2018. 02. 17. szombat
Donát
: 311 Ft   : 248 Ft Benzin: 366 Ft/l   Dízel: 376 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS Johnston – A bádogteknők támadása

Art of WAR  |  2018. 02. 05., 15:41

1944. október 20 – án megkezdődött a Fülöp-szigetek amerikai inváziója. A Japán Császári Haditengerészet összeszedve legnagyobb és legerősebb hadihajóit, egy végső, kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy szétverje MacArthur tábornok partraszálló erőit.

Feláldozva a megmaradt repülőgép-hordozóikat, a japánoknak sikerült elcsalniuk Halsey admirális 3. Flottáját és ezzel szabaddá vált az út számukra, de terveiket keresztülhúzta az USS Johnston romboló és bátor kapitánya Ernest E. Evans.

Egy indián a tengeren

Pawnee, napjainkban is alig több mint kétezer fős lakosságú kisváros, Oklahoma államban és ez nem volt másképpen a huszadik század elején sem. Igencsak messze fekszik mind az Atlanti, mind a Csendes - óceántól, azonban egy itt élő fiatal indián fiú, Ernest Edwin Evans elhatározta, hogy haditengerész lesz.

1908. augusztus 13 – án született, háromnegyed részt cherokee és negyedrészt a creek indián felmenőkkel. Büszke volt származására és harcos őseire, de ez alaposan meg is nehezítette a dolgát, mivel napi szinten szembesülnie kellett az előítéletekkel. Miután elvégezte a középiskolát,1926 - ban jelentkezett az Annapolisban működő Haditengerészeti Akadémiára, ahová rendkívül nehéz volt bejutni. Elutasították a felvételi kérelmét és ebben nagyobb szerepet játszott származása, mint tanulmányi eredményei. Azonban nem adta fel, ezért más lehetősége nem lévén, belépett a haditengerészethez és a kiképzés után sorállományú tengerészként kezdődött a pályafutása. Mivel kiemelkedően jól teljesített, hamar elnyerte felettesei megbecsülését, így a következő évben mégis felvették az akadémiára, ahol 1931 – ben végzett. Évfolyamtársai csak „The Chief”, vagyis „A Főnök” becenéven emlegették, nemcsak felmenői, hanem már ekkor megmutatkozó vezetői képességei miatt is. Fiatal tisztként először a san diegoi támaszponton, majd az elkövetkező években különböző csatahajókon és cirkálókon szolgált beosztott tisztként, főleg a Csendes-óceánon. 

Ernest Edwin Evans kadét

Evans az USA hadbalépésének idején egy ősrégi, Clemson osztályú romboló, az USS Alden ( DD-211 ) első tisztje volt. A veterán négykéményes, Thomas C. Hart admirális Fülöp-szigeteken állomásozó gyenge és szedett-vedett Keleti Flottájának része volt és három társával együtt 1941 decemberében Szingapúrba vezényelték, Sir Thomas Phillips admirális Force Z jelű flottakülönítménye mellé, segítség gyanánt. Azonban miután a Prince of Wales csatahajót és a Repulse csatacirkálót a japánok 1941. december 8 – án elpusztították, az Alden már csak a túlélők felkutatásában vehetett részt.

A veterán USS Alden ( DD-211 ) romboló

1942 februárjában a Karel Doorman holland tengernagy parancsnoksága alatt lévő brit, holland, ausztrál és amerikai hajókból álló vegyes kötelék összecsapott a japán flottával a Jáva –tengeren és katasztrofális vereséget szenvedett. Evanst mélységesen elkeserítette a megalázó vereség, majd a visszavonulás és megfogadta, hogy soha többé nem hátrál meg az ellenség elől. Miután az öreg rombolót kijavították, 1942 májusától őt nevezték ki új parancsnokává és a következő esztendő nyaráig veterán hajójával elsősorban konvojkísérő és járőrözési feladatokban vett részt. 1943 júliusában Evans parancsnok jó hírt kapott, ugyanis ő lett a vadonatúj USS Johnston ( DD-557 ) romboló parancsnoka. Hamarosan Seattle – be utazott hogy felügyelje az utolsó szerelési munkálatokat és ő irányítsa a futási próbákat.

