SZSZV-33 Ural – A titán bukása

Atomhajók

Az ötvenes - hatvanas években a nukleáris technológia megjelenése nyomán rengeteg futurisztikus elképzelés látott napvilágot arról, hogy az új energiaforrás miképpen fogja majd megváltoztatni a mindennapi életet. Itt nemcsak a nukleáris meghajtású autókról, repülőgépekről, háztartási gépekről megjelent fantáziadús cikkekre és rajzokra kell gondolni, hanem azokra a tervezetekre is, amelyek hamar a süllyesztőbe kerültek, miután kiderült, hogy mindez korántsem olyan egyszerű. Az ígéretes technológia kiforratlan volt, ráadásul a hidegháború mindenre rányomta a bélyegét. (Jellemző, hogy nyilvánvaló veszélyessége ellenére a Szovjetunióban gyártottak az isten háta mögötti, szibériai területeken élő lakosság számára olyan kisméretű, stronciummal működő termoelektromos generátorokat, amelyek egy kisebb rádió működtetéséhez elegendő áramot fejlesztettek, elvégre Moszkva szavát azért hallani kellett…)

A nukleáris meghajtású repülőgépek (bombázók) nagyratörő tervei a reaktor és segédberendezéseinek, valamint a sugárvédelemhez nélkülözhetetlen ólompajzs hatalmas tömege hamar zátonyra futottak mind keleten, mind nyugaton. Mindezt csak egy hajó fedélzetén lehetett úgy elhelyezni, hogy azért másnak is jusson hely és még mozogni is tudjon.

1959 – ben a szovjetek bemutatták a világ  első nukleáris meghajtású felszíni hajóját, a híres Lenin jégtörőt, amelynek több évtizedes pályafutását gondosan eltitkolt nukleáris balesetek kísérték, de ennek ellenére a sikeres Arktika osztály alapjává válhatott, amelynek több egysége még napjainkban is működik. Viszont a Leninével egyidőben fejlesztett nyugati prototípusok, mint az amerikai NS Savannah, vagy a német Otto Hahn teherhajók, sikertelenek lettek, mert költséges üzemeltetésük miatt nem voltak versenyképesek hagyományos meghajtású kortársaikkal szemben. A rendkívül mutatós Savannah alig egy évtized után, 1972 – ben a Tartalék Flottába került és napjainkban múzeumhajó, az Otto Hahn reaktorait pedig tíz év szolgálat után, 1979 – ben dízelekre cserélték és ezekkel üzemelt 2009 – es lebontásáig)

Az nukleáris meghajtás a hadiflottáknál is csak a tengeralattjáróknál és a repülőgép-hordozóknál tudott sikeressé válni, mivel előnyeit (szinte korlátlan hatótávolság, viszonylag nagy sebesség, stb.) ezeknél lehet csak igazán kihasználni. Voltak persze kivételek, mint az amerikai haditengerészet nukleáris meghajtású cirkálói, amelyek elsődleges feladata az ugyancsak atomreaktorokkal meghajtott, új generációs hordozók (a legelső a CVN-65 Enterprise) védelme volt. Az első egységek, mint a Long Beach, a Bainbridge és a Truxtun egyedi darabok voltak, míg a kis számban épült Kalifornia és a Virginia osztályú rakétás cirkálókat (eredetileg fregattok) már a velük szerzett tapasztalatok figyelembe vételével tervezték. A hidegháború lezárultával, üzemeltetési költségeik magas voltára hivatkozva, a kilencvenes évek közepén mindegyiket kivonták a hadrendből, majd lebontották.

Természetesen a szovjetek sem akartak lemaradni, ezért már az ötvenes évek végén születtek elképzelések arról, hogy nukleáris meghajtású tengeralattjáróik mellett, felszíni hadihajókat is szolgálatba állítsanak, de utóbbiak a tervezőasztalon maradtak és végül egyik sem valósult meg, mert a regionális szovjet flottáknak (Északi, Fekete-tengeri, Csendes-óceáni) a földrajzi behatároltság miatt és főleg kísérendő repülőgép-hordozók híján nem volt szüksége ilyenekre. A hetvenes évek elejére aztán mégis elővették és összevonták a korábban félretett programokat majd ezekből született meg a Projekt 1144 Orlan (tengeri sas) típus, vagy ahogy jobban ismert, a Kirov osztály. A típust a szovjetek/oroszok nukleáris nehéz rakétás cirkálónak, nyugaton viszont egyszerűen csatacirkálóként szokták besorolni. Hadrendbe állításukat siettette, hogy az amerikaiak jelentősen modernizálva, reaktiválták a veterán Iowa osztályú csatahajókat.

