Ott repül a malac!

Amint a szemet gyönyörködtető, sárga virágban pompázó, aratásra váró repcetáblák eltünnek a falu határában, véget ér az aszfaltút is. A kezdetben még jó minőségü, murvázott ösvényen haladva hatalmas porfelhőt ver fel terepjárónk kereke, s mindezt még nehezíti az előttünk poroló, Ural tehergépjármü is. Aztán néhány száz méter múlva már hatalmas nyomvályúk tördelik szét az utat, a tavaszi esők vájta mélyedésekben könnyen elakadhat még a legmodernebb összkerék-meghajtásos járgány is. Csak sofőrünk rutinján múlik, hogy megússzuk felborulás és tengelytörés nélkül…

A Magyar Honvédségnél szolgáló katonák többsége számára pontos jelentéssel bír az a kifejezés, hogy Ötfa. Szinte mindenki tudja, hogy ez a hely egy jól felismerhető tájékozódási pont a Várpalota „fölött” található, Csörlőháznak nevezett lőtér közelében. Itt találkozik a Bakonykutiból, illetve a Csórról induló, a honvédségi területet keresztül szelő murvás út. Persze egy civil könnyen eltéved a föld-, és kavicsösvények útvesztőjében, ha nem lenne az „előfutó” Ural talán mi is egészen Vlagyivosztokig mennénk az úttalan utakon.

Szóval feltünik az Ötfa, s a közelében beásott, jól álcázott tüzér üteg. Itt, a Keleti-Bakony Baglyas és Akasztó nevet viselő hegycsúcsai között kiépített tüzelőállásban már órák óta lázas munka folyik: a tatai dandár tüzér katonái készülnek az idei első éleslövészetükre. Bár már csak alig fél óra van hátra a tüzparancsig, még mindig van mit „csinosítani” a tüzelőállásokban. Például az egyik lövegtalpat kell még mélyebbre ásni. Ez az első hallásra könnyünek tünő feladat ezen a területen szinte megvalósíthatatlan. A néhány centis földréteg alatt kemény dolomit és mészkő lapul, amelyen szikrát hány a csákány hegye.

Kopár, sziklás-cserjés-bozótos területnek tünik az egész környék, melyet csak itt-ott dob fel egy-egy zöldellő tölgy, vagy akácfa. Persze ez csak a látszat, mivel a terület a természetvédők számára maga a földi paradicsom. A terület növényvilága rendkívül gazdag, gazdag, száznegyven védett és hat fokozottan védett növényfaj található itt. Közülük is ki lehetne emelni a homoki nőszirmot, az ezüstvirágot és az ezüstös útifüvet. Emellett az állatvilág is értékes, különleges ízeltlábúak és madarak lakják a vidéket, parlagi sasok, kígyászövjek repkednek a magasban. Nem kell sokat keresgélni, már az első sziklarepedésben tojásait költő szürke tollú madárkára bukkan az ember. Nem véletlen, hogy a katonák is annyira figyelnek a környezetük óvására, külön parancs szabályozza tevékenységüket e védett területen.

A lövészet előtti előkészületek lassan véget érnek, mindenki feszülten figyeli a rádióból érkező utasításokat. A felhangzó számsorozatok a laikus számára teljesen érthetetlenek, azonban nekünk bőven elég azt tudnunk, hogy a célterület innen közel hat kilométerre található, s mivel a terepviszonyok miatt nem látszik, a tüzérek ezúttal úgynevezett közvetett irányzással hajtják végre a feladatot. Azaz az innen néhány kilométerre található figyelőből kapják meg a célok koordinátáit, s ezek alapján irányozzák be a hatalmas, D–20-as ágyútarackokat.

– Ha löveg mögé állsz, láthatod, amikor a lövedék – vagy ahogy mi hívjuk, a malac – kirepül a csőből. Akár két másodpercig is követheted a szemeddel, mielőtt eltünik. Csak arra vigyázz, hogy jól fogd be a füled és nyisd ki a szád, nehogy a légnyomástól megsérüljön a dobhártyád – súgja az egyik lövegparancsnok, miközben a kezében tartott sárga zászlóval jelzi: az ágyú irányozva van, várják a töltési és a tüzparancsot.

„Vezérlöveg tölts!” – reccsen meg a rádió, mire az ágyú mellett álló katonák lázas tevékenységbe fognak. Egyikük a szürke színü, százötvenkét milliméteres, „alig” negyvenhárom kilogramm súlyú gránátot helyezi a csőbe, amit társa egy hatalmas töltőfa segítségével tol fel pontosan a helyére. A jelenet megismétlődik, amikor a sárgaréz hüvelybe töltött indítótöltetet is behelyezik az ágyúcsőbe. A lövegparancsnok most piros zászlót emel a magasba, ami azt jelenti, a löveg tüzkész.

„Tüz!” – érkezik az éterből az újabb parancs. A zöldre festett D–20-as elsül, a csőszájfék két oldalán hatalmas lángoszlopok törnek elő, mindent füst borít, az égett lőpor jellegzetes szaga terjeng, és még a föld is megremeg a lábunk alatt. S valóban úgy van, ahogy mondták, a csőből kirepülő malac néhány szempillantásig jól látható, aztán eltünik a szürkéskék égben…

Az események hirtelen felgyorsulnak, már mindhárom löveg tüzel, majd az össztüz után hirtelen ismét csend borul a tájra. Aztán a távolból tompa puffanások hallatszanak: a gránátok elérték a célterületet. Közel fél percet töltöttek a levegőben.

