2018. 01. 23. kedd
Rajmund, Zelma
: 310 Ft   : 253 Ft Benzin: 366 Ft/l   Dízel: 376 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Tanulva tanítani - A csapatszolgálattól a katedráig

Art of WAR  |  2017. 12. 29., 19:25

Tizenöt év csapatszolgálat, hat misszió, sokszor a számára legfontosabb, a család hiányával küszködve. Spanberger Gábor főtörzsőrmester – az MH Altiszti Akadémia fegyvermester szakoktatója – eddigi pályafutása másnak „egy életre” is elég lenne, neki viszont még komoly tervei vannak.

A katonai pályát bátyja példáját követve választotta, aki annak idején Szolnokon volt hivatásos katona. Gábort is ide hívták be sorkatonai szolgálatra, s annyira megtetszett neki a hivatás, hogy még sorállományúként jelentkezett az akkori Bolyai-főiskola tiszthelyettesképző karának fegyver-műszerész szakára. Tanulmányai befejeztével első beosztása Tatára szólította, ahol csaknem tizenöt esztendőt töltött el különböző beosztásokban. Volt a fegyverjavító szakasz rajparancsnoka, szakasz-tiszthelyettes, de belekóstolt a tüzér életbe is: azzal a szakmával karbantartó rajparancsnokként ismerkedett. Már a pályakezdés éveiben a mindene lett a fegyver, a fegyverzet, és mindent meg is akart tanulni ezen a területen. 

A szakmák tanulása és gyakorlása mellett hamar „megtalálta” az első misszió is: 2002-ben már Koszovóban teljesített szolgálatot, a KFOR-ban.

– Ez elég érdekes volt, mert a beosztásom az egészségügyi részleghez szólított, lévén, hogy a kontingensben nem volt fegyveres beosztás. Így aztán egyszerre voltam egészségügyis és fegyvermester is. Ha kellett, betegeket szállítottam, amúgy meg a kontingens fegyverzetét „kezeltem” – emlékszik vissza az altiszt. 

Túl sok időt nem töltött itthon a KFOR küldetés után sem, hiszen 2003-ban már a Magyar Honvédség szállító-zászlóaljának első váltásában, Al-Hillahban, az első század rajparancsnokaként teljesített szolgálatot. 

– Ez a misszió elég húzós volt, a feladat és a körülmények miatt is. Kuvaitba érkeztünk először, s amikor ott megcsapott az ötvenöt Celsius-fokos hőség, el sem tudtam képzelni, hogyan fogom túlélni az elkövetkezendő hat hónapot. Szerencsére két hétig csak akklimatizálódtunk, s mire Al-Hillahba értünk, meg is szoktuk a klímát. Ha kellett, repeszálló mellényben és sisakban is bírtuk – jegyzi meg a főtörzsőrmester. (Közbevetés: amikor újságíróként először fordultam meg az iraki magyar bázison, én is csak kapkodtam a levegőt, s nem akartam hinni a szememnek: egy álcaháló alá telepített szabadtéri „edzőteremben” az éppen szolgálaton kívüli katonák „gyúrtak”).

– Szállító-zászlóaljként utánpótlást vittünk szinte „mindenhonnan, mindenhová” – idézi fel a főtörzsőrmester. Rendszeresen jártunk Kuvaitba (egy út csak oda nyolcszáz kilométer), de vittünk üzemanyagot, vizet a szövetséges csapatoknak Irakon belül is. Ha meg kellene saccolnom, legalább tízezer kilométert teljesítettünk ezen utak során. Első kontingensként persze mi is küszködtünk mindennel: Mercedes terepjáróinkat az oldalfalra aggatott repeszálló mellényekkel tettük „golyóállóvá”, az amúgy jelentős tűzerőt képviselő BTR-jeinket pedig a szűk utak miatt nem tudtuk igazából hatékonyan kihasználni. Szerencsére az utódaink már a kor legszínvonalasabb lövés- és robbanásbiztos harcjárműveit vehették igénybe. 

Már jöttek volna haza, amikor bekövetkezett az első igazán komoly támadás a kontingens ellen: egy öngyilkos merénylő a mintegy nyolcszáz kilogramm robbanóanyaggal megrakott teherautójával „le akarta tarolni” a magyar tábort. 

– Nagyon nagy szerencsénk volt. Részint azért, mert kontingensünk ebben az időpontban éppen egy újabb küldetés eligazításán vett részt a tábor másik felében, s ezért csaknem üresek voltak a szállásaink, másrészt pedig: a tábor őrzését ellátó mongol kollégáink egyike, látva a támadást, egy jól irányított sorozattal kilőtte a merénylőt. Így aztán a robbanóanyaggal megrakott teherautó az épületünktől mintegy százötven méterre robbant fel, bár így is komoly károkat okozott a táborban. Két bajtársam súlyosabb sérüléseket szenvedett, én pedig a visszaérkezésem után döbbenten láttam, hogy az ágyamon lévő párnámba egy tizenöt centis üvegszilánk fúródott. Bele sem akarok gondolni: mi lett volna, ha éppen ott fekszem akkor – jegyzi meg Spanberger Gábor. 

