Üss és fuss!

Az önjáró tüzéreszközök fejlödése alapvetöen három szakaszra bontható. A második világháborúban, illetve az azt követö idöszakban a meglévö, bevált lövegeket és tarackokat a már rendszerben lévö harckocsialvázakra szerelték, hogy követni tudják a gépesített eröket. Tömegük, méretük és mozgékonyságuk így a harckocsikéhoz volt hasonló. A hidegháború kezdetén a tüzérségi technika fejlödése minimális volt, ez három okra vezethetö vissza: az atomfegyverek pusztítása messze túlszárnyalta a hagyományos tüzérségét, a légierö csapásmérö ereje elegendönek bizonyult; valamint a tüzérségi megfigyelés kezdetleges szintje miatt nem kellett kifejleszteni nagyobb lötávolságú lövegeket. A fentiek ellenére a koreai háború bebizonyította, hogy a hagyományos tüzérség használata elengedhetetlen a sikeres harc megvívásához, mivel a nukleáris fegyver nem minden esetben használható (valljuk be, alkalmazásának következményei miatt nem alkalmas) harceszköz, és a légierö csapásainak pontossága megmaradt a második világháború színvonalán. A fejlödés második szakasza a 60-as években következett be (az 50-es évek tapasztalatai alapján), amikor elsödleges cél volt, hogy a tüzérségi eszköz képes legyen atom-, biológiai és vegyi fegyverek (ABV) által szennyezett terepszakaszon eredményesen harcolni úgy, hogy (csökkentett) tömege és mérete által szállítható legyen légi úton (esetlegesen deszantolható legyen), mozgékonyságát megörizve képes legyen vízi akadályok leküzdésére. Ez idö alatt az USA megalkotta az M109-es 155 mm-es önjáró löveget, amelyet a mai napig rendszerben tartanak, és számos országba exportáltak is. A Szovjetunióban Sztálin halálát követöen (1953) a nehéz harckocsik és rohamlövegek tervezése és gyártása háttérbe szorult, mindamellett, hogy a gép vontatta tüzérség maradt a hagyományos tüzérség alapvetö eszköze. Közel 15 évnek kellett eltelnie, amikor a szovjet vezetés rádöbbent, hogy hiányzik a tüzérség arzenáljából egy olyan fegyver, amely a vontatott tüzérség fegyverével azonos tüzeröt, de harctéri viszonyok között gyorsabb, mozgékonyságában hatékonyabb harceszközt jelent. A tervezés két irányban indult meg. Az elsö típus a már említett légi szállíthatóságot figyelembe véve könnyü páncélzatú, úszóképes harcjármüre épített, de már bevált fegyverzet kombinációja. Ez lett a 2Sz1 122 mm-es Gvozgyika önjáró tarack, amely Nyugaton SO–122-es vagy M–1974-es típusnéven ismert. A másik irány az amerikai M109-essel azonos paramétereket képviselö, de a szovjet családelvet figyelemben tartó, nagy tüzerejü harceszköz kialakítása. Így készült el a szovjet önjáró lövegek sorában a második, a 2Sz3 152 mm-es Akácia önjáró tarack (Nyugaton SO–152-es vagy M–1973-as). Érdekesség, hogy a szovjet önjáró lövegek mind egy-egy virág nevét viselik, így kapták a 2Sz1 Gvozgyika, azaz Szegfü, a 2Sz3 Akácvirág, 2Sz5 Jácint nevet és még sorolhatnánk. Végül említsük meg a harmadik szakaszt is, amely a 80-as évek végétöl ered. Ekkortól már precíziós pontosságú, félelmetes pusztító erejü igazi gépcsodákat terveztek a kor vívmányainak segítségével, kifejezetten erre a célra. (Gondoljunk az AS–90-es, PanzerHaubitze 2000-es, 2Sz19-es stb. típusra.)

