USS Liberty - Gépágyútűz, napalm és torpedók

Az USS Liberty elektronikai felderítőhajó akkor is éppen hallgatózott, amikor izraeli harci gépek tűntek fel a magasban és könyörtelenül lecsaptak rá.

Szabadság és Győzelem

A hajózás iránt érdeklődők jól ismerik a legendás Liberty, vagyis Szabadság típusú teherhajókat, amelyeket a 2. világháború idején elképesztő gyorsasággal, lényegében futószalagon állítottak elő és nagyban hozzájárultak a németek és a japánok felett aratott győzelemhez. A Liberty hajók masszívak, nagy teherbírásúak és szinte elnyűhetetlenek voltak, így nem véletlen, hogy jónéhány még évtizedekkel a 2. világháború után is járta az óceánokat, immár valamelyik hajózási társaság tulajdonában, áruval megrakva. Azonban ezek a kiváló hajók, mint oly sok minden más, minden jó tulajdonságuk ellenére, korántsem voltak hibátlanok. Tervezésükkor a gyors legyárthatóságra, a viszonylagos egyszerűségre és a strapabíró szerkezeti kialakításra törekedtek, más szempontok másodlagosak voltak. Fő gyengéjük viszonylag alacsony, 11–11,5 csomós (20,35–21,27 km/óra) sebességük volt, ezért hamar felvetődött, továbbfejlesztésük gondolata. Végül 1943 áprilisában fogadták el a jelentősen módosított, Victory, vagyis Győzelem típusú teherhajók végleges terveit, amelyek sorozatgyártása kisebb nehézségek és zökkenők után be is indult, az erre kijelölt hat hajógyárban, párhuzamosan unokatestvéreikkel.

A Victory hajók alapvetően a legendás előd és a korszakban gyártott teherhajók többségére jellemző, úgynevezett háromszigetes (megemelt orr és tatfedélzet, középen nagyméretű felépítménnyel) elrendezést követték. 138,7 méteres hosszukkal és 18,2 méteres legnagyobb szélességükkel csak minimális mértékben voltak nagyobbak elődjüknél, de a hajótest formája kimunkáltabb, áramlástanilag kedvezőbb kialakítású lett és így nemcsak gyorsabbá váltak, de rakodótereik befogadóképessége is csaknem a duplájára nőtt. (elől három, hátul két rakodótér) A törzskeretek közötti távolságot 910 mm–re növelték, ettől a hajótest rugalmasabbá vált, ezzel kiküszöbölték a Liberty hajók egyik típushibáját, a törzs túlzott merevsége miatt időnként bekövetkezett töréseket, repedéseket. A lemezek összeerősítéséhez, a hagyományos szegecselés helyett ívhegesztést használtak, ami nemcsak erősebb volt, de jelentős súlymegtakarítással is járt. A berakodás megkönnyítése érdekében, a három árbocdaru mellett, a felépítmény sarkaira egy–egy úgynevezett derrick darut is kaptak, amelyek hosszú, rácsos szerkezetű gémjükkel lehetővé tették, olyan nagytömegű rakományok, mint a harckocsik, vagy mozdonyok beemelését azokban a kikötőkben is, ahol a parton nem voltak erre megfelelő eszközök. Csörlőik is könnyebben kezelhetők és biztonságosabbak lettek, mivel gőz helyett már villanymotorokkal működtek.

A legnagyobb változtatást a meghajtórendszeren végezték. A Liberty hajók egy 2500 lóerős, háromfokozatú gőzgéppel és általában két olajtüzelésű kazánnal voltak felszerelve. Modernebb unokatestvérüket eleve úgy tervezték, hogy többféle hajtómű is beépíthető legyen gépházukba, attól függően, miből áll éppen elegendő rendelkezésre. Mivel a háború első felében a gőzturbinák terén a cirkálók, rombolók, csatahajók és repülőgép-hordozók előnyt élveztek, az első sorozatokba 6000–8500 lóerős teljesítményű Lentz típusú, háromfokozatú gőzgépeket, vagy dízelmotorokat építettek be. Később, amikor már megfelelő mennyiségben álltak rendelkezésre gőzturbinák, a Victory hajók többsége már ezekkel készült. Sebességük így már elérte a 15–17 csomót (kb. 28–32 km/óra) és így lépést tudtak tartani, a legkorszerűbb hadihajókkal is.

