2024. 11. 06. szerda
Lénárd
: 409 Ft   : 376 Ft Benzin: 625 Ft/l   Dízel: 687 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

B-59 – Ha betelik a pohár

B-59 – Ha betelik a pohár
Nemes Ferenc  |  2019. 09. 12., 12:59

1962 októberében, az emberiség mindössze egy apró lépésnyire került attól, hogy a hidegháború forróvá váljon. Nagyon forróvá. A kubai rakétaválság legkritikusabb napjaiban, a Sargasso-tenger mélyén olyasvalami történt, amely Kennedy és Hruscsov diplomáciai síkon vívott párviadalától függetlenül egymagában is kirobbanthatta volna a 3. világháborút.

Vörös folt a karibi kékben

Kuba a 16. század elejétől kezdve Spanyolország gyarmata volt. A 19. század második felétől többször is fellángolt ugyan az elszakadás vágya, de ezeket a felkeléseket rendre vérbefojtották és a sziget csak az 1898 – ban kirobbant spanyol – amerikai háború nyomán válhatott függetlenné. Ez azonban csak névleges volt, mert Kuba a békeszerződéshez csatol Platt Nyilatkozat értelmében a győztes Egyesült Államok „védnöksége” alá került. A szomszédos nagyhatalom – persze elvileg, szigorúan csak a politikai stabilitás érdekében - beleszólhatott pénzügyeibe, külügyeibe és a belügyeibe is. 1934 – ben aztán papíron ugyan megszűnt ez a politikai függőség, de a gyenge és korrupt kormányok tehetetlensége nyomán Kuba termőföldjeinek, ültetvényeinek és gyárainak legnagyobb része amerikai nagyvállalatok és magánszemélyek tulajdonába, vagy azok érdekeltségébe kerültek és a legfőbb kiviteli cikk, a cukor legfőbb felvásárlója is az USA maradt. Miután pedig az Egyesült Államokban 1920 januárjában bevezették a szesztilalmat, a szigetország - amelyre ez természetesen nem vonatkozott - az amerikai gazdagok „játszótere” lett, így virágzott a prostitúció, az alkohol és a szerencsejátékbiznisz, hatalmas hasznot hajtva a lábát ekkorra Kubában is megvető maffiának.

A gazdasági világválság és emiatt cukor árának drasztikus visszaesése azonban magával hozta a politikai káoszt, majd az 1933 – as katonai puccs után a Kuba erős emberévé vált, írnok altisztből tábornokká avanzsált Fulgencio Batistát, aki előbb vezérkari főnök, majd 1940 – ben a választások nyomán köztársasági elnök lett. Négy évvel később sikerült újraválasztatnia magát, miután azonban 1948 – ban ez nem jött össze neki, kihasználva a helyébe lépő új kormányzat tehetetlenségét, 1952 – ben vértelen puccsot végrehajtva az ország diktátora lett. Természetesen ez és az amerikai függőség nem mindenkinek volt ínyére.

Az erkölcsi megtisztulást és a nemzeti önbecsülés visszaállítását zászlajára tűző Movimiento mozgalom titokban kiképzett, rosszul felszerelt fegyveresei 1953. július 26 – án a santiagoi karnevált kihasználva megrohanták a Moncada lakatanyát, Kuba egyik legfontosabb katonai objektumát, de a kormánycsapatok leverték őket. A felkelők nagyrésze elesett, az elfogottak többségét pedig némi módszeres kínzás után a dühös katonák kivégezték. Az életben maradtakat, köztük egy a társadalom felső köreiből származó radikális fiatal jogászt, bizonyos Fidel Castrot és kommunista szimpatizáns öccsét, Rault, akik a főkolomposok közé tartoztak, 15 év börtönre ítélték. Két év után amnesztiával szabadultak és Mexikóba mentek, ahonnan a Granma (Nagymama) nevű motoroshajón 81 társukkal, köztük egy Ernesto Guevara nevű fiatal argentin orvossal - aki aztán Che Guevera néven vált híressé - tértek vissza. 1956. december 2 – án végrehajtott partraszállásuk után a 82 fős csoportot Batista csapatai rövid idő alatt szétverték és a Castro fivérek megmaradt társaikkal a hegyekbe menekülve gerillaháborúba kezdtek, de kezdetben nem sok sikerrel. Mivel azonban Batista és rendszere egyre népszerűtlenebbé vált, mind többen csatlakoztak hozzájuk, így a mérsékelt ellenzékiek és a kommunisták is. A tábornok-elnök rendszerének az adta meg a kegyelemdöfést, amikor az USA kormánya is kihátrált mögüle (a sajtó és a közvélemény nyomására), sőt Castroékat kezdte támogatni, még fegyverekkel is, így végül 1958 végén Batista túlerőben lévő, de teljesen demoralizálódott hadserege megadta magát és ő maga 1959. január 1 – én a Dominikai Köztársaságba menekült. A szakállasok pedig, ahogy Castrot és társait dús arcszőrzetükről elnevezték, a gerillahadsereg élén puskalövés nélkül bevonultak Havannába és átvették a hatalmat.

Fidel Castro sajtótájékoztatót tart 1959 – es washingtoni látogatásán, szokása szerint egyenruhában

Castro 1959 februárjában miniszterelnök lett (államfő formálisan csak 1976 – tól lett, de akkor aztán egészen 2008 – as visszavonulásáig) és ebben a minőségében először az USA - ban tett látogatást. A kommunista hatalomátvételtől tartó amerikai kormányt ekkor még igyekezett megnyugtatni, hogy ő és társai nem kommunisták, de az eközben odahaza zajló események ennek éppen az ellenkezőjét mutatták. (Castro ideológiai elköteleződése mindig is kellőképpen képlékeny volt, gondoljunk csak Svájcban rejtegetett sok millió dolláros vagyonára...) Kubában ugyanis megkezdődtek a politikai tisztogatások, bebörtönzések és kivégzések, amelyekben alvezérei, a La Cabana börtönerőd parancsnokává megtett Che Guevara és a védelmi miniszterré avanzsált Raul Castro játszotta a főszerepet. Ezek után nem véletlen, hogy aki tudott, menekült a szigetországból és a közeli Floridát hamarosan ellepték a kubai emigránsok, akik nem kértek a szakállasok uralmából.