Vegyük sorba a 2Sz1 és 2Sz3 típusjelzésü önjáró tarackokat, amelyek szinte egy idöben jelentek meg a szovjet hadseregben és a különbözö háborús konfliktusokban.A 2Sz1 122 mm-es GvozgyikaKezelöszemélyzete négy fö: parancsnok, irányzó, vezetö és töltökezelö. 1972-ben került a Szovjetunió hadrendjébe, azóta szolgál. (Rendszerbe állították az egykori Varsói Szerzödés tagállamai és Jugoszlávia, egyes arab államok és Finnország is.)A 2Sz1 önjáró tarack alapja a Harkovi Traktorgyár remeke, az MT–LB típusjelü, többcélú tüzérségi vontató továbbfejlesztett, meghosszabbított változata, az MT–LBu, valamint a harcedzett veterán D–30-as tarack, amelyröl késöbb szólunk. (Az MT–LBu többcélú, de leginkább tüzérségi vezetési pontként használatos harcjármü, amely feladatától és felszereltségétöl eltéröen az 1V12-es, az 1V13-as vagy az 1V14-es típusjelzést kapta.) Az MT–LB 1964-ben került a szovjet csapatok szolgálatába, nem érte el a tíztonnás tömeget, ezáltal mozgékonysága kiváló, talajnyomása alacsony, így magában hordozta a továbbfejlesztés lehetöségét.A harcjármü felépítéseA lánctalpas alvázon elhelyezkedö hegesztett páncéltest magában foglalja a vezetö-, a motorteret és eröátviteli részt, illetve a toronykoszorú alatt a küzdötér egy részét. A küzdötér a toronnyal magában foglalja a 2A31-es 122 mm-es tarackot és kezelöszerveit, a parancsnoki figyelömüszereket, a rádió adó-vevö berendezéseket, a löszertároló részt, illetve számos kisebb részegységet.

Vezetötér: a harcjármüvezetö a páncéltest elsö harmadában, bal oldalon foglal helyet, ahol két botkormánnyal irányítja a harcjármüvet, amelyek az orosz lánctalpas harcjármüvektöl eltéröen nem a vezetö mellett két oldalt, hanem középen helyezkednek el. A botkormányoktól balra a tengelykapcsoló, jobbra a fék- és gázpedál található. A vezetövel szemben, a botkormányok elött található a müszerfal. A 6+1 fokozatú sebességváltó kar a vezetötöl jobbra található. Ugyancsak jobbra helyezték el az ablak védölemezének nyitószerkezetét. Tájékozódását az ablakon kívül (amely harchelyzetben zárva van) három 90 fokos látómezöt biztosító prizma biztosítja, amelyet egy állítható védölemez mögé szereltek. A harcjármü bal oldalának elején található a búvónyílás, a vezetö felett. (Érdekes, hogy ez az orosz harcjármüvektöl eltéröen nem hagyományos toronykulccsal, hanem egy speciális villáskulccsal nyitható és zárható kívülröl.) A vezetötér a motortértöl hermetikusan elzárt, noha egy kis szük ajtón keresztül bejuthatunk a jobb oldalához és onnan egy másik kis ajtón a küzdötérbe is. De ez csak veszély vagy baleset esetén használatos.Motor és eröátvitel: a váltómü és a meghajtás a vezetö elött, külön a homloklemezen elhelyezett nyílásfedél alatt található. Érdekesség, hogy a kenési rendszerét a harcjármü vezetöülésének háttámlája mögötti beöntönyíláson keresztül öntik be. A motortér további berendezéseit a vezetötöl jobbra, illetve mögötte építették be. A harcjármü motorja Jamz típusú nyolchengeres, V elrendezésü dízelmotor, amely alapjaiban megegyezik a Kraz 260-as típusú tehergépkocsi motorjával. A hagyományoktól eltéröen a motor levegörásegítéssel nem, csak elektromosan indítható.

