USS Pueblo - Kim Ir Szen trófeája

Legénysége alapos ízelítőt kapott a kommunizmus valóságából, de szerencséjükre ők kiszabadulhattak belőle, a Pueblo viszont a mai napig fogságban van.

USS Pueblo

1944. április 16 – án a wisconsini Kewaunee város hajógyárában lefektették egy kisméretű, 54 méter hosszú, alig 1000 tonnás teherhajó gerincét, amely tulajdonosától, az amerikai hadseregtől, a költői FP-344 (Freight and Passenger – teher és utas) nevet kapta, de ezt hamarosan FS-344 - re (Freight and Supply – teher és ellátmány) változtatták. A kis hajó abba a típusba tartozott, amelyet eredetileg polgári célra, elsősorban a partmenti vizeken történő áru és személyszállításra terveztek Design 381, vagy Camano osztály néven. Megemelt orrfedélzetük és a tatra ültetett jókora felépítményük miatt, az úgynevezett kétszigetes teherhajók közé tartoztak. Rakterükbe a középen magasodó, négy gémmel ellátott árbocdaruval emelhették be az árut. Két 500 lóerős, hathengeres GM Cleveland Division 6-278A 6-Cyl V6 dízelmotorjukkal 12 csomós (kb. 22 km/óra) sebességre voltak képesek. Viszonylagos lassúságuk és kis méretük ellenére, a 2. világháború alatt kiválóan beváltak ellátmány, teheráru és csapatszállításra.

Az FS-344 – et 1945. április 7 – én New Orleans - ban állították hivatalosan csapatszolgálatba, de a hadszíntérre már nem került ki és a Parti Őrség általános célú kiképzőhajója lett, egészen addig, amíg 1954 – ben tartalékba nem került.

A hatvanas évektől az amerikai haditengerészetnek egyre több bosszúságot okoztak a szovjet AGI hajók, amelyek külsőre óceánjáró, vonóhálós halászhajók voltak (pl. az AGI Gidrofon), a civil álca alatt azonban lehallgató berendezésekkel megtömve, elektronikai hírszerzést folytattak és rendszeresen ott lebzseltek a nagyobb amerikai flottatámaszpontok közelében, de rendszeresen feltűntek a Kennedy űrközpont melletti vizeken is, figyelemmel kísérve a kilövéseket. (a strandolók állandóan látták valamelyik AGI hajót a láthatáron és szinte lehetetlen volt olyan fotót készíteni, amelyeken legalább egy ne lett volna rajta...)

Az amerikaiak tenni nemigen tudtak ellenük, mert a „halászhajók” mindig gondosan ügyeltek arra, hogy a nemzetközi vizeken maradjanak és így nem nyúlhattak hozzájuk, ugyanakkor a szovjetek felettébb arcátlan módszerének hatékonysága arra indította az US Navy vezetőit, hogy nekik is kellene valami hasonló. Természetesen az amerikaiak rendelkeztek hatékony elektronikai felderítő és lehallgató berendezésekkel, de ezeket elsősorban repülőgépekre és később alacsony földkörüli pályán keringő műholdakra telepítették. A saját felderítő hajóik (AGTR), Liberty teherhajókból (pl. USS Liberty) lettek átalakítva, de túl nagyok és feltűnőek voltak, ráadásul költségesen üzemeltethetők, ezért kisebb és olcsóbb típusra volt szükség. A flotta választása az évek óta tartalékban álló könnyű teherhajókra esett. Az 1964 – ben elkezdett és hivatalosan általános, környezetvédelmi kutatási programként meghirdetett AGER Projecthez legalább negyven átépítését tervezték, de végül főleg pénzügyi okokból csak három egységé valósult meg. (FS-345 – USS Banner – AGER-1, FS-344 – USS Pueblo – AGER-2, FS-217 – USS Palm Beach – AGER-3)

Az FS-344 – et 1966. április 12 – én könnyű szállítóhajóként a coloradoi Pueblo megye után, az USS Pueblo (AKL-44) nevet kapta, ezt követően a bremertoni Puget Sound Haditengerészeti Hajógyárba vitték, hogy papíron oceanográfiai kutatóhajóvá alakítsák át, de a munkálatok pénzügyi okokból 1967 szeptemberéig elhúzódtak. Az átépítés során gépészetileg nem változtattak rajta, a dízeleket csak felújították. Szembetűnő volt azonban, hogy a felépítményt a parancsnoki híd előtt, egy jókora, ablaktalan, dobozszerű szekcióval toldották meg és a fedélzeti darut egy hasonló magasságú, antennákkal telezsúfolt acélárboccal helyettesítették. A felépítménynek ebben az új részében kapott helyet az a mintegy másfél millió dollár értékű, akkor rendkívül modern hírszerző felszerelés, amellyel elvileg az ellenség bármilyen elektronikus kommunikációját, rádióadását le lehetett hallgatni és az így megszerzett információkat a lehető leggyorsabban, kódolva továbbíthatták a haditengerészet kiértékelő központjába, ahol feldolgozták az adatokat. A Pueblo az US Navy kötelékébe tartozott, így hadihajó lévén, kapott némi fegyverzetet is, de ez inkább csak jelképes arzenál volt, mivel a két 12,7 mm – es M2 Browning nehézgéppuska messze nem volt elegendő egy tengeri ütközet megvívásához, igaz a kis hajót nem is arra tervezték.

