Az ázsiai térség egyre több államát aggasztja Kína katonapolitikája és töretlen ütemű fegyverkezése, bár a vélemények megoszlanak arról, hogy Peking ezzel mások (elsősorban az Egyesült Államok) katonai jelenlétére reagál, vagy pedig jövőbeni fellépését készíti elő.
Több szomszédos állam az utóbbit feltételezi, rámutatva arra, hogy Kína katonai költségvetése évente kétszámjegyü mértékben növekszik. 2008-ban például a hadseregre költött összeg hivatalosan 60 milliárd dollárt tett ki, és csaknem 18 százalékkal múlta felül az előző évi katonai büdzsét. Szembeszökő a különbség Ázsia másik hatalmához, Indiához képest. Míg utóbbi esetében a katonai kiadások összege évente csak minimális mértékben emelkedik, addig a rivális Kína évről-évre ugrásszerüen több pénzt költ a fegyveres erőkre.
Mivel a Tienanmen téri vérengzés (1989) után az Európai Unió és az Egyesült Államok fegyverembargót vetett ki a népköztársaságra, Kína főleg Oroszországból szerez be viszonylag korszerü fegyvereket. Ugyanakkor sajátnak mondott fejlesztésekkel is igyekszik behozni a modern haditechnika terén a Nyugattal szemben fennálló lemaradását. Jó példa volt erre a „lopakodó” technológiával készült kínai vadászbombázó (J-20) januári próbarepülése. Egyes nyugati szakértők szerint a radarok számára láthatatlan gép lakkbevonatának összetételéhez Peking a Szerbia elleni NATO-légiháború során lelőtt F-117 típusú amerikai bombázó roncsaiból jutott hozzá. A gép maradványaiból orosz és kínai „érdeklődők” 50 márkáért vásároltak darabokat az élelmes falusiaktól.
Kína ősi vetélytársa, Japán - amelynek „kikapcsolásáról” nyílt vita folyik a kínai hadsereg tisztikarában - az utóbbi tíz évben (az inflációt tekintetbe véve) 5 százalékkal mérsékelte katonai kiadásait. Ennek dacára szaklapok rendre Kína és Japán „csöndes fegyverkezési versenyéről” cikkeznek. Tokió elsősorban az észak-koreai fenyegetéssel indokolja fegyverzetének korszerüsítését. A japán védelmi politikát meghatározó irányelvekben viszont egyre nagyobb hangsúlyt kap Kína.
Újabban Tokió már „aggasztónak” minősíti Peking gyors ütemü fegyverkezését, ám a fukusimai katasztrófa óta kérdéses, hogy képes lesz-e érdemi mértékben ellenlépéseket tenni. Ezért könnyen lehet, hogy ez az Egyesült Államokra vár. Washington évtizedek óta a kelet-ázsiai térség hegemón hatalmának tekinti magát, és nyíltan szembeszáll a kínai kihívással. Utóbbi újabban elsősorban a virtuális térben érzékelhető. Washingtonból rendre érkeznek hírek kibertámadásokról, amelyeknek kiindulópontja állítólag Kínában található. Peking ezt felháborodottan cáfolja.
Optimisták szerint az USA ma is képes megvédeni legfontosabb adatbázisait. Pesszimisták viszont a Wikileaksre hivatkoznak és arra, hogy a titkosszolgálatoknak mindig sikerült beszervezniük a „túloldal” egy-egy szakértőjét. A legutóbbi példa Noshir Gowada amerikai mérnök volt: a Northrop Corp. munkatársát, aki a B-2 Stealth bombázó fejlesztésén dolgozott, nemrég 32 év börtönre ítélte egy hawaii bíróság, mert Kínának kémkedett. A kémkedés, koppintás meglehetősen fáradságos (és kockázatos) módja a haditechnika korszerüsítésének. Ezért Peking változatlan vehemenciával szorgalmazza a 22 éve fennálló fegyverszállítási embargó feloldását.
Legutóbb a múlt hónapban követelte ezt a külügyi szóvivő. Csiang Jü (Jiang Yu) arra hivatkozott, hogy az embargó „nincs összhangban a Kína és az EU közötti átfogó stratégiai partnerség elmélyítésének szándékával”. Az Európai Unió fő fegyverexportőrei - elsősorban Francia- és Németország - égnek a vágytól, hogy ismét szállíthassanak a dinamikusan bővülő kínai piacra. Újabban Spanyolország is ilyen húrokat penget. 2010 elején, amikor Madrid volt az EU soros elnöke, a spanyol külügyminiszter arról beszélt, hazája esetleg követné Párizst az embargó megszüntetésének követelésében. A bökkenő csupán az, hogy ehhez a lépéshez konszenzusra van szükség az EU 27 tagállama részéről, ez pedig egyelőre nem áll fenn.
Az Európai Parlamentben legutóbb 2005-ben - a francia elnök és a német kancellár támogatásával - tüzték napirendre a kérdést, ám a képviselők nagy többséggel (431:85 arányban) elutasították az embargó feloldását. Kína katonai stratégiájának alapelve az „aktív védelem”: eszerint az ország nem vív támadó jellegü háborút, ám ha támadás éri, akkor megfelelő ellencsapással képes legyőzni az ellenséget. A korábbi regionális szintről elmozdulva a hadsereg fejlesztésének az a célja, hogy a világ távolabbi pontjain is bevethető legyen.
A 60-as és 70-es években, amikor a Szovjetunió volt Kína fő potenciális ellensége, a szárazföld védelmén volt a hangsúly. A gazdasági reformok beindulása és a Szovjetunió összeomlása óta Peking figyelme egyre inkább az óceánok felé fordul. Ennek jegyében olyan tengeri haderőt akar létrehozni, amely az „informatika korában” is képes lehet a háborús győzelemre. Ezt jelzi a vezérkar júniusi bejelentése, miszerint Kína megkezdi első repülőgép-hordozójának építését. A Nyugat - és főleg Washington - számára alapvető gond a kínai fegyverkezés átláthatatlan volta.
Sok szakértő azt gyanítja, hogy Peking a hivatalosan deklaráltnál háromszor többet költ fegyverkezésre, katonai fejlesztésre. Ez az összeg (a 2008-as hivatalos 60 milliárd dollárból kiindulva) akár 180 milliárd is lehet, ami még így is töredéke az Egyesült Államok katonai költségvetésének (legutóbb mintegy 500 milliárd dollár). Alapvetően kicsi az esély a két állam katonai konfliktusára, hiszen - mint egy német lap rámutatott - kapcsolataik egyre szorosabbak, s Kína részt vesz több ENSZ-békemisszióban. Regionális hatalomként Kína ma nem jelent fenyegetést, ám azt nem lehet tudni, hogy jövendő nagyhatalomként hogyan fog viselkedni.