Száz éve készült el az első működőképes harckocsi

A harci jármüvek gépesítésének gondolata már a középkorban megfogant, ám hiányoztak hozzá a technikai feltételek, a legtöbb kísérlet eredménytelennek bizonyult. Miután azonban feltalálták a belsőégésü motort, majd a lánctalpat, elhárultak az akadályok a fejlesztők útjából: egy évszázaddal ezelőtt nagyjából párhuzamosan indultak meg a fejlesztések az európai nagyhatalmaknál. A cél hármas jellegü volt: a támadó funkció mellett ezek a gépek egyszerre szolgálták a legénység védelmét, illetve könnyen le lehetett küzdeni velük olyan akadályokat is, amiket gyalogosan vagy lóval jóval bajosabb lett volna, főleg az ellenséges csapatok kereszttüzében.

Mindez persze nem jelentette azt, hogy a kísérletek sikeresek lettek volna, gyakorlatilag az összes érintett országban akadtak csúfosan félresikerült próbálkozások. Ilyen volt például az orosz Cár-harckocsi, amelyet két gigantikus biciklikerékkel kívántak hajtani – ám megfelelő erejü motort azonban már nem tudtak gyártani hozzá. Más típusok csak azért nem jutottak el a sorozatgyártásig, mert túl későn készültek el – ilyen volt például az olasz Fiat 2000, kora egyik legmodernebb harckocsija, amelynek még a futómüvét is önálló páncélzat védelmezte. Így aztán az első müködőképes harckocsi elkészítésével a britek dicsekedhettek: ez volt a Little Willie.

Az angolok gyakorlatilag az első világháború kirobbanásakor azonnal gőzerővel kezdték meg a munkát a páncélozott harcjármüveken a védelmi tárca irányítása mellett és alárendeltségében müködő landship („szárazföldi hajó”) bizottság égisze alatt. Az első kísérletek távolról sem voltak sikeresek: a kezdetleges eszközökkel nem lehetett hatékonyan manőverezni a nyugati front dimbes-dombos csatamezőin. A konstruktőrök ezután más megközelítéssel kezdtek el dolgozni, és az amerikai Holt és Bullock traktorokból indultak ki – ezeket a brit haderő különböző nehéz tárgyak, például lövegek vontatására alkalmazta, viszont ebben a formában természetesen nem lettek volna alkalmasak az önálló bevetésre, így alaposan át kellett őket alakítani és fazonírozni. Némi mutáció és pár félresikerült, hamvába holt kísérlet után ebből lett végül a Little Willie, amely William Foster manufaktúrájában készült el.

Maga a harckocsi 16,5 tonnát nyomott, 2,9 méter széles, 3,1 méter magas és hátsó kerekeivel együtt több mint 8 méter hosszú volt. Alkotói szándéka szerint nagy teherbírású, kiváló terepjáró képességgel rendelkező gépezet lett volna, amely egy másfél méteres árkon lazán át tudott volna kelni, méghozzá az eredetileg tervezett tíz fő helyett mindössze négyes legénységgel. Viszont az első elkészült, járóképes darab nem éppen jó alkalmazhatóságát bizonyította első bemutatóján, 1915. szeptember 19-én, ugyanis néhány méter megtétele után elveszítette egyik lánctalpát, majd miután ezt megjavították, a másik lánctalp megadta magát, és elszakadt. Ezeket a hibákat sajnos később sem sikerült kijavítani ennél a típusnál, emellett pedig a Little Willie lejtőmászó képességei is alulmúlták a tervezettet – viszont arra ez a kísérleti modell is jó volt, hogy a hadvezetés belássa: az új eszközben van fantázia.

Ennek jegyében a Big Willie – vagy Mother – nevü második prototípus már számos tekintetben jobban sikerült, és végül ebből fejlesztették ki a világtörténelem első olyan harckocsiját, amelyet már tényleg élesben, a harctéren is bevetettek, első ízben 1916 szeptemberében, a somme-i csatában.