1959 májusában megkezdődtek az államosítások, előbb csak a nagyobb, de hamarosan a kisebb üzemek és földterületek, ültetvények is sorra kerültek. Amikor aztán a következő év augusztusában minden külföldi, - elsősorban amerikai – tulajdont is kisajátítottak, az USA előbb megszakította a diplomáciai kapcsolatokat és zárolta a kubai állam amerikai számláit, majd szigorú gazdasági embargót vezetett be, a fő bevételt jelentő cukorexport is elakadt. Az eseményeket árgus szemekkel figyelő, ugrásra kész Szovjetunió természetesen azonnal felajánlotta segítségét, a szorult helyzetbe került karibi országnak, evvel pedig Castróék Moszkva lekötelezettjévé váltak. Az USA és Kuba akkor váltak azonban végképp halálos ellenségekké, amikor 1961 áprilisában egy a CIA által kiképzett, főleg emigránsokból, valamint zsoldosokból összeverbuvált mintegy 1500 fős csapat szállt partra a Havannától kb. 165 kilométerre, délkeletre fekvő Disznó-öbölben. A Mongúz Akciónak elkeresztelt vállalkozás csúfos kudarcba fulladt, főleg azért, mert a januárban hivatalba lépett új amerikai elnök, John Fitzgerald Kennedy, aki elődjétől, Eisenhowertől megörökölte a kubai problémát, nem biztosított katonai támogatást a partraszállóknak, mert az nyílt agressziónak minősült volna, ráadásul a CIA és az emigránsok várakozásaival ellentétben sem az új rendszer nem omlott össze, sem a lakosság nem állt melléjük. A történtek súlyosan aláásták a castroellenes hírforrások hitelességét is, hiszen kiderült, hogy semmi sem úgy van, ahogy azok állították. A történtek után nemsokkal, május 1 – én Castro egyik többórás beszédében (fénykorában akár 15 – 16 órás szónoklatokat is tartott…) bejelentette a szocializmus eszméjéhez való csatlakozást és ezzel Kuba a Szovjetunió előretolt hadállása lett az USA közvetlen közelében.

Rakéták Kubába

A szovjetek az 1957. október 4 – én földkörüli pályára állított Szputnyik 1 – el, alaposan ráijesztettek az Egyesült Államokra. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezek után Amerikát már nem védi meg a két óceán egy esetleges közvetlen ellenséges támadástól és a keleti óriásnak már megvannak az eszközei arra, hogy atomtölteteket zúdítson rá, anélkül, hogy érdemben védekezni tudnának azok ellen. A valóság persze ennél sokkal árnyaltabb volt. A Szovjetuniónak az ötvenes évek végén valójában még roppant kevés, az USA területét közvetlenül elérni képes, interkontinentális rakétája volt és azok is számos műszaki és konstrukciós problémával küzdöttek, de a Vörös Téren tartott díszszemléken felvonultatva kellőképpen ijesztően néztek ki. A szovjet hadsereg sokkal jobban állt a kis és közepes hatótávolságú rakétafegyverek terén, ezekkel azonban legfeljebb az USA nyugat-európai szövetségeseit veszélyeztethették érdemben. Mindenesetre Nyikita Hruscsov pártfőtitkár nem akarta megingatni az amerikaiakat abbéli hitükben, hogy a Szovjetunió jelentős előnyre tett szert a fegyverkezési versenyben, sőt ravasz ember lévén, hangzatos nyilatkozataival, méginkább ezt sugallta feléjük.

A nyomasztó szovjet fenyegetés ellensúlyozására, még Dwight Eisenhower elnöksége idején megkezdődött az egyébként nem túlságosan jól sikerült konstrukcióknak számító, PGM-17 Thor és a PGM-19 Jupiter, közepes hatótávolságú rakéták Európába szállítása. Előbbieket Nagy–Britannia területére, utóbbiakat pedig előbb csak Olaszországban, majd az 1959 októberében megkötött államközi egyezmény értelmében Törökországba, Izmir közelébe is telepítették. Szovjet szempontból a török területen állomásoztatott rakéták voltak az igazán veszélyesek, hiszen annak ellenére, hogy a Jupiter nem volt már igazán korszerű, 2400 kilométeres hatótávolsága révén, már közvetlenül elérhette a Szovjetunió területét egy 1,44, vagy egy 3,75 megatonnás hatóerejű nukleáris robbanófejet hordozva. Moszkvának lépnie kellett a megbomlott erőegyensúly visszaállítása érdekében, ehhez pedig kapóra jött az USA tőszomszédságában fekvő újdonsült szövetségesük Fidel Castro Kubája és az új amerikai elnök, akit az 1961 júniusában, kevesebb mint fél évvel annak beiktatása után tartott bécsi csúcstalálkozójuk nyomán, tapasztalatlansága miatt „könnyen kezelhetőnek” vélt.

PGM-19 Jupiter típusú rakéta, a szerelési munkálatok idejére, a rakétatestre hajtott védőlemezekkel, vagy ahogy nevezték őket, a szirmokkal

Nyikita Szergejevics kész tények elé akarta állítani az amerikaiakat, ezért a közepes hatótávolságú rakétákat és a többi atomfegyvert a legnagyobb titokban kellett Kubába eljuttatni. 1962 elején szovjet mezőgazdasági delegáció utazott Havannába, azon a címen hogy egy nagyszabású, mezőgazdasági segélyprogramról tárgyaljon. A küldöttség tagjai között azonban valójában egyetlen mezőgazdász sem volt, viszont annál több magasrangú katona és rakétavédelmi szakember. Fő feladatuk a terepszemle volt, de a kubaiakat is rá kellett venniük arra, hogy belemenjenek a nukleáris fegyverek telepítésébe. Állítólag Castro rögtön lelkesen fogadta a szovjetek indítványát, mások szerint, viszont eleinte erősen szkeptikus volt és csak azután adta be a derekát, miután vendégei értésére adták, hogy ezzel egyrészt sokat tehet a szocializmus ügyéért, másrészt borsot törhet az USA kormányának orra alá. Valószínűleg viszont az volt a legnyomósabb érvük, hogy Kuba biztonsága is jelentősen növekedne, hiszen a szovjet katonai jelenlét miatt az amerikaiak kétszer is meggondolnának egy esetleges inváziót.