A négy megépült egység (az ötödiket törölték) 252 méteres hosszával és 28000 tonnás vízkiszorításával egy ideig a nagy amerikai repülőgép-hordozók és az Iowa osztály után a legnagyobb és legnehezebb felszíni hadihajóknak számítottak. Meghajtásukat két atomreaktorral, valamint két olajtüzelésű kazánnal oldották meg. Ezek külön – külön és együtt is képesek voltak működtetni a gőzturbinákat, így biztosítva a meghajtást és a fedélzeti rendszerek energiaellátását. A furcsa és a szakemberek által sokat bírált kombinált hajtómű Gorskov admirálisnak, a modern szovjet haditengerészet atyjának volt a vesszőparipája aki nem bízván az új technológiákban, ragaszkodott a hagyományos, meghajtáshoz is tartalék gyanánt. Ezek a nagy hajók méretükhöz képest kifejezetten gyorsak voltak, mert sebességük elérte a 32 csomót.

A Kirov osztály rendelkezett ugyan tüzérségi fegyverzettel, de a néhány 130 és 100 mm - es löveg, valamint a 30 mm – es gépágyúk elsősorban önvédelemre, a támadó repülőgépek, helikopterek, cirkálórakéták elpusztítására szolgáltak. Fő csapásmérő erejüket az orrfedélzetbe telepített húsz P-700 Granit hajók elleni és az előttük lévő, függőleges, forgótárakból indítható kilencvenhat S-300F Fort felszín – levegő rakéta jelentette, amelyek igencsak veszélyes ellenfelekké tették őket egy esetleges háború esetén, mert ezekkel megtizedelhették volna a rájuk támadó amerikai flottát és a légierőt.

A négy hajót 1980 és 1998 között állították hadrendbe, de napjainkra már csak az utolsóként elkészült Nagy Péter működik az Északi Flotta zászlóshajójaként. A Szovjetunió megszűnése után, a Jurij Andropov néven elkezdett Nagy Pétert még befejezték, sőt modernizálták is, de idősebb testvérhajóit, miután szintén átnevezték, a pénzhiány miatt egymás után leállították. Karbantartás híján aztán állapotuk annyira leromlott, hogy végül kivonásra kerültek. Az egykori Nyikolaj Kalinyin (ma Admiral Nahimov) jelenleg felújítás alatt áll és egy ideig úgy tűnt, hogy az Admiral Usakovra átkeresztelt Kirov és az Admiral Lazarev néven tovább szolgált Frunze is megmenekül, de reaktoraik rossz állapota miatt végül lemondtak róluk és szétbontásukra várnak.

A Kirov osztályú cirkálóknak volt azonban egy távoli „unokatestvére”, amely szinte ismeretlen, pedig talán a legimpozánsabb és legnagyobb valaha épült szovjet/orosz hadihajónak számít.

Telerakva minden földi jóval…

A Szovjetunió számos elektronikai megfigyelőhajót, vagy a szovjet terminológia szerint kommunikációs hajót üzemeltetett, szerte az óceánokon. A kisebbeket gyakran halász, halfeldolgozó, vagy kutatóhajóknak álcázták, de a rajtuk meredező antennák a hozzáértők számára nyilvánvalóvá tették, hogy valójában nagyteljesítményű lehallgató és kódfejtő berendezésekkel voltak telezsúfolva, személyzetük pedig nem halászokból, hanem szovjet haditengerészekből, valamint a GRU (Katonai Hírszerzés) és a KGB hírszerzési szakembereiből áll.

Külön kategóriát képviseltek a jóval nagyobb és igen látványos megjelenésű, úgynevezett követőhajók, amelyek elsődlegesen a szovjet űrprogramban vettek részt. Ezek az Atlanti, a Csendes és az India-óceánon, valamint a Földközi-tengeren tevékenykedtek és ha elhagyták anyakikötőjüket, a nyugati hírszerzőügynökségek tudták, hogy valamilyen szovjet űrmisszió várható a közeljövőben. Elsősorban azért volt szükség rájuk, mivel a Szovjetunió csak korlátozott számban rendelkezett szárazföldi megfigyelőállomásokkal, viszont ezeket a hajókat az orbitális pályán keringő eszközök haladási irányának megfelelően bármikor átirányíthatták egyik helyről a másikra. A legismertebbeket, mint a Kozmonaut Jurij Gagarin, a Kozmonaut Vlagyimir Komarov, vagy az Akagyemik Szergej Koroljov civil hajókból építették át (a Gagarin például egy G4 típusú tanker alapjaira épült) és jól felismerhetőek voltak hatalmas parabolaantennáikról és a radarok méretes, gömb alakú védőkupoláiról. Hivatalosan mindegyik a Szovjet Tudományos Akadémia Űrkutatási Szolgálatának állományába tartozott, mivel azonban a szovjeteknél sohasem lehetett világos választóvonalat húzni, hogy mi a katonai és mi a civil, az űrhajók, űrállomások, valamint a - többnyire katonai - műholdak követése mellett ezek is végeztek elektronikai felderítést, lehallgatást. Hátrányuk az volt, hogy a hadászati ballisztikus rakéták, azok légkörbe visszaérkező, kisméretű robbanófejeinek és a rakétaelhárító fegyverek megfigyelésére szenzoraik nem voltak alkalmasak. Kifejezetten ilyen célra az ötvenes évektől előbb a Projekt 1128 Szibir, majd ezek kiöregedése után, a nyolcvanas évek második felétől a sokkal modernebb - de csak két példányban rendszeresített - Projekt 1914 Zodiac, (vagy Marsal Nedelin) osztályt alkalmazták, amelyek mind a Csendes – óceáni Flotta állományába tartoztak.

