„Hiszek benne, hogy a tudomány egykor le fogja győzni a gravitációt. Ki fog szabadulni az ember a csillagok felé!” A 16 éves Bay Zoltán debreceni kollégista álma harminc évvel később valóra vált: a tudós és 40 fős csapata megtette az első lépést a csillagokhoz, 1946. február 6-án sikerült radarjelek segítségével megmérniük a Föld–Hold távolságot. Ez a kimagasló tudományos siker a kilencvenes évektől a Rádiótechnikai Csapatok Napja. Az ezrednél szolgáló radarosok február 9-én állománygyűlésen tisztelegtek az elődök nagysága és tenniakarása előtt.
A Rádiótechnikai Csapatok Napja alkalmából tartott a Vezetési zászlóalj rendhagyó zászlóalj állománygyülést, amit megtisztelt jelenlétével az alakulat parancsnoka, Kovács Ferenc ezredes. Az ezredparancsnok és a zászlóalj parancsnoka, Somogyi Péter alezredes köszöntötte a zászlóalj állományát a speciális, mással nem pótolható szakterület, a radarszakma ünnepén.
Ujszegi Balázs százados, a Radarszázad parancsnoka felolvasta Hende Csaba, Magyarország honvédelmi miniszterének és Dr. Benkő Tibor vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnökének, köszöntő levelét. Az elöljárók levelükben elismerésüket fejezték ki a rádiótechnikai szakterületen szolgálatot teljesítő állománynak, méltatták szakmai felkészültségüket, hivatástudatukat: „Ezen a jeles napon egyszerre emlékezünk az Önök elődeire, akik nagyszerü teljesítményükkel szolgálták hazánkat, egyszerre ünnepeljük az Önök nagyszerü közösségének elkötelezett munkáját, s egyszerre tekintünk a jövő feladatai és kihívásai elé. Önökre a jövőben is rendkívül komoly feladatok hárulnak a honvédelem rendszerében és a szövetségeseinkkel történő együttmüködésben. Mindennapi munkájuk mellett lépést kell tartaniuk a technika fejlődésével.”
Csatlakozván az elöljárókhoz, a zászlóaljparancsnok is megköszönte a zászlóalj, mindenek előtt a Radarszázad állományának áldozatos, sokrétü munkáját, kiemelte más feladatokban történő aktív részvételét, missziós szerepvállalását is, hiszen 2012. óta az MH EUFOR Kontingens 10., 12. és 14. váltásaiban a zászlóaljtól feladatot ellátók javarészt a Radarszázadból kerültek ki. Beszédében kihangsúlyozta, hogy az ezrednek szüksége van radarokra és az azokat üzemeltető jól felkészült kezelőszemélyzetre, azaz Radarszázadra, még ha a klasszikus Rádiótechnikai Csapatoktól eltérően nem is szolgáltatnak folyamatosan légihelyzetképet az elöljáró harcálláspontnak. A légvédelmi rakétaalegységek csak ezen mobil lokátorállomások segítségével kapnak saját felderítésből származó távolfelderítő és magassági adatokat.
Somogyi alezredes felelevenítette, hogyan jutott el az „álmodó” Bay Zoltán a békés megyei Gyulaváriból a Holdig, milyen módon mérték meg a háborútól sújtott Magyarországon 1946-ban a Föld-Hold távolságát.
Bay Zoltán 1945. október 30-án előadást tartott a háború alatti hazai mikrohullámú kísérletekről. Előadásának bevezetőjében ezt mondta: „A rádió-mikrohullámok terén az elektrotechnika megkoronázta eddigi eredményeit azzal, hogy a mikrohullámokat egyrészt a hírközlés céljára birtokába vette, másrészt a mikrohullámokat helymeghatározásra és távolságmérésre – sötétben, ködben, felhőkön keresztül – alkalmazta. Az Európában „rádiólokátor”, Amerikában pedig „radar” (Radio Detection and Ranging) néven ismert katonai berendezések az emberi szellem legkiválóbb alkotásai közé tartoznak.”