Az Anatolij Gribkov tábornok által kidolgozott híres Anadir Hadművelet során több mint 50000, civilbe öltöztetett katonát, műszaki szakembert, hatalmas tömegű felszerelést (többek között ládákba csomagolt Mig-21 - es vadászgépeket és IL-28 könnyűbombázókat), gépjárműveket, valamint a legfontosabbakat, az R-12 és R-14 típusú ballisztikus rakétákat és a hozzájuk tartozó nukleáris tölteteket csempésztek át az óceánon, mezőgazdasági gépek, traktorok és kombájnok alá rejtve. A ravasz szovjet diplomaták és a KGB által is megtámogatott nagyszabású megtévesztés (a szovjet - orosz katonai zsargon szerint Maszkirovka) majdnem tökéletesen sikerült, csakhogy az amerikaiak akkorra már újraindították az U-2 – ek felderítő repüléseit, amelyeket Gary Powers őrnagy gépének 1960. május 1 – én történt lelövése után időlegesen felfüggesztettek. Amikor 1962. október 14 – én Richard Heyser őrnagy gépével átrepült Kuba nyugati része felett, a Pinar del Rio tartományban fekvő San Cristobalnál gyanús építkezést fotózott le. A fényképek tüzetes elemzése során kiderült, hogy az egy a befejezés küszöbén lévő, rakétakilövő állás, mellette gondosan álcázott R-12 – es rakétákkal.

A szovjeteket lebuktató egyik légifelvétel

A fegyverek beazonosítása után azonnal értesítették Robert McNamara hadügyminisztert és Kennedy elnököt. Az amerikai kormányzatot megdöbbentette a szovjetek arcátlansága és egyben meg is rémítette, ezért azonnal összeült a Nemzetbiztonsági Tanács, hogy megvitassa a történteket és mihamarabb döntsön a megfelelően kemény válaszlépésekről.

Lockheed P2V Neptune, az Ohotszk nevű szovjet teherhajó felett, a kubai válság napjaiban

Most vált világossá, hogy miért növekedett az utóbbi hónapokban a háromszorosára a kubai kikötőkbe érkező szovjet teherhajók száma (havi kb. 12 – ről, 46 – ra…) és kulcsfontosságúvá vált, hogy ne tudjanak újabbak odajutni, hiszen ekkor már biztos volt, hogy nem csak traktorokat szállítanak… Október 22 – én Kennedy a televízióban jelentette be, hogy az US Navy Kubát tengeri zárlat alá vonja, mivel azonban a blokád szó a nemzetközi jogban kényes, háborús oknak számító kifejezés volt, szándékosan a karantén szót használta helyette. Az elnöki rendelet értelmében az amerikai hadihajók bármilyen Kuba felé tartó hajót átvizsgálhattak és ha támadófegyvernek minősülő szállítmányt találtak rajtuk, visszafordíthatták őket és kilátásba helyezték, hogy ezt az eljárást szükség esetén másféle rakományokra is kiterjesztik a jövőben. Október 23 – án az elnök aláírta a karanténról szóló határozatot és az másnap, délután 14 órától életbe is lépett. Határa 500 mérföldnyire a Kuba keleti végén lévő Maysí-foktól, lett meghúzva, vagyis az IL-28 - as bombázók hatótávolságán kívül. Fenntartására két repülőgép-hordozó, két cirkáló, huszonkét romboló és két rakétás fregatt lett kirendelve, nem beszélve a számos tengeralattjáró elhárító repülőgépről és a hajókra telepített helikopterekről.

A szakadék peremén

A kubai krízisről számos könyv és cikk született az elmúlt évtizedekben, de a hozzá szorosan kapcsolódó Káma Hadműveletről alig esik szó, pedig ennek is komoly következményei lettek volna, ha sikerül megvalósítani.

Az amerikaiak tartottak a szovjet tengeralattjáróktól, de elsősorban azért, mert úgy vélték hogy fedélzetükön rakétákat akarnak majd Kubába csempészni. (A lehetőség valóban felmerült az Anadir tervezése során, de a várható technikai nehézségek miatt végül elvették.) Az is csak sok évvel később derült ki, hogy 1962 októberében a B-75 és a B-88 jelű egységeket Pearl Harbor térségébe vezényelték, hogy meglepetésszerű csapást mérjenek a tengerészeti bázisra, ha kitörne a háború. Mint kiderült, a két hajó jelenlétéről a térségben az amerikaiaknak fogalmuk sem volt… Ráadásul Hruscsov a tétet tovább növelve, nem elégedett meg a szárazföldi telepítésű rakétákkal, hanem rakétahordozókat akart állomásoztatni a karibi térségben, a skóciai kikötőkbe telepített amerikai egységek mintájára.

Már javába zajlott az Anadir végrehajtása, amikor október elsején négy dízel – elektromos tengeralattjáró indult útnak a poljarniji támaszpontról, a Kola-félszigetről. A zászlóshajó a B-59 volt, Valentyin Grigorjevics Szavickij másodosztályú kapitány parancsnoksága alatt. A fedélzeten tartózkodott a 69. Tengeralattjáró Flotilla hadműveleti főnöke Vaszilij Alekszandrovics Arhipov másodosztályú kapitány is. Bár rendfokozata azonos volt a hajó parancsnokáéval, Arhipov volt a bevetés irányítója és a kötelék parancsnoka, mindenben ő mondta ki a végső szót. Az indulatos természetű Szavickijjal szemben, megfontolt, nyugodt emberként ismerték, aki fiatal kora ellenére (mindössze 36 éves volt), valóságos legendának számított a tengerészek körében, mivel ő volt alig egy évvel korábban a hírhedt, csak Hiroshimának gúnyolt K-19 nukleáris tengeralattjáró első tisztje. Általában az ő helytállásának és higgadtságának tulajdonítják, hogy a súlyosan sugárszennyezetté vált hajón nem tört ki lázadás és sikerült fenntartani a fegyelmet. Ő is súlyos sugárfertőzést kapott és élete végéig viselte ennek következményeit.