Bár nem arra tervezték őket, hogy csatákat vívjanak, önvédelemre tekintélyes arzenált kaptak, ami az orrba telepített 76 mm–es és a tatfedélzeten álló 127 mm–es lövegekből, valamint 8 darab 20 mm–es Oerlikon légvédelmi gépágyúból állt. (A speciális, szétnyitható orr résszel és lehajtható rámpával szerelt Haskell típusú, partraszállító altípus egy négycsövű és négy kétcsövű 40 mm–es Bofors gépágyút, valamint 10 darab 20 mm–es Oerlikont kapott a 127-es lövegén kívül.)

A Victory hajókból a háború végéig 534 készült, ami kb. ötöde, a párhuzamosan gyártott Libertyk számának, amelyekből viszont több mint 2700.

Az SS Simmons Victory nevű hajó gerincét 1945. február 23–án fektették le az Oregon Shipbuilding Company portlandi gyárában. Nevét a bostoni Simmons Főiskola után kapta. (A legyártott egységek mindegyikének nevében szerepelt a Victory szó, amit sorozatonként az USA-val szövetséges államok, amerikai városok, majd oktatási intézmények, végül ismert és kevésbé ismert személyek nevével kombináltak) Április 6–án bocsátották vízre, majd alig egy hónappal később, már szolgálatba is állt, mint katonai teherszállító. A háború utolsó hónapjaiban utánpótlást, felszerelést, de leginkább lőszert szállított a nyugati partról, a pusztító lőszerrobbanás miatt hírhedtté vált, de hamarosan újra üzemelő, port chicagoi lőszerraktárból, a Fülöp-szigeteken harcoló csapatoknak és az ott állomásozó flottának. Akkor is éppen a Leyte-öbölben tartózkodott, amikor a japánok kapituláltak. Ezután részt vett az amerikai katonák hazaszállítására indított Magic Carpet (Varázsszőnyeg) Hadműveletben és 1945 végén tért vissza az végleg az Egyesült Államokba, ahol nemsokkal később, 1946 elején leszerelték a fegyverzetét. Ezután az US Navy különböző cégeknek adta bérbe, amelyek főleg ömlesztett áru szállítására használták. A koreai háború kitörése után a flotta újra bevonultatta és ismét felszerelést szállított a távol-keleti hadszíntérre. A harcok befejezése után hazatért és 1958 júniusáig ismét polgári teherszállítóként működött, amikor átirányították a Tartalék Flotta állományába és a Washington állambeli Olimpiában állt kikötve társaival, egészen 1963–ig.

Az amerikai haditengerészet ebben az időben kezdte szovjet mintára, nagy hatótávolságú, elektronikai felderítőhajók rendszeresítését. Amíg az amerikaiak többnyire megelégedtek annyival, hogy antennákkal teletűzdelt hajóikat papíron műszaki kutatóhajónak sorolták be, addig a szovjetek a saját egységeiket civil köntösbe bújtatva, gyakran halászhajónak, vagy oceanográfiai kutatóhajónak álcázták. Az átépítésre kerülő, tartalékból reaktivált hajók egyike lett a Simmons Victory, amelyet első lépésként átkereszteltek USS Liberty–re és előbb az egyéb segédhajó, majd 1964 áprilisától AGTR-5 jelzéssel a műszaki kutatóhajó besorolást kapta. Ennek nyomán a beremertoni Puget Sound Hajógyárban, majd Norfolkban elvégezték rajta az új szerepköréhez szükséges átalakításokat. A két hátsó derrick daruja kivételével az összes többit eltávolították róla, majd nagyméretű antennarendszereket telepítettek a fedélzetre és a felépítményre. Az átalakított, tágas rakterekben a korszakban csúcstechnológiának számító, de még meglehetősen terjedelmes kommunikációs és elektronikai hírszerző apparátust, a nagyteljesítményű rádióberendezéseket, kódoló és telexgépeket, valamint az üzemeltetésükhöz szükséges személyzet szállásait építették ki. A Liberty fegyverzete gyakorlatilag jelképes volt, mert mindössze négy, a felépítményre szerelt 12,7 mm–es géppuskát kapott. A hajót a továbbiakban az US Navy és a Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) közösen üzemeltette, ami persze óhatatlanul a hatáskörök átfedéséhez és az ebből fakadó konfliktusokhoz vezetett a két szervezet között.

Első küldetésére 1965 nyarán indult Afrika nyugati partvidékének közelébe. Itt kellett cirkálnia és közben hallgatóznia, adatokat gyűjtenie. Az elkövetkező időszakban is ez a terület maradt a fő működési körzete, egészen 1967 májusáig, amikor immár William L. McGonagle korvettkapitány parancsnoksága alatt a Földközi-tengerre vezényelték a 6. flotta alárendeletségébe, a Közel-Keleten kialakult robbanásveszélyes helyzet miatt.

