USS Juneau – Csak tíz ember

Légvédelmi cirkálók

A harmincas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a flottákat immár nemcsak az ellenség tüzérsége és tengeralattjárói fenyegetik majd, hanem a repülőgépek is, amelyek halálosabbak lehetnek az előző kettőnél. Ennek az új helyzetnek megfelelően, a világ haditengerészetei a légvédelmük erősítésébe és korszerűsítésbe kezdtek. Nemcsak újabb lövegekkel, gépágyúkkal és géppuskákkal bővült a hadihajók arzenálja, hanem megjelent egy olyan újfajta hadihajó is, amely nemcsak nagyobb méretű és tűzerejű volt mint egy átlagos romboló, de hasonlóan gyors is. Ezeket a tulajdonképpeni szuperrombolókat később mégis könnyűcirkálóként soroltak be.

Az első ilyen jellegű próbálkozásokat a Brit Királyi Haditengerészet tette, amikor a hajókötelékek légvédelmére befogta némileg módosított fegyverzettel az 1. világháború legvégén megrendelt, de a harcokról már lemaradt két E-osztályú cirkálóját (a harmadik egységet törölték). Mivel ezekből kevés volt és a harmincas évek közepére már eléggé elavultak (ennek ellenére a 2. világháborút még végigszolgálták), 1937 – től rendszerbe állt a teljesen új tervezésű Dido-osztály. Ezek a több mint 7400 tonnás vízkiszorítású könnyűcirkálók, öt vékonyan páncélozott, hengeres formájú lövegtornyukban, összesen tíz darab 133 mm – es többcélú löveget hordoztak, valamint két négycsövű, 40 mm – es gépágyúval, négy 12,7 mm - es nehéz ikergéppuskával és még két darab hármas torpedóvetővel is rendelkeztek. Tervezésük idején még a tengeri kereskedelmi utakat védelmező Arethusa-osztályú cirkálók utódainak szánták őket, mivel azonban lövegeiket a tornyok kialakítása miatt csaknem függőleges helyzetig lehetett emelni, légvédelmi célokra is tökéletesen megfeleltek, így végül ez vált a fő feladatkörükké. A Dido-osztályból 1943 – ig tizenhat épült és a háború folyamán öt pusztult el a harcokban, míg a többit csak az ötvenes évek végén vonták ki, a HMS Diadem kivételével, amelyet átadtak Pakisztánnak és ott még további több mint két évtizedet szolgált Babur néven.

Valószínűleg az amerikaiak a szövetségesük által szolgálatba állított új típusból meríthettek ihletet, amikor nekiálltak megkonstruálni a pályafutásuk végén járó, így már csak flottalégvédelemre használt Omaha-osztályú könnyűcirkálók utódját, amely Atlanta-osztály néven vált ismertté a későbbiekben.

Az Atlanta-osztály is könnyűcirkálóként került besorolásra, de jobban hasonlított egy nagy rombolóhoz, már csak azért is, mert páncélzata és fegyverzete erős hasonlóságot mutatott velük.

A hajótest 160 méteres hosszával, mintegy másfélszer akkora volt mint egy  átlagos torpedóromboló, vízkiszorítása pedig csaknem háromszor akkora. Az 1936 – os második londoni egyezmény miatt ez csak 6178 tonna volt, de teljes feltöltéssel sem érte el a szerződésben kikötött maximális 8000 tonnát. Természetesen ennek árát a páncélzat fizette meg, amelynek vastagsága, mindössze 28 és 95 mm között volt és elsősorban a hajóközepet védte, ahol a létfontosságú részek többsége volt. Ez a csekély védelem eleinte nem tűnt problémának, mivel az Atlantákat nem arra szánták, hogy más cirkálókkal csatázzanak, legfeljebb rombolókkal s ezek ellen ez a minimális védelem elégségesnek tűnt. A hajók teljesítménye azonban utóbb komoly csalódást okozott, mert az USS Atlanta testvéreivel együtt, próbameneteik során négy olajtüzelésű kazánból és két összesen 75000 lóerő teljesítményű gőzturbinából álló hajtóművükkel a várt legalább 40 helyett csak 33,6 csomós maximális sebességre volt képes ráadásul terjedelmes felépítményeik miatt erősen billegtek és nem bírták a viharos tengert.