Mivel a fedőtörténet szerint tengerkutatást végzett, a 83 tagú, felerészben tapasztalatlan újoncokból álló személyzethez két képzett oceanográfus is tartozott, akik időnként valóban végeztek méréseket, vízmintákat gyűjtöttek és készítettek feljegyzéseket, de leginkább csak a látszat kedvéért. A legénység legtapasztaltabb tagja, az emberei körében nagy népszerűségnek örvendő, negyvenegy éves, Lloyd Mark „Pete” Bucher parancsnok volt. A kapitány korábban profi és jólképzett tengeralattjárós volt, de legnagyobb bánatára nem jutott el az önálló parancsnokságig, mivel kedvenceivel, a dízel-elektromos hajókkal együtt ekkorra már ő is úgymond elavult és így nem jutott neki ilyen hajó. A Pueblo irányítását éppen azért bízták rá, mert kiváló tengerész volt és a feladat bár látszólag nem volt túl izgalmas, de kockázatossága miatt olyan embert igényelt, akinek helyén van a szíve és az esze is.

A Pueblot 1967 végén Japánba vezényelték, ahol Yokosuka lett a támaszpontja. Innen hajózott át Sasebo – ba, majd indult tovább január 11 – én a Japán-tengerre, hogy a Csuzima-szoros térségében, szigorúan a nemzetközi vizeken maradva, lehallgassa az észak-koreai és a szovjet tengeri és szárazföldi erők rádióadásait, megfigyelje a csendes-óceáni szovjet flotta mozgását, mert a Pentagonban attól tartottak, hogy Kim Ir Szen a távol-keleti ország mindenható ura, esetleg ismét Dél-Korea lerohanására készül.

Mosolygó Jack a kém

Amikor a Pueblo elindult őrjáratára, még senki sem tudta, hogy sorsa már akkor megpecsételődött. Az ellenség ugyanis addigra sokkal mélyebben beférkőzött az amerikai haditengerészethez mint bárki el tudta volna képzelni és ennek nyomán a kis hajó felettébb csábító zsákmánnyá vált.

John Anthony Walker parancsnok 1937 – ben született, a Warner Brothers filmvállalat egyik alkalmazottjának fiaként. Apja alkoholizmusa miatt családja szétesett, így főleg nagyszüleinél nevelkedett. A középiskolát félbehagyta és sokmindent kipróbált, hogy pénzhez jusson, így dolgozott fotósként és papíráruval házaló ügynökként is. Értelmes, jókedélyű fiatalember volt, ezért Smiling Jack, vagyis a Mosolygó Jack lett a beceneve. 18 évesen aztán egy benzinkúti betörés miatt bíróság elé kellett állnia, de szerencséje volt, mert bátyja Arthur, aki tengerésztiszt volt, rábeszélte a bírót, engedélyezze, hogy öccse börtön helyett bevonulhasson a flottához, ahol majd megnevelik.

Walkernek bejött a flottaszolgálat. Rádiósnak képezték ki és jó képességei, ügyessége révén, gyorsan emelkedni kezdett a ranglétrán. szolgálata alatt befejezte félbehagyott középiskolai tanulmányait és különböző szaktanfolyamok elvégzése nyomán, elsőrangú kommunikációs szakemberré vált, aki számos hadihajón, köztük rakétahordozó tengeralattjárókon is szolgált. Felettesei megbíztak benne, így magas biztonsági besorolása révén, a szigorúan titkos dokumentumokhoz is hozzáférhetett. Miután megnősült, feleségével, Barbarával négy gyermekük született, de a hosszú, többhónapos küldetések miatt magánélete idővel válságba került és emiatt kezdte megutálni a flottát, a helyzetet pedig csak súlyosbította, hogy Walker nem bizonyult valami brilliáns üzletembernek. Megtakarításaiból bárt nyitott Charlestonban, ami eleinte jó befektetésnek tűnt, de az üzlet nem hozta, hanem csak vitte a pénzt és a parancsnok alaposan eladósodott előbb a bankok, majd uzsorások felé is. Hitelezői erősen szorongatták, ezért sürgősen pénzre volt szüksége. Mivel nap mint nap rengeteg értékes, minősített információ került elé a tengeralattjáró erők norfolki kommunikációs központjában, ahol akkoriban felügyelőként dolgozott, úgy döntött, hogy kihasználja ezt a kínálkozó lehetőséget és pénzt csinál belőlük.