Küzdötér: a harcjármü utolsó harmadában található a küzdötér, amely a motortértöl – mint írtuk – hermetikusan elzárt. Ez magában foglalja a 360 fokban körbeforgatható tornyot és a fegyverzetet, valamint a kezelöszemélyzet munkaterületét, a kezelöszerveket és a löszertároló részt. Itt kapott helyet a lövegtöl balra, elöl az irányzó. Az irányzó kezeli a löveg vízszintes és függöleges mozgását, valamint a fegyverzet elsütö rendszerét, mindezt elektromosan és kézi erövel. Az irányzó mögött foglal helyet a harcjármü-(raj)parancsnok. A részére külön kialakított parancsnoki kupola alatt ülve irányítja a harcjármüvet és kezelöszemélyzetét. A parancsnoki kupola 360 fokban körbeforgatható, és magában foglalja a figyelömüszereket, amelyek nappali és éjszakai körülmények között is megfelelö tájékozódást biztosítanak. A kupola tetején található a parancsnok és az irányzó közös búvónyílása. A parancsnoktól balra található az R–123-as rádió adó-vevö, elötte a belsö beszélgetést biztosító, mögötte pedig a szürö-szellöztetö berendezés, amely szennyezett terepszakaszon biztosítja a kezelöszemélyzet és a motor levegöellátást. A szürö-szellöztetö berendezés filterét a parancsnoki kupola mögött elhelyezett nyíláson keresztül, kívülröl lehet cserélni. A löveg jobb oldalán helyezték el a töltökezelö munkahelyét. Feladata a parancsnok által kijelölt lövedék és töltet betöltése. Ebben segítségére van az adogatószerkezet, amely a lövedék és a hüvely egyenkénti adagolására szolgál. A töltökezelönek külön búvónyílása van, és egy különálló figyelömüszert is elhelyeztek a torony tetölemezének jobb oldalán.Fegyverzet: a 2Sz1 122 mm-es önjáró tarack – amint megnevezéséböl is kitünik – fegyverzete egy 122 mm-es, huzagolt csövü 2A31-es löveg. Ez a fegyverzet a D–30-as vontatott ágyútarack módosított, harcjármübe áttervezett változata, mínusz 3 és plusz 70 fok között mozgatható, és percenként akár 5 lövés leadására is képes (természetesen ez elméleti adat). Maximális lötávolsága repeszgránáttal 21 900 méter. Egy jól bevált régi tüzeszköz, amely – bármennyire is hihetetlen – a mai kor követelményrendszerében még megállja a helyét. A harcjármü negyven osztott löszert szállít, ennek elosztása: 35 repeszromboló és öt kumulatív lövedék. Ebböl 24-et a toronyrész jobb oldalán, 16-ot a harcjármü hátsó részén, az erre a célra kialakított löszertároló részben helyeztek el. Természetesen léteznek más tüzfeladatokra alkalmas, mint pl. világító-, köd-, propaganda- stb. lövedékek is. A Szegfü képes megosztott (PG–2-es) és közvetlen irányzással (OP5–37-es irányzék) is tüzet vezetni, így alkalmas páncélozott célok korlátozott leküzdésére is. Löhet állóhelyböl, rövid megállásból és fedett tüzelöállásból is.

