborította a déli, Mississippi államból származó, hírhedten keményvonalas John E. Rankin képviselőt, akinek végül sikerült elérnie, hogy az összeget jelentősen csökkentsék. Ám Rankin öröme nem lehetett teljes, mert ő 2000 dollárra akarta leszállíttatni az összeget, de végül legnagyobb bosszúságára, a Kongresszus 3000 dollárt szavazott meg. Mivel nem lehetett késlekedni, az újjáépítést néhány nappal a katasztrófa után már meg is kezdték és rövid idő alatt be is fejezték. Port Chicago két hónappal később, 1944 szeptemberében, már újra szállítóhajókat fogadott és indított.

A dolognak ezzel azonban még korántsem volt vége, mert még javában folyt a vizsgálat, amikor augusztus 8 – án, a közeli Mare Island tengerészeti támaszpontra befutott a 6400 tonnás USS Sangay teherhajó, hogy lőszerszállítmányt vegyen fel, majd azonnal induljon tovább a Mariana-szigetek térségébe, ahol ádáz harcok dúltak az elszántan védekező japánokkal és égetően szükség volt az utánpótlásra. Azonban a kirendelt 328 fekete tengerész megtagadta a munkát, arra hivatkozva, hogy félnek. Békeidőben ez sztrájknak minősült volna, most azonban háború volt, a munkát megtagadók pedig haditengerészek, így az események egészen más megítélés alá estek, ez a katonai hatóságok szemében lázadás volt. A robbanás óta igencsak feszült, sőt kifejezetten paranoid hangulat uralkodott a sorállomány fekete tagjai között. Sokan, főleg azok, akik részt vettek a romok eltakarításában és az áldozatok összegyűjtésében, még mindig nem heverték ki az átélt sokkot. Akkoriban még pszichológiai segítségnyújtásról, lelki segélyről szó sem volt. Gyakoriak voltak az éles szóváltások, veszekedések, előfordultak verekedések is, az emberek a legkisebb gyanús zajra is szó szerint ugrottak. A flotta illetékeseit mindez cseppet sem érdekelte és amikor többen kérelmezték, a súlyos megrázkódtatással járó események, például hajótörés, vagy más katasztrófa túlélőinek adható 30 napos szabadságot ( az úgynevezett túlélő szabadságot ) , ezt a fehér tengerészek és a tisztek minden további nélkül megkapták, fekete társaik viszont nem. 

A Sangay - nek minél hamarabb el kellett indulnia, ezért a parancsnokok megpróbáltak embereik lelkére beszélni és figyelmeztették őket a kötelességükre, amikor aztán ez nem használt, fenyegetőzni kezdtek. Ennek nyomán hetvenen végül felvették a munkát és civil munkásokkal kiegészítve elvégezték a berakodást, de a többiek továbbra sem voltak hajlandóak, a lőszerek közelébe menni. A makacsul ellenálló 258 fekete tengerészt a katonai rendőrség letartóztatta, majd kisebb csoportokra osztva bezárták őket egy öreg hajóra és megpróbálták kiszűrni közülük a hangadókat. Később, amikor átszállították őket egy üres laktanyaépületbe, ellátogatott hozzájuk Carleton H. Wright admirális a 12. Tengerészeti Körzet parancsnoka és hazafias beszédet intézett a sportpályára kiterelt őrizetesekhez, kiemelve munkájuk fontosságát és hogy mekkora szüksége van a lőszerre bajtársaiknak a távoli harcmezőn. Végül a „puhítás” hatni kezdett és 208 – an felvették a munkát. Ők megúszták háromhavi zsoldjuk megvonásával, de az eset rákerült a személyi lapjukra. A későbbiekben szétszórták őket különböző hadihajókra, ahol az aljamunkát végeztették velük. A maradék ötven tengerész, „A port chicagoi 50” néven vonult be az amerikai fekete polgárjogi mozgalom történetébe. A per 1944 szeptemberében kezdődött és nagy sajtónyilvánosság előtt 1944. október 24 – ig tartott, amikor az Osterhaus admirális által elnökölt hattagú haditörvényszék alig 80 perces tanácskozás után, mindannyiukat lázadásért és parancsmegtagadásért lefokozásra, valamint 15 év fegyházbüntetésre és kényszermunkára ítélte. Néhány héttel később, Wright admirális némileg enyhített 40 ember büntetésén. Huszonnégynek 12 évre, tizenegynek 10 évre és az öt legfiatalabbnak 8 évre csökkentve azt, de a fő hangadónak tartott Joe Small altisztnek és négy társának 15 éves fegyházbüntetését helyben hagyta. A történethez tartozik, hogy az elkövetkező hónapokban több hasonló jellegű incidensre is sor került különböző helyőrségekben és támaszpontokon, de ezek már nem annyira a veszélyes munka, hanem a diszkrimináció és a megkülönböztetés miatt robbantak ki.