Fő fegyverzetük a nyolc toronyba beépített, összesen tizenhat darab 127 mm - es többcélú löveg volt, amelyet ekkoriban fejlesztettek ki és annyira bevált a gyakorlatban, hogy különböző modernizált változatait egészen 2008 – ig rendszerben tartották. A tornyok a felépítmények előtt és mögött voltak elhelyezve (három - három), illetve a hátsó felépítmény mellett kétoldalt további egy - egy. Ezeket a típus hadrendbe állításakor négy darab négycsövű, hat darab szimpla 20 mm - es Oerlikon gépágyú és az amerikai cirkálók között egyedüli típusként a tatrészen két 533 mm - es négyes torpedóindító berendezés egészítette ki. Ezen az elrendezésen azonban utóbb változtattak, ezért az USS Oakland – től (CL-95) a már új konfigurációban épült egységeket általában külön alosztályba sorolják. A fő változást az jelentette, hogy elvetették a két szárnytornyot - ezeket a korábban épült hajókról is leszerelték -, amitől a stabilitás javult. A közepes fegyverzetet nyolc darab 40 mm – es kétcsövű Bofors gépágyúval erősítették meg, a 20 mm – es Oerlikonok számát pedig a korábbi hatról tizenhatra növelték. A torpedócsövek megmaradtak, számuk nem változott. A korábban elégtelennek tartott tűzvezető rendszert két korszerű Mk 37 lokátorral, valamint egy SC légvédelmi és egy SG-1 felszíni kutatóradarral egészítették ki..

Minden teljesítményüket és védettségüket érintő hiányosságuk ellenére az Atlanta/Oakland–osztályú cirkálók flottalégvédelmi szerepkörben kellőképpen hatékonynak bizonyultak, de a 2. világháború után így is rögtön kivonták őket a hadrendből és a hatvanas években történt selejtezésükig végig tartalékban maradtak, mert szerepüket korszerűbb egységek vették át.

Az eredetileg tervezett tizenegyből csak nyolc épült meg és ezekből kettő veszett oda, még a háború korai szakaszában, ráadásul röviddel egymás után. Az egyik az osztály névadója az USS Atlanta(CL-51), a másik az USS Juneau (CL-52) volt.

Juneau

Az Atlanta-osztály második egysége Alaszka fővárosáról Juneau – ról kapta a nevét. Másfél hónappal testvére az Atlanta után, 1940. május 27 – én bocsátották vízre a new jersey - i Kearny-ben működő a Federal Shipbuilding and Drydock Company üzemében. 1941. október 25 – én Mrs. Harry I. Lucas, Juneau város polgármesterének felesége avatta fel és alig négy hónappal később 1942. február 14 – én állt szolgálatba hivatalosan. Első feladata blokádszolgálat volt a francia fennhatóság alatt lévő karibi sziget Martinique partjai előtt, ahova néhány hadihajó, köztük a Bearn repülőgép-hordozó menekült Franciaország kapitulációja után. Innen egy időre az USA észak-atlanti partvidékére vezényelték, majd 1942 augusztusának végén a csendes–óceáni hadszíntérre indult, ahol rögtön be is kapcsolódott a Salamon-szigetek körüli heves harcokba.

A Salamon-szigetcsoport fő szigete, a nagyrészt dzsungellel borított Guadalcanal stratégiai fontossággal bírt mind az amerikaiak, mind a japánok számára, mivel utóbbiak innen támadhatták az Ausztrália felé irányuló tengeri utánpótlási útvonalakat. Ennek érdekében Lunga Pointnál 1942 júniusában el is kezdtek építeni egy repülőteret, de amikor értesültek az amerikaiak közeledtéről, a csekély számú őrség és az építők pánikszerűen elmenekültek, hátrahagyva minden felszerelésüket. A partraszálló amerikaiak hamarosan birtokba vették a területet és miután befejezték a japánok által félbehagyott munkálatokat, az általuk Henderson Fieldnek elkeresztelt bázisról a sziget kódneve után csak Kaktusz Légierőnek (Cactus Air Force) nevezett egység pilótái az igencsak spártai körülmények és az ellátási nehézségek ellenére, ezek után komoly problémákat okoztak a császári haderőknek szárazon és vízen egyaránt.  Nem véletlen, hogy mindent megtettek a repülőtér visszaszerzése, de legalábbis működésképtelenné tétele érdekében.

Rabaulból Harukichi Hyakutake altábornagy 17. hadseregét küldték Guadalcanal visszaszerzésére, de a folyamatos amerikai légitámadások miatt a csapatok célba juttatására a lassú és sebezhető szállítóhajókat csak korlátozottan vehették igénybe, ezért a katonákat és felszerelésüket jobb megoldás híján főleg rombolókon és néha cirkálókon juttatták célba az éjszakai sötétséget kihasználva, amikor kevésbé kellett tartani a repülőgépektől. Az amerikaiak által csak Tokio Expressnek nevezett rendszeres éjszakai járatok korántsem voltak ideálisak, hiszen a rombolókat nem teher és csapatszállításra tervezték, így befogadóképességük messze alatta maradt a szükségesnek.

