„A rakétákat jobban kedvelem”

Sándor az Irinyi Laktanyában fogad minket, azon belül is saját irodájában. Eleinte zavarban van, mint mondja, még sohasem adott interjút, és magáról sem igazán szeret beszélni, a szakmájáról viszont annál inkább. Azért én mégiscsak a kezdetekről faggatom, és azt kérdezem tőle, mikor tudatosult benne, hogy a tüzszerész szakmát választja.

„Általános iskola után négy évig jártam Orosházára, a katonai szakközépiskolába - müszaki technikai iskolában végeztem általános müszaki szakon. Robbantásokkal is foglalkoztunk akkoriban és már akkor nagyon megtetszett ez a terület, így kerültem kapcsolatba a honvédséggel, illetve a tüzszerész szakmával. Először Várpalotán szolgáltam, akkoriban ott volt tüzszerész beosztás. Lőtérmentesítőként dolgoztam, aztán átkerültem Debrecenbe, ahol azonban nem végeztem tüzszerész munkát. Innen ismét visszamentem Várpalotára, végül pedig 2005-ben kerültem beosztásba.”

Sándor jelenleg kiképző tüzszerész – testvére, Hadházi Edina szakaszvezető is tüzszerész, ő a felderítő részlegnél szolgál.

„Sokszor meséltem Edinának a munkámról, és mindig látszott rajta, nagyon érdekli, amit mondok. Aztán egyszer csak közölte, szeretné magát kipróbálni, így hamarosan ő is tüzszerésznek állt”, meséli. Hozzáteszi, rokonok soha nem dolgozhatnak együtt. Mint magyarázza: nem vállalhatják a kockázatot, hogy egy családon belül több baleset történjen.

A tüzszerész munkájáról lelkesen mesél. Elárulja, a szakma bizony teljes embert igényel, sokszor éjszakába nyúlóan dolgoznak, így nem sok ideje marad a magánéletre, ezért a legtöbb barátja katona. Haza, a szülői házhoz is csak havonta-kéthavonta látogat el.

A zászlóssal a heti bejelentésekről is beszélgetünk találkozónk során. Mint mondja, minden bejelentést egyformán kell kezelni, és mindet komolyan kell venni. „Általában civilek bukkannak rá különböző, feltételezett robbanótestekre. Sokszor ki lehet ugyan szürni, hogy mely bejelentés komoly, ám minden esetben kimegyünk a helyszínre, hiszen ott bizonyosodik be, hogy valóban bombát találtak-e, vagy csak egy ócska, gyakran felismerhetetlen tárgyat.”

Sándor rögtön el is mesél egy történetet: egy alkalommal kiderült, a civilek cserépkályha darabokra hitték azt, hogy robbanni fog. Egyébként – mint mondja – átlagban évente 2000-2500 bejelentés érkezik, de előfordul, hogy naponta 6-7 bejelentéshez is kihívják a tüzszerészeket. „Tavasszal és ősszel általában sok munkánk van, hiszen általában ilyenkor zajlanak a nagyobb építkezések.”

A zászlós elmondja, számos külföldi továbbképzést is szerveznek a tüzszerészek számára, így például Spanyolországban, Angliában, Németországban. Sándor azonban ezeken nem vesz részt.

„Én hagyományos munkakörben dolgozó tüzszerész vagyok, azaz csak Magyarország területén ténykedem, egyébként pedig nem is mehetnék a sérülésem miatt”, mondja, és karjára mutat: 2006-ban Szolnokon, szolgálatteljesítés közben a zászlós súlyosan megsebesült, mikor egy rosszul hatástalanított gránát felrobbant – a balesetben Kiss Róbert József őrnagy, posztumusz alezredes, a Magyar Honvédség 1. Honvéd Tüzszerész és Hadihajós Ezred kiképzési főnöke elhunyt. Sándor jobb keze is megsérült a robbanás következtében, ám az idő során a zászlós gyorsabban gyógyult, mint ahogyan azt az orvosok jósolták – Sándor újból „hadrendbe állt”.

„Tíz hónapig voltam egészségügyi szabadságon, és miután visszajöttem, a munkatársaim rögtön bedobtak a mélyvízbe. Nem volt időm ijedezni, dolgozni kellett. A kórházban töltött első néhány nap során elgondolkoztam rajta, visszamenjek-e, de a döntésem hamar egyértelmüvé vált saját magam számára is”, teszi hozzá Sándor. „Meg kellett tanulnom bal kézzel dolgozni, és írni – ez utóbbit nehezebb volt, hiszen a jobb agyféltekémnek át kellett állnia az újfajta müködésre, ez kicsit hosszabb folyamatot és sok küzdelmet igényelt.”

Ezt követően a szomszédos tanterembe invitál minket. Míg a hosszú folyosón sétálunk, rákérdezek: jelképez-e valamit a bal alkarján található tetoválás. „Kiss Róbert a Fiumei úti temetőben nyugszik, ott látható egy hatalmas kriptafedő szobor. Annak képét varrattam magamra.”

Megérkezünk a tanterembe, ahol Sándor otthonosan vezet minket gránátról gránátra. „Előfordul sokszor, hogy 1900-as évekbeli lőszereket találunk – többször volt már arra is példa, hogy olyan gránátra bukkanunk, amilyet még nem is láttunk soha azelőtt. A különböző történelmi időszakok gyújtószerkezeteinek felépítését ismerjük, ebből tehát minden esetben ki lehet indulni, és tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá a munkához. Mindenkinek megvan a saját szakterülete, és természetesen sokan fanatikusok szakmájukat illetően: van, aki a tüzérségi lövedékeket szereti, van olyan, aki a bombákat. Én a rakétákat jobban kedvelem.”

Sándor mutat nekünk aknákat, rakétákat, különlegességeket is: az aknáknál nem sokat időzünk, Sándor ugyanis nem szereti őket. Nem bonyolultak, csak egyszerüen nem érdekelnek.” Megtudom, a gránátok ürméret és ország szerint helyezkednek el a teremben. Látunk első és második világháborús gránátokat, és érdekességeket is: az egyik rakétacsaládról például Sándor elmeséli, hogy a Videoton gyár gyártmánya. „A Videoton eredetileg fegyvergyár volt, a televízió pedig melléktermék volt. Azok az alkatrészek, amiket itt látsz, mind megtalálhatóak a régi Videoton televíziókban is”, mondja a zászlós.

Hosszasan időzünk még a tanteremben, sokáig tanulmányozzuk még a PG rakétacsaládot is, aztán szép lassan elbúcsúzunk, Sándort kifelé menet barátnőjéről – Fazekas Judit zászlósról, az egyetlen női tüzszerész járőrparancsnokról – kérdezem:. „Már régóta ismertük egymást a munkánkból kifolyólag. Ritkán beszélünk a munkánkról, kivéve, ha az éves vizsgára készülünk fel közösen, vagy akkor, ha különleges eset történt velünk. Teljesen átlagos, „civil” pár vagyunk.”