Olvasóinknak ezúttal az Ukrajna déli részén található Pervomajszk kisváros melletti katonai múzeumot mutatjuk be amely a Szovjetunió legfontosabb haderőnemének tekintett Stratégiai Rakétacsapatoknak állít emléket. A múzeum nem is lehetne hitelesebb helyszínen, mint az egyik egykori interkontinentális rakétabázis területén.
A Kijev – Odessza közötti autópálya, elsősorban minősége miatt, szinte végtelenül hosszúnak tűnő szakaszáról letérve az utolsó mintegy 40 km-t egy főúton tettük meg, majd erről egy bekötő földúton közelítettük meg a bázis amúgy jelentéktelennek tűnő főkapuját, amely éles kontrasztban áll azzal, hogy valaha milyen döbbenetes csapásmérő erő rejtőzött a mögötte levő területen.
Az alábbi fotón a Pervomajszk törzsű 46. rakétahadosztály ezredeinek elhelyezkedése látható. A hadosztályhoz tartozó 9 ezred - ezek a térképen jelölt kisebb halmazok - egy nagyjából fél Dunántúl nagyságú területen volt szétszórva, egy - egy ilyen ezred kb Budapest méretű területet foglalt el, ezen belül pedig egymástól 5 – 15 km-re telepítették a rakétasilók bázisat, a halmazokban piros-fehér kis körökkel jelölve. Ezek közül az egyik bázison alakították ki el a 309. rakétaezred parancsnokságának harcálláspontját, történetesen ahol jelenleg a múzeum található. A területen belül egy többszörös védelmi vonallal határolt technikai zónán belül volt elhelyezve a rakétasiló és HÁP (a lenti képen piros pöttyökkel jelölve), ahová természetesen csak külön engedéllyel lehetett belépni.
A múzeum több részből áll: a kapu melletti épület szobáiban, helyiségeiben a Stratégiai Rakétacsapatok történetét, szervezeti felépítését bemutató látványos, informatív tárlatokat alakítottak ki. Használati eszközök, berendezések, makettek, csapatzászlók, térképek és nagyon sok egyéb érdekesség látható, valamint részletes a silók, rakéták leszerelésével, megsemmisítésével foglalkozó kiállítás is. A felsoroltak mellett helyet kaptak a kisebb tüzérségi és kézifegyverek, valamint az ukrán haderő jelenlegi harceszközei is. A fotón az említett épület előtt rakétahajtóművek, tápszivattyú rendszerek sorakoznak, a kép jobb szélén egy R-12 (SS-4) kissé megrövidített és több helyen felvágott szemléltető makettje fekszik. Ez utóbbi típus az 1962-es kubai rakétaválságban játszott jelentős szerepet. Igényesen kidolgozott maketten mutatják be a rakétasiló (benne egy RT-23UTTH, SS-24-es rakétával), és a 12 szintes ezred-harcálláspont szerkezetét, kialakítását.
Szabadtéren is rengeteg a nem kevésbé érdekes kiállítási tárgy, közülük is az egyik legszembeötlőbb egy R-36M2 (SS-18, Sátán), a világ legnagyobb interkontinentális ballisztikus rakétája. A hatalmas, 34,3 m hosszú rakéta indítótömege 211 tonna volt, 10 db 550 - 750 kt-ás, önállóan célra irányítható nukleáris robbanófejet volt képes 11-15000 km-re eljuttatni. Ez így önmagában is szinte elképzelhetetlen csapásmérő erő, pedig csak egy darab árva rakéta…
Látható a múzeumban továbbá egy 9M79, SS-21-es, Tocska harcászati rakéta, mellette a 9Ja236-os konténerben egy 9N64-es atomtöltetű fejrész gyakorló, műszeres változata, illetve egy H-22NA Burja robotrepülőgép is, amely a Tu-22, Tu-22M (és a Tu-95 egyes típusai) hadászati bombázók fő fegyverzete volt. A múzeum számos egyéb, a szárazföldi csapatoknál alkalmazott haditechnikákat is felvonultat, mint ahogy az látható galériánkban is: T-62, T-80 harckocsik, légvédelmi ágyúk, gépágyúk, páncélozott gyalogsági harcjárművek, stb.