A kevés kép egyike Szavickij kapitányról

Vaszilij Alekszandrovics Arhipov (1926 – 1998)

A B-59 és a többi három egység (B-4, B-35, B-130), egyaránt a Projekt 641, vagy Foxtrot osztályba tartozott. Ezek a 91,3 méter hosszú, 2475 tonnás hajók a híres, német XXI – es leszármazottai voltak, három 2000 lóerős dízelmotorral és három 2700 lóerős elektromos hajtóművel felszerelve. A típus nemcsak a szovjet flottánál, hanem a Varsói Szerződés haditengerészeteinél is rendszerben volt, mivel a mintegy 75 legyártott példányból többet is átadtak a „testvéri országoknak”. Bár a bevetésen résztvevő egyik egység sem volt túl régi, a nukleáris meghajtás rohamos térhódítása miatt már nem számítottak igazán korszerűnek, viszont az Északi Flotta új, nukleáris meghajtású egységeivel szemben, műszakilag abszolút megbízhatóak voltak, ezért bízták rájuk a küldetés végrehajtását. A hajóparancsnokok indulás előtti eligazításon nem kaptak konkrét harci feladatot, csak azt közölték velük, hogy át kell hajózniuk az Atlanti-óceánon, a további utasításokat és az úticélt egy lezárt borítékban kapták meg, amelyet csak indulás után bonthattak ki. (az más kérdés, hogy a kiosztott trópusi egyenruhákból mindenki sejtette, hogy Kubába indulnak) Mindegyik hajó 21 torpedója mellé, kapott egy – egy „speciális eszközt”, ami egy elektromos meghajtású, T-5 típusú torpedó volt, amelynek különlegessége a kb. 15 kilotonnás hatóerejű nukleáris robbanófeje volt. (csaknem akkora, mint a Hiroshimára ledobott atombombáé) A T-5 valójában nem tartozott a Foxtrot osztály szabványos fegyverzetébe, így a hajók legénységének a B-130 – é kivételével egyáltalán nem volt vele tapasztalata és nekik is csak azért, mert egy hadgyakorlaton kilőhettek egy gyakorlópéldányt. A „speciális eszköz” alkalmazásával kapcsolatban a parancsnokság részéről megelégedtek annyi tájékoztatással, hogy csak moszkvai utasításra, vagy közvetlen ellenséges támadás esetén bevethető.

T-5 nukleáris töltetű torpedó múzeumi példánya

De ez még nem volt elég, mert mindegyik hajóra speciális rádiófelderítő (OSZNAZ) egységet vezényeltek. A dolog nem villanyozta fel különösebben sem a kapitányokat, sem a legénységet, mert nem értették mi szükségük van a 8 – 9 kommunikációs specialistára, terjedelmes felszerelésükkel, amikor a 78 fős személyzet is szűkösen fért el. Eleinte nem is voltak túl barátságosak velük, mert afféle potyautasnak tekintették őket. Nem tudhatták, hogy az OSZNAZ egység tagjainak nemcsak a NATO és az amerikai erők rádióforgalmazását kell figyelniük útközben, hanem egy lehallgatóállomás telepítését is el kell majd végezniük.

A négy Foxtrotnak lényegében észrevétlenül el kellett jutnia Kubába és ott kikötve előkészíteni annak a hét később útánuk indítandó, Golf osztályú (a Foxtrot osztály három R-13 típusú, ballisztikus rakétával felszerelt, módosított változata) egységnek a terepet, amelyeket a Havannától kb. 50 kilométerre, délnyugatra fekvő Puerto Marielben kívántak állomásoztatni a későbbiekben ott kiépítendő támaszponton.

1962 – ben a szovjet tengeralattjárók mozgásának megfigyelésére telepített SOSUS mélytengeri akusztikus érzékelőrendszer, még kiépítés alatt volt, így azok ekkor még gyakran el tudták kerülni a felfedezést, mind az Atlanti, mind pedig a Csendes-óceánon. Emiatt a NATO részéről három ellenőrzési zónát hoztak létre. Az első a Spitzbergák és Norvégia partjai között, a második, Grönlandtól Izlandon és a Feröer-szigeteken át egészen a brit partokig, a harmadik, egyben a legszigorúbban őrzött pedig Új-Foundland és az Azori-szigetek között húzódott.

A B-59 vezette kötelék útja nagyrészét, kis mélységben, a snorkel használatával, dízelmotorokkal tette meg, általában akkor álltak át az elektromos meghajtásra, amikor járőröző tengeralattjáró elhárító egységeket, hajókat, vagy repülőgépeket észleltek. többnyire csak éjszaka jöttek a felszínre, az akkumulátorokat feltölteni. Egészen a Sargasso-tenger eléréséig sikerült rejtve maradniuk, mert néhányszor ugyan észrevette őket egy-egy tengerészeti járőrgép, de hamar szem elől is vesztette. Ez főleg a rádiófelderítőknek volt köszönhető, akik folyamatosan lehallgatták a nyugati erők rádióforgalmazását. A rádiósok mindannyian beszéltek angolul, a B-59 fedélzetén dolgozó vezetőjük, a mindössze 25 éves Vlagyimir Orlov másodosztályú kapitány anyanyelvi szinten, mivel kisgyerekként több évet töltött az USA – ban, amikor apja a Katonai Hírszerzés (GRU) ügynökeként tevékenykedett és családját is magával vitte. Idővel Orlovnak és embereinek igencsak megnőtt a respektje nemcsak a legénység, de még az eleinte igencsak ellenséges Szavickij kapitány szemében is.

