Oroszország és a hibrid hadviselés – Mítosz vagy valóság?

A széles nyilvánosság számára, a Krím 2014-es annektálása jelenthette a fordulópontot, mely szinte berobbantotta a köztudatba a hibrid hadviselés katonai stratégiáját. Ezért Fábián Sándor, két alapvető kérdésre keresi a választ szakcikkében; egyfelől, hogy valóban valami különleges, orosz stratégiával állunk-e szemben, valamint, hogy ténylegesen a hagyományos hadviselés végéről és egy nem katonai irányba való elmozdulásról van-e szó?

Definíciós szempontból, az elnevezés jóval korábbi, mint a 2014-es események és ahogy azt szerző is megjegyzi, gyökerei egészen az ezredfordulóra nyúlnak vissza, amikor elsősorban olyan nem állami szereplőkre alkalmazták, akik kormányokkal állnak harcban. Később pedig a Hezbollah, Izrael felett, főleg az információs térben aratott sikereivel összefüggésben került be a kifejezés a fősodorba. Fábián itt hívja fel a figyelmet arra is, hogy a nyugati tudományos, szakértői és kormányzati körökben is több leírása létezik a hibrid hadviselés fogalmának és messze még az a pillanat, amikor egységes, mindenki által elfogadott értelmezése lesz a kifejezésnek.

A szerző, az orosz, Valery Gerasimov tábornok doktrínáján át mutatja be a fogalom megszületését és annak gyakorlati kibontakozását az ukrán hadszíntereken. Szakértők, a tábornok elhíresült, 2013-ban publikált beszédét tekintik egyfajta kiindulópontnak, melyben elsőként szerepelt, hogy napjainkban a háborús állapot és béke közti határok elmosódtak, valamint, hogy a katonai konfliktusok természete jelentős változáson ment át, mely így már kiterjed az információ, politika, gazdaság, kiber, humanitárius és egyéb nem közvetlenül katonai területekre is.

Erre utal, a Fábián által ugyancsak idézett, Jānis Bērziņš lett szakértő is, aki szerint az új orosz megközelítés az emberi elmét is az elsődleges hadszínterek között tartja számon és ezáltal arra törekszik, hogy a minimális haderő bevetésével, a hátország civil és katonai erőit elbizonytalanítsa, vagy egyenesen a támadó oldalára állítsa. Ebbe a képbe illeszkedik a szerző által ismertetett másik elemzés is, melyben Rácz András kül- és biztonságpolitikai szakértő munkája alapján vázolja fel három fő lépésre bontva az orosz stratégiát.

Miután azonban más kutatók, mint például a brit Mark Galeotti, is úgy vélik, hogy az eredeti, Gerasimov tábornok által elmondott beszéd nem az orosz hadiviselés jövőjéről, hanem az Arab Tavasz értelmezéséről szólt, így Fábián is arra a következtetésre jut, hogy legalább annyi érv szól amellett, hogy valami forradalmi van a hibrid hadviselésben, mint amellett, hogy semmi újdonsággal nem állunk szemben.

Így, annak érdekében, hogy valódi mivoltát megértsük, tanulmányában sorra veszi, hogy az információs hadviselés és annak gyakorlati megvalósulása hogyan néz ki a nagyhatalmak esetében. Kezdve az amerikaiakkal, Fábián megjegyzi, hogy az amerikai katonai doktrína is kitér a területre, mely világos definíciókat használ mind az információs környezetre, mind az ebben zajló információs műveletekre. Ezzel szemben az orosz megközelítés messze nem ennyire letisztult és nincs olyan hivatalos dokumentum, mely összehasonlítható lenne az amerikai anyagokkal.

Azok közül, melyek elérhetőek, az egyik a ’2011 Russian Cyber-Warefare Stragtegy’, mely említést tesz arról, hogy az orosz szerveknek képeseknek kell lenniük katonai és információs eszközök bevetésére, de emellett – ahogy azt Fábián megállapítja – nincs egyetlen, olyan hivatalosan elérhető, nyílt anyag sem, mely leírná, hogy az oroszok pontosan mint értenek ezen, vagy hogyan definiálják ezek gyakorlati megvalósítását.

Szervezeti oldalról ugyanakkor sokkal több a hasonlóság a két ország között. Ráadásul, ahogy azt Fábián is kiemeli, olyannyira hasonlóak az amerikai és orosz információs hadviseléssel foglalkozó ügynökségek, hogy ezek alapján semmi különöset, vagy radikálisan újat nem lehet látni orosz oldalon – ami így egyben gyengíti azok érveit, akik egy átfogó, rendszerbe szervezett orosz stratégiát látnak napjainkban megvalósulni.

Érdekes ugyanakkor, hogy ezekben a napjainkban zajló konfliktusokban, hogyan működnek ezek a szervezetek és hogyan használják ki a kibertér és információs hadviselés lehetőségeit. Itt a szerző több példát is felsorol, melyek Ukrajnán, Grúzián, vagy északi államok közvetlen tapasztalatain keresztül arra engednek következtetni, hogy bár Oroszország valóban kihasználja az új technológiákban rejlő potenciált, de eddig nem ért el jelentős, átütő sikereket a téren. Ami egyben a szerző szerint azt is jelenti, hogy Oroszország nem fő hadszíntérként tekint az információs és kiberhadviselésre, hanem inkább a hagyományos hadviselés egyfajta kiegészítéseként.

Fábián azt is leszögezi, hogy ezek alapján bár kijelenthető, hogy az orosz hibrid hadviselés egyfajta Nyugati mítosz, alábecsülni sem érdemes. Sőt, elemzését azzal zárja, hogy a kényelmes fotelekben való hátradőlés helyett, a nyugati elemzőknek fenn kell tartaniuk a téma iránti érdeklődésük és arra kell törekedniük, hogy nehogy abba a hiába essenek, hogy túlbecsülik az orosz műveleteket, mert ez legalább akkora veszélyt jelenthet, mintha alábecsülnék.

Forrás: https://www.tandfonline.com/doi/full/10.1080/14751798.2019.1640424