A pervomajszki múzeum szabadtéri gyűjteményének jelentős része a rakétabázis korábban említett egykori zárt, harci területére esik, amelyet egykor összetett, többszörös védelmi rendszer biztosított. A 3 - 4 sor drótkerítés mellett mikrohullámú érzékelők, szeizmikus érzékelők, lépésjelzők, önálló kapacitív rendszer (a szenzorok már 2 méterről bejeleztek), és persze elektromos kerítés (békében 800 volt, harckészültség esetén 3000 V feszültség alatt) garantálta, hogy egy légy se tudjon észrevétlenül bejutni a területre. Mindezeken kívül természetesen őrség is volt, igaz az automatizált rendszereknek köszönhetően csak alig néhány fő. A harci területen belül elhelyezett, a terepszint felett ajtó nélküli őrházikóba csak egy kb 20 m hosszú keskeny alagúton keresztül lehetett a szolgálatban levőnek bejutni, így még az őr sem kerülhetett a siló és a rakéta közvetlen közelébe. Az épület tetején 360°-ban pásztázó géppuska óvta a zónát.
A siló közelében kiállított elképesztő méretű technikákról, a közvetlen kiszolgáló gépjárművekről is érdemes néhány szót ejteni. Elsőként jöjjön az RT-23UTTH (SS-24) interkontinentális ballisztikus rakéta 15T284 típusjelzésű szállítójárműve. A MAZ-537 által vontatott szerelvény a rakétával együtt 261 tonnát nyomott (üresen is 135 tonna), így azért érthető, hogy miért volt szükség a vontató mellett egy toló gépjárműre is. A hátsó MAZ-537 villás tolórúdja a fotókon látható helyen/módon csatlakozott a szállítóhoz, így összesen 10 motor mozgatta (és fékezte) az irdatlan tömeget: a vontató és a toló MAZ 525 - 525 lóerős erőforrása, valamint a toló felépítményén levő 200 kW teljesítményű aggregátor által táplált 8 villanymotor, amelyek a rakétaszállító első felfüggesztésének 16 kerekénél segítette szükség esetén a meghajtást. A tolóval együtt 50 méter hosszú szerelvény a legközelebbi vasúti pálya és a siló között mozgatta a rakétát. Ha már mozgatás: hogy egy defekt (amire - az akkori ukrán/szovjet utakat ismerve - megvolt az esély) ne lassítsa a haladást, a MAZ gumiabroncsainak levegőnyomását a vezetőfülkéből lehetett szabályozni, másrészt kitalálták, hogy levegő helyett megkeményedő habbal fújják fel a kerekeket.
A bázisra érve a szállítóról egy másik, 15U165 típusú, szintén hatalmas nyerges vontatóra emelték/”csúsztatták” a rakétát, ami végül felállította majd beemelte, helyesebben leeresztette a silóba. Ez a „kicsike” is mintegy 29 m hosszú, és üresen 105,5 tonna… A galériában egy kisebb beemelő szerkezet is látható MAZ-543-re rögzítve, amivel külön az SS-19 rakéta vezérlőegységeinek, fedélzeti irányítórendszereinek helyt adó szelvényt mozgatták.