A Gvozgyika összességében egy remekre szabott kis önjáró tüzérségi eszköz, amely képes a vele szemben támasztott követelményeknek maximálisan eleget tenni. Mozgékonysága kiváló, lánctalpai segítségével tud a vízen haladni mintegy 4-5 km/h sebességgel elökészítés nélkül, menetböl; légi úton szállítható és deszantolható; páncélzata véd a lövész- és könnyüfegyverektöl, illetve a repeszektöl, emellett kiegészítö védelmi berendezései folytán megvédi személyzetét az ABV-támadásoktól, a beépített tüzoltó berendezés is a túlélést szolgálja. Fegyverzete remek. Egykori kezelöi egybehangzóan dicsérték e „virágszálat” képességei miatt.A 2Sz3 152 mm-es AkáciaKezelöszemélyzete négy fö: parancsnok, irányzó, vezetö és töltökezelö. 1973-ban került a Szovjetunió hadrendjébe, azóta szolgál. (A Szovjetunión kívül elsöként az egykori NDK-ban, majd Magyarországon és egyes arab államokban állították hadrendbe.)Fegyverzetét tekintve, amely egy 152,4 mm-es, huzagolt csövü 2A33-as löveg, erös tüzeröt képvisel. Ez a fegyver a D–20-as típusjelzésü tarackágyú harcjármübe épített változata, maximális lötávolsága 17 300 méter. Az önjáró tarack 46 osztott löszert szállít, ezek megoszlása: 42 repeszromboló és négy kumulatív lövedék. Képes megosztott (PG–4-es) és közvetlen irányzással (OP5–38 irányzék) is tüzet vezetni, így alkalmas páncélozott célok leküzdésére is. Ezenkívül felszerelték egy PKT típusú 7,62 mm-es géppuskával, amelyet a parancsnoki kupolára erösítettek, és az ellenséges könnyü, légi célok ellen nyújt védelmet. A géppuskát a parancsnok zárt búvónyíláson keresztül, belülröl is kezelheti. Az erösebb fegyverzet erösebb jármüvet igényelt. A 2Sz3-as páncélteste régebbi konstrukció, amely több haditechnikai eszköz alvázaként – természetesen kisebb-nagyobb eltérésekkel, de – már jelen volt az 50-es években. Így a GMZ típusjelü aknatelepítö, az SZU–100P vagy a GM–123-as, más néven az SA–4 Krug légvédelmirakéta-komplexum önjáró indítóállványaként ismeretes. Ez utóbbitól külsöleg a futógörgök elhelyezkedésében és számában (így a felfüggesztésében) tér el leginkább. A páncéltest elrendezésében némi hasonlóság mutatkozik a 2Sz1-es önjáró tarackkal. Elöl, bal oldalon található a vezetörész, jobbra mellette a motortér és a harcjármü hátsó felén a küzdötér. A 2Sz3-as, ellentétben a 2Sz1-essel, nem „úszóképes". Légi szállítása is csak nehézszállító repülövel (pl. An–22) lehetséges. Az Akácvirág jobban magán viseli a harckocsigyártás jegyeit. Motorja, a V–59 típusjelü, tizenkét hengeres dízelmotor a V–54-es harckocsimotor módosított változata, amely a szovjet harckocsimotorokhoz hüen sürített levegövel indítható.Az Akácia egy igazi hidegháborús pusztító, amely a hadosztályok tüztámogatását hivatott ellátni. Mozgékonysága, védettsége és tüzereje remek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Csecsenföld poklában is remekül helytáll.A két típus harci alkalmazásaElsöként Afganisztánban estek át a tüzkeresztségen. Pontos adatok hiányában nem lehet tudni, milyen veszteségek árán szerepeltek, de a szovjetek nagyon jó eredményeket tulajdonítottak mindkét harceszköznek. Afganisztánon kívül az iraki–iráni háborúban is feltüntek az önjáró tarackok. Mivel erröl még inkább forrásszegény információink vannak, ennek megítélésében nem tudunk állást foglalni, az azonban megállapítható, hogy a kezelöszemélyzetek alacsony szintü kiképzése és irányítása miatt a tüzeszközök hatásfoka relatíve csekély volt, noha itt megfigyelhetö, hogy az orosz haditechnika méltó ellenfelének bizonyult