Rövid pihenő után – az átélt élmények ellenére – a főtörzsőrmester már megint misszióban volt: 2007-ben ugyanis újra a KFOR következett. Pristinában, a NATO-főparancsnokság őrzés-védelmét látták el. 

– Ez már kevésbé veszélyes, ugyanakkor nagyon megterhelő misszió volt. Huszonnégy órás szolgálat után következett egy kis készenlét, majd pihenés, aztán ismét a következő feladat. Ebben a küldetésben a monotonitás volt a legnehezebb – mondja az altiszt. 

2008-ban már Szarajevóban, az EUFOR-misszió soros váltásában teljesített szolgálatot. 

– Ebben a feladatban lövészként és egyben fegyveres szakemberként vettem részt. Bár én egészséges fegyvernemi sovinizmussal ízig-vérig fegyveresnek tartom magam, itt azonban megtanultam respektálni a „lövész szakmát”. Nagyon sokat voltunk távol a Butmir-tábortól, 4-6 napos kihelyezéseken, ahol a lövészek a saját feladataikat gyakorolták, illetve tanították meg nekem is. A tábori élet- és munkakörülmények közepette magunknak kellett megteremtenünk a „túlélés” feltételeit, s bizony megtapasztaltam, hogy a lövészek az igazi „összfegyvernemiek” – nekik szinte mindent tudniuk kell. 

Egy szusszanásnyi szünet után, 2010-ben jött az újabb misszió, ezúttal az MH Tartományi Újjáépítési Csoport nyolcadik váltásában. 

– Ebben a küldetésben a javítószakasz fegyvermestereként vettem részt, de mint mindenkinek, volt más teendőm is. Nevezetesen a tűzoltórajba is beosztottak: a mi feladatunk volt egyebek mellett a táborba érkező vagy onnan távozó helikopterek le- és felszállásának biztosítása. Soha nem felejtem el, hogy egyszer, amikor egy német CH–53-as szállt le, az esetleges támadások miatt sorozatban lőtte ki „piropatronjait”. Ez nem is lett volna baj, ha a robbanótöltetek nem a leszállóhely melletti, huszonötezer literes, elasztikus gázolajtartályon pattogtak volna. Ezt megúsztuk, de sajnos ezt a missziót tragédia is beárnyékolta: egy támadás következtében életüket vesztették Kolozsvári György és Pappné Ábrahám Judit posztumusz hadnagy bajtársaink. Még ma is rendkívül nehéz feldolgozni ezt a veszteséget. 

2012 – újra missziós év volt: ismét a KFOR-ban, ezúttal a magyar–portugál manőverzászlóalj tagjaként. 

– Ez megint más teendőkkel járt: szükség esetén például nekünk kellett megerősítenünk az esetleges agresszív tüntetések felszámolásában részt vevő erőket. Ha lehet mondani, a korábbiakhoz képest azért ez egy nyugodtabb küldetés volt.

Hallgatva a főtörzsőrmester szavait, az jut eszembe, hogy ha a missziókat csak hat hónappal számolom, az is tisztán három év távollét, a felkészülési időket nem is tekintve. Milyen háttere volt mindehhez? 

– Természetesen a család, a támogatásuk nélkül mindez nem valósulhatott volna meg. Feleségem is a „seregben” dolgozik, jelenleg közalkalmazottként szintén az MH Altiszti Akadémia szakoktatója. Amíg én távol voltam, mindig, minden teher az ő vállán nyugodott. Kislányunk most tizenkét éves, s hadd ne mondjam, milyen érzés volt, amikor úgy kétéves korában éppen két misszió között sétáltam vele az utcán és minden szembejövőt megszólított: Látjátok, nekem is van apukám… Bár imádom a szakmámat és a hivatásomat is, de náluk semmi sem lehet fontosabb. 

A csapatszolgálat és a missziók után új kor köszöntött be a főtörzsőrmester életében. 

– 2015-ben kaptam egy felkérést, hogy legyek „fegyveres” szakoktató az MH Altiszti Akadémián. Megtisztelő volt számomra a megbízás, hiszen szeretett szakmámat ezután nemcsak gyakorolhatom, hanem taníthatom is. Bár a váltást kissé furcsán éltem meg: az addig csapatnál szolgáló, maximum a zászlóaljparancsnokkal „kommunikáló” altisztből hirtelen olyan oktatóvá válhattam, aki a feladatából fakadóan már főtiszteknek, alakulatparancsnokoknak is a partnere lehet. 

Későbbi szavaiból az is kiderül, hogy nem is akármilyen szinten.

– Az MH Altiszti Akadémia parancsnoksága, és kollégáim minden törekvésemet támogatták, és úgy érzem, jó úton haladunk. 