A partra tett japán csapatok több kíséreltet is tettek a reptér elfoglalására, de ezek a japánokra jellemző halálmegvető bátorság és az ennek nyomán elszenvedett súlyos veszteségek ellenére rendre kudarcot vallottak. Henderson Field kiiktatására a szárazföldi rohamok mellett időről - időre hadihajókat is bevetettek, amelyek a tenger felől lövegeikkel bombázták a területet, de a Kaktusz Légierőtől nem tudtak megszabadulni.

A csendes-óceáni hadszíntérre megérkező USS Juneau előbb a Task Force (TF )18, majd az ebből és a TF 17 – ből létrehozott Leigh Noyes admirális parancsnoksága alá rendelt TF 61 része lett. 1942. szeptember 15 – én  amikor az I-19 megtorpedózta a Guadalcanalra új repülőgépeket szállító USS Wasp hordozót (az égő Wasp – ot az USS Lansdowne romboló süllyesztette el), a kísérő rombolókkal együtt 191 túlélőt mentett ki. Ezután ismét a TF 17 részeként az USS Hornet hordozó mellett légvédelmi szolgálatot látott el a Santa Cruz–szigetek mellett vívott csatában.

Ennek előzménye az volt, hogy a japánok Thomas Kinkaid tengernagy erőit kijátszva megpróbáltak egy nagyobb csapatkontingenst és utánpótlást juttatni a Guadalcanalon harcolóknak, mert azok egy időre magukhoz ragadva a kezdeményezést sikeresen előrenyomultak. A japán flotta két nehéz hordozót a Zuihót és a Shokakut, a Chikuma nehézcirkálót és két rombolót vetett be, de ezek Kinkaid hajóival összecsapva súlyosan megsérültek és emiatt huzamosabb időre kiesetek a harcból. De ami ennél is súlyosabb volt, hogy nagyon sok repülőgépet és velük a jólképzett hajózókat is elvesztették így kénytelenek voltak visszavonulni. A japán hadvezetés számára sovány vigasz volt, hogy a legendás Hornet hordozót sikerült annyira megrongálni, hogy az másnap elsüllyedt. Az amerikai harccsoport légvédelmében kulcsfontosságú Juneau eredményes volt és tüzérei számos ellenséges gépet leszedtek. A java azonban még hátra volt.

Verekedés a sötétben

Richmond K. Turner ellentengernagy 1942. november 8 – án Noumeából indított TF67 jelzésű, főleg szállítóhajókból álló flottaköteléke négy nappal később vetett horgonyt Guadalcanal partjainál és azonnal megkezdték a kirakodást. A védőkíséretet Daniel J. Callaghan ellentengernagy és Norman J. Scott ellentengernagy cirkálókból és rombolókból álló összevont harccsoportja adta, amelyre szükség is volt, mert már aznap kora délután japán zuhanóbombázók jelentek meg, hogy megpróbálják magakadályozni, de legalább megzavarni az utánpótlás partra juttatását.

A támadók jelentős veszteségeket elszenvedve vonultak vissza, azonban nem adták fel mert Rabaulból egy újabb, harminc Mitsubishi G3M Betty kétmotoros bombázóból álló kötelék érkezett kiköszörülni a csorbát.  A Juneau tüzérei hatot lőttek le közülük, a maradékkal a rombolók és a többi cirkáló légvédelme a Kaktusz Légierő vadászaival közösen végzett. A bombázók közül csak egy sérült gépnek sikerült hazavergődnie, viszont egy másik kilőtt Betty véletlenül, vagy szándékosan rázuhant Callaghan zászlóshajójára az USS San Franciscóra és ezzel nemcsak megölt, vagy megsebesített számos embert, hanem tönkretette a cirkáló tűzvezető központját is.

Alig ért véget a bombázók rohama, amikor a kiküldött felderítő repülőgépek jelentették, hogy tekintélyes méretű japán tengeri erők tűntek fel a térségben. Ez Hiroaki Abe admirális flottaköteléke volt, amelybe tizenegy nagy szállítóhajó (fedélzetükön a 38. gyalogoshadosztály 7000 katonája teljes felszerelésével) és a fedezetül küldött két nagy, Kongo-osztályú gyors csatahajó a Hiei (Abe zászlóshajója) és a Kirishima, a Nagara könnyűcirkáló, valamint kilenc romboló tartozott. Ezeknek a szállítók védelme mellett az éjszaka folyamán tüzérségükkel bombázniuk kellett Henderson Fieldet is. Abe közeledtének hírére, Turner utasította szállítóhajóit, hogy szakítsák meg az utánpótlás kirakodását és azonnal hagyják el a területet, viszont hátrahagyta Callaghan admirális parancsnoksága alá rendelve az összevont biztosító köteléket. (azért a viszonylag tapasztalatlan Callaghan lett a főparancsnok, mert néhány hónappal idősebb volt Scottnál…) Ez a New Orleans-osztályú San Francisco és Portland nehézcirkálókat, a Helena könnyűcirkálót, a két testvért, vagyis az Atlantát (Scott zászlóshajója) és a Juneau - t, valamint további nyolc rombolót jelentett.

