USS Erie - Sloop

Park admirális „kisnagy” hadihajói

Az első világháborút követő években rossz idők jártak az amerikai hadiflottára, különösen azután, hogy 1929 – ben a pacifista Herbert Hoower lett az USA elnöke. Kormánya keveset költött új hadihajókra, de a szolgálatban álló, elavulófélben lévő egységek korszerűsítése is rendre elmaradt. William Park admirális az US Navy vezérkari főnöke mindezt nyugtalanul figyelte, ráadásul a helyzetet csak tovább rontotta a gazdasági világválság is, így a probléma végképp háttérbe szorult. A kormánynak a nemzeti jövedelem drasztikus (kb. a felére) való visszaesésével, a sokmillió munkanélküli problémáival és az egyre növekvő nyomorral kellett küzdenie. Ezek után nem véletlen, hogy 1932 – ben a még korábban nagy nehezen kiharcolt új hajók egy részének építését is leállították, vagy egyszerűen törölték a megrendelésüket.

A változást Franklin Delano Roosevelt elnök 1933 – as hivatalba lépése hozta el, aki mint volt haditengerészeti miniszter (amerikai terminológia szerint államtitkár), közismerten szívén viselte a flotta sorsát, bár Park és kollégái eleinte korántsem lehettek biztosak a dolgukban, hiszen a kampány idején a jövendő elnök biztatóan, de eléggé általánosan fogalmazott a kérdést illetően. Szerencsére a Kongresszus haditengerészeti bizottságának elnöke Carl Vinson és az újonnan kinevezett miniszter Claude Swanson eredményesen lobbizott nála, így sikerült a gazdaság talpra állítására kidolgozott akciótervbe új hadihajók gyártását is bevetetni. Vinson és Swanson legfőbb és egyben leghatásosabb érve az volt, hogy ezek költségeinek 85% - át a bérek teszik ki, ami áttételesen rengeteg potenciális munkahelyet is jelentett, amire égető szükség volt. A gondot az érvényben lévő nemzetközi korlátozások jelentették, de adódott egy lehetséges kibúvó.

Az amerikai flotta hiányt szenvedett rombolókból, mert ezek is számbeli korlátozások hatálya alá estek, a rendszerben állók pedig nagyrészt elavultak. Volt azonban egy kategória, az akkor már kissé anakronisztikusnak tűnő, úgynevezett ágyúnaszádoké, amelyekkel kapcsolatban voltak ugyan megkötések, számukat viszont nem limitálták. Ezek a hadihajók nagyjából a rombolók és a könnyűcirkálók közé estek, vízkiszorításuk üresen nem haladhatta meg a 2000 tonnát, sebességük pedig a 20 csomót (kb. 37 km/óra), maximum 152 mm – es (6,1 hüvelykes) lövegekkel rendelkezhettek és nem hordozhattak torpedókat.

Howard C. Fletcher az US Navy főkonstruktőre és a neves hajómérnök, Mandel Rosenblatt (az ő tervezőasztalukról került le többek között a New Orleans, vagy a Brooklyn cirkáló, később pedig a napjainkban múzeumhajóként látható North Carolina csatahajó is) Park felkérésére már 1931 januárjában elkezdték a munkát a terveken, de a gazdasági bajok és a szakértők gyakran egymásnak ellentmondó véleménye miatt ezek véglegesítése csaknem két évig elhúzódott. Az illetékes bizottságot amelynek munkáját Park admirális folyamatosan figyelemmel kísérte, Royal E. Ingersoll sorhajókapitány, a flotta fejlesztési osztályának főnöke vezette. Munkája során olyan kérdések kerültek terítékre, mint a hajótest legoptimálisabb kialakítása, a meghajtás módja, a páncélozás mértéke, a telepítendő fegyverzet típusa, de az is, hogy rendszeresítsenek - e a fedélzeten felderítő repülőgépet mint a nagyobb hadihajókon. Külön vita tárgya volt az új típus elnevezése is, mivel egyesek az ágyúnaszád kifejezést túlságosan agresszívnek tartották. Emiatt lett a hivatalos besorolásuk sloop, amit eredetileg kisebb, erős tüzérséggel felszerelt, kétárbocos vitorláshajókra alkalmaztak, de így nevezték a polgárháború idején a déli államok partjait blokád alatt tartó uniós hadihajókat is. A mérnökök két esztendő alatt nyolc egymástól eléggé eltérő konfigurációt bemutató tervvázlatot nyújtottak be a bizottságnak, amelyek közül végül a legutolsót fogadták el és ebből született meg a végleges Erie-osztály. Egy nagyjából rombolóméretű, de viszonylag lassú, ugyanakkor erős tüzérséggel rendelkező a cirkálóknál jóval olcsóbban üzemeltethető, többcélú hadihajó, amely egyaránt alkalmas járőrözésre, aknatelepítésre, de akár lassan mozgó konvojok kíséretére is. A típus működési területének a Panama-csatornát, a Karib-tenger térségét szánták, de később a japánok mozgolódása miatt felmerült Kína partvidéke is.