A Főnök új paripája

Az USS Johnston ( DD-557 ) Fletcher osztályú romboló

Az öreg, elavult Alden után, az USS Johnston, Evans számára maga volt a valóravált álom: egy vadonatúj, korszerű, nagy teljesítményű hadihajó. A Johnston a népes Fletcher osztályba tartozott, amelyből összesen több mint 170 darabot gyártottak ( a források 175, vagy 179 megépült példányról írnak ) és az egyik valaha épített legjobb amerikai rombolótípusnak tartják. Közvetlenül a 2. világháború kitörése előtti években tervezték, úgy hogy már nem kellett figyelembe venni a Washingtoni Flottaegyezmény korlátozásait. A Fletcherek 114 méteres hosszukkal és több mint 2500 tonnás maximális vízkiszorításukkal, a korábbi rombolóknál nagyobbak voltak, de ennek ellenére, köszönhetően két, összesen 60000 lóerős gőzturbinájuknak 35 csomós ( kb. 65 km/ óra ) sebességre voltak képesek, hatótávolságuk pedig optimális sebességnél elérhette a 12000 kilométert is. Hosszú, egyenes fedélzetük lehetővé tette, hogy 5 darab 127 mm – es, lövegtornyokba épített ágyúból ( elől kettő, hátul három ) és két, a hajóközépen lévő, ötcsöves, 533 mm – es torpedóindítóból álló fő fegyverzetet telepítsenek rá. A repülőgépek ellen 5 darab kétcsövű, 40 mm – es és 7 darab 20 mm – es Bofors légvédelmi gépágyúval is ellátták, de kapott vízibombavető síneket is a tatjára. Jókora arzenáljuk miatt, a Fletcher osztályú rombolók viszonylag nagy méretük ellenére kényelmetlenül zsúfolttá váltak, de a tengerészek szűkösségük ellenére mégis jobban szerették őket, mint modernebb, továbbfejlesztett változataikat főleg nagyobb sebességük miatt. A hajók az akkoriban nagyon fejlettnek számító, Ford Mk.1A típusú tűzvezető számítógéppel és FD tűzvezető, valamint SC légtérfigyelő lokátorral is fel voltak szerelve, ezeknek köszönhetően tüzérségük lényegesen hatékonyabb és pontosabb volt a még szinte kizárólag, a hagyományos optikai távmérőket alkalmazó japán hajókénál.


Az USS Johnston romboló gerincét 1942. május 6 – án fektették le a Seattle-Tacoma Shipbuilding Corporation gyárában, Washington államban. 1943 márciusában bocsátották vízre és hét hónappal később, október 27- én állt hivatalosan szolgálatba. Az ünnepségen Evans kapitány rövid beszédet tartott a felsorakozott legénységnek és a jelenlévőknek, nem hagyva kétséget szándékait illetően. Szavai emlékezetesek maradtak: „ Ez egy hadihajó lesz. Én pedig harcolni akarok. Aki fél a veszélytől, most még elmehet. De én soha többé nem fogok visszavonulni az ellenség elől.” Ezt valóban halálosan komolyan gondolta, annyira, hogy a legénység tagjainak visszaemlékezései szerint nemsokkal később, a kabinja ajtaja mellé vitetett egy láda kézigránátot és közölte, hogy ha bárki úgy látja, hogy meg akar futamodni, nyugodtan dobja be az egyiket az ajtón….

Evans kapitány elmondja nevezetes beszédét, a Johnston átadási ünnepségén

A parancsnok átveszi a Johnston új zászlaját 1943. október 27 – én

Evans kemény, de korrekt ember volt, akit már az Aldenen is népszerű volt a legénység körében és ez nem változott az új hajón sem. Kissé nyers, szókimondó stílusa ellenére, bátorságával és elszántságával hamar kivívta, még iskolázottabb, így csiszoltabb modorú beosztottainak megbecsülését is. A hajón emberei egymás közt, akárcsak egykori akadémiai évfolyamtársai csak Főnöknek nevezték és tűzbe mentek volna érte, mert ha gondjaik voltak, kabinja mindig nyitva állt előttük és segített. Csak ritkán emelte meg a hangját, de így is fegyelmet tudott tartani.

Nemsokkal a hajó hadrendbe állítása után, a Johnston és legénysége, már az első vonalban harcolt. Részt vett a Marshall-szigetek visszafoglalásában, amelynek során az inváziós csapatokat szállító konvojt kísérte, majd 1944 februárjában a japánok parti állásait bombázta Kwajaleinnél és az Enivetok-atollnál, megsemmisítve számos bunkert és tüzérségi üteget, fedezve a partraszálló erőket. Evans időnként annyira közel vitte hajóját a partokhoz, hogy az csaknem megfeneklett és a japánok géppuskáinak lövedékei a felépítményen pattogtak.

1944. május 15 – én Bougainville – nél járőrözés közben felfedezte és rövid üldözés után vízibombákkal elsüllyesztette az I-176 japán tengeralattjárót. Három hónappal később, 1944 júliusában a pearl harbori veteránnal, az USS Pennsylvania csatahajóval a Guam elleni hadműveletekben ismét parti állásokat bombázott, pontos ágyútüzével lerombolva a japánok számos ütegét, bunkerét és több épületet a szigeten.

Az üzemanyagfelvétel és karbantartást után, a Johnston 1944. október 12 – én Seeadler kikötőjében csatlakozott a 7. Flotta, Clifton Sprague admirális Escort Carrier Task Group 77.4.3 jelű kísérő repülőgép-hordozókból álló harccsoportjához, amelyet rádiós hívójele után, csak Taffy 3 – nak neveztek.

Egy kétségbeesett lépés

1944 őszére, a felkelő nap országától végképp elpártolt a hadiszerencse. Bár a sajtó folyamatosan ontotta a fényes győzelmekről és a katasztrofális amerikai veszteségekről szóló híreket, a józanabb japán politikusok és katonai vezetők jól tudták, hogy már csak elodázni tudják a biztos vereséget, megakadályozni nem. 1944 októberében, miután sikeresen felőrölték a japán légierő túlnyomó részét a Ryukyu–szigeteknél és Formosánál, a mai Tajvan partjainál vívott légi csatákban ( a japánok 3 nap alatt csaknem 600 repülőgépet vesztettek ) , az amerikai csapatok megindulhattak a stratégiai fontosságú Fülöp-szigetek felé, amelynek elvesztése, valóban a Japán Birodalom végét jelenthette, mert ezzel végleg elvághatták, a már amúgyis akadozó, nyersanyag és kőolaj utánpótlástól. A japán hadvezetés ezért megkezdte az erre az esetre kidolgozott Shó-Gó 1 Terv végrehajtását, amelynek fő célja egy mindent eldöntő nagy tengeri csata kikényszerítése volt, amellyel megtizedelhetik az amerikai flottát és megakadályozzák a küszöbön álló inváziót is. Erre a döntőnek szánt összecsapásra összegyűjtötték a flotta legütőképesebb nehéz egységeit, feláldozva a flotta szinte teljes rendelkezésre álló üzemanyagtartalékát, hogy több irányból támadva, összehangolt csapást mérjenek az ellenségre. A Központi Erőket a főparancsnok, Takeo Kurita altengernagy, az Északi Csoportot Ozawa tengernagy, a Déli csoportot Nishimura és Shima admirálisok vezették.