1967 októberében kocsiba ült és a KL-7 Adonis kódológép következő havi beállításainak gondosan lemásolt jegyzékével a zsebében, Washingtonba utazott és bejelentkezett a szovjet nagykövetségen. Jakov Lukasevics a biztonsági főnök eleinte beugratásra gyanakodott és értesítette a furcsa amerikairól Borisz Szolomatyint a KGB washingtoni rezidensét. Az ügynök elbeszélgetett Walkerrel és hitelesnek tűnt számára, főleg azért, mert nem kezdett el szavalni a kommunizmus iránti mérhetetlen szimpátiájáról, hanem egyszerűen közölte, hogy sok pénz reményében teszi amit tesz. Szolomatyin egy másik ügynökétől kapott információkkal egyeztette a Walkertől kapott adatokat és miután azok valósnak bizonyultak, egy hosszú, mindkét fél számára gyümölcsöző kapcsolat vette kezdetét, ami a Szovjetuniónak óriási hasznot, az Egyesült Államoknak és a NATO – nak viszont felbecsülhetetlen károkat okozott. Az árulóvá lett tengerésztiszt ezek után minden kezébe kerülő titkos dokumentumot átadott a szovjeteknek, akik heti rendszerességgel, 500 és 1000 dollár közötti összegekkel honorálták ténykedését, így anyagi helyzete rohamos javulásnak indult. Időnként az éjszakába nyúlóan fényképezgette az iratokat oldalról oldalra (a szovjetek ellátták egy apró, Minox típusú fényképezőgéppel), majd a KGB emberei által kiválasztott, biztonságos rejtekhelyre vitte az anyagot és otthagyta, így alig találkozott valakivel „gazdái” közül. Hosszas éjszakai kimaradozásai és rejtélyes utazásai egy idő után persze feltűntek feleségének, aki azt gondolván, hogy megcsalja, ezért felelősségre vonta. Így aztán Walker az egyébként egyre többet alkoholizáló Barbarát kénytelen volt beavatni titkába, olyannyira, hogy időnként az asszonnyal vitette el a csomagot a titkos helyek valamelyikére.

A Walker által átadott kódkönyvek és egyéb dokumentumok rendkívül hasznosak voltak, mert segítségükkel a szovjet hírszerzés az amerikai flotta titkosított üzeneteinek közel 40% - át meg tudta fejteni. A baj ott volt, hogy a többi értelmezéséhez szükség lett volna a használatban lévő kódológépekre is, ezeket azonban már csak méretük miatt sem lehetett csak úgy elemelni és kicsempészett karbantartási kézikönyveik alapján is csak nehezen lehetett visszatervezni, majd lemásolni őket. Szükség lett volna belőlük eredeti példányra. 1968 januárjának elején Walker történetesen, az akkor az egyik legmodernebbnek számító berendezés, a KW-7 Orestes karbantartási dokumentációját csempészte ki munkahelyéről és adta át „gazdáinak”. A néhány nap múlva küldetésre induló Pueblo fedélzetén sok más mellett kilenc, az amerikai flottánál akkor használatban álló kódoló és távírógép is volt, köztük egy KW-7 is.

 Rajtaütés a Japán-tengeren

A Pueblo, fedélzetén 83 emberrel már napok óta a Japán-tengeren cirkált és eközben Steve Harris hadnagy a hírszerzőrészleg főnöke embereivel igyekezett minden elkapott információt begyűjteni. Bucher kapitány az indulás előtti eligazításon szigorú parancsba kapta, hogy 13 tengeri mérföldnél ne menjen közelebb a partvidékhez (12 tengeri mérföld, azaz k. 22 kilométer egy ország tengeri határa) éjszaka pedig távolodjon el legalább 28 mérföldnyire, hogy még véletlenül se keveredjenek észak-koreai felségvizekre. Sokáig nem is történt semmi különös, nem zavarta őket senki.

Aztán 20 – án késő délután, váratlanul feltűnt egy SO-1 típusú tengeralattjáró elhárító hadihajó. Nagyjából ugyanakkora volt mint a Pueblo, de gyorsabb és alaposan fel is fegyverezték egy 85 mm – es löveggel, két 37 mm – es gépágyúval, nem beszélve számos géppuskájáról. A koreai hajó azonban kb. 4 kilométernél nem ment közelebb és egy darabig követte ugyan az amerikai hajót, de aztán odébbállt. Két napig gyanús csend volt a tengeren, a szokásos rádióforgalmazással, annak ellenére, hogy 21 – én egy északi halálkommandó megpróbálta lerohanni a szöuli elnöki rezidenciát, hogy megöljék a dél-koreai elnököt, Pak Csong Hi - t. (a Blue House raid, vagy January 21 Incident kudarcot vallott, de számos civil, katona és rendőr meghalt) Aztán 22 – én újabb, ezúttal felettébb gyanús látogatók érkeztek. Két vonóhálós halászhajó volt, a Rice Paddy 1 és a Rice Paddy 2. Mindkettő alig harminc méternyire megközelítette a Pueblot és a jókora katonai messzelátókkal, sőt meglepő módon fényképezőgépekkel felszerelkezett, „halásznak látszó személyek”, nem a hálóikkal voltak elfoglalva, hanem sokkal inkább az amerikai hajót szemlélték nagy igyekezettel. Nem kellett hozzá túlzott éleslátás, hogy az amerikaiak rájöjjenek, megfigyelés alatt állnak, de egyelőre most sem történt semmi. Abban a biztos tudatban, hogy a nemzetközi vizeken biztonságban vannak, továbbra is nyugodtan tették a dolgukat.

