Tíz nagyszabású fegyver, amit soha nem sikerült bevetni

Leonardo da Vinci „harckocsija” 

Már az ókorban is használtak harci szekerekre erősített sarlószerü kardokat, az így felszerelt szekerek pedig gyakorlatilag fünyíróként vágtak rendet az ellenség sorai között. Ezt fejlesztette tovább Leonardo, aki a szerkezethez egy olyan fogaskerekes irányítómüvet tervezett, amivel a kocsihajtók jobban tudták mozgatni a pengéket. A cél az volt, hogy a szerkezettel minél könnyebben lehessen lemetszeni az ellenséges csapatok végtagjait. 

Gőzágyút is tervezett Leonardo

Leonardo da Vinci meglepő tüzerejü gőzágyút is tervezett 1480 környékén. A szeneskazán és ágyú kombinációjaként felfogható fegyver nagy erővel kiáramló gőz segítségével lőtte ki a golyót. A gőzágyúnak a tervrajzok alapján harminchárom csöve lett volna három sorban elrendezve, amelyekkel felváltva lehetett tüzelni. A fegyvernek nemcsak mozgatható irányzéka volt, hanem gyorstüzelésre is képes lett volna, így a szerkezetet gyakorlatilag a Katyusa elődjének is tekinthetjük. Az ágyúcsöveket legyező alakra szétnyitva meglepően hatékony fegyvert lehetett készíteni közeledő csapatok ellen, valamint kerekeken mozgatva szállítása is könnyü volt. 

Füstbe ment tervek Anglia megszállására 

A napóleoni háborúk korában sokan foglalkoztak a léggömbök katonai felhasználásával. Volt, aki a léggömbök mozgatását vitorlával/evezővel próbálta megoldani - kevés sikerrel, volt olyan is aki egész repülőszigetet képzet el, amelyet több egymás mögé helyezett hidrogénballon emelt volna a levegőbe, és egy, gőzgéppel hajtott propeller mozgatott volna. Ekkoriban egy merész teoretikus hármas támadást képzelt el Anglia ellen. Miközben a haditengerészet egy hagyományos partraszállást hajt végre Dovernél, a szárazföldi haderők az előzőleg kiásott, csatorna alatti alagúton vonulnak fel, és harmadikként a léghajós deszant is támad egy csomó léggömbbel, amint kedvező a szél. 

Megtervezte, de megépíteni már nem tudta az első railgun-t 

Az elektromágneses ágyú ötlete koránt sem újdonság, egy francia feltaláló, Louis Octave Fauchon-Villeplee már 1918-ban lefektette az elméleti alapokat, majd 1919. április 1-jén levédette a szabadalmat, amit 1922. július 4-én be is jegyeztek. Fauchon-Villeplee tervein két párhuzamos gyüjtősín szerepelt, amiket mágneses mező vett körül, és egy lövedék kötötte össze őket. Amikor a gyüjtősíneket feszültség alá helyezték, az energia feltöltötte a síneket és a lövedéket, ami ennek hatására kirepült a fegyver csövéből. A korát meghaladó fegyver csak napjainkban került le a tervezőasztalról.

Hangágyúval vadásztak volna a bombázókötelékekre 

A hangágyú abból az ötletből eredt, hogy bizonyos frekvenciájú és intenzitású hanghullámok képesek kárt tenni mind a repülőgépekben és/vagy annak személyzetében. A furcsa szerkezetben metánt és levegőt égettek, az ezzel előidézett robbanásokat ezután hangtükrök segítségével irányították. Mivel a robbanások rövid időközönként követték egymást, ezért a hangjukat sikerült nagyfrekvenciájú hullámokká alakítani. A furcsa ágyú ötlete a második világháború alatt merült fel egy német tudós, dr. Zippenmayer fejében, ám a konstrukció hiányosságaiból adódóan képtelen lett volna a hanghullámokat nagy magasságba feljuttatni, így törölték a projektet. 