Valójában az akció már elindításakor elkésett, mert amikor Kurita hajói október 22 – én útnak indultak, az amerikaiak már két napja partratették, mind a katonák, mind a felszerelés nagyrészét, így az inváziót már eleve nem tudták megakadályozni. Ennek ellenére, arra még nagy esélyük volt, hogy ha sikeresen rajtaütnek a még nem kellően szilárd hídfőállásokon, rettenetes károkat okozhatnak MacArthur tábornok csapatainak, hiszen a parton még hatalmas mennyiségben állt a felszerelés, a vízen pedig még mindig nyüzsögtek a különféle partraszállító járművek, szállító és kisebb hadihajók, célpontjuk tehát lett volna bőven.

Amerikai partraszállító hajók ( LST- k ) a Leyte – öbölben 1944 októberében

Takeo Kurita altengernagy ( 1889 – 1977 )

A kétségbeesés szülte Shó-Gó 1 nemcsak elkésett, de már eleve rosszul is indult, mivel nemsokkal Bruneiből való indulása után, az éjszaka közepén a gyanútlan japán flottakötelék belefutott az arra járőröző USS Darter és az USS Dace nevű amerikai tengeralattjárókba, amelyek parancsnokai élve a kínálkozó lehetőséggel, rögtön megtorpedózták az élen haladó, három jókora nehézcirkálót a Maya - t, a Takao – t és Kurita zászlóshajóját, az Atago - t. Az Atago és a Maya percek alatt elmerült, a Takao pedig annyira megrongálódott, hogy visszavergődött ugyan a kikötőbe, de végleg kiesett a harcokból, mert nem tudták már kijavítani a háború végéig. Az Atago cirkáló olyan gyorsan elsüllyedt, hogy nem maradt idő leengedni a mentőcsónakokat sem és a trópusi náthalázzal kínlódó japán főparancsnok is kénytelen volt a vízbeugorva menekülni a fedélzetről. Miután kimentették, a hatalmas Yamato csatahajóra tette át főparancsnoki lobogóját.
Az amerikai légi járőrök október 24 - én észlelték a Fülöp-szigetek által körülölelt Sibuyan-tengeren közeledő japánokat és azonnal elsöprő erejű légitámadást indítottak ellenük. A 3. Flotta hordozóiról felszálló repülőgépek bombái megrongálták a Yamato csatahajót és a Myoko nehézcirkálót. A támadás során odaveszett, a Yamato testvérhajója, a többi egységtől kissé lemaradó hatalmas Musashi, amely tizenkilenc torpedó és tizenhét bomba találata után süllyedt el, magával ragadva legénységének nagyrészét.

Kurita flottájának légi fedezetét, nem lévén hordozói, a Luzon repülőterein állomásozó harci gépeknek kellett volna ellátni, azonban ezek döntő többségét ( több mint 200 repülőgépet ) megsemmisítette az amerikai légvédelem és a vadászgépek, mindössze az USS Princeton ( CVL-23 ) könnyű hordozó elvesztése árán. 

A dél felől támadó Nishimura admirális harccsoportja már jóval Kurita megérkezése előtt elérte a Leyte és Dinagat között húzódó, szűk Surigao-szorost, bár elvileg egyidőben kellett volna támadnia Kurita Központi Erőivel, hogy harapófogóba szoríthassák az ellenséget.
Nishimura köteléke a szorosban összetalálkozott Jesse B. Oldendorf ellentengernagy veterán csatahajókból, rombolókból és torpedónaszádokból - csaknem 80 hajóból - álló egységével, amely a felderítők jelentései nyomán, már felkészülten várta. Az október 24 - e késő estétől, másnap hajnalig tartó tengeri csatában, Oldendorf teljesen szétverte Nishimura flottáját. Az öreg amerikai csatahajók, köztük több olyan, amelyek 1941 decemberében Pearl Harborban súlyosan megsérültek, radarral irányított, alaposan modernizált tűzvezető rendszerükkel, a sötétben is pontosan tudtak célozni, ezzel behozhatatlan előnyhöz jutva az ellenséggel szemben. A torpedónaszádok és rombolók pedig villámgyors támadásaikkal, annyira összezavarták a japánokat, hogy azok képtelenek voltak időben reagálni. Másnapra virradóra elsüllyedt a Fuso és a Yamashiro csatahajó, két romboló, egy harmadik pedig súlyosan megrongálódott. Az alaposan megkésve érkező Shima tengernagy, látva Nishimura hajóinak pusztulását, menekülőre fogta és elhagyta a csatateret, miközben több torpedónaszád is megtámadta egységét. A kibontakozó káoszban, zászlóshajója a Nachi nehézcirkáló a szűk hely miatt nem tudván kikerülni az éppen visszafelé menekülő Mogami nehézcirkálót, nekiütközött és annyira megrongálta, hogy az teljesen kormányozhatatlanná vált, így másnap az amerikai bombázók könnyedén végeztek vele.