A szovjet vezetés már a hetvenes évek közepe óta szorgalmazta egy a korábbiaknál is nagyobb teljesítményű elektronikai felderítőhajó hadrendbe állítását, mivel a Kreml keményvonalasainak - az öregedő Leonyid Brezsnyev mellett későbbi hivatali utóda, a KGB akkori főnöke Jurij Andropov és köre -, egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a NATO atomháborúra készül a Szovjetunió ellen. Ez Ronald Reagen amerikai elnök 1981 – es hivatalba lépése és konfrontatív politikája nyomán, aztán már valódi rögeszméjük lett, ezért a szovjet hírszerzés minden erejével a nyugat vélt háborús készülődésének jeleit kezdte kutatni. (1981 – től erre irányult a hírhedt RJAN hadművelet) A paranoia akkor érte el csúcspontját és került a világ ismét az atomháború küszöbére, amikor a keleti blokkba kihelyezett, szovjet RSZD-10/SS-20 rakéták ellensúlyozására megkezdték az amerikai Pershing II középhatótávolságú rakéták nyugat-európai telepítését, majd 1983 novemberének elején lezajlott az Able Archer 83 NATO hadgyakorlat, amely pont egy nukleáris összecsapást szimulált. A dolgot teljesen félreértelmező, pánikba esett szovjetek riadókészültségbe helyzeték a Kelet-Németországban állomásozó nukleáris fegyverekkel felszerelt repülőegységeiket, készen egy megelőző csapás végrehajtására. Szerencsére a baj nem történt meg és a világ ismét megúszta.

Mindezek tükrében nem véletlen, hogy a Kreml urai rendkívül magas elvárásokat támasztottak a rendszeresítendő új típusú hadihajóval szemben. Amellett, hogy a szovjet rakétavédelmi rendszer fontos, előretolt állomásaként - egyfajta úszó támaszpontként - kellett működnie, le kellett hallgatnia az USA nyugati partvidéke mentén járőrözve, az amerikai adat és rádióforgalmat, de legfőképpen a Marshall-szigetekhez tartozó Kwajalein Atollon működő bázist, amely az amerikai hadászati rakétaprogram, majd később az SDI (Strategic Defense Initiative – Stratégiai Védelmi Kezdeményezés) egyik legfontosabb kísérleti helyszíne volt. Mindezek mellett még megkövetelték azt is, hogy ha szükséges úszó parancsnoki központként, reléállomásként, de az űrrepülések követőhajójaként is funkcionáljon. Az SZKP Központi Bizottságának Katonai-Ipari Bizottsága még 1977 – ben kiadta az utasítást a szuperhajó fejlesztésének megkezdésre, amely a Projekt 1941 Titan néven futott a továbbiakban és mondani sem kell, hogy szigorúan titkos minősítést kapott.

A megbízást a napjainkban is működő, Ajszberg (Jéghegy) Központi Tervezőiroda kapta, bár az eléggé elütött profiljától a jégtörők tervezésétől. Azért esett mégis az Ajszbergre a választás, mert a nukleáris meghajtású hajók terén viszont jelentős tapasztalattal rendelkezett. A program teljes megvalósításában egyébként több ezer szakember és összesen mintegy kétszáz további kutatóintézet, valamint üzem vett részt. A hajó főtervezője Alekszandr Vasziljevszkij lett, de ő alig egy évvel kinevezése után, 1978 - ban elhunyt és utódja Vlagyimir Taraszov lett, akiktől a hajóba zsúfolandó elektronikai apparátust fejlesztő Dr. Mihail Alekszejevics Arharov először egy legalább 400 méteres hajót kért, hogy minden elférjen. A gond csak az volt, hogy egy ilyen monstrumot egyik szovjet hajógyárban sem tudtak volna legyártani, ezért Arharovnak végül be kellett érnie egy a Kirov osztályon alapuló kisebbel. Annak nemcsak törzsét, hanem bizonyos rendszereit is módosítva ugyan, de adoptálni lehetett az új típushoz. Mindenesetre részben amiatt, hogy a szovjet ipar nem volt túl jó a miniatürizálásban, részben pedig a beépítendő eszközök mennyiségének köszönhetően még ezt a hatalmas hajótestet is meg kellett toldani egy 13 méteres szekcióval és kiszélesíteni két méterrel. A 1941 – es teljes hossza így 265, szélessége pedig 30 méter lett, vízkiszorítása pedig a 33000 tonna. (teljes terheléssel 35000, míg a Kirov „csak” 28000 volt)