1945 - ben amikor a háború már láthatóan a végéhez közeledett, számos fellebbezés és petíció nyomán újra elővették a „port chicagoi 50” ügyét, de a hadbíróság helybenhagyta a Wright admirális által megváltoztatott ítéletet. Miután a háború befejeződött, 1946 – ban az ügy már korántsem volt annyira fontos mint korábban, ezért az elítélteket csendben szabadon engedték, de még egy évre aktív állományba kerültek, egyfajta megszégyenítő aktusként a flotta részéről, mert ezidő alatt nekik is, akárcsak korábban enyhébb büntetést kapott társaik, szolgálati helyeiken, – többnyire a világ túlsó felén állomásozó hadihajókon - a legalantasabb munkákat kellett végezni. Leszerelésük után, megvonták tőlük a veteránoknak járó összes kedvezményt és juttatást. 1999 – ben Freddie Meeks, egyike azoknak akik még életben voltak az 50 fekete tengerész közül, petíciót indított az elnöki kegyelem kiharcolása érdekében maga és egykori társai számára. Miután a veteránnak sikerült 37 kongresszusi képviselő támogatását is elnyernie, Bill Clinton 1999 decemberében Meeks - t, majd a következő évben a többieket is ( többnyire már csak posztumusz ) elnöki kegyelemben részesítette.

A port chicagoi 50 tárgyalása

Városi legenda

A port chicagoi robbanás a második legnagyobb lőszerrobbanás volt Észak-Amerika területén, az 1917. december 6 – án a kanadai Halifax – ben történt katasztrófa óta. Nagysága, az áldozatok száma és etnikai összetétele, valamint a politikai felhangjai miatt jó alapja lett egy érdekes összeesküvés elméletnek. Peter Vogel újságíró – egykori katonai hírszerző -, majd az ő írásai és kutatásai nyomán mások is arra a következtetésre jutottak, hogy 1944. július 17 – én késő este nem egyszerű lőszerrobbanás történt, hanem egy nukleáris robbanás. Az elmélet hívei aztán már vérmérsékletüktől függően tartják szálllítás közben bekövetkezett véletlen balesetnek, vagy szándékos, alattomos módon kitervelt, kemény rasszizmussal átitatott emberkísérletnek és fegyvertesztnek.

Kétségtelen, hogy az atombomba megépítésére elindított Manhattan Terv körül ma is számtalan legenda kering, főleg arról, hogy valójában mennyi hasadóanyagot sikerült előállítani és hány működőképes atombomba készült el a háború végéig. A hivatalos verzió szerint mindössze három, amelyek közül az elsőt 1945. július 16 – án Alamogordoban, a nevadai sivatagban, a másik kettőt pedig Hiroshimára, illetve Nagasakira ledobva robbantották fel 1945. augusztus 6 – án és 9 – én. Peter Vogel és mások szerint, viszont több készült és az egyik kisebb ( kb. 5 kilotonnás ) tesztpéldányt éppen Port Chicagoban robbantották fel, mert a hadsereg attól tartott, hogy mire bevethetővé válik a bomba, véget ér a háború és nem lesz mód annak harctéri kipróbálásra. Vogel állítását magánszemélyektől származó, állítólagosan a los alamosi laboratóriumból kikerült titkos iratokra, a Manhattan Terv irányítóinak néha meglehetősen furcsa, elejtett célzásaira, megnyilatkozásaira, valamint egy korabeli, néhány perces filmfelvételre alapozta, amely szerinte a port chicagoi katasztrófáról készült és egyértelműen atomrobbanásnak látszik. ( a film természetesen nem hozzáférhető, bár a flotta illetékesei ha meglehetősen kelletlenül is, de egy idő után elismerték létezését, ugyanakkor azt is közölték, hogy egy hollywood – i trükkszakemberek által elkészített szimulációról készült és az eredeti filmszalag különben is régen megsemmisült …. )