William „Bull” Halsey admirális, a partraszállást biztosító 3. Flotta parancsnoka, az előző napon és az éjszaka folyamán elért jelentős sikerekről szóló jelentések nyomán, arra a téves következtetésre jutott, hogy Kurita flottája annyira meggyengült, hogy a továbbiakban már nem jelent veszélyt. Ezért, amikor a felderítők jelentették, hogy észak felől repülőgép – hordozók közelednek, Halsey úgy vélte, hogy az lehet valójában a japán főerő és gyors, modern csatahajóival, valamint nehéz repülőgép-hordozóival magabiztosan utánuk eredt. Ozawa admirális egy nehéz és három könnyűhordozóból, két repülőgép-hordozó csatahajóból, valamint néhány rombolóból és cirkálóból álló köteléke valójában csupán a számára kivetett csaliként szolgált és a japánok eleve elkönyvelték veszteségként. ( a hordozókon már alig voltak repülőgépek ) Halsey az akciójáról nem értesített senkit és jóformán védtelenül hagyta a partraszálló erőket.

Amikor október 25 – én kora reggel Kurita flottája elérte a Luzon és Samar között húzódó, alig 20 kilométer széles San Bernardino-szorost, maga is meglepődött azon, hogy senki sem állja útját. Közte és az inváziós erők között, csak Clifton Sprague admirális Taffy 3 - as köteléke volt.

Clifton Sprague altengernagy ( 1896 – 1955 ) a Taffy 3 parancsnoka

Az utolsó töltényig

Bár Kurita az elmúlt napokban valóban súlyos veszteségeket szenvedett, a rendelkezésére álló erők még így is elsöprő erejűek voltak a Taffy 3 – hoz képest. Négy csatahajó, köztük a félelmetes Yamato, ( a többi három a Nagato, a Haruna és a Kongo ) , hat erős nehézcirkáló ( Chokai, Haguro, Kumano, Suzuya, Chikuma, Tone ), két könnyűcirkáló ( Yahagi, Noshiro ) és tizenegy romboló.

Amikor október 25 – e, az esős és párás kora reggelén az USS St. Lo fedélzetéről TBM Avenger gépével őrjáratra induló William C. Brooks zászlós és személyzete 6 óra 37 körül ellenséges hajókat vett észre, Sprague admirális eleinte azt hitte, hogy a fiatal pilóta téved és Halsey hajóit nézte japánoknak, ezért utasította, hogy nézze meg őket jobban. Amikor aztán megkapta a pilóta újabb jelentését, abban nem sok öröme telt, mert a zászlós közölte, hogy a monstrumoknak jellegzetes, pagoda alakú felépítményük van, árbocaikon pedig hatalmas, japán harci lobogókat lenget a szél. Még azt is hozzátette, hogy egy akkora csatahajó vezeti a köteléket, amekkorát még életében nem látott. Ezek után az amerikai parancsnoknak már nem lehetett kétsége afelől, hogy nyakukon van Kurita flottája. Azonnal segélykérő üzenetet küldött a 3. Flottának, de az akkorra már több mint 300 kilométerre északra volt tőlük és nem tudott segíteni rajtuk, így nekik kellett megvédeniük magukat.

Sprague többszörösen is bajban volt. Mindössze hat lassú, sérülékeny Casablanca osztályú kísérő hordozója ( a Fanshaw- Bay zászlóshajó, St. Lo, White Plains, Kalinin-Bay, Ralph A. Ofstie, Kitkun-Bay, Gambier-Bay ) , három Fletcher osztályú „nagy” rombolója ( a Johnston, Heermann, Hoel ) és négy kicsi és gyenge fegyverzetű kísérő rombolója ( Dennis, John C. Butler, Raymond, Samuel B. Roberts ) volt. A rombolók 127 mm – es lövegeikkel és gépágyúikkal nem tudtak a japán monstrumokban komoly kárt tenni, egyedül torpedóik jelentettek rájuk igazi veszélyt, de kilövésükhöz a közelükbe kellett férkőzniük, a pusztító elhárítótűz közepette. Neki ugyan a japánokkal ellentétben, volt mintegy 168 repülőgépe is ( TBM-Avenger torpedóvető-bombázók, FM-2 Wildcat és F6F Hellcat vadászgépek ) és kérhetett továbbiakat a délebbre tartózkodó Taffy 1 – től és Taffy 2 – től, mivel azonban harccsoportjának a szárazföldi csapatok légi támogatása és tengeralattjáró elhárítás volt a feladata, a lőszerraktárakban csak általános célú romboló, repesz és vízibombák, valamint minimális számú torpedó volt, hajók ellen valóban hatásos, páncéltörő bombák egyáltalán nem. Más megoldás híján miután riasztotta a Taffy 1 – t és a Taffy 2 – t, utasította embereit, hogy készítsék fel támadásra a repülőgépeket, mindennel ami csak van. 