Másnap, január 23 – án, délután kezdett zordabbra fordulni az addig viszonylag enyhe időjárás. 13 óra után az éppen ebédelő kapitányt a hídra hívta az ügyeletes tiszt, mert ismét feltűnt egy SO-1 és kapitánya rádión, tört angolsággal felszólította a Pueblot, hogy azonosítsa magát. Ahogy a hadihajó közelebb ért, jól látszott, hogy tüzérei a fegyvereiknél állnak, készen arra, hogy bármikor tüzet nyissanak. Bucher felhúzatta az amerikai zászlót és kiküldte a két oceanográfust, hogy csináljanak úgy, mintha éppen vízmintákat vennének, ez azonban a koreaiakat egy cseppet sem hatotta meg és felszólították a Pueblot, hogy álljon meg, vagy lőni fognak. Bucher kitérő manőverbe fogott, hogy minél jobban eltávolodjon tőle, de ekkor az SO-1 lőni kezdett, bár egyelőre csak figyelmeztető céllal. Csakhamar az is kiderült, hogy messze nincs egyedül, mert feltűnt mégegy SO-1 és vele együtt négy gyors, P-4 típusú torpedónaszád, majd kisvártatva alacsonyan elhúzott az égen két Mig-21 – es vadászgép is. Ennek fele sem volt tréfa, látszott, hogy az észak-koreaiak el akarják kapni őket és nem egyszerű zaklatásról van szó, hogy megzavarják a tevékenységüket. A Pueblo menekülőre fogta, de a gyors P-4 – ek körülvették és géppuskáikkal lőni kezdtek rá. Ezúttal már nem figyelmeztetésnek szánták, mert csak úgy pattogtak a lövedékek a parancsnoki hídon.

A kapitány tudta, hogy a lomha jószággal nincs esélyük meglépni, ezért utasította a személyzetet, hogy kezdjék meg a titkos anyagok megsemmisítését, ő pedig megpróbálta húzni az időt. Visszafordult és engedelmesen követni kezdte a koreaiakat, de hol lelassította a hajót, hol felgyorsította. Eközben Harris és emberei kétségbeesetten égették és aprították a tikos dokumentumokat, de azok nem akartak elfogyni, sőt úgy érezték, mintha egyre több lenne belőlük, mert a rendelkezésükre álló két vacak papíraprító, és az égető egyszerűen nem bírt ekkora mennyiséggel. Utóbbit nem is katonai célra gyártottak és a kapitánynak kellett megvásároltatnia a hajópénztár terhére, mert amikor egy nagyobb teljesítményűt kért indulásuk előtt közölték vele, hogy az túl drága és nincs rá pénzügyi keret, különben sem kell ellenséges támadástól tartania. Miközben a hírszerző részleg emberei a titkos anyagok megsemmisítésével kínlódtak, néhány tengerész a kódológépeket próbálta szétverni, de ezeket masszív, edzett acélból készült dobozokba építették és dinamitra lett volna szükség elpusztításukhoz, ez viszont nem volt, így a titkos berendezések többsége sértetlen maradt…

A támadók egy idő után megunták az amerikaiak packázását és teljes erővel tüzet nyitottak, ezúttal már nemcsak a géppuskákkal, hanem feldübörögtek a gépágyúk is megszórva a hidat és a fedélzetet. Többen megsérültek, köztük a kapitány is. Az egyik tengerésznek Duane D. Hodges – nak az egyik 37 mm – es lövedék majdnem teljesen leszakította a fél lábát, ott vérzett el a fedélzeten, nem tudtak rajta segíteni a golyózáporban. Buchernak eszébe sem jutott, hogy a Pueblo két géppuskájával visszalőjön, mivel tudta, hogy tűzharc esetén a jelentős erőfölényben lévő ellenség habozás nélkül legyilkol mindenkit, akit csak tud. A két Browning tűzkésszé tételéhez minimum tíz percre lett volna szükség, mivel mindkettő vízhatlan ponyvával le volt takarva és lőszer sem volt előkészítve. Arról már nem is beszélve, hogy az egész hajón egyetlen tapasztalt géppuskás volt, a többiek újoncok voltak, akik addig csak gyakorlaton sütöttek el néhányszor ilyen fegyvert.

A koreaiaknak azonban nem voltak ilyen problémáik, egyik sorozatot eresztették meg a másik után, újabb embereket megsebesítve. Végül Bucher belátva, hogy a csapda bezárult körülöttük és nincs menekvés, megállította hajóját és megadta magát, mert nem akart további vérontást.

15 óra 55 körül az egyik torpedónaszád a Pueblo mellé állt és AK-47 – es gépkarabélyokkal felszerelt katonák ugráltak át róla. Miután gyorsan átfésülték a hajót, szitkozódva, a gépterem személyzetének kivételével mindenkit kitereltek a fedélzetre, majd hátrakötözött kézzel leültették őket. Közben, szemmel látható élvezettel ütötték, rúgták foglyaikat, sőt némelyik katona bajonettjével meg is döfködte némelyiket. A katonákkal jött egy civil révkalauz is, aki beállva a kormány mögé, bekormányozta a hajót Vonszan kikötőjébe.

Mialatt odakint ropogtak a fegyverek, a Pueblo rádiósa egészen a rádióantenna szétlövéséig kapcsolatban volt a kamiseyai központtal, így a 7. Flotta parancsnoksága szinte azonnal tudomást szerzett a Pueblo elfoglalásáról. Ígértek ugyan légitámogatást, de ez sohasem érkezett meg, mivel a légierőnek nem voltak készenlétben repülőgépei, mint ahogyan a kb. 940 kilométerre hajózó USS Enterprise (CVN-65) hordozónak sem. Ha mégis indítottak volna néhány vadászgépet, azok leghamarabb másfél óra alatt értek volna a térségbe és akkor már régen késő volt. A Pueblo legénysége magára maradt.