Vogel 1982 – ben állt elő elméletével, miután egy évvel korábban a Manhattan Terv dokumentumai nyilvánossá váltak és két évtizedet töltött a nyomok és bizonyítékok felkutatásával, amelynek nyomán 2002 – ben eredményeit könyv formájában tette közzé. Nem számított teljesen laikusnak a témában, mivel a katonai hírszerzésnél a nukleáris fegyverek technológiája volt a szakterülete. Valóban rábukkant néhány furcsa és felettébb érdekes dologra, mint például két titokzatos, viszonylag kisméretű ládára az E. A. Bryan rakományjegyzékében, amelyeket Los Alamosból, egyenesen Tinian szigetére - ahonnan egy évvel később az Enola Gay felszállt, fedélzetén a Hiroshimára ledobott Little Boy nevű atombombával - küldtek. Mint kiderült a két láda valóban létezett, de hogy mi volt bennük az rejtély, mert a tartalmukra vonatkozó dokumentumok hogy, hogy nem megsemmisültek egy véletlen tűzeset során Los Alamosban…

Az is igaznak bizonyult, hogy a Manhattan Terv vezetői feltűnő és gyanús érdeklődést tanúsítottak a Port Chicagoban történtek iránt és egyik-másik megnyilatkozásuk kérdéseket vet fel. Például James Bryant Conant a Nemzetvédelmi Kutatási Bizottság elnöke egy dokumentum szerint, egy 1944 júliusában történt kísérleti nukleáris robbantás részletes elemzésére utasítja embereit. Furcsa az időbeli egybeesés a Port Chicagoban történtekkel, már csak azért is, mivel az első ismert kísérleti atomrobbanás szinte napra pontosan egy évvel később történt a nevadai sivatagban. További furcsaság, hogy William J. Parsons kapitány, aki az atombomba kifejlesztésének egyik műszaki vezetője volt, majd az Enola Gay fegyverzeti tisztjeként az ő feladata volt a bomba élesítése ledobás előtt, egy terjedelmes tanulmányban elemezte a katasztrófát, sőt személyesen is járt a helyszínen a robbanás után, de állítólag előtte is legalább három alkalommal megfordult már ott. Talán megszemlélte a terepet? 