A japánok nemcsak tűzerő, hanem harci tapasztalat tekintetében is jelentős előnyben voltak, mivel mesterei voltak az éjszakai harcnak, az amerikaiak viszont nemcsak gyengébb fegyverzetük miatt voltak hátrányban, hanem azért is, mert hiába volt a Helena az Atlanta és a Juneau radarral felszerelve, Callaghan nem bízott az újmódi szerkezetekben, így nem tudta kihasználni, hogy ők előbb láthatják az ellenséget, mint az őket.

Abe tengernagy köteléke a november 12 – ről 13 – ra virradó, sötét és viharos éjszakán 1 óra 48 körül érte el Guadalcanal körzetét. Az amerikaiak már vagy húsz perccel korábban látták őket a Helena radarján, mivel azonban a japánok több csoportban érkeztek az emiatt befutó, sokszor ellentmondásos jelentések megzavarták Callaghant és így nem volt tisztában a valós helyzettel.

Amikor a japánok beléptek a Savo-sziget és a Guadalcanal közötti, akkor még Savo-szorosnak nevezett területre (manapság Ironbottom, vagyis kb. Vasfenekű szorosnak nevezik a mélyén nyugvó rengeteg hajó és repülőgéproncs miatt) Abe eléggé meglepődött, hogy szembetalálkozott az amerikaiakkal. Komoly dilemmával nézett szembe a továbbiakat illetően, mert eddig a partvidék bombázására készült, nem pedig tengeri csatára. Végül némi habozás után utasította kapitányait, hogy a rombológránátok helyett, készítsenek elő páncéltörő lövedékeket. Az ellenfelek ezalatt lassan elérték egymást és mindenki feszülten várta a támadási parancsot.

Amikor az Akatsuki romboló és a Hiei csatahajó pásztázó reflektorainak fénykévéi befogták az Atlantát, majd tüzet nyitottak rá egyszerre elszabadult a pokol. Pillanatokon belül olyan kaotikus közelharc alakult ki, hogy később sokan ahhoz hasonlították a helyzetet, mint amikor egy kocsmai verekedésben valaki leveri a lámpát és a sötétben mindenki üt mindenkit, akit csak ér. Válaszul a Laffey az O’bannon rombolóval, az Atlanta, a San Francisco, a Portland és a Helena cirkálók azonnal tűz alá vették az Akitsukit és az a rázúduló össztűzben pillanatokon belül felrobbant és elsüllyedt. Azonban hamarosan az amerikaiak is elveszítették első hajójukat, mert az Anagara az Inazuma és az Ikazuchi rombolók lerohanták a már amúgyis sérült Atlantát és valamelyikük Type 93 – as torpedójának találata mozgásképtelenné tette. Elment az áram, így a lövegeket, csak a tartalék dízelgenerátorok segítségével tudták működtetni. Ami viszont mégrosszabb volt, hogy az alig kormányozható, szinte csak sodródó cirkáló szerencsétlen módon a San Francisco tűzvonalába került és 203 mm – es lövedékek sorozata érte a felépítményét.  Ezek többsége csak átlyukasztotta a vékony lemezeket, de azon néhány egyike, amelyek fel is robbantak, telibetalálta a parancsnoki hidat és megölte Scott tengernagyot tisztjei többségével együtt. A ronccsá lőtt, magatehetetlen Atlantát másnap saját legénysége süllyesztette el, miután minden igyekezetük ellenére sem tudták megmenteni.

A Hiei is rosszul járt, amikor egészen elképesztő viadalba bonyolódott a Laffey, a Steret és az O’bannon rombolókkal, amelyek olyan közel merészkedtek hozzá, hogy kishíján nekiütköztek. Közvetlen közelről szétlőtték a Hiei hatalmas, jellegzetesen pagodaszerű felépítményét - maga Abe tengernagy is megsebesült, vezérkari főnöke Masakane Suzuki kapitány pedig elesett -, a csatahajó tüzérei viszont nem tudtak rájuk visszalőni, mert ágyúik csöveit nem lehetett eléggé alacsonyra ereszteni.