Már megint a Közel-Kelet…

A Közel-Kelet a történelem folyamán mindig is a világ egyik puskaporos hordójának számított, ahol szinte sohasincs béke, ha pedig mégis, az igencsak gyenge lábakon áll. Ez volt a helyzet az 1956–ban lezajlott szuezi válság, vagy másnéven második arab–izraeli háború utáni években is, amikor Egyiptom elnöke Gamal Abdel Nasszer ezredes folyamatosan a nagy revansra készülődött. Az izraelieknek ki kellett vonulnia a háború alatt sikeresen elfoglalt Sínai-félszigetről és a területen az ENSZ által felállított mindössze 5–6000 fős nemzetközi erő, (UNEF I.) biztosította a törékeny békét és hogy az izraeli hajók szabadon használhassák a Tiran-szorost, amely elengedhetetlenül szükséges volt számukra, hogy kijuthassanak az Akabai-öbölből a Vörös-tengerre. Hiába voltak jelen az ENSZ csapatok, a határincidensek cseppet sem voltak ritkák. 1967–re a feszültség tovább fokozódott, miután az előző évben Szíria kölcsönös védelmi megállapodást kötött a szovjet segítséggel, vadul fegyverkező Egyiptommal, majd nemsokkal ezután a PFSZ gerilláinak támadására válaszul az izraeliek megtámadták a határ közelében fekvő As-as falut, az állandó konfliktusforrást jelentő Ciszjordániában. A jordán erőkön az izraeliek könnyen felülkerekedtek, ezért Husszein király nemsokkal később, dühös szemrehányást tett Nasszer elnöknek, hogy nem nyújtott katonai segítséget csapatainak és úgymond az UNEF „szoknyája” mögé bújt.

1967 májusában aztán az egyiptomiak, olyan (mint utóbb kiderült hamis) jelentéseket kaptak szövetségesüktől a szovjetektől, hogy az izraeliek csapatokat vonnak össze a szíriai határon, ezért megkezdődött a hatalmasra duzzasztott, korszerű, szovjet haditechnikával felszerelt egyiptomi hadsereg felvonultatása a Sínai-félszigeten és távozásra kényszerítették az amúgyis jelentéktelen ENSZ erőket.

A fokozódó feszültség nyomán kirobbanó újabb háború kiváltó oka végül az lett, amikor Nasszer 1967. május 23–án lezáratta a Tiran-szorost az izraeli hajók előtt. Az izraeli kormány egy ilyen eshetőségre felkészülve, még 1957–ben deklarálta, hogy amennyiben az egyiptomiak ismét blokkolják az Akabai-öböl kijáratát, mint tették ezt 1950–ben is, azt háborús oknak, vagyis casus bellinek fogják tekinteni. Nasszer mindenáron háborút akart és beszédeiben Izrael megsemmisítéséről mennydörgött, majd május 30–án megkötötte Jordániával is a kölcsönös védelmi megállapodást. Husszein király hívására, pedig már másnap szövetséges iraki csapatok érkeztek országába, amelyekhez nemsokára egyiptomi egységek is csatlakoztak. Összeállt az újabb koalíció Izrael ellen.

A háború kitörése már csak idő kérdése volt, ezért június 1–én Izraelben megalakult a Nemzeti Egység Kormánya és három nappal később az izraeli parlament, a Kneszet döntött a megelőző légicsapásokról, amelyek másnap, június 5–én hajnalban meg is indultak az ellenséges országok katonai repülőterei ellen.

Az izraeli légierő módszeresen szétlőtte és bombázta többnyire még a földön az ellenség repülőgépeit, a kisebb, de jól felszerelt és harcedzett szárazföldi egységek pedig megkezdték az előrenyomulást a Sínai-félszigeten, ahol a rengeteg pénzért, éveken át épített és folyamatosan erősített egyiptomi erődrendszer védelme egyetlen nap alatt összeomlott. Június 7–én Mordechai Gur elit ejtőernyősei, az ott állomásozó jordán, szintén elit egységeket szétverve elfoglalták Jeruzsálem óvárosát a Templom-heggyel együtt, ezzel az ősi város 2000 év után ismét zsidó kézre került. Husszein király csapatait a Jordán-folyón túlra szorították és kormánya még aznap elfogadta az ENSZ tűzszüneti javaslatát, majd kilépett háborúból, elveszítve egész Ciszjordániát. Ennek ellenére Egyiptom és Szíria tovább harcolt és másnap sor került a kurszki csata utáni legnagyobb, valaha megvívott páncéloscsatára a Mitla-szorosban, ahol a két oldal összesen mintegy 1000 harckocsit vetett be. A harc súlyos egyiptomi és szír vereséggel zárult, katonáik tömegesen adták meg magukat. Délen Ariel Saron tábornok (a későbbi miniszterelnök) egységei elérték és megnyitották a Tiran–szorost.