A mikrohullámokkal kapcsolatos kutatások az 1938-1939-es évekre nyúlnak vissza. A második világháborúban – a titoktartás fátyla alatt – az egymással szemben álló ellenfelek mindegyike erőteljes kutatást folytatott a mikrohullámú technikában. Kezdetben a németek technikai előnye és felkészültsége hadászati fölényt és sikereket hozott, mígnem az angolszász haderő éppen a radar berendezéseik korszerübb volta következtében is, megfordította a háború kimenetelét.
A második világháború alatt hazánkban is fontos szerepet kapott a mikrohullámú és lokátor technika. A Honvédelmi Minisztérium előtt már 1942-ben világossá vált ennek az új technikának a fontossága a csapatok közötti összeköttetés és a felderítést szolgáló támadó–védelmi szempontok miatt. A honvédelmi miniszter Bay Zoltánban látta egy eredményes katonai kutatás sikeres megvalósítóját, aki azzal a gondolattal vállalta el a megbízást, hogyha már haditechnikai munkát kell végeznie, akkor legalább Budapest légvédelmére szolgáló fegyvereket kelljen fejlesztenie. A Haditechnikai Intézet egyetértésével létesült a 40 fős „Bay-csoport ”.
A kutatás-fejlesztési munkákat a Tungsram Kutatólaboratóriumában végezték, ahol a kidolgozott új elektroncsöveket is legyártották. A mikrohullámú és lokátor-berendezés Standard Rt-t jelölte ki a minisztérium. 1943 nyarán már elvégezték az első sikeres kísérletet és lokátorukkal már a Duna felett szálló repülőgépet tudtak követni. Tekintettel a feladatokhoz szükséges új elektroncsövekre, a fejlesztésre fordított fél év rekordnak számított. Olyan földi telepítésü lokátorra volt szükség, amely néhány száz kilométerről képes észlelni és jelezni az ellenséges repülőgépeket és repülési irányukat. Továbbá szükségesnek látszott egy néhányszor tíz km hatósugarú légvédelmi lőelemképző lokátor.
A SAS fedőnevü távolfelderítő lokátor nemzetközi szintünek bizonyult és a háború végéig a honvédség üzemszerüen alkalmazta. Az elkészült 2 db lokátor Sáriban és Dunapentelén került felállításra, a háború alatt nyomuk veszett.
A lőelemképző BORBÁLA lokátor nagy pontossággal volt képes a magassági szöget és a céltárgy távolságot bemérni, viszonylag egyszerü kezelhetőség és mobilitás mellett. Úgy tervezték, hogy egy 40 mm ürméretü gépágyú futómüvére szerelik fel. Maga a berendezés első prototípusa a Kutató tetejére volt felállítva és az első sikeres ellenőrzésére 1943. április 23-án került sor. Ekkor a honvédség egyik gépe a Duna vonalán repült több alkalommal Vácig és vissza. A 3 m átmérőjü parabolaantennát rézlemezből egy újpesti lakatos kalapálta ki. A kísérleti Borbála lokátort 1944 nyarán a bombázások miatt kitelepítették, majd vissza. A dokumentációk alapján a Standard Rt-nél 4 db BORBÁLA lokátor gyártására került volna sor, azonban a háború végéig egyetlen berendezést állítottak fel a János-hegyen, ahonnan azt rövidesen Sáriba telepítették át.