A Hiei bár saját magát csak korlátozottan tudta megvédeni, az Inazuma és az Ikazuchi rombolókkal közösen tovább rombolták a San Francisco – t. A hidat ért telitalálat nemcsak Callaghan admirálissal végzett, hanem szinte a teljes vezérkara meghalt, vagy súlyosan megsebesült. Herbert E. Schonland – nek a kárelhárító tisztnek, mint rangidősnek kellett volna átvennie a parancsnokságot, de mivel úgy vélte, hogy eredeti posztján többet tud tenni a hajó megmentéséért, ráparancsolt a fiatal kommunikációs tisztre, Bruce McCandless korvettkapitányra, hogy ő vegye át a cirkáló irányítását. McCandless olyan rátermettséget tanúsított ebben a kritikus helyzetben, hogy később Kongresszusi Becsületéremmel jutalmazták érte. A Nagara, a Tarazuki és a Yukiakaze kivégezte a Cushingot és az addig keményen küzdő Laffeyt- t, a Portland kormányművét pedig szétlőtték és csak körözni tudott. A csata már csaknem negyven perce tartott, amikor az Amatsukaze és a Yudachi rombolók megtámadták az amerikaiak hátvédjét. A Barton rombolót pillanatok alatt elsöpörték, ezután az Amatsukaze a Juneau ellen fordult és közvetlen közelről megtorpedózta. A hajóközépnél eltalált Juneau egyik hajtóműve rögtön működésképtelenné vált és erősen lelassult, de ami ennél is súlyosabb volt, hogy a etonáció annyira meggyengítette a hajógerincet, hogy bármikor eltörhetett. A Juneau lényegében harcképtelenné vált és visszavonult.

A végjáték a rombolók vívta élet – halál harc volt egymással és ebben a Monnsen romboló alulmaradt az Asagumoval, a Murasamével és Samidarével szemben, az Amatsukaze pedig fogyatkozó lőszere ellenére megpróbálta torpedókkal kilőni a Juneau – hoz hasonlóan San Francisco - t is, de a Helena, amely egyetlenként a nagy amerikai hajók közül teljesen sértetlen maradt, közbelépett és füstfüggönyt keltve segített neki elmenekülni. A csata végén a Yudachit, az egyébként teljesen ronccsá lőtt Aaron Ward és a Steret süllyesztette el.   

A mintegy 40 perces harc után mindkét fél a visszavonulás mellett döntött. Az amerikai erők parancsnokságát mint legmagasabb rangú tiszt, a Helena kapitánya Gilbert Hoover vette át.  Míg Abe tengernagynak egy ép csatahajója egy cirkálója és négy szintén teljesen sértetlen, valamint négy közepesen sérült rombolója maradt, Hoowernek csak két súlyosan megrongált nehézcirkálója, saját teljesen harcképes és egy súlyosan sérült könnyűcirkálója, valamint két ép és két erősen sérült rombolója maradt. Abe, akit valószínűleg befolyásolt döntésében sebesülése is, visszavonulásával elszalasztotta a kínálkozó lehetőséget, hogy kihasználva az ellenfél súlyos veszteségeit és meggyengülését célba juttassa szállítóhajóit. Ezért később Yamamoto admirális nemcsak leváltotta posztjáról, de szégyenszemre még nyugdíjba is küldte.

Az amerikaiak súlyos, de messze nem végzetes vereséget szenvedtek. Elesett több száz tengerész, két admirális (Scott és Callaghan is megkapta poszthumusz a Kongresszusi Becsületérmet) és nagyon sok magasrangú tiszt. Elsüllyedt, vagy súlyosan megrongálódott számos hadihajójuk, azonban hamarosan keményen visszavágtak a Császári Flottának.

A teljesen szétlőtt és mozgásképtelen Hiei csatahajót 13 – án a japánok megpróbálták a Kirishimával elvontatni, de az égő roncsot napközben több légitámadás érte és az elszenvedett további károk miatt aznap éjjel elsüllyedt. A november 13 – ról 14 – re virradó éjszaka a japán flotta újabb kísérletet tett a 7000 katona Guadalcanalra juttatására, de Mikawa admirális erőit az ellenük küldött amerikai repülőgépek alaposan megtizedelték. Emiatt a következő éjjel, ezúttal Nobutake Kondo tengermagy hadihajói próbálták ágyúikkal immár sokadszorra semlegesíteni Henderson Fieldet, ismét csak sikertelenül. Ezután kénytelenek voltak összecsapni Willis Lee admirális két modern csatahajóból (a South Dakota és a Washington) valamint négy rombolóból álló, erősítésként beérkezett egységével. A South-Dakota ugyan súlyos károkat szenvedett, de a radarral felszerelt Washington az utolsó, csatahajók által szemtől szemben vívott párviadalban legyőzte a Kirishimát és Kondo is kénytelen volt visszavonulni. A japánok ezzel a vereséggel végleg elvesztették egy nagyobb szárazföldi offenzíva lehetőségét és a továbbiakban a Tokio Express – en keresztül próbálták ellátni egyre fogyatkozó és egyre több dologból hiányt szenvedő csapataikat, majd 1943. február 9 – én mindenkit evakuáltak a szigetről. A Guadalcanal birtoklásáért vívott véres harc ezzel ért véget.