nyugati társainak. Mindkét Öböl-háború során nagy veszteségeket szenvedett az iraki hadsereg minden területen, így az önjáró tüzéreszközökén is, azonban le kell szögeznünk, hogy az Öböl-háborúk tapasztalatai nem igazán adnak helytálló megállapításokat a szovjet gyártmányú eszközök elemzésére a két szemben álló fél kiképzettsége és vezetése miatt. Legutóbb a csecsen konfliktus volt az önjáró lövegek bevetésének helyszíne, megannyi fotó árulkodik alkalmazásáról és pusztító erejéröl. Itt a 2Sz3-as nagyobb szerephez jutott, s ennek több oka is lehetséges. Elsösorban a harctevékenység határozza meg egy adott eszköz bevetését, így a nagyobb erejü löveg pusztító erejének igénye. Szomorú, hogy egy fegyverröl ezt kell leírni, de itt ténylegesen tanúbizonyságát tette mindkét eszköz pusztító ereje, egyben bebizonyította, hogy konstruktöreik remek munkát végeztek. Joggal illeti meg öket e találó megnevezés: „hidegháborús gyilkosok”.Magyar vonatkozásMagyarország a néphadsereg idöszakában, a 70-es évek végén állította hadrendbe az elsö önjáró tüzérségi eszközét, a 2Sz1 Gvozgyika 122 mm-es önjáró tarackot. Ez az idöszak mérföldkövet jelentett a szárazföldi csapatok történetében, mert 1978-ban, Tatán a T–72-es típusú harckocsik, 1979-ben, Szombathelyen a BMP–1-es típusú gyalogsági harcjármüvek kerültek hadrendbe. Ezzel a szárazföldi haderö a magyar történelem eddigi legnagyobb haditechnikai fejlesztését hajtotta végre. A 2Sz1-es 122 mm-es önjáró tarackok elsö nyilvános szereplése az 1980. április 4-én megrendezett ünnepi díszszemle volt. A 2Sz1-es 122 mm-es önjáró tarackokból összesen nyolc osztályt állítottak fel (144 darab), ezenkívül kiképzési célokra szánt harcjármüveket vásároltak. Az elsö néhány szovjet gyártmányú volt, majd késöbb bolgár harcjármüvek is érkeztek. A különbözö gyártóüzemekben készült „Szegfük" kismértékü eltéréseket mutatnak. A sajátos magyar helyzetet jellemzi, hogy a rendszeresített önjáró tarackok mellé nem vásároltak elegendö vezetési harcjármüvet (MT–LBu), így sok esetben GAZ–66-os tehergépkocsi alvázán kialakított mérökocsik kísérték a jármüveket (tüzszakaszokat vagy ütegeket). Emellett szót kell ejtsünk két vezetési rendszerröl is. Az egyik a 1V12 Masina, amely megkönnyítette az alegységparancsnokok dolgát a tüz vezetésében, azonban ez idövel korszerüsítésre szorult. Ennek felváltására tervezték meg magyar mérnökök az Árpád tüzvezetö rendszert. Röviden annyit érdemes tudni erröl, hogy egy olyan számítási és adatátviteli egységrendszer, amely rendkívül lerövidíti az elemek kiszámítását az osztályparancsnoktól a lövegkezelökig, egyszerüsíti az adattovábbítást, így segíti a gyors és eredményes tüzcsapást. Noha e cikk íróinak nem célja a véleménynyilvánítás, azt el szeretnénk mondani, hogy a tüzéralegységek tagjai nincsenek igazán jó véleménnyel az ATR-röl. A 2Sz3M Akácia 152 mm-es önjáró tarackot a 80-as évek elején állították hadrendbe. Magyarország egyosztálynyit (18), valamint kiképzési célokra szántakat vásárolt, önálló osztályba szervezve (Várpalotán, majd késöbb Marcali helyörségben). Elsö nyilvános szereplésük az 1985. április 4-i díszszemle volt. Természetesen mindkét harcjármüvet kivonták seregünk hadrendjéböl. A 90-es években, Párizsban aláírt fegyverzetcsökkentésröl szóló megállapodás értelmében a 100 mm-nél nagyobb ürméretü tüzérségi eszközök közül több mint kétszázat vontak ki, ennek következtében 1993-ban szerelt le az utolsó Akácvirág, kistestvére, a Szegfü pedig 2004-ben kapta meg obsitját Tatán, ahol kezelöi megsiratták.