A nagyobb és nehezebb hajó, kisebb teljesítményű meghajtórendszert kapott, de feladatának ellátáshoz ez is bőven megfelelt. Lelke két OK-900B típusú atomreaktor volt, egyenként 171 MW teljesítménnyel, kb. a fele a Kirovoknál használt OK-900 – énak. Ezeket nem egymás mögé, hanem egymás mellé építették be a hajóközépre és a 23000 lóerős GTZA-688 – as gőzturbinákhoz kapcsolódtak. Hasonlóan a rokontípushoz beépítésre került két VDRK-500 olajtüzelésű kazán, a reaktorszekció elé, illetve mögé. (a kombinált meghajtási mód CONAS elnevezése a Combined Nuclear and Steam propulsion System angol rövidítése) Ezek a nukleáris és hagyományos hajtóművek is képesek voltak egymástól függetlenül is mozgatni a hajót. (kizárólag olajtüzeléssel kb. 14, nukleáris meghajtással kb. 21,6 csomóra volt képes) Eltérően a Kirovoktól, a törzs elülső részébe a vízvonal alatt, két – két orrsugárkormányt is beépítettek, hogy javítsanak a monstrum manőverezőképességén és csökkentsék a fordulási körét.

A meghajtáshoz az egyik reaktor is elegendő volt, a másik sokkal inkább a fedélzeti rendszerek energiaellátásához kellett, amit a nyolc darab, egyenként 3,2 MW - os turbógenerátorral biztosítottak, de rendelkezésre álltak 1,25 MW – os dízelgenerátorok, valamint szükség esetén a 0,2 MW – os, ugyancsak dízelüzemű tartalék egységek is.

Ez talán túlzásnak tűnik, de nagyonis szükség volt rájuk, mert a beépített elektronika a korabeli szovjet elektronikai ipar csúcsteljesítményének számított, de nem tartozott az energiatakarékos konstrukciók közé. A Dr. Arharov és csapata által konstruált, rendkívül összetett, szenzorokból és adatfeldolgozó egységekből álló komplexum a Korall nevet kapta. Az Atoll 31J6 radar, az NIIRP (Rádiótechnikai Tudományos Fejlesztő Intézet) terméke volt. Hatótávolsága elérte az 1-2000 kilométert és mivel a centiméteres hullámhossztartományban működött, a nagyon távoli, gyorsan mozgó, kisméretű tárgyakat (mint például egy nukleáris töltetű robbanófej) is képes volt követni, de működéséhez 5,6 MW – nyi energiára és erős hűtőrendszerre volt szükség. A felépítmény elején, a jellegzetes, gömb alakú radomkupola alatt rejtőző hatalmas forgóantenna stabilitása nagyon fontos volt, amit csak bonyolult, számítógéppel vezérelt érzékelőkkel, valamint giroszkópokkal tudtak biztosítani. (Egyébként a hajóóriás a radar jellegzetes, gömb alakú védőburkolata után kapta nem a túl hízelgő NATO kódnevét ami az orosz Kapuszta szó lett, vagyis káposzta…)

A ballisztikus és az elfogórakéták ellen a Vimpel Tervezőiroda eredetileg szárazföldi telepítésre tervezett Argun és Nyeman radarjainak kisebb méretű változatai szolgáltak. A Nyeman képes volt a többi közül kiszűrni a hagyományos töltetű, csali robbanófejeket, az Argun hasonló volt és egyszerre akár 96 célt is követhetett. Bár mindkét berendezést még a hatvanas években tervezték, a ma már általánosan elterjedt, de akkor még újdonságnak számító AESA rendszerű antennáik voltak, a középső árboctorony három oldalára szerelve. Az AESA radarok sajátossága, hogy nem maga az antenna mozog letapogatás közben, hanem a kibocsátott sugárnyalábot térítik el. Természetesen ezek működtetéséhez is hatalmas hűtőrendszerre volt szükség.

A megfigyelt objektumok telemetriai adatait az Owlperch NATO kódnevű érzékelők vették, amelyeket a felépítményen és az árboctornyokon lévő konzolokra helyezett kisebb, ugyancsak gömbalakú burkolatok rejtettek. A hajó szenzorai állítólag nemcsak a követett objektum repülési paramétereit, de még az égésgázok összetételét is meg tudták határozni. Igencsak látványos volt még az SM-259 NATO kódnevén Quad Leaf elnevezésű érzékelő, a középső és hátsó árboctorony között álló, közös talapzaton lévő négy kisebb parabolaantennájával. A 1941 – es természetesen megkapta a korabeli szovjet hadihajók általános elektronikai felszerelését is, így a légtérre és felszíni objektumok megfigyelésére a Fregat, a navigációhoz pedig a Vajgacs – U lokátor több példányát, a műholdas kommunikációhoz pedig a Kristall-BK rendszert.

A speciális Lebegy, vagyis Hattyú elnevezésű optikai megfigyelőrendszert az elülső árboctorony mögötti domború burkolat rejtette. 1,5 méter átmérőjű lencséjével a normál fénynél és infravörös tartományban is működött. Jó látási viszonyok estén akár több száz kilométerre is elláthatott. A hajó vízvonal alatti előreugró, úgynevezett bulbaorrába beépített szonárok közül az MGK 335 Platinum MSZ normál felszín alatti célok, elsősorban tengeralattjárók észlelésére, követésére, míg az MG-747 Amulet kisméretű objektumok (torpedók és mini tengeralattjárók), de akár búvárok felderítésére is alkalmas volt. Ugyancsak a tengeralattjárók ellen, valószínűleg alkalmazásra került a BAT-1 vontatott zavaróeszköz is, amelyet a tatból engedtek ki.