A Juneau tragédiája

A péntek 13 – ra virradóra vívott csata után, Hoower kapitány összeszedte maradék hajóit és Espiritu Santo felé vette velük az irányt. Saját hajója a Helena, valamint a Fletcher és az O’Bannon kivételével mindegyik részben, vagy teljesen harcképtelenné vált, ezért fontos volt, hogy minél hamarabb javításra kerüljenek. A Juneau a San Francisco mögött, tőle jobbra kb. 730 métere vánszorgott, mivel csak egyik turbinája volt működőképes, ráadásául fennállt a veszélye, hogy megroppant gerince bármikor eltörhet. Lyman K. Swenson kapitány mindössze 13 csomóra tudta/merte felgyorsítani, ezzel viszont alaposan visszafogta a többieket is.

Veszélyes vizeken jártak és az amerikaiak pechjére felfedezte őket a térségben cirkáló 3654 tonnás I-26 tengeralattjáró, amelyet a Császári Haditengerészet egyik legkiválóbb tisztje, Minoru Yokota korvettkapitány irányított.  

Néhány perccel délelőtt 11 óra után, Yokota észlelve az ellenséget, támadó pozícióba manőverezte hajóját és három torpedót lőtt ki a San Franciscora. Azonban a fedélzeti őrök eléggé éberek voltak és időben észrevették a feléjük tartó fehér buborékcsíkokat, így a cirkáló azonnal kitérő manőverbe kezdett, a „halak” pedig előtte, illetve mögötte húztak el, csak hajszállal elhibázva a közeli Helenát is. A nehézkesen vánszorgó Juneau viszont már korántsem volt ennyire szerencsés, mert az egyik véletlenül éppen telibetalálta és ezzel befejezte azt, amit az Amatsukaze torpedója elkezdett. A becsapódás nagyjából ugyanott történt, ahol a Juneau már amúgyis alaposan megrongálódott és nemcsak a gerincét törte el, hanem a közel féltonnás robbanófej levegőbe repítette az egyik lőszertárolót is.

A következő pillanatban a cirkálót egy fülsiketítő dördülés kíséretében elnyelte egy hatalmas tűzgolyó. Amikor aztán ritkulni kezdett a robbanóanyag gomolygó, sárgásfekete füstje, mindenki döbbenetére a Juneau nem volt sehol… A detonáció kettészakította és pillanatok alatt elsüllyedt. A Fletcher parancsnoka azonnal jelezte, hogy visszafordul menteni, de Hoower kapitány kategorikusan megtiltotta neki, mert tartott a tengeralattjáró újabb támadásától, aminek a hajótörötteket mentő romboló ideális célponja lett volna. De amúgysem tartotta valószínűnek, hogy egy ilyen robbanást bárki is túlélhetett volna. A hajókötelék megállás nélkül továbbhaladt Espiritu Santoba. Valamivel később, amikor  elhúzott felettük egy B-17 Flying Fortress nehézbombázó, Hoower aki átgondolta közben a dolgot,  - biztos ami biztos - rádión utasította, hogy forduljon vissza és nézzen körül a Juneau utolsó ismert tartózkodási helyén, bár igazából nem hitt benne, hogy törmeléken és olajon kívül bármit is találna. Robert Gill hadnagy a bombázó parancsnoka megfordította gépét és legnagyobb döbbenetére a jelezett helyen embereket látott az olajjal és törmelékkel borított vízben. Sok embert. Nem sokat tehetett, de Jobb híján, embereivel kidobatott egy mentőtutajt, majd hazaindult Espiritu Santoba. Mivel a rádiócsendet tartania kellett, csak a leszállás utáni szokásos jelentésében említette meg az általa látott túlélőket a bázis hírszerző tisztjének, aki ezt bele is írta a napi rutinjelentésébe, ami aztán eltűnt a többi hasonló dokumentum között és mire előkerült sajnos már késő volt. November 14 – én, másnap Halsey tengernagy, a főparancsnok miután meghallgatta Hoower kapitánynak az éjszakai ütközetről és a Juneau pusztulásáról szóló jelentését - amelyben nem volt szó túlélőkről -, az összes flottaegységnek elküldött ünnepélyes hangú táviratban méltatta a cirkáló legénységének helytállását és bátorságát. Fogalma sem volt róla, hogy ezidő alatt magukra hagyott emberei az életükért küzdenek.