A szemtanúk beszámolóiban leírt fizikai jelenségek, mint például a vakító fényvillanás, a jellegzetes gombafelhő, a hirtelen szeizmikus lökés, amelyhez hasonlót csak a későbbi kísérleti atomrobbantások során tapasztaltak, valamint az elképesztő hőhatás, amely még az acélt is megolvasztotta, erősen emlékeztetnek a nukleáris bombák detonációja során tapasztaltakhoz és valóban okot adnak a gyanúra, hogy Port Chicagoban nem egészen az történt, ami a hivatalos jegyzőkönyvekben áll. A hivatalos jelentés szerint összesen 1780 tonna robbanóanyag repült a levegőbe ( a több mint 4000 tonnányi lőszerből ennyi volt a tényleges robbanóanyag, a többit a lövedékek acél, rézburkolatai és a fém bombatestek tömege tette ki ) , ami nagyjából egy 2 kilotonnás atombombának felelne meg, Vogel szerint a robbanás fizikai jellemzői alapján, ennél valójában több mint kétszer nagyobb, kb. 5 kilotonnás volt, de a több mint 7000 tonnás hajótest a tengerfenékkel együtt befolyásolta, eltérítette és valamelyest letompította az erejét. ( összehasonlításképpen, a Hiroshimára ledobott bomba nagyjából 20 kilotonna hatóerejű volt ) Elvileg könnyen tisztázni lehetne a kérdést, hogy történt – e nukleáris robbanás Port Chicagoban a terület sugárzási szintjének vizsgálatával, de valójában ennek eredménye sem lenne perdöntő, mivel éppen itt, ezen a partvidéken sugármentesítették az egyébként többek között Parsons kapitány ( akkor már ellentengernagy ) irányítása alatt zajlott csendes-óceáni atomkísérletek megfigyelőhajóit, ennek nyomán a terület sugárterhelése jelentősen megnőtt. Talán ez az oka annak, hogy a kaliforniai Contra Costa megyében ahol Port Chicago is fekszik, a statisztikák szerint az egész Egyesült Államokban a legnagyobb a százezer főre eső daganatos megbetegedések száma. Talán más…. Valójában ebben az ügyben sem lehet tisztán látni, mint más, hasonlóan homályos hátterű ügyekben, hacsak elő nem kerülnek valamilyen bizalmas dokumentumok, amelyek alapján véglegesen tisztázni lehet a történet gyanús részleteit. Addig is amíg ez be nem következik - ha bekövetkezik egyáltalán - , a port chicagoi atomrobbanás története megmarad összeesküvés elméletnek és városi legendának. Figyelembe véve azonban, hogy a néhány évvel később kibontakozó hidegháború éveiben a szemben álló felek mind keleten, mind nyugaton szemrebbenés nélkül felhasználták saját katonáikat és olykor a mit sem sejtő polgári lakosságot az új típusú nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek tesztjeinél, az összeesküvés elmélet talán nem is annyira a valóságtól elrugaszkodott, mint eleinte gondolnánk.

Manapság Port Chicago már csak a Suisun Bay mentén húzódó terület neve a térképen, mivel maga a névadó kisváros már évtizedek óta nem létezik, bár nem egy újabb katasztrófa tüntette el a föld színéről, hanem sokkal prózaibb véget ért. Amikor 1968 - ban a port chicagoi raktárbázist hozzákapcsolták a közeli Concord tengerészeti fegyverraktárhoz, létrehozva a napjainkban is működő Concord Naval Weapons Station komplexumot, az éppen közöttük fekvő város területét az amerikai kormány felvásárolta lakóitól és miután ledózerolták az épületeket, úgynevezett biztonsági pufferzónát hoztak létre a helyén. A partvidék azon szakasza, ahol valaha az egykori rakodómóló állt, egy természetvédelmi terület része lett és látogatható. Nem messze attól a helytől, ahol 320 ember és két nagy hajó egy pillanat alatt semmivé vált, 1994 óta egyszerű emlékmű áll, az áldozatok neveivel. A vízben még ma is jónéhány ott meredezik a rakpart és a móló égett cölöpjeinek csonkjai közül.