Ezek után csak tőmondatokban: az akadémia vezetésének támogatásával felújíthatta a „fegyveres tantermet”, új fegyvereket, szabályzatokat, dokumentumokat szerezhetett be. A képzést is sikerült gyakorlatiasabbá tennie, a hallgatókat rendszeresen viszi csapatgyakorlatra. Bár eleinte a fogadó parancsnokok nem értették, hogy mi ezzel a szakoktató célja, ma viszont már valamennyien invitálják: hozd őket hozzánk is! A komoly szakemberhiány közepette rájöttek ugyanis, hogy az a hallgató, aki náluk töltötte a „tanulóhónapjait”, biztosabb pont lesz a későbbiekben is az alakulatnál. 

Al-Hillah és Kuwait között félúton. - Fotó: a szerző, Szabó Béla felvételei és Spanberger Gábor archívuma

S mi lesz a jövő – kérdezem beszélgetésünk vége felé –, hiszen most úgy tűnik a szavaiból, hogy minden rendben, már révbe ért. 

– Korántsem. Bár jelenlegi beosztásomban még én is friss vagyok, szeretném belenevelni a hallgatóimba, hogy nem csupán a szakmát kell megtanulni, hanem vezetővé is kell válniuk. Csak az taníthat, aki a lehető legtöbb ismeret birtokában van, de az is fontos, hogy a megszerzett ismeret nem öncélú, azt alkalmazni és alkalmaztatnia is kell – fogalmaz az altiszt. 

Miután személyes jövőjéről nem sok szót ejt, inkább a hallgatóiról és a „szakmáról” beszél, rákérdezek hát erre is. Így aztán kiderül, hogy a missziók és a csapatszolgálat mellett folyamatosan tovább képezte magát. Páncéltörő, valamint tüzér- és aknavetős tanfolyamokat is végzett, jelenleg pedig angolnyelv-tudásának csiszolásán munkálkodik. 

– Még egy területen szeretném kipróbálni magam, ha a család is egyet ért vele, egy utolsó misszióba még elmennék. De már nem a klasszikus feladatokra vágyom, s nem egy csapat tagjaként, hanem egyéni beosztásba, ahol minden felelősség az enyém – indokolja döntését. 

Magyar Honvéd 2017. november/Szabó Béla

 

Forrás: honvedelem.hu

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Háború Művészetét a Facebookon!

Még több friss hír

2018. 01. 15., 11:46
A Mindenki Hadtudománya Szabadegyetem elnevezésű rendezvénysorozat részeként tartott előadást dr. Koller József dandártábornok, az MH 86. Szolnok Helikopterbázis parancsnoka a Stefánia Palota – Honvéd Kulturális Központban a napokban.
2018. 01. 17., 09:03
A 2001 óta összegyűlt hadszíntéri tapasztalatokra alapozva Franciaországban és Nagy-Britanniában is aktuálissá vált a modern hadviselésben fontos szerepet játszó páncélozott csapatszállító és felderítő járművek cseréje.
2018. 01. 11., 16:28
A francia Nexter Systems védelmi vállalat elnöke, Stephane Mayer egy interjúban számolt be ismét arról, hogy 2020 és 2028 között 200 db Leclerc harckocsi és 18 db harckocsi mentőjármű újulhat meg a Scorpion program keretein belül.
2018-01-08 09:03:18
Az 1939. szeptember 17-ről 18-ra virradó ködös éjszakán, váratlanul szinte minden fény kialudt a tallini kikötőben, majd kisvártatva felmorajlott két hatalmas hajómotor. Azonban perceken belül felbőgtek a szirénák és keresőreflektorok kezdték pásztázni a vizet.
2018-01-03 15:23:32
2017. december 13-án, a NATO üzemeltetése alatt működő E-3A korai előrejelző és légtérellenőrző (AWACS) flottából nyugdíjba vonult a második repülőgép, amely csatlakozik korábbi társához az arizonai Davis-Monthan légibázison.
   MÁSOK ÍRTÁK
2018. 01. 23., 11:29
z elkobzott Junkers, a Malévhez sorolt Dakota és az NDK-sokat a vasfüggöny felett átrepítő Piper esete.
2018. 01. 22., 10:03
Komoly műszaki problémák miatt változott a német haditengerészet egyik legújabb hajójának programja.
2018. 01. 22., 09:56
„Tizenkét éve közös veszteség ért bennünket. Nem csak egy szomszédos ország katonáit, hanem barátainkat veszítettük el” - mondta dr. Simicskó István honvédelmi miniszter azon a megemlékezésen, amelyet január 19-én, a hejcei repülőgép-szerencsétlenség tizenkettedik évfordulóján tartottak a tragédia helyszínén.
2018. 01. 19., 09:41
Mini hadsereget készített magának Hurtony Zsolt, aki egykoron maga is hivatásos katona volt.

  JETfly Magazin

Indonézia lehet a Szu-35Sz újabb külföldi vásárlója, mivel az elkövetkező hónapokban sor kerülhet a szerződés aláírására, melynek keretein belül 11 darab Szu-35-ös harci repülőgép érkezhet Indonéziába.