Az elnök fegyverei – az orosz stratégiai triász

Ballisztikusrakéta-hordozó tengeralattjárók

Bár a különféle forrásokból származó információk sok esetben ellentmondanak egymásnak, és az oroszokra jellemző titkolózási mánia miatt biztosat szinte senki nem tud, a legvalószínübb adatok szerint jelenleg összesen 13 darab SSBN-osztályú tengeralattjárót tart rendszerben a Csendes-óceáni és az Északi Flotta. Ez az erő – legalábbis létszámát tekintve – nem sokkal marad el a 14 egységet számláló amerikai SSBN-flotta mögött, ha a hajók életkorát, teljesítményét és feltételezhető állapotát nézzük, akkor azonban már más a helyzet. A csapásmérő erő jelentős része az Északi Flotta kötelékében szolgál, ide tartozik ugyanis a megmaradt 3 darab Typhoon-osztályú és mind az 5 darab Delta IV-osztályú egység is. A Csendes-óceáni Flottához mindössze a régi Delta III-osztályú tengeralattjárók tartoznak, ezekből még szintén 5 darabbal rendelkeznek az oroszok.

Delta IV-osztályú nukleáris meghajtású SSBN tengeralattjáró

Létszámuk alapján a Delta-osztályú egységek alkotják jelenleg a stratégiai csapásmérő erők gerincét. Az 1970-es években kezdődött meg az első Delták fejlesztése, jelenleg már csak a harmadik és a negyedik generáció áll szolgálatban belőlük. A tengeralattjárókat Szeverodvinszkben gyártották, mindegyikükre jellemző a nagyméretü, a torony mögött elhelyezkedő rakétatároló és -indító dobozszerü felépítmény. További közös jellegzetességük, hogy meglehetősen zajosak, így könnyen felderíthetőek. Az évek során a Delta III (Project 667BDR, orosz neve Kalmar) típusból 14 példány épült meg. A 155 méter hosszú, víz alá merülve 13 000 tonna vízkiszorítású hajótest meghajtásához szükséges energiát két nukleáris reaktor állítja elő. Tizenhat rakétaindító csővel rendelkezik, továbbá hat darab torpedóvető berendezést is beépítettek. Az SS-N-18 típusú ballisztikus rakéták maximális hatótávolsága 8000 km. A fejlettebb Delta IV-es (Project 667BDRM, orosz neve Delfin) típus első példányát 1985-ben építették, a hetedik egység elkészülte után 1992-ben leállították a gyártását. Érdekesség, hogy ezeket a tengeralattjárókat az azonos feladatkörü, de jóval nagyobb Typhoon-osztály egységeivel párhuzamosan építették és állították rendszerbe. Ennek a pazarlásnak tünő ténynek több magyarázata is lehet. Egyrészt kockázatosnak tarthatták azt, hogy csak az óriási és rendkívül költséges Typhoonokra alapozzanak, másrészt mivel különböző gyárakban készültek a Delták, így jobban meg tudták szervezni a gyártást, és hamarabb képesek voltak megkétszerezni a korszerü SSBN-ek számát. A Delta IV-esek már az SS-N-23-as ballisztikus rakétákkal lettek felszerelve, melyeket 16 indítóállásban hordoznak. A hajótest mind hosszát (167 méter), mind a vízkiszorítását tekintve (18 000 tonna) nagyobb lett elődeinél. A személyzet létszáma 135 fő, egy átlagos bevetés 80 napig tart.