Kalauzunkban végezetül szeretnénk röviden bemutatni azt a munkát, amelyet egy önjáró tüzérüteg végez tüzcsapásának végrehajtása során, mivel nem egyszerüen arról van szó, hogy hat csö tüzet nyit, hanem egy igazi csapatmunkáról, ahol mindenkinek a maximumot kell kihoznia magából, hogy a feladat végrehajtása tökéletes legyen – ahogy a harcolóknál ez szokás. A szervezeti felépítés 1998-ig úgy alakult, hogy a tüzszakasz három, az üteg (két tüzszakasz) hat, az osztály (három üteg) 18 önjáró tüzeszközböl, illetve a vezetésére szolgáló törzsalegységekböl állt. (Ez az érték 1998 után 2, 8, 24.)

A tüzérosztály megkapja feladatát; parancsnoka kijelöli a tüzelöállás körletét, az ütegparancsnok parancsot ad a felderítöcsoportnak az állás felderítésére, kijelölésére. (Egy álláskörleten belül három tüzelöállást célszerü kijelölni.) A felderítöcsoport az elsö tisztböl, bemérö rajból és a közelbiztosítókból áll. Megközelítik a területet, vegyi-sugár felderítés, aknakutatás segítségével meggyözödnek, hogy tiszta-e. Kijelölik a vezérlöveg helyét, mutatják az alapirányt és arra merölegesen az arcvonalat. A bemérö katona müszer segítségével megállapítja a vezérlöveg koordinátáit. (Érdekes, hogy ez harccselekmény idején inkább úgy néz ki, hogy elö a térkép, a ceruza és hajrá!) Ezután kijelölik a pontos arcvonalat, lépéssel meghatározzák az ütegparancsnoktól kapott távolságok szerint minden löveg helyét. A karók az irányzó távcsö helyét jelzik. Közben az elsö tiszt segítöje felállítja és tájolja a parancsnoki müszert (olyan helyen, ahonnan látja az üteg minden irányzó távcsövét). Önjáró üteg esetén az idö függvényében kikarózzák a lövegek pontos helyét úgy, hogy a löveg elejét és bal oldalát hátul, egy magasabb fémkaró jelzi. (Bemérésnél kijelölhetök a fö és a tartalék kisegítö célok. Meglepö, hogy egykor ezt a katonai föiskolák szigorúan megkövetelték, a csapatok pedig csak kolimátort és távmérö lécet használtak.) Az ütegparancsnok utasítására a tüzelöállásban harckésszé teszik a lövegeket, az elsö tiszt bevezeti az üteget, és a megfelelö idöpontban balra, avagy jobbra harcrendbe igazítja ütegét, akik egyenesen az egyéni kijelölt tüzelöállásokba vonulnak (azaz a kitüzött karók fölé). A behajtási irány lehet fordított vagy a sorrendi. Mindenki megtalálja a helyét, tájolják az üteget, majd rögzítik a tájolást az elsö tiszti müszerre, ezzel a csövek (lövegek) alapirányba kerülnek. Felállítják a kolimátort, rögzítik a fö és a tartalék kisegítö célra az irányzómüszert. Ezt követöen tüzparancsot kap az ütegparancsnok, a tüzvezetö raj parancsnoka, és a kidolgozó kiszámolja a vezérlöveg löelemeit, az üteg tüzlegyezöjét, meghatározza a nyitás-zárás mértékét; az ütegparancsnok meghatározza a használandó gyújtót és a löportöltetet. Miután az ütegparancsnok ellenörizte az elemeket, leadja az elsö tisztnek a tüzelöállásba (mivel az ütegparancsnok hátrébb helyezkedik el, fedezékben). Az üteg elsö tisztje kiadja a löelemeket, és hozzáteszi a parancs végrehajtását is. (Ez megközelítöleg így néz ki: Üteg állj! Tüzcsapás! Alfa bravo 1234 sz. cél, gyalogság! Repeszromboló gránát, pillanatgyújtó, teljes töltet! Irányzék a vonásskálán 235, alapirány balra 00-12, zárd a tüzet a vezérhez 00-02-vel! Négyes lövedék, gyorstüz! Irányozz! Vagy: Tölts, tüz!) A lövegparancsnok felírja, közben továbbadja. A töltökezelö állítja a gyújtót és a töltetet, a megadott mennyiségen. Tölts! vezényszóra tölt, az irányzó lö a Tüz!