Marharépaleves és „csatornapisztráng” gumibottal szervírozva

Miután a Pueblo „díszkíséretével” befutott a kikötőbe, a teljesen kifosztott legénységet végighajtották egy kivezényelt és kellőképpen felhergelt tömeg előtt. A férfiak, nők és gyerekek ordítva szidalmazták és köpködték őket. Ezután vonattal (a vagonok ablakait előzőleg lefestették) Phenjanba szállították őket, ahol ugyancsak lefestett üvegű buszokon egy börtönbe vitték mindnyájukat, amit az amerikaiak később csak Istálló néven emlegettek. A 82 tengerészt két csoportra osztották és elkezdődött a 335 napos tortúrájuk a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban, a dolgozó nép paradicsomában… A kiürített Pueblot azonnal technikusok lepték el és másnap egy dokumentumokkal és elektronikai eszközökkel megrakott katonai teherszállító repülőgép indult Phenjanból Moszkvába, ahonnan néhány nap múlva megérkezett a KGB műszaki szakembereiből álló csoport, hogy ők is alaposan áttanulmányozzák a hadizsákmányt.

A foglyokkal a kommunista gulagok „legszebb” hagyományainak megfelelően bántak, vagyis rendszeresen verték és mindenféle módon megalázták őket, amiben az őrség szemmel láthatóan a nagy örömét lelte. Mindenáron azt akarták kicsikarni belőlük, hogy ismerjék el a kémkedést és Észak-Korea felségvizeinek megsértését, de a foglyoknak úgy tűnt, hogy valójában a smasszereket nem is igazán érdekelte mit mondanak. Leveleket írattak velük a családjuknak, de a kongresszusi képviselőknek is, amelyekben kérniük kellett, folyamodjanak az USA kormányához, hogy az töredelmesen kérjen bocsánatot Észak-Koreától. Ráadásként a foglyoknak dicsérniük kellett a velük való humánus bánásmódot. A „humánus bánásmód” nemcsak a veréseket és a sanyargatást, de az éheztetést is jelentette. Étel gyanánt általában vízben főtt marharépából készült, levesnek nevezett valamit és hozzá teaszerű, zavaros löttyöt kaptak, de a foglyok megismerkedhettek az általuk csak „csatornapisztrángnak” nevezett ínyencséggel is. Erről nem tudták megállapítani milyen fajta hal lehetett, de a harcsáéhoz hasonló hosszú bajusza, feketés bőre, szörnyű szaga és mégszörnyűbb íze volt. A foglyok csak úgy voltak képesek elfogyasztani a tenger(?) eme gyümölcsét, hogy egyik kezükbe fogták a hal egy darabját, a másikkal befogták az orrukat, majd behunyt szemmel a szájukba tették, és lehetőleg rágás nélkül lenyelték. 1968 márciusában, amikor valamellyest enyhülni kezdett a politikai helyzet és megkezdődtek a tárgyalások a foglyok szabadon bocsátásáról, átvitték őket egy Phenjan környékén lévő fogolytáborba, amit csak a Farm néven emlegettek és a hátralévő időt itt töltötték. A bánásmód itt sem lett jobb, de itt már kaptak olvasnivalót is, ami angol nyelvű propagandaanyagokat jelentett, amelyekben a kommunizmus gyönyöreit ecsetelték érzékletesen.

A tengerészek úgy álltak ellen kínzóiknak, ahogy tudtak. Mivel a kommunisták amerikaellenes propagandájuk céljára használták őket, legalább ebben megpróbáltak keresztbetenni nekik. Amikor filmezték őket, vagy sajtótájékoztatókon kellett nyilvános bűnbánatot tartaniuk, a velük elmondatott szövegbe rendszeresen beleszőttek valamilyen csak az otthoniak számára érthető, fogvatartóikra vonatkozó trágár szlenget, amit az észak-koreai tolmácsok nem tudtak értelmezni. Kedvenc módszerük az volt, hogy a róluk készített számtalan propagandafotón egyikük, de olykor mindannyian, valamelyik kezüket mindig ökölbeszorítva tartották és a középső ujjukat kinyújtva, úgymond „beintettek”. Ez a szokásuk egy idő után persze feltűnt őreiknek, de amikor kérdőrevonták őket, azt állították, hogy Hawaiin így szoktak jó szerencsét kívánni… A baj akkor ütött be, amikor a Newsweek egyik tudósítása, amit az észak-koreai hírszerzésnél is olvastak, akaratlanul leleplezte őket. Az ezt követő durva megtorlást a Pueblo legénysége később csak „Hell Week”, vagyis pokoli hét néven emlegette. Szerencséjükre hamarosan kiszabadultak és így az átvert és emiatt dühöngő smasszereknek csak viszonylag kevés idejük maradt, hogy kiéljék rajtuk szadizmusukat.