Az ágyúnaszádokra vonatkozó követelmények miatt a mérnököknek kreatívnak kellett lennie, hogy konstrukciójukat így is a lehető legütőképesebbé tegyék. Munkájuk eredménye a kényszerű kompromisszumok ellenére egy meglepően mutatós hadihajó lett. A véglegesített, nyolcadik tervváltozat megjelenését tekintve leginkább egy miniatűr cirkálóhoz hasonlított. A vízvonalnál mérve csak 99, de orrától a tatjáig a teljes hossza 100,13 méter volt (kb. 327 láb, ezért 327 – esnek is nevezték később), elegánsan döntött klipperorrának és hosszan hátranyúló, leginkább a luxusjachtokét idéző, ívelt tatjának köszönhetően. Ez az elrendezés azonban korántsem esztétikai célokat szolgált, hanem így növelték meg a fedélzet hasznosítható felületének nagyságát, a fegyverzet jövőbeli bővítése érdekében. (például a víziaknák telepítéséhez szükséges sínek, illetve a vízibombavető keretek beépítéséhez) A hajó középső szekcióját foglalta el a két fő részre tagolt felépítmény. Az elülső rész magas és eléggé zsúfolt lett, legfelső szintjén a parancsnoki híddal és egy háromlábú - tripod árboccal. A hátsó részt egy magas, keskeny, hasábszerű torony uralta, tetején reflektorral és egy kurta második árboccal, valamint a rászerelt emelődarukkal. A felépítmények közötti részben állt a magas, kissé döntött kémény a felderítő hidroplánt tartó, széles platformmal.

A meghajtással kapcsolatban felmerült ugyan opcióként a dízelmotorok alkalmazása, de végül a jól bevált gőzturbinák mellett döntöttek. Az Erie-osztály két 6200 lóerős Parsons turbinát kapott, egy – egy olajtüzelésű, nagynyomású Babcock-Willcox kazánnal. Ezekkel valóban képes volt elérni, az előírt 20 csomós sebességet, de ennél többet nem. A gazdaságosnak tekintett 12 csomóval a hatótávolság akár a 15000 kilométert is elérhette, ami megfelelt a tervezett hosszútávú járőrözéshez, de akár konvojkísérethez is. A konstrukcióba olyan akkor újdonságnak számító, korszerű megoldásokat is beépítettek, mint az elektrohidraulikus kormányberendezés, a vészhelyzeti dízelgenerátor és a manapság mindennaposnak számító esőztető tűzoltórendszer. Ezek a berendezések néhány évvel később, már elengedhetetlen tartozékai voltak a 2. világháború tengeri hadszínterein harcoló hadihajóknak.

A két 89 mm vastag, oldalsó páncélöv kizárólag a létfontosságú részeket, elsősorban a lőszertárolókat és a gépházakat védte. Emellett még a fedélzet kapott 32 mm – es, a hátul nyitott lövegtornyok 25 mm – es és a parancsnoki híd 100 mm – es védelmet. Maga a fegyverzet négy darab 152 mm – es, Mark 17 típusú lövegből, ugyancsak négy darab négycsövű 28 mm – es gépágyúból állt. Mivel utóbbiakat minden idők legrosszabb amerikai légvédelmi fegyverének tartják, nem véletlen, hogy a háború kitörése után további hat 20 mm - essel is kiegészítették, valamint kapott a tatra két Mark 6 típusú gördítőállványt egyenként tizenöt vízibombával. Külön érdekesség az Erie-osztály fedélzeti repülőgépe. A Curtiss SOC Seagull kétfedelű, csillagmotoros hidroplán egyaránt alkalmas volt felderítésre és bombázásra. A kétszemélyes, vaskos törzs alatti úszótalpat, a szárnyvégekre szerelt támasztóúszók egészítették ki. Fegyverzete egy előretüzelő és egy mozgatható, a megfigyelő által kezelt 7,62 mm – es géppuskából, valamint a szárnyak alá függesztve 295 kilogrammnyi hagyományos, vagy vízibombából állt. A típust 1935 – ben rendszeresítették az US Navy cirkálóin és csatahajóin, amelyekről gőzkatapultokkal indították őket. Az Erie-osztály esetében ezt a megoldást elvetették a berendezés nagy tömege miatt, ezért a bevetésre induló gépet mindig daruval emelték a vízre, illetve visszatérése után vissza a kémény mellé. A Seagull gépek jól beváltak a gyakorlatban, bár eleinte üzemeltetésük nem volt zökkenőmentes és emiatt egy időre eltávolították őket az ágyúnaszádokról. Csak azután kapták őket vissza, miután a problémákat sikerült megoldani. A harmincas évek végére a típus elavult és mire az USA belépett a háborúba, a modernebb, OS2U Kingfisherrel váltották le.

Az Erie-osztály egységeit eleve úgy tervezték, hogy kisebb flottakötelékek zászlóshajójaként működhessenek. Ennek érdekében két kényelmes vendégkabint és a mindenkori főparancsnok számára egy reprezentációra is alkalmas admirálisi kabint is kialakítottak a tatban. Az amerikai hadiflotta két egységet rendelt meg, amelyek az USS Erie(PG-50) és az USS Charleston (PG-51) nevet kapták.