Volt azonban valaki, aki nem várt Sprague támadási parancsára, hanem rögtön szembefordult az ellenséggel. Evans kapitány, aki a Johnstonnal a kötelék végén haladt, mindenkinél hamarabb meglátta a közeledő japánokat és egy éles balforduló után egyenesen feléjük indult. Nem hősködésből, vagy felelőtlen vakmerőségből tette, hiszen bátor ember volt, de nem ostoba. Kevés volt az üzemanyaga is, de időt akart nyerni a Taffy 3 – nak magára vonva az ellenség tüzét, hogy a hordozók el tudják indítani a repülőgépeiket és minél távolabb tudjanak kerülni az ellenségtől. Elrendelte a harci riadót és megtette a szükséges intézkedéseket a várható összecsapás előtt. Amikor a gépházat utasította, hogy fejlesszenek álcázó füstfüggönyt, a főgépész alaposan meglepődött, mivel a kapitány kifejezetten utálta, ha erősen füstölnek a kémények. Amikor ellenvetést tett, Evans ellentmondást nem tűrően csak ennyit válaszolt: „Keltsenek füstfüggönyt, most ezt akarom!” Sőt még a tatra telepített füstgenerátorokat is üzembe helyeztette. Minderre jó oka volt, mivel tudta, hogy csak az álcázófüst védelmében tud eléggé közel férkőzni az ellenséghez, hogy kilőhesse rájuk a torpedókat. A hajó helyiségeiben elhelyezett hangszórók megreccsentek és pillanatokkal később, megszólalt a kapitány hangja: „Tőlünk 15 mérföldre erős ellenséges flotta halad. Négy csatahajó, nyolc cirkálóval és számos rombolóval. Megtámadjuk őket, a túlélésre kevés az esélyünk, de annyi kárt okozunk nekik, amennyit csak tudunk.”( egyes források szerint e szavakat valójában a Samuel B. Roberts kapitánya, Robert W. Copeland mondta )

Az USS Johnston rohamra indul

Kurita légifelderítés hiányában csak annyit tudott megállapítani sziluettjük alapján, hogy ellenséges hadihajók, köztük hordozók vannak előttük, de hogy valójában hány és miféle, arról fogalma sem volt az egész ütközet alatt. Elrendelte az általános támadást és hajói már messziről tüzet nyitottak. Amikor a japánok észrevették a feléjük száguldó magányos rombolót némi zavar keletkezett, mert eleinte azt hitték róla, hogy egy robbanóanyaggal megtömött személyzet nélküli robbanócsapda, de aztán látták, hogy a füstbe burkolózó hajó hevesen cikkcakkozni kezd, mindig a becsapódások színpompás vízoszlopai felé fordulva. ( a japánok tüzérségi gránátjaikba festékanyagot is tettek, hogy az egyes hajók lövései megkülönböztethetők legyenek – mindegyik hajónak meghatározott színkódja volt ) Evans tudatosan alkalmazta ezt a régi, bevált taktikát, mivel a lövedékek szinte sohasem csapódtak kétszer ugyanoda egymás után. Robert C. Hagen hadnagy a Johnston tüzérségének parancsnoka azt az utasítást kapta a kapitánytól, hogy kifejezetten a japán hajók felépítményét lője, mert annak ellenére, hogy az is alaposan páncélozva volt mindegyiken, itt tehették a legtöbb kárt bennük. Így is lett, mert miután a Johnston nekirontott a 7. Cirkálóraj zászlóshajójának, a 13250 tonnás Kumano nehézcirkálónak, annak fedélzetét hamarosan roncsok borították és kisebb – nagyobb tüzek és robbanások keletkeztek. ( a becslések szerint, csaknem 40 találatot kapott ) Amikor a Johnston elérte a kb. 8000 méteres, minimális indítási távolságot, három másodperces időközzel kilőtték mind a tíz Mk. 15 – ös torpedót a cirkáló felé, aztán a romboló rögtön elfordult. A „halak” nagyrészt mellé mentek, de legalább egy biztosan célbatalált, mert néhány pillanattal később, a lángoló Kumano orr része több méter hosszan lerobbant a hajótestről és a száguldó monstrum egyből maga alá is gyűrte. A szinte esélytelen Johnston legyőzött egy nála sokkal erősebb, nagyobb ellenfelet. A Kumano nem süllyedt ugyan el, de azonnal kivált a harcból és amilyen gyorsan csak tudott, elmenekült. Útközben több légitámadás is érte és újabb sérüléseket szenvedett, de így is sikerült eljutnia a Manilai-öbölbe, ahol rohammunkában kijavították és újra bevethetővé vált, de egy hónappal később, november 25 – én az amerikai bombák végleg megpecsételték a sorsát.