Az észak-koreaiak különösen Bucher kapitányt akarták megtörni, őt azonban kemény fából faragták, mert megedzették az árva gyerekként eltöltött nehéz évek. (később Flanagan atya híres Boy’s Town nevű nebraskai gyermekotthonában vált bátor fiatalemberré és kiváló sportolóvá) 18 évesen bevonult a flottához, majd lett előbb tartalékos, később hivatásos tengerésztiszt. Nem lehetett egykönnyen megfélemlíteni, így a számtalan verés, a kegyetlen kínzások ellenére is folyamatosan kiállt az embereiért. A koreaiak hiába akarták kicsikarni belőle a beismerést, állandóan azt vágta oda nekik: „Nem írom le az istenverte vallomást!” Ekkor vallatói más trükkhöz folyamodtak. Belökték egy kínzókamrába, ahol egy borzalmas állapotban lévő, vérben úszó, félig agyonvert dél-koreai férfi volt a mennyezetre fellógatva. Közölték vele, hogy náluk így járnak a kémek és így jár ő is, ha nem beszél. Miután azonban Bucher továbbra sem engedett, többször is falhoz állították és eljátszották a kivégzését. Ilyenkor felolvasták neki az „ítéletet”, majd a felsorakoztatott kivégzőosztag szándékosan, kínos lassúsággal emelte fel puskáit, hogy a tűzparancs elhangzása után a fegyverek závárzata üresen csattanjon. Ebbe a kegyetlen pszichológiai kínzásba valószínűleg a legtöbben egy idő után beleőrültek volna, de a kapitány továbbra is kitartott. Azonban feldühödött kínzóinál elszakadt a cérna és megfenyegették, hogy embereit egyenként végzik ki a szeme láttára - hogy ezt nyomatékosítsák, behozták az egyik legfiatalabb, mindössze 19 éves tengerészt és pisztolyt nyomtak a fejéhez -, a kapitány csak ennek hatására adta fel konok ellenállását.

Saját kezűleg megírta a beismerő vallomást a határsértésről és a kémkedésről, de kihasználva a kínálkozó lehetőséget, sikerült bolondot csinálnia kínzóiból és magából Kim Ir Szenből is. Amikor a szöveg végén a parancsnak megfelelően köszönetet kellett mondania maga és emberei nevében, a „humánus bánásmódért” és hogy egyáltalán életben hagyták őket, az eredeti angol nyelvű „We paean the North Korean state. We paean their great leader Kim Il Sung"^, mondatokban szándékosan a „We paean” – kifejezést használta, ami hangzásában nagyon hasonlít a „we pee on” – ra. Ez magyarra kissé nehezen lefordítható szójáték. Míg az első kifejezés azt jelenti, mi hálásak vagyunk, az utóbbi fordulat viszont szó szerint azt, hogy lepisilünk valamit, vagy valakit… Szerencsére ezt a turpisságot rabtartói nem vették észre, mert az észak-koreai tolmácsok nem értették az ilyen nyelvi „finomságokat”.

Diplomácia és zsarolás

Az USA kormánya és a 7. Flotta a Puebloval megszakadt összeköttetés után öt napig teljes bizonytalanságban volt, hogy mi történt a hajóval és a legénységével. Miután január 28 – án egy A-12 típusú, magaslégköri felderítőgép áthúzott Vonszan felett és fotóin felfedezték a torpedónaszádok gyűrűjében veszteglő Pueblot, vált nyilvánvalóvá, hogy az észak – koreaiak kezébe került, de a legénység tagjainak sorsa még mindig bizonytalan volt. Az amerikai kormány tiltakozott és követelte a legénység szabadon bocsátását és a hajó visszaszolgáltatását, de Phenjan erről természetesen hallani sem akart, amíg az USA kormánya töredelmesen bocsánatot nem kér az állítólagos határsértésért, a kémkedésért és ígéretet nem tesz, hogy ilyesmi soha többet nem fordul elő. Azt sem mondták meg, hogy a Pueblo személyzete egyáltalán életben van – e. George Newman a szöuli amerikai képviselet helyettes vezetője mindezt táviratban már előre jelezte a Külügyminisztériumnak és jóslatai valóra váltak. Moszkva közben lapított és amikor Johnson elnök megbízottjai felkérték a szovjet kormányt a közvetítésre, az mereven elzárkózott ettől. Arthur Goldberg az USA ENSZ nagykövete indítványozta a Biztonsági Tanács azonnali összehívását és kérést intézett száz ENSZ tagállamhoz, hogy járjanak közben a foglyok szabadon bocsátása érdekében, de ezek a próbálkozások sem jártak sikerrel. Phenjan pökhendi módon vádaskodott, követelőzött és húzta az időt, ami neki dolgozott, hiszen tudták, hogy a lényegében túszként fogvatartott és sanyargatott tengerészek kiszabadítása érdekében az Egyesült Államok végül engedni fog.

A márciusban nagy nehezen meginduló tárgyalásokon az észak-koreai kormányt Pak Csung Kuk vezérőrnagy, az USA – t pedig előbb John Victor Smith admirális, majd Gilbert H. Woodward tábornok képviselte. A Panmindzsonban lefolytatott tárgyalások idegesítően nyögvenyelősek voltak, mivel hamar kiderült, hogy az északi küldöttségnek valójában nincs felhatalmazása semmilyen megállapodás megkötésére. Gyakorlatilag minden lényeges kérdésben a legfelsőbb szinttől, vagyis magától a Nagy Vezetőtől kellett utasítást kérniük, ezért a megbeszélések minduntalan megszakadtak. A foglyok névsorát, csak a tizedik találkozón voltak hajlandók átadni. (összesen huszonnyolc találkozóra került sor) Washingtonban egymást érték a válságtanácskozások, mert sokáig egyáltalán hányan élnek még a legénység tagjai közül és milyen titkos információk jutottak az ellenség kezére. A Pentagonban elkezdték a tervek kovácsolását az ellenlépésekről, az ügy esetleges katonai megoldására.