Mert Gill hadnagy valóban jól látta B-17 – ese fedélzetéről, hogy az utólagos számítások szerint legalább 90 – 140 ember túlélte a Juneau – t elpusztító robbanást, de számuk óráról órára csökkent, mert a sok összeégett, vagy valamelyik végtagját vesztett sebesülttel gyorsan végzett a vérveszteség és a sokk. Valószínűleg ők jártak jobban, mert a néhány mentőtutajon és úszóhálón étel és ivóvíz nélkül sodródó társaikra szinte pontosan ugyanaz a pokol várt, ami majd 1945 nyarán az USS Indianapolis túlélőire.

Ahogy a hajóból kiömlött fűtőolaj foltja lassan tovasodródott, hamarosan előbukkantak a cápák és elkezdték egymás után elkapdosni az úszókat. A túlélők egyre gyakrabban hallották a rettenetes ordításokat, ahogy a nagy, falánk halak egy – egy újabb társukat zsákmányul ejtették. De még szívszorítóbb volt mindegyikük számára, hogy újra és újra hallották, amint egyik társuk George Sullivan tengerész kétségbeesetten hívogatja testvéreit, akikkel együtt szolgált a Juneau fedélzetén.

George, Joseph, Frank, Albert és Madison (Matt) Sullivan az iowai Waterloo városából származtak és Pearl Harbor után önként jelentkeztek a flottához, miután nővérük vőlegénye is odaveszett az Arizona csatahajón. George és Frank korábban már szolgáltak négy évet haditengerészként és most evidens volt számukra, hogy újra bevonulnak. Három testvérük követte a példájukat, majd a kiképzés után rögtön kérelmezték, hogy mindannyian ugyanarra a hajóra kerüljenek. Ezt feletteseik nem akarták engedélyezni, de a fivérek mindenáron együtt akartak maradni és egyenesen a haditengerészeti miniszterhez, Frank Knoxhoz fordultak, így végül elfogadták kérelmüket, már csak azért is, mert nagy szükség volt az ilyen példamutató, bátor férfiakra. Mind az öt Sullivan testvér a Juneau - ra került, hasonlóan a New Haven – ből származó négy Rogers fiúhoz, de közülük kettőt a csata előtt nemsokkal áthelyeztek máshova. Társaik szerint, ha a Juneau sikeresen hazatért volna, valószínűleg legalább két Sullivan fivér hamarosan más hajóra kerül. A sors azonban másképp akarta.

Frank, Joe és Matt, akik a fedélzet alatt dolgoztak, mindhárman azonnal meghaltak amikor a Juneau felrobbant, Albert és George akik a kárelhárítók közé voltak beosztva, túlélték a katasztrófát. Albert hamarosan belehalt a sérüléseibe, az idővel egyre zavartabbá váló George viszont napokig, egyre reményvesztettebben szólongatta a testvéreit. Egy idő után hallucinálni kezdett, valószínűleg a szomjúságában megivott tengervíztől, aztán egyszer csak váratlanul lecsúszott a mentőtutajról és azt motyogva, hogy hoz élelmet a csak képzeletében létező közeli szigetről, elúszott a semmibe. Vagy a kimerültség, vagy a cápák végeztek vele.

A maradék túlélők a néhány mentőtutajra zsúfolódtak össze. John Blodgett hadnagy - a három életben maradt tiszt egyike - a hét legerősebbel az egyik kisebben, a két nagyobb közül az egyiken tizenkilencen, a másikon tucatnyian szorongtak. (ez utóbbin volt George Sullivan is)

A parancsnokság a túlélőkről szóló elkallódott jelentés és a cirkáló felrobbanásának szemtanúi által elmondottak nyomán abban a hitben, hogy a Juneau egész személyzetével együtt odaveszett, egészen addig nem indított semmiféle keresést, amíg Laurence B. Williamson, a VP-72 járőrszázad egyik PBY Catalina repülőgépének pilótája véletlenül észre nem vette a sodródó tutajok egyikét november 18 – án és rádión jelentette.  Mivel kevés volt az üzemanyaga, nem szállhatott le segíteni, de már másnap hajnalban elindult és tízórás repülés után sikerült szerencsésen rátalálnia a mentőtutajra, rajta a félholt Wyatt B. Butterfield, Lester E. Zook, George Mantere, Frank A. Holmgren, Henry J. Gardner tengerészekkel. (Blodgett hadnagy már nem érhette meg megmentésüket, mert négy órával korábban szomjanhalt) A keresésre kiküldött USS Ballard romboló később talált még egy tutajt, de azon akkor már csak Arthur Friend  és Allen C. Heyn tengerészek voltak életben.              