A Kumano nehézcirkáló, a legyőzött ellenfél

Szinte valószínűtlen győzelme után a Johnston addigi elképesztő szerencséje elfogyott, mert nemsokkal később egymás után több nagyméretű lövedék is eltalálta, miután a Kumano nyomában haladó 36000 tonnás Kongo csatahajó tűzvonalába került. A veterán óriás 356 mm – es páncéltörő lövedékeinek többsége egyszerűen áthatolt a romboló vékony lemezein, de nem mindegyik. Az egyik átütve a fedélzetet, behatolt a gépházba, megölt vagy megsebesített több embert, szétroncsolta a baloldali turbinát és annak fordulatszámcsökkentő áttételét, több nagynyomású gőzvezetékkel együtt. A baloldali hajtómű kiesésével a Johnston sebessége a felére csökkent. Egy másik gránát szétszaggatott számos elektromos fővezetéket és megrongálta a központi áramelosztót, amitől megszűnt a tűzvezető rendszer és a lövegtornyok elektromos ellátása is. A lövedék áttört az egyik fő üzemanyagtartályon is, de szerencsére az már annyira kiürült, hogy nem következett be mindent elpusztító robbanás és tűzvész. ( a fogyasztást tovább növelte a füstfüggöny keltéséhez, a kéményekbe fecskendezett olaj ) Két kisebb 156 mm - es gránát közül az egyik félig leszakította a tűzvezető lokátor antennáját, a másik lejjebb, a parancsnoki hídon robbant és repeszei pokoli mészárlást vittek véghez. A sebesültek között volt Evans kapitány is, aki a fején repeszsérülést szenvedett, súlyosan megégett az arca és bal kezéről elvesztette két ujját. A parancsnok alig látott a szemébe csorgó vértől és a fájdalomtól. Nem akarta feladni a küzdelmet, de gyorsan mérlegelve a helyzetet, úgy döntött, hogy amíg újra működésre tudják bírni a fedélzeti rendszereket, kiválik a harcból. A sérült kormánymű ellenére sikerült egy kisebb esőfront védelmébe vinni a hajót, hogy elolthassák a fedélzeten támadt tüzeket és elvégezhessék a legszükségesebb, ideiglenes javításokat, majd újra bekapcsolódhassanak a harcba.

 A Johnston példáján felbuzdulva Sprague 7 óra 50 körül repülőgépei mellett rohamra küldte rombolóit is. Míg a többi körülöttük cirkálva, a hordozókat próbálta füstfüggönnyel védelmezni, a Hoel, a Heermann és a Samuel B. Roberts is támadásra indult. Behatoltak közvetlenül az ellenséges hajók közé, így azok egy ideig nem mertek tüzelni, mert attól tartottak, hogy egymást találják el. A csak bádogteknőnek, vagy ónkannának titulált rombolók derekasan helytálltak. A Johnston testvérhajója az USS Hoel ( DD- 533 ) találataival megfutamodásra kényszerítette a Kongot, mielőtt valószínűleg a Yamato és a Haruna ( vagy a Nagato ) nehézgránátjaitól szétszaggatva elpusztult. A jóval kisebb, alig 1400 tonnás Samuel B. Roberts, egyik torpedójával alaposan helybenhagyta a Chokai cirkálót, amelynek fedélzetén 127 mm – es lövedékeinek találataitól felrobbant az egyik torpedóindító, végzetes rombolást és tűzvészt okozva. Az égő és kormányozhatatlan cirkálóval végül egy TBM Avenger 500 kilogrammos bombája végzett. A Samuel B. Roberts mielőtt elsüllyedt, sikeresen kilőtte a Chikuma 3 – as lövegtornyát és felgyújtotta parancsnoki hídját. A rohamot csak a Heermann élte túl, amely bekapcsolódott a Chikumával vívott tűzpárbajba és talán eltalálta egyik torpedójával a Kongo – t is, de aztán az orránál keletkezett nagy gránátütötte lék miatt kénytelen volt visszavonulni. ( Amos Hathaway parancsnok bátorságáért megkapta a Tengerészeti Kereszt kitüntetést )

A Taffy 3, valamint a Taffy 1 - ről és Taffy 2 – ről segítségként érkező repülőgépek is teljes erővel támadtak rá Kurita hajóira, ha lehet tovább növelve a káoszt. A jókora TBM Avengerek mindent rájuk dobtak ami robban, még tengeralattjárók elleni vízibombákat is. A cikázó vadászgépek géppuskáikkal sorozták végig a japán hadihajók fedélzetét, amikor pedig végképp kifogytak a lőszerből a levegőben robbanó légvédelmi gránátok között manőverezve támadásokat imitálva csaptak le rájuk újra és újra. 

A zivatarzóna védelmében, a Johnston kárelhárítóinak nagy erőfeszítések árán sikerült eloltani a tüzeket és ismét üzemképessé tenni az elektromos rendszert, így újra működtek a lőszerfelvonók, a tornyok forgatómotorjai és az elnyűhetetlennek tartott, hatalmas, tűzvezető számítógép ( a FD radar viszont végleg tönkrement ) , így a romboló ha lelassulva és nehézkesen manőverezve is, de ismét belevethette magát a harcba. Lövegeivel megsorozott minden japán hajót, ami csak lőtávolságba került. Evans kapitány rongyos egyenruhában a romos hídon maradt, csak sebeit is alig engedte bekötözni ( megcsonkított bal kezét egy zsebkendővel tekerte be ) , arról pedig hallani sem akart, hogy pihenjen. Észrevette, hogy a Yamato lövedékeitől átlyuggatott, gomolygó füstöt árasztó hordozó, a Gambier Bay menekülni próbál egy csapat ráakaszkodott romboló és az őket vezető cirkáló elől, ezért merész húzással, a klasszikus T manővert alkalmazva elállta a japánok útját és minden működő lövegét feléjük fordíttatta. Hagen hadnagy visszaemlékezése szerint a kapitány parancsa egyértelmű volt: „Lője a cirkálót és vonja ránk az ágyútüzet, hogy a Gambier Bay eltávolodhasson!” Ezzel a hordozó és annak legénysége egy kis haladékot kapott, mert a rájuk zúduló lövedékzáportól megzavart japánok, valóban a Johnstont kezdték lőni és idő előtt engedték el torpedóikat, ezért mindegyik célt tévesztett. A Gambier Bay - nek azonban már így is túl késő volt, hamarosan elsüllyedt a belsejében tomboló tűz és robbanások miatt. 