A sajnálatos tévedés…

A Liberty május utolsó napjaiban érkezett meg a spanyolországi Rotába, ahol üzemanyagot és élelmiszert vett fel, valamint az NSA több mint egy tucat, a héber és az arab nyelvet ismerő kommunikációs és hírszerzési specialistáját, akiket repülőgéppel hoztak át az óceán túlpartjáról, hogy velük egészítsék ki személyzetét, ami így 358 főre nőtt.

A hajó június 1–én futott ki a bázisról, így a hatnapos háború kitörése idején éppen Szicília partjainál járt. A hír vétele után McGonagle parancsnok rádión azonnal egy rombolót kért védőkíséretként William I. Martin admirálistól a 6. Flotta parancsnokától. A tengernagy azonban csak másnap küldött választ, amelyben elutasította kérelmet arra hivatkozva, hogy mivel a Liberty semlegesnek számít, így nem is fenyegeti a támadás veszélye. Ha pedig mégis megtörténne ez a szerinte valószínűtlen esemény, a 6. Flotta harci gépei 10 percen belül felszállnak, hogy a segítségére siessenek. Az admirális nagyobbat nem is tévedhetett volna…

Miközben ez az üzenetváltás zajlott, 6–án az egyiptomiak már panaszt tettek az ENSZ–nél, hogy szerintük amerikai hajók tartózkodnak a Sínai-félsziget térségében és az izraelieket támogatják. Az amerikai ENSZ nagykövet ezt visszautasította, és közölte, hogy nincs a közelben amerikai hajó, ami akkor még történetesen igaz is volt, mert a Liberty ebben az időben Líbia és Kréta között járt és csak másnap érte el a kérdéses területet. McGonagle kapitány azt a parancsot kapta, hogy húzódjon minél közelebb a partvidékhez, persze szigorúan a nemzetközi vizeken maradva, hogy a harctéri rádióforgalmat is le tudják hallgatni, de később, helyi idő szerint már június 8–án hajnalban (az USA–ban ekkor még 7–e délután volt), arra utasították, hogy húzódjon vissza, legalább 100 tengeri mérföld, vagyis kb. 185 kilométer távolságba a Sínai-félszigettől. Valahogy azonban ez az üzenet már nem jutott el a hozzá, így a Liberty nagyjából a 23 kilométeres távolságot tartva, a partvidék közelében maradt és tovább hallgatózott.

Június 8–án délelőtt, napos derült idő volt, kiváló látási viszonyokkal. Előbb egy izraeli felségjelzést viselő, nagy, kétmotoros Nord Noratlas felderítőgép, majd két vadászgép is áthúzott a hajó felett. Az egyiptomi tengeralattjárókra vadászó gépek annyira alacsonyan repültek, hogy felségjelzésük jól látszott, a pilóták és tengerészek pedig még integettek is egymásnak. A megnövekedett légitevékenység miatt, a kapitány elrendelte a harckészültséget. A legénység sisakot és mentőmellényt vett fel, a géppuskások is elfoglalták a helyüket, a fegyverek mellett pedig lőszert halmoztak fel. A Noratlas személyzete amerikai ellátóhajóként azonosította Libertyt és az így került fel az általános hadihelyzetet ábrázoló táblára, amelyen folyamatosan jelezték az időközben bekövetkezett változásokat. Tudtak róla, hogy egy amerikai hajó van a területen, csakhogy később 11 óra körül, a műszakváltáskor törölték a jelzését, mint elavult információt és beindult a lavina.

Alig fél órával később ugyanis jelentés érkezett arról, hogy egy hajó ágyúival lövi a gázai El Arisht, nem messze onnan, ahol a Liberty éppen tartózkodott. A valóságban valószínűleg a visszavonuló egyiptomiak robbantottak fel egy lőszerraktárat és ezt értelmezték tévesen, de a jelentés nyomán az izraeli főparancsnokság, azonnal odairányította Moshe P. Oren parancsnok három MTB torpedónaszádját (T-203, T-204, T-206), hogy nézzenek utána és ha kell, avatkozzanak közbe.