A mélyben való rejtőzködés tehát eredményes volt, de ennek megvolt a maga ára, ugyanis a hajókban az amúgyis eléggé spártai életkörülmények egyre rosszabbá váltak. A szovjet tervezési elveknek megfelelően meglehetősen „fapados” Foxtrot osztályú hajókat elsősorban az északi vizekre tervezték, így légkondícionáló rendszerük nem bírt a szokásosnál jóval melegebb éghajlattal és tengervízzel. A hajó belsejében a hőmérséklet gyakran elérte a 45 fokot, de a gépházban akár a 60 – at is és csak az adott némi enyhülést, amikor éjszaka a felszínre emelkedve kiszellőztettek. A tengerészek hiába viselték a könnyebb, trópusi egyenruhát, mindenki valósággal fürdött a verejtékben. A helyzeten nem javított, hogy kifogtak egy többnapos vihart is, ami ugyan elrejtette őket a légi felderítés elől és hosszabb ideig a felszínen haladhattak, de szinte mindenkit leterített tengeribetegség.

Amikor aztán október közepén kitört a kubai válság, feltűnően megnövekedett a NATO tengeri erőinek aktivitása, de ennek okáról a parancsnokság nem tartotta fontosnak értesíteni az úton lévőket és Arhipov mint a kötelék parancsnoka csak azt utasítást kapta, hogy szakítsa félbe a küldetést és hajói szétválva kezdjenek járőrözni abban a térségben ahol éppen tartózkodnak. Hogy időközben a világpolitikai helyzet milyen kritikussá vált, arról sajátos módon, az Amerika Hangja orosz nyelvű adásából értesültek, az ott hallottak pedig érthető módon rendkívül nyomasztották a tengerészeket. Szavickij kapitány, az egyébként fegyelmezett, kemény parancsnok napról napra feszültebb lett, egyre gyakrabban kijött a sodrából és beosztottait rendszeresen lehordta a legjelentéktelenebb apróságért is. Ilyen körülmények között botlottak bele először az USS Beale rombolóba, amely rövid ideig követni is tudta a B-59 – et szonárjával, de miután az mélyebbre merült, nyomát vesztette. Szavickij tudta, hogy az amerikaiak most hogy tudomást szereztek a létezésükről, nem hagyják majd elszökni őket, csak abban reménykedett, hogy kollégáinak nem lesz olyan pechje, mint nekik és át tudják majd verni a jenkiket. Úgy döntött, hogy nagyobb mélységbe viszi hajóját és a villanymotorokkal halad tovább, de ehhez előbb fel kellett tölteni az akkumulátorokat. Egy ideje már a felszínen haladtak, amikor elhúzott felettük egy P-3 Orion tengerészeti járőrgép, így a B-59 alig 70 % - ig feltöltött akkumulátorokkal volt kénytelen eltűnni a felszínről. Ezzel ugyan megnehezítették valamennyire az amerikaiak dolgát, de a sajátjukat is, mert elveszették a rádiókapcsolatot mind a parancsnoksággal, mind a kötelék többi tagjával.

Október 27 – én, mialatt a válság a tetőfokára hágott, mivel az egyik szovjetek által működtetett légvédelmi rakétaüteg leszedett egy U-2 felderítőt, a B-59 már két napja rejtőzködött a mélyben és mit sem sejtő legénysége azt hitte, hogy talán sikerül meglépniük. A már eddig is nehéz életkörülmények, ekkorra szinte elviselhetetlené váltak. Nemcsak az egyre elviselhetetlenebb hőséggel küszködtek, hanem megfogyatkozott a fedélzeti vízkészlet és a szén-dioxid szintje is kezdett kritikussá válni, így többen is rosszul lettek. Mivel pedig a baj szeret csőstül jönni, bár alig három csomóval araszoltak, az akkumulátorok is kezdtek lemerülni. Mindezek ellenére a konok Szavickij nem akart a felszínre emelkedni hajójával. Nem tudhatta, hogy még október 23 – án, McNamara hadügyminiszter engedélyezte az US Navy hajóinak, hogy a térségben esetlegesen felbukkanó szovjet tengeralattjárókat a felszínre kényszeríthetik. Természetesen kárt nem tehettek bennük, ezért erre csak kézigránátokat és csökkenetett töltettel ellátott gyakorló vízibombákat használhattak, amelyek elég nagyot szóltak ahhoz hogy a szovjetek felfigyeljenek rájuk a mélyben. A baj az volt, hogy erről Moszkvát is tájékoztatták ugyan, de ez a fontos információ a tengeralattjárók parancsnokaihoz már nem jutott el és ennek majdnem tragikus következményei lettek.

Az USS Randolph, fedélzetén S-2 Tracker tengeralattjáró elhárító repülőgépekkel és UH-34 helikopterekkel

Az USS Cony (DD-508)

27 – én délután, a tengeralattjáró elhárítóvá átsorolt, 2. világháborús veterán USS Randolph (CVS-15), Essex osztályú hordozó csoportjának egyik rombolója, a hozzá hasonlóan régi, de alaposan modernizált Fletcher osztályú USS Cony (DD-508) szonárkezelői befogták a mélyben bujkáló B-59 - et. Miután sikerült lokalizálni, a kapott parancsnak megfelelően megpróbálták a felszínre kényszeríteni. William Morgan kapitány először kézigránátokat hozatott és emberei elkezdték őket a vízbe hajigálni. A gránátok nagyokat robbantak, de nem látszott, hogy bármilyen hatásuk mutatkozna, ezért áttértek a gyakorló mélységi töltetekre.