Az oroszokra általában jellemző megalománia a Typhoon-osztály (Project 941) esetében csúcsosodott ki leginkább. A megépült 6 egység – melyekből napjainkban már csak 3 áll szolgálatban – a világ jelenlegi legnagyobb tengeralattjárói, gyakorlatilag minden paraméterük egyedülálló. A 170 méter hosszú hajótest két nyomásálló hengerből áll, így alakja jellegzetesen vaskos lett. Hatalmas tornya a rakétaindítók mögött helyezkedik el, meghajtását két hajócsavar végzi. Fegyverzetének legfontosabb elemét eredetileg 20 darab SS-N-20 rakéta alkotta, jelenleg a megmaradt három egység átépítése folyamatban van (vagy már be is fejeződött), hogy az új SS-N-30 Bulava rakétákat is tudják alkalmazni. A Bulavák tesztlövészetét is már a Typhoonok segítségével végezték, így feltehetően teljes egészében végeztek már az átépítéssel, de konkrét információt ilyesmiről nem szoktak közzétenni. Ezek a hatalmas tengeralattjárók akár 500 méter mélyre is le tudnak merülni, így nehéz őket felfedezni. A 150 fős legénység kényelmét számos eszköz szolgálja a hajón – például egy medencét is beépítettek –, így téve könnyebbé az átlagosan 120 napig tartó bevetéseket. Néhány évvel ezelőtt több forrás is azt állította, hogy a túl nagy és túl drága Typhoonokat végleg kivonják a rendszerből, a valós helyzet azonban az, hogy a Borej-osztály összes egységének megépüléséig feltehetően szolgálatban maradnak ezek az óriások.A politikusok szempontjából a legfontosabb a nukleáris elrettentő erő modernizálása, éppen ezért kiemelt prioritást élvez a több mint egy évtizede épülő Borej-osztály. A nukleáris töltetü, stratégiai csapásmérő ballisztikus rakéták célba juttatására hivatott rendkívül korszerü egység az újra magára találó orosz haditengerészet reménysége. A típus fontosságát jelzi, hogy az első egység – mely a Jurij Dolgorukij nevet kapta – vízre bocsátási ceremóniáján a magas rangú tisztek mellett részt vett Szergej Ivanov hadiipari miniszter is. A Borej-osztályú tengeralattjárókkal elsődlegesen a régi Delta III- és Delta IV-osztályú egységeket kívánják leváltani. Az új tengeralattjárók tervezése és fejlesztése 1996-ban kezdődött, párhuzamosan az új, SS-N-30 Bulava típusú ballisztikus rakétáéval, mely a szárazföldi indítású SS-27 Topol M rakéta továbbfejlesztett, kisebb és könnyebb, tenger alól indítható változatának tekinthető.

A Borej-osztály modellje

A Jurij Dolgorukijt hamarosan átveheti a flotta, miközben a második egység, az Alexander Nyevszki befejezése is közeleg. A harmadik egység neve Vlagyimir Monomakh lesz. Az orosz haditengerészet tervei szerint 2015-ig legalább tíz egységet építenek majd, így a megmaradt három darab modernizált Typhoon-osztályú tengeralattjáróval együtt ezek a hajók fogják alkotni a flotta stratégiai csapásmérő erőinek a gerincét. A 170 méter hosszú, 13,5 méter átmérőjü hajótest a víz alá merülve 24 000 tonna vízkiszorítású. A fedélzeten 130 fős legénység és tisztikar szolgál majd. Fegyverzetét a 12 darab Bulava interkontinentális rakéta mellett 6 darab, torpedók, illetve manőverező robotrepülőgépek indítására szolgáló vetőcső alkotja. A Borej-osztály létrehozása nagy terhet ró a nemzetgazdaságra, hiszen a tengeralattjárók értéke darabonként több mint 2 milliárd dollár. A fegyverrendszer fontosságát az is jelzi, hogy néhány sikertelen kísérleti indítás ellenére már megindult a Bulava rakéták gyártása. A 45 tonnás rakéta hossza valamivel kisebb, mint elődjéé, a Topol M-é, így belefér a tengeralattjáró indítócsöveibe. Ennek egyenes következménye, hogy a hatótávolság 8000 kilométerre csökkent. Az orrban egy 500 kilotonna erejü robbanófej található, amely számos egyéb képességgel is rendelkezik, így például képes manőverezni, illetve „csalikat” is kibocsátani, jelentősen megnehezítve vagy akár ellehetetlenítve az elfogását. A robbanófej ezenfelül védett az elektromágneses sugárzással szemben, illetve bizonyos mértékben fizikai behatásoknak is ellenáll.