Az egyre lassuló és már szinte kormányozhatatlanná vált Johnstont, amely ismét a cirkálók és csatahajók kereszttüzébe került, egyik pusztító találat érte a másik után. A fedélzeten a roncsok között, halottak és sebesültek hevertek, a romos felépítmény több helyen újra lángolt. A kapitány kénytelen volt elhagyni a parancsnoki hidat és néhány emberével a tatban lévő tartalék kormányhoz menni. A fedélzet alatt lévő berendezéssel kínlódó embereinek egy gránáttépte nyíláson át kiabálta le a parancsokat, de a ronccsá vált hajó már alig akart engedelmeskedni. A Johnston kétórányi küzdelem után, a végét járta, de szerkezete így is többet bírt mint bárki valaha is gondolta volna. Kilőtték az elülső tornyokat, találatot kapott és felrobbant a 40 mm – es lőszerek tárolója, az egyik kémény helyén tépett szélű lyuk tátongott, amelyből fekete füst szállt fel, de a kegyelemdöfést mégis az 1 – es számú kazánházat ért telitalálat adta meg, mert a romboló ettől vált teljesen mozgásképtelenné. 9 óra 20 körül Evans is belátta, hogy hajójának vége és hamarosan el kell hagyniuk, húsz perccel később adta ki a fájdalmas parancsot. A Johnston rombolót valamikor 10 óra után nyelte el a Csendes- óceán. Ahogy orrával előre lassan alámerült, az egyik japán romboló egészen közel merészkedett a süllyedő roncshoz. Amikor a vízben úszó és a mentőtutajokba kapaszkodó hajótöröttek ezt látva már várták a pusztító golyózáport és felkészültek a halálra, legnagyobb meglepetésükre a japán tengerészek integetni kezdtek nekik, sapkáikat a levegőbe dobálták és hangosan, jól érthetően azt kiabálták „ Szamuráj! Szamuráj!” Élelmiszeres csomagokat és víztartályokat dobtak le nekik, a parancsnoki hídon pedig a japán kapitány feszes vigyázzban állva tisztelgett. Lenyűgözte őket ellenfelük bátorsága és kitartása. 

A Johnston pusztulása után nemsokkal, az egyik hordozó őrszeme, hirtelen elkiáltotta magát : „ A szentségit fiúk ! Ezek elmennek!” Valóban ez történt, Kurita megtépázott flottája váratlanul megfordult és amerről jött, a San Bernardino – szoros felé távozott. A mai napig vitatott, miért döntött így a japán főparancsnok. Talán rossz egészségi állapota, talán az elszenvedett veszteségek és az amerikaiak heves ellenállása vette el harci kedvét, a dolog a mai napig nem világos. Valószínűleg alaposan túlbecsülte a szembenálló erőket, pedig ha tisztában lett volna azok valódi méretével és erejével, ha tudta volna, hogy csak néhány gyenge és lassú kisérő-hordozó az ellenfele néhány rombolóval, minden másképpen alakult volna.

Azonban a csata Kurita távozásával valójában nem ért véget, mert hátra volt még egy utolsó véres felvonás, amire senki sem számított. 10 óra 47 körül, váratlanul Leyte felől kilenc Mitsubishi Zero vadászgép érkezett. Négy modern A6M5 kísért, öt elavult A6M2 - t, utóbbiak hasa alá, egy-egy 250 kilogrammos bomba volt felfüggesztve, de ezek a Zerok nem bombázni jöttek. Ők maguk voltak a bombák. A gépek a Shikishima Különleges Támadó Egységbe tartoztak és hamarosan ízelítőt adtak a japánok új, veszedelmes harci módszeréből, a kamikaze támadásból. A légvédelem ugyan lelőtte többségüket, de a szétszóródó roncsok szinte minden hajón okoztak kisebb sérüléseket, károkat. Végül a támadóegység parancsnokának, a mindössze 23 éves Yukio Seki hadnagynak sikerült kimanővereznie a légvédelmi tüzéreket és bombával megrakott gépét egyenesen a St. Lo hordozónak vezetni. A becsapódó repülőgép átszakította a repülőfedélzetet és alatta, a hangárban robbant. Az elharapózó tűzvész és a löszerrobbanások gyorsan végeztek a hajóval, ezzel zárult le a Samar-szigetnél vívott tengeri csata.

Medal of Honour

A Leyte – öbölben vívott csata után, amelynek a Samar- szigetnél vívott ütközet csak egy kisebb része volt, a japán flotta már nem tudott többé talpra állni. Miután Halsey sikeresen elpusztította Ozawa csali flottájának nagyrészét, a Császári Haditengerészet nagy hajói már alig mozdult ki a kikötőikből, elsősorban a krónikussá vált üzemanyaghiány miatt. Többségüket később légitámadások pusztították el, de a hatalmas Yamatot 1945 áprilisában a Ten-Go hadművelet során öngyilkos bevetésre küldték Okinawához, ahová már nem ért oda, mert útközben felfedezték és csaknem 12 órás véres ütközetben, a ráküldött több mint 300 amerikai repülőgép bombái és torpedói végeztek vele.