Odalent eleinte csak a tucatnyi, közeledő hajót észlelték, de aztán zengeni kezdett minden, ahogy előbb a Cony aktív szonárjának, majd a repülőgépekről ledobott szonárbóják hanghullámai is átsöpörtek a hajón. A folyamatos kongó hang ártalmatlan volt, de rettenetesen idegtépő, főleg órákon át és kísérteties zenei aláfestésként szolgált, a kisebb, majd egyre nagyobb robbanások sorozatához. A hajó rázkódott, de kár nem esett benne. Orlov később azt mondta egy sok évvel későbbi interjúban, hogy olyan érzés volt, mint egy vashordóban ülni, amelyet folyamatosan nehéz kalapácsokkal püfölnek. Szavickij kapitánynál végül betelt a pohár és mivel ekkorra már szent meggyőződése volt, hogy kitört a 3. világháború, hívatta a fegyverzeti tisztet és utasította, hogy készítsék elő a T-5 - t mert kilövi az amerikai hajókra és kirobbantja őket az óceánból, lesz ami lesz. Arhipovnak ellenben egyelőre sikerült megőriznie a hidegvérét, mert kollégájával ellentétben rögtön felfogta, hogy a fenti zenebonával mit akarnak elérni a jenkik. Azonban amikor ezt közölte a kapitánnyal, abból kirobbant az indulat: „Most odab……k nekik! Megdöglünk mi is, de a flottát szégyenben nem hagyjuk!” - kiabált. Jurij Maszlennyikov a politikai tiszt egyetértett vele és átadta neki a nála lévő másik, a nukleáris fegyver élesítéséhez szükséges fémkulcsot. A helyzet pillanatok alatt kritikusból, életveszélyessé vált, hiszen minden a teljesen kiborult Szavickij kezében volt az atomtorpedó indításához, kivéve Arhipov beleegyezését. Szerencsére volt annyira fegyelmezett katona, hogy engedélyt kérjen felettesétől (elvileg, a kapitány és a politikai tiszt döntése is elegendő lett volna), mivel azonban az nemet mondott, heves, üvöltözésig fajuló vita kezdődött, mert a teljesen a háborús pszichózis hatása alá került kapitány sehogy sem nem akart engedni rögeszméjéből. Állítólag a két tiszt közötti vita tettlegességig fajult, de ezt általában csak legendának tartják. (valószínűleg orosz részről sohasem vallanák be, hogy a világ sorsa két magasrangú szovjet tengerésztiszt ökölpárbaja során dőlt el a Sargasso-tenger mélyén…) Így nem tudni, hogy Arhipovnak végül észérvekkel, elöljárói pranccsal, vagy esetleg pofonokkal sikerült észhez téríteni a nekivadult Szavickij kapitányt. (egyes szakértők manapság még azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán képesek lettek volna - e élesíteni a T-5 – t, mert szerintük ehhez elvileg hosszadalmas műszaki előkészítésre és ellenőrzésekre volt szükség) Mindenesetre, egy idő után a kapitány még mindig dúlva - fúlva de utasította a szonárkezelőit, hogy adjanak ki egy erős aktív jelet, jelezve, hogy felmennek. A hangos „ping” – re azonnal válasz érkezett és a B-59 október 28 – án hajnali 5 óra 12 perckor a felszínre emelkedett.

Azonnal erős reflektorok fénykévéi fogták be a tengeralattjárót. Alig ötven méternyire állt a Cony, körben pedig a többi romboló, gyűrűt formálva a szovjet hajó körül. A vízen a repülőgépekről ledobott számtalan szonárbója vörös jelzőfényei látszottak, valamivel távolabb pedig ott magasodott, a kivilágított, hatalmas USS Randolph, amelynek fedélzetéről akkor is kétmotoros Grumman S-2 Tracker repülőgépek startoltak egymás után. A B-59 minden nyílását kitárták és a legénység tagjai elkezdtek a fedélzetre szállingózni, hogy friss levegőt szívjanak. A toronyban ott állt a kapitány, Arhipov és Orlov a fiatal jelző altiszttel és farkasszemet néztek, az amerikaiakkal. Orlov a kapitány parancsára lement a rádiósszobába, majd leadatta a jelentést Moszkvának, hogy amerikai hajók a felszínre kényszerítették őket és további utasítást kért. A főparancsnokság azt az a választ adta, hogy haladéktalanul forduljanak vissza és egyelőre Bermuda térségében foglaljanak el új pozíciót. A már csillapodni látszó kedélyek, azonban hirtelen újra magasra hágtak, amikor morajló hajtóművekkel, elzúgott felettük egy nagy P2V Neptune és kioldott három világítóbombát, hogy fedélzeti kameráival a hajnali derengésben felvételeket készíthessen. Kisvártatva a gép visszatért és fedélzeti fegyvereiből a B-59 elé eresztett egy sorozatot, majd ezt még néhányszor megismételte. A még mindig dühtől fortyogó Szavickijnak több sem kellett, azonnal leviharzott a hajóba és parancsot adott, hogy forduljanak a Cony felé. Szerencsére a kapitány után loholó jelző altiszt, lecsúszva a létrán, nagy igyekezetében, valósággal a kapitány nyakába esett és ledöntötte a lábáról, így miközben feltápászkodott, beosztottjára zúdíthatta mérgét és ettől kissé lehiggadt. Arhipov aki odafent maradt lekiabált: „Valentyin Grigorjevics! Az egyik romboló fényjeleket ad le! Szerintem kérdezni akarnak valamit!” Erre a kapitány indulatosan csak annyit felelt, hogy szerinte viszont lőnek rájuk, nem pedig kérdezősködni akarnak és azonnal kirobbantja őket a tengerből. Szerencsére meggondolta magát és visszatért Arhipov mellé, nyomában a még mindig rémült altiszttel.

Az amerikaiak mindebből annyit láttak, hogy a toronyban álló három emberből kettő hirtelen eltűnik, majd a tengeralattjáró orra lassan a Cony felé fordult és a hanglokátorosok jelentették, hogy kinyílik az egyik elülső indítócső zárófedele. Néhány perc múlva aztán az iménti két ember visszatért a toronyba és szűkszavú, a nyelvi problémák miatt nehézkes párbeszéd kezdődött a villogó Aldis lámpák közvetítésével. A Conyról a hajó jelzését és hovatartozását kérdezték, erre válaszul Szavickij közölte, hogy ez az X tengeralattjáró és nyomatékosítandó nemzeti hovatartozásukat, nem a flotta kék-fehér, hanem a vörös, sarló kalapácsos állami lobogót húzatta fel. Az amerikaiak udvariasan megkérdezték, hogy szüksége van-e esetleg segítségre, mire a válasz lakonikus „Nyet!” volt. Közben a Neptune két másik repülőgéppel még néhányszor visszatért és le - leadott egy – egy sorozatot, de ezt a provokációk beszüntetését követelő dühös üzenet után végül abbahagyták, Morgan kapitány pedig elnézést kért, amit Szavickij flegmán nyugtázott. Ezután a B-59 orra lassan kelet felé fordult, felpörögtek a dízelmotorok és elindult látszólag hazafelé, nyomában az amerikai flottakötelékkel.