A Borbála-kísérletek eredményei alapján, 1944-ben határozta el Bay Zoltán, hogy a Holdra irányított sugárnyaláb visszaérkezését detektálni lehetne, amelynek eredményessége jelentős tudományos sikert jelentene. A Hold „meglokátorozásához” végzett számítások nem adtak biztató eredményt, mivel a visszaérkező jel a kibocsátott jelnél nagyságrendekkel lesz kisebb, így a hasznos jel elvész a zajban. Bay Zoltán javaslatára alkalmazták a – világon először – a jelismétlés és jelösszegezést. A Borbála kísérleti berendezéssel azonban – a bombázások és az áramkimaradások miatt, – nem lehetett sikeres mérést végezni. 1945 nagypénteken elkezdődött a Tungsram leszerelése, a szovjet hadsereg nemcsak a gyártóeszközöket, hanem a Borbála kísérleti berendezést és alkatrészeit, dokumentációit is hadizsákmányként elhurcolta. Az ostrom után 1945 elején a katonai lokátor-fejlesztés már nem volt téma, ezért Bay Zoltán a gyár újjáépítése és a termelés megindítása közben egy új Holdradar-készülék tervezését és megépítését határozta el. Antenna hiányában, az Izzó Kutatóban megépítettek egy 8x5 m nagyságú, síkfelületü vaskeretet, amelyre 36 dipól antennát szereltek. A méréseket a nagy nappali elektromos zaj miatt csak éjszaka lehetett végezni. Az első sikeres kísérletre 1946. február 6-ának éjjelén került sor. Bay Zoltán ekkor sajtóértekezleten jelentette be a világsikeres eredményeket. A kutatóknak – az akkori szükös körülményeknek megfelelően – néhány kilogramm krumpli, liszt és bab volt a sikereik honoráriuma.
Ezzel egyidőben Amerikában is folytak kutatások ebben a témában, de a feltételek között óriási volt a különbség. Míg Magyarországon a háború miatt sem pénz, sem a kutatásokhoz alkalmas hely, laboratórium nem állt rendelkezésre, addig Amerikában 118 millió dollár volt elkülönítve ugyanezen cél elérésére. Amerikában John DeWitt ezredes vezetésével egy hasonló kísérlet 1946. január 10-én, egy hónappal a magyar kutatók előtt sikerrel zárult. A Bay Zoltán vezette csapat azonban a háborútól feldúlt ország korlátozott erőforrásait és a kevésbé modern eszközöket találékonysággal pótolta, így talán nem túlzás azt állítani, – még ha nem is a világon elsőként – az igazi siker az övék volt. Korszakalkotó elgondolása a mai radarberendezések alapmüködésében, valamint a radarcsillagászat alapjainak megszületésében köszön vissza.
A történelmi visszatekintést követően az ezred parancsnoka és a zászlóaljparancsnok gratulált Hajnal István őrnagynak, a zászlóalj szolgálatvezető mérnökének, valamint Imre Gábor főtörzsőrmesternek, a Radarszázad beosztott altisztének, akiknek az 54. Veszprém Radarezrednél február 6-án megrendezett központi ünnepségen az Összhaderőnemi Parancsnokság parancsnoka beosztásaikban huzamos időn át végzett kiemelkedő munkájuk, szakterületükön végzett eredményes tevékenységük elismeréseként emléktárgyat, illetve emléklapot adományozott. Ezt követően a zászlóaljparancsnok oklevelet adott át a Radarszázad vezetése során huzamos időn át végzett kitartó és áldozatos munkája elismeréseként Ujszegi Balázs századosnak, a Radarszázad, századparancsnokának, továbbá beosztásában, feladataiban huzamos időn át végzett kiemelkedő munkája, valamint pozitív hozzáállása elismeréseként Gyöngyösi Tamás Gergő őrmesternek a Radarszázad, 2. SZT-68U lokátorállomás, főkezelőjének.
Kovács Ferenc ezredes méltatta az elődök találékonyságát, melyet példaként állított a jelenkor radarosai elé. Habár a körülmények közel sem olyan mostohák, mint a háborút követően eleinknek, de manapság is számos más kihívással kell szembenéznie a radarosoknak. Kiemelte, hogy a Vezetési zászlóalj alegységei, a Radarszázad és a Tüzelosztó központ század helye, szerepe a vezetés rendszerében elengedhetetlen, hiszen a légicélok követéséhez, megsemmisítéséhez szükséges információ a vezetési rendszer ezen szintjéről érkezik a tüzalegységekhez. Végezetül megköszönte a személyi állomány eddigi helytállását, munkáját és sok sikert, katonaszerencsét, jó egészséget és erőt kívánt a zászlóalj, illetve az ezred előtt álló ezévi embertpróbáló feladatokhoz.