A szenzorok és a kommunikációs antennák sokasága által vett információkat és adattömeget, több nagyteljesítményű ES-1046 számítógép és két Elbrusz-2 típusú szuperkomputer dolgozta fel. Az előbbiek a System/360 illetve 370 típusú IBM gépek kerülőúton megszerzett, majd „visszatervezéssel” lemásolt klónjai voltak. Az Elbrusz ellenben a szovjet komputerfejlesztés büszkeségének számított. A Vszevolod Burcsev akadémikus és munkatársai által tervezett berendezést a szovjet/orosz források általában egyenrangúnak írják le az akkoriban a világon a legnagyobb teljesítményűnek számító amerikai Cray XMP – vel, de ez megkérdőjelezhető. Annyi azonban bizonyos, hogy a szovjet gép processzorai is az amerikai Sun gyártmányainak koppintásai voltak. Ezeket a szovjet szuperszámítógépeket elsősorban a rakétavédelemben és az atomkutatásban használták, de a nyugatról „beszerzett” alkatrészek hazai verziójának gyengébb minősége miatt, hírhedtek voltak megbízhatatlanságukról és magasan képzett személyzetre volt szükség az üzemeltetésükhöz.

Mivel a 1941 – es bevetési profilja szerint egyszerre 180 napot töltött volna a nyílt tengeren, a mintegy 950 fős legénységnek a szovjet hadihajókon szokatlan luxust biztosítottak. Nemcsak tornateremmel, uszodával és szaunákkal, de mozitermekkel, biliárdszobával és különböző játékgépekkel, sőt egy egzotikus növényekkel telerakott télikerttel is felszerelték, hogy a keménykötésű szovjet tengerészeknek legyen mivel elfoglalnia magát szolgálaton kívül a hosszú és unalmas szolgálat után.

Az óriási hadihajó minimális, pusztán önvédelemre alkalmas fegyverzetet kapott. Az orr és a tatfedélzetre, oldalra kissé eltolva, egy - egy 76 mm – es AK-176 univerzális ágyút telepítettek, valamint kapott négy kettős 12,7mm – es NSV géppuskát (20 percnyi tüzeléshez elegendő készenléti lőszerrel), négy 122 mm – es DP-63 Dozsd gránátvetőt, légvédelemre pedig négy, radarvezérlésű AK-630 típusú, 30 mm - es légvédelmi gépágyút (Gatling rendszerű, hatcsövű fegyver) és négy darab, négy indítóval felszerelt 9K38 Igla légvédelmi rakétaüteget. (az Igla vállról indítható verziója sokkal ismertebb)

A tatfedélzeten helikopter leszállóhelyet is kialakítottak, egy Kamov Ka-32 (egyesek szerint a korábbi Ka-27) típusú helikopternek, az esetleges kutató – mentő feladatokra, amely a típus radarral is felszerelt S vagy T verziója volt. A gép jellegzetes, ellenforgó rotorjai hátrahajthatóak voltak tároláshoz, amely a leszállóhely alatt kialakított hangárban történt.

 33000 tonna rozsdásodó acél

Az CCB-33 (SZSZV-33) oldalszámú, Ural névre keresztelt egység építését 1981. július 25 – én kezdték el a leningrádi Ordzsonikidze Hajógyár A jelű szárazdokkjában. Ez eléggé nagy volt egy Kirov osztályú cirkáló befogadásához, de hogy a 1941 – es is beférjen, módosított, ívelt zsilipkapukat kellett felszerelni rá. A hajótest a reaktorok, a meghajtórendszer és a hosszú, viszonylag alacsony felépítmény csaknem két évig épült és a mintegy 1500 helyiségből álló labirintusban, a korabeli pletykák szerint csak a hajógyár igazgatója, Viktor Sersnyev tudott tájékozódni anélkül, hogy eltévedt volna… A vízrebocsátásra 1983. május 17 – én került sor, Jurij Andropov főtitkársága alatt, amikor a hidegháború ismét csaknem forróvá vált. A KGB főnökéből lett pártfőtitkár, bár az építésről szóló jelentéseket nyilván rendszeresen megkapta, de súlyos betegsége miatt valószínűleg már nem nagyon foglalkozott vele.  Miután 1984 februárjában meghalt, utódának az ugyancsak rossz egészségi állapotban lévő Konsztantyin Csernyenkonak pedig végképp nem maradt rá ideje.