Szavickijt persze szörnyen idegesítette a kéretlen „díszkíséret”, de amíg az akkumulátorokat fel nem töltötték, nem merülhetett le és addig el kellett viselnie. Mindenesetre kiadta a parancsot embereinek, hogy viselkedjenek méltóságteljesen, szovjet tengerészhez méltóan. Borotválkozzanak meg, vegyenek tiszta egyenruhát és ne reagáljanak az amerikaiak bármivel is próbálkoznak. Márpedig próbálkoztak, amivel sikerült teljesen elképeszteniük az Északi Flotta harcedzett matrózait.

Egy alkalommal az őrszolgálatos váratlanul hívatta a kapitányt és Arhipovot, akik nem tudták mire számítsanak. Legnagyobb meglepetésükre, a velük párhuzamosan haladó rombolón hangszerekkel felszerelkezett tengerészek sorakoztak fel és szabályos jazzkoncertet rögtönöztek, sőt néhányan még táncra is perdültek… Az oroszok köpni, nyelni nem tudtak a produkció láttán, de amikor az őrszolgálatos tengerész bakancsával ütni kezdte a taktust, a kapitány ezt észrevéve bosszúsan lezavarta a toronyból. Ahogy telt az idő, az amerikai hajók lassan kezdtek elmaradozni. Előbb a Randolph és két romboló, (az Orlovék által lehallgatott rádióadás szerint a hordozó egyik kazánjának hibája miatt indultak vissza Norfolkba), majd fokozatosan a többi is visszafordult. Az utolsó kettő, már csak tisztes távolságból követte a B-59 – et és néha feltűnt egy – egy helikopter, ami körberepülte, majd továbbállt.

A B-59 egy felette függeszkedő amerikai UH-34 – es helikopterrel

A lanyhuló figyelmet kihasználva, a tengeralattjáró legénysége deszkákból, ládákból és konzervdobozokból egy tutajféleséget eszkábált, amit egyfajta hamis célként kívántak felhasználni, hogy eltűnhessenek.

A méretes alkotmányt csak darabokban tudták a fedélzetre hordani és ott rakták össze teljesen, majd a B-59 ballaszttartályait szinte teljesen feltöltötték, hogy éppencsak a felszínen maradjon. Amikor elkészült, kivárták a helikopter legközelebbi látogatását, majd távozása után, 29 - én délután váratlanul alámerültek. A méretes csalicélpont valóban megzavarta kissé az amerikaiakat, de nemsokáig keresgélték az igazi tengeralattjárót. Hadd menjen! – gondolták

A szőnyeg szélére állítva

A félbeszakadt Káma hadművelet történetéhez tartozik, hogy ugyancsak október 28 – án, a B-130 fedélzetén kísértetiesen hasonló jelenetek játszódtak le, mint a B-59 – en, de ott Sumkov kapitányt a politikai és a torpedótiszt együttes fellépése akadályozta meg abban, hogy utat engedjen az indulatainak. Végül az amúgyis üzemzavarokkal küszködő hajó harmadik dízelmotorja is leállt, akkumulátorai lemerültek és a sarkában lévő USS Blandy előtt kénytelen volt a felszínre emelkedni. A mozgásképtelen hajót úgy kellett hazavontatni, mert a bedöglött dízeleket a gépészek képtelenek voltak újra működésre bírni. A B-35-öt, Alekszej Dubivko kapitány hajóját az USS Charles P. Cecil romboló kapta el és miután lemerültek az akkui, október 31 - én ez is kénytelen volt a felszínre jönni, majd hazatérni. Arhipov kötelékéből egyedül a B-4 – nek sikerült meglógnia az amerikai hajók és repülőgépek elől, de ez sem jutott el Kubáig, mert amint sikerült vele újra kapcsolatot teremteni a parancsnokság, azonnal hazarendelte.

Mialatt a tengeren és a tenger alatt a kubai konfliktus csaknem végzetes fordulatot vett, a tárgyalóasztalnál, hosszas alkudozás után megszületett a diplomáciai egyezség, ami lényegében Hruscsov kudarcát és a Szovjetunió számára óriási presztizsveszteséget jelentett. A még úton lévő szovjet teherhajók visszafordultak, a rakétákat pedig kivonták a szigetről és november 10 – re az utolsó is úton volt kelet felé. (a rengeteg katona és felszerelés hazaszállítása jóval tovább tartott) Cserébe az USA kormánya néhány hónapon belül kivonta a Jupiter rakétákat Dél-Olaszországból és Törökországból, valamint deklarálta, hogy lemond Kuba inváziójáról. A „karantént” november 20 – án megszüntették, de a Kuba elleni amerikai kereskedelmi embargó ma is fennáll, mint ahogy a Castro fivérek rendszere is, annak ellenére, hogy a politikai és gazdasági hátteret biztosító Szovjetunió időközben megszűnt és Fidel sem él már, Raul pedig nemrég nyugdíjba vonult. Mindezek ellenére országban most is kemény diktatúra és szegénység van.