A 309. rakétaezred 42 éves fennállása során R-12 (SS-4), UR-100 (SS-11), UR-100N (SS-19) és RT-23UTTH (SS-24) típusú rakétákkal dolgozott, a mostani helyére 1968 végén diszlokált. A jelenleg is látható 39-40 m mély, megerősített siló típust az SS-19-es rakéták részére építették, később az SS-24-eseket is ezekbe telepítették. Sokkal korszerűbbek és ellenállóbbak voltak, mint elődeik. A 121 tonnás acél-beton zárófedelet alig 6-8 mp alatt nyitotta a hidraulika-rendszer. Érdekesség, hogy egy-egy ilyen „sapka” 9,2 tonna paraffint is tartalmazott, ami rendkívül jó neutron elnyelő/moderáló anyag, további védelmet biztosítva ezzel a silóban rejtett rakétának. A siló körül látható kis kupolákban gamma szenzorok működtek, a köztük levő kissé magasabb szerkezet pedig egy vevőantenna. A silót a ’90-es évek vége felé feltöltötték betonnal, ma már csak egy 6-7 méter mély akna látható belőle.
A képgalériában látható a folyékony hajtóanyagú rakéták 31 tonna kapacitással bíró 15G96 jelzésű üzemanyag szállító nyerges vontatója is (szinte majdnem ugyanígy néz ki az oxidáló anyag tankerja is), továbbá a harcálláspont 40 méter hosszú szállítója és - csakúgy, mint a rakétáknál - beemelő szerkezete, szintén a már említett MAZ-537-el vontatva. A bázis belső zónájában található a ’60-as években épült régi ezred-harcálláspont, és az ettől kb 50 méterre levő, a ’80-as évek vége felé silóban elhelyezett új, 12 szintes HÁP, amely kialakítását, szerkezetét, védelmi rendszereit, technológiáját tekintve már teljesen új vonalat képviselt. Ebből a felszínen csak egy 9-10 m átmérőjű, szigeteléssel borított fedés látszik, azon pedig az ismert gamma-sugárzás érzékelők, antennák, és a vészkijáratok nyílásainak ajtói.
A történethez még annyit: az ezredet 2001-ben feloszlatták, az utolsó SS-24-eseket 1998-ban távolították el, majd semmisítették meg, a nukleáris tölteteket pedig 1996 nyaráig visszaszállították Oroszországba. Az SS-24-esek silóit a START-1 szerződésnek megfelelően 1998 és 2001 között felszámolták, robbantással vagy egyéb módszerrel biztosították, hogy ne maradhassanak működőképes, használható állapotban. A rakétabázisból 2001 októberétől lett múzeum, a gyűjtemény azóta folyamatosan gyarapodik.
A múzeum kétségkívül legérdekesebb része a ’80-as évek végén megépült és silóba telepített 12 szintes ezred-harcálláspont. A 15V222 jelzésű, 33 m magas, 3,3 m átmérőjű, henger alakú szerkezet 125 tonnát nyom, kívülről majdnem ugyanúgy néz ki, mint egy nehézrakéta konténere. Szintenként szerelték össze, majd a kész harcálláspontot egyben szállították a helyszínre, ahol felállították, és leengedték a silóba. Ezt követte a még hiányzó berendezések, eszközök, műszerek beszerelése, az elektromos és a kommunikációs rendszerek kiépítése, összekötése a már meglevő külső hálózattal. A komplett egységet több helyen „lengéscsillapítókkal” rögzítettek a siló merev, vasbeton házának falához, aljához, így egy közeli atomrobbanás esetén képes volt minden irányban bizonyos mértékű elmozdulásra, ellenállva ezzel a lökéshullám romboló hatásának.
A külső zónából kizárólag egy két szakaszból álló személyzeti alagúton lehetett megközelíteni, amely a 6-os épületből (sötétkék nyíllal jelölve) indult. A kb 160 m hosszú első szakasz a HÁP-ot kiszolgáló, egyébként jelentéktelennek tűnő, ablak nélküli műszaki épületig (világoskék nyíl) vezetett, majd innen egy másik, kb 85 m hosszú szakaszon lehetett a földalatti bejárathoz jutni.