Az osztály névadója az Erie a new yorki haditengerészeti hajógyárban született (testvére Charlestonban), akkori áron nagyjából hatmillió dolláros költséggel. Az előre összeszerelt hajógerincet egyben emelték be szárazdokkba, ahol a hajótest épült, majd később illesztették hozzá a külön összeszerelt orr és tatszekciót. A hajó vízrebocsátása nem az addig megszokott, csúszósínről történt, hanem a dokk elárasztásával 1936. február 29 – én. Miután elhangzott Yates Sterling ellentengernagy, a hajógyár parancsnokának rövid köszöntője, Mrs. Edmund Knoll az előkelő new york – i Erie Club elnökének felesége avatta fel az új hadihajót. A dolog apró szépséghibája annyi volt, hogy a pezsgőspalack a hölgy minden igyekezete ellenére sehogy sem akart széttörni, így végül az egyik hajógyári munkásnak kellett besegítenie, de neki is csak a harmadik próbálkozásra sikerült… Mivel a lövegek legyártása és beépítése kb. egy hónapot csúszott, a végső szerelési munkálatok csak 1936. augusztus 15 - re fejeződtek be. A kinevezett kapitánynak Edward W. Hansonnak ez volt az első önálló parancsnoki beosztása.

A zökkenőmentesen zajló futási próbákat csak két ünnepi alkalom szakította félbe, amikor az Erie – nek és legénységének reprezentálnia kellett. Először október 25 -27 között a Navy Day – en (a Haditengerészet Napja), amikor az USS New Orleans és a később tragikus véget ért USS Indianapolis cirkálókkal együtt, nyílt nap keretében a civilek is megnézhették, bár a vendégeket végig tengerészek kísérték, mivel szabotázscselekménytől tartottak. (az Erie szomszédságában, éppen javítás alatt álló Indianapolison ugyanis nemsokkal korábban rejtélyes rongálások történtek) Október 28 – án pedig a Szabadság szobor felállításának 50. évfordulója alkalmából nagyobb társaival felvonult a Bedloe-szigetnél és az ünnepség végén díszsortüzeket adott le.

Nemsokkal ezután került sor az első komoly küldetésre – ez tulajdonképpen egy extrahosszú futási próba volt -, amelyre a tengerentúlon a polgárháború dúlta Spanyolországban került sor, ahol az úgynevezett 40-T osztag részeként a spanyol kikötőket járta, hogy ellenőrizze és ha kell evakuálja az ott tartózkodó amerikai állampolgárokat. Ennek megfelelően a legénységen kívül konzuli személyzet is tartózkodott a fedélzeten, hogy a civilek számára kiállítsák az útiokmányokat ha szükséges. 1936. december 15 – én az Erie a gijoni Port Muselben tartózkodott, amikor a reggeli ködből váratlanul előbukkant a köztársaságiak kezén lévő Espana csatahajó és miután leadott hét lövést, gyorsan odébbállt. A gránátok messze elkerülték az amerikai hajót és senki sem sérült meg, így még Hanson kapitány számára is nyilvánvaló volt, hogy nem ők voltak az Espana célpontjai, hanem a kikötő, de ennek ellenére az amerikai sajtó alaposan felfújta az incidenst. Mindenesetre ettől kezdve a hajó egész további spanyolországi tartózkodása alatt, mind a főárbocon, mind a taton lévő zászlórúdon jókora amerikai lobogó lengett, éjszaka pedig alaposan meg is világították őket, hogy jól láthatók legyenek. December végén aztán az Erie – t hazarendelték az USA – ba, de a hazavezető úton egy masszív tengeri vihar alaposan megrongálta. A javítások és a karbantartás után bevethetővé nyilvánítva aktív szolgálatba állt. Rövid ideig iskolahajóként használták, aztán átvezényelték a Panama-csatornához, hogy védelmezze a stratégiai fontosságú átjárót.

A csatorna védelmezője

Az USS Erie a 2. világháború kitörése előtti éveket végig a csatorna térségében töltötte, az azt védő, főleg régebbi típusú rombolókból álló flottakülönítmény zászlóshajójaként. Ezalatt nemcsak járőrözött, hanem különböző diplomáciai küldetésekben is részt vett az US Navy – t képviselve Közép és Dél-Amerika országaiban, fedélzetén gyakran prominens személyekkel. Az ilyen látogatások alkalmával az Erie tengerészgyalogosai rendszeresen bemutathatták lövésztudományukat és a helyi katonaság legjobbjaival megvívott barátságos lövészversenyekből többnyire győztesen kerültek ki. A szolgálat az Erie - n egyébként kifejezetten kellemes volt, annak ellenére, hogy a trópusi klíma ellenére a szálláskörletekben még nem volt légkondicionálás. A napvédő ponyvával fedett fedélzeten gyakran rendeztek fogadásokat, de koncerteket és esti filmvetítéseket is.

A japánok jelentette veszély fokozódása miatt, az Erie több olyan utat is megtett, amelyek jóval kevésbé voltak nyilvánosak. Ezek során többször is látogatást tett a costa ricai fennhatóság alatt lévő Kókusz-szigeten és az Ecuadorhoz tartozó Galapagos-szigeteken is. Ezek során terepfelméréseket végeztek, mert az amerikai hadvezetés a Panama-csatorna övezetének védelmében ezeket az apró földdarabokat előretolt védelmi állásként kívánta használni. Az érintett országokkal a megegyezés már 1940 tavaszán megtörtént, de az előretolt radarállomások, repülőterek és hidroplánbázisok kiépítése csak az USA 1941 decemberében bekövetkezett hadbalépése után indult meg.