A szovjet csapatok természetesen maradtak a térségben, de jóval kisebb számban és sokkal kevésbé látványosan. A puerto marieli tengeralattjáró bázis kiépítésre nem került ugyan sor, de még 1962 – ben, ugyan némi késéssel, Havanna egyik kerületében, Lourdes – ben létrehozták a tervezett lehallgatóállomást, ami idővel hatalmas komplexummá nőtt, csaknem 3000 fős katonai és civil szakemberekből álló személyzettel. Innen az USA teljes déli részének telekommunikációját le tudták hallgatni. Emellett ugyancsak legalább 3000 további „katonai tanácsadó” is a szigetországban állomásozott az elkövetkező évtizedekben. A kubai haditengerészet sok egyéb felszerelés mellett, nemcsak 12 darab, Komar osztályú, Styx típusú, hajók elleni rakétákkal felszerelt gyorsnaszádot (személyzetük valójában szovjet „tanácsadókból” állt), hanem később két Foxtrot osztályú tengeralattjárót is kapott.

A Káma kötelék hazatérése után, kb. egy hónappal, a parancsnokoknak jelentkezniük kellett Grecsko marsallnál, aki ebben az időben Rogyion Malinovszkij marsall, védelmi miniszter első helyettese és egyben a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka is volt. Andrej Antonovics enyhén szólva nem volt túl szívélyes. Miután mogorván végighallgatta Arhipov és beosztottai jelentését, magából kikelve lehordta őket, amiért azok szerinte gyáván, harc nélkül megadták magukat az ellenségnek. A keményvonalas Grecsko, rendkívüli realitásérzékről tanúbizonyságot téve, számonkérte rajtuk, hogy miért nem dobáltak ők is kézigránátokat az amerikai hajókra és miért nem géppuskázták le a repülőgépeket… A marsall dühkitörésének azonban végül csak egyetlen szenvedő alanya lett, a saját szemüvege, amit mérgében úgy az asztalra vágott, hogy darabokra tört. Végül felelősségre vonás nem történt, és senkinek sem tört derékba a karrierje, igaz kitüntetéseket sem osztottak…

Szavickij kapitány további pályafutásról nem lelhető fel információ, de a történtek kulcsfigurájáról Vaszilij Arhipov kapitányról tudható, hogy a későbbiekben fényes karriert futott be és altengernagyként vonult nyugállományba 1985 – ben, mint a Bakuban működő tengerészeti főiskola parancsnoka (itt tanult ő is valaha). A történtekről megírta visszaemlékezéseit, de csak az asztalfióknak, amit 1998 – ban, a K-19 – en elszenvedett sugárfertőzés utóhatásaként fellépett betegsége miatt bekövetkezett halála után hozott nyilvánosságra a lánya. 2003-ban poszthumusz neki ítélték a Piero Guidi olasz divattervező és dizájner által alapított Angel’s People Community – Napjaink Angyalai díjat, mert azon az októberi napon képes volt megőrizni a higgadtságát és megakadályozni a katasztrófát.

Vaszilij Arhipov a képen már altengernagyként

A B-59 tengeralattjáró további sorsa nélkülözte az izgalmas történéseket. Többhetes járőrszolgálatok, hadgyakorlatok és időszakos nagyjavítások követték egymást. 1990. április 19 – én történt leszereléséig az Északi Flotta kötelékében maradt. Kivonása után hamarosan kiselejtezték és szétbontották ócskavasnak.

Az USS Cony a kubai válság után, még további hét évig állt hadrendben, majd 1969. július 2 – án leszerelték és törölték az US Navy hajóregiszteréből. 1970. március 20 – án Puerto Rico partjainál, egy hadgyakorlaton, mint célhajót süllyesztették el.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 06. 14., 15:43
Egy új harcjármű rendszerbe állításakor az első lépések egyik legfontosabbika a kezelők vezetési rutinjának megszerzése. A június 11-ei héten az MH Klapka György 1. Páncélosdandár egyik legkorszerűbb eszközével, a Leopard 2A7HU típusú harckocsival gyakorolják a harcjárművezetők többek között a közúton való közlekedést.
2024. 06. 11., 14:36
Június 11-én és 12-én összesen 13 Gidrán harcjármű érkezik az MH Klapka György 1. Páncélosdandárhoz Tatára – jelentette be a honvédelmi miniszter.
2024-05-28 13:25:58
A Roszatom nukleáris üzemanyagot gyártó részlegéhez, a TVEL-hez tartozó Csepecki Gépgyárban megkezdték azoknak a speciális spirálbordás titáncsöveknek a gyártását, amelyek a világ majdani legnagyobb atomjégtörő hajóján a gőzfejlesztők szerkezeti merevségét biztosítják.
2024-05-24 10:15:38
A Flotprom internetes szakportál 2024. május 2-án közzétett információi szerint a Volga mellett fekvő Zelenodolszkban működő Gorkij Hajógyárban, a hónap folyamán két új hadihajót bocsátanak vízre, a Karakurt-osztályú (Project 22800) Tájfun korvettet és a Project 22160 típusú, Viktor Velikij járőrhajót.
   MÁSOK ÍRTÁK
2024. 07. 11., 10:52
A Honvéd Vezérkar és a zalaegerszegi MouldTech Systems Kft. között létrejött együttműködés keretében drónos meteorológiai mérések segítik a 46. Katonai Ejtőernyős Világbajnokság szervezőit.
2024. 07. 04., 09:57
A magyar kormány korábbi döntései alapján az állam 2024. szeptember 1-jétől térítésmentesen biztosítja a végzős középiskolások részére a „B” kategóriás vezetői engedély megszerzését, ami a KRESZ és az egészségügyi oktatást tartalmazza.
2024. 07. 03., 11:26
Különleges, római kori szarmata telep feltárásakor kerültek elő veszélyes robbanóeszközök a földből.
2024. 07. 02., 11:49
A Magyar Védelmi Exportügynökség (VEX) saját nemzeti standot állított június 17-21. között a párizsi Eurosatory védelmi ipari kiállításon, amely az egyik legnevesebb európai védelmi kiállítás.

  JETfly Magazin

A Wizz Air nyerte el idén a CAPA (Centre for Aviation) által megítélt Év Fenntartható Légitársasága elismerést az európai, közel-keleti és afrikai régióban (EMEA’s Environmental Sustainability Airline Group for 2024), amit a légitársaság Hongkongban, a CAPA díjkiosztóval egybekötött légi közlekedési csúcstalálkozóján vehetett át.

  NÉPSZERŰ HÍREK