Az Uralon a munkálatok akadoztak. A fellépő sorozatos műszaki problémák, az egyes részegységek elhúzódó fejlesztése és nem utolsósorban a Szovjetunió romló gazdasági helyzete miatt, a munka még további öt évig eltartott. Természetesen amikor elkészült, kitüntetéseső hullott, sőt a Korall fejlesztését levezénylő Dr. Arharov nemcsak a Szocialista Munka Hőse kitüntetés büszke tulajdonosa lett, hanem annak ellenére, hogy abszolút civil volt - ráadásul még csak nem is tengerész -, érdemei elismeréseképpen előléptették ellentengernaggyá is. Mindezek ellenére a Kreml új, agilis ura, Mihail Gorbacsov nem sok érdeklődést mutatott a szuperhajó iránt és bár népes kíséretével megtekintette a hajógyárban, de csak kívülről. (a fedélzetre nem tette a lábát, pedig a látogatásra még új feljárót is építettek külön az ő számára…)

A flotta 1989 januárjában vette át a szuperhajót és Vlagyimir Keskov első osztályú kapitány (sorhajókapitány) parancsnoksága alatt megkezdték futási próbáit a Balti-tengeren. Az hamar kiderült, hogy az Ural nagyon messze van a tökéletestől és olyan hibák bukkantak fel, amitől égnek állt a mérnökök haja. Az volt talán a legkisebb, hogy folyamatos 2 és 5 fok közötti dőlés produkált a baloldalra, az egyenlőtlen súlyelosztás miatt, ezt pedig nem tudták megszüntetni. Miután pedig 1987 nyarán végre behelyezték a reaktorokba a hasadóanyagot, a kis teljesítményen lezajlott tesztelés során kiderült, hogy az egyik legfontosabb komponens, a vészleállító rendszer (SCRAM) nem működik megfelelően, mert a gátlórudakat nem lehet rendesen leereszteni. Az egyenesen Moszkvából jött parancsra a Gorkij Tervező Intézet szakemberei szétszerelték az ekkor már sugárszennyezetté vált berendezéseket, de minden igyekezetük ellenére a hibát sohasem sikerült maradéktalanul megszüntetni és a hajót később így állították hadrendbe. Mindezt alig egy évvel Csernobil után… A problémáról természetesen mind a hajó személyzete, mind az illetékesek tudtak, de szovjet szokás szerint a dolgot úgy oldották meg, hogy ha már megszüntetni nem tudták, hát nem volt szabad beszélni róla.

Azonban mint kiderült, mindez még csak a kezdet volt. A próbamenetek során, az egyik reaktor hűtőrendszerének tápszivattyúja is felmondta a szolgálatot és cserélni kellett, csakhogy a gépet legyártó vállalat emberei erre egyszerűen nem voltak hajlandók, ezért a sürgős munkát más megoldás híján, a hajógyár munkásainak kellett elvégezni kint a nyílt tengeren, alaposan megszenvedve a közel nyolctonnás szerkezettel. Eközben a szovjet elektronikai ipar büszkesége, a Korall számítógépes rendszere is többször állt, mint működött. A makacskodó Elbrusz számítógépek kijavítására, egy mérnökökből és technikusokból álló népes munkacsoportot hoztak létre, majd a fedélzetre vezényelték. Ennek köszönhetően az amúgyis csaknem ezer főnyi személyzet létszáma a másfélszeresére duzzadt és az egyébként 3 - 4 személyre méretezett szállásokon kénytelen volt 7 – 8 ember osztozni.

Annak ellenére, hogy a fedélzeten még mindenfelé javítások zajlottak, az Uralt 1989 augusztusában elindították a világ túlsó felére, Vlagyivosztokba, hogy a Csendes-óceáni Flotta új zászlóshajója legyen.

Az 59 napos út alatt, az óriást titokban egy szovjet atomtengeralattjáró kísérte testőr gyanánt, mert nyüzsögtek körülötte a NATO hadihajói és repülőgépei, amelyek buzgón fényképezték és igyekeztek felmérni a képességeit. A nyugatiak valójában még ekkor sem voltak teljesen tisztában az Ural valódi feladatával. A műholdak fotói és az erősen hézagos hírszerzési információk miatt kénytelenségből a Kirov osztály adataira támaszkodva reaktorainak teljesítményét a tényleges érték duplájára becsülték. A NATO szakértők egy része ezért nem zárta ki, hogy válaszul az amerikai csillagháborús programra, a szovjetek is kifejlesztettek valamilyen gigantikus lézerfegyvert és a behemót hajó, annak hordozóplatformja. A rengeteg antennáról, érzékelőről és a nagyteljesítményű radarokról úgy vélték, hogy a célzórendszerhez tartozhatnak.

A Vlagyimir Anikejev vezette mérnökcsoport mindenesetre az utazás alatt, jóformán végig az állandóan újra elromló számítógépekkel kínlódott. Azon ritka alkalmakkor, amikor véletlenül mégis minden hibátlanul működött, a Korall valóban fantasztikus teljesítményt produkált, hiszen a Columbia űrsikló indítását is érzékelni tudták csaknem kétezer kilométer távolságból, de könnyedén megfigyeltek és detektáltak több amerikai katonai műholdat is.