Amikor a naszádok fedélzeti radarjain megjelent az ismeretlen hajó jele, az a partvidéktől kb. 23 km–re haladt. Yifrah Aharon zászlós a hadműveleti tiszt, a radar adatai alapján nekiállt kiszámolni a célpont sebességét és az kb. 30 csomóra jött ki neki, még azután is, hogy kétszer leellenőrizte. A kapott eredmény nyomán arra a következtetésre jutott, hogy egy egyiptomi rombolóval lehet dolguk (egy brit gyártmányú, 2. világháborús Hunt II osztályúval), amely most megpróbál eliszkolni az El Arishra mért tűzcsapás után. A kiadott általános parancs szerint, az izraeli haditengerészet minden legalább 30 csomóval, vagy ennél gyorsabban haladó tengeri járművet potenciális ellenséges hadihajónak tekintett, ami egyben azonnali tűzparancsot is jelentett. A naszádok radarja a Libertyt jelezte, mert mint később kiderült, más hajó akkor nem volt a közelben, de az több mint rejtélyes, hogy Aharon zászlós hogyan számolhatta el ennyire a célpont sebességét, mivel az a valóságban mindössze 5 csomóval haladt és végsebessége még új korában sem volt több 17-nél. Mindenesetre Oren parancsnok mivel úgy vélte, hogy nem tudják időben utolérni, légitámogatást kért. Hamarosan meg is érkezett két Mirage III-CJ típusú vadászgép. A géppár parancsnoka az Izraeli légierő ász pilótája Iftah Spector százados volt. A két Mirage több kört is leírt a hajó körül, hogy azonosítsa. Ez a pilóták későbbi állítása szerint nem sikerült egyértelműen, de azt azért látták, hogy valamilyen hadihajóról van szó, így 13 óra 57-kor Shmuel Kislev ezredes a légierő hadműveleti főnöke elrendelte a támadást.

A vadászgépek gépágyúikkal és nem irányított, levegő–felszín rakétákkal megsorozták a hajót. A DEFA gépágyúk 30 mm–es lövedékei azonnal lekaszáltak nyolc embert és legalább további hetvenötöt megsebesítettek, köztük McGonagle kapitány is a jobb karján és a lábán. Súlyosan vérezve utasította a rádióst, hogy adja le a vészjelzést a 6. Flottának, mert ismeretlen repülőgépek támadása alatt állnak. Nem volt hajlandó elhagyni a parancsnoki hidat, csak bekötözni engedte magát, majd megpróbálta manőverezéssel megnehezíteni a pilóták dolgát és kivinni hajóját a tűzvonalból. A könyörtelenül újra és újra lecsapó, fürge vadászgépekkel szemben a lomha monstrumnak nem sok esélye volt, de McGonagle és emberei mindent megpróbáltak. Amikor lezuhant a főárbocról az addig előírás szerint ott lobogó amerikai zászló, a kapitány felhúzatott egy másikat, a legnagyobbat ami csak volt a hajón, de ez a jelek szerint nem számított, mert a két Mirage addig tüzelt rájuk, amíg ki nem fogytak a lőszerből.

Ezzel a támadás azonban még korántsem ért véget, sőt még csak most jött a java, mert szinte azonnal megjelent két Mystere IV vadászbombázó, hogy folytassa a hajó módszeres kivégzését. Ezek is szétlőttek mindent és mindenkit gépágyúikkal, majd újra lecsapva, hirtelen kioldottak valamiket a szárnyaik alól. Ezek nem bombák voltak, hanem ha lehet sokkal rosszabbak: napalmtartályok. A Liberty átlyuggatott fedélzete tüzes pokollá vált. A hevesen lángoló masszát a legénység megpróbálta a fecskendőkkel oltani, de ettől csak rosszabb lett, ráadásul a két harci gép az oltást végzőket is tovább kaszabolta újabb sorozatokkal.

Egy idő után az egyik pilótának feltűnt, hogy a célpont még mindezek után sem lő vissza és jelentette a központnak, ahol azonnal utánanéztek, nem saját egységet lőnek–e véletlenül. (ilyen baráti tűz előző nap előfordult Dzseninnél, ahol izraeli gépek a saját páncélosaikat bombázták tévedésből) Miután a hadműveleti központ válasza negatív volt, folytatták a támadást, de ekkor Yossi Zuk százados a géppár parancsnoka a gomolygó fekete füst ellenére meglátta a hajó orrára festett GTR-5 jelzést és ezt jelentette. Jichák Rabin tábornok, vezérkari főnök a pilóta jelentése nyomán elbizonytalanodott, mert attól tartott, hogy az arra ténykedő szovjet hajók valamelyikét támadták meg a gépei, ezért az akkorra már a közelbe érkezett torpedónaszádokat egyelőre visszatartotta és kiküldetett két nagy, Super Frelon típusú mentőhelikoptert, az esetleges hajótöröttek összeszedésére. Oren parancsnok később azt állította, hogy nem kapta meg a parancsot és megközelítette az égő hajót.