Miután 1939 őszén kitört a 2. világháború, az Egyesült Államok még nem volt ugyan hadviselő fél, de a Panama-csatorna már addig is nagy stratégiai értéke tovább növekedett. Németország a háború kitörése után kereskedelmi hajóit hazarendelte, vagy ha ez már nem volt számukra lehetséges, valamelyik semleges kikötőbe. A hazafelé igyekvő német hajókat az amerikai flotta járőrei megállították és alaposan átkutatták, mert attól tartottak, hogy valójában az óceánra kitörő U-boot – ok ellátóhajói, vagy teherhajókra vadászó kereskedelmi portyázók. Az Erie intenzíven részt vett ezekben az akciókban és a legjelentősebb, de finoman szólva csak félsikernek minősíthető fogása a Havelland volt. A 6334 tonnás teherszállító 1939 szeptemberében a costa ricai Puntarenasban horgonyzott rakterében cukorral, valamint kókusz és kopraolajjal, majd a helyi hatóságok által kiadott engedélyekkel október 6 – án elindult, a Panama-csatorna felé. Csakhogy útközben váratlanul irányt változtatott, ezért utána küldték az Erie - t, amelynek kiküldött felderítő repülőgépe a mexikói Oaxaca közelében fedezte fel, amint egyetlen működő hajógéppel alig hat csomóval sántikál. Az amerikai hajó könnyen utolérte, de a Havelland a felszólításokra csak immel – ámmal reagált és végül behúzódott a mexikói Manzanilloba. Az Erie néhány száz méternyire tőle lehorgonyzott és legénysége folyamatosan megfigyelés alatt tartotta. A dologból hamarosan diplomáciai botrány lett, mert ezt a mexikóiak ezt felettébb sérelmezték a szuverenitásuk megsértésének tekintve. A helyzetet úgy sikerült feloldani, hogy végül a helyi hatóságok vizsgálták át a német hajót (mint kiderült nem volt rajta semmi más csak az, ami a rakományjegyzékben is szerepelt), amely ezután kirakodott és a háború végéig a mexikói kikötőben maradt internálva.

A levadászandó német kereskedelmi hajók egy idő után elfogytak a tengerekről, így az Erie és az általa vezetett flottakülönítmények új feladata a csatorna csendes-óceáni oldalán tevékenykedő tonhalhalászok hajóinak ellenőrzése lett. Ezek azért számítottak különösen gyanúsnak az amerikaiak szemében, mert kapitányaik az egymás közötti kommunikációban egyfajta virágnyelvet használtak. Ez természetesen a legjobb halászhelyek konkurensek elöli eltitkolására szolgált, de sohasem lehetett tudni, hogy vajon nem az amerikai flottamozgásokat és a csatorna aktuális védelmének állapotát jelentgetik - e a japán haditengerészeti hírszerzésnek... A dolog már csak azért is gyanakvásra késztette az amerikai kémelhárítást, mert ezeken a halászhajókon gyakran szolgáltak japánok. Legendásan jó munkaerőnek számítottak, ezért szívesen alkalmazták őket, így viszont könnyen beépíthettek közéjük néhány ügynököt. A bevett gyakorlat az volt, hogy a hajókat helyben átvizsgálták és ha minden rendben volt velük, természetesen elengedték. Ha azonban túl gyanúsnak találták, legénységét őrizetbe vették, a hajót pedig az Erie - n emiatt magukkal vitt tartalék legénységgel saját kikötőbe, többnyire a csatorna csendes-óceáni végéhez, Colon városába küldték. Ha akárcsak egyetlen japánt is találtak a fedélzeten, az illetőt rögtön letartóztatták és alapos vallatás után internálták. A műveletnek eléggé felemás eredménye lett, mert a nyakon csípett japánok szinte kivétel nélkül egyszerű halászok voltak, de azért valóban akadt közöttük néhány álcázott japán hírszerzőtiszt is.

TAG-20

Nem túlságosan ismert, hogy a Mexikói-öböl a Karib-tenger és az Antillák térsége az atlanti-csata nagyon fontos mellékhadszíntere volt. Nemcsak azért, mert az USA előszobájának számított, hanem a számos stratégiai fontosságú létesítmény miatt is. Délnyugati részén maga a Panama-csatorna, amely az amerikai tengeri haderők Csendes-óceánra való gyors átcsoportosítása szempontjából létfontosságú volt, hiszen ennek révén nem kellett megkerülni Dél-Amerikát. Jóval kevesebb szó esik a venezuelai olajmezőkről és a térség nagykapacitású olajfinomítóiról. A holland fennhatóság alatti Curacoában működő Royal Dutch Shell, akkor a világon, a trinidadi Pointe-a-Pierre - ben működő másik pedig a Brit Birodalomban számított a legnagyobbnak. A két óriás mellett, további három kisebb üzem működött az ugyancsak holland fennhatóság alatt lévő Arubában is. Ezek a finomítók létfontosságúvá váltak miután az olaszok elvágták a földközi-tengeri szállítási útvonalakat, ezért a Brit-szigetekre szállított olaj és olajszármazékok a háború első felében nagyrészt innen származtak. De az USA is erről a vidékről szerezte be az alumíniumgyártáshoz és így a repülőgépipar számára is nélkülözhetetlen bauxitot, amelyet a Kis-Antillák mellett húzódó hajózási útvonalon juttattak el rendeltetési helyére. Az amerikaiak, de a britek is nagyszámú bombázót és nagyhatótávolságú járőrhidroplánt állomásoztattak a területen, sőt miután Hollandia német megszállás alá került, a britek megszállták a biztonság kedvéért Arubát, Curacaot, valamint Banaire – et. Az 1940 szeptemberében kötött kormányközi megállapodás után, az USA kormánya repülőtereket építtetett Brit-Guyanában, Great Exumán, Trinidad Antigua és Saint Lucia szigetein, majd 1942 februárjától - amikor már az Egyesült Államok is hadviselő fél volt -, amerikai egységek vették át ezeknek a területeknek az ellenőrzését a britektől.