A B-17 – ről ledobott apró mentőtutajra, Joseph Hartney és Jimmy Fitzgerald kapaszkodtak fel, majd felhúzták maguk mellé Charles Wang hadnagyot, a Juneau torpedótisztjét is. Wang nemcsak az éhség és a szomjúság miatt szenvedett, hanem pokoli fájdalmai voltak kettős nyílt lábszártörése miatt, amit a rázuhant radarantenna okozott. Hartney és Fitzgerald egy idő után úgy döntött, hogy mivel nekik volt egy evezőjük, megpróbálnak eljutni a Wang számításai szerint kb. 55 mérföldnyire (kb. 100 km) lévő San Cristobal szigetre. Az elkeseredett Blodgett kétségei ellenére megengedte nekik, hogy megpróbálják, így Wang, aki kínjai ellenére (később azt mondta, hogy ennek köszönhetően nem lanyhult a figyelme egy pillanatra sem), sikeresen elnavigálta a tutajt San Cristobalig és november 21 – én szerencsésen partot értek. A helybéliek megmentették őket, majd rádión értesítették a flottát és repülőgéppel hazavitték mindhármukat. Velük együtt mindössze tíz ember élte túl a Juneau pusztulását a 687 fős legénységből.

A tragédia nem maradt következmények nélkül, mert William „Bull” Halsey admirális haragja csakhamar lesújtott az általa vélelmezett felelősökre. A hírszerző tisztnek, aki egyébként csak a rutineljárást követte és Hoover kapitánynak derékbatört a karrierje. A Sullivan fivérekéhez hasonló tragédiák elkerülése érdekében a mai napig érvényes szabályt hoztak arról, hogy testvérek nem szolgálhatnak ugyanazon a hadihajón és ez alól nincs kivétel.

A Juneau pusztulásáról csak pletykák terjengtek, mert egy ideig nem hozták a veszteséget nyilvánosságra. A hozzátartozóknak - így a Sullivan házaspárnak sem -, a flotta a titoktartásra hivatkozva nem adott érdemi felvilágosítást. Végül a kétségbeesett Mrs. Sullivan levelet írt Roosevelt elnöknek és így tudták meg a szörnyű hírt. A gyászhírrel kiküldött fiatal tengerésztiszt egyben kézbesítette az elnök személyes részvétnyilvánítását is. A gyászt valamennyire enyhítette, hogy amikor 1943 áprilisában vízre bocsátottak egy új, Fletcher-osztályú rombolót, az a testvérek emlékére a The Sullivans (DDG-537) nevet kapta és Mrs. Sullivan avathatta fel. A The Sullivans romboló napjainkban Buffaloban van kiállítva múzeumhajóként és a nevet jelenleg egy Arleigh Burke-osztályú romboló (DDG-68) viseli. A jelképpé vált testvérekről később film, könyv és számos cikk is született.

A történet egyik legnagyobb hőse, az egyetlen életben maradt tiszt, Charles Wang korvettkapitányként szerelt le, majd a háború után visszatért civil fogalakozásához és újra orvos lett. Később neves patológusként vonult nyugállományba. Megmenekülése után az orvosok megmentették ugyan a lábát, de a sérülés következményeit egész életében viselte, szinte állandóan fájdalmak gyötörték és végül 1980 – ban a végtagot térd alatt amputálni kellet. Öt évvel később, 1985 – ben hunyt el hetven éves korában.

Az I-26 tengeralattjáró 1944 októberében Leyte körzetében veszett oda, miután pályafutása alatt, összesen 51500 tonnányi ellenséges hajót küldött a Csendes-óceán mélyére. Ekkor már nem Yokota parancsnok irányította. Ő túlélte a háborút és később áttérve a keresztény vallásra, tanárként, majd misszionáriusként tevékenykedett (nevét Hasegawára változtatta).

A Juneau nevét egy új könnyűcirkáló (CL-119) kapta, amely az Atlanta/Oakland-osztály tovább módosított, tökéletesített verziójának első egysége volt. A 2. világháborúról már lemaradt, de harcolt Koreában, végül 1960 – ban bontották le.

Az USS Juneau cirkáló maradványait a roncskutatással is foglalkozó milliárdos, a Microsoft társalapítója Paul Allen kutatócsoportja találta meg 2018 – ban. A hajó több darabra szakadva, 4200 méteres mélységben fekszik a Salamon-szigetek közelében.