Útközben csak egyetlen alkalommal, a vietnami Cam Ranh kikötőjében álltak meg, ahol az emberek csodájára jártak az óriásnak, még ha csak messziről is nézhették. A látogatás során történt egy kínos, tragikomikus incidens, amikor a fedélzeti őrség valamiféle a közelben ólálkodó gyanús objektumot vett észre a vízben és heves gépfegyvertüzet zúdított rá. A „kém” mint kiderült, egy balszerencsés, nagytestű tengeri teknős volt…

Vlagyivosztokba érkezése után az Uralt nem tudták egyik kiépített rakpart mellett sem kikötni, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt olyan, ami fogadni tudott volna egy ekkora hajót. (Korábban a szintén jókora Minszk és Novorosszijszk hordozó-cirkálók is ugyanígy jártak, de ennek ellenére sem épült megfelelő kikötőhely a közepesnél nagyobb hajók számára.) A Sztrelov–öbölben jelölték ki a horgonyzóhelyét, ezért a legénységet a továbbiakban motoros bárkákkal kellett szállítani a partra és vissza, de ez volt a kisebbik gond. A nagyobbikat az jelentette, hogy így az energiaellátást az Ural saját gépeinek kellett biztosítania, mert nem lehetett rákapcsolni a szárazföldi hálózatra. A turbinák gőzellátásához a kazánokat használták, mivel általános szabályként mint bármely más nukleáris hajtású hajón és tengeralattjárón a kikötői tartózkodás alatt, a reaktorokat leállították.

1989 őszén, a legénység felkészült első 180 napos küldetésére a Kwajalein Atoll térségébe, megfigyelni a legújabb amerikai rakétateszteket, de ebből nem lett semmi, mert az egyik reaktor hűtőrendszere ismét megadta magát és mire sikerült kijavítani, a küldetést törölték.

A Szovjetunió ekkorra mind politikailag, mind gazdaságilag a végét járta, így az Ural a kikötőben rekedt, mert az üzemeltetéséhez elengedhetetlenül szükséges források gyorsan apadtak. Ha minden rendesen működött, az Ural még így Vlagyivosztokban vesztegelve is meg tudta figyelni érzékelőivel a Csendes-óceán teljes északi, északnyugati részét, de ez nem tartott sokáig.

Ahogy az idő telt, a gondok sokasodtak és a pénzhiány miatt egyre gyakrabban elmaradó karbantartás gyümölcse lassan beérett. A hajó működését biztosító hagyományos rendszerek gyorsan elhasználódtak, mert nem arra tervezték őket, hogy hónapokig, sőt évekig folyamatosan működjenek, hanem a reaktorok biztonsági tartalékának. 1990 nyarán egy zárlatos nagyfeszültségű kábel miatt tűzvész tört ki a hátsó kazántérben és abban a szekcióban mindent teljesen tönkretett. A károk kijavítására már nem került sor, így ezek után már csak az elülső olajkazán működött. Azonban ez a tűz csak az első volt a később bekövetkező újabbak közül, amelyek egymást követték, ahogy a hajó állapota egyre romlott.

Hogy mindez ne legyen elég, 1991 őszén egy különösen erős vihar az Uralt elsodorta a horgonyzóhelyéről és ha Keskov kapitány és emberei nem bírják mozgásra a monstrumot, az a partmenti sziklákon végzi. Ez volt egyébként az egyetlen alkalom, amikor elhagyta a kikötő területét. A tengerészek ennek megfelelően – a szabály az szabály - arra a napra bevetési fejadagot kaptak, amiben olyan luxuscikkek voltak, mint a kolbász és a konzerv sűrített tej.

Azonban szegény embert az ág is húzza, így amikor 1992 májusában a vlagyivosztoki tengerészeti támaszpont egyik lőszerraktára felrobbant, nemcsak több ezer ember került veszélybe, hanem a hányatott sorsú hadihajó is. Mivel túl közel horgonyzott a katasztrófa helyszínéhez, a mindenfelé repkedő, izzó repeszek, magukat önállósító rakéták és robbanó lőszerek jégesőként hullottak körülötte a tengerbe. Keskov kapitány némi ordítozás és káromkodás árán szerzett egy kikötői vontatót, hogy biztonságos távolságba húzza az akkor már mozgásképtelen óriást, ezzel megmentve a pusztulástól. Azonban talán jobban járt volna, ha leég, mert ami ezután következett, az rosszabb volt ennél. Lassú agónia. Amikor az elülső kazán is végképp tönkrement, már csak a vésztartalék vésztartalékának szánt dízelgenerátorok működtek, hogy legalább áram legyen a világításhoz és az átrozsdásodó lemezek miatt ijesztően gyarapodó fenékvízzel küszködő szivattyúk működtetéséhez. (ekkorra több vízvonal alatti helyiséget le kellett zárni, vízbetörések miatt…) Keskov kapitány látva az Ural egyre elkeserítőbb állapotát, egyenesen a legfelső fórumhoz, magához Jelcin orosz elnökhöz fordult. Levelében pénzt, pótalkatrészeket és szakembereket kért a javításokhoz. Kérdéses, hogy a kapitány kétségbeesett levele eljutott - e valaha is Borisz Nyikolajevicshez, az azonban biztos, hogy választ nem kapott rá senkitől…