A három torpedónaszád 14 óra 20 körül került látótávolságba. McGonagle rögtön látta, hogy jellegzetes ék alakú, támadó formációban közelednek, ezért utasította az egyik géppuskást, hogy lőjön rájuk, hátha akkor nem jönnek közelebb. A leadott sorozatokkal sikerült is egy időre elriasztani a naszádokat, de amikor a kapitány észrevette az izraeli zászlót rajtuk, azonnal leállíttatta a tüzelést. Csakhogy ennek ellenére a géppuskaropogás tovább folytatódott, mert mint utóbb kiderült, a tűz berobbantotta egy másik fegyver lőszerkészletét. Oren parancsnok közelebb érve rögtön látta, hogy nem rombolóval van dolguk, sőt észrevette a jókora GTR-5 feliratot is hajó orrán, de egyiptomi cselre gyanakodott, mert úgy tudta, hogy az egyiptomi hajók gyakran használnak hamis jelzéseket. Előbb rádión próbált kapcsolatba lépni a Libertyvel, de az nem válaszolt, mert a rádió antennáját nemsokkal a vészjelzés leadása után szétlőtték és a tomboló tűz miatt nem tudták megjavítani. Ekkor a morzelámpával elküldte az „AA” jelzést, ami azt jelenti „Azonosítsd magad!” A súlyosan sérült McGonagle csak a jóval gyengébb fényű, kézi Aldis-lámpával tudott felelni (a jóval erősebb fényű, elektromosat szétlőtték), az alig pislákoló fény viszont felkeltette Oren parancsnok gyanúját, mivel 56–ban már volt dolga hasonló egyiptomi húzással és csapdától tartott. A helyzetet rontotta, hogy az égő lőszer még mindig folyamatos robbanásokat produkált, azt a látszatot keltve, mintha még mindig lőnének rájuk. (még maga McGonagle kapitány is ezt hitte, amíg elő nem került a kérdéses fegyver kezelője Lucas Quintero zászlós és közölte mi a valós helyzet) Oren egyetértve a T-203 kapitányával, később azt állította, hogy arra a következtetésre jutottak, miszerint az El Quesir nevű egyiptomi ellátóhajóval van dolguk, ami hamis jelzésekkel utánpótlást szállít, tehát megsemmisítendő.

Az MTB–k újra támadóalakzatba fejlődtek és gyors egymásutánban öt torpedót lőttek ki a Libertyre, amelyek közül szerencsére csak egy találta el a felépítmény előtt, hatalmas léket ütve a hajótesten. A hírszerzőrészlegben dolgozók közül huszonöten azonnal meghaltak és tizenketten megsebesültek. A torpedó az utólagos vizsgálatok szerint az egyik megerősített törzskeretet találta el és csak ezért nem szakadt le a hajó teljes elülső része. A fedélzeten tomboló tűzzel harcoló tengerészek a robbanás után elkezdték lebocsátani a mentőtutajokat, de hamarosan fedezékbe kellett húzódniuk, mert a torpedónaszádok fedélzeti fegyvereikből lőni kezdtek rájuk. Nem akartak félmunkát végezni és csak akkor hagyták abba, amikor feltűnt a két nagy Super Frelon helikopter és körberepülte az égő hajót. Az izraeliek ekkor fedezték fel végre a jókora amerikai zászlót, ami valahogy addig elkerülte a figyelmüket. A két gép egy darabig alacsonyan körözve hajótöröttek után kutatott a vízben, majd miután egyet sem találtak, elhagyták a helyszínt és jelentették, hogy a megtámadott hajó amerikai.

Ekkorra már a torpedónaszádok parancsnoka is rájött, hogy amerikaiakkal van dolga, mert az egyik kihalászott mentőtutaj az US Navy jelzéseit viselte. Az izraeliek hivatalos bocsánatkérése, kb. fél órával később, 16 óra körül futott be a tel avivi amerikai nagykövetségre. Oren parancsnok három torpedónaszádját visszarendelték a Libertyhez, hogy segítsenek, de McGonagle kapitány dühösen visszautasította azt. A Saratoga hordozóról elindított nyolc vadászgépet az izraeli bocsánatkérés után azonnal visszafordították, de ha oda is értek volna, már nem igazán tudtak volna bármit is tenni az érdekében.