Először a műszaki épületet néztük meg, ahol a harcálláspont víz- és levegőellátását, klimatizálását, a berendezések hűtését biztosító gépészet működött (és működőképes ma is). A látogatók kedvéért bekapcsolták a ventilátorokat, így mi is érezhettük, hogy milyen hatásfokkal képes dolgozni… majdnem levitte a fejünket a huzat. A harcálláspont 12 szintjéből csak a legalsó kettőt alakították ki személyzet részére, az összes többi automatizált volt. A -11.-en, az indító és vezérlőhelyiségben folyamatosan 2 tiszt teljesített szolgálatot (készültségi helyzetben hárman lettek volna), őket 6 óránként váltották, a -12.-en, a pihenőblokkban pedig a szintén három főből álló tartalék/váltó személyzet (csak harckészültség esetén) kapott helyet. A HÁP legfelső két szintjén egy-egy 50 kW-os szükséghelyzeti aggregátor táplálta a fogyasztókat, ha a rakétabázis saját, felszíni energiaellátó rendszerével, illetve a külső hálózattal megszakad a kapcsolat, a többin pedig kommunikációs berendezések, számítógép vezérelte ellenőrző és biztonsági rendszerek, az autonóm üzemmódot szabályozó eszközök, energiaellátás, stb működtek.
A harcálláspont főbejáratánál és annak zsilipkamráinál a tonnás páncélajtók a megfelelő számkód (amit rendszeresen változtattak) beütése után nyíltak. A kód harmadik tévesztése után a biztonsági rendszer riasztotta az őrséget. A földre festett piros, nyitásívre figyelmeztető jelzést érdemes volt komolyan venni, ellenkező esetben az ott állónak nem lett volna esélye a nyíló páncélajtóval szemben… A zsilipkamrák túloldalán apró liftbe zsúfolódtunk (hárman alig fértünk el), majd lassan megindultunk lefelé. A liften kívül persze létra is összekötötte a szinteket.
A lift a -11.-en állt meg. Ebben a 3 méter átmérőjű kis szobában 3 munkahelyet (köztük 2 indítópult) alakítottak ki. A harcálláspont 45 napig volt képes túlélést biztosítani az itt lenn szolgálóknak, persze sokakban felmerül a kérdés, hogy mi lett volna azután… Ebből a helyiségből lehetséges volt az ezred összes rakétájának indítása, a parancs szerinti tetszőleges variációban.
A katonák a képernyőkön megjelenő kódolt utasításban kaptak volna parancsot, amely csak a legfelsőbb kormányzati és katonai szintről érkezhetett. A vezérlőpultoknál ülő, és a biztonsági övvel becsatolt két tiszt a parancsot és a dekódolást követően ellenőrizte annak hitelességét, majd a pk elővette az indítókulcsokat egy zárt széfből. Az indítás csak akkor volt lehetséges, ha mindkét pultnál ülő szinkronban (legfeljebb 1,5 mp eltéréssel) elfordította a saját kulcsát és megnyomta a ”произвести пуск” felirat melletti szürke gombot. A parancsot követően a rakéta (vagy rakéták) 2 percen belül kiemelkedett a silóból… A kulcslyuk és az indítógomb a kis kinyitható füleknél láthatók.
A vezérlőből létrán másztunk eggyel lejjebb, a pihenőszintre. Ebben a szűk térben, úgy 35-37 méterrel a felszín alatt 3 katonának alakítottak ki fekhelyeket. A „komfortról” egy mini wc-kézmosó fülke és egy szamovár gondoskodott. A falakra körben beépített szekrényeket szereltek, minden cm2-t ki kellett használni az itt tárolt személyes és egyéb holmik számára. Klausztrofóbiásoknak különösen nyomasztónak tűnhet a hely, hálát adhatunk, hogy soha nem kellett éles helyzetben igénybe venni!
A fotókért és a részletes beszámolóért ezúton is köszönetet mondunk Kizmus Szabolcsnak!