Az egyik legvéresebb partraszállás

Ivo Dzsima egy kicsi, mindössze 21 négyzetkilométernyi területü vulkanikus sziget a Csendes-óceánon, 1200 kilométerre délre Tokiótól, melynek a második világháborúban nagy stratégiai jelentősége volt: a japánoknak szükségük volt az itteni rádióállomásra az amerikai légitámadások biztos és gyors előrejelzéséhez, az amerikaiaknak viszont ezen állomás kiiktatása mellett nélkülözhetetlen lett volna egy olyan légikikötő, ahonnan a repülők már elérhetik a szigetország fővárosát. A japán hadvezetés tudta: csupán idő kérdése, hogy mikor indul meg az amerikai támadás Ivo Dzsima ellen, így a sziget mintegy ezer polgári lakosát már 1944-ben evakuálták. A védelem felelőse Kuribajasi Tadamicsi tábornok lett.

Az Ivo Dzsimáért vívott csata a második világháború első japán területen vívott ütközete volt: az amerikai offenzíva több hetes előzetes bombázás után 1945. február 19-én vette kezdetét a tengerészgyalogság három hadosztályának partraszállásával. Az amerikaiak komoly túlerőben voltak, ennek ellenére keserves és véres egy hónap várt rájuk Ivo Dzsimán: a japánok komplex bunker- és barlangrendszereket építettek ki a vastag vulkanikus porréteg borította szigeten, melyeket sem a bombázás, sem a partraszállás tüzérségi előkészítése nem tudott kiiktatni, a lánctalpas kétéltü jármüvek pedig elakadtak a parton, így könnyü célpontot jelentettek a védők számára.

Habár az amerikaiak már február 23-án kitüzték a sávos-csillagos lobogót a sziget legmagasabb pontjára, a 166 méteres Szuribacsi-hegyre, a japánok továbbra is elképesztő dühvel védekeztek a rohamok ellen: Kuribajasi tudta, hogy hosszabb távon nincs esélyük, ám ennek ellenére is megtiltotta katonáinak az öngyilkos rohamokat, és parancsba adta, hogy minden japán katona próbáljon meg legalább tíz amerikaival végezni, mielőtt a halálba menne. E hozzáállás következtében mindkét oldal elképesztő veszteségeket okozott a másiknak: az amerikai erők parancsnoka, Holland Smith tábornok előzetesen mindössze öt napos ostromra számított, de a harcok végül harminchat napon át zajlottak, méghozzá egy szemernyit sem csökkenő intenzitással. A sziget természeti viszonyai nemcsak a támadók dolgát keserítették meg. Mivel Ivo Dzsimán nincs fogyasztható ivóvíz, miután a japánok felélték készleteiket, a katonák esővizet ittak, és számos fertőzést kaptak el. Sokan vesztek oda bunkerásás közben is, amit a sziget meleg földje és kénes kipárolgása is csak nehezített.

Az amerikaiak végül március 26-án foglalták el Ivo Dzsimát, ám számos japán katona még ezután is képes volt nekik további emberveszteségeket és kellemetlenségeket okozni, mivel beásták magukat a bunkerek mélyére, és gerillataktikával támadták az ellenséget. A 22 ezres japán erők vesztesége közelítette a 21 ezret, alig több mint kétszázan estek amerikai fogságba. A 110 ezres partraszálló hadseregből 6821-en vesztek oda a csatában, és közel húszezren szenvedtek sérüléseket. Az Ivo Dzsima-i partraszállásért huszonhét kongresszusi érdemrendet adományoztak a harcokban részt vevő amerikai katonáknak, többet, mint azelőtt bármilyen csatáért.

Emellett az AP fotósa, Joe Rosenthal híres zászlótüzős felvétele alapján készült el az az emlékmü is, mely az Arlingtoni Nemzeti Temetőben áll. Hollywood számos filmben emlékezett meg az amerikai történelem egyik legvéresebb csatájáról, ezek közül a leghíresebbek a John Wayne főszereplésével készített 1949-es Sands Of Iwo Jima és Clint Eastwood 2006-os dupla alkotása, melyek közül A dicsőség zászlaja az amerikaiak, a Levelek Ivo Dzsimáról pedig a japánok szemszögéből mutatja be az eseményeket.

Az amerikai hadsereg egészen 1968-ig állomásozott a szigeten. Ivo Dzsimán jelenleg nem élnek civil lakosok.