A támadás után néhány órával a Liberty fedélzetére egy izraeli helikopterrel megérkezett az amerikai nagykövetség haditengerészeti attaséja. A diplomata szeme elé olyan látvány tárult, mintha a hajó most jött volna a pearl harbori japán támadás sűrűjéből. A lángoló napalmot ekkorra a legénységnek sikerült eloltania és az elárasztott részeket is elszeparálták, de a Liberty jól láthatóan megdőlt, törzse, fedélzete, felépítményével együtt pedig részben feketére égett és mindenfelé ökölnyi méretű lyukak borították (később összesen 821–et számoltak össze belőlük). Ennek ellenére köszönhetően legénysége erőfeszítéseinek és erős szerkezetének, a „saját lábán”, jutott el Máltára, az útközben hozzá csatlakozó USS Davis és USS Massey rombolók, valamint az USS Little Rock cirkáló védőkíséretével, ahol La Valettában szárazdokkba került és befoltozták az oldalán tátongó hatalmas léket.

Július 27-én érkezett haza, de nem állt többé szolgálatba, hanem előbb tartalékba került, majd 1968. június 28-án törölték a flotta hajólajstromából és 1970 decemberéig Norfolkban a Tartalék Flotta hajóival horgonyzott, majd Baltimore–ba vontatták és 1973–ban történt végleges kiselejtezéséig itt is maradt. Ezt követően eladták a Boston Metals Companynak és szétbontották ócskavasnak.

A legénység tagjai közül több mint kétszázan kapták meg a sebesülésért járó Bíbor Szívet, tizenegyen az ezüst, huszonnégyen pedig bronzcsillag kitüntetést. McGonagle kapitány megkapta a legmagasabb amerikai kitüntetést, a Kongresszusi Becsületérmet, de azóta is példátlan módon azt nem az Egyesült Államok elnöke (akkor Lyndon B. Johnson), hanem a haditengerészeti miniszter Paul R. Ignatius adta át a Liberty parancsnokának szinte titokban, a washingtoni haditengerészeti hajójavítóban megtartott zártkörű ünnepségen. Sem az ő, sem pedig embereinek kitüntetéséhez fűzött hivatalos indoklásban nem említik az izraeli támadást. Ez alól csak Terry Halbardier géppuskás ezüst csillagának indoklása volt kivétel, aki a történtek után csaknem négy évtizeddel, 2009–ben kapta meg az elismerést bátorságáért. A Liberty legénysége már 1968–ban megkapta ugyan a kiemelkedő bátorságért és szolgálatért járó, megtisztelő, elnöki egység titulust, de ezt furcsa módon csak 1991 júniusában tették hivatalossá és az akkori elnök, idősebb George Bush nem is vett részt a ceremónián, mindössze távolról üdvözölte a veteránokat.

Miért?

A Liberty incidens után a háború még két napig tombolt és csak akkor ért véget, miután a Golan-fennsíkon kiépített szíriai erődrendszert 9–én súlyos harcok és veszteségek árán sikerült áttörni, ezzel megnyitva az utat Szíria fővárosa, Damaszkusz felé. A szorult helyzetbe került szír kormány fegyverszünetet kért és 1967. június 10–én este, a hatnapos háború befejeződött. Izrael elsöprő győzelmet aratott.

A harcok befejezése után lefolytatott amerikai és izraeli vizsgálat egyaránt sajnálatos tévedésnek minősítette a történteket, a hivatalos magyarázat szerint a Libertyt összetévesztették az El Quesir egyiptomi szállítóhajóval. Senkit sem vontak felelősségre. Izrael állam, az áldozatok családjainak és az Egyesült Államoknak jelentős, mintegy 13 millió dolláros kártérítést fizetett és ezzel az ügy látszólag nyugvópontra került, de tényleg csak látszólag. A dokumentumok és hangszalagok nagyrésze mindkét érintett fél irattáraiban, a mai napig titkosítva van, amelyeket pedig nagy nehezen nyilvánosságra hoztak, korántsem teljesek.

A történetben az egyetlen tény amit senki sem vitat az, hogy a támadók az izraeliek voltak-amit maguk is elismertek –, de a tisztázatlan kérdések számtalan spekulációra adnak lehetőséget.

Az egyik talán legkevésbé valószínű konteó szerint az NSA és az amerikai haditengerészet közötti rivalizálás volt az ügy hátterében, a hajó feletti hatáskörök átfedése miatt. Eszerint az NSA részéről szándékosan küldték a Libertyt a veszélyes zónába és tüntették el a visszarendeléséről szóló parancsot. Ugyanakkor, néhány leadott hamis rádióüzenettel azt a látszatot keltették, hogy a hajó egyiptomi, abban a reményben, hogy a gyanakvó izraeliek majd rálőnek. Úgy vélték lesz egy kis kár, néhány sebesülttel és ezzel móresre tanítják a flottát. Ha valóban ez volt a háttérben, az US Navy–nek szánt NSA–s lecke túl jól sikerült.

