Versenyfutás az Északi-sarkért

Egy, a Nemzetközi Biztonsági- és Védelempolitikai Munkacsoport nemzetközi ügyekkel foglalkozó szakértői által a közelmúltban közzétett jelentés az Északi-sark biztonsági környezetét a ballisztikus rakéták elleni védelem és az ehhez szervesen kapcsolódó nemzetközi katonai együttműködés fókuszába helyezi. A jelentés rámutat arra a tényre, hogy a sarkvidéki területeken napjainkban is zajló változások egyre nagyobb fenyegetést jelentenek mind Kanadára, mind pedig Észak-Amerikára nézve.

A jelentést összeállító biztonságpolitikai és katonai szakértők véleménye megegyezik abban, hogy a Kanada sarkvidéki területeit övező fokozott gazdasági és katonai érdeklődést a globális felmelegedés, a Kínai Népköztársaság terjeszkedési törekvései (gazdasági és politikai befolyási övezetének kiterjesztése) és az egyre inkább nacionalista és agresszív politikát folytató Oroszországi Föderáció indukálja. Ez utóbbi tényező is megerősíti annak szükségszerűségét, hogy Kanada újfent átértékelje Észak-Amerika biztonsági rendszerében betöltött szerepét, különös tekintettel az Amerikai Egyesült Államok ballisztikus rakétavédelméhez történő csatlakozás kérdésére.

A földfelszíni (Ground-Based), légi (Airborne), tengerfelszíni (Sea-Based), vagy a világűrbe (Space-Based) telepített érzékelők és földi állomások komplex rendszerét magában foglaló hálózat (szenzorok, kommunikációs, vezetési és tűzirányító rendszerek) adatai alapján (ballisztikus rakéták kilövése, indító berendezések, indítóállások kilövéshez történő előkészítése, illetve bármely légi fenyegetés jelzése), egy az Északi-sarkvidékre telepített rakétavédelmi rendszer lehetővé tenné a detektált vészhelyzetekre történő gyors reagálást (elfogórakéták indítása a fenyegetés elhárítása érdekében), ezzel mintegy kiterjesztve Észak-Amerika lég-és rakétavédelmét.

„Az Amerikai Egyesült Államok és Kanada már tervezi, hogy lecserélje a kanadai sarkvidéken telepített Északi Előrejelző Állomások lokátorait és radarberendezéseit – jelentette ki William Gortney tengernagy, a kanadai-amerikai NORAD (National Aerospace Defense Command) vezetője egy, az évsorán korábban adott nyilatkozatában.”

A (közös) rakétavédelmi tervek már a 2000-es évek elején körvonalazódtak, amikor Kanada és Grönland is reagált az Amerikai Egyesült Államok azon elképzelésére, hogy radar- és kommunikációs rendszereket telepítsenek a sarkvidék körzetébe, beleértve az Amerikai Egyesült Államok légierejének a grönlandi Thule-ban található bázisát is.

Az eredeti elképzelés az úgynevezett „lator államok” (elsősorban a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és Irak) jelentette egyre növekvő ballisztikus rakéta fenyegetés elhárítására alkalmas védelmi rendszer megtervezése és kialakítása volt, amelynek a megsemmisítő egységei magukban foglalják a földi és tengerfelszíni telepítésű elfogórakétákat, sőt a szükségszerűen módosított repülőgépekre telepített nagy energiájú lézerfegyverek alkalmazását is. Azonban az előzőekben felvázolt rendszer működésének egyik feltétele volt, hogy az Amerikai Egyesült Államok felderítő és megsemmisítő elemeket (szenzorokat és elfogó rakétákat) telepítsen a sarkvidék közelében.

2002-ben a biztonságpolitikai és haditechnikai kérdésekkel foglalkozó Nunatsiaq News-ban megjelent publikáció szerint a Thule-ban található korszerűsített légibázis önmagában nem lenne képes az Egyesült Államok légterének (északi irányú) légvédelmét megvalósítani, ehhez további – Kanadai területen lévő – létesítmények telepítése szükséges.

Ezt követően 2004-ben – egy a juhtenyésztésről elhíresült Igaliku nevű faluban Grönlandon megtartott konferencián, – magas rangú grönlandi, dán és amerikai tisztviselők által aláírt szerződéssel lehetővé tették, hogy az Amerikai Egyesült Államok folytassa a rakétavédelmi programját. Azóta – a felderítő képesség növelése érdekében – továbbfejlesztették az Alaszkában és a Thule-ban telepített radarok technikai paramétereit.