Topol-M rakéták

Az orosz stratégiai csapásmérő erők új reménysége a szárazföldi telepítésü silókból és mobil indítóállványokról is bevethető Topol-M rakétarendszer. A több robbanófejjel is felszerelhető interkontinentális ballisztikus rakéta hivatalos megnevezése RT-2UTTH (a NATO terminológiája szerint SS-27 Topol-M). Az eszköztől nem titkoltan azt várják, hogy sikeresen küzdje le a sokat emlegetett és napjainkban oly sok politikai konfliktust gerjesztő, kiépítés alatt álló amerikai rakétavédelmi rendszert. Az új típusú rakéta az orosz hadászati rakétahaderő gerincét alkotó, mára már elöregedő RSz-18-as és RSz-20-as interkontinentális rakétákat hivatott felváltani 2010-ig. Ennek érdekében 2008-tól gyorsított ütemben kezdik rendszerbe állítani a Topol-M típusú mobil rakétakomplexumokat.A rakéta hossza 22,7 méter, átmérője 1,95 méter. Indításkor a tömege 47,2 tonna, ebből mintegy 1,2 tonna a hasznos töltet. Alapvetően egy töltet célba juttatására tervezték, de alkalmas lesz hat darab, önállóan célra irányítható robbanófej hordozására is. A szilárd hajtóanyagú rakéta alkalmas akár a 11 000 km távolságra elhelyezkedő célpontok elpusztítására is. Napjainkban hat Topol-M típusú komplexum áll szolgálatban a hadászati rakétacsapatok Tejkovóban állomásozó hadosztályánál. Hármat 2006 végén, míg a másik hármat ebben az évben állították rendszerbe. 2007 novemberében a modernizált rakétakomplexumokkal felfegyverzett ezred hadrendbe áll. Az elkövetkező évben a komplexumok rendszerbe állítása fel fog gyorsulni. A Tejkovóban állomásozó hadosztály mellett Topol-M mobil komplexumokkal kívánják ellátni a tatisevszkiji hadosztályt is, amely jelenleg silókat alkalmaz a rakéták indításához. Az orosz védelmi minisztérium tervei szerint 2007 végéig 50 darab Topol-M típusú komplexumot adnak át a hadászati rakétacsapatoknak.

Topol-M mobil indítóegység

Tupoljev Tu-160 nehézbombázók

Az orosz stratégiai triász harmadik és talán leggyengébb tagjai a nehézbombázó repülőgépek. Az 1950-es években kifejlesztett – bár azóta számtalanszor modernizált – Tu-95 Bear gépcsalád mellett csak a jóval fiatalabb és korszerübb, de kis számban rendszerben lévő Tu-160-asok jöhetnek számításba. Paramétereik alapján a Tu-22M3-asok is alkalmasak lennének interkontinentális stratégiai csapásmérés végrehajtására, de a különböző leszerelési tárgyalásokon megegyezés született arról, hogy ezeket a gépeket nem alkalmazzák ilyen célokra. A nagy múltú Tupoljev tervezőiroda kétségkívül leggrandiózusabb katonai fejlesztése a 275 tonna maximális felszállótömegü Tu-160 (NATO-kódnevén Blackjack) volt. A kétszeres hangsebesség elérésére képes, változtatható szárnynyilazású bombázó napjainkban is az orosz stratégiai csapásmérő erő legnagyobb harcértékü részének tekinthető. A Tu-160-ast azért fejlesztették ki, hogy méltó választ adjanak az amerikaiak B-1-es bombázójára, továbbá ezzel a nagy sebességü típussal kívánták lecserélni a légcsavaros Tu-95-ösöket is. A program 1967-ben indult, de 1970-ben újrafogalmazták a repülőgéppel szemben támasztott követelményeket. A repülőgép fejlesztése lassan haladt, különösen azután, hogy 1977-ben az Egyesült Államokban Carter elnök leállította a B-1 programot. A szovjetek azonban nem mondtak le az új hadászati bombázóról, és tovább folytatták a fejlesztést. Az első prototípus szüzfelszállására 1981. december 19-én került sor, majd az egyik tesztpéldány katasztrófája ellenére 1984-ben a kazanyi repülőgépgyárban megkezdődött a Tu-160 típusnevet kapó repülőgép sorozatgyártása.