A Port Chicago emlékmű

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 06. 07., 14:52
Olaszországban és Svédországban bizonyítottak a Magyar Honvédség különleges műveleti katonái NATO gyakorlat keretében, ahol tömeges ejtőernyős ugrás, a logisztikai utánpótlás megszervezése, rajtaütés és beépített területen vívott harc szerepelt a feladataik között, de éleslövészeten is megmutatták felkészültségüket.
2024. 05. 28., 13:25
A Roszatom nukleáris üzemanyagot gyártó részlegéhez, a TVEL-hez tartozó Csepecki Gépgyárban megkezdték azoknak a speciális spirálbordás titáncsöveknek a gyártását, amelyek a világ majdani legnagyobb atomjégtörő hajóján a gőzfejlesztők szerkezeti merevségét biztosítják.
2024. 06. 05., 13:05
Átalakulás kiképzés által, avagy transformation through training – ez a NATO Összhaderőnemi Kiképző Központ (NATO JFTC) mottója, amely többek között a védelmi szervezeten belüli közös és nemzeti kiképzéssel, a koncepciófejlesztéssel, illetve az interoperabilitás elősegítésével foglalkozik.
2024. 05. 24., 10:15
A Flotprom internetes szakportál 2024. május 2-án közzétett információi szerint a Volga mellett fekvő Zelenodolszkban működő Gorkij Hajógyárban, a hónap folyamán két új hadihajót bocsátanak vízre, a Karakurt-osztályú (Project 22800) Tájfun korvettet és a Project 22160 típusú, Viktor Velikij járőrhajót.
2024. 05. 14., 15:51
Az Airbus Helicopters friss bejelentése értelmében, új rendelés érkezett a H145M típusú könnyű, többfeladatú forgószárnyasra: Brunei hat példányt rendelt a hazánk által is hadrendbe állított helikopterből.
2024-05-27 12:25:53
Megvan a következő magyar űrhajós! Kapu Tibor lehet az a magyar, aki a világűrbe mehet - jelentette be közösségi oldalán Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter. A Magyar Honvédség nagy szerepet vállalt az űrhajósok felkészítésében.
2024-05-21 16:29:52
A NATO Kooperatív Kibervédelmi Kiválósági Központ 2010 óta szervezi meg éves Locked Shields gyakorlatát. Magyarország az idén is sikeresen képviseltette magát a nemzetközi megmérettetésen, mely ezúttal négy napon át, 40 ország 18 csapatának, közel négyezer szakértőjének részvételével zajlott. A magyar csapat az előkelő negyedik helyen zárt.
2024-05-09 15:29:15
Létrejött a közös munka konkrét lépéseinek menetrendjét is tartalmazó együttműködési nyilatkozat a Honvédelmi Minisztérium felügyelete alá tartozó Védelmi Innovációs Kutatóintézet NZrt. (VIKI) és a SAAB svéd vállalatcsoport között – jelentette be Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter.
2024-04-30 13:06:45
A magyar kormány és a magyar emberek a békében érdekeltek. A Magyar Honvédség képes megteremteni és megvédeni a békét – hangsúlyozta Szalay-Bobrovniczky Kristóf honvédelmi miniszter április 29-én, a Veszprém vármegyei Hajmáskéren, a Nullponti Lő- és Gyakorlótéren, egy páncéltörő-képesség hatásbemutató gyakorlat előtt.
2024-04-29 15:46:31
A NASAMS és Mistral légvédelmi fegyverrendszerek is szerepet kapnak az MH Dánielfy Tibor 205. Légvédelmi Rakétaezred, áprilisban, Újmajorban megrendezett, négyhetes gyakorlatán. A kitelepüléssel az alakulat a Ramstein Legacy 2024-re, a NATO többnemzeti, integrált lég- és rakétavédelmi gyakorlatára készül.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 06. 14., 14:19
A hajdúszoboszlói Hőgyes Endre Gimnázium is bekapcsolódott a Honvéd Kadét Programba.
2024. 06. 11., 13:54
Magas szintű szerb delegáció látogatása Magyarországon.
2024. 06. 10., 14:25
A Magyar Honvédség katonákkal és eszközökkel segíti a megáradt Rába mentén az árvízi védekezést – tájékoztatott Szalay-Bobrovniczky Kristóf, június 10-én, hétfőn.
2024. 05. 31., 12:16
Dr. Böröndi Gábor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke és Gheorghiţă Vlad vezérezredes, a Román Fegyveres Erők vezérkari főnöke időszerű katonai kérdésekről egyeztettek bilaterális tárgyalás keretében Hódmezővásárhelyen, május 30-án, az MH Kinizsi Pál 30. Páncélozott Gyalogdandárnál tartott határmenti találkozójukon.

  JETfly Magazin

A legnagyobb nemzetközi légitársaság újabb jelentős lépést tett a légi közlekedés károsanyag-kibocsátásának csökkentéséért. Az Emirates több más járatához hasonlóan, már a Szingapúrból induló repülőgépeit is környezetkímélőbb üzemanyaggal üzemelteti.