Mindezzel természetesen a németek is tisztában voltak és hamarosan feltűntek a német, de még az olasz tengeralattjárók is, hogy megakadályozzák, vagy legalábbis zavarják a szállításokat. Az 1942 tavaszán induló Neuland hadművelet kezdetben sikeres volt, mind a karibi olajlétesítmények, mind az arra közlekedő hajók ellen egyaránt. A német tengeralattjárók parancsnokai igencsak merészek voltak és nem érték be a nyílt tengeri portyázással, hanem többször is behatoltak a kikötőkbe és akkora károkat okoztak, amekkorát csak tudtak részben torpedóikkal, részben fedélzeti lövegeikkel. 1942 februárjában az U-67 miután behatolt Willemstadba, Curacao fő kikötőjébe, megtámadta az ott álló három tankert, de közülük csak a Rafaela nevű süllyedt el, mert a másik két torpedó nem robbant fel. Az U-156 az arubai San Nicolas kikötőjébe lopózott be és megrongálta a Pedernales, valamint az Oranjestad és az Arkansas tankhajókat, majd fedélzeti lövegével lőni akarta a finomítót is, de az ágyúcső felrobbant, mert a kapkodásban elfelejtették kivenni belőle a védődugót, amely használaton kívül, a belsejét védte a tengervíztől... A malőr ellenére azért sikerült három parti olajtárolót kissé megrongálni. A németek mindegyik alkalommal sikeresen elmenekültek az utánuk küldött A-20 Havoc bombázók elől és az incidensek nyomán az amerikaiak kénytelenek voltak jelentősen megerősíteni a kikötők védelmét.

Miután az U-boot támadások tovább folytatódtak, itt is bevezették az atlanti vizeken már bevált konvojrendszert, amelyek a TAG (Trinidad – Aruba – Guantanamo), illetve visszafelé a GAT elnevezést és egy sorszámot kaptak. 1942 nyarától, 1945 májusáig mintegy 205 konvoj haladt végig a karibi útvonalon, összesen 3848 hajóval, amelyekből ezen idő alatt, összesen mintegy 400 kisebb-nagyobb kereskedelmi hajó és tanker veszett oda az ellenség akcióinak következtében. Ez a németek tizenhét tengeralattjárójába került.

A Erie - t 1942 szeptemberében a csatorna védelmét ellátó erőktől átvezényelték konvojszolgálatra, ahol a fegyveres védőkíséret parancsnoki hajójaként szolgált tovább. Előzőleg gyors felújításon esett át és Mark 3 típusú radart, valamint ASDIC szonárberendezést kapott (ezeket a legtöbb konvojkísérő hadihajó szintén megkapta) Az Erie november 10 – én indult a Paria – öbölből és két nappal később, délelőtt 9 óra körül csatlakozott a TAG-20 jelzésű konvojhoz, a Biddle romboló, a Spry ágyúnaszád és három járőrhajó a PC- 545, PC-573 és PC-624 kíséretében. Magát a konvojt az Of Flint, az Exmouth (ez volt a konvoj parancsnoki hajója), a Thomas P. Beal, a Dunboyne, a Temple Yard, a Custodian, a Holmbury, a Ribera, a Fenbank, a Luna, a Stad Vlaardingen, és a Maturines alkotta, mindegyik közepes méretű teherszállító. A velük haladó Big Horn azonban társaival ellentétben korántsem volt annyira ártalmatlan mint amilyennek látszott, mivel az úgynevezett Q hajók közé tartozott és gondosan álcázott fegyverzetével az esetleg rátámadó U-bootok levadászása volt a feladata. A fokozott tengeralattjáró veszély miatt a fő hajózási útvonal felett folyamatosan ott járőröztek a VP-53 repülőszázad radarral és vízibombákkal felszerelt, nagy Catalina repülőcsónakjai is.

November 11 – én, az indulást követő napon, Andrew C. Mack parancsnokot rádión értesítették a közelben ólálkodó U-129 - ről és az U-508 – ról, ezért a TAG-20 délnyugat felé fordulva, eltávolodott a szokásos útvonaltól, abban a reményben, hogy ezzel sikerül kijátszani a németeket. Előbb a Los-Roques szigetektől délre haladtak, majd ismét északnyugat felé fordultak, hogy csatlakozhasson két másik kisebb hajócsoport, amelyek Arubából és Curacaoból indultak. Mack azt javasolta, hogy Arubát elhagyva, továbbra is nyugatra tartsanak és csak később forduljanak északnak, hogy visszatérjenek a szokásos, Kuba felé vezető útvonalra. Nem tudhatta, hogy így is egyenesen az ellenség karjaiba futnak.