A leggyakoribb és legnépszerűbb, többféle változatban létező összeesküvés elmélet szerint az izraeli támadás nagyonis szándékos volt. A legérdekesebbek közül a vérmesebb változat hívei úgy vélik, hogy az izraeli kormány a Liberty túlélők nélküli elsüllyesztésével próbálta belerángatni az USA–t a háborúba a saját oldalán úgy, hogy aztán az egészet az egyiptomiakra kenik. Erre utal, hogy szemmel láthatóan mennyire módszeresen próbálták a hajót és a legénységét megsemmisíteni, a nyomokat eltüntetni. Az már más kérdés, hogy végül ez nem sikerült. Ha sikerült volna, az elmélet hívei szerint az Egyesült Államok felbőszült kormánya, esetleg atomcsapással válaszolt volna a durva provokációra és így Egyiptomot hosszú időre kiiktatták volna, de legalábbis addig, amíg az akkor már fejlesztés alatt álló izraeli atomfegyver elkészül. (Izrael évtizedek óta rendelkezik nukleáris fegyverekkel, de létezésüket hivatalosan nem ismerik el). Peter Hounam a Sunday Times egykori újságírója aki az elmélettel előállt, még a művelet fedőnevét is tudni vélte, ami szerinte a Cyanide volt.

A felvetés ott sántít leginkább, hogy Jichak Rabin vezérkari főnöknek a háború ideje alatt, folyamatosan problémát okozott, hogy a térségben nyüzsgő szovjet hajókat még véletlenül se érje bántódás. Ezek nyomán cseppet sem állt érdekében, hogy egyik szuperhatalommal lebombáztassa a másik szövetségesét, megkockáztatva a 3. világháború kirobbantását, ami valljuk be, senkinek sem lett volna jó. Arról nem is beszélve, hogy az USA kormánya még ha be is vette volna a cselt és elrendelte volna a csapást az egyiptomiakra, nem valószínű, hogy rögtön atomfegyverrel teszi...

A John Loftus egykori amerikai hírszerző által felvetett elmélet viszont lényegesen reálisabb. (Mark Arons társszerzővel közösen írt The Secret War Against the Jews: How Espionage Betrayed The Jewish Peoples–A zsidók elleni titkos háború: Hogyan árulta el a nyugati hírszerzés a zsidó népet? című 1995–ben megjelent könyvében fejti ki részletesen) Ennek háttere az, hogy Izrael a hatvanas években még Franciaországgal ápolta a legjobb kapcsolatokat, a többi nyugati hatalommal viszont eléggé felemás volt a viszonya és nem tekintették egymást potenciális szövetségesnek a közel-keleti térségben. Amerika és a britek az olajérdekeltségeik védelme miatt igyekeztek továbbra is jóban lenni az arab államokkal, még ha nyilvánosan Izraelt is támogatták. Az izraeli kormányzat és a hadvezetés a nyugatiak kétkulacsos politikája miatt, potenciális veszélyforrásnak tekintette a Libertyt–amelynek jelenlétéről tudtak és már eleve sértőnek, sőt gyanúsnak tartották, hogy az amerikaiak nem értesítették őket hivatalosan a térségbe érkezéséről –, tekintve, hogy a MOSZAD állítólag információval rendelkezett arról, hogy a hajó titkos parancsot kapott az arabok tájékoztatására abban az esetben, ha a zsidók a Sínai-félsziget gyors elfoglalása után csapataik átcsoportosításával megindulnak a Golan-fennsík ellen. Ebben az esetben ugyanis elegendő katona híján, az Egyiptom felől szinte védtelenné vált Izraelt könnyen hátbatámadhatták volna. Erre az eshetőségre számítva, a hajó kiiktatásáról maga Mose Dajan hadügyminiszter és Levi Eshkol miniszterelnök döntött személyesen. Ha tényleg ez történt, sokkal érthetőbb miért „nem vette észre” senki a főárbocon lengő amerikai lobogót és a hajótestre festett méretes azonosítókat.

A történtek ellenére, az elkövetkező években az addig eléggé hűvös diplomáciai kapcsolatok gyorsan javulni kezdtek, az USA hamarosan Izrael fő fegyverszállítója és elsőszámú nemzetközi partnere lett, aminek nagy hasznát vette az 1973–as úgynevezett Jom Kippur háborúban, ami kishíján végzetes lett az ország számára.

Az 1982–ben megalakult Liberty Veteran Association, a Liberty egykori legénységének tagjait tömöríti és a mai napig azért küzd, hogy kiderüljön az igazság, miért kellett 34 amerikai tengerésznek meghalni és sokaknak egy életre megnyomorodnia.