Szinte azonnal felvetődött egy túszszabadítási akció lehetősége, de ezt gyorsan elvetették, miután a CIA részéről közölték, hogy ez valószínűleg a foglyok halálával végződne, mert őreik habozás nélkül lemészárolnák őket. Gondolkoztak nagyszabású katonai invázión is Észak-Korea ellen, de erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert az amerikai haderő jelentős része évek óta Indokínában volt lekötve, ráadásul 1968. január 30 - án elindult az észak-vietnami erők nagyszabású támadása, a Tet-offenzíva is. Az USA – nak ilyen körülmények között, nem volt szüksége egy újabb koreai háborúra, amit nyilván sem a szovjetek, sem a kínaiak nem néztek volna ölbe tett kézzel és egyenes út lett volna a 3. világháborúhoz. A kidolgozott legvérmesebb haditerv az Operation Freedom Drop nevet kapta, eszerint 70 kilotonnás nukleáris fegyverekkel mértek volna szelektív atomcsapásokat Észak-Koreára, elsősorban a legfontosabb parancsnoki központokra, katonai repülőterekre és haditengerészeti bázisokra. (az ötlet a következő évben ismét előkerült, miután 1969 áprilisában a térségben odaveszett egy elektronikai felderítő repülőgép 31 fős személyzetével együtt) Végül a Johnson kormányzat beérte egy katonai erődemonstrációval, amelynek során mintegy 14787 tartalékost hívtak be néhány hónapra a Légierőhőz, a Légi Nemzeti Gárdához és a Haditengerészethez, valamint a Japán-tengerre vezényeltek egy jókora flottaköteléket, amely öt repülőgép-hordozót, három cirkálót és tizennyolc rombolót számlált és velük tartott a Pueblo tevérhajója az USS Banner is. A zászlóshajó az USS Enterprise (CVN-65) volt. (a flottakötelék nyomában ott „halászott” a szovjet AGI Gidrolog)

Végül a huszonnyolc nyögvenyelős ülés után az USA kormánya belement az egyezségbe és a Woodward tábornok vezette delegáció aláírta az észak-koreaiak kívánalmai szerint megfogalmazott okmányt és az Egyesült Államok hivatalosan bocsánatot kért a történtekért. Ezért cserébe a Pueblo tengerészeit 1968. december 23 – án szabadon engedték. A panmindzsoni demarkációs vonalon átvezető hídon egy a leggyengébbeket és Hodges tengerész holttestét szállító autóbusz mögött ott botorkált a 82 súlyosan alultáplált, beteg és sántító ember (voltak akik szinte megvakultak), akiket Bucher kapitány vezetett, a menetet pedig Ed Murphy hadnagy a Pueblo első tisztje zárta. A tárgyalódelegációk a távolból figyelték a tengerészek átkelését a határon és amikor az utolsó is átért, Woodward azonnal közölte Pak tábornokkal, hogy az aláírt megállapodást az Egyesült Államok a továbbiakban semmisnek tekinti.

A tengerészeket odahaza felemás fogadtatás várta. Családjuk természetesen boldog volt, hogy élve viszontláthatja őket, de a közvélemény és a média nagyrésze egyszerűen gyáva árulónak tartotta őket, mert meg voltak győződve róla, hogy míg Vietnamban hetente amerikai fiúk százai haltak meg, vagy tűntek el, estek fogságba, a Pueblo tengerészei nyilván azért térhettek haza, mert elárulták hazájuk titkait. Hátralévő életük során sokuknak kellett teljesen ártatlanul, többször is szembesülniük honfitársaik megvetésével. Csak két évtizeddel később rehabilitálták őket, amikor 1989 – ben megkapták a hadifoglyoknak járó kitüntetést. (az erről szóló kongresszusi döntés a szokásoktól eltérően nem volt egyhangú, mert számos képviselő nemmel szavazott)

A Pueblo tisztjei közül Lloyd M. Bucher parancsnoknak, Stephen R. Harris hadnagynak és Edward Murphy hadnagynak, valamint parancsnokaiknak Frank L. Johnson ellentengernagynak és Everett M. Gladding sorhajókapitánynak nemcsak a közvélemény, de egy nyolc admirálisból álló vizsgálóbizottság előtt is számot kellett adnia a történtekről. A vád ellenük hanyagság és bűnös kötelességmulasztás volt. A meghallgatás során a tengernagyok leginkább azt nehezményezték, hogy a hajó egyetlen puskalövés nélkül került az ellenség kezére, amit szégyenletesnek tartottak, ugyanakkor ennek okai, vagyis az ellenség merészsége, túlereje, a legénység tapasztalatlansága, a felszerelés, valamint a fegyverzet hiányosságai nem igazán érdekelték őket. A kényes helyzetet John H. Chafee az 1969 januárjában hivatalba lépett új haditengerészeti miniszter oldotta meg, aki a koreai háború haditengerész veteránjaként átérezte a Pueblo parancsnokának és beosztottainak helyzetét. Tudta, hogy egy hadbírósági tárgyaláson az ellenséges közhangulat nyomása miatt semmi esélyük sem lenne, ezért saját hatáskörében 1969 májusában megszüntette az eljárást. Johnson admirális és Gladding kapitány ellen sem emeltek vádat.