Az U-163 nagy, több mint 1200 tonnás, IXC típusú, óceánjáró egység volt, hat torpedócsővel (négy az orrban, kettő a taton), egy 105 mm – es fedélzeti löveggel, valamint 37 és 20 mm – es légvédelmi gépágyúkkal. A franciaországi Lorient – ből kiindulva ez volt a második őrjárata és november 5 – én sikerült elsüllyesztenie a La Cordillera nevű tehergőzöst Barbadostól 157 kilométerre.

Kurt-Eduard Engelmann korvettkapitányt 11 – én utasították rádión, hogy Curacao környékén keressen célpontokat, de aztán éjfél körül újabb parancsot kapott, hogy távolodjon el a kijelölt hadműveleti zónájától és találkozzon U-505 – tel, mert a másik hajón orvosra volt szükség. Engelmann közölte, hogy ez lehetetlen, mivel túlságosan távol vannak egymástól, így mivel nem kapott újabb utasítást, tartva magát a korábbihoz, 12 – én reggel 8 órakor alámerült és Willemstadtól nyugatra állt lesbe.

12 – én 11 óra 30 - kor újabb öt tanker csatlakozott a TAG-20 – hoz és bár ezek kísérői is folyamatosan járőröztek (HMNS Kinsbergen, PC-583, PC-589, SC-533), nem vették észre az U-163 – at, mert Engelmann ravaszul a tartályhajók alá rejtőzött. A tatcsövekből kilőtt rájuk két torpedót, de a két „hal” nem ért el találatot, viszont a németek a várható vízibombaesőre számítva, biztonságos mélységbe merültek. A bombázás elmaradt, így 16 óra 25 – kor az U-163 megkezdte a lassan haladó TAG-20 becserkészését.

Engelmann a periszkópon át szemügyre vette a konvojt és felkeltette az érdeklődését a jóval előtte, egyedül, cikkcakkban haladó hadihajó, ami sziluettje alapján ugyan leginkább cirkálóra hasonlított, de azoknál jóval kisebb volt. Jelentésében később – tévesen - egy Allen M. Sumner osztályú rombolóként azonosította. Húsz percbe telt, amíg a támadáshoz optimális pozícióba sikerült manővereznie anélkül, hogy észrevették volna. 17 óra 30 – kor, nagyjából 800 méterről elindított három torpedót az elülső 1., a 2. és a 4. csőből.

Az Erie fedélzetén senki nem sejtett semmit. A legénység szolgálton kívüli tagjai olvastak, levelet írtak, vagy másképpen próbálták eltölteni szabadidejüket a hamarosan várható vacsoráig. Mack kapitány a hídon éppen David lroscoe navigátorral beszélgetett, amikor utóbbi szinte egy időben a fedélzeti őrökkel felfigyelt egy sebesen közeledő buborékcsíkra. Mack azonnal éles jobbfordulót rendelt el, hogy elkerülje, de a hajó orra még csak alig kezdett kitérni, amikor újabb torpedó tűnt fel, majd mégegy. Már nem lehetett kivédeni, hogy legalább egy biztosan be ne találjon. Így is történt.

Az egyik - valószínűleg a második – a leghátsó, 4 - es löveg közelében csapódott be, éppencsak elkerülve az övpáncélt. A robbanás a hajót egy pillanatra hevesen, legalább 15 fokban balra döntötte és kiemelte a vízből. Az áram azonnal elment és a kormánymű is működésképtelenné vált, de gyorsan a beindították a tartalék dízelgenerátort, így a helyzet látszólag azonnal javult és úgy tűnt, hogy sikerült elkerülni a katasztrófát. A hajó mozgásképes maradt és újra irányítható lett. A jobboldali csavartengely eltört ugyan, de a bal turbina és a propeller továbbra is sértetlen maradt, így ha erősen lelassulva is, de eljuthattak a legközelebbi kikötőbe. Azonban a megkönnyebbülés nem tarthatott sokáig, mert pillanatokkal később a lék közelében lévő, félig üres benzintartályban (ebben volt a repülőgép üzemanyaga) felhalmozódott benzingőz berobbant és kitört a tűzvész, ami viharos gyorsasággal átterjedt a szomszédos fűtőolaj tárolókra is. A lángok gyorsan elkezdték felemészteni a hajó hátsó szekcióját a rombadőlt kapitányi és admirálisi lakosztállyal, valamint a vendégkabinokkal együtt, majd alig 12 percen belül elérték a 4 – es löveg lőszerraktárát. Az automata tűzoltórendszer bekapcsolt ugyan, de mint kiderült, a nyomását annak idején erősen alulméretezték - akárcsak a tűzoltótömlőkét – és így hiába próbálta a legénység elszántan megfékezni a lángokat, nem bírt velük. A végén még vödröket, sőt az egyik mosdócsapra rákötött, locsolótömlőt is bevetették, de hiába. A Spry és a Gulf Down is megpróbált segíteni a saját fecskendőikkel, de Mack kapitány távolabbra küldte őket, nehogy megsérüljenek a várható lőszerrobbanástól. Ez be is következett és a vánszorgó Erie körül már nemcsak az égő olaj fekete, hanem a lőszer sárgás füstje is ott gomolygott. Szerencsére a hajó szerkezete elég erős volt és nem szakadt le a tatja, de oldalán hatalmas hasadék tátongott, a 4 – es löveg alatt pedig beszakadt a fedélzet és az ágyút csaknem elnyelte a keletkezett lyuk. A kapitány utasította Karl E. Johansson hadnagyot a tüzértisztet, hogy vegyen maga mellé egy csapat embert és a 3 - as lőszerraktárból hordjanak ki mindent amit csak tudnak és dobálják a tengerbe, mielőtt azt is eléri a tűz. Az erőfeszítéseik sikerrel jártak és ezzel megakadályozták mégnagyobb katasztrófát.