Evans kapitány és legénysége, valamint a Taffy 3 tengerészei és pilótái megakadályozták a küszöbön álló katasztrófát és egyben megmentették „Bull” Halsey karrierjét is. A híresen rámenős admirálisnak győzelme ellenére, hamarosan meglehetősen kellemetlen üzenetváltásban volt része főnökével Chester Nimitz flottatengernaggyal a Csendes- óceáni Flotta főparancsnokával. 

A csata után a hajótörött amerikai tengerészek csaknem két napig hánykolódtak az óceánon, mire kimentették őket. Addigra sokakkal végzett a kimerültség, az elszenvedett sérülések és a mindenütt hemzsegő cápák. Evans kapitány sajnos nem volt a Johnston 141 túlélője között, sorsa ismeretlen. Emberei közül volt aki azt állította, hogy meg sem próbálta elhagyni a süllyedő rombolót, mások látni vélték utolsóként leugrani a fedélzetről és egy csónakroncs felé úszni. Bátorságáért megkapta az Egyesült Államokban adományozható legmagasabb katonai kitüntetést, a Becsületérmet ( Medal of Honour ) , de ezt már csak özvegye vehette át. A hivatalos indoklás szerint ezt a kitüntetést azoknak a katonáknak adományozzák, akik életük kockáztatásával, kiemelkedő vitézséget és elszántságot tanúsítva, messze a kötelezettségeken felül teljesítenek a fegyveres ellenséggel szembeni harci cselekmény során. Ernest Edwin Evans sorhajóhadnagy nevét az 1955-ben szolgálatba állított, 1290 tonnás Dealey osztályú, USS Evans ( DE-1023 ) kísérő romboló viselte, amelyet Mrs. High Hendrickson, Evans parancsnok nővére avatott fel 1957. június 14 - én. Az USS Evanst 1973 – ban vonták ki a szolgálatból.

Az USS Evans ( DE-1023 ) kísérő romboló 1962 - ben

Az USS Johnston testvéreiből összesen 18 veszett oda a 2. világháború során, de jónéhány modernizálva, a hidegháború éveiben és később is aktívan szolgált az Egyesült Államok és más országok haditengerészeteinek kötelékében. Az utolsó aktív Fletcher osztályú egységet 2001 - ben vonta ki a szolgálatból a mexikói haditengerészet. ( BAM Cuitlahuac – ex USS John Rodgers ) Négy került múzeumhajóként megőrzésre, közülük az USS Kidd ( DD-661 ) , amely napjainkban a louisianai Baton Rouge – ban van kiállítva, az egyetlen, amely eredeti világháborús konfigurációjában látható.

Az USS Kidd ( DD-661 ) múzeumhajó Baton Rouge - ban

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2018. 02. 07., 13:36
Még 2014-ben kötötték meg azt a szerződést a felek, ami alapján az oroszok megkezdték az első adag T-90Sz harckocsi leszállítását az irakiaknak. Irak összesen 73 darab T-90Sz/SzK harckocsit rendelt a hozzá tartozó speciális javító- és szállító eszközökkel együtt.
2018. 02. 05., 15:41
1944. október 20 – án megkezdődött a Fülöp-szigetek amerikai inváziója. A Japán Császári Haditengerészet összeszedve legnagyobb és legerősebb hadihajóit, egy végső, kétségbeesett lépésre szánta el magát, hogy szétverje MacArthur tábornok partraszálló erőit.
2018. 01. 31., 13:40
A NATO Airbus A330 Multi Role Tanker Transport (MRTT) többfeladatú légi utántöltő és szállító repülőgép első alkalommal szállt le a leendő hollandiai bázisán.
2018-02-05 12:07:36
Huszonnyolc újonc tett katonai esküt a kecskeméti repülőbázison. A hazánk biztonságának, határaink védelmének megvédésére elkötelezett fiataloknak február 2-án, pénteken Fekete Tamás ezredes, a bázis parancsnokhelyettese kívánt sok sikert, erőt, egészséget és katonaszerencsét. Az eskü szövegét előmondta: Majsai Renátó közkatona.
   MÁSOK ÍRTÁK
2018. 02. 16., 15:48
Az új termékek között megtalálhatóak az Alpha Industries 2018-as tavasz/nyár kollekciójának legújabb darabjai is!
2018. 02. 16., 09:49
Az amerikai haditengerészet arra kéri James Mattis védelmi minisztert, hogy halasszák el a USS Gerald R. Ford (CVN-78) nukleáris meghajtású szuperhordozó robbanásállósági tesztelését.
2018. 02. 14., 13:39
A NATO nem akar újabb hidegháborút, nem akar újabb konfrontációt Oroszországgal - jelentette ki Jens Stoltenberg, a katonai szövetség főtitkára Brüsszelben február 14-én, szerdán.
2018. 02. 13., 10:50
Az első nagysebességű, teljesen elektromos utasszállító hajót tervezhetik a norvégok.

  JETfly Magazin

A mai napon, 2018. február 16-án, pénteken, helyi idő szerint 11 óra körül lezuhant a Török Légierő egyik SF-260D típusú kiképző repülőgépe. A repülőgép kétfős személyzete életét vesztette a katasztrófában.