Annak ellenére, hogy Stephen Harper miniszterelnök egyik nyilatkozatában úgy fogalmazott: „nyilvánvaló, hogy a világ változik és ahogyan eddig is tettük, ezután is meg fogjuk vizsgálni, hogy ezen változások szolgálják-e országunk érdekeit és amennyiben nem, olyan döntéseket fogunk hozni, amelyek a kanadaiak biztonságát és érdekeinek védelmét legjobban biztosítják.”, a Paul Martin vezette kanadai kormány 2005-ben mégis úgy döntött, hogy nem csatlakozik a rakétavédelmi programhoz. Kanada az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének tagjaként élvezi a NATO-szövetségesek együttes támogatását, melyek közül „Dánia, Izland és az Egyesült Államok, már elkötelezték magukat, hogy egy az ország területét ért fegyveres támadásestén katonai segítséget nyújtsanak Kanadának”.

Az újonnan közzétett jelentés nagyobb mérvű együttműködést vár el Kanadától a cselevési tervek megvalósítása érdekében. „Ahogyan egyes országok (növelik a katonai jelenlétüket az Északi-sarkon (különös tekintettel az Oroszországi Föderáció ez irányú törekvéseire), a NATO tagországoknak a megváltozott biztonsági környezetre adott hiteles válaszként fokoznia kell a térségben a szövetség által jelenleg demonstrált elrettentő erőt.” A válaszlépések magukba kell, hogy foglalják azon különböző eshetőségi, vészhelyzeti tervek megalkotását és aktualizálását, amelyek reagálnának egy olyan külföldi katonai beavatkozásra, ami közvetlenül érintené a Jeges-tenger menti NATO szövetséges országokat. "Természetesen, Kanada hozzájárulása nélkül semmilyen szövetséges művelet végrehajtására nem kerülhetne sor a térségben," jegyzi meg a jelentés.

A jelentésben foglalt potenciális fenyegetések túlnyomó részének hátterében az éghajlatváltozás következtében kialakult olyan problémák és kihívások állnak, mint az ivóvízhez való hozzáférés, a víznyerő helyek földrajzi eloszlásának változásai és az élelmiszertermelésben bekövetkezett, vagy bekövetkező változások, amelyeknek együttesen szignifikáns hatása van a biztonsági környezet milyenségére is. Ezeket a tényezőket lehetetlen ellenőrzés alatt tartani, nemzeti és nemzetközi szintű kezelésük is rendkívül körülményes ezért kiemelten befolyásolják a nemzetközi biztonsági környezetet. „A globális felmelegedés illetve a Jeges-tenger gyors ütemű olvadása új feltételeket teremt a hajózásban és az új kereskedelmi útvonalak lehetősége (a sarkvidéki tengerfenék rejtette jelentős olajkészleteket és ásványokat nem is említve) teret nyitott a nagyhatalmi versengésnek is, aminek egyik velejárója a megnövekedett katonai jelenlét” áll a jelentésben.

Az Északi-sark körzetében újonnan felszínre kerülő biztonsági kihívások megválaszolásához hatékonyabb nemzetközi együttműködés szükséges, amelyhez elengedhetetlen az erőforrások növekvő mértékben történő biztosítása is (kutató-mentő tevékenység hatékonyabbá tétele, szállítmányok nyomon követése stb.)

A szabályozatlan környezet csak felerősíti egyes nemzeteknek az erőforrások megszerzésére és ellenőrzésére irányuló törekvéseit. Amennyiben az Északi-sarkvidéki Tanács (Arctic Council) beteljesíti a hozzá fűzött reményeket, a sarkvidéki államok kevesebb biztonsági és védelmi jellegű kihívással szembesülnek. Mindazonáltal annak reménye, hogy az Oroszországi Föderáció ne folytassa az Északi-sark „militarizálását” szertefoszlani látszik, ami egyre inkább aggasztja a NATO-t és sarkvidéki szövetségeseit.

Az évelején levezetett „Nunalivut” gyakorlat alkalmával Julian Fantino, az akkori kanadai védelmi miniszter úgy nyilatkozott, hogy „a tapasztaltak alátámasztják a kanadai sarkvidék térségében az orosz katonai repülőgépek aktivitásának ugrásszerű növekedését”. „Kanada továbbra is készen áll, hogy szembeszálljon és megfeleljen minden, a szuverenitását, a lakosságát, az ország területét és érdekeit sértő fenyegetésnek.” tette hozzá a miniszter.

Egyelőre nem ismert a Justin Trudeau miniszterelnök vezette liberális kormány álláspontja a sarkvidékkel kapcsolatos biztonságpolitikai kapcsolatosan.

Fordította, összeállította: Tóth Norbert alezredes

Forrás: MH 12. Arrabona Légvédelmi Rakétaezred