A Pueblo személyzete folytathatta tengerészeti pályafutását. Bucher 1970 – ben Bucher: My story címmel megírta a saját és a Pueblo incidens történetét a saját szemszögéből. 76 évesen hunyt el 2004 - ben, egykori bajtársai és beosztottai szerint – akiknek körében végig nagy megbecsülésnek örvendett - betegségében és halálában nagy szerepe volt az évtizedekkel korábban átélt megpróbáltatásoknak és kínzásoknak is.

Rácsok mögött

A felettébb kínos Pueblo ügy lezárult, de az információk továbbra is ömlöttek az amerikai flottától a KGB – hez és ezt sokáig senki sem vette észre! Az US Navy sajátos módon annak ellenére is a korábbi kódolási rendszert és berendezéseket használta, hogy azokból számos példány az ellenség kezére került. Úgy vélték, hogy azok segítségével legfeljebb csak részinformációkhoz tudnak hozzájutni, mivel fogalmuk sem volt Walker működéséről. Márpedig ő igencsak hatékony volt. Időközben beszervezte egyik barátját és kollégáját Jerry Whitsworth parancsnokot, aki ugyancsak kommunikációs szakemberként a flotta vezérkaránál volt felelős beosztásban, majd saját bátyját Arthurt és miután a hadseregben szolgáló legkisebb lánya Laura nemet mondott, a fiát Michaelt is, aki az USS Nimitz repülőgép-hordozó adminisztratív részlegében dolgozott.

Walker 1976 – ban nyugállományba vonult, majd magánnyomozó és biztonsági céget alapított, amely külsősként időnként dolgozott a haditengerészetnek is. Még ebben az évben elvált a feleségétől, aki ekkorra már kemény alkoholista volt és ezért kapcsolatuk végletesen megromlott. A csalódott és dühös Barbara többször is megpróbálta feljelenteni férjét az FBI – nál, de a szövetségiek a többnyire mámoros állapotban tett bejelentéseit nem vették komolyan és egy elhagyott, alkoholista feleség bosszújának tartották. Azonban egy idő után a norfolki FBI irodánál mégis felfigyeltek rá és miután az exfeleség által elmondottakat lánya, Laura Walker is megerősítette, az egykori tengerésztisztet megfigyelés alá vonták. 1985. május 20 - án tartóztatták le, miután előző nap követték és megtalálták az egyik rejtekhelyen általa elhelyezett legutóbbi 124 oldalas anyagot.

Lefogása után Mosolygó Jack nem bizonyult olyan kemény fickónak mint Bucher kapitány és hamar beismerő vallomást tett, annak fejében, hogy időközben szintén rács mögé került fia enyhébb büntetést kapjon. A Pueblo üggyel kapcsolatban megpróbált ködösíteni, mivel tudta, hogy ha olyan ügyben is érintett, amelyben amerikai katonák is meghaltak, az súlyosbító körülmény. Azt állította, hogy csak 1968 tavaszán lépett kapcsolatba a KGB - vel, óval a történtek után, de ez persze nem volt igaz. Michael Walker a vádalkunak köszönhetően 25 évvel megúszta, de apja, nagybátyja és Whitworth háromszoros életfogytiglant kaptak tetemes pénzbüntetéssel megfejelve. (John Walker 2014 – ben, hat héttel bátyja után halt meg, az észak-karolinai Butner Szövetségi Fegyházban, Whitworth a kaliforniai Atwaterben ül)

Az USS Pueblot az észak-koreaiak nem szolgáltatták vissza. Miután alaposan átvizsgálták, többet nem szállt tengerre, hanem a Kim dinasztia győzelmi trófeája lett. Egészen 1999 – ig Vonszanban állt, majd 2012 – ben az akkorra igencsak rozsdás és elhanyagolt hajót a Koreai-félszigetet megkerülve, nemzetközi vizeken a nyugati partra, Nampoba vontatták és a város hajógyárában rendbehozták, majd a fővárosba vitték és a Taedong folyó partján kötötték ki. Két évvel később a koreai háborúnak emléket állító, frissen felújított, az „Anyaföld Győzelmes Felszabadító Háborújának Múzeuma” mellé vitték a Phenjanon ugyancsak áthaladó Potong folyóra és azóta ott van kiállítva, mint múzeumhajó.

A korabeli fotókhoz képest láthatóan több dolgot is leszereltek róla, de többé - kevésbé ma is eredeti állapotában van. A hajótesten és a felépítményen jól látszanak a géppuska és gépágyúlövedékek nyomai, bár ezek egy részét valószínűleg utólag „alkották”, hogy az elfoglalásáért vívott „csata” még ádázabbnak tűnjön... A fedélzeten fiatal, csinos katonalányok kalauzolják a látogatókat és lelkesen ecsetelik az amerikaiak felett aratott hatalmas győzelmet.

A Pueblo jelenleg is szerepel az US Navy hajólajstromában, így a híres USS Constitution vitorlás fregatt után elvileg a második legrégebbi, jelenleg is szolgálatban álló amerikai hadihajó. Az USA kormánya többször is megpróbálta tárgyalások útján visszaszerezni, de sikertelenül és amíg a Kim dinasztia uralja Észak-Koreát kevés rá az esély, hogy hazakerüljön, hiszen ki válna meg szívesen egy győzelmi trófeától.