Tizenkét éve a NATO-ban

Az 1990-es rendszerváltozás után hatalomra jutott politikai vezetés egyik első teendője az volt, hogy kijelentse: Magyarországnak belátható időn belül csatlakoznia kell a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Nem véletlen, hogy az 1990. május 23-án Antall József vezetésével megalakult kormány külügyminisztere, Jeszenszky Géza külföldi útjai egyike mindjárt  Brüsszelbe, a NATO-központjába vezetett. Ezt a látogatást, amelyre 1990. június 27-én került sor, számítják a hivatalos NATO-magyar kapcsolatok felvételének. Sőt, alig egy hónappal később, július 18-án maga Antall József miniszterelnök is ellátogatott a szövetség központjába.

Eleinte ez a kapcsolat meglehetősen gyenge volt, mindössze néhány, magas szintü látogatásra korlátozódott. 1991. decemberében azonban új dimenzióba került hazánk és a szövetség kapcsolata, hiszen Magyarország – a Varsói Szerződés többi, volt tagállamával együtt – alapító tagja lett az Észak-Atlanti Együttmüködési Tanácsnak (NACC), amelyet a NATO a volt ellenfelekkel való kapcsolatalakítás és biztonságpolitikai kérdésekről szóló rendszeres konzultáció fórumaként hozott létre.

Hazánk és a NATO gyakorlati együttmüködése ezt követően, az 1994 januárjában, Brüsszelben megtartott NATO-csúcstalálkozót követően emelkedett a korábbiaknál is magasabb szintre. Az Észak-Atlanti Szövetség ugyanis ezen a csúcstalálkozón hirdette meg a Partnerség a Békéért (PfP) programját, s hazánk a keretdokumentum aláírásával – amelyek Jeszenszky Géza külügyminiszter látott el kézjegyével – az elsők között, 1994. február 8-án csatlakozott a programhoz.

A PfP-program célja az volt, hogy a NATO és a projekthez csatlakozott országok között elősegítse a nemzeti védelmi tervezés és kiadások átláthatóságát, valamint a fegyveres erők demokratikus ellenőrzését. Ugyancsak célként szerepelt az olyan közös akciókra való képességek kifejlesztése, mint például a békefenntartás, vagy a katasztrófa-elhárítás. Mindemellett a program a védelmi együttmüködés széles körét ölelte fel, beleértve az interoperabilitást és a védelmi reformot is.

Magyarország és az Észak-Atlanti Szövetség kapcsoltainak fejlődésében a következő fontos állomás az volt, amikor 1995 januárjában, nagyköveti vezetéssel létrejött, a NATO brüsszeli központjának területén müködő magyar összekötő iroda. Hasonlóan kiemelkedő szakasza volt a kapcsolatoknak a NATO és Magyarország együttmüködése Bosznia-Hercegovina stabilizációjában. Hazánk a szövetség IFOR/SFOR müveletének 1995 decemberi beindításától, annak 2004-es lezárásáig befogadó nemzeti támogatást nyújtott a müveletben részt vevő NATO-, és PfP-országok kontingenseinek. A szövetségesek – közülük is leginkább az amerikaiak – a taszári magyar katonai bázist használták a boszniai müveleteik logisztikai bázisául. Mindemellett Magyarország saját müszaki kontingensével is részt vett a küldetésben. A horvátországi Okucaniban, a bosznia-hercegovinai határ közelében települő magyar alakulat hat évig végezte munkáját, s több nemzetközi elismerést is kapott.

Országunk hivatalos csatlakozási szándékát Horn Gyula akkori miniszterelnök 1996. január 29-én jelentette be a NATO-nak. Politikai és katonai elemzők szerint, az IFOR/SFOR müveletekben végrehajtott sokoldalú részvételünk és együttmüködésünk jelentős szerepet játszott abban, hogy a NATO, 1997. július 8-án, a Madridban tartott csúcstalálkozón meghívta Magyarországot – Csehországgal és Lengyelországgal egyetemben – a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Néhány hónappal később – szeptember 16-án – Göncz Árpád köztársasági elnök Brüsszelben hivatalos látogatáson találkozott Javier Solanaval, a NATO főtitkárával.

A tárgyalások megkezdését követően került sor a NATO-csatlakozásról szóló népszavazásra, amely a magyar demokrácia harmadik országos népszavazása volt, s melyet 1997. november 16-ára írt ki Göncz Árpád államfő.

„Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét?” – állt az egyetlen kérdés az ügydöntő népszavazás szavazólapján. A voksolásra a szavazásra jogosult magyar állampolgárok 49,24 százaléka ment el, s az „IGEN” szavazatok száma az érvényes szavazatok 85,33 százaléka volt.

A nyugati orientáció mellett állást foglaló népszavazás eredményét az Országgyülés 1998-ban foglalta határozatba. A csatlakozási tárgyalások sikeres lezárását, illetve a tagországokban és a hazánkban sikeresen lebonyolított ratifikációs folyamatot követően Magyarország – Csehországgal és Lengyelországgal együtt, az egykori Varsói Szerződés tagállamai közül elsőkként – 1999. március 12-én lett a NATO teljes jogú tagja.

Martonyi János, akkori magyar külügyminiszter, az Amerikai Egyesült Államokban, a Missouri államban található Independence városában ezen a napon helyezte letétbe hazánk csatlakozási okiratát. A történelmi eseményen Fodor Lajos, a Honvédelmi Minisztérium jelenlegi közigazgatási államtitkára, akkor még mint a tárca helyettes államtitkára vett részt.

Ugyanezen a napon idehaza Tatán, az akkor MH 25. Klapka György Gépesített Lövészdandár névre hallgató katonai alakulatnál tartották meg a csatlakozási ünnepséget, amelyen Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével szinte a teljes magyar politikai vezetés képviseltette magát.

Négy nappal később, március 16-án, a szövetség brüsszeli központjában megrendezett csatlakozási ünnepségen pedig Talpas László ezredes, az akkori MH 32. Budapest Őrezred parancsnokhelyettese húzta fel a Magyar Köztársaság lobogóját

Sajnos a nemzetközi politikai helyzet úgy hozta, hogy Magyarországnak alig néhány nappal csatlakozását követően lehetősége nyílt szövetségesi elkötelezettségének bizonyítására, miután a NATO 1999. március 24-én, a koszovói válság rendezése érdekében elindította Szerbia elleni légi hadmüveletét.

E támadás során Magyarország sokoldalúan támogatta a müveletben részt vevő NATO-erőket. Egyebek mellett azzal, hogy az 1995 óta amerikaiak által használt taszári katonai bázisról is felszállhattak, éles bevetésre induló vadászrepülőgépek. A légitámadások befejeztét követően kezdődött meg a NATO máig tartó KFOR-missziója, amelyben Magyarország a kezdetek óta képviselteti magát.