Tu-160 Blackjack

A sorozatgyártás 1992-es felfüggesztéséig 32, más források szerint 36 példány készült el a típusból, de ezek egy része a Szovjetunió felbomlása után az ukránok kezébe került. Hosszas tárgyalások után 1999 novembere és 2000 februárja között az ukránok nyolc Tu-160-ast három Tu-95 Medvével együtt visszaadtak Oroszországnak, az államadósságuk fejében. Az ukrán tulajdonban maradt tizenegy repülőgépből hatot amerikai segítséggel feldaraboltak, egyet a poltavai repülőgép-múzeumba szállítottak, a maradékról pedig tovább tárgyalnak az oroszokkal. A kazanyi repülőgépgyár 1998-ban megrendelést kapott az orosz államtól két, félkész állapotban lévő repülőgép befejezésére, melyekkel a csekély számú üzemképes Tu-160-flottát kívánták kiegészíteni. Az elkészült repülőgépeket 1999-ben, illetve 2001-ben szállították le az orosz légierőnek. Különféle források szerint jelenleg tizenhat darab Tu-160 áll szolgálatban az orosz légierőben, számuk a tervek szerint évi két darabbal bővül.Az alsó szárnyas, változtatható szárnynyilazású Tu-160 külsőre nagyfokú hasonlóságot mutat amerikai vetélytársával, a Rockwell B-1 Lancerrel, de mérete mintegy 20%-kal nagyobb. A repülőgép sárkányát úgy alakították ki, hogy az ideális legyen a hangsebesség feletti repüléshez. A gép hossza 54,1 méter, szárnyfesztávolsága kiterjesztett szárnynál 55,7 méter. A Tu-160-as maximálisan 170 tonnás belső tüzelőanyag-készlettel rendelkezik, és emellett lehetőség van a repülőgép légi utántöltésére is. A bombázó maximális hatótávolsága alapesetben 12 300 km, légi utántöltéssel ez az érték a többszörösére növelhető.

A felvételen egy Tu-95-ös látható, mely a Tu-160-asokkal együtt az orosz távolsági bombázóerők gerincét alkotja

A repülőgép avionikája a nyolcvanas éveknek megfelelő, a fejlesztés éppen ezért főleg ezt a területet érinti. A fedélzeti rendszereit nyolc darab számítógép vezérli. A négyfős személyzet (pilóta, másodpilóta, elektronikai hadviselési tiszt, fegyverzetkezelő-navigátor) két sorban, egymás mellett K-36LM típusú katapultülésekben foglal helyet. A fülkébe az orrfutógondolában kialakított nyíláson keresztül lehet bejutni. Érdekesség, hogy a fülke mögötti részben egy melegítőkonyhát és egy WC-t alakítottak ki. A Tu-160-as nem kevesebb mint 40 tonna tömegü fegyverzetét a törzsben kialakított két fegyverrekeszben lehet elhelyezni. A Tu-160 alapfegyverzetét a nukleáris robbanófejjel rendelkező Raduga Kh-55SzM típusú robotrepülőgép alkotja. Ezekből kétszer hat darabot hordozhat a két fegyverrekeszbe szerelt egy-egy MKU6-5U típusú forgó indítóra függesztve. A Kh-55SzM irányítására a Tu-160-ast felszerelték a Szprut-SzM típusú navigációs-támadó rendszerrel, mely a robotrepülőgép indítása előtt egyezteti a repülőgép és a célpont koordinátáit, valamint áttölti a terep képét a repülőgép rendszereiből a robotrepülőgépbe. A Kh-55SzM mellett lehetőség van továbbá kétszer tizenkét darab Kh-15 típusú rövid hatótávolságú rakéta betöltésére is két MKU6-1U típusú forgódobba. Ezek hagyományos és nukleáris fejjel egyaránt szerelhetők. A Tu-160 rakéták és robotrepülőgépek mellett hagyományos szabadesésü bombákat is hordozhat.

Tu-160-as a moszkvai MAKSZ 2007 kiállításon

Az orosz légierőnél már folyamatban van a Tu-160-flotta modernizálása. Az első lépcső elsősorban a repülőgép fegyverzetét és fegyverzetvezérlő rendszerét érinti. Ennek során alkalmassá teszik a Tu-160-ast a hagyományos töltettel rendelkező Kh-555 és Kh-101 robotrepülőgépek hordozására. A második lépcsőben modernizálnák a fedélzeti lokátort, ami lehetővé tenné a Kh-102 nagy hatótávolságú, valamint a Kh-SzD és a tervezett Kh-41 közepes hatótávolságú rakéták alkalmazását. Emellett modernizálnák a repülőgép navigációs és önvédelmi rendszereit is. A munkákat a kazanyi repülőgépgyár végezné, melynek során végrehajtanák a repülőgépek élettartam-növelését is. Az így átalakított repülőgépek 2025-ig maradhatnának szolgálatban, méghozzá éppen azokkal a Tu-95-ösökkel együtt, melyek felváltására anno a típust tervezték…