Kétségbeesett ötlet volt, nem is müködött a német szélágyú 

A szélágyú ötletével szintén dr. Zippenmayer jelentkezett Hitlernél a második világháború utolsó évében. Akkoriban a kétségbeesett OKH (Oberkommando des Heeres: a német szárazföldi haderő főparancsnoksága) már szinte válogatás nélkül finanszírozott minden olyan programot, ami az adott helyzetben akár minimális sikerrel kecsegtetett, így a szélágyú is zöld utat kapott. A dr. Zippenmayer vezette csoport koncepciója a szélcsatornákban végzett áramlástani kísérletek adataira épült, amelyek során bebizonyosodott, hogy egy erős forgószél hatására a repülőgépek szerkezete komoly károsodást is szenvedhet, irányíthatatlanná teheti, sőt megrongálhatja vagy jobb esetben össze is törheti a gépek vázát. A csoport javaslatának a lényege az volt, hogy a robbantás segítségével zárt tüztérben előidézett, különlegesen kiképzett fúvókákon keresztül a levegőbe juttatott légáramlat képes lesz komolyabb pusztítást véghezvinni. 

Termikus energiával pusztított volna a náci Németország 

A második világháborús német hadvezetés komoly érdeklődést mutatott a hagyományos robbanóanyagok helyett termikus energiával romboló fegyver iránt, amely a mai neutronbombához hasonlóan „tiszta”, tehát kizárólag az élő szervezetekre hatást gyakorló, az ellenséges haditechnikát, az épületeket, a harci eszközöket és a jármüveket egyáltalán nem károsító fegyverek egyik korai változata lehetett. A mérnökök javaslatának lényege abból állt, hogy az addigi, robbanás segítségével nagy mennyiségü hőt termelő és azzal pusztító bombák helyett egy olyan fegyvert fejlesszenek ki, amely becsapódáskor különböző kémiai reakciók által képes a hőt elvonni a környezetéből, így valamennyi élő szervezetet megfagyasztja. Bár egyes jelentésekben említés esik a termikus energiával pusztító fegyverről, sem vázlatok, sem tervek, sem prototípus nem került elő. 

Szénnel akarták üzemeltetni a németek csupaszárny villámbombázóját 

A tervek alapján meglehetősen szokatlan tüzelőanyaggal, szénnel müködött volna dr. Alexander Lippisch csupaszárny felépítésü gyorsbombázója, a P.13, amelyet az alternatív erőforrás mellett egy rakétamotorral is fel akart szerelni. A repülőgép modellje, amelyet a szokatlan sárkányszerkezet tesztelésére építettek, a próbákon remek teljesítményt nyújtott, és a furcsa konstrukció ellenére sem jelentkeztek avionikai problémák. A P.13-at, ha valaha is megépült volna, két darab MK103 típusú gépágyúval látták volna el, és maximális sebessége a mérnökök tervei szerint elérte volna az 1650 kilométer/órát. A P.13 azonban sosem készült el, mivel Lippisch félbehagyta a projektet. 

A Föld körül keringett volna támadás előtt a nukleáris meghajtású repülőgép 

Az Egyesült Államokban a szovjet rakéták fenyegetése miatt egy olyan fegyvert álmodtak meg, mely gyakorlatilag korlátlan hatótávolsága révén az egész Szovjetunió területén bevethető lett volna. A fegyver tervezői szerint már önmagában a hatalmas lökéshullámával alkalmas lehetett volna az alatta tartózkodó emberek megölésére, azonban a jóformán fedetlen reaktorából kiáramló gamma- és neutronsugárzás, továbbá a beszívott, majd a hajtómüvéből kirepülő radioaktív por még pusztítóbbá tehette volna a szerkezetet. A mindent elpusztító fegyver leglényegesebb eleme egy nukleáris torlósugárhajtómü volt, amely a projekt vesztét is okozta, mivel a bevetés során a szövetséges országokat is szennyezte volna. 

Tervben volt az atommeghajtású ürhajó 

1950-ben merült fel először az atomenergiával hajtott ürhajók gondolata. Az Orion Projekt volt az Egyesült Államok egyik legveszélyesebb és legelrugaszkodottabb állami beruházása. Terv szerint ugyanis nem hagyományos rakéta segítségével szállt volna fel az ürhajó, hanem felbocsájtás közben apró atombombákat robbantottak volna fel a felhőkarcoló méretü hajó mögött, ezzel biztosítva a kellő kezdősebességet. Az Orion ürhajó óriási tolóerővel és egyúttal halálos radioaktív dózissal rendelkezett volna.