Daniel Sweeney hadnagyra az első tisztre, aki a torpedó robbanása idején éppen zuhanyozott, szó szerint rádőlt a kabinja. Csurom vizesen - miután a törmelék alól összekotort ruháit magára kapkodta -, sikerült a füst és a sötét ellenére kibotorkálnia a törmelékkel borított fedélzetre. Ott ráakadt két égési sérüléseket szenvedett tengerészre, valamint a vérző Alan W. Levi tengerészgyalogos kapitányra, aki szilánkokat kapott a hátába és John B. Eliott hadnagyra akinek a jobb lábát összezúzták az egyik összetört állványról rázuhanó, nehéz vízibombák. Sweeney a két matróz segítségével ellenőrizte a mélységi tölteteket és miután látta, hogy biztosítva vannak, fájdalomtól ordító Eliottot támogatva mindannyian a vízbe ugrottak.

Mack kapitány a közeli Willemstad felé fordította a sérült hajót és utasítást adott három csónak leeresztésére. Kettőbe a súlyos sebesülteket rakták, a harmadikkal azokat próbálták összeszedni akik a beestek a vízbe, vagy beugrottak. 18 óra körül, egy helyi hajós az ágyúnaszád mellé manőverezett és kapitánya átkiabálva azt tanácsolta neki, hogy futtassa parta az Erie - t a Piscadera-öböl egy sekély részén. Amikor az erősen megdőlt, lángoló hajó elérte az öblöt, Mack leállíttatta a működő turbinát és hagyva, hogy a lendület vigye tovább, sikeresen felfuttatta egy homokpadra. A kapitány utolsóként hagyta el a fedélzetet és felkapaszkodva Bokalosky és Osenkowski tengerészek mellé egy mentőtutajra, jutott ki a közeli partra. Amikor a tűz elérte a hidroplánt nemcsak annak üzemanyaga, hanem a mellette tárolt készenléti lőszer - két légi és két vízibomba - is felrobbant az égő Kingfishert lehajítva a platformról és ledöntve a kéményt.

A parton megtartott létszámellenőrzés során kiderült, hogy a 180 fős legénységből tizenegy ember meghalt, Frank Greenwod, Gilbert F. Gorsuch, George O. Kunkle, Albert L. Loyd, Ernest C. Peterson, és Ned J. Wentz hadnagyok pedig eltűntek. (Utóbb kiderült, hogy sajnos ők is életüket vesztették.) A legsúlyosabb sérüléseket a tűz és a repeszek okozták, a könnyebbeket viszont a partmenti sekélyesben hemzsegő tengeri sünök, amelyek tüskéibe a cipőjüket hátrahagyva menekülő tengerészek mind óhatatlanul beleléptek amikor a partra igyekeztek. Előbbieket a helyi amerikai katonai kórházba, a többieket a Vöröskereszt Suffisant nevű táborába vitték, ahol miután ellátták nem túl veszélyes, de annál fájdalmasabb lábsebeiket, megtisztálkodhattak, majd száraz ruhát, ételt és cigarettát kaptak és pihenhettek. Később az Anteus kórházhajón, illetve repülőgépen szállították őket vissza Guantanamoba, majd onnan New Yorkba egy hónapos túlélőszabadságra.

A konvoj védelmének irányítását az Erie kiesése az USS Biddle kapitánya vette át. A kísérőhajók egy darabig még elszántan kutattak a támadó után és egyszer látni vélték a periszkópját is, de hiába dobtak le rá nyolc mélyvízi töltetet, az U-163 ekkorra már sértetlenül odébbállt, abban reményben, hogy később visszatérve újra a TAG-20 – ra támadhat, de ez nem jött össze, mert a konvoj irányt váltva annyira eltávolodott, hogy végül nem érte utol.