-re. Az elsö lövés általában össztüzben, a többit lövegenként egyénileg, a leggyorsabb tempóban. A kilövendö gránátok mennyiségét az osztályparancsnok állapítja meg, a cél jellegétöl, méretétöl és a kívánt pusztítási fokozattól függöen. (Ezen értékeket egy táblázat tartalmazza, azt kell elosztani, illetve megszorozni a részt vevö csövek mennyiségének függvényében. A pusztítási fokozatok [NATO-elvek szerint]: megsemmisítés, semlegesítés, lefogás.) A cél- és robbanópontok megfigyelését a tüztámogató csoport végzi. Olyan helyen telepszik le, ahonnan látni lehet a célt, meghatározza saját koordinátáját, ezt jelenti a parancsnoknak, aki leadja ezt az ütegekhez, mert a javítás értékeihez szükséges. Belövés és tüzcsapás esetén is megfigyeli a robbanópontokat, és leadja azok céltól való eltérését vagy a saját helyzetéhez képest a távolságot és irányt, ebböl számol az ütegparancsnok. Az üteget mindig két tüzfeladat között töltik újra, ehhez a löszerszállító raj (ütegenként) nyújt segítséget.

Az önjáró lövegben ezalatt a következö a végrehajtás menete: a parancsnok irányítja az önjáró löveg kezelöit, végzi a kapcsolattartást az alegységparancsnokkal, számolja a löelemeket (általában a tüzlegyezö hozzáadása), ellenörzi a munkát, valamint, ha erre sor kerül, közvetlen irányzásnál megjelöli a célt. Az irányzó számolja a löelemeket (ö is teszi, a biztosabb számítás miatt), majd beállítja és végrehajtja a tüzkiváltást. A töltökezelö beállítja a lövedék gyújtóját, a parancs szerinti töltetet, majd tölt. A vezetö vezeti a harcjármüvet, a tüzfeladat ideje alatt folyamatosan járatja a motort a töltögép és a szellöztetés áramellátása miatt (ennek ideje alatt minden esetben zárt a búvónyílás), valamint ki- és berögzíti a löveget a feladat elött és után. A kezelöszemélyzet közösen végzi a harcjármü karbantartását, málházását és álcázását.A fentiek alapján láthatóvá válik, milyen összetett, egyben precíz és gyors munkavégzést követel meg egy eredményes tüzcsapás egy tüzéralegységtöl.PergőtüzVéleményünk szerint a sajnálatosan számos fegyveres konfliktus tanúbizonyságát adta, hogy egyetlen komoly és korszerü hadsereg sem nélkülözheti tüzérségi arzenáljából az önjáró lövegeket. Ma, a XXI. században, amikor már nem hónapokig tartó állóháborúk, hanem gyors és precíz támadások jellemzik a harctereket, nélkülözhetetlen a gyorsan harchelyzetbe állítható és azonnal továbbálló tüzérség. Ezt jelenleg az önjáró lövegek biztosítják. A 2Sz1-es és 2Sz3-as önjáró tarack tervezését közel negyven évvel meghaladva is korszerü (eredményesen alkalmazható) harceszköznek számít. A volt Varsói Szerzödés tagállamai közül csak hazánk vonta ki hadrendjéböl az önjáró tarackokat, és helyette az elavult vontatott tüzérség egy kis „falatkáját” hagyta meg, s hogy miért, az egy (talán illemtelenül, de tárgyilagosan idézve egy angolszász mondást) igazi egymillió dolláros kérdés.

Köszönetünket Von Clausewitz idézetével fejezzük ki tüzérbajtársainknak az önzetlen segítségért! „A tüzérség erösíti a tüz megsemmisítö tényezöjét, ö a legfélelmetesebb fegyvernem, és hiánya a hadsereg ütöerejét fölöttébb gyengíti.”