E lőtér sajátossága, hogy a célterületen keresztülmenő, Várpalotát Téssel összekötő főút miatt csak meghatározott időszakokban szabad éles lőgyakorlatot végrehajtani. Azaz a lezárt lőteret időnként „nyitni” kell, hogy a feltorlódott jármüvek átjuthassanak a veszélyes szakaszon. Egy ilyen nyitást kihasználva indulunk mi is a Csörlőházhoz, mivel ott hamarosan a Harci-támogató Zászlóalj egyik páncéltörő ütege, illetve harckocsi szakasza is éles lőfeladatot hajt végre. A tüzérek pedig a közvetlen irányzást gyakorolják.

– Ahogy mi mondani szoktuk, a zászlóalj katonái harcszerü körülmények között teljesítik most a feladatukat. Ez azt jelenti, hogy a lőtéren töltött négy nap során nem verünk tábort és sátrakat, hanem úgynevezett körletben tevékenykedünk. Azaz a katonák a technikai eszközökben, vagy éppen a szabad ég alatt alszanak – mondja tüzszünetet idejét kihasználva Kása István őrnagy, a Harci-támogató Zászlóalj törzsfőnöke, a mai lőgyakorlat vezetője. A főtiszt elmeséli azt is, hogy az alegység kiképzési tervében rögzített foglalkozás elsősorban nem az éles lőfeladatokra fókuszál, hiszen legfontosabb célja a tüzérség érdekében dolgozó felderítő rendszer tevékenységének gyakorlása és az üzemeltetési tapasztalatok összegzése. Az már csak „hab a tortán”, hogy mindezt lőgyakorlattal kombinálják, amely természetesen mindig nagy élmény a katonáknak.

Bár a lőtértorony felől érkező hangjelzés arra figyelmeztet, hogy hamarosan folytatódhat a lőgyakorlat, Kása őrnagy még elmondja: a gyakorlaton csak a zászlóalj töredéke tud részt venni. Hiszen az állomány egy része éppen külszolgálaton van Szarajevóban, mások pedig jelenleg készülnek az EUFOR kontingensbe. Az alegység ugyanis évek óta saját magát váltja Bosznia-Hercegovinában, a legközelebbi, július közepén útnak induló váltóállomány parancsnoka Gulyás Géza alezredes, a zászlóalj első embere lesz. Bár ő természetesen nem tudta kihagyni az alkalmat, hogy megtekintse fiai kiképzését, így a mai napon igazoltan van távol a misszió előtti felkészítés foglalkozásaitól.

Nincs idő folytatni a beszélgetést, hiszen a figyelőépület előtti tüzelőállásokban már felsorakoztak a zászlóalj páncéltörő osztályának technikai eszközei. A BRDM–2 típusú harcjármüvekre épített Konkursz páncéltörő rakéták hatalmas lángcsóvát eregetve hagyják el az indítóállványokat. A célterületre kihelyezett, egykor szebb napokat látott technikai eszközökbe becsapódó rakéták robbanásait még több száz méter távolságból is jól látni.

A tavaszi lőtér átka! A szétrepülő, forró repeszek meggyújtják a tavalyi száraz növényzetet, a méter magas kórók között gyorsan terjed a tüz, amelyet még jobban táplál a reggel óta fújó erős szél. Az előírások szerint ilyenkor azonnal félbe kell szakítani a lövészetet, s meg kell fékezni a lángokat. Az ügyeletes tüzoltó alegység rögvest útnak is indul, majd a helyszínre kiérve jelentik: nagy területen tombol a tüz, muszáj segítséget kérni a várpalotai hivatásos tüzoltóktól is. Persze a lőtérről is minden embert rögtön gépjármüvekre ültetnek, hogy szikracsapókkal, ásókkal felszerelkezve felvegyék a harcot a lángokkal.

A tüzoltás csaknem egy órán keresztül tart, utána azonban folytatódik a lövészet. Igazi különlegesség szemtanúi lehetünk, T–72-esekből álló harckocsi szakasz sorakozik fel a tüzmegnyitás terepszakaszán. Az első lövés történelmi, ezen a lőtéren emberemlékezet óta nem lőttek harckocsik.

Miután a lánctalpasok is lelőtték a számukra kijelölt célokat, ismét felhangzik a „Tüzet szüntess!” szignál. Hosszabb pauza következik, a katonáknak ekkor van idejük elfogyasztaniuk a már reggel kiosztott ebédjüket. A hátizsákokból vagdalthús konzervek, és előre csomagolt, szeletelt kenyér kerül elő. Az előrelátóbbak némi zöldséget, paprikát, uborkát is hoztak magukkal, még otthonról. Van, aki az ágyútalpon ülve, mások a lőállások földsáncának támaszkodva falatozik jóízüen a „páncélos gyíkhúsból”. Aztán a kijelölt dohányzóhelyen még egy szál cigarettára is van idő, majd a lövészet folytatódik. A tervek szerint ma este hatig lőnek, és még csak délután egy óra van…