A második világháború során, illetve az azt követő egy-két évtizedben egy bombázó személyzete lényegesen több főből állt, mint napjainkban. Ha a gépágyúkat kezelőket nem is számoljuk, akkor is volt legalább egy navigátor és egy bombázótiszt a fedélzeten, akik a pilótához és a másodpilótához hasonlóan szintén tiszti rangban szolgáltak. Legkésőbb a hatvanas évek közepére azonban ezeket a feladatokat automatizálták, megjelent viszont az EWO (Electronic Warfare Officer), azaz az elektronikus hadviselésért felelős tiszt.
Ez a feladatkör azonban nem volt hosszú életü, ugyanis hamar ezt is automatizálták. Ekkoriban jelentek meg a kétüléses vadászgépek, így születtek meg a WSO-k (Weapons Systems Officer), illetve a RIO-k (Radar Intercept Officer), akiket általában csak GIB-nek (Guy In the Back) becéztek. Úgy tünik, az amerikai légierő megtanulta a leckét, azaz hogy a fejlődés hiába szüntet meg feladatköröket, pont miatta újak is jelennek meg, amelyeket kezdetben nem lehet automatizálni. Ebből kiindulva egy olyan gárdát szeretnének kiképezni, amelynek tagjai elegendő tudással rendelkeznek ahhoz, hogy egy rövid át-, illetve továbbképzéssel a lehető legtöbb feladatot el tudják látni. Ezek a személyek lesznek a CSO-k, azaz a Combat Systems Officerek.Egyelőre még nem tudják, hogy pontosan milyen ismereteket is szeretnének átadni az újoncoknak, ám az ideális jelölt szeret repülni (pontosabban szereti, ha reptetik), gyorsan tanul, és kellően rugalmas. Az elképzelés az, hogy amennyiben egy új fedélzeti eszköz üzemeltetéséhez emberi erőforrás szükségeltetik, akkor ezt az igényt a CSO-kkal lehessen müködtetni. Az már biztos, hogy a kiberhadviselés is része lesz a CSO-k feladatainak. Az is valószínüsíthető, hogy a jövőben a robotrepülőgépeken egyre összetettebb müszerek jelennek majd meg, amelyek müködtetéséhez szintén szükség lehet megfelelően képzett tisztekre.