Veszteséglistán

Az Erie fedélzetén tomboló lángokat egy tűzoltóhajó és egy helyi vontató csak két nap alatt tudta eloltani. A hajó látszólag totálkáros lett, de az első felületes vizsgálat után, bár az egész hajótesten látszott a tűz nyoma, az elülső szekció, a két löveggel, a radarral, a rádióantennákkal és a parancsnoki híddal valójában nem sérült számottevően és ezért javíthatónak minősítették. A túlélők közül 37 tengerészt és 15 tengerészgyalogost ott tartottak takarítani. 15 – én aztán megérkeztek a haditengerészet speciális tűzoltói Norfolkból, akik behatoltak a hajó belső, nehezebben megközelíthető részeibe is és több napig tartó munkával elfojtották a roncsok között lappangó tűzfészkeket. Ez korántsem volt veszélytelen munka. Olyannyira nem, hogy Matthew R. Brown törzsőrmestert és Francis Burke tengerészt kitüntették az oltás során tanúsított bátorságukért. Amikor a Merritt-Chapman-Scott hajómentő cég SS Killerig nevű hajója megérkezett, az Erie - t lehúzta a homokpadról és bevontatta a willemstad - i kikötőbe, hogy később a Curacao Petroleum Industries Company szárazdokkjában elvégezhessék rajta az ideiglenes javításokat, tengerállóvá tegyék majd Panamába vigyék.

Mialatt a takarítóbrigád az égett lemezekkel és a törmelékkel bajlódott, kiszivattyúzták a baloldali A-418F és A-4-F jelzésű üzemanyagtartályokat. A könnyebbé vált hajó addigi 8 és fél fokos dőlése 5 fokra csökkent, de aztán a következő éjszaka, a sérült tartalék édesvíztartályt elöntötte a víz és ettől ismét elkezdett billenni, annyira, hogy csak a mellette álló olajszállító uszály tartotta meg és ezért nem borult fel. A hajón dolgozókat ekkor a december 1 – én helyszínre érkezett különleges ellenőrző csoport parancsnoka M. S. Jeans kapitány (a 15. haditengerészeti körzet parancsnoka) utasította, hogy a korábban kiürített baloldali üzemanyagtartályokat árasszák el vízzel, hogy ismét egyenesbe hozzák, de ennek katasztrofális eredménye lett, mert a bezúduló víztől az Erie előbb valóban felegyenesedett, de aztán hirtelen élesen balra dőlt, majd az oldalára fordult. Ahogy süllyedt, a szemtanúk beszámolói szerint, nyílásain át sivítva távozott a megszorult levegő. Szerencsére mindenkinek sikerült idejében lejutni a fedélzetről, így újabb áldozatok nem voltak. Az Erie szinte teljesen elmerült, alig látszott ki valami belőle és december 15 - én Jeans kapitány az újabb szemle után javasolta a hajó megmentésére tett erőfeszítések leállítását. Túl sokba került volna és nem érte meg. Az USS Erie ágyúnaszádot fél évvel később, 1943. július 28 - án hivatalosan törölték hajólistáról. 1952 – ig feküdt háborítatlanul a willemstad – i kikötő vizében, de mivel egyre jobban akadályozta a forgalmat, úgy döntöttek, hogy el kell távolítani. A kiemelése szóba sem került, hanem pontonokkal részben felúsztatták és miután kivontatták a kikötő területéről a nyílt vízen elsüllyesztették.

Az Erie testvérét, az USS Charlestont a háború kitörése után a Panama-csatornától Alaszka partjaihoz vezényelték és ott végzett járőrszolgálatot. Később részt vett az Aleut- szigetek visszafoglalására indított hadműveletekben és a japánok 1943. május 22 – én kishíján elsüllyesztették. Csak bravúros manőverezéssel sikerült legénységének kicseleznie a bombázókat és torpedóvetőket. A háború utolsó hónapjaiban rövid ideig Kínában állomásozott, majd hazatérte után tartalékba került.1948 márciusában reaktiválták és a Massachusets Tengerészeti Akadémia oktatóhajója lett. Leszerelték fegyverzetét, a hátsó, 3 - as löveg kivételével. (emiatt kisebb lett a merülése és hajlamossá vált az imbolygásra, de ennek ellenére a kadétok nagyon kedvelték az öreg hajót) Végül 1959 - ben, miután üzemeltetését túl drágának minősítették leszerelték és eladták ócskavasnak.

Az U-163 az Erie megrongálása után, november 21 – én elsüllyesztette az Empire Staling brit és az Apoide brazil teherhajókat, majd 1943 januárjában hazatért Lorient - be. Március 10 – én indult a következő vadászatra, de mindössze három nappal később, a Finisterre-fok közelében rajtaütött a HMCS Prescott kanadai korvett és vízibombáival elsüllyesztette. Túlélő nem volt.

Bár az Erie-osztályból csak két egység épült, korántsem tekinthető sikertelen konstrukciónak. A velük szerzett tapasztalatokat felhasználva megszületett, a gépészetileg szinte azonos, de módosított törzsű és könnyebb fegyverzetű féltestvéreikből, az úgynevezett Treasury-osztályból (a hajók az USA egykori pénzügyminisztereinek nevét viselték) hét egység épült igaz nem a flotta, hanem a parti őrség számára (US Coast Guard). Alaposan kivették részüket a 2. világháború összecsapásaiból, pusztítva a német tengeralattjárókat és mentve az elsüllyesztett kereskedelmi hajók legénységét. Az 1942 januárjában, Izlandnál elsüllyesztett USCGC Hamilton kivételével, a többi Treasury-osztályú hajó négy évtizeden keresztül védelmezte az Egyesült Államok partvidékét. Az USCGC Taney és az USCGC Ingham napjainkban múzeumhajóként látható.