Az Ural fedélzetén szolgálni egykor kiváltság és megtiszteltetés volt, de ez a kilencvenes évek közepére homlokegyenest megváltozott. Főleg a képzett tisztek és technikusok gondolták úgy, hogy szakmai zsákutcába kerültek, ahonnan nem tudnak tovább lépni. Sokan áthelyezésüket, sőt leszerelésüket kérték, hogy megpróbáljanak máshogy boldogulni. A Csendes-óceáni Flotta parancsnoksága érzékelve a rossz tendenciát, indulatosan reagált és előbb csak elutasították a kérelmeket, de mikor ezután sem csökkent a számuk, egyenesen megtiltották újabbak beadását. Erre aztán többen is – tisztek, altisztek, matrózok – nem törődve a várható következményekkel, egyszerűen leugráltak a fedélzetről és kiúsztak a partra. Végül az admirálisok engedtek, de az Ural legénysége rövidesen a töredékére csökkent és ők is legfeljebb azért tartózkodtak a fedélzeten, hogy a reaktorokat őrizzék és meggátolják a lopásokat. (már ha nem éppen ők követték el…)

Az ezredfordulóra az egykori szuperhajó, már csak árnyéka volt egykori önmagának. Tágas belső terei miatt, a nőtlen tisztek laktanyájának használták, de annyira nyomasztó volt pislákoló lámpáival, a lepusztult, patkányoktól hemzsegő labirintus, hogy aki csak tehette, máshol keresett szállást magának. Annak idején, amikor a radarok még működtek, az Ural volt az egyetlen patkánymentes szovjet hadihajó, mert az elektromágneses sugárzás kiirtotta őket. Az megint más kérdés, hogy ugyanez milyen hatással lehetett a legénység kétlábú tagjaira…

A flotta nem tudott mihez kezdeni a nagy hajóval. Arra nem volt sem pénz, sem akarat, hogy felújítsák, már csak azért sem, mert a tönkrement gépek és az addigra teljesen elavult elektronika lecserélése összességében többe került volna, mint egy új hajó építése. Mivel a reaktorok elvileg még üzemképesek voltak, felvetődött, hogy úszó erőműként bekapcsolják a támaszpont elektromos hálózatába, de ebből sem lett semmi, mint ahogy abból sem, hogy eladják bontásra külföldre (Indiába vagy Kínába), mert elavultsága ellenére még mindig titkosnak számított.

Az Ural mindenkinek útban volt, ezért időnként más helyre vontatták, végül kikötötték egy hosszú, fából ácsolt mólóhoz, leállított unokatestvére, az Admiral Lazarev cirkáló (a korábbi Frunze) mellé. Egyszer még szárazdokkba is került és végeztek rajta némi javítást, valószínűleg azért, mert már túl sok helyen eresztette a vizet. Valamikor a 2010 körül elől beszakadt az Atoll radar gömbkupolája, a hivatalos verzió szerint egy vihar során rongálódott meg, de a valóságban állítólag  amikor az elülső 76 mm – es löveget leemelték, az kilengett és az ügyetlen darukezelő véletlenül nekivágta. Később a sérült burkolat nagyrészét lebontották és a hatalmas forgóantenna attól kezdve szabadon állt, kitéve az időjárás viszontagságainak, bár akkor már úgysem számított. Még 2009 – ben eltávolították a nukleáris fűtőelemeket és ezzel elkezdődött a hajó fokozatos kibelezése. A kiszerelt részegységeket és az extra minőségű acélból készült csöveket elvileg tengeralattjárók, valamint a Nagy Péter és az Admiral Nahimov javításához akarták felhasználni, de elképzelhető, hogy végül mégis mindet eladták ócskavasnak. 2012. december 27 – én az Ural hivatalosan törlésre került az orosz haditengerészet hajólajstromából és megpályáztatták bontását, amit a Roszatom 310 millió dolláros ajánlatával 2014 – ben nyert meg. Pénzügyi problémák miatt a munkálatok évekig elhúzódtak, így a hajót amennyire tudni lehet, 2018 végére, vagy 2019 elejére szedték szét teljesen.

Az Ural 811 - es tervszámú testvérhajóját, amelyet atlanti-óceáni járőrözésre szántak, (ennek még neve sem volt és valószínűleg az CCB-34 oldalszámot kapta volna), elkezdték ugyan építeni, de még alacsony készültségi fokon leállították rajta a munkát, majd a sólyán szétdarabolták.

Az Ural bekerült a szovjet megalománia és a rubelmilliárdok haszontalan elszórásának szomorú jelképei közé. Az egykori méregdrága, csúcstechnológiás eszköz, gyakorlatilag kihasználatlanul, a kikötőben vesztegelve vált lassan 33000 tonna ócskavassá, nyűggé amitől mindenki szabadulni akart.

A tengerészek kezdettől fogva azt rebesgették egymás között, hogy az Ural elátkozott hajó, ezért sújtja annyi katasztrófa és balszerencse. A bajokat hozó rontást szerintük a 1941 - es jelzés vitte rá. Ez talán nevetségesen hangzik, mert persze nem volt köze a Szovjetunió számára különösen gyászos emlékű 1941 – es esztendőhöz, de a